„NYISSÁTOK KI A KAPUKAT KRISZTUSNAK!”

II. János Pál pápa első üzenete az Egyháznak és a világnak maradandó, halála után is időszerűnek bizonyul, amikor az emberiség, az egyesülő Európa, benne hazánk jövőjének távlatait kutatjuk. Az 1978. október 16-án pápává választott krakkói bíboros érsek október 22-én tartotta ünnepélyes beiktatását a zsúfolásig megtelt Szent Péter-téren. E szentmisén mondott homíliájában hangzottak el ezek a szavak:

„Testvéreim és nővéreim! Ne féljetek befogadni Krisztust és elismerni az ő hatalmát! (. . .) Ne féljetek! Nyissátok ki, sőt tárjátok szélesre a kapukat Krisztusnak! Nyissátok meg az államok határait, a gazdasági és politikai rendszereket, a kultúra, civilizáció és haladás tágas birodalmát az ő megmentő hatalmának! Ne féljetek!”

Lényegében ezt az üzenetet hangoztatta II. János Pál a nagyvilágot bejárva apostoli zarándoklatai során, beszédeiben, enciklikáiban, üzeneteiben is. Ezt üzente a magyaroknak kevéssel megválasztása után, december 2-án kelt levelében, amelyet Luigi Poggi érsek nyújtott át Lékai László bíborosnak. Elsősorban a püspökökhöz szólt: „Meg vagyok győződve arról, hogy a katolikus egyház, amely oly nagy szerepet játszott Magyarország történetében, továbbra is alakítja hazátok lelki arculatát, elvíve gyermekeinek Krisztus Evangéliumának világosságát, mely századokon át megvilágította honfitársaitok életét.”

1991. augusztus 16. és 20. közötti első magyarországi látogatása során is az új evangelizálás, az ország erkölcsi „feltámadása” volt beszédeinek fő témája: miként hajdan a tatárjárás után, a négy évtizedes ateista diktatúra után elsősorban az erkölcsi értékek továbbadása, a nevelés megújítása a sürgető feladat Magyarországon is, de egész Európában is. Ahogy a pápa a budapesti diplomatákhoz szólva hangoztatta: világszolidaritásra és együttműködésre van szükség Kelet és Nyugat, Észak és Dél között, hiszen az emberiség a maga nagy változatosságában is egyetlen családot alkot. A püspökökhöz szólva – miután felvázolta az új evangelizálás feladatait – reménységre hangolt, a Filippi levélre (3,13–15) utalva: „Futunk, »elfelejtve a múltat«. Amikor a hitélet megújulását várjuk, nem kell a letűnt korok iránti nosztalgiába esnünk. Isten műve sohasem ismétlődik meg, ő mindig új formákat talál vándorló népe számára. (. . .) Fontos tehát, hogy hasztalan siránkozás nélkül a Lélekre hallgassunk, és kitartó következetességgel »nekirugaszkodjunk a jövőnek«. Úgy azonban, hogy a körülmények fényénél meglássuk, hogyan lehet és kell a jelen pillanatban Isten Országát építeni.”

II. János Pál magyarországi beszédei megjelentek nyomtatásban, és továbbra is útmutatásul szolgálnak egyházunknak, főleg az augusztus 20-án a püspöki karhoz intézett beszéd. A hivatalos kiadványban azonban nem szerepelnek a pápa akkor rögtönzött szavai; olasz szövegét hangszalagról a Vatikáni Rádiónál írták le. Most ebből fordítok néhány szakaszt. Főleg a lengyel–magyar kapcsolatokról szólnak.

„Évek óta vártam erre a magyarországi napra; főleg, amikor Lengyelországba látogattam, tudva azt, hogy Lengyelország és Magyarország között századokon át és az utolsó időkben is szorosak voltak a kapcsolatok. Mindig arra gondoltam, vajon mikor nyílik lehetőség arra, hogy Magyarországra menjek, és most ez valóra vált. Köszönetet mondok ezért a lehetőségért az Isteni Gondviselésnek, hogy így irányította a dolgokat annyi emberi tényezőn keresztül, és főleg a Fatimai Szűz révén megnyilvánult Irgalmasságáért, mert emberileg szólva ennek a pápának tíz éve nem kellett volna élnie már, több, mint tíz éve. Ha nem élt volna, nem jöhetett volna Magyarországra! Ha tehát él, a Madonnának köszönheti, ennek a csodálatos és titokzatos Madonnának, aki irányítja a személyek és a népek sorsát. [Itt néhány mondat utalást tett Częstochowára, az oda összesereglett fiatalokra, ti. a pápa onnan érkezett Magyarországra.] Tehát mindez kapcsolódik Magyarországhoz. Számomra a magyar hagyomány átfog ezer évet, és vannak benne kiváltságos, sajátos mozzanatok. Biztosan ilyen pillanat volt, amikor Lengyelországba jött Lajos király leánya; Lajos rokonsági kapcsolatban volt a Piast családdal, és e család kihalása után Lajos egy ideig Lengyelország királya volt, egyszerre Magyarország és Lengyelország királya. Lengyelországban a trón örököse tizenkét éves leánya, Hedvig lett. Ez a Hedvig a kellő pillanatban Krakkóba jött, és Isten nagy áldását hozta magával, nem csupán új országa, új hazája számára, hanem annyi nép, főleg Litvánia számára, továbbá ama népek számára, amelyek ebben a korszakban a mongol, a tatár iga alatt éltek. Biztosan új korszakot nyitott lengyel népünk és Európa számára. Azután meg kell említenünk egy Erdélyből jött nagy királyt: Báthory Istvánt, aki Lengyelország egyik legnagyobb királya volt, de csak tíz évig uralkodott. Az oroszok nem szívesen emlékeznek rá, mivel győzni tudott, és a saját követelményeit szabta ki rájuk.

Íme, a történelemnek oly sok mozzanata eleven emlékezetemben, de ezeket nem mondom el nyilvánosan, nehogy túlságosan lengyel pápa legyek, de elmondom barátok között, akik jobban tudják. A XIX. században volt egy lengyel tábornok, Bem tábornok, egyike a magyar nemzeti hősöknek. A mi századunkban, 1956-ban történt: előbb az első ellenforradalom a lengyelországi Poznañban, majd a híres októberi forradalom Magyarországon, nagyon éreztük a kapcsolatot. Jól emlékezem az eseményekre, mert már nemcsak pap voltan, hanem professzor is: a fiatal egyetemisták mentek Magyarországra, vért vittek, hogy segítsék magyar testvéreiket a nehéz helyzetben, a kórházakban vérátömlesztéssel. Nagyon hosszú és gazdag tehát [közös] múltunk. Az előzményekről, a középkorról beszéltünk. Tegnap láttuk [a Népstadionban] a szép színrevitelt, a művészi szempontból nagyon szép balettet, amely felidézte a tatárjárást [Szent Margit alakját]. Ugyanabban a történeti időszakban, a XIII. században, Lengyelországot is megszállták a tatárok. Ebben a korszakban a herceg (nem volt király), a krakkói herceg egy magyar lányt vett nőül, Kinga-Kunigundát, aki férje halála után Lengyelországban maradt, és klarissza apáca lett, és a lengyel nép emlékezetében mint anya maradt meg. Ezek a kapcsolatok tehát több évszázadosak, mindig kedvezők, testvériek voltak; ezért igen nagy vágyat éreztem, hogy Magyarországra jöjjek, régóta vágytam erre. Egy kis akadályt jelentett a magyar nyelv. (. . .)

Ez a nap számotokra Szent István napja, állami ünnep is; a kommunisták ugyan meg akarták szüntetni, de másképpen nevezve megtartották, mert nem tudtak változtatni az erős hagyományon. A hagyomány erősebb volt, mint az ideológia; nem régóta ismét Szent István ünnepe. Szent István elhozta saját ünnepére a pápát is, előbb Esztergomba, azután Budapestre. Nem tudom nem csodálni mindezért az Isteni Gondviselést, aki így írja az előre láthatatlanokat: »quod non est possibile apud hominem, est possibile apud Deum«. Mondjunk köszönetet az Isteni Gondviselésnek és a Magyarok Nagyasszonyának a mai napért és e találkozásért!”

* * *

2005. április 19-én délután a konklávé 115 bíborosa megválasztotta az új pápát Joseph Ratzinger bíboros, a hittani kongregáció prefektusa személyében, aki a XVI. Benedek nevet vette fel. Az 1927-ben született bajor főpásztor mintegy két évtizeden át II. János Pál „jobbkeze” volt, különösen is tanbeli kérdésekben. Székfoglalóját április 24-én tartotta. (Új szentatyánk életpályáját alább bemutatjuk.)

Szabó Ferenc

IN MEMORIAM KAROL WOJTY ŁA – II. JÁNOS PÁL

(1920. V. 18. Wadowice–2005. IV. 2. Róma)

Amikor 2003-ban megjelent Római Triptichon c. költői elmélkedése, sokan II. János Pál végrendeletének tekintették. A pápa a Sixtus-kápolna freskóiról, Michelangelo Teremtéséről és Utolsó ítéletéről elmélkedve a Kezdet és a Vég misztériumát idézi fel. Az Utolsó Ítéletről szóló második részben a pápa lelki szemei előtt ismét megjelenik az 1978 augusztusi és októberi konklávé emléke.

A con-clave a kulcsokat, a Péternek adott kulcsok örökségét juttatja eszébe.¹

A következő konklávé választó bíborosait figyelmezteti felelősségükre: azt mondja, hogy „halálomat követően” Michelangelo látomásának kell majd szólnia hozzájuk.

Íme, látják önmagukat a Kezdet és a Vég között,
a Teremtés napja és az Ítélet napja között. . .
Úgy rendeltetett az embernek, hogy egyszer meg kell halnia
                                             – utána pedig következik az Ítélet!

A végső áttetszőség és a fény.
A történelem áttetszősége. –

I. János Pál hirtelen halála után 1978. október 16-án délután megválasztották utódját: a Sixtus-kápolnából fehér füst szállt fel. Amikor kb. fél óra múlva az első diakónus  bíboros megjelent a bazilika középső erkélyén, feszült figyelemmel vártuk az örömhír bejelentését. Felici bíboros kis szünetekkel szólt: . . . habemus papam . . . Carolum . . . Confalonieri bíboros Károly volt, de már idős. . . Ki lehet? Egy tucatnyi papabilis között nem volt Károly. Amikor Felici bíboros kiejtette Wojtyła nevét, az egész világ meglepődött. 456 év után (1522 óta) az első nem olasz bíborost választották meg. Minden bizonnyal három közvetlen elődjére gondolva vette fel a II. János Pál nevet.

Karol Wojtyła 1920. május 18-án született Wadowicében, 1946-ban szentelték pappá, 1958-ban lett címzetes püspök, és még azon év szeptember 28-án szentelték püspökké. 1964. január 13-án nevezte ki VI. Pál krakkói érsekké, és 1967. június 26-án kreálta bíborossá. Később személyes írásaiban, vallomásaiban maga mondta el papi hivatása történetét (Ajándék és titok), majd összefoglalta püspöki kinevezése és szolgálata éveit (Keljetek föl!). Lelkiségéről, filozófiájáról és korunk szellemi-politikai helyzetéről vallott nézeteit megismerhetjük egyrészt a Vittorio Messorinak adott interjúból (Átlépni a remény küszöbén), másrészt utolsó könyvéből: Emlékezés és identitás. Ebben a pápa választ keres a világ nyugtalanító kérdéseire: a gonosz eredetére és mibenlétére, szól a demokrácia, a szabadság, az emberi jogok problémáiról, vizsgálja az állam és az egyház, valamint a szabadság és a felelősség, a nemzet és a kultúra viszonyát. Kiemelt szerepet kap a könyvben a XX. század totalitárius rendszereinek, a fasizmusnak és a kommunizmusnak a vizsgálata, hiszen mindkét rendszer embertelenségeit átélte. A könyv kiindulópontját és alapját azok a beszélgetések képezik, amelyeket a pápa Józef Tischner papfilozófussal és Krzysztof Michalski professzorral folytatott. Az említett könyvek többet árulnak el Wojtyła pápa személyiségéről és lelkiségéről, mint számtalan körlevele, hivatalos beszédei és dokumentumai. . .

A szláv pápáról már eddig is sok könyv megjelent; de történelmi jelentőségű szolgálatának teljes és alapos felméréséhez hosszabb időnek kell eltelnie. Most csak egy 2003-ban megjelent vaskos olasz kötetből, az ismert „vatikanista” Giancarlo Zizola meglehetősen kritikus munkájából (L’altro Wojtyła, Milano, Sperling-Kupfer) idézek egy oldalt (32.), amely a lengyel pápa mindenki által elismert érdemeit sorolja fel.

„Mindenkire mély benyomást gyakorol e pápaság nemzetközi tevékenysége a béke, az emberi jogok, a nemzetközi igazságosság és az orvosi etika érdekében (javára). Wojtyła pápa látomása a »két tüdővel« lélegző Európáról elindított egy olyan nem erőszakos folyamatot, amely végül a kommunista rezsim elleni lengyel felkeléshez és a berlini fal lebontásához vezetett. A római zsinagóga meglátogatása 1986-ban pápaságának egyik alapvető eseménye volt. Hasonlóképpen a világvallások képviselőinek összejövetele Assisiben ugyanabban az évben, amikor közösen imádkoztak a békéért. 2000-ben mea culpát mondott az Egyház történelmi tévedéseiért; ez meghökkentette a kúriát, és felforgatta a hagyományos egyházi tévedhetetlenséget. A jeruzsálemi siratófalnál tett látogatása helyreállította a zsidósággal való kapcsolatot, amely gesztus azt is célozta, hogy elvágja az antiszemitizmus állítólagos teológiai gyökereit. A damaszkuszi mecsetben levetett cipővel tett látogatás és az iszlámmal való párbeszéd más gesztusai kifejezték egy kiengesztelődött világ utáni sóvárgását; hasonlóképpen az Assisiben rendezett megbocsátás napja is, mintegy alternatívaként a »civilizációk összecsapásával« (Huntington) szemben és ama »megelőző háborúval« ellentétben, amelyet Washington szervezett az ikertornyok elleni merénylet megtorlására. Lelki kezdeményezések voltak ezek a »civilizációk összecsapásától« vallásilag is megrendült és zsákutcába jutott világban. II. János Pál, hála ezeknek a jövő szempontjából termékeny gesztusoknak, a katolicizmust a tolerancia, a nyitottság, a békés együttélés és a látható egyetemesség civil funkciójával jelölte meg, felsorakoztatva a katolikusokat a világ fejlődése mellé a berlini fal leomlása előtt és után.”

* * *

Látványos sikerek és feléje áramló bírálatok jellemezték az 1981-es merénylet és a sorozatos balesetek, betegségek miatt szenvedő pápa életét, szolgálatát. Hősiesen vállalta a szenvedés keresztútját Mesterével.

A mexikói első látogatástól kezdve külföldi apostoli útjai diadalmenetnek számítottak, bár a kritikusok már kezdetben megjegyezték, hogy a taps az énekesnek, nem az éneknek szól, vagyis a pápa rokonszenves személyisége legtöbbeket elbűvöl, még ha tanítását (főleg a szexuális erkölcsre, házasságra vonatkozó erkölcsi elveit) nem fogadják is el. Az egyik francia újságíró, Robert Solé burkolt iróniával így jellemezte a Le Monde-ban (1986. okt. 3.) a sportos pápát, aki mindig magabiztosan nyilatkozik: „Vége VI. Pál szenvedő töprengései idejének, aki szinte az egész világot hordozta a vállán. Karol Wojtyła vele szemben a keménykötésű hegyi ember, aki inkább az egyházat viszi a hátán, mint egy tiroli hátizsákot. . . A bizonyosságok egyháza ez, és itt nem keveredik a papok és a világiak szerepe. . .”

Jóllehet a pápa a zsinati aggiornamentót sürgette, egyes vatikáni intézkedések és megnyilatkozások (főleg a kongregációk dokumentumai) egy bizonyos autoritarizmust, a centralizmust és a klerikalizmust erősítették, nehézségeket okoztak az ökumenizmusnak, fékezték a kollégialitást. A kontesztáló teológusok (Kölni nyilatkozat, 1989. jan.) mozgalma továbbgyűrűzött Európában: a kritika főleg a római Kúriát és a pápa erkölcsi tanítását illette (pl. születésszabályozás). Azt hangoztatták, hogy a pápa és maradi környezete pesszimista, becsukódnak a modern világ előtt; a Vatikánban nem veszik észre azt, ami pozitív a szekularizációban, a kollegialitás gyakorlása várat magára (a püspöki szinódusok központilag irányított tanácsadó szervvé váltak; Róma csak a nunciusokra hallgat a püspöki kinevezésekben). A szentszéki dokumentumok nem veszik figyelembe a zsinat ökumenizmusról szóló határozatának (UR 11) fontos elvét az igazságok hierarchiájáról.

Egyesek Ratzinger bíboros egy félreértett kijelentése alapján „restaurációról” beszéltek. (Megjegyzem, hogy Ratzinger bíboros, aki a zsinat idején a haladó teológusok közé számított, nem olyan konzervatív, mint ahogy egyesek beállítják.)

Maga Ratzinger bíboros annak idején válaszolt a kontesztálóknak. Elismerte, hogy a kritikák több megoldatlan problémát érintenek. A gyökeres változások idején az egyház mint látható társaság átéli a világban, a politikában tapasztalható forrongásokat. Megéljük azt a paradoxont, hogy az egységesülő világban – Európában – az emberek félnek, hogy a közeledéssel, egyesüléssel elveszítik önazonosságukat, a nemzetek elveszítik sajátos kultúrájukat. Ami Róma centralizmusát, autoritarizmusát és a helyi egyházak kapcsolatait illeti, a trentói zsinattól kezdve mostanáig mindig nehéz volt a helyes egyensúly megtalálása. Ratzinger bíboros igazságtalanoknak tartja a kontesztálók túlzó szemrehányásait. A helyi egyházak, püspökök véleményét soha nem kérték annyit, mint ma: szinódusok, „ad limina”-látogatások, a pápa külföldi apostoli útjai. A helyi egyházak több önállóságot kaptak, de kötelességük az együttműködés a Szentszékkel; az egyház egységét kell elősegíteniük, hiszen ebben a megosztott világban az emberek az egység jeleit várják az egyháztól. A teológusok körében jelentkező rossz közérzetet csak a teológusok és a püspökök párbeszéde révén lehet eloszlatni. A teológusoknak meg kell találniuk a helyes egyensúlyt a tanítóhivatal tisztelete, a hívek java és a szigorú tudományos kutatás követelményei között. Az említett párbeszéd eddig nemigen sikerült, mivel egyrészt a tömegtájékoztatás főleg a szélsőséges nézeteket szellőztette, másrészt a római központ is becsukódott, merevebb lett éppen az újítók túlzó nézetei miatt.

A társadalmi-kulturális mutáción áteső világban, ahol a krízis általánossá vált (a tekintély válsága egyetemes, nemcsak az egyházi életet érinti), VI. Pálnak, majd II. János Pálnak tagadhatatlanul emberfeletti problémákkal kellett szembenéznie. Túl az egyházi megújulás és korszerűsödés gyakorlati kérdésein – ami többek között a kormányzás kollegiális jellegét, illetve a világi hívek fokozódó szerepét érinti –, a katolikus egyháznak és általában a keresztény egyházaknak szembe kellett nézniük az ún. nyugati világban a modernség kihívásával, a terjedő szekularizációval és ateizmussal, az elkereszténytelenedés és elvallástalanodás ijesztő méreteivel, illetve a „harmadik világ” egyházainak sürgető problémáival (inkulturáció, felszabadításteológiák, teljes fejlődés és szociális igazságosság). Bármennyire is Európa-központú Róma, planetáris távlatokban kell gondolkodnia a szolidaritásról, a fejlődésről, az igazságosság és a béke problémáiról. És senki nem tagadhatja, hogy VI. Pál után II. János Pál megtette ezt a „nyitást”, még ha a pápát „lengyel látószöge” miatt bírálat érte is. II. János Pál Redempor hominis, Dives in misericordia, Laborem exercens vagy Sollicitudo rei socialis és a Centesimus annus kezdetű körlevelei világosan a perszonalizmus és a zsinati párbeszéd szellemében íródtak, és határozottan XXIII. János Pacem in terris vagy VI. Pál Ecclesiam suam és Populorum progressio kezdetű körleveleinek továbbfejlesztései, korszerűsítései. Ki vonhatná kétségbe II. János Pál pápa olyan gesztusainak horderejét, mint a világvallások vezetőivel történt találkozás (1986. okt. 27.) Assisiben, a római zsinagóga meglátogatása (1986. ápr. 13.), vagy akár jubileumi szentföldi útja, vagy bocsánatkérései az egyháziak bűneiért.

Sarkítás az az állítás is, mely szerint Wojtyła pápa nyitottabb és dinamikusabb a világ nagy problémái (emberi jogok, fejlődés, igazságosság, béke) irányában, mint a katolikus egyházon belüli kérdések (cölibátus, nők szerepe, papok és világiak kapcsolata), illetve az ökumenikus párbeszéd területén. Nyilvánvaló, hogy minden attól függ, milyen kritériumokat alkalmazunk, mihez viszonyítjuk a „nyitottságot”, a „haladást”. A zsinati szövegeket (mivel kompromisszumokból eredő szövegezések) egyaránt lehet „haladó” és lehet „maradi” nézetek igazolására használni.

A II. vatikáni zsinat „progresszív” többsége haladó volt az egyházi kérdésekben, amikor óvott a katolikus egyházon belüli római centralizálástól, amely nem vette figyelembe a helyi egyházak jogos autonómiáját, de ugyanakkor el kell ismerni, hogy a római Kúria az egyháztörténet bizonyos pillanataiban dinamikusabbnak mutatkozott, mint a helyi egyházak. Így például a középkorban a Kúria segített egyes egyházmegyéket, hogy megszabaduljanak a politikai gyámkodástól. Vagy XI. Pius pápa a kínai püspökök szentelése ügyében liberálisabbnak bizonyult, mint a helyi egyházak. Vagy gondoljunk a legutóbbi időkig a kommunista elnyomástól szenvedő egyházak helyzetére, Rómával való kapcsolatára: a pápák védték a helyi egyház szabadságát a politikai hatalom zsarnokságától, illetve jozefinista gyámkodásától, ami a cezaropapizmustól szenvedő nemzeti (autokefál, központi tekintélyt nélkülöző) ortodox egyházaknak nem sikerülhetett. A zsinati többség nemigen mutatkozott haladónak akkor sem, amikor a harmadik világ problémáiról, a „szegények egyházáról”, a szociális kérdésekről volt szó. Szinte Lercaro bíboros volt az egyedüli, aki hallatta szavát a „szegények egyháza” érdekében.

Az említett kritériumok többször felmerültek a zsinat utáni időszakban, például a püspöki szinódusok alkalmával. Ezekben az években egyre sürgetőbbé vált a fiatal egyházak problémája, a latin-amerikai, afrikai, ázsiai helyi egyházak nehézsége: a szociális igazságosság, felszabadítás és marxizmus, inkulturáció. . . Ezek létkérdések voltak és maradtak, míg bizonyos belső egyházfegyelmi kérdések (például a cölibátus), amelyek a nyugati egyházakat foglalkoztatták, eltörpültek mellettük. Karol Wojtyła, az „európai”, sőt a „lengyel”, észrevette e planetáris problémákat, meglátta, hogy a legsürgetőbb feladat az új evangelizálás, az igazságos fejlődés előmozdítása, a kultúrákkal és vallásokkal folytatandó párbeszéd. Az egyes földrészek püspöki karait összefogó szervek (például CELAM), illetve a harmadik világ püspökeinek fellépései egyre inkább éreztették hatásukat a szinódusokon. Valójában Krakkó bíboros érseke, miután a pápai székbe került, valóban katolikus lett: egyetemes, planetáris távlatokban gondolkodott és kormányzott, még ha – érthetően – Európa jövője érdeklődése homlokterében állt is. Szüntelenül hangoztatta a volt keresztény („vén”!) Európa felelősségét a fiatalabb egyházakkal szemben. 1988. október 11-én az Európa Parlament előtt mondott beszédében világosan leszögezte ezen álláspontját.

„Én, az egyetemes egyház legfőbb pásztora, aki Kelet-Európából származom, és ismerem a szláv népeknek, európai hazánk másik »tüdejének« törekvéseit, azt kívánom, hogy a magának szuverénül szabad intézményeket teremtett Európa egy napon majd abban a teljes terjedelmében bontakozhasson ki, amelyet a földrajz és még inkább a történelem adott neki. Hogyan kívánhatnék mást, mikor a keresztény hit által inspirált kultúra olyan mélyen átjárta egyetlen Európánk összes népének, a görög, a latin, a germán és a szláv népeknek a történelmét, minden viszontagság ellenére, túl társadalmi rendszereken és ideológiákon?

Történelmünk folyamán az európai népek mind kitüntették magukat a világra való nyitottságukkal, és azzal, hogy beható kapcsolatokat létesítettek más földrészek népeivel. Senki sem képzeli, hogy egy egyesített Európa bezárkózhat saját egoizmusába. Egységes fellépéssel, erőinek egyesítésével képes lesz arra – még inkább, mint a múltban –, hogy energiáit és újonnan megnövekedett erőforrásait a harmadik világ országai fejlesztésének nagy feladatára szentelje.” (Mérleg 1989. 4. 370. o.)

Befejezésül

Az „esztelenné vált keresztény eszmék”, a szabadság, egyenlőség, testvériség, visszanyerhetik eredeti „töltésüket” Európa újraevangelizálásával. A hamis kommunista internacionalizmus és a nemzeti értékeket semlegesítő liberalizmus kozmopolitizmusa helyett a krisztusi hit adja az igazán egyetemes emberi értékek elismerését, a szabadság, egyenlőség és testvériség biztosítását, mert Krisztusban nincs zsidó és görög (pogány), szolga és szabad, férfi és nő, hanem csak megváltott ember (vö. Gal 3,28), az egy Atya gyermekei, Krisztusban testvérek, akik valamennyien az istengyermekség szabadságára hivattak. Ez volt II. János Pál és a katolikus Egyház meggyőződése, ez a hit reménységünk forrása.

¹ A latin conclave valódi jelentései: kulccsal zárt helyiség; hálószoba, kalitka. 

A magyar püspökök 1993. január 23. és 30. között végezték ad limina látogatásukat a Vatikánban. II. János Pál hozzájuk intézett beszédében lényegében megismételte 1991-es látogatásakor mondott intelmeit. Idézünk egy szakaszt beszédéből:

„Csak a fordulattal tudatosult valóban az emberekben országotokban, hogy egy értékeit vesztett és zilált társadalomban éltek. Az egyház ebben az átalakulásban sokak számára egyike azon kevés hitelt érdemlő intézménynek, amelyben még bízhatnak. Nagy tehát a belétek helyezett bizalom és a veletek szembeni elvárás. Hogy megfelelhessetek a különböző oldalról felkínálkozó sokrétű feladatoknak, amelyeket nem utasíthattok vissza, és amelyekkel legjobb tudásotok és lelkiismeretetek szerint törődtök, szükséges lesz komoly horderejű elgondolásokat kidolgozni, és megvalósításukra a megfelelő személyeket munkába állítani.

Jóllehet lejárt a totalitarizmus ideje, amely a vallást és az egyházi életet diktatórikus intézkedésekkel egy evilági üdvrendnek vetette alá, országotokat ma mégis befolyásolja a túlzott fogyasztói szemlélet és a hagyományos értékek felbomlása. Emellett fennáll a veszély, hogy az egyik függőségből a másikba kerültök, amely nem kevésbé ellenkezik az ember valódi kibontakozásával, és a kereszténységet ugyanúgy akadályozza abban, hogy elvárt módon betölthesse azt a nélkülözhetetlen szerepét, amely megilleti mint a magyar történelem és kultúra lényeges alkotórészét. Ezért Szent Pál apostollal mondom nektek: »álljatok tehát szilárdan, és ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket.« (Gal 5,1)”

Nemeshegyi Péter

II. JÁNOS PÁL PÁPA TANÍTÁSÁNAK ERŐVONALAI

II. János Pál pápa közel 27 éves pápai szolgálata alatt soha nem látott mértékű aktivitást fejtett ki. A szokásos egyházvezetési teendők mellett nagy számú enciklikát és apostoli levelet tett közzé, számtalan beszédet tartott, száznál több apostoli útja során pedig 140 országban járt, és megszólította az ott élő népeket. Még akkor is, amikor súlyos betegsége egyre inkább erőt vett rajta, fáradhatatlanul hirdette tovább mindenkinek Krisztus evangéliumát.

 Hirdetésének hatalmas visszhangja volt. Ahol megjelent, százezrek gyűltek össze, és lelkesen éljenezték a pápát, tapsolták meg szavait. A csúcspontot az ifjúsági világtalálkozók jelentették: 2000-ben, Rómában kétmillió fiatal hallgatta a pápát, és töltötte be Róma éjszakáját lelkes ujjongásával. Néhány évvel korábban pedig Manilában négymilliónyian hallgatták szavait. A tömegben mindig sok volt a fiatal, pedig tudvalevőleg napjainkban az ifjúság nehezen szólítható meg vallási témákkal. Az ezeken a rendezvényeken való részvételre nem valami politikai hatalom kényszerítette az embereket, nem is anyagi érdek vezette őket, hiszen semmi kézzelfogható hasznuk nem volt abból, hogy összegyűljenek, és hallgassák a pápát. Bízvást állíthatjuk, hogy az emberiség történelmében eddig nem létezett ember, akinek élő hangját annyian hallgatták volna örömmel, mint János Pálét.

 Mi volt vajon a pápa páratlan vonzóerejének titka?

 Öt pontban lehetne válaszolni erre a kérdésre.

 1. II. János Pál pápa rendíthetetlen hitbeli meggyőződéssel ejtette ki minden szavát. A mai világban a relativizmus köde borít be mindent. Az emberek, főképpen a fiatalok, a sokféle nézet, hang és kép zűrzavarában teljesen elvesztik tájékozódási képességüket; millióknak jól esett hallani valakinek a hangját, aki Istennek a jóvoltából világosan tudja, és meg is mondja, hogy mi a jó, és mi a rossz, minek van értelme, és minek nincs értelme. Megérezték az emberek, hogy az, amit a pápa mond, döntő fontosságú az emberiség fennmaradása és boldogulása számára.

 A pápa szavai mindig határozottak voltak, de ugyanakkor minden emberi lény iránti egyetemes szeretet sugárzott át rajtuk. Jellegzetes gesztusa, két karjának szélesre kitárása is ezt a szeretetet jelezte. El se lehet képzelni, hogy ez a pápa ökölbe szorított kézzel átkozott volna valakit.

  2. A pápa szavaiban teljes határozottsággal a II. vatikáni zsinat irányvételét követte. Negyven évvel a zsinat után is kijelentette, hogy a zsinat gazdag iránymutatását kívánja követni, „melynek dokumentumai az évek múltával se veszítették el sem értéküket, sem ragyogásukat.”¹

 3. A pápa mindig a keresztény hit legközpontibb állításaira helyzete a hangsúlyt. Nem másod-  vagy harmadrangú kérdésekkel foglalkozott, hanem mindig oda tért vissza, ami mindennek az isteni alapja.

 4. A pápa minden megnyilvánulásában meg lehetett érezni emberségét. Beszédei, írásai megfogalmazásánál munkatársak segítségét is igénybe vette ugyan, de mégis megérezni rajtuk a pápa sajátos stílusát. Egy francia elemző mondta szellemesen ezekről a hosszadalmas pápai iratokról: „János Pál pápa mondatai úgy kanyarognak, mint a folyók a lengyelországi síkság lapályain.” A pápa gyakran félbeszakította az előre megfogalmazott beszédeket, és huncut mosollyal az arcán közbeszúrt személyes megjegyzéseket. Ezek voltak a legrokonszenvesebbek beszédeiben. Mindenki érezte, hogy itt egy jó ember szólítja meg bizalmasan. Külön élmény volt látni a pápát, amikor misézett vagy imádkozott. Nem „olvasott fel” imaszövegeket, hanem valóban a jelen levő Istent szólította meg minden szavával. Amikor letérdelt imádkozni, az sohasem volt önmutogatás, hanem egy természetes, mély, személyes viszony megjelenése.

 5. A pápa alakja és szavai békés derűt sugároztak. Ez a derű mélységes istenhitében gyökerezett.

 Próbáljuk a következőkben megfogalmazni, hogy miképpen ragadta meg és fejezte ki II. János Pál a kereszténység leglényegét.

 A kereszténység lényege

 Szintén öt pontban foglalhatjuk össze a pápa tanításának központi gondolatait.

 1. Minden ember Isten képmása. A pápa ezt az igazságot unos-untalan hangoztatta. Számára e tény alapozza meg minden egyes ember sérthetetlen méltóságát. „Az ember méltósága iránti csodálatot nevezzük evangéliumnak, azaz Jó Hírnek” – merte állítani.²

 2. Az ember méltóságának a titka a megtestesült Igében, Jézus Krisztusban vált nyilvánvalóvá. A II. vatikáni zsinatnak e tanítását³ a pápa számtalanszor idézte. Jézus Krisztus az irgalmas Atyaisten felülmúlhatatlan ajándéka az egész emberiség számára. „Az ember képtelen szeretet nélkül élni. Magára marad, érthetetlenné válik önmaga számára, értelmét veszíti élete, ha szeretetet nem kap, szeretetet nem talál, nem vehet benne részt, és nem teheti a szeretetet magáévá. Ezért adja a Megváltó Krisztus az embernek az ember teljes kinyilatkoztatását. A megváltásban fedezi fel az ember saját emberségének méltóságát, nagyságát, értékét.”⁴

 3. Az Isten Fia megtestesülése által valamiképpen minden emberrel egyesült. A zsinat e tanítását⁵ is szereti idézni a pápa. Nem csak a keresztényeknek van tehát Krisztus révén csodálatos méltóságuk, hanem minden egyes embernek.

 4. Az ember csak úgy találja meg saját magát, ha nagylelkűen, szeretetből odaadja saját magát. Ez egy harmadik tanítása a II. vatikáni zsinatnak,⁶ amely meghatározta a pápa emberképét.

 5. „Az ember az Egyház első és legfontosabb útja, amelyet maga Krisztus nyitott meg.”⁷ A pápának e sokszor idézett kijelentése nagyon mély értelmű. Az Egyház nem önmagáért létezik. Az egyházi vezetőknek nem szabad az emberek világától elkülönülve elefántcsonttornyokba visszahúzódniuk. Az Egyház minden szavának és tevékenységének az ember életét kell szolgálnia.

 Ennek az öt lényeges pontnak az alapja, a pápa meggyőződése szerint, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Minden valóság végső forrása az Atyaisten irgalmas jósága. Az Atyaistennek szeretete „leereszkedik, hogy elérjen minden tékozló fiút, az embernek bármilyen nyomorát, minden erkölcsi nyomorúságot, még a bűnt is”⁸.

 Az Atyaistennek e végtelen irgalmát a megtestesült Ige, Jézus Krisztus nyilvánította ki. Jézus minden emberért halt meg, és minden emberért támadt fel. Minden embert „a Jézus Krisztusban kezdettől fogva történt örök kiválasztás magasztalja fel”⁹.

 Jézus Krisztus művét a Szentlélek folytatja. „A személyes szeretet a Szentlélek, mint az Atya és a Fiú Lelke. . . Teremtetlen szeretetként ajándékul adja önmagát.”¹⁰ „A II. vatikáni zsinat, mely figyelmét főként az Egyházra összpontosította, emlékeztet a Szentléleknek az Egyház látható testén túlnövő tevékenységére is.”¹¹ „Isten egy és háromságos, aki önmagában teljesen transzcendens a világhoz viszonyítva, különösen a látható világhoz mérten, mert Ő abszolút Lélek: »Lélek az Isten« (Jn 4,24), és ugyanakkor az Isten csodálatos módon nemcsak közel áll ehhez a világhoz, hanem jelen van benne, és – bizonyos értelemben – immanens, áthatja és belülről élteti. Ez különösképpen az emberre áll: Isten jelen van az ember legbensőbb létében, gondolkodásában, lelkiismeretében, szívében. Ezt az ontológiai és pszichológiai igazságot fontolgatva mondja Szent Ágoston: »intimior intimo meo« – a legbensőbb énemnél is közelebb van hozzám (Vallomások, III, 6, 11). E szavak hozzásegítenek, hogy jobban megértsük Jézusnak a szamáriai asszonyhoz intézett válaszát: »Lélek az Isten.« Csak a Lélek lehet legbensőbb énemnél is közelebb hozzám, mind létemben, mind lelki élményeimben; egyedül a Lélek lehet ennyire immanens az emberben és a világban, és ugyanakkor sértetlenül és változatlanul megmarad a maga abszolút transzcendenciájában.

 Új módon és látható alakban nyilatkozott meg azonban az isteni jelenlét Jézus Krisztusban. Őbenne valóban »megjelent Istenünk kegyelme« (Tit 2,11). Az Atyaistennek e szeretete ajándékként, határtalan kegyelemként, az élet kútfejeként megnyilvánult Jézus Krisztusban, és az ő embersége révén része lett a mindenségnek, az emberi nemnek, a történelemnek. Az isteni kegyelemnek ez a Jézus Krisztus által történt megjelenése az emberi történelemben a Szentlélek ereje által valósult meg, aki e világban Isten minden üdvözítő cselekedetének forrása: Ő a »rejtőző Isten« (Iz 45,15), aki szeretetként és ajándékként »betölti az egész földkerekséget« (Bölcs 1,7).”¹²      

 A pápa e szavai remekül megragadják a kereszténység lényegét. A vallástudósok a vallásokat két csoportba szokták osztani. Szerintük vannak „prófétai vallások”, amelyek az Istennek e világgal szembeni transzcendenciáját vallják, és vannak „misztikus vallások”, amelyek a Végső Valóságnak mindenben való immanenciájának élményén alapulnak. Az előbbiekbe szokták sorolni az izraelita vallást, a kereszténységet, és az iszlámot, az utóbbiakba a nagy ázsiai vallásokat, például a buddhizmust.

 A pápai idézett szavai mutatják, hogy a kereszténység esetében ez a besorolás helytelen. Igaz, a kereszténység is vallja, az izraelita vallással és az iszlámmal egyetértésben, hogy Isten transzcendens: végtelenül felülmúl minden teremtményt. De ugyanakkor azt is vallja, hogy Isten – szabadon és szeretetből – immanenssé tette magát a teremtett világban. Ez az immanencia már a teremtésnél is megvalósul, hiszen Isten Léte és a teremtmények léte nem egymás mellé helyezett két létezés. A teremtmények Isten Létében részesedve léteznek, és mégsem részei az Istennek, mert Ő egy és oszthatatlan, tiszta Végtelenség. Az Isten immanenciája még intenzívebbé válik az üdvrendben a Fiúisten megtestesülése és a Szentlélek küldetése által. Jézus Krisztusban maga az isteni Ige lépett bele történelmünkbe ember formájában. A Szentlélek bennünk lakása révén pedig „részesedünk az isteni természetben” (1Pt 1,4).

 A kereszténység szokásos magyarázataiban ezt a lényeges vonást gyakran elfelejtik. Például a múlt zsinatok határozatai élesen elutasították azokat a tanokat, amelyek az Isten transzcendenciáját tagadták vagy veszélyeztették,¹³ de nem találunk olyan zsinati határozatot, amely Isten immanenciájának tagadóit utasítaná el. Az embernek Krisztus által történő megigazulásáról szóló trentói zsinat határozata pedig csak futólag említi a Szentlélek bennünk lakozását, viszont hosszan értekezik a különböző teremtett „kegyelmekről”.¹⁴ Korunk neves teológusai, Karl Rahner, Émile Mersch,  Gisbert  Greshake  és  mások  tették  újra,  a  görög  egyházatyák megistenüléstanát követve, a „teremtetlen kegyelmet”, vagyis Isten önátadását a keresztény üdvtan központjává.

 Igaz, a transzcendens Isten immanenciáját filozófiailag és teológiailag megmagyarázni igen nehéz feladat. A görög egyházatyák megistenüléstana, Aquinói Szent Tamás léttana, Nicolaus Cusanus fejtegetései, Karl Rahner teológiája és sok más gondolkodó erőfeszítései segítettek ugyan e misztérium feltárásában, de az elégséges magyarázattal adósak maradtak. Ez azonban nem ok arra, hogy elhallgassuk azt a csodálatos tényt, hogy a transzcendens Isten immanenssé tette magát az egész szabadon teremtett világmindenségben, különösen pedig az emberben.

 Ez a pápa idézett szövegében világosan megfogalmazott igazság távolról sem puszta teológiai spekuláció, hanem a keresztény ember minden valósághoz való viszonyának alapja. II. János Pál azért tudott mindig tárt karokkal és nyitott szívvel közeledni minden emberhez, mert mindenütt és mindenkiben felismerte az Isten szerető jelenlétét. Ezt világosan meg is fogalmazta a pápa:

 „A Lélek jelenléte és tevékenysége nemcsak az egyes embert érinti, hanem a társadalmat és a történelmet is, a népeket, a kultúrákat, a vallásokat. A Lélektől mintegy forrásból támadnak a vándorló emberiség nemes elgondolásai és kezdeményezései. Ugyanaz a Lélek hinti a rítusokban és kultúrákban jelen levő »Ige magját«, és érleli ki azt Krisztusban. Így vezet minket szélesebb távlatok felé a Szentlélek, aki »ott fú, ahol akar« (Jn 3,8), aki működött a világban, mielőtt Krisztus megdicsőült, aki »a mindenséget betölti, és tud minden szóról« (Bölcs 1,7), hogy így minden időben és minden helyen ható működését szemlélhessük. Magam is gyakran megismételtem ezt a felhívást, amely engem a különböző népekkel való találkozáskor vezetett.

 Az Egyháznak más vallásokkal szembeni magatartása két megfontolásból fakad: az egyik az ember válaszkeresése élete legsúlyosabb kérdéseire, a másik a Szentlélek működése az emberek lelkében. Amikor Assisiben a különböző vallásúak találkoztak, félreérthetetlenül meg akartam erősíteni azt a meggyőződésemet, hogy minden hiteles imádságot a Szentlélek ébreszt, aki titokzatos módon jelen van minden ember szívében. . .

 A Lélek egyetemes működését sohasem szabad elválasztani attól a sajátságos cselekvéstől, amelyet kifejt Krisztus testében, az Egyházban. Mert mindig a Lélek tevékenykedik, akár az Egyházat élteti, és Krisztus hirdetésére indítja, akár vet, és ajándékait elhinti az összes emberekben és népekben, hogy az Egyház a dialógus révén ezeket az értékeket felfedezze, előmozdítsa és befogadja.”¹⁵  

János Pál pápában a Jézus Krisztus iránti feltétlen hívő elköteleződés és minden ember iránti korlátlan megbecsülés és szeretet nemcsak nem állt szemben egymással, hanem szervesen egybekapcsolódott. A pápa szerint éppen a II. vatikáni zsinat tette világossá az emberközpontúság és az istenközpontúság azonosságát.¹⁶ Ez volt a pápa legkülönbözőbb megnyilvánulásainak vezérelve. Az ember méltósága mellett szállt síkra számos szociális iratában. Emberi méltóságuk elismerése végett állt ki a pápa a szegények mellett. A betegek és szenvedők emberi méltóságát emelte ki a szenvedés értelméről szóló írásaiban. A hátrányosan megkülönböztetett nők méltósága érdekében emelte fel hangját. És végül teljes energiával védelmezte a sokfelől veszélyeztetett emberi élet sérthetetlen értékét és méltóságát az „élet kultúrájáról” szóló számos iratában.

 Vegyük sorra ezeket a témákat.                                                  

A szociális kérdés

 A pápa szociális enciklikáit nemcsak a katolikusoknak, hanem „minden jóakaratú embernek” címezte. Első szociális enciklikájában a dolgozó ember személyes értékét hangoztatta. „Az alap, amelyen a munka értékét és jelentőségét mérni kell, nem magának a munkának a milyensége, hanem a személy, aki dolgozik.”¹⁷ „A munka értékének elsődleges alapja maga az ember, aki alanya a munkának.”¹⁸ E tény alapján kell állítanunk, hogy a gazdasági rendben „a munka elsőbbséget élvez a tőkével szemben”¹⁹.

 Második szociális enciklikájában a pápa sötét színekben festi le a világ gazdasági és szociális állapotát, és magáévá teszi a felszabadítás teológusai által kidolgozott, „a bűn struktúráinak” nevezett fogalma.²⁰ E szerint a világ gazdasági, jogi és társadalmi szerkezete olyan bűnöket csontosít meg, amelyek fenntartják az igazságtalanságot és kizsákmányolást. A pápa erőteljesen felhívja az egész emberi társadalom figyelmét „a kölcsönös függés és a szolidaritás nagyra tartására”.²¹  

 Harmadik szociális enciklikáját a pápa az európai kommunizmus összeomlása után írta, annak okait elemzi, és egy „szociális igazságosságtól áthatott demokratikus társadalom” megteremtését szorgalmazza.²² Az ilyen társadalom igyekszik a szabadpiac módszerével létrehozni a tartós és egészséges gazdasági fejlődés feltételeit, amelyek között az emberek munkájukkal jobb jövőt teremthetnek maguknak és gyermekeiknek. Ugyanakkor igyekszik elkerülni, hogy a piaci mechanizmusok legyenek az emberi élet egészének egyedüli meghatározó tényezői, és azokat nyilvános ellenőrzésnek rendeli alá abban a tudatban, hogy Isten a föld javait az emberiség közös használatára adta. Az ilyen társadalomban megvalósul egy szilárd társadalombiztosítási rendszer, hatékonyan működő szervezetek szabad társulása, szociális védettség munkanélküliség esetén és a társadalmi életben való demokratikus részvétel. Ezzel megszűnik a munka áru jellege, és munkáját az ember méltóságához illően végezheti. ²³ A levitézlett kommunista rendszerrel, az egyes országokban ma is dívó „nemzetbiztonsági rendszerrel”, valamint a vadkapitalista „fogyasztói társadalom” rendszerével szemben a pápa a fent elemzett szociális piacgazdaság rendszerét részesíti előnyben. 

II. János Pál fiatal korában maga is kétkezi munkával kereste kenyerét. Már ezért is egész szociális tanításán vörös fonalként húzódik végig az ember, minden ember személye és élete iránti tisztelet.

 Nagyon frappánsan fogalmazta meg a pápa ezt a meggyőződését az UNESCO számára tartott beszédében: „Az embert állítanunk kell azért, mert ember, és nem valami más okból vagy indítékból. Egyedül azért kell állítanunk, mert ember! Sőt, az embert szeretnünk is kell, azért mert ember. Legyünk meggyőződve arról, hogy az etika magasabb rangú a technológiánál, hogy a személy előbbre való a dolgoknál, hogy a szellem magasabb rangú az anyagnál. Az ember ügyét akkor fogjuk szolgálni, ha a tudomány a lelkiismerettel köt szövetséget.”²⁴ 

 Az ember ügye melletti kiállás mellett a pápa szociális tanításában még egy gondolatot találunk, amely különösen megfontolandó. Az Atyaisten irgalmáról írt enciklikájában szól erről: „Az igazi irgalmasságot mondhatjuk az igazságosság legmélyebb forrásának. Az igazságosság önmagában alkalmas ugyan arra, hogy méltányosan osszunk szét az emberek között tárgyi javakat, de a szeretet és csak a szeretet (beleértve az »irgalomnak« nevezett jóságos szeretetet) képes arra, hogy az embert visszaadja önmagának. Az irgalmasság a legmélyebb tisztelet az ember dolgai iránt. Lehetetlen az embereknek ezt a kapcsolatát megvalósítani, ha kölcsönös viszonyaikat csak az igazságosság mértéke szerint akarják rendezni. A társadalom csak akkor lesz egyre emberiesebb, ha az emberek közötti és szociális viszonyokba nemcsak az igazságosságot vezetjük be, hanem azt az irgalmas szeretetet is, amely az evangélium messiási üzenete. Ezért tekintse az Egyház egyik legfontosabb kötelességének, hogy hirdesse és az emberek életébe bevezesse az irgalomnak azt a misztériumát, amelyet a legfenségesebben Jézus Krisztus nyilatkoztatott ki.”²⁵

A szegények pártján

 A minden emberért kiálló pápa természetesen különösen is kiáll a szegények mellett, akiknek emberi méltósága sérelmet szenved. A pápa így ír: „Az Egyház szociális tanításának egyik témájára szeretnék különösen rámutatni: a szegények melletti állásfoglalásra és az irántuk való megkülönböztetett szeretetre. Éppen a szegények iránti megkülönböztetett szeretet és az ebből eredő megfontolások miatt napjainkban nem hagyhatjuk figyelmen kívül az éhezők, a koldusok, a hajléktalanok, az orvosi segítségre szorulók, de mindenekelőtt a kilátástalanságban élő emberek mérhetetlen tömegét. Lehetetlen ezeknek a létezését nem tudomásul venni. Ha ezekről nem veszünk tudomást, hasonlítunk a dúsgazdag emberhez, aki úgy tett, mintha nem ismerné a koldus Lázárt, aki az ajtaja előtt feküdt (Lk 16,19–31). A szegények száma – sajnálatosan – nemhogy fogyna, hanem növekszik, nemcsak a kevésbé fejlett országokban, hanem – nem kisebb botrányt okozva – a jobban fejlettekben is. Ismét emlékezetünkbe kell idéznünk a keresztény társadalmi tanítás jellemző elvét: a világ javait Isten eredendően mindenki számára adta.”²⁶    

 Minthogy az ószövetségi jubileumi éveknek egyik előírása az adósságok eltörlése volt, a 2000. évi nagy jubileum alkalmával a pápa arra szólította fel a nemzetközi világot, hogy a reménytelenül eladósodott szegény országok adósságát engedjék el. Ez a felszólítás visszhangra is talált, és néhány szegény ország adósságait eltörölték. A pápa kifejezte örömét efölött, de hangoztatta, hogy a probléma még távolról sincs megoldva, és a sok állam gazdasági életét elnyomorító adósságok kérdésének gyökeres megoldásához további erőfeszítések szükségesek.²⁷

A szenvedőkért

 A szegények mellett a betegek és szenvedők iránt mutatott a pápa megkülönböztetett szeretetet. Akár a római pápai kihallgatások alkalmával, akár világ körüli utazásai közben, II. János Pál beszédei után mindig odament a hordágyon vagy tolókocsin részt vevő betegekhez, szóba elegyedett velük, megsimogatta, megáldotta őket. Emiatt a pápai látogatások programrendjében gyakran kifutottak az időből, de a pápa mit sem törődött ezzel. Neki a minden egyes szenvedővel való személyes találkozás fontosabb volt a protokoll pontos betartásánál.

 A pápa hosszú életében sokat szenvedett. Fiatal korában a háború és a politikai elnyomás, pap- és püspökkorában a kommunista kormány kellemetlenkedései, pápakorában az életét csaknem kioltó merénylet, a rengeteg munka és gond, öregkorában pedig a testén egyre inkább elhatalmasodó kór terhelte a vállát. Ezért személyes tapasztalatok alapján hitelesen tudott beszélni és írni a szenvedés értelméről. Erről szól egyik legszebb írása, a Salvifici doloris kezdetű levél. Érdemes hosszabb részleteket idézni belőle.

 „A szenvedés egész világa mélyén elkerülhetetlenül felvetődik a kérdés: miért? Nehéz kérdés ez, akárcsak a másik, vele rokon kérdés, amely a rosszra irányul. (. . .) Egyik is, másik is nehéz kérdés, ha ember teszi fel embernek, emberek embereknek; de még akkor is, ha Istent kérdi az ember.”²⁸ „Jób könyve kiélezett formában kérdez rá a szenvedés miértjére. Bemutatja, hogy az ártatlant is sújtja, de a problémát nem oldja meg.”²⁹   

„Ahhoz, hogy a szenvedés miértjére adott igazi választ megérthessük, tekintetünket az isteni szeretet kinyilatkoztatása felé kell fordítanunk. Ez a szeretet minden létező végső forrása. S egyben leggazdagabb forrása a szenvedés értelmének is, amely mindig titok marad. Tudatában vagyunk annak, hogy magyarázataink elégtelenek, nem tudjuk egészen megragadni a misztériumot.”³⁰

 Mégis, „Krisztus szenvedésével minden emberi szenvedés egyszerre új helyzetbe került. Krisztus keresztjében nemcsak a szenvedés által beteljesedett a megváltás, hanem maga az emberi szenvedés is megváltást nyert. Minden egyes ember részesül a megváltásban. S mindenki meghívást kapott arra is, hogy részt vállaljon a szenvedésből, mely által a megváltás végbement.”³¹ Pálnak „a kolosszeiekhez írt levelében olvassuk azokat a szavakat, amelyek mintegy a szenvedéssel kapcsolatos lelki út utolsó szakaszát alkotják. Így ír Szent Pál: »Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára.«” Krisztus megváltó műve teljes ugyan, de „amilyen mértékben részt vesz az ember Krisztus szenvedéseiben – a világ bármely pontján, a történelem bármely korszakában –, olyan mértékben egészíti ki a maga módján azt a szenvedést, amelynek árán Krisztus megváltotta a világot. Ezért a szenvedés olyan érték, amely előtt az Egyház tisztelettel s a megváltás mély hitével hajol meg.”³²                                               

 A pápa e „magyarázata” persze csak azok számára lesz elfogadható, akik mély hittel kapcsolódnak Krisztushoz. Azt, hogy a pápa is ezek egyike volt, mindennél világosabban bizonyította az a derű, amely még halálos ágyán sem hagyta el.

A nők védelmében

A történelem folyamán, sőt sok helyen még napjainkban is a nők hátrányos megkülönböztetést szenvednek a társadalomban. Ezért magától értetődő, hogy a minden elnyomott ember mellett kiálló II. János Pál pápa az ő érdekükben is felemelte szavát. Az általa 1988-ra meghirdetett Mária-év volt számára jó alkalom arra, hogy „apostoli buzdítást” tegyen közzé a nők méltóságáról. Ebben az írásban, miután a férfi és a nő teremtéséről szóló bibliai szavakat idézte, a pápa így folytatta: „A Szentírásnak e szövege bőséges alapot ad arra, hogy az emberi természet szempontjából elismerjük a férfi és a nő alapvető egyenlőségét.”³³ Sőt a pápa még ennél is tovább megy: „Istenben szeretetközösség létezik. A három isteni Személy az egy isteni élet bensőséges misztériumában szeretik egymást. A férfi és a nő ezt tükrözik a világban.”³⁴

 A férfinak és a nőnek, Isten akarata szerint, segíteniük kell egymást, mondja a pápa: „Az ember, akár férfi, akár nő, az egyetlen teremtmény ebben a látható világban, amelyet Isten magáért az emberért akart megteremteni. Az emberlét önmegvalósításra való törekvést jelent, ezt pedig az ember csak önmaga önzetlen átadásával valósíthatja meg. Az ember ilyen megértésének a modellje maga a szentháromságos Isten.”³⁵ Ezért a házasságban „a feleségnek igazi, szeretetteljes önátadásra irányuló vágyára a férjnek ugyanúgy kell válaszolnia. Csak ennek a törvénynek az alapján lesz képes mindkettőjük, de különösen a feleség, az ember méltóságának megfelelően, valóban eggyé lett kettőként, önmagát felfedezni.”³⁶ „A nő tehát nem lehet a férfi uralkodásának vagy birtoklásának tárgya.”³⁷

 A házastársak viszonyának ilyen meghatározása különbözik az Efezusi levélben olvasható felfogástól, amely az akkori kor közfelfogását követve a feleséget alárendeli férjének. A Szentírás magyarázatára vonatkozólag a pápa gyakran felhívta a szentírástudósok figyelmét arra, hogy szorgosan igyekezzenek megkülönböztetni a Szentírásban foglalt örök érvényű igazságokat és a megfogalmazásuk idején létező kultúra sajátos, időhöz kötött nézeteit. A pápát minden ember méltóságába vetett hite indította arra, hogy a férj és a feleség viszonyára vonatkozólag merjen eltérni a Szentírásban olvasható és az Egyházban századokon át ismételgetett klisétől. 

Az élet kultúrája

 Minden ember legalapvetőbb joga az élethez való jog. Ezért természetes, hogy az ember méltóságát állandóan hangoztató pápa a legerélyesebben felszólalt az ember életének védelmében. Az élő Istenben és a feltámadottan örökké élő Krisztusban sziklaszilárdan hívő pápa egész munkásságát áthatja az élet melletti kiállás. Szintén valamennyi jóakaratú embernek címzett Az élet evangéliuma kezdetű enciklikája ennek beszédes tanúja. Ebben a pápa a mai korban elharapódzó „halál kultúrájával” (jobban mondva: kulturálatlanságával) szemben „az élet kultúráját” hirdeti.³⁸ Többször idézi az ókori püspök, Iréneusz szavait: „Az élő ember az Isten dicsősége”³⁹, és hozzáteszi: „Az emberi élet tisztelete a Teremtőjével való szoros viszonyon alapszik.”⁴⁰ A keresztény hit szerint az ember élete Istennél a halál után is folytatódik. E tény még magasabbra emeli az emberi élet méltóságát.⁴¹

 E meggyőződése alapján állítja a pápa, hogy kivéve a feltétlen szükség esetét, halálbüntetést nem szabad alkalmazni, és hozzáteszi, hogy a mai világban az ilyen „feltétlen szükség” „igen ritkán fordul elő”.⁴² Még élesebb, ünnepélyes szavakkal ítéli el a pápa ebben az enciklikájában az abortuszt⁴³ és az eutanáziát.⁴⁴

 Köztudomású az is, hogy a pápa mekkora erőfeszítéseket tett a közelmúlt háborúk kitörésének megakadályozásáért és azok gyors és igazságos befejezéséért. Nemcsak a terrorizmus ellen szólalt fel erélyesen, hanem az iraki háború megkezdése ellen is, nem törődve azzal, hogy ezzel kihívja a világ legnagyobb hatalmának nemtetszését.                                           

 Japáni látogatását használta fel arra, hogy az első atombomba ledobásának helyéről, Hirosimából a következő szózatot intézze az emberiséghez: „A háború az ember műve. A háború elrabolja az emberek életét. A háború maga a halál. Erről a helyről az emberiség jövőjének érdekében az egész világnak ezt üzenem: Emberek, valamennyien! Vessük be minden erőnket, hogy többé ne legyen háború!”⁴⁵

 Figyelemre méltók a pápa békeüzenetei, amelyeket minden év január 1-én, a béke világnapján intézett az emberiséghez. Ezekben az üzenetekben a pápa részletesen felsorolja a békét veszélyeztető tényezőket és a tartós béke feltételeit, például az emberi jogok megőrzését, a vallásszabadságot, a párbeszéd kultúráját, a szolidaritást, a környezetvédelmet, a vallások közötti megbékélést, az igazságosságot, a kölcsönös  megbocsátást, a kultúrák párbeszédét stb. Felejthetetlen marad az öreg és beteg pápa szentföldi útja, amelyen tárgyalt izraelita és palesztin vezetőkkel, és békéért könyörgő imájának papírját beillesztette a jeruzsálemi siratófal résébe.

 A pápa állandó törődése a családokkal és küzdelme a családi életet veszélyeztető tényezőkkel szintén az élet iránti tiszteletéből és szeretetéből származik.                               

A keresztények egységéért

A minden ember felé szívét kitáró pápa számára állandó szomorúságot jelentett az a tény, hogy a keresztényeknek Krisztus által kívánt egysége megtört. Ezért a II. vatikáni zsinat szellemét követve II. János Pál pápa állandóan törekedett a keresztények egységének helyreállítására. Többször megvallotta, hogy mindennap imádkozik a keresztény egyházak és egyházi közösségek egységéért. „A katolikus Egyház a II. vatikáni zsinattal visszafordíthatatlanul elkötelezte magát arra, hogy az ökumenizmus útját járja, az Úr Lelkének szavára figyelve, aki megtanítja őt érteni az idők jeleit.”⁴⁶

 Jelentős sikereket ért el az ökumenizmus II. János Pál pápasága alatt az 5. századi zsinatok krisztológiai határozatai miatt a nagy egyháztól elszakadt keleti keresztény egyházakhoz való közeledés terén. Már VI. Pál pápának sikerült aláírni egy közös krisztológiai hitvallást az egyiptomi kopt egyház pátriárkájával.⁴⁷ II. János Pál pápa is aláírt egy közös hitvallást a gyakran „monofizitának” nevezett szíriai egyház pátriárkájával⁴⁸, valamint az örmény egyház katolikoszával.⁴⁹ Nagy örömére szolgált a pápának, hogy a „nesztoriánusnak” mondott Keleti Asszír Egyház pátriárkájával is sikerült egy közös hitvallást aláírni.⁵⁰ Ezek szerint az egyházszakadásokat okozó régi krisztológiai viták nagyrészt filozófiai és teológiai szakkifejezések eltérő értelmezéséből fakadtak, és ma már, a félreértést okozó szakkifejéseket kerülve, közösen meg tudjuk vallani az istenemberbe, Jézus Krisztusba vetett hitünket. Az ezekkel az Egyházakkal való teljes egység még nem jött ugyan létre, de az egység legnagyobb akadálya elhárult.

 A lutheránusokkal való egység útján mérföldkő volt az 1999. október 31-én aláírt, „a megigazulásról szóló közös nyilatkozat”. Ha visszagondolunk arra, hogy Luther szerint a hit általi ingyenes megigazulásról szóló tanon „áll vagy bukik az Egyház”, igen nagy jelentőségű esemény, hogy erre a tanra vonatkozólag „az alapigazságokban való egyetértéshez” sikerült eljutni.

 A pápa gyakran hangoztatta, hogy az egység felé való haladás érdekében meg kell tisztítanunk a múltra vonatkozó emlékeinket.⁵¹ A történelem folyamán nagyon sok szenvedést okoztak katolikusok protestánsoknak, protestánsok katolikusoknak. A pápa a 2000. év nagy jubileumát használta fel arra, hogy (több katolikus hívő részéről felemelt tiltakozások ellenére) 2000. március 12-én bocsánatot kérjen Istentől és mindenkitől a katolikus egyház tagjainak a múltban elkövetett bűneiért. A pápa ez alkalommal tartott beszédében a következőket mondotta: „El kell ismernünk, hogy különösen a Krisztus utáni 1000. év után több testvérünk az evangéliumhoz hűtlen módon cselekedett. Bocsánatot kérek a keresztények között keletkezett szakadásokért. Bocsánatot kérek, hogy emberek az igazságnak szolgálni akarva erőszakot követtek el másokkal szemben. Bocsánatot kérek, hogy néha más vallások követőivel szemben gyanúsítgatásoknak és ellenséges érzületnek adtunk helyet. Bocsánatot kérek azért a rosszért, amit kortársainkkal szemben cselekedtünk. Kérünk, Istenünk, hogy az igazságnak szolgálni akarva elkötetett erőszakoskodásokat, az egymással háborúskodó keresztények egysége ellen elkövetett bűnöket, az izraelitáknak okozott szenvedéseket, a keresztények részéről a népek kulturális és vallási hagyományainak okozott károkat bocsásd meg!”⁵²

 Ilyen hangokat évszázadok óta nem lehetett hallani egy római pápa ajkáról. II. János Pál nagy őszinteségére és bátorságára volt szükség, hogy ezek elhangozhassanak. Kétségkívül az ilyen alázatos és őszinte hozzáállás, ha a másik oldal is hasonlóan viselkedik, sokat segíthet az évszázados szakadások sebeinek gyógyításában.

 Meg kell azonban vallani, hogy a nem katolikus egyházi vezetőkkel való gyakori találkozások, különböző baráti gesztusok, az egység felé vezető utat egyengetni próbáló vegyes bizottságok fáradhatatlan munkája ellenére, a nagy egyházszakadásokat II. János Pál pápa idejében sem sikerült megszüntetni. A pápa tudatában volt annak, hogy a keresztények egységének egyik nagy akadálya éppen a római pápának primátusára (főségére) vonatkozó katolikus tanítás. Ezért a teljes egészében a keresztények egységének kérdésére szentelt Ut unum sint kezdetű enciklikájában a következő bátor felszólítást intézte valamennyi nem katolikus keresztényhez: „Mint Róma püspöke jól tudom, s a jelen enciklikában megerősítem, hogy az összes (keresztény) közösség – melyekben az Isten hűsége folytán ott lakik a Szentlélek – teljes és látható egysége Krisztus forró vágya. (. . .) Azt a kérést intézik hozzám, hogy találjam meg a primátus gyakorlásának olyan formáját, mely – küldetésének egyetlen lényeges mozzanatáról sem mondva le – nyitott egy új helyzetre. (. . .) Kérem a Szentlelket, hogy adja meg nekünk világosságát, és világosítsa meg egyházaink minden pásztorát és teológusát, hogy – természetesen közösen – meg tudjuk keresni azokat a formákat, melyekben (a pápa primátusi) szolgálata úgy tudjon megvalósulni, hogy mindkét fél a szeretet szolgálatát lássa benne. Mérhetetlen feladat ez, amelyet nem utasíthatunk el, s amelyet én egyedül nem tudok elvégezni. A valós, jóllehet tökéletlen közösség, mely már létezik közöttünk, nem vezethetné-e az egyházak felelős vezetőit és teológusait arra, hogy e témáról türelmes, testvéri dialógust kezdjenek velem? Ebben a dialógusban, a terméketlen vitákon túllépve, meghallgathatnánk egymást, egyes-egyedül Krisztusnak Egyházára vonatkozó akaratát tartva szem előtt, s engedve, hogy az Ő kiáltása áthasson bennünket: »Mindnyájan egy legyenek, és így elhiggye a világ, hogy Te küldtél engem.«” ⁵³

  Nagyon figyelemreméltó, hogy a pápa bevallja: egyedül nem képes megtalálni a pápai primátus gyakorlásának olyan módját, amely megfelel a ma igényeinek, és elfogadható lenne a nem katolikus keresztények számára is. Több nem katolikus egyházi vezető és teológus részéről a pápa e kérésére már érkeztek válaszok, de már a következő pápa feladata lesz, hogy ezeket kiértékelje, és megkísérelje a pápai primátus gyakorlatának korszerű reformját.

Más vallások követői

 A pápának minden ember felé nyitott szíve nem állhatott meg csak a keresztényeknél, hanem ki kellett tárulnia a nem keresztény vallások követői felé is, hiszen ők alkotják az emberi nem többségét. Ezért a pápa állandóan igyekezett ébren tartani a nem keresztény vallások követőivel folytatott párbeszédet, és annak gyakorlására buzdította híveit. „A vallások közötti dialógus, mély dimenziójában, mindig az üdvösségre vonatkozó dialógus, hiszen felfedezni és feltárni igyekszik azt a dialógust, amelyet az Isten folytat minden időn keresztül az emberiséggel.”⁵⁴

 Ugyanakkor a pápa azt is erősen hangsúlyozta, hogy az egyháznak, és következésképpen minden hívőnek kötelessége, hogy hirdesse az evangéliumot minden embernek: „Az Egyház egyetemes küldetése a Jézus Krisztusba vetett hitből következik.”⁵⁵ Jézus Krisztus Isten végérvényes kinyilatkoztatója. „Istennek ez a biztos és végérvényes önkinyilatkoztatása adja az Egyház missziós voltának legmélyebb indokát. Nem mondhat le arról, hogy hirdesse az evangéliumot, az igazság teljességét, amelyet Isten önmagáról közölt velünk.”⁵⁶ A pápa a II. vatikáni zsinattal megvallja, hogy „az Isten Fia megtestesülése által valamiképpen minden emberrel egyesült”, és megvallja azt is, hogy „a Szentlélek minden embernek megadja a lehetőséget, hogy – csak Isten tudja miképpen – a húsvéti misztériummal [vagyis: Krisztus halálának és feltámadásának üdvhozó eseményével] egyesüljön”,⁵⁷ mégis fáradhatatlanul hangsúlyozza, hogy minden hívőnek – szerényen és alázatosan, de teljes meggyőződéssel – hirdetnie kell Jézus Krisztust. Mivel pedig „a Szentlélek a misszió fő munkása”⁵⁸, a keresztények teljes bizalommal kapcsolódhatnak tevékenységéhez.

Nagyon figyelemreméltó, hogy a pápa, aki 1986-ban összehívta a világvallások képviselőit Assisiba, hogy egy helyen imádkozzanak, ki-ki a maga módján, a békéért, a tradicionalista katolikus körök kemény kritikája ellenére 2002-ben újra megismételte ezt az imatalálkozót. Az sem véletlen, hogy ő volt az első pápa, aki több alkalommal minden fenntartás nélkül dicsérte a nagy jezsuita misszionárius, Ricci Máté inkulturációs módszerét⁵⁹, amelynek a korábbi pápák általi betiltása volt a távol-keleti missziók történetének legnagyobb tragédiája. 

 János Pál már első enciklikájában, Szent Pálnak az Areopáguszon mondott beszédére hivatkozva, kifejtette álláspontját: „A missziós viselkedés mindig azzal kezdődik, hogy nagy tisztelettel viseltetik az iránt, ami ott van minden egyes emberben: megbecsüli mindazt, amit maga az ember szíve mélységében már kidolgozott a legmélyebb és legfontosabb kérdésekre vonatkozólag, vagyis minden iránt, amit a Szentlélek, aki »ott fú, ahol akar« (Jn 3,8), az emberben létrehozott. A missziós tevékenység sohasem rombolás, hanem a már létező értékek elfogadása és új építés, bár igaz, hogy a gyakorlatban nem mindig valósították meg ezt a magas ideált.”⁶⁰  A misszionáriusok múltbeli hibáinak ez az elismerése mutatja a pápa őszinteségét.

 A hithirdetés módjára vonatkozólag a pápa, Ázsiában szerzett tapasztalatai alapján, a következő kijelentést tette: „Amikor a legfontosabb nem keresztény hagyományok képviselőivel találkoztam, különösen Ázsiában, megerősödtem abban a meggyőződésemben, hogy a missziók jövője leginkább a szemlélődéstől függ. Ha a misszionárius nem tud szemlélődni, akkor nem tudja Krisztust hitelesen hirdetni sem. A misszionárius az Isten megtapasztalásának tanúja, és neki is kell tudnia mondani az apostolokkal: »Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük: az élet Igéjét.« (1Jn 1,1–3)”⁶¹

 A pápa által kívánt evangéliumhirdetés tehát messze távol áll minden felületes propagandától. Egyedül a szemlélődő ima által Istent Jézus Krisztusban megtapasztaló emberek lesznek képesek a szavak áradatától megcsömörlött mai világban arra, hogy a jézusi hitet közvetítsék. 

Az igazság megismerése

 II. János Pál tanításának erővonalait felsorolva röviden meg kell emlékeznünk az Egyház püspökei számára írt két hosszú enciklikájáról is, amelyeket az igazság keresésének és felismerésének szentelt. Korunkban, a posztmodern világban, elterjedt a relativizmus, amely megkérdőjelez minden biztos ismeretet. Az ember istenképmásiságát hangoztató pápa e két enciklikában az ember igazságot megismerő képességének kel védelmére. A katolikus egyház sohasem félt az észtől és az értelmes kutatástól. Hitünk nem kritikátlan vakbuzgóságon alapszik, hanem értelmünkkel is számot kell adnunk róla, bár igaz, hogy csak a Szentlélek megvilágosító kegyelme által lesz az értelmi felismerésből feltétlen, önátadó hit.

 Veritatis splendor kezdetű enciklikájában a pápa főképpen az erkölcsi kérdésekre vonatkozó igazságok felismerésének fontosságát hangsúlyozza: „Az Egyház tudja, hogy az erkölcsiség minden ember szíve mélyét érinti, ezért mindenkihez fordul, azokhoz is, akik nem ismerik Krisztust és az Ő evangéliumát, vagy magát Istent sem. Az Egyház tudja azt is, hogy éppen az erkölcsi élet útja mindenki számára az üdvösség nyitott útja, miként ezt a II. vatikáni zsinat világosan mondja: »Az örök üdvösséget elnyerhetik mindazok, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és Egyházát, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása alatt arra törekszenek, hogy teljesítsék akaratát, amelyet lelkiismeretük szavában ismernek föl«. És hozzáteszi: »Még azoktól sem tagadja meg az isteni Gondviselés az üdvösséghez szükséges támogatást, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de – éppen nem isteni kegyelem nélkül – iparkodnak becsületesen élni.« (LG 16)”⁶² 

 Fides et ratio kezdetű másik körlevelében a pápa részletesen tárgyalja az értelem és a hit kapcsolatának kérdését. Felszólít értelmünk felelősségteljes használatára. Felsorolja azokat a gondolkodókat, elsősorban Aquinói Szent Tamást, akik nagyot alkottak az emberi értelem és a keresztény hit kapcsolatának felderítésében. A pápa ebben az enciklikában is megmutatta szellemének nyitottságát: Aquinói Tamás méltatása mellett dicsérően megemlékezik más filozófusok érdemeiről is, és buzdítja, például, India keresztényeit, hogy a nem keresztény indiai bölcselők mély gondolatait figyelembe véve mélyítsék el a keresztény kinyilatkoztatás megértését. Ugyanis „a különböző kultúrákban hirdetett evangélium ugyan az azt halló emberektől a hit elfogadását kívánja meg, semmiképpen sem akadályozza meg azt, hogy az illetők megőrizzék saját kultúrájuk sajátosságait. A megkereszteltek népének sajátossága ugyanis a minden emberi kultúrát befogadó egyetemesség.”⁶³

Mária

 II. János Pál pápa tanításából még sok más értékes elemet kellene kiemelnünk, de ezt nem engedik meg tanulmányunk korlátjai. Fejtegetéseink végén azonban, II. János Pál szokását követve, feltétlenül szólnunk kell Máriáról, Jézus anyjáról. A pápának szokása volt, hogy bármilyen témáról írt vagy beszélt is, a végén mindig Máriára terelte a szót. Ez a pápa mély Mária-tiszteletéből fakadt, de figyelemre méltó, hogy amikor Máriáról beszélt, és az ő közbenjárását kérte, mindig összekapcsolta Máriát a keresztény hit központi igazságaival és az emberekkel. Például a Mária-évre kiadott enciklikájában a hit útját járó Máriáról beszél, mint a hasonlóképpen a hit útját járó mindnyájunk példaképéről.⁶⁴ A rózsafüzérről szóló apostoli levelében pedig a hagyományos rózsafüzér tizenöt „titkához” Jézus életének legfontosabb eseményeiről megemlékező öt új „titkot” adott hozzá, amelyeket a „világosság titkainak” nevezett.⁶⁵  Ugyanebben a levélben így ír: „Krisztus arcára szegezni tekintetünket, fölismerni a misztériumot emberségének mindennapos és fájdalmas útján, s végül meglátni az isteni ragyogást, mely véglegesen az Atya jobbján megdicsőült Feltámadottban nyilvánul meg, Krisztus minden tanítványának feladata, tehát a miénk is. Miközben ezt az arcot szemléljük, kitárulunk a szentháromságos élet misztériumának befogadására, hogy mindig újra megtapasztaljuk az Atya szeretetét, és örvendjünk a Szentlélek örömével.”⁶⁶ A pápa tehát itt is eljutott oda, amiről mindig is beszélt: az Atyaisten szeretetéhez, Krisztus kegyelméhez, a Szentlélek öröméhez.

Öröm

 Ezt az örömet érezte szívében a pápa, minden megpróbáltatás közepette is. Erről szólt még halála napján is, amikor a Szent Péter téren érte imádkozó embertömegnek üzente, hogy örüljenek ővele. A vasárnapról írt enciklikájában a pápa erről az örömről a következőket mondja: „Persze a keresztények örömének nemcsak a hét egy napját [a vasárnapot] kell jellemeznie, hanem egész életüket is. Mivel azonban a vasárnap a feltámadt Úr napja, valamint Isten teremtő és újjáteremtő művére emlékező nap, ezért e nap különös értelemben az öröm napja. Egyben arra tanít, hogy hogyan kell örömünket kifejezni, és hogyan kell az öröm valódi formáját és mély forrását újra felfedezni. A keresztények szemével nézve az öröm örökké tart, és bőséges vigasztalást nyújt.”⁶⁷

 II. János Pál pápa legnagyobb érdeme talán éppen az, hogy ezt az „örökké tartó örömet” hirdette teljes meggyőződéssel minden embernek.

Jegyzetek

⁶⁷ Dies Domini, 57.

II. János Pál: Tertio millennio adveniente, 37

II. János Pál a 2000. év nagy jubileumának előkészítéséről írt apostoli levelében ezeket írta a XX. század vértanúiról:

Az első évezred Egyháza a vértanúk véréből született: „a vértanúk vére – a keresztények magvetése.” Nagy Konstantin császár intézkedései nem biztosíthatták volna az Egyháznak azt a kibontakozását, ami az első évezredben történt, ha nem lett volna a vértanúk magvetése és az első keresztény nemzedékek szent öröksége. A második évezred végén az Egyház újra a vértanúk egyháza lett. A papokat, szerzeteseket és laikusokat ért üldözések a világ legkülönbözőbb részein vértanúk vérének nagy magvetését végezték. Miként VI. Pál az ugandai vértanúk szentté avatásakor mondott homíliájában kiemelte, a Krisztus melletti vérontással tett tanúság a katolikusok, ortodoxok, anglikánok és protestánsok közös öröksége lett.

E tanúságtételt nem szabad elfelejteni. Az ősegyház az első századokban – bár komoly szervezeti nehézségekkel küszködött – arról gondoskodott, hogy martirológiumokban rögzítsék a vértanúk tanúságtételét. E martirológiumokat a századok során tovább vezették, de az Egyház szentjeinek és boldogjainak albumába nemcsak azok kerültek be, akik vérüket ontották Krisztusért, hanem az egyháztanítók, misszionáriusok, hitvallók, püspökök, papok, szüzek, házastársak, özvegyek, gyermekek is.

Századunkban visszatértek a – gyakran ismeretlen – vértanúk, akik Isten nagy ügyének „ismeretlen katonái”. Amennyire csak lehet, az Egyháznak meg kell őriznie tanúságtételüket. Miként a bíborosi konzisztórium sürgette, a helyi egyházak mindent tegyenek meg annak érdekében, hogy a szükséges dokumentáció összegyűjtésével megőrizzék vértanúik emlékezetét. Ennek föltétlenül hatása lesz az ökumenizmusra is. A szentek, a vértanúk ökumenizmusa talán a legmeggyőzőbb. A szentek közössége a megosztó tényezőknél erősebb hangon beszél.

Nagy Ferenc  

„HABEMUS PAPAM!”

            I. – Ritkán esik meg, hogy a bíborosi kollégium dékánját választják pápának. A legutolsó példák a XVI. századra mennek vissza: 1503-ra (II. Gyula, 70 éves), 1534-re (III. Pál, 66 éves) és 1555-re (IV. Pál, 79 éves).

            Ritkán esett meg az is, hogy német pápát választottak: így 1046 és 1058 között egymást követve ötöt, és közülük négyen bajorok voltak. Az ötödiknek, a legnagyobbnak, Szent IX. Leónak éppen április 19-én van 1054-es halála évfordulója; életpályája azonban egészen másként alakult, mint az idén április 19-én megválasztott XVI. Benedeké. A daliás és tehetséges Egisheimi Brúnó gróf 24 évesen lett Toul püspöke, és szerte a birodalomban 23 éven át intenzív egyházreformáló munkát végzett. 1049-ben a pápai trónért hárman is versengtek; III. Henrik császár egy negyedik jelölt, az akkor 47 éves Brúnó birodalmi gyűlésen történő kinevezésével oldotta meg a viszályt. Brúnó gyalogszerrel érkezett Rómába, és szabályosan megválasztatta magát. Igazi utazó pápa lett: szolgálata öt évének kétharmadát arra szánta, hogy bejárta a keresztény Európát, és számos helyen ismételten reformzsinatokat tartott. 1052-ben megfordult hazánkban, Pozsonyban is. Magában Rómában sokat tett a kardinálisi intézmény hatékony kiépítése érdekében. Az ő nevéhez, de nem az ő személyes felelősségéhez kapcsolódik a konstantinápolyi patriarkátussal való 1054-es végleges törés, amely 1965-ig tartott.

            II. – Joseph Ratzinger életútja egészen másként alakult. Bajor falusi család sarjaként 1927-ben a passaui egyházmegyében született. 19 évesen kezdte papi tanulmányait Münchenben, és folytatta Freisingben; 24 éves korában szentelődött pappá (egyazon napon a bátyjával), két évvel később lett teológiai doktor. Egész élete a teológia művelésében telt; tanított Freisingben, Bonnban, Münsterben és Tübingenben, 1969-től professzor lett Regensburgban. 1962-től kezdve (akkor mint Frings bíboros zsinati tanácsadója) nemzetközi elismertségre tett szert. Teológiai és lelkiségi művei számos nyelven terjedtek az egész Egyházban. 1977-ben München érseke és bíboros lett, 1981-ben pedig II. János Pál Rómába hívta a Hittani Kongregáció prefektusának (egyben a Pápai Biblikus Bizottság meg a Nemzetközi Teológiai Bizottság elnökének). 2002-ben a bíborosi kollégium dékánjává választották.

            III. – Római tevékenységéhez, a Hittani Kongregáció vezetéséhez számos esemény és döntés kapcsolódik, köztük kellemetlenek is. Ő vonta meg a teológiatanítási egyházi megbízatást kortársától, kari dékánjától, Hans Küngtől. Rendet kellett teremtenie a latin-amerikai „felszabadításteológia” kuszált kérdésében. Neki kellett rendeznie a „Bulányi-ügyet”; ez jó másfél évtizedig tartó feladat volt, és magyar részről nem igazán tisztán, szerencsésen zárult. (Vö. Távlatok 1998/3, 455–464.) Egyik-másik hittani dokumentum talán sikerülhetett volna jobban, pl. amelyik nemrég nő és férfi kapcsolatának bibliai és teológiai kifejtését nyújtja.

            A kereszténység legalapvetőbb és a mai eszmevilág meg a világhelyzet összefüggéseiben igen kényes kérdéseit tárgyalja a Dominus Iesus kezdetű instrukció; tartalmának és a kiváltott visszhangnak bőséges ismertetése olvasható folyóiratunkban: 2001/4, 589–603 és 609; idei első számunk pedig leközli az egyik katolikus vitapartner, Jacques Dupuis jezsuita teológus igen pozitív végső konklúzióit. Régebben az elvált és újraházasodott katolikusok szentségi életének lehetőségével kapcsolatban három német püspök körlevele váltotta ki a Hittani Kongregáció reakcióját (Távlatok 1994/1, 43–50; 1994/6, 707–716); a három püspök közül kettő (Lehmann és Kasper) bíborosként részt vett a konklávén.

            Ratzinger bíboros munkájának legnagyobb és minden bizonnyal legmaradandóbb részét alkotja az 1992-re elkészült, A katolikus Egyház katekizmusa című könyv szerkesztésének irányítása. A tényleges főszerkesztő Christoph Schönborn volt.

            Napjaink sajtója masszívan konzervatív teológusnak minősíti az új pápát. A szónak sokan elmarasztaló jelentést adnak: makacsul ragaszkodik nevetségesen idejüket múlt régi tanításokhoz. A szó pozitív értelme viszont az, hogy az egyház embere hűségesen őrzi a kereszténység lényegi értékeit, és azok központba állításával kívánja szolgálni a ma és a holnap egyházának és emberiségének igazi javát. XVI. Benedek bizonyára (és az okos, hű keresztények örömére) a szónak ebben e nemes értelmében vett konzervatív főpásztor lesz, nevezetesen a keresztény hit alapmeggyőződéseinek hirdetésével (ezek kevésbé érdeklik és zavarják a mai közvélemény jelentős részét), de a következő és hasonló (számos kortársunknak elfogadhatatlan) alapvető erkölcsi állásfoglalásokkal is: az abortusz meg az eutanázia merénylet az emberi élet, Isten teremtett világának legszentebb értéke ellen; egy férfi meg egy nő felbonthatatlan házassága az emberi közösség alapsejtje, melyet büntetlenül nem kezdhet ki sem válás, sem házasságtörés, sem homoszexuális életközösség; szolgálati papságra Krisztus nőket nem hív, csak férfiakat.

            IV. – A konklávé napjaiban főleg Angliában kapott lábra egy újsághír: Ratzinger bíboros nem lehet pápa, mert fiatalon csatlakozott a Hitlerjugendhoz; e tényt maga a Vatikán is beismeri. Alattomos híresztelés ez; hozzá hasonló lenne pl. egy magyar bíboros megbélyegzése azon a címen, hogy tizenévesen a Rákosi-korban valami köze volt az úttörő-mozgalomhoz vagy a Kommunista Ifjúsági Szövetséghez. – Mi a valóság? Ratzinger bíboros már 1996-ban (A föld sója című könyvében) megválaszolta Peter Seewald kérdését: A Ratzinger testvérek tagjai voltak-e a Hitlerjugendnak? „Kezdetben nem. 1941-ben azonban, amikor bevezették a Hitlerjugend kötelezettségét, a bátyámat fölvették. Én még túl fiatal [14 éves] voltam, de később a szemináriumból bejelentettek a Hitlerjugendba. Amint a szemináriumot befejeztem, semmi közöm nem volt többé hozzá. S ez nem volt könnyű, mert a tandíjkedvezményt, amire nekem nagy szükségem volt, a Hitlerjugend látogatásának igazolásához kötötték. Volt azonban, hála Istennek, egy nagyon megértő matematikatanárom. Ő maga náci volt, de becsületes ember, s azt mondta nekem: »Menj el néha, hogy azt higgyék. . .« Amikor látta, hogy erre képtelen vagyok, így szólt: »Én megértelek, majd rendbe hozom a dolgot. . .«” – Ratzinger bíboros nemrég (2004. június 6-án, a normandiai partraszállás 60. évfordulóján) érett felelősséggel mondta el a nácizmusról és a nemzetközi béke kereséséről szóló nézeteit. (Távlatok 2004/4, 426–438.)

            II. János Pál hét évvel idősebb volt XVI. Benedeknél; ebből az következik, és persze országuk helyzetének alapvető különbözéseiből is, hogy ők maguk az eltérő előjelű totalitárius rendszerekhez nem egészen egyformán viszonyultak. Mindkettőjük pápává választása bizonyára jelentősen hozzájárul ahhoz is, hogy a második világháború után országuk nemzetközi helyzete visszataláljon az őt megillető egyensúlyi helyzetbe. – XVI. Benedek már az első napokban bejelentette, hogy meglátogatja Németországot (a kölni ifjúsági találkozó alkalmával) és Lengyelországot is.

            V. – A kedden megválasztott pápa szerdán (még a Sixtus-kápolnában koncelebrált misén) és a vasárnapi beiktatási misén tartotta első homíliáit. Ezekből gyűjtünk össze egy csokor szép gondolatot, alapvető bejelentést.

            „Most, amikor megkezdem szolgálatomat Péter utódaként, ismételten elhatározom, hogy elődeim nyomdokain járva és az Egyház két évezredes hagyománya szerint folytatom a II. vatikáni zsinat megvalósítását. Engem választva Róma püspökének, az Úr engem akart helyettesének, engem akart annak a »kősziklának«, amelyre mindenki biztosan támaszkodhat. Azt kérem tőle, pótolja erőim szegénységét, hogy népének bátor és hűséges pásztora legyek, mindenkor tanulékony Lelkének sugallatai iránt.”

            „Az Egyház él – így köszöntelek nagy örömmel mindannyiótokat, akik itt összegyűltetek, tisztelt bíborosok és püspökök, kedves paptestvérek, diakónusok, lelkipásztorok és hitoktatók. Köszöntelek benneteket, kedves szerzetes testvérek és nővérek, Isten átváltozott jelenlétének [a színeváltozásnak, a feltámadásnak] tanúi. Köszöntelek benneteket, hívő testvéreim, akik belevetettétek magatokat Isten Országának hatalmas építkezésébe, amely az egész világra kiterjed, az élet minden területén. Szeretetteljes üdvözlettel fordulok mindazokhoz is, akik bár újjászülettek a keresztség szentségében, még nincsenek teljes közösségben velünk; és felétek is, zsidó testvéreim, akikkel a hatalmas lelki örökség köt össze bennünket, amely Isten visszavonhatatlan ígéretében gyökerezik. És végül – mint egy tovahaladó hullám – gondolataim kiterjednek a mai idők minden emberére, hívőkre és nem hívőkre egyaránt.”

            „Az én igazi programom az, hogy ne a saját akaratomat valósítsam meg, ne a magam elképzeléseit kövessem, hanem az egész Egyházzal együtt arra figyeljek, mi Isten szava és akarata, és hagyjam, hogy ő vezessen, és így ő maga vezesse az Egyházat a történelemnek ebben az órájában.”

            „Ez a mi örömünk: Isten akarata nem elidegenít bennünket, hanem megtisztít – bár lehet, hogy fájdalmak árán –, és visszavezet minket önmagunkhoz. Ily módon nem csak őt szolgáljuk, hanem az egész világ, az egész történelem üdvösségét. A pallium szimbóluma [Krisztus igája] valójában még konkrétabb: a bárány gyapja az elveszett bárányt vagy a beteget, a gyengét jelképezi, akit a pásztor a vállára vesz, hogy elvigye az életet adó vízhez.”

            „Krisztus szent nyugtalanságának kell mozgatnia a pásztort: számára nem közömbös az, hogy oly sokan élnek a pusztaságban. A pusztaságnak pedig oly sok formája létezik: a szegénység, az éhség, a szomjúság, az elhagyatottság, a magány, az összetört szeretet sivataga; Isten bennünk való elsötétedésének pusztasága, azoknak a kiüresedett lelkeknek a pusztasága, akik nincsenek tudatában az emberi méltóságnak és az ember útjának. A külső pusztaságok sokasodnak a világban, mert oly hatalmassá vált a belső pusztaság.”

            „A pásztor egyik jellemzője az legyen, hogy úgy szereti a rábízott embereket, amint Krisztus szeret, akit szolgál. »Legeltesd juhaimat«, mondja Krisztus Péternek, és nekem is ebben a pillanatban. Legeltetni azt jelenti, hogy szeretni; szeretni azt jelenti, hogy az ember kész szenvedni is. Szeretni annyit tesz: megadni a juhoknak az igazán jót, Isten igazságának, igéjének táplálékát, táplálni az ő jelenlétével, amit az Oltáriszentségben ad.”

            Az egyházatyák azt mondják: „a halnak, amely a vízi életre lett teremtve, végzetes, ha kifogják a tengerből. Azért fogják ki éltető eleméből, hogy az ember táplálékává legyen. De az emberhalász küldetésében ez épp fordítva történik. Mi, emberek, elidegenedve élünk a szenvedés és a halál sós vízében, a fény nélküli sötétség tengerében. Az evangélium hálója kiemel bennünket a halál tengeréből, és Isten fényének ragyogásába, az igazi életbe helyez bennünket. Tényleg így van; Krisztus példája nyomán az emberhalász küldetésében ki kell menteni az embereket az elidegenedés tengerének sós vízéből az élet földjére, Isten világosságára.”

            „Még egy dolgot szeretnék tisztázni: mind a pásztor, mind a halász képében nagyon határozottan kiemelkedik a meghívás az egységre. [. . .] Jaj, szeretett Urunk, a háló most el van szakadva! – mondanánk fájdalmunkban. De nem – nem kell elszomorodnunk! A Te ígéretedben bízunk, amelyben nem csalódhatunk, és mindent megteszünk, hogy végigjárjuk a megígért egység felé vezető utat. Erre emlékezünk az Úrhoz szóló imákban, akár a koldusok. Igen, Uram, emlékezz az ígéretedre! Add, hogy egy pásztor legyünk és egy nyáj! Ne engedd, hogy hálód elszakadjon, és segíts, hogy az egység szolgálói lehessünk!”

            „Teljes tudatossággal, a római egyházra vonatkozó szolgálatának kezdetén, mely egyházat Péter vérével öntözött, jelenlegi utóda elsődleges kötelezettségként azt vállalja, hogy energiáit nem kímélve dolgozik Krisztus valamennyi követőjének teljes és látható egységén. Ez a becsvágya, ez a sürgető kötelessége. Tudatában van annak, hogy ehhez nem elégségesek jó érzések megnyilvánulásai. Konkrét gesztusok kellenek, amelyek behatolnak a lelkekbe, megmozgatják a lelkiismereteket. Mindenkit felszólítunk arra a belső megtérésre, amely előfeltétele minden előrehaladásnak az ökumenizmus útján.”

            Lássuk végül a vasárnapi homília első bekezdését: „Ezekben a mozgalmas napokban háromszor is hallhattuk a Mindenszentek litániájának dallamát: II. János Pál pápánk temetésén; a bíborosi kollégium bevonulásakor; és ma is, amikor elénekeltük a fohászt: Tu illum adiuva – tartsd meg Szent Péter új utódját! Minden alkalommal különleges vigasznak éreztem ezt az imádságot.”

            VI. – Alig három perccel a megválasztás hírüladásának befejezése után XVI. Benedek pápa, mielőtt első áldását adta volna a világra, ezekkel a megindult szavakkal szólt: „Kedves testvéreim! A nagy pápa, II. János Pál után a bíboros urak engem választottak meg, egyszerű és alázatos munkást az Úr szőlőjében. Megvigasztal az a tény, hogy az Úr tud dolgozni és működni elégtelen eszközökkel is. Főképpen rábízom magam a ti imáitokra, a feltámadott Úr örömében, [valamennyien] bizakodva az ő maradandó segítségében. Menjünk előre, az Úr majd megsegít bennünket, és Mária, az ő legszentebb Anyja a mi oldalunkon áll. Köszönöm.” Véssük nagyon a szívünkbe ezeket a megindult lélek mélyéből feltörő egyszerű szavakat!

2005. április 25.

Köszöntjük a nyolcvanéves Nemeskürty Istvánt

A „Tanár úr”, egész nemzetünk tanítója május 14-én töltötte be 80. életévét. Szeretettel gratulálunk szerkesztőbizottságunk tagjának. Isten éltesse, hogy továbbra is segítse a magyarokat magyarságuk és kereszténységük megőrzésében, és hogy e „romlásnak indult” ország megtalálja a helyes utat a valóban szabad és demokratikus jövő felé. Nemeskürty István hatalmas életműve – a nyelvművelés, az irodalom és a történetírás révén – a magyar küldetéstudat őrzőjeként útmutató és bátorító: e válságos időkben merjünk magyarok és keresztények lenni! Megszívleljük reménykeltő sorait: „A millennium felejthetetlen hónapjaiban gyakran kértük énekelve Magyarországnak Szent István óta örökös védasszonyát, a Patrona Hungariaet: »Vedd el országodról ezt a sok ínséget, melyben torkig úszunk. (. . .) Magyarországról, édes hazánkról, ne felejtkezzél el szegény magyarokról.« Higgyünk a csodában is. Történt már velünk csoda viharos történelmünkben.”

(Mi történt velünk?, Bp. 2002, 282.)

Szabó Ferenc