II. János Pál boldoggá avatása (2011. május 1.)

2011. május 1-jén, a délelőtt 10 órakor kezdődő pápai szentmise keretében XVI. Benedek boldoggá avatta elődjét, II. János Pált. A szertartásra érkező zarándokok zsúfolásig megtöltötték a Szent Péter teret és környékét. Magyar egyházi és közéleti vezetők mellett zarándokcsoportok is érkeztek a boldoggá avatásra. A Szentatya kihirdette: „János Pál pápát mostantól kezdve boldognak nevezzék." Ünnepnapja október 22-én lesz; e dátum Wojtyla pápa péteri szolgálatának megkezdésére, 1978. október 22-ére utal. Immár hivatalosan, egyházjogi szempontból is megkezdődhet II. János Pál nyilvános tisztelete.

 II. János Pál – a magyarok barátja

Szabó Ferenc S.J.

II. János Pál pápa első üzenete az Egyháznak és a világnak maradandó, halála után is időszerűnek bizonyul, amikor az emberiség, az egyesülő Európa, benne hazánk jövőjének távlatait kutatjuk. Az 1978. október 16-án pápává választott krakkói bíboros érsek október 22-én tartotta ünnepélyes beiktatását a zsúfolásig megtelt Szent Péter-téren. E szentmisén mondott homíliájában hangzottak el ezek a szavak.

Lényegében ezt az üzenetet hangoztatta II. János Pál a nagyvilágot bejárva apostoli zarándoklatai során, beszédeiben, enciklikáiban, üzeneteiben is. Ezt üzente a magyaroknak kevéssel megválasztása után, december 2-án kelt levelében, amelyet Luigi Poggi érsek nyújtott át Lékai László bíborosnak. Elsősorban a püspökökhöz szólt: „Meg vagyok győződve arról, hogy a katolikus egyház, amely oly nagy szerepet játszott Magyarország történetében, továbbra is alakítja hazátok lelki arculatát, elvíve gyermekeinek Krisztus Evangéliumának világosságát, mely századokon át megvilágította honfitársaitok életét.”

1991. augusztus 16. és 20. közötti első magyarországi látogatása során is az új evangelizálás, az ország erkölcsi „feltámadása” volt beszédeinek fő témája: miként hajdan a tatárjárás után, a négy évtizedes ateista diktatúra után elsősorban az erkölcsi értékek továbbadása, a nevelés megújítása a sürgető feladat Magyarországon is, de egész Európában is. Ahogy a pápa a budapesti diplomatákhoz szólva hangoztatta: világszolidaritásra és együttműködésre van szükség Kelet és Nyugat, Észak és Dél között, hiszen az emberiség a maga nagy változatosságában is egyetlen családot alkot. A püspökökhöz szólva – miután felvázolta az új evangelizálás feladatait – reménységre hangolt, a Filippiekhez írt levélre (3,13–15) utalva: „Futunk, »elfelejtve a múltat«. Amikor a hitélet megújulását várjuk, nem kell a letűnt korok iránti nosztalgiába esnünk. Isten műve sohasem ismétlődik meg, ő mindig új formákat talál vándorló népe számára. (. . .) Fontos tehát, hogy hasztalan siránkozás nélkül a Lélekre hallgassunk, és kitartó következetességgel »nekirugaszkodjunk a jövőnek«. Úgy azonban, hogy a körülmények fényénél.

A magyarok barátja

II. János Pál boldoggá avatása alkalmával világszerte felidézték a lengyel pápa életét, péteri szolgálatának főbb mozzanatait. Mi magyarok több alkalommal megtapasztaltuk irántunk érzett rokonszenvét : megnyilatkozásaiban kifejezetten is hivatkozott a hagyományos lengyel-magyar barátságra, jól ismerte a történelemből a közös lengyel-magyar királyokat, szenteket.

Mindezt személyesen is megtapasztalhattam, amikor 1991-es magyarországi látogatása előtt sokszor találkoztam vele a Vatikánban a szerdai kihallgatások előtt, hogy a magyar zarándoknak szánt magyar szöveg kiejtését gyakoroljuk. Minden alkalommal emlékezetett a lengyel-magyar közös történelem valamelyik mozzanatára. A magyarországi látogatás előtt dokumentációt is adtam a Szentatyának, hogy tájékozódjék a magyar múltról és jelenről, az egyházi-kulturális helyzetről.

A Vatikáni Rádió volt francia munkatársával összeállítottuk előző évben a Missi c. képes francia folyóirat Magyarországról szóló különszámát. Ezt is átadtam a pápának. Amikor 1991 augusztus derekán Castel Gandolfóban vele ebédelhettem, láttam: evés közben nézte, forgatta a lapot, és kérdezgetett. Szóba került az 1956-os magyar forradalom is. Valamit tudott róla; említette, hogy lengyel egyetemisták jöttek Budapestre vért adni. De akkor tőlem hallotta először, hogy a szabadságharc – a poznani eseményekre válaszul - a lengyelekkel való együttérzésünk jeléül szimpátia-tüntetésként kezdődött. Elmondtam, hogy először mi egyetemisták a Bem-szoborhoz vonultunk, megmondtam, hogy ki volt Bem apó, és hogy hogyan taposták el a szovjet tankok szabadságharcunkat. Wojtyla pápa figyelte elbeszélésemet, és jól megjegyezte, mert amit tőlem hallott 1956-ról, megismételte egy héttel később a magyar főpásztoroknak.

1991. augusztus 20-án este a magyar püspököknek olaszul rögtönzött beszéde tanúsítja ezt. A Vatikáni Rádió olasz technikusa rögzítette e beszédet, aztán leírtuk hangszalagról. Mivel ez a rögtönzés nem szerepel az 1991-es pápalátogatás beszédeinek hivatalos gyűjteményében (csak a püspököknek szóló hivatalos beszéd), most ideírom magyar fordításomban

„Évek óta vártam erre a magyarországi napra; főleg, amikor Lengyelországba látogattam, tudva azt, hogy Lengyelország és Magyarország között századokon át és az utolsó időkben is szorosak voltak a kapcsolatok. Mindig arra gondoltam, vajon mikor nyílik lehetőség arra, hogy Magyarországra menjek, és most ez valóra vált. Köszönetet mondok ezért a lehetőségért az Isteni Gondviselésnek, hogy így irányította a dolgokat annyi emberi tényezőn keresztül, és főleg a Fatimai Szűz révén megnyilvánult Irgalmasságáért, mert emberileg szólva ennek a pápának tíz éve nem kellett volna élnie már, több, mint tíz éve. Ha nem élt volna, nem jöhetett volna Magyarországra! Ha tehát él, a Madonnának köszönheti, ennek a csodálatos és titokzatos Madonnának, aki irányítja a személyek és a népek sorsát. [Itt néhány mondat utalást tett Częstochowára, az oda összesereglett fiatalokra, ti. a pápa onnan érkezett Magyarországra.] Tehát mindez kapcsolódik Magyarországhoz. Számomra a magyar hagyomány átfog ezer évet, és vannak benne kiváltságos, sajátos mozzanatok. Biztosan ilyen pillanat volt, amikor Lengyelországba jött Lajos király leánya; Lajos rokonsági kapcsolatban volt a Piast családdal, és e család kihalása után Lajos egy ideig Lengyelország királya volt, egyszerre Magyarország és Lengyelország királya. Lengyelországban a trón örököse tizenkét éves leánya, Hedvig lett. Ez a Hedvig a kellő pillanatban Krakkóba jött, és Isten nagy áldását hozta magával, nem csupán új országa, új hazája számára, hanem annyi nép, főleg Litvánia számára, továbbá ama népek számára, amelyek ebben a korszakban a mongol, a tatár iga alatt éltek. Biztosan új korszakot nyitott lengyel népünk és Európa számára. Azután meg kell említenünk egy Erdélyből jött nagy királyt: Báthory Istvánt, aki Lengyelország egyik legnagyobb királya volt, de csak tíz évig uralkodott. Az oroszok nem szívesen emlékeznek rá, mivel győzni tudott, és a saját követelményeit szabta ki rájuk.

Íme, a történelemnek oly sok mozzanata eleven emlékezetemben, de ezeket nem mondom el nyilvánosan, nehogy túlságosan lengyel pápa legyek, de elmondom barátok között, akik jobban tudják. A XIX. században volt egy lengyel tábornok, Bem tábornok, egyike a magyar nemzeti hősöknek. A mi századunkban, 1956-ban történt: előbb az első ellenforradalom a lengyelországi Poznañban, majd a híres októberi forradalom Magyarországon, nagyon éreztük a kapcsolatot. Jól emlékezem az eseményekre, mert már nemcsak pap voltan, hanem professzor is: a fiatal egyetemisták mentek Magyarországra, vért vittek, hogy segítsék magyar testvéreiket a nehéz helyzetben, a kórházakban vérátömlesztéssel. Nagyon hosszú és gazdag tehát [közös] múltunk. Az előzményekről, a középkorról beszéltünk. Tegnap láttuk [a Népstadionban] a szép színrevitelt, a művészi szempontból nagyon szép balettet, amely felidézte a tatárjárást [Szent Margit alakját]. Ugyanabban a történeti időszakban, a XIII. században, Lengyelországot is megszállták a tatárok. Ebben a korszakban a herceg (nem volt király), a krakkói herceg egy magyar lányt vett nőül, Kinga-Kunigundát, aki férje halála után Lengyelországban maradt, és klarissza apáca lett, és a lengyel nép emlékezetében mint anya maradt meg. Ezek a kapcsolatok tehát több évszázadosak, mindig kedvezők, testvériek voltak; ezért igen nagy vágyat éreztem, hogy Magyarországra jöjjek, régóta vágytam erre. Egy kis akadályt jelentett a magyar nyelv. (. . .)

Ez a nap számotokra Szent István napja, állami ünnep is; a kommunisták ugyan meg akarták szüntetni, de másképpen nevezve megtartották, mert nem tudtak változtatni az erős hagyományon. A hagyomány erősebb volt, mint az ideológia; nem régóta ismét Szent István ünnepe. Szent István elhozta saját ünnepére a pápát is, előbb Esztergomba, azután Budapestre. Nem tudom nem csodálni mindezért az Isteni Gondviselést, aki így írja az előre láthatatlanokat: »quod non est possibile apud homines, est possibile apud Deum«. Mondjunk köszönetet az Isteni Gondviselésnek és a Magyarok Nagyasszonyának a mai napért és e találkozásért!”

*

„Csak a fordulattal tudatosult valóban az emberekben országotokban, hogy egy értékeit vesztett és zilált társadalomban éltek. Az egyház ebben az átalakulásban sokak számára egyike azon kevés hitelt érdemlő intézménynek, amelyben még bízhatnak. Nagy tehát a belétek helyezett bizalom és a veletek szembeni elvárás. Hogy megfelelhessetek a különböző oldalról felkínálkozó sokrétű feladatoknak, amelyeket nem utasíthattok vissza, és amelyekkel legjobb tudásotok és lelkiismeretetek szerint törődtök, szükséges lesz komoly horderejű elgondolásokat kidolgozni, és megvalósításukra a megfelelő személyeket munkába állítani.

Jóllehet lejárt a totalitarizmus ideje, amely a vallást és az egyházi életet diktatórikus intézkedésekkel egy evilági üdvrendnek vetette alá, országotokat ma mégis befolyásolja a túlzott fogyasztói szemlélet és a hagyományos értékek felbomlása. Emellett fennáll a veszély, hogy az egyik függőségből a másikba kerültök, amely nem kevésbé ellenkezik az ember valódi kibontakozásával, és a kereszténységet ugyanúgy akadályozza abban, hogy elvárt módon betölthesse azt a nélkülözhetetlen szerepét, amely megilleti mint a magyar történelem és kultúra lényeges alkotórészét. Ezért Szent Pál apostollal mondom nektek: »álljatok tehát szilárdan, és ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket.« (Gal 5,1)”

* * *

II. JÁNOS PÁL PÁPA TANÍTÁSÁNAK ERŐVONALAI

(Nemeshegyi Péter S.J.)

II. János Pál pápa közel 27 éves pápai szolgálata alatt soha nem látott mértékű aktivitást fejtett ki. A szokásos egyházvezetési teendők mellett nagy számú enciklikát és apostoli levelet tett közzé, számtalan beszédet tartott, száznál több apostoli útja során pedig 140 országban járt, és megszólította az ott élő népeket. Még akkor is, amikor súlyos betegsége egyre inkább erőt vett rajta, fáradhatatlanul hirdette tovább mindenkinek Krisztus evangéliumát.

Hirdetésének hatalmas visszhangja volt. Ahol megjelent, százezrek gyűltek össze, és lelkesen éljenezték a pápát, tapsolták meg szavait. A csúcspontot az ifjúsági világtalálkozók jelentették: 2000-ben, Rómában kétmillió fiatal hallgatta a pápát, és töltötte be Róma éjszakáját lelkes ujjongásával. Néhány évvel korábban pedig Manilában négymilliónyian hallgatták szavait. A tömegben mindig sok volt a fiatal, pedig tudvalevőleg napjainkban az ifjúság nehezen szólítható meg vallási témákkal. Az ezeken a rendezvényeken való részvételre nem valami politikai hatalom kényszerítette az embereket, nem is anyagi érdek vezette őket, hiszen semmi kézzelfogható hasznuk nem volt abból, hogy összegyűljenek, és hallgassák a pápát. Bízvást állíthatjuk, hogy az emberiség történelmében eddig nem létezett ember, akinek élő hangját annyian hallgatták volna örömmel, mint János Pálét.

Öt pontban lehetne válaszolni erre a kérdésre.

1. II. János Pál pápa rendíthetetlen hitbeli meggyőződéssel ejtette ki minden szavát. A mai világban a relativizmus köde borít be mindent. Az emberek, főképpen a fiatalok, a sokféle nézet, hang és kép zűrzavarában teljesen elvesztik tájékozódási képességüket; millióknak jól esett hallani valakinek a hangját, aki Istennek a jóvoltából világosan tudja, és meg is mondja, hogy mi a jó, és mi a rossz, minek van értelme, és minek nincs értelme. Megérezték az emberek, hogy az, amit a pápa mond, döntő fontosságú az emberiség fennmaradása és boldogulása számára. - A pápa szavai mindig határozottak voltak, de ugyanakkor minden emberi lény iránti egyetemes szeretet sugárzott át rajtuk. Jellegzetes gesztusa, két karjának szélesre kitárása is ezt a szeretetet jelezte. El se lehet képzelni, hogy ez a pápa ökölbe szorított kézzel átkozott volna valakit.

2. A pápa szavaiban teljes határozottsággal a II. vatikáni zsinat irányvételét követte. Negyven évvel a zsinat után is kijelentette, hogy a zsinat gazdag iránymutatását kívánja követni, „melynek dokumentumai az évek múltával se veszítették el sem értéküket, sem ragyogásukat.”

3. A pápa mindig a keresztény hit legközpontibb állításaira helyzete a hangsúlyt. Nem másod- vagy harmadrangú kérdésekkel foglalkozott, hanem mindig oda tért vissza, ami mindennek az isteni alapja.

4. A pápa minden megnyilvánulásában meg lehetett érezni emberségét. Beszédei, írásai megfogalmazásánál munkatársak segítségét is igénybe vette ugyan, de mégis megérezni rajtuk a pápa sajátos stílusát. Egy francia elemző mondta szellemesen ezekről a hosszadalmas pápai iratokról: „János Pál pápa mondatai úgy kanyarognak, mint a folyók a lengyelországi síkság lapályain.” A pápa gyakran félbeszakította az előre megfogalmazott beszédeket, és huncut mosollyal az arcán közbeszúrt személyes megjegyzéseket. Ezek voltak a legrokonszenvesebbek beszédeiben. Mindenki érezte, hogy itt egy jó ember szólítja meg bizalmasan. Külön élmény volt látni a pápát, amikor misézett vagy imádkozott. Nem „olvasott fel” imaszövegeket, hanem valóban a jelen levő Istent szólította meg minden szavával. Amikor letérdelt imádkozni, az sohasem volt önmutogatás, hanem egy természetes, mély, személyes viszony megjelenése.

5. II. János Pál pápa alakja és szavai békés derűt sugároztak. Ez a derű mélységes istenhitében gyökerezett.