Távlatok/35-36  -  1997. július

Tartalom

E szánnunk elé       273

Dr. Kovács István halála      .441

Magyar folyóiratok        315, 405, 452,498

GAZDASÁGI ÉS POLITIKAI ÉLET - KATOLIKUS SZEMMEL

Szabó Ferenc: A közgazdaság és a politika - keresztény szemmel   275

Paczolay Péter: Az állam és a közjó a katolikus társadalmi tanításban   286

Veress Péter: Hol tartunk? merre menjünk?     297

Bod Péter Ákos: Tőkehiány vagy bizalomhiány?     305

Farkas Beáta: Piacgazdaság - játékszabályok nélkül?     316

Bittsánszky Géza: A körlevél a gazdasági élet kérdéseiről   323

J. Horváth Tamás: Szolidáris és igazságos jövőért      334

Horváth Pál: Szakmai kommentárok egy püspökkari körlevélhez      344

Igazságosabb és testvériesebb világot! (részletek)    285, 322,504

II. János Pál: Centesimus annus enciklika (részletek)       343, 370,379

Erdő Péter: Megállapodás a Szentszék és a magyar állam között      349

Gereben Ferenc: A vallásosság szociológiai típusainak kérdéséhez   356

Elmer István: Katolikus reformmozgalmak - a Demokrata Néppárt   .366

Békési István: A Néppárt indulásának előzményei      371

DOKUMENTÁCIÓ

A lengyel pápa és hatodik lengyelországi látogatása     380

II. János Pál: Beszéd Szt. Adalbert halálának 1000. évfordulóján      380

II. János Pál: Homília Boldog Hedvig szentté avatásakor    387, vö.508

II. János Pál: Beszéd Gnieznóban az államfőkhöz (részletek)    333,444

II. János Pál: Az úrangyala Krakkóban     431

Barlay Ő. Szabolcs: A lengyel pápa lengyel-amerikai életrajza    391

LELKISÉG - LELKIPÁSZTORKODÁS

Nemeshegyi Péter: A kereszténység etikája    399

Dér Katalin: Prófécia az új szövetségről    406

Takács Gyula: Boldogok a szegények     418

Oláh Miklós: „A többi városban is hirdetnem kell az evangéliumot"    426

Sziles László: Kaníziusz Szent Péter     432

Marc Lindeijer: Kaníziusz Szent Péter lelkisége     439

FIGYELŐ

Dékány Vilmos: Bíboros Atyánk köszöntése     442

Szabó Ferenc: Köszöntjük a hetvenéves Valentiny Gézát    445

Györffy László: Lidércfény vagy riadólánc?     447

Magyar cserkészet: a Táborkereszt Közösség    .453

KULTÚRA ÉS ÉLET

Két Pázmány-szeminárium Szlovákiában    466

Kovács Sándor Iván: Pázmány és a szlovák irodalom     467

Szabó Ferenc: Nemzetközi kongresszus Szent Ambrusról      479

Gyorgyovich Miklós: Abonyi mise - az öröm zenéje      482

Tereza Worowska: A Nobel-díjas Wislawa Szimborska költészetéről    485

(Folytatása az 518. oldalon.)

Havass Miklós: Barangolás az informatika és az etika határán   491

Tüskés Tibor: A félelem és a bűn regénye   499

Szabó Ferenc: Költők és festők között   505

SZEMLE

Harsányi Pál Ottó: Demográfiai összeesküvés   509  

Bárdosy Éva: Diakonia, diakonátus, diakónus   512

Magyar Katolikus Lexikon (Nagy Ferenc)   514

Pierre Mourton Beernaert: Aux origines du genre humain (Nagy Ferenc)   516  

Joseph Ratzinger: A föld sója (Nagy Ferenc)   517

Bitskey István: Il Collegio Germanico-Ungarico di Roma (Szilas László)   518

Mészáros István: Ateista nevelés iskoláinkban 1950-1990 (András Imre)   520

Jacques Maritain: Az igazi humanizmus (Szabó Ferenc)   523

Baltasar Gracián: Az életbölcsesség kézikönyve (Rónai Zoltán)   524

Benyik György: Az újszövetségi Szentírás keletkezés- és kutatástörténete II. (E.P.)   526

Magyar jezsuiták vallomásai I. (Gyorgyovich Miklós)   527

Kiss Tamás: Helyreigazító nyilatkozat   528

E SZÁMUNK  ELÉ

Nyári kettős számunkban folytatjuk a párbeszédet a Magyar Katolikus Püspöki Kar Igazságosabb és testvériesebb világot! című szociális körleveléről. Ez alkalommal a 2. és 3. részhez, a gazdasági és politikai élet kérdéseihez szólnak hozzá a tanulmányok szerzői. Minthogy a körlevél helyzetelemzésével szinte mindenki egyetért – hívők és nem hívők, különféle pártállásúak –, inkább a „Szempontok és ajánlások” című részekre, az etikai szempontokra és a lehetséges megoldásokra, feladatokra összpontosítjuk a figyelmet.

A körlevél lényegében az egyház szociális tanítását igyekszik alkalmazni a magyar helyzetre. Ezt a 8. pontban hangsúlyozza is, hivatkozva az Octogesima adveniens kezdetű apostoli levélre, amelyet VI. Pál pápa intézett Roy bíboroshoz, és amely a zsinati tanítást és a korábbi pápai körleveleket a változó világra alkalmazza. A helyi „keresztény közösségek feladata, hogy a Szentlélek segítségével, a felelősséget viselő püspökökkel egységben, mind a többi keresztény testvérükkel, mind az összes jóakaratú emberrel párbeszédet folytatva eldöntsék, milyen utat kell választaniuk azoknak a társadalmi, politikai és gazdasági változásoknak az elindításához, amelyek szükségesnek látszanak, és gyakran nem tűrnek halasztást.” (OA 4)

Itt a Távlatok-ban (1996/6, 783–786) Gyulay Endre püspök már röviden ismertette a körlevél megszületését, célját és fogadtatását; ugyancsak ő volt az elmúlt hónapokban a körlevélről rendezett dialógusoknak is egyik mozgatója, irányítója. (Érdekes volt pl. az a konferencia, amelyen neves szakemberek összevetették a püspöki kar körlevelét és a FIDESZ vitairatát.) Előző számunkban megkezdtük mi is a körlevél alaposabb megvitatását: különösen is a mai magyar lelkiállapotot és az egészségügy helyzetét mutattuk be, valamint azt a szociális tanítást vázoltuk, amely a körlevél alapjául szolgált. Szerintünk a szerzőcsoport, amely oly szakszerűen elemezte a helyzetet, nem használta fel kellőképpen a pápák szociális tanítását az erkölcsi irányelvek és a világnézeti támpontok pontosabb megjelölésében. Az itt következő tanulmányokban néhány kiegészítő szempontot találhat az olvasó. Világos, hogy nincsenek receptmegoldások; tudjuk hogy a súlyos helyzetért jórészt az 1989 előtti kommunista rendszer felelős. Tény, hogy „a legnagyobb gondot jelenti a pragmatikus napi érdekek és az erkölcsi értékek, a normák közötti kapcsolatok megteremtése” (Martonyi János). Igen, az értékválság és az erkölcsi eszmények csillaghullása idején etikai tájékozódási pontokat keresünk. Mert az elmúlt évek tapasztalata kellőképpen megmutatta, hogy az ún. „rendszerváltás” nem alakítja át egy csapásra a meghatározott hagyományokkal, erkölccsel, különféle világnézettel rendelkező (vagy nem rendelkező!) embereket, akik a társadalmi, gazdasági, politikai élet alanyai, szereplői. A demokráciát is tanulni kell – hangsúlyozzák püspökeink. (78. pont.)

„Az emberek, a társadalom feladata, hogy közös dolgaikat közösen oldják meg, hogy közösségeket és a közösségi lét intézményeit létrehozzák, hogy egymással, egymás különbözőségét elfogadva, párbeszédet folytassanak. A demokráciát tanulni és gyakorolni kell. Megvalósításának ellenben feltétele az, hogy engedjük szóhoz jutni a másik embert, közösséget vagy intézményt. Ehhez nem elég a szabadság és a jogállamiság megteremtése. Az előző korszak a politikai, kulturális és a gazdasági hatalmat kevesek kezébe helyezte. Ez a helyzet mára sem szűnt meg, legföljebb átalakult, s így továbbra is akadálya a »kisemberek« (és a szocialista-kommunista rendszerben hátrányosan megkülönböztetett minden csoport, szervezet vagy világnézet) megszólalásának, jogaik érvényesítésének. Ha az állam a semlegességre hivatkozva mindezzel nem törődik, akkor az előző rendszer által teremtett viszonyokat menti át a jövőbe.”

A körlevél gyakran megismétli, hogy a gazdasági tevékenységet „az erkölcsi rend korlátainak tiszteletben tartásával” kell gyakorolni; hogy „a termelés célja nem a termékek halmozása, sem pedig a haszon vagy a hatalmaskodás, hanem az ember szolgálata”.

Több párt programja is kitér arra, hogy a nemzet felemelkedése nem lehetséges lelki, erkölcsi megújulás nélkül, és hogy a történelmi egyházaknak ebből a szempontból fontos szerepük van. A kérdés persze az, hogy a programokból (amelyek jórészt már a választási kampányt is célozzák) miként lesz valóság, ha az illető párt hatalomra kerül. A hívők szeretnék remélni, hogy nem tér vissza az egyházat üldöző, elnyomó, megbénító kommunista pártdiktatúra; de azt is, hogy a sokat emlegetett „világnézeti semlegesség” ürügyén a médiumokból, az iskolákból nem küszöbölik ki a vallásos hit terjesztését, az erkölcsi nevelést, miközben szabad teret adnak a vallást, kereszténységet támadó, az erkölcstelenséget propagáló iránynak. A szabadság nem jelenthet szabadosságot. Mindez a hívőktől is függ. „Krisztus összes hívei érezzék át, hogy saját külön hivatásuk van a politikai közösségekben.” (GS 75) A „keresztény” és „nemzeti” jelzőknek nem a pártokat kell díszíteniök, hanem az általuk jelölt szellemnek elkötelezettjeik életét és cselekvését kell áthatniok.

GAZDASÁGI  ÉS  POLITIKAI  ÉLET
–  KATOLIKUS  SZEMMEL

Szabó Ferenc

A  KÖZGAZDASÁG  ÉS  A  POLITIKA  
–  KERESZTÉNY  SZEMMEL

A zsinati egyház szerint egyre sürgetőbb, hogy a hívek közéleti kérdésekben is tájékozódjanak, „a Krisztustól kapott alapelvek fényét” vetítve a társadalmi-gazdasági-politikai valóságra. (GS 46) Ezt a célt akarta szolgálni a magyar püspökök Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevele, amely az egyház szociális tanításából merítve igyekezett meghatározni „az elemzés elveit, a helyzet értékelésének szempontjait és a cselekvés irányait” (Octagesima adveniens 4). A körlevélhez sokan hozzászóltak, nagy visszhangja volt még nem hívő körökben is.

Mostani tanulmányomban a zsinat Gaudium et spes  kezdetű konstitúciója II. részének ide vonatkozó pontjait elemezve – kiegészítve azokat a későbbi egyházi  megnyilatkozásokkal – fokozottabban az etikai szempontokra és cselekvési irányokra szeretném összpontosítani a figyelmet.

Az ezredforduló felé

II. János Pál  1991-es Centesimus annus (= CA) kezdetű körlevelében, áttekintve az egyház szociális tanításának száz évét, az 1989/90-es világtörténelmi fordulattal, a kommunizmus bukásával kapcsolatban megállapítja, hogy az elnyomó, totalitárius rendszerek bukását számos tényező idézte elő (köztük pl. a lengyel Szolidaritás munkásmozgalma, továbbá az egész kommunista gazdasági rendszer hatékonyságának hiánya, és még általánosabban az emberi jogok súlyos megsértése). „A legújabb események igazi oka azonban az Isten tagadása miatt támadt lelki üresség, amely a fiatal nemzedéket megfosztotta a helyes tájékozódástól, s amely gyakran odáig vezette őket, hogy saját identitásuknak és az élet értelmének kitartó keresése során újra felfedezzék nemzeti kultúrájuk vallási gyökereit, és Jézus Krisztus személyét, aki megfelelő válasz a modern ember szívében lakozó vágyakozásra a jó, az igazság és az élet után.” (CA 23–24)

A modern kor egyik jellemzőjeként a racionalitást szokták megjelölni. Nos, a mostani korszakváltást éppen az jelzi, hogy megkérdőjelezzük az ész abszolút voltát, minthogy ismerjük bizonyos káros következményeit: egydimenziós jelleg, kizárólagosság, hajlam a totalitarizmusra. Az ész elnyom, uralkodik, normalizál. Persze nem kell azért az ellenkező végletbe se esni, a racionalizálási folyamatból átesni a posztmodernek dekonstrukciós törekvésébe. (Habermas kritikája e téren jogosult.) A múlt és a jövő között feszülő jelenben nem szabad felejtenünk a folytonosságot, amelyet a helyes értelemben vett Hagyomány biztosít. „Semmi sem új a nap alatt” – mondja a kiábrándult Prédikátor, de azért bizonyos fejlődés tapasztalható, ha nem is lineáris a haladás – sem az eszmékben, sem a társadalmi-politikai életben. Társadalmi igazságosság, demokrácia, jogállam stb.: ezek nemcsak fogalmak, hanem többé-kevésbé megvalósuló eszmények. Másrészt a „szabadság, egyenlőség, testvériség” nem a francia forradalom találmányai, hanem végső elemzésben evangéliumi eszmények, amelyeket sokszor éppen azok csúfoltak meg, akik fennen hirdették őket.

 Az 1776-os amerikai függetlenségi nyilatkozattól az 1789-es francia forradalmi nyilatkozaton át (emberi és állampolgári jogok) az ENSZ által 1948-ban kihirdetett egyetemes emberi jogokig kétségtelenül van fejlődés. Ezeket a jogokat meg kell testesítenie az egyes demokratikus államok törvényhozásának. Hannah Arendt kijelentése szerint „csak egy alapvető emberi jog van: olyan politikai közösséghez tartozni, amely ténylegesen képes garantálni a jogokat”. A felsorolt jognyilatkozatokba beépül a Biblia tanítása, annak puritán (protestáns) és liberális értelmezése, továbbá a ma sokat vitatott, de részben rehabilitált ún. természetjog (ez már jelen volt a nürnbergi pernél is): elismerik az emberi személy méltóságát, minden egyes emberét, tehát lényeges (és jogi) egyenlőségüket, továbbá a ma sokat hangoztatott „másságot”, a különbözőségek jogosultságát, tehát a toleranciát, a hitek és világnézetek szabad megvallását, így a társadalmi pluralizmust is, amely a demokratikus államban a szabad választásokban fejeződik ki.

Az emberi jogok megalapozása

De ki a végső garanciája e jogoknak, a szabadság, egyenlőség, testvériesség eszményeit megtestesítő közösségi életnek, amely a javak igazságos elosztásával és a szolidaritás vállalásával készíti elő az emberibb jövőt? Hitünk szerint nem más, mint a Teremtő. Az 1776-os nyilatkozat hivatkozott még a Teremtő védelmére, az 1789-es is a Legfőbb Lény égisze alá helyezkedett, de az 1948-as egyetemes nyilatkozat már nyitva hagyta a kérdést: csak nyilatkozik és ígér. (Nyilván, mivel keresztényeken kívül más vallásúak, sőt ateisták is voltak a résztvevők között.) De hol a végső garancia? Talán a társadalmi szerződés? Lehetséges-e emberi együttélés, jogrend, testvériség és szolidaritás Transzcendencia nélkül? A bolsevista és a náci totalitarizmus a tanúbizonyság rá, hogy a hatalmi mámor, az osztály- vagy fajérdek túlteszi magát a jón és a rosszon, maga szab önmagának törvényt. (Vö. GS 23–25)

Jacques Maritaintől II. János Pálig az emberi jogok értelmezésében a hívők az emberi személy mindenekfölötti méltóságát hangoztatták, továbbá azt a perszonalizmust, amely szerint a személy – jóllehet egyetlen és megismételhetetlen – nyitott más személyek felé, csakis a másokkal való személyi kapcsolatok révén teljesedhet ki. A hagyományos természeti törvényt újraértelmezik. Jacques Maritain  már 1943-ban a náci totalitarizmussal kapcsolatban ezt írta: „Az emberi személynek jogai vannak egyszerűen ama oknál fogva, hogy személy [. . .], nem csupán eszköz, hanem cél [. . .], tehát célként kell vele bánni. A személy méltósága [. . .] semmit sem jelent, ha nem jelenti azt, hogy a természeti törvényből kifolyólag az emberi személynek joga van ahhoz, hogy tiszteljék: jogalany, jogai vannak.” II. János Pál pedig 1979. okt. 2-án az ENSZ-hez intézett üzenetében: „Az emberi jogok összessége megfelel az emberi lény méltósága lényegének; – hangsúlyozzuk e jogok összességét, és nem csupán részleges jogokat. E jogok megfelelnek az ember lényegi szükségletei kielégítésének, szabadságai gyakorlásának és más személyekkel való viszonyulásának.” (Vö. CA 7–9)

A szabadság megszerzése – személyek és népek számára – kétségtelenül a modern kor vívmánya. Ugyanakkor a szabadság elidegenítésének, a hatalom elnyomó törekvéseinek, az igazságtalan társadalmi struktúrák új rendszerének is tanúi lehetünk. Mert a szabadság egymagában eltévedhet, visszaéléseket szül, ha nem tekintjük mások szabadságjogait, ha nem keressük a társadalmi/gazdasági/politikai életben az egyenlőség, szolidaritás, testvériesség megtestesítéseit. Az állami törvényeknek is az egyetemes jogokat kell kodifikálniok, aprópénzre váltaniok, ha demokratikus rendet és jogállamot akarunk megvalósítani. A demokráciának a közgazdaságban és a kultúrában is érvényre kell jutnia, vagyis itt is egyenlőség és szolidaritás szükséges. És ha hiányzik az igazságosság a társadalmi/gazdasági életben, akkor csak a kiváltságosok kis rétege szabad; ha a vadkapitalizmus és a könyörtelen szabad verseny szab törvényt – minden állami korlátozás nélkül –, akkor a megálmodott szabadság, egyenlőség és testvériesség még csak utópia. (Vö. CA 22–24.)

Etika a közgazdaságban

A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele (52. és 53. pontjában) hivatkozik a GS 64. és 65. pontjára. A katolikus szociális tanítás elismeri minden földi valóság, így a közgazdaság jogos autonómiáját; ugyanakkor „a leghatározottabban elutasítja azt a felfogást, amely ebből a viszonylagos önállóságból kiindulva nem ismer más mércét a gazdaságban, mint az egyének és csoportok önös érdekeinek érvényesítését. »A saját módszerei és törvényei szerint kell ugyan gyakorolni a gazdasági tevékenységet, de az erkölcsi rend korlátainak tiszteletben tartásával.« (GS 64) [. . .] A gazdaság és a »termelés alapvető célja nem a termékek halmozása, sem pedig a haszon vagy a hatalmaskodás, hanem az ember szolgálata. Mégpedig a teljes ember szolgálata, amely tehát tekintetbe veszi egyfelől az anyagi szükségleteknek, másfelől pedig az értelmi, erkölcsi, szellemi és vallási életnek az igényeit.« (GS 64) Az egyház az elmúlt száz évben következetesen elutasította a gazdaság megszervezésének mindkét egyoldalú elképzelését: mind a kollektivizmust, mind a kizárólag a szabad versenyre építő kapitalizmust. »A fejlődést nem szabad rábízni sem kizárólag az egyének gazdasági tevékenységének mintegy ösztönös menetére, sem csupán a köztekintély hatalmára.« (GS 65)” (Vö. CA 42)

A Gaudium et spes idézett pontjai azután következnek, hogy a zsinat leírta a jelenlegi közgazdasági élet főbb vonásait, a kétségtelen fejlődéssel együttjáró aggasztó mozzanatokat: egyenlőtlenségek, a növekvő szakadék a gazdagok és a szegények tömegei között, az emberi személyhez méltatlan életkörülmények stb. A zsinati okmány 64. pontja ezután hangsúlyozza, hogy a gazdasági haladásnak az ember szolgálatában kell állnia, a teljes ember szolgálatában. Ezért a gazdasági fejlődésnek az ember – a közhatalom – ellenőrzése alatt kell állnia. „Ezt az ellenőrzést nem szabad átengedni sem egy-két ember, sem a túlságosan nagy gazdasági hatalommal rendelkező csoportok önkényének, sem a politikai közösségnek, sem pedig némely hatalmasabb nemzetnek.” (GS 65)

Igen, de hogyan? A dokumentum szól az egyesek és a nemzetek összefogásáról, a szabad társulások öntevékeny kezdeményezéseiről, amelyeket egyeztetni kell az államok törekvéseivel. A lényeges kérdés az: hogyan lehet érvényre juttatni az igazságosságot, hogyan lehet megfékezni az önkényt, az önzést és a bírvágyat, hogyan ellenőrizheti az ember – emberi közösség – a gazdasági fejlődést?

A pápák szociális körlevelei a Rerum novarum-tól  a Centesimus annus-ig állandóan ismétlik, hogy törekedni kell az igazságosságra és a méltányosságra; hogy a gazdasági tevékenységet alá kell vetni az igazságosság és a szeretet (szolidaritás) követelményeinek, hogy biztosítani kell a tőke és a munka egyensúlyát, hogy összhangba kell hozni az egyéni kezdeményezést és az állami beavatkozást, hogy a cél mindig az emberi személy és a közjó szolgálata. De – mondják egyesek – ezek csak általánosságok; a bonyolult gazdasági/politikai valóság mélyrehatóbb elemzésére van szükség, hogy részletesebb irányelveket adhassunk (ha nem is kész recepteket!). Jegyezzük meg válaszul: a GS kitér néhány részletkérdésre is, az azóta közzétett pápai dokumentumok pedig még konkrétabbak, és még inkább világviszonylatban tekintik a társadalmi-gazdasági kérdéseket. De a helyi egyházak vezetőire hárul a feladat, hogy országuk konkrét helyzetét szemmel tartva részletesebb irányvonalakat jelöljenek meg.

A magyar püspökök a „szempontok és ajánlások” részben – az előbb említett általános elvek után – kitérnek néhány konkrét kérdésre: a multinacionális vállalatok felelőssége a kultúra és a morál fejlesztésében, a globalizálódással együttjáró egyetemesebb felelősségvállalás kérdése; az állam szabályozó-mérséklő szerepe, hogy a piac működésének káros következményeit kiigazítsa, az igazságosság és az ember jogainak védelmével (vö. CA 48). Külön kitér a körlevél a magyar gazdasági élet egyik jellemző szektorára, a mezőgazdaságra és a tájgazdálkodásra, és sürgeti a vidék összehangolt fejlesztését. Meg kell szüntetni a társadalom végleges kettészakadását gazdag elitre és a társadalom peremén élő tömegekre; fel kell számolni – összehangolt intézkedéssorozattal – a feketegazdaságot; tudatosítani a környezetvédelem fontosságát. Itt is felmerül a hogyan kérdése. És a megoldáshoz egyrészt szakismeret szükséges, másrészt olyan, a keresztény etikát vagy legalábbis a természeti törvényt (emberi jogokat) tiszteletben tartó közéleti emberek, politikusok (törvényhozók) és – nem utolsó sorban – nevelők kellenek, akik a gyakorlati megoldásokban és a törvényhozásban az etikai elveket szem előtt tartják. A család, az iskola, a médiumok értékre nevelő szerepe itt elengedhetetlen. Ehhez járulnak hozzá az egyházak lelkipásztori és erkölcsre nevelő tevékenységükkel. Ehhez viszont a közösségnek, az államnak biztosítania kell a szabadságot és a kellő anyagi/gazdasági feltételeket. Mint általában minden területen, itt is a pluralista társadalom és az egyházak összehangolt, egymást kölcsönösen segítő tevékenységére van szükség. Ezt egyes pártok programjai el is ismerik.

A politikai közösség: részvétel a politikában

A közösségben élő emberek különféle kapcsolatokat (kapcsolatrendszereket) építenek ki: a szexualitáson és a házastársi-családi viszonyokon alapuló családi kapcsolatok; a személyek és családok kapcsolatai csoportokban, szervezetekben, munkahelyeken (munkás–munkaadó, termelési-piaci-fogyasztói viszony). . . A politikai élet az egész embert érinti: szabadságát, ennek gyakorlását, a közjó előmozdítását célzó erkölcsi felelősséget, a hatalom gyakorlását és a tekintélynek való engedelmességet, a különböző jogok és kötelességek hálózatát. . .

A II. vatikáni zsinat világosan megkülönböztette az egyházi és a politikai közösség célját, a politika jogos autonómiáját elismerte. Ugyanakkor a hívők mindkét közösségnek tagjai, tehát teljesen nem lehet szétválasztani a két tekintélyt. Igazában mindkét „hatalom” célja az emberek, a közjó szolgálata. „A valóban emberies politikai élet kialakítására semmi sem alkalmasabb, mint fejleszteni az érzéket az igazságosságra, a jóindulatra és a közjó szolgálatára.” (GS 73) „A politikai közösség a közjó végett létezik, belőle meríti teljes igazolását és értelmét, benne gyökerezik veleszületett és saját joga. A közjó pedig magában foglalja mindazokat a társadalmi életfeltételeket, amelyek között az emberek, családok, társulatok teljesebben és könnyebben érhetik el végső céljukat.” (GS 74)

A zsinati dokumentum nemcsak a jogos tekintélynek való engedelmességre int, hanem sürgeti a politikai életben való részvételt is: „Tudja meg tehát minden állampolgár, hogy a közjó érdekében joga és egyben kötelessége a szavazás szabad lehetőségével élni.” (GS 75) A zsinati dokumentum még leszögezi ezt is: „A politikai közösség azonban széthullana, ha ki-ki a maga elgondolása szerint járna el; ezért szükség van olyan tekintélyre, amely az összes polgárok erőfeszítését a közjóra irányítja.” Most már nem annyira az állam külső beavatkozásáról van szó, hanem a tekintélyt a közösségen belülinek tekintik, továbbá azt hangsúlyozzák, hogy a közjóra irányuló tekintély ne zsarnoki módon, gépiesen működjék, hanem „mindenekelőtt mint erkölcsi erő, amely az emberek szabadságára és vállalt kötelezettségeik és feladataik tudatára épít.” (GS 74) Létezik olyan közjó, amelynek morális értéke túlmutat nem csupán az egyes érdekeken, hanem a különböző véleményeken is, és ez alapozza meg a közhatalom jogosultságát.

„Nyilvánvaló tehát, hogy a politikai közösség és a közhatalom az ember természetében gyökerezik, s ezért hozzátartozik ahhoz a rendhez, amelyet Isten határozott meg; viszont a politikai rendszer megválasztása és a vezetők kijelölése a polgárok szabad döntésére van bízva.”  (GS 74)

Így tehát a tekintély a szabadsághoz kapcsolódik: mindenki lelkiismerete szerint szabadon választ; éspedig nem csak az én javamat tartom szem előtt, hanem a köz javát és az erkölcsi rendet. A politikai tekintélyt „mindig az erkölcsi rend korlátain belül kell gyakorolni a közjó, mégpedig a fejlődés távlatában szemlélt közjó érdekében, a törvényesen meghatározott vagy meghatározásra váró jogrend szabályai szerint” (GS 74).

Fontos itt megjegyeznünk: a dokumentum itt nem idézi Pált (Róm 13,1): „Omnis potestas a Deo” = minden hatalom Istentől származik. Nincs szó arról, hogy Isten közvetlenül felruházza hatalommal a tekintélyt gyakorlót, hanem csak azt mondja a zsinat, hogy „Isten határozta meg” a rendet (a természet rendjét, az emberi természetet); tehát szabad  tere nyílik az emberek döntésének, valamiféle demokratikus rend (kormány) szavazással történő megválasztásának.

Természetesen a zsinati dokumentum megbélyegzi és kizárja mindazon politikai rendszereket, amelyek diktatórikus módon korlátozzák az állampolgárok vagy csoportok jogait, a vallásszabadságot, vagy amelyek a közjó előmozdítása helyett jogtalan előnyöket biztosítanak valamelyik pártnak vagy éppen a vezetőknek. (Vö. GS 75.)

A politikai közösség és az egyház (GS 76)

 Fontossága miatt különös figyelmet fordítunk a GS 76. pontjára, amely a politikai közösség és az egyház kapcsolatával foglalkozik. És itt bővebben idézünk későbbi pápai megnyilatkozásokból is. Úgy tűnik ugyanis, hogy a magyar püspökök körlevele nem eléggé aknázta ki az egyház szociális tanítását éppen az állampolgárok politikai nevelésére a lassan és nehezen alakuló magyar politikában, ami nem lehetséges a politikai irányok, pártok programjának, illetve az ígért és meg (vagy meg nem) valósított intézkedések konkrétabb elemzése nélkül.

Nagyon fontos – hangsúlyozza a zsinat –, hogy helyes szemlélet alakuljon ki – különösen is a pluralista társadalmakban – a politikai közösség és az egyház viszonyáról. Világosan meg kell különböztetni azt is, amit az egyes keresztények (egyenként vagy csoportosan) lelkiismeretük szerint cselekszenek, és azt, amit lelkipásztoraik együtt az egyház nevében cselekszenek. „Feladatánál és illetékességénél fogva az egyház semmiképpen sem elegyedik egy politikai közösséggel sem, és nem kötődik egyetlen politikai rendszerhez sem; jelzi és oltalmazza az emberi személy transzcendenciáját.” Később pedig ugyanez a 76. pont ezt mondja: „Az egyház feladata, hogy támogasson és magasabb értékrendbe emeljen mindent, ami igaz, jó és szép csak található az emberi közösségben; amikor pedig az evangéliumhoz ragaszkodva küldetését teljesíti a világban, Isten dicsőségére a békességet erősíti az emberek között.” Itt utalás történik a LG 13. pontjára, ahol többek között ez áll: „Isten népének ebbe a katolikus egységébe tehát, amely előre jelzi és előmozdítja az egyetemes békét, minden ember meg van híva. ” (Vö. még LG 22.)

Amikor a zsinat így hangsúlyozza az egyház függetlenségét minden politikai közösséggel és rendszerrel szemben, nem akarja azt állítani, hogy mindegy, milyen politikai rendszert választunk, mindegy, milyen programra vagy pártra szavazunk. Láttuk, hogy a zsinat kifejezetten elutasítja az elnyomó diktatórikus vagy totalitárius rendszereket, és természetesen olyan demokratikus társadalmi rendet és politikát részesít előnyben, amely az emberi jogokat törvénybe iktatja (jogállamot teremt), és azokat a gyakorlatban is biztosítja. Világos tehát, hogy a politikai pluralizmus bizonyos határokon belül jogos: az istentagadó vagy az egyházat üldöző, a vallásszabadságot elfojtó vagy korlátozó rendszert nyugodt lelkiismerettel nem választhatja a hívő, hanem csakis valamelyik demokratikus pártra szavazhat kellő megfontolások után (amikor is több szempontot figyelembe vesz, és nem csupán, mondjuk, egy adott párt egyházpolitikáját).

VI. Pál pápa Roy bíboroshoz írt Octogesima adveniens kezdetű levelében (50. pont) kiemelte, hogy ugyanaz a hit különböző politikai elkötelezettségekhez vezethet, éspedig a GS 43. pontjára utalva: „Bizonyos körülmények között, akárhány esetben, éppen a dolgok keresztény szemlélete ajánl egyeseknek bizonyos megoldásokat. De más hívők, amint ez gyakran és egészen jogosan megtörténik, nem kisebb őszinteséggel másképp vélekednek.” A különféle véleményeket azonban nem szabad úgy bemutatni vagy képviselni, mintha az egyház véleménye lennének. Egymás véleményét tiszteletben kell tartani, gyakorolva a kölcsönös szeretetet, és a közjóval törődve mindenekfelett.

A hívők tehát különböző legitim, jogos utak között választhatnak.* Természetesen a hívő nem választhatja nyugodt lelkiismerettel az ateista és elnyomó rendszereket; de meg kell vizsgálnia azt is, hogy egy mozgalom vagy párt mennyiben kötődik – esetleg leplezetten – olyan ideológiához, amely tagadja vagy kizárja a transzcendenciát, és az embert egydimenziósra fokozza le, illetve amely sért bizonyos emberi jogokat, kizár etikai értékeket, az igazságosság és a szolidaritás követelményeit nem veszi tekintetbe; vagy amely a „világnézeti semlegesség” ürügyén kiküszöböli az evangéliumi értékeket az oktatásból, a médiumokból, általában a közéletből és a kultúrából. A keresztény hívőnek nemcsak a jó és a rossz között kell választania, hanem a jó és a jobb között, vagyis egy  adott helyzetben, a különböző értékeket és követelményeket szem előtt tartva (a közjó, nem pedig az én javam, érdekem, hasznom stb. szempontjait mérlegelve) az általa jobbnak ítéltet kell választania. Mindez tájékozódást és politikai érettséget is igényel.

A politikai cselekvésnek olyan jól körvonalazott társadalomképre kell támaszkodnia, amelyik koherens a benne alkalmazott eszközök, illetve a célmeghatározások tekintetében; ezek viszont az emberi hivatás teljes igényű értelmezéséből táplálkoznak (vö. OA 25). A keresztény számára az evangéliumi hit határozza meg a hivatására vonatkozó teljes víziót. A történelmi áramlatokkal szemben az Evangélium és az egyház szociális tanítása az eligazító. A kommunizmus vagy liberális kapitalizmus, a szocializmus stb. elemzésénél meg kell különböztetni három szintet:

1) Az általános szándékokat. Pl. a szolidaritás és az egyenlőség keresése a szocializmusban, vagy a szabadságszeretet és a személyes kezdeményezés a liberalizmusban olyan jó, amit elfogadunk.

2) Már XXIII. János pápa megfigyelte, hogy ha az ideológiák merevek is, a történelmi mozgalmak változnak, alakulnak, ugyanúgy azok képviselői is. (Pacem in terris 159; OA 30) A mozgalmak mögött látnunk kell az ideológiákat, a nehezen változó eszmerendszereket, amelyek az ember eredetéről és természetfeletti rendeltetéséről hamis eszméket képviselnek (pl. a kommunista ateizmus). De ha el is vetjük a merev ideológiákat, azok képviselőivel, az élő emberekkel lehetséges a párbeszéd.

3) A szekularizáció pozitív eredményei elfogadhatók, de elvetjük az Istent tagadó szekularizmust, teljes evilágiságot. Szükséges az összefogás minden jóakaratú emberrel az emberibb, igazságosabb és testvériesebb világ építésében, a béke védelmében. De mindig kellő realizmusra és okosságra van szükség a közös cselekvésben. Mindig látni kell a programok és struktúrák mérlegelésekor nemcsak a szándékokat, hanem az alkalmazott eszközök erkölcsiségét is, illetve azt, hogy valóban a közjó előmozdítása valósul-e meg.

* * *

Hívők és a nem hívők közül is sokan egyetértenek abban, hogy a gazdasági és politikai életben szükség van erkölcsi normákra és az őket megalapozó értékekre, köztük a szolidaritásra. A társadalom jó működéséhez szükséges kölcsönös bizalomnak is ez az alapja – hangoztatta Andorka Rudolf 1997. május 22-én, a Magyar Tudományos Akadémián rendezett, „Modernizáció – társadalom – erkölcs” című szakmai konferencián. A Magyar Püspöki Kar körlevele nyilván a keresztény (vagy zsidókeresztény) értékekre hivatkozik. De a mai világnézetileg pluralista és multikulturális társadalomban tudomásul kell venni azt is, hogy nem egyszerű – nagyon nehéz, bár nem lehetetlen – feladat (valamilyen minimális) egyetértést létrehozni az értékeket illetően. Nehéz a társadalom tagjait meggyőzni arról, hogy egymás iránt különböző szinteken szolidaritást mutassanak. Pedig az erkölcsi értékek nélkül a társadalom önmagát emészti fel, önnön katasztrófáját készíti elő.

Andorka professzor megjegyzéseihez csak annyit fűzünk hozzá: nemcsak „meggyőződésről” van szó. A szolidaritás (keresztény szóhasználatban: szeretet) megvalósítása lehetetlen isteni segítség, a feltámadt Krisztus bennünk működő kegyelme nélkül. A Lélek adja a szeretet, a Lélek teremt újjá bennünket. És az új emberek képesek lesznek új világot teremteni. A II. vatikáni zsinattal (GS 22) valljuk: Krisztus húsvéti misztériumában nemcsak a keresztény hívők részesedhetnek, hanem minden jó szándékú ember is, „akinek szívében láthatatlan módon működik a kegyelem. Mivel Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, miképpen –, hogy a húsvéti titokban részesedjék.”

Bod Péter Ákos

TŐKEHIÁNY  VAGY  BIZALOMHIÁNY?

A bankok és a magyar társadalom viszonyáról

Alig néhány évvel ezelőtt a nemzetközi statisztikák hazánkat és a „létező szocializmus” többi országát – mint központilag tervezett gazdaságokat – külön kategóriába helyezték, megkülönböztetve mind a fejlett (iparosodott) országoktól, mind a fejlődő országoktól, a harmadik világtól. Ma a pénzügyi kiadványok két megoldást követnek.  Vagy minden további nélkül a fejlődő világba sorolják a volt szocialista országokat, vagy a „felemelkedő” (angolul: emerging), illetve az „átmenetben levő” (tranzíciós) gazdaság kategóriájába helyezik őket. Ez a bizonytalanság tükrözi azt a sajátos helyzetet, amiben az Elbától keletre és az orosz síkságoktól nyugatra fekvő országok találták magukat az államszocializmus szétesését követően: európai kultúrájú és hagyományú nemzetek lévén nem azonosíthatók a harmadik világ népeivel, ugyanakkor a jövedelmi mutatók alapján óriási szakadék választja el őket Nyugat-Európától.

Nyugat-Európa, a kontinensnek az orosz megszállást elkerülő fele, a század közepétől erőteljes gazdasági fejlődésen ment át, noha nem megtorpanások és kisebb visszaesések nélkül. Mégis a polgári Európa számára az elmúlt fél évszázad a prosperitás időszakának bizonyult. A mi térségünk viszont a fejlett világtól sokáig elzárva versenyképtelen, rossz hatékonyságú és mesterkélt gazdasági rendszerként volt kénytelen működni. E rendszer az 1980-as években eljutott teljesítőképességének végső határaihoz, majd a pangás és lassú felbomlás időszaka következett el. A térség az 1989–90-es politikai fordulat után mély átalakulási válságba zuhant. A válság feltárta a megelőző évtizedek politikájának súlyos következményeit, és irdatlan terheket rótt a térség lakosságára. A közember általában úgy élte meg az átalakulás első, válságos éveit, hogy helyzete – legfőképpen anyagi értelemben – romlott a megelőző pangó, de azért elviselhető és kiszámítható időszakhoz képest.

A gazdasági megrázkódtatások valóban nagyok voltak 1990 után. Jóval nagyobbak, mint amit a hazai és külföldi gazdasági elemzők, valamint a nemzetközi pénzügyi intézmények kezdetben feltételeztek. A szocializmus, melyet korábban a Nyugat is bizonyos elismeréssel övezett, a vártnál sokkal nagyobb csődnek bizonyult. A valamikori NDK például annak idején a világ tizedik legnagyobb ipari hatalmának számított – aztán 1990-ben kiderült mérhetetlen elavultsága. Hazánk, melynek korábbi  piaci reformjaira a hazai közgazdász-társadalom és a nyugati megfigyelők egy része olyan elismeréssel tekintett, alig kisebb visszaesést volt kénytelen elszenvedni 1990 és 1992 között, mint az a Csehszlovákia, amelyet pedig megelőzően ortodox kommunisták irányítottak. Tőlünk keletre és délre még nagyobb visszaesés kísérte a piacgazdaságra való átállást.

A visszanyert szabadság örömét így hamar megkeserítették az élet nehézségei. Az első kormányok mindenhol szinte megoldhatatlan feladatokkal találták magukat szembe. A nehézségek azonban nem kizárólag gazdasági jellegűek voltak. Az elhúzódó válság és a társadalom magához térésének lassúsága azt mutatja, hogy itt többről van szó, mint csupán gazdasági krízisről. Emlékezzünk: a II. világháborút követően sokkal nagyobb anyagi veszteségekből csupán néhány esztendő alatt kinőtt a német gazdasági csoda, az olasz vagy a francia felemelkedés. Sőt: az európai nemzetek energiájából telt arra, hogy előbb a vaskohászat és a szénbányászat, majd a gazdaság többi ágának határokon túli összehangolásával alig néhány évvel a háború után nekilássanak az Európai Közösség kiépítésének. Az is igaz azonban, hogy az európai egyesülés gondolata akkor jóval több volt, mint gazdasági elgondolás: a nagy kereszténydemokrata államférfiak (Schuman, De Gasperi, Adenauer) tudták, hogy morális tartalom nélkül csak kereskedelmi paktum alkotható, európai mozgalom aligha. Sajnálatos, hogy az 1989–90-es hirtelen világtörténelmi fordulat idején s azóta a konszolidált Európa sokkal inkább kereskedelmi ügyletként, semmint erkölcsi és történelmi fordulatként tekint a közép-kelet-európai eseményekre.

Nálunk és más sorstárs országokban a visszanyert demokrácia első évei egyben az értékzavar esztendői is. Ez is megkülönbözteti az 1990-es éveket a II. világháborút követő helyreállítás Európa-szerte megnyilvánuló lelkesedésétől. Akkor az anyagi nehézségekkel mindenki tisztában volt, a jobb életet a saját teljesítményétől, vállalatának és hazája gazdaságának növekvő eredményeitől várta. Az ellátás szűkössége elég széleskörű volt, a tisztes szegénység szintúgy, de ugyanakkor általános volt a remény, hogy a helyreállítás sikere meghozza majd a könnyebb életet. A kontinens nyugati felében így is lett. Nálunk azonban egészen más mentális viszonyok uralkodtak az 1990-es újrakezdéskor. A szocializmus évtizedei alatt a térség lakóinak természetévé vált a fegyelmezett munkára való felszólítással, az áldozathozatallal és általában bármilyen közösségi kéréssel és ígérettel szembeni teljes közöny. A közösség fogalmával cinikusan visszaélő rezsim addigra már olyan mértékű individualizmust fejlesztett ki hazánkban, amely ismeretlen az egyébként meglehetősen individuális nyugati jóléti társadalmakban. A nagy nemzeti megmozdulások 1988 és 1990 között megmutatták néhány pillanatra népünk újat akarását; de az ünnepi napok elmúltával a pesszimizmus és az általános társadalmi bizalmatlanság ült vissza a lelkekre.

A pesszimizmus és bizalmatlanság önbeteljesítő természetű. A gazdaság ritkán szolgál nem várt kellemes meglepetésekkel; aki viszont nem is bízik saját sikerében és közössége felemelkedésében, aki a jövőjébe nem hajlandó befektetni, az igen nagy bizonyossággal ki is marad a későbbi sikerekből. Hogy egy családi vállalkozás vagy akár egy egész nemzetgazdaság fellendül-e, az nagyobb részt múlik a siker akarásán, mint a külső körülményeken.

A magyar gazdasági, pénzügyi viszonyok vizsgálata előtt ki kell ezért térni a társadalom lelki állapotára. Érdemes itt felidézni az 1990-es induló helyzet egyik tanulságos mozzanatát. Emlékezetes: az Antall-kormányt visszatérően vádolták azzal – jobbára a politikai túloldalról –, hogy úgymond „nem tárta fel őszintén az ország helyzetét”.  Holott a miniszterelnök, ha tehette, mindig szólt az átmenet nehézségeiről. Történészként nagyon is tisztában volt a feladat példa nélkül álló bonyolultságával. Dehát a kormány feladata éppen az, hogy irányt mutasson és perspektívát adjon. Azok, akik jóhiszeműen vagy politikai kalkulációból az ország helyzetét kérték számon rajta, éppen azt a szellemi és lelki sivárságot és kilátástalanságot erősítették, amely a legnagyobb társadalmi akadálya volt – és maradt – a válság leküzdésének. A lakosság igen nagy részének ugyanis nem az volt a fő gondja a rendszerváltozás felemelő pillanatait követő hétköznapokban – amint a megelőző évtizedekben sem –, hogy miként ment az országnak, hanem kizárólag az, hogy egyénileg hogyan tudja átvészelni a nehézségeket. A helyzet bármilyen drámai felmutatása csak arra van hatással, aki hajlandó a közösségért, hazájáért, saját hosszabb távú kilátásaiért áldozatot hozni a jelenben.  Az ilyen jellem – lássuk be – ma kisebbségben van nálunk.

A közvélemény-kutatások egyébként visszatérően azt mutatták ki, hogy a megkérdezettek sokkal kevésbé negatív képet adtak saját személyes helyzetükről és saját kilátásaikról, mint az ország helyzetéről és annak kilátásairól. Ez a képlet elég különös, hiszen az ország egészét jól reprezentáló minta esetén az egyének és vállalkozók válaszának átlagban viszonylag közel kellene esnie az ország egészére vonatkozó vélekedések átlagához. Hogy ez az egybeesés nem áll fenn, annak az az alapja, hogy a megkérdezettek a saját helyzetükre és kilátásaikra vonatkozóan közvetlen tudással, ismerettel rendelkeznek, míg az ország állapotát közvetlenül nem képesek megismerni. Néhány statisztikuson és nemzetgazdászon kívül más aligha tud megalapozott képet alkotni a helyzetről; az emberek túlnyomó többsége a sajtó közléseire, utalásaira hagyatkozik. Láthattuk, hogy az így kialakult átlagos kép sokkal pesszimistább, mint azon egyéni vélemények átlaga, amelyeket a válaszadók saját személyes állapotuk alapján alakítottak ki. A közvéleményt formáló személyek és intézmények eszerint az ország kilátásairól sokkal borúsabb képet közvetítettek, mint amit az egyébként pesszimizmusra hajló magyarok maguk alkottak saját tapasztalataik alapján.

Ez a kitérő egyik illusztrációja annak az összefüggésnek, ami e tanulmány címéül szolgál: hazánkban nem elsősorban tőkehiány van, sokkal inkább a társadalmi bizalom hiányzik. Ideértem az önbizalmat, de ugyanúgy a társadalmi intézményekbe vetett bizalmat is: a jogrend tiszteletét, a kormányzati és helyi tisztségviselők tisztességének feltételezését, a pénzbe és a pénzügyi rendszerbe vetett bizalmat. Ezen intézmények csak akkor működnek hatékonyan, ha a polgárok nagy hányadának támogatását élvezik. Máskülönben a vitás ügyeket az emberek a jogrendszeren kívül és azt megkerülve intézik el: önbíráskodással, nyers erőszakkal. Ugyanígy az állammal szembeni kötelességeiket sem teljesítik: adót nem fizetnek, kibújnak a katonai szolgálat és bármely más állampolgári felelősség alól. A pénzügyi rendszer különösen érzékeny a bizalomra. Láthattuk annak idején néhány csődbe ment volt szocialista országban (Jugoszláviában, Lengyelországban, Romániában), hogy a nemzeti valuta teljesen elvesztheti rendeltetését, és a dollár, a német márka vagy egy doboz Kent cigaretta veszi át az értékmérő és kincsképző funkciókat.

Ma minden felmérés és személyes tapasztalat azt mutatja, hogy a társadalmi intézmények iránti bizalom elégtelen mértékű a magyar társadalomban. A bizalmatlanság részben indokolt és kiérdemelt: súlyos gondok vannak a jogbiztonsággal, az államhatalom túladóztat, a korrupció az elmúlt időben olyan méreteket öltött, hogy az már külföldön is feltűnik, a pénz folytonosan veszít értékéből.

Ezt kimondva, két fontos megjegyzést kell a fentiekhez fűzni. Az egyik az, hogy a társadalom részéről ugyan indokoltnak látszik az intézmények hitelvesztése, de e helyzetet fenntartja és erősíti a társadalom saját lelki állapota, értékrendje (pontosabban: az értékek hiánya vagy kuszasága). Az állam ugyanis részben azért adóztatja túlzott mértékben azokat, akiket el tud érni (legfőképpen a fix fizetésűeket, a középosztály tagjait), mert a társadalom egy igen jelentős része – a közvélemény elnéző vagy éppen támogató hozzáállásával – hidegvérrel elkerüli az állam működtetéséhez szükséges adók befizetését. A hivatali vezetők és a tűzközeli politikusok korrupciója ilyen kiterjedt méretekben csak úgy lehetséges, hogy a gazdasági élet szereplői maguk is kezdeményezik, elfogadják és gyakorolják a korrumpálást. Nem kizárólag az intézményekben tevékenykedő tisztviselők erkölcsével van tehát baj, hanem azokéval is, akik a tisztességtelen, korrumpálható, cinikus politikusokat és tisztségviselőket a hivatalba juttatták szavazataikkal, s azokat ott eltűrik.

A másik: az a bizalomhiány, ami ma olyannyira megnehezíti a jobb és igazságosabb polgári társadalom kialakítását, nem új jelenség, s nem a rendszerváltozás terméke. A szolidaritás hiánya, az embertársakkal szembeni közöny, a munkahelyi trehányság, a természeti környezet iránti érzéketlenség, a nemzeti és spirituális értékek iránti közömbösség, az élet – s a saját élet – tiszteletének széleskörű hiánya –: mindez a kommunisták irányította társadalmak általános sajátossága. Magyarország ennek a társadalmi kísérletezésnek csak az egyik, szomorú példáját nyújtotta. Az 1956-os forradalom leverését követő elfojtásos, amnéziás korszak, sajnos, nagyon is kedvezett annak a cinikus, befele forduló, önző, közönségesen materialista életstílusnak, ami a felületes nyugati megfigyelőkben a többi sorstárs országnál liberálisabb, szabadabb, élvezhetőbb magyar szocializmus képét alakította ki. Mi azonban tudjuk, hogy ezen évtizedek örökségét kell ma megfizetnünk a súlyos demográfiai helyzet, a nemzetközi eladósodás, az egészségügyi és oktatási válság – és nem utolsósorban a mai értékválság – formájában.

* * *

Az értékválság egyik megnyilvánulása a pénzhez, a pénzügyi rendszerhez való mai viszonyulás. A helyzet megértéséhez itt is vissza kell nyúlni a megelőző évek történéseihez.

A magyar kapitalizmus kialakulásának dinamikus évtizedei során, a múlt század második felében a kor mércéjével mérve igen erőteljes bankrendszer jött létre Magyarországon. Budapest pénzügyi élete közismerten fejlett volt. De a vidék sem maradt ki: aki ma figyelmesen körbenéz vidéki városaink főterein, hamar felfedezhet klasszicista épületeket, homlokzatukon a valamikori Hitelbank vagy a Magyar–Olasz vagy az Angol–Magyar Bank vagy valamelyik tekintélyes hitelszövetkezet megmaradt feliratával. E bankrendszer elég jelentős mértékben külföldi részvétellel fejlődött ki, és kielégítően szolgálta a Monarchia jelentette kereteken belül fejlődő magyar gazdasági életet. A pénzügyi rendszer nagy megrázkódtatásokkal ugyan, de túlélte a trianoni területvesztést, majd az 1930-as évek világválságát, a két világháborút és a nagy inflációkat.

A szovjet típusú államhatalom kiépítése 1946 és 1949 között a pénzügyi kultúra szétzúzását is magával hozta. Hosszú időre megszűnt a klasszikus értelemben vett bankárkodás, mivel az államosított és egybeolvasztott  pénzintézetek szinte kizárólag az állami tervezés eszközeként működtek. A szocialista tervgazdálkodás alatt az önkéntes megtakarítások – amelyek a piacgazdaságokban a beruházások fontos forrásaiként szolgálnak – csaknem elhaltak: nemigen volt miből megtakarítani, nem volt miben megtakarítani, és legfőképpen nemigen volt érdemes minek megtakarítani, amikor a lehetséges formák (részvények, vállalati és állami kötvények, banki betétek és nyugdíjalapok) helyett csak az alig kamatozó OTP-betét állt rendelkezésre. Következésképpen a valamelyest is tehetősek ingatlanba fektettek, de általánosan nem volt jellemző az a pénzbeli megtakarítói magatartás, amely máskülönben a polgári társadalmak sajátja.

Amikor látszott, hogy a kommunista gazdaságpolitika nem képes a jólét elfogadható szintjét garantálni, akkor a „gulyáskommunizmus” fenntartásához egyre inkább a külföld megtakarításait vették igénybe: így indult meg az ország külső eladósítása az 1970-es években. Bár az 1960-as évektől kezdve a rezsim gazdasági reformokkal kísérletezett, azok nem hatoltak elég mélyre ahhoz, hogy a magyar gazdaság a többi térségbeli sorstárs országhoz képest hatékonyabb, nemzetközileg versenyképesebb legyen. A liberalizálás azonban – szándékain kívül – megindította az árszint fokozatos emelkedését, ami az 1980-as évek végére már súlyos inflációs jelleget öltött. A reformoknak része volt az 1980-as évek közepén-végén a kereskedelmi bankok visszaállítása, de mindez az állami tulajdon megtartásával és a rendszer káderpolitikai elveinek megfelelő vezetők kiválasztásával.

Ezt a helyzetet örökölte meg az új kormány 1990-ben. Még meg sem alakult, amikor a hátrahagyott nemzetközi fizetési válság elhárításával kellett foglalkoznia. A számítások és a nemzetközi konzultációk azt mutatták, hogy ha lehetséges, elkerülendő a fizetésképtelenség bejelentése, amely hosszú évekre elnyúló nehéz és bizonytalan kimenetelű tárgyalásokhoz vezetett volna, s ezen évek alatt aligha lehetett volna számítani jelentős külföldi befektetőkre abban az iparban, kereskedelemben, hírközlésben, amely annyira szenvedett már a tőkehiánytól. Végül a válságot elkerültük, és nemsokára hazánk a működőtőke bevonása terén a legsikeresebbek közé sorolhatta magát, azonban a külső adósság terhe továbbra is nyomja a gazdaságot.

A másik örökölt súlyos gondot az infláció jelentette. Még meg sem indult a nagy gazdasági átalakulás, még létezett a KGST, amikor Magyarországon már javában nekilendült a pénzromlás. Annak megállítását 1990-ben nem lehetett megígérni, mivel a rendszerváltozás részét képező szükséges árfelszabadítások és szubvencióelvonások rövid távon tovább emelték az árak szintjét. Mindezek következtében az új, demokratikus államrend sokak felfogásában összekapcsolódott az inflációval, a munkahely elvesztésével, az élet nagyobb bizonytalanságával.

A pénz értékromlása önmagában is aláássa a társadalom biztonságérzetét. Ezért is van az, hogy a szűken vett gazdasági tényezőkön túl a társadalmi és erkölcsi vonatkozásokkal is foglalkozó tudósok, mint Wilhelm Röpke, egyértelműen fellépnek az állami pénzrontás minden fajtájával szemben. Röpke a Civitas Humana című nagyhatású munkájában és közgazdaság-tudományi tankönyveiben igen világosan fogalmaz: „A pénzromlással szemben csak egyetlen állásfoglalás lehetséges, tudniillik az egyértelmű ellenkezés. Ezzel az állásponttal kapcsolatban alkudozásnak helye nincs” – írta 1958-ban.

Erről azért érdemes külön is szólni, mert bár a nevéhez fűződő „harmadik út” mind annak 1943-as magyar nyelvű kiadásakor, mind később erős visszhangot keltett a magyar gazdaság kívánatos jövőjén gondolkodók körében, de megfigyelésem szerint Röpke és a német hiperinfláció tanulságait tanulmányozó kutatók idevágó nézeteit a mai magyar polgári körök nem ismerik, vagy nem gondolják kellően végig. Ebben talán szerepet játszik az, hogy nálunk az árstabilitás gondolata összekapcsolódik az úgynevezett monetarizmussal, az pedig a reformkommunista előzményű és ma is gyakorolt úgynevezett „restrikciós gazdaságpolitikával”. E helyütt a szakkérdések taglalásába nem mehetünk bele, de azt érdemes leszögezni, hogy a nálunk uralkodó pénzügypolitika – a legelterjedtebb vélekedésekkel szemben – nem minősíthető inflációellenesnek. Ha az lenne, akkor ma, a rendszerváltoztatás hetedik évében nem lenne csaknem húsz százalékos a fogyasztói és a termelői árak növekedése. Éppen az a mai helyzet egyik legkárosabb öröksége a későbbi kormányok számára, hogy a pénzromlás nem csupán nagymértékű, de most már hosszú évek, sőt inkább évtizedek óta az. A gazdaságpolitikai és a köznapi gondolkodás mintha nálunk beletörődött volna abba, hogy a pénz értékében nem lehet megbízni; hogy az állam – amelynek kizárólagos joga a pénzkibocsátás – rendszeresen és immár hagyományosan rontja annak értékét. Pedig az állami pénzrontás az adóztatás erkölcstelen és káros társadalmi hatású formája.

A bankok számára az infláció némi gondok forrása, de a pénzromlásból hasznot is húznak. Emlékezetes, hogy 1990–91 tájt a magyar kereskedelmi bankok milyen hatalmas nyereségeket mutattak ki, s ezen az alapon nagyvonalú mecénási, sajtóvállalkozási tevékenységbe fogtak. Aligha tudta a nagyközönség, hogy e nyereségek zöme csak papirosprofit, amit részben az infláció dagasztott, részben pedig az, hogy a bankok nyereségnek számoltak el olyan követeléseket és tételeket is, amelyek később nem váltak valóra. Amikor azután az Antall-kormány 1991–92 során bevezette a piacgazdaságokban szokásos számviteli, banktechnikai eljárásokat és a csődeljárások törvényeit, hamarosan kiderült, hogy az állami tulajdonú bankok nem hogy nem termelnek  nyereséget, de eredeti tőkéjüket is rég elvesztették. Később a pénzügyi rendszer működőképességének fenntartása érdekében, valamint azért, hogy az állami bankok egyáltalán eladhatók legyenek magánbefektetők számára, a súlyos költségvetési terhekkel járó úgynevezett bankkonszolidációra került sor.

Mindennek szakmai vonatkozásai szintén nem tárgyalhatók itt. Az azonban igen, hogy a bankok működéséről az utca embere főként csak azt látta: egyre többet keresnek a bankárok (pontosabban: azok, akik magukat annak mondják – hiszen a szocializmus hosszú évtizedei alatt aligha maradhatott fenn és fejlődhetett tovább az igazi bankári tudás és kultúra, és különösen nem abban a méretben, ahogy a banki állások száma hirtelen felszaporodott). Az is szemet szúrhatott, hogy a banképületek egyre fényesebbek, miközben a pénzátutalás továbbra is lassú maradt, a hiteleket igen szűken és drágán mérik, és a gyakori tapasztalat szerint sokszor baráti és elvtársi kapcsolatok alapján.

Ám itt sem csak a bankárokról kell említést tenni. A hitelügylet – különösen ha hosszabb távú – a bizalmon alapszik. Credit = hitel. A latin eredet a legtöbb nyelvben megőrizte a hit és a hitel közötti fogalmi kapcsolatot. A bankrendszerek megingásainak, csődjeinek története világszerte azt mutatja, hogy nem a bankok tőkéje, hanem a bankárok, a betétesek és a hitelfelvevők együttes megbízhatósága – anyagi és morális fedezete – határozza meg a rendszer erejét. Magyarországon 1990-ben nem volt, mert nem is lehetett, professzionális bankári réteg. Még a legalapvetőbb törvények, szabályok és intézmények is hiányoztak. Ezek nélkül egy darabig azt is nehéz volt megítélni, hogy egy bizonyos művelet törvényes-e vagy sem. Így azután az 1987 és 1992 közötti időszakban olyan üzleti praktikák terjedtek el, amelyeket fejlettebb pénzkultúrájú országokban súlyosan büntetnek a hatóságok, és amelyekkel nyugaton nem lehetne eldicsekedni jobb klubokban. Nem így nálunk: az állam által kifizetett veszteségek elég jelentős része a fedezet nélkül kihelyezett, gyakran ingatag cégeknek, sőt fantomvállalkozásoknak, de legalább is nem megfelelő ügyfeleknek nyújtott hitelek következtében keletkezett. De az új vállalkozói réteg egy része is megéri a pénzét. A csalárd csőd, a felelőtlen hitelfelvétel éppen annyira jellemzi a gazdasági szereplők egy nem jelentéktelen részét, mint a társadalombiztosítási szabályok kijátszása, a vámok és adók elkerülése, a fizetési fegyelmezetlenség. A bankok veszteségének – s a költségvetés áttételével: a magyar társadalom veszteségének – nagy része ebből a vállalkozói erkölcsből fakad.

Végül is ilyen előzmények alapján alakult ki a pénzhez és pénzintézetekhez fűződő mai közvélemény. Az egyik oldalon áll a magyar viszonyok  közepette mesés bankári jövedelem és nyugati életstílus, a mások oldalon pedig a vagyon elvesztése, a lassú és részrehajló bankári működés. Csoda-e, ha a társadalom értékítélete olyannyira súlyos a bankárokról?!

Amint a Postabank körüli pánik hirtelen kitörése 1997 tavaszán megmutatta, még az ismert és jobbnak számító pénzintézeti nevek iránt sincs meg a szükséges bizalom. Mindez valóban különös, hiszen a megelőző évek állami intervenciói elvileg azt is sugallhatták a nagyközönség számára, hogy a kormányzat a nagy kiadásokat is vállalja annak érdekében, hogy a bank nevet hordozó valamennyi pénzintézet valóban kellő tőkével legyen ellátva. Az állami bankok feltőkésítése éppen azt célozta 1992 után, hogy a megtakarítónak, a forint egyetlen tulajdonosának se legyen oka pánikra, a forinttól való menekülésre. A bizalmatlanság azonban láthatóan – alappal vagy alap nélkül – részese a mai magyar valóságnak.

Rosszat tett a pénzemberek szavahihetőségének az is, ami a Budapest Bank privatizációja körül történt. Akkori vezérigazgatója – a későbbi pénzügyminiszter – azzal büszkélkedett minden lehetséges fórumon, hogy vezetése alatt a bank kiváló intézetté vált, és megvételéért a legnevesebb pénzintézetek versengenek. Aztán kiderült, hogy egyáltalán nincs nagy verseny, és az egyetlen komoly és ismert nyugati bank az alapos átvilágítást követően, amint tisztába jutott a bank tényleges helyzetével, köszönettel visszamondta vételi szándékát. Hiába volt tehát a több tíz milliárd forintos állami tőkeemelés, ingatlanátadás, mégis csak hosszas erőfeszítésekkel lehetett a Budapest Bankra újabb érdeklődőt találni. A vevő pedig – amint ez lassan kiderül a parlamenti vizsgálatok során – a magyar államtól különféle igen költséges biztosítékokat követelt, melyeket az egyéni presztízs érdekében az immár pénzügyminiszteri funkciót betöltő bankár a közösség terhére meg is ígért.

A több tíz milliós bankári fizetések, a hatalmas végkielégítések és a több tíz milliárd forintos veszteségpótlások talán már az áttekinthetetlen összegek világába tartoznak az egyszerű emberek számára; azt azonban érzik, hogy valami súlyos aránytalanság és igazságtalanság alakult ki. Szomorú lenne, ha ezek az anomáliák, emberi gyarlóságok és szakmai gyengeségek felerősítenék a modern gazdasággal szembeni indulatokat. Mi itt, Európa kevésbé szerencsés sorsú felében már megtapasztaltuk a szocializmus évtizedei alatt a naturális (pénzbeli kalkulációkkal sokat nem törődő) tervgazdaság szomorú gazdasági, társadalmi és természeti következményeit. Nekünk itt nincs okunk visszakívánni a pénzkultúrát elsorvasztó hadigazdálkodást, a maga ésszerűtlenségeivel, bürokráciájával, elvtársi parancsolgatásaival.

Ebből azonban nem szabad azt a következtetést levonni, hogy a kommunizmustól megszabaduló társadalomnak a piacgazdaság, a kapitalizmus valamennyi velejáróját kritika nélkül át kellene vennie. A társadalom közvélemény-formálóinak s az állami intézményeknek a teendője az, hogy erősítsék az új társadalom pozitív vonásait, és ezzel egyidejűleg nyesegessék annak vadhajtásait. A mi átalakuló viszonyaink között a tiszta törvényeknek, a jól meghatározott intézményeknek még annál is nagyobb jelentősége van, mint a fejlett világban, ahol ugyanis hosszú, gyakran több évszázados múltja során a bankvilág kialakította és begyakorolta a maga szabályait, s azokat a társadalom ismeri és elfogadja. Nálunk e téren is hatalmas visszaesést okozott az ország fél évszázaddal ezelőtti szovjetizálása. Emiatt nekünk ma nem kevésbé, hanem éppenséggel jobban kell ügyelnünk a bankgazdálkodás szakmai és erkölcsi szabályaira.

A bizalom nem erős, azt ki kell vívnia a magyar pénzintézeti rendszernek. Talán ma még csak az érintettek kisebb hányada gondol arra, hogy a pénzbeli gazdálkodás tárgya igazából nem a pénz, hanem az ember. A tranzakció formailag számlák között zajlik, de tartalmilag személyek között. A hitelképesség nem számszaki fogalom: az valójában erkölcsi tartalommal is bír. Magyarország akkor tud sikerrel kiszabadulni a tőkehiány történelmi örökségéből, ha képes lesz megszabadulni az ugyancsak történelmi eredetű bizalomhiánytól.

1997. május 25.

Bittsánszky Géza

A  KÖRLEVÉL  A  GAZDASÁGI  ÉLET  
KÉRDÉSEIRŐL

Valódi meglepetést jelentett a körlevél váratlanul kedvező társadalmi fogadtatása. A szinte egyöntetű elismerés csak részben tulajdonítható annak a – mindezideig párját ritkító – kommunikációs teljesítménynek, ami  széles körben ismertté tette az iratot, s ami követnivaló példa lehet a jövőben akár a körlevél által érintett megannyi kérdés külön-külön sorra kerülő részletesebb és szükségszerűen karakterisztikusabb kifejtésében, illetve általában a katolikus álláspontnak a közgondolkodásban való megjelenítésében is.

* * *

A kedvező társadalmi fogadtatás alapján két reménykeltő megállapítás is megkockáztatható:

1. Az Egyháznak van (még/már) akkora tekintélye, hogy az iratot nem illett, vagy nem volt célszerű (pl. politikai, taktikai megfontolásból) bírálni.

2. Nem vonták kétségbe az Egyház illetékességét, hogy a tárgyalt témákba „beleszóljon”, és azokban – még ha erkölcsi alapon is – állást foglaljon.

Noha éppen a körlevél gazdasági élettel foglalkozó fejezete kínált talán  leginkább lehetőséget a bírálatra és az illetékesség megkérdőjelezésére.

Ide kívánkozik két olyan megjegyzés, amelyek – kívülálló – közgazdászkörből származnak. Az egyik szerint a körlevél ajánlásai kerülik a konkrétumokat, illetve a másik vélemény szerint a körlevél (ebben az összefüggésben pásztorlevél) mint műfaj szakmailag nehezen értelmezhető, s ezért szakmai szempontból nem is értékelhető vagy vitatható úgy, mint  például egy tudományos igénnyel készült dolgozat vagy egy politikai párt programja. Ezek a vélemények mindenesetre óvatosságra intenek az Egyház tekintélyére, illetve illetékességének elismerésére vonatkozóan tett fenti megjegyzések esetleges túlértékelését illetően.

A konkrétumokra vonatkozóan egyébként a körlevél mértéktartóan követi a társadalmi kérdésekkel foglalkozó zsinati dokumentumok és enciklikák példáját, bár felvetődhet a kérdés, hogy egy adott ország viszonyait szem előtt tartó megnyilatkozás milyen mértékben fogalmazhat kontúrosabban, illetve hol húzódik az erkölcsi és a szakmai illetékesség határa. E határ megtalálásának nehézségei igencsak érzékelhetőkké válnak akkor, ha nem csupán a körlevél konkrétumait kérjük számon, de visszaemlékszünk a Humane vitae enciklikát ért vádakra, miszerint az, messze túlmenve az erkölcsi útmutatáson, illetéktelenül avatkozott „tisztán” szakmai kérdésekbe.

Figyelmet érdemel a körlevél mint műfaj szakmától idegen voltára vonatkozó megjegyzés is. Ez olyan gondolkodásból forrásozhat, amelyben az erkölcsi és szakmai kérdések együttes mérlegelésének szükségessége fel sem merül, sőt az erkölcsi szempontok mintha zavaróan hatnának a szakmai kérdések és feladatok egzakt és hatékony megoldásában. Amidőn a közérdeklődés mindinkább az élettudományok és az erkölcs kapcsolata felé fordul, úgy tűnik, hogy időszerű felhívni a figyelmet a közgazdaságtudomány és az erkölcs összefüggéseire is.

A körlevél elismeri a gazdaság autonómiáját, saját törvényszerűségeit, azonban rámutat arra, hogy az autonómia nem korlátlan, s ezért határozottan elutasítja, hogy az egyének és csoportok önös érdekeinek érvényesítése jelentse az egyetlen mércét a gazdaságban. A tulajdonhoz való jogot, illetve a vállalkozói haszon jogosságát hasonló módon tárgyalja az irat: a jog ebben az esetben sem abszolút, a gazdasági cselekvéshez hasonlóan az erkölcsi rend korlátait tiszteletben kell tartania. A katolikus társadalmi tanításnak ez az ismert tétele a körlevél révén nyomatékosabban jelenhet meg a közgondolkodásban, amely nehezen igazodik el a szocializmusban megszokott kollektív felelőtlenség után a  liberális kapitalizmusra jellemző önzés elhatalmasodását és a társadalmi szolidaritás hiányát megtapasztalva.

* * *

A körlevél sikere valószínűleg éppen a tárgyalt témák szilárd értékrendre alapozott és erkölcsi szempontú megközelítésének tulajdonítható. A magyar társadalom kérdéseinek egy szilárd értékrend és az erkölcs világánál történő – hasonlóan átfogó – vizsgálatára senki nem vállalkozott. Mint ilyen egyértelműen hiánypótló az irat! A siker egyben azt is jelzi, hogy legalább is a vágyak szintjén társadalmi igény mutatkozik az értékek és az erkölcsi rend helyreállítására.

Nem véletlen tehát, hogy szinte valamennyi számottevő politikai párt hivatkozik rá, azonosul vele, megkockáztathatóan talán azért is, mert ezek a pártok – részben különböző okokból ugyan, de – erkölcsi legitimációt igényelnek. Az MSZP múltbeli és rossz gyümölcsöket termett gyökerei vagy gyökértelensége miatti identitászavarában, illetve a koalíció, valamint  a társadalmi-gazdasági átmenet nem szocialistákra szabott feladatai által kiváltott skizofrénia miatt kapott a lehetőségen. Az ellenzéki pártok viszont a belső és egymás közti vitákkal (a Fidesz kivételével) elvesztegetett három év során el nem végzett elvi-erkölcsi megalapozás pótlási lehetőségét ismerték fel a körlevélben. A rendszerváltó kormányzati ambícióktól fűtött Fidesz pedig, az európai liberális politikai pártok marginalizálódásából okulva, a jelentős politikai erők mozgósítására alkalmatlan liberális ideológia helyett értékelvű politizálás mellett kötelezte el magát. Kétségtelen, hogy ehhez korszerű elvi alapokat nyújt a körlevél. Gondoljunk itt általában a koherens keresztény társadalmi tanításra, vagy arra, hogy a folyamatokat bizonyos távolságtartással szemlélő Centesimus annus felhívja a figyelmet a rendszerváltó országokat fenyegető veszélyekre, akár pedig gondoljunk a specifikus hazai problémák tárgyalására. A fiatal generáció problémáira természetszerűleg igen fogékony Fidesznél méltán találhattak visszhangra  a körlevélnek a jövőért viselt felelősséget, a hosszú távú gondolkodást hangsúlyozó ajánlásai is.

* * *

A gazdasági élettel foglalkozó fejezetet áttekintve feltűnik a körlevél egészére is jellemző, polémiát kerülő stílus. A körlevél konkrétumait hiányoló kritikák részben legalább is erre vezethetők vissza. Nem szabad azonban elfelejtkeznünk arról, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar első ilyen jellegű állásfoglalásáról van szó, így a minden jóakaratú embert megszólító iratban talán indokolatlan lett volna célzottan kritikát gyakorolni. Nem is szólva arról, hogy a minta és recept nélküli rendszerváltoztatási folyamat – első években még fel nem mérhető pozitív vagy negatív jelenségeit – méltánytalan volna az egyik vagy másik politikai irányzat nyakába varrni. Más kérdés, hogy az idő előrehaladtával mind határozottabban kirajzolódó  negativitások már mellőzhetetlenné teszik  a hatalmat gyakorlók felelősségének felvetését. Ezért  nem hagyhatók figyelmen kívül az áttekintett  időszak második felére, végére jellemző, negatívumokkal összefüggő finom utalások.

A gazdasági kérdésekkel foglalkozó fejezet egyébként többször utal a történelemben példa nélkül álló átalakulás lebonyolításának nehézségeire, az előre nem látható jelenségekre és következményekre, valamint az átalakulással kapcsolatban táplált illúziókra.

Éppen ezért nagyon megszívlelendő az iratnak az a figyelmeztetése, miszerint „senki sincs gazdaságpolitikai csodaszer birtokában”, s ezért a gazdaságpolitika irányítóinak és a gazdasági élet valamennyi szereplőjének kellő alázatot, nyitottságot és önzetlenséget kell tanúsítaniok. Mennyire józannak bizonyult gondolat ez azokhoz az intellektuális és politikai érettséget, felelősséget egyaránt nélkülöző arrogáns megfogalmazásokhoz viszonyítva, amelyeket a legutóbbi két választás alkalmával egyes politikai pártok alkalmaztak!

A körlevél azzal indokolja a gazdasági élettel foglalkozó fejezet beiktatását, hogy a gazdasági helyzet sok más területen (szociális, egészségügy, oktatás, kultúra stb.) megszabja a cselekvési lehetőségeket.

* * *

A gazdasági kérdések átfogó elemzését hiába keresnénk az iratban, s a tárgyalt problémák sem feltétlenül gazdasági jelentőségüknek megfelelő arányban jelennek meg. Ennek oka a  körlevél szerint az, hogy csupán olyan jelenségekkel foglalkozik, amelyek alapvető értékeket érintenek.

A fejezet nem kíván állást foglalni a hazai szakmai körökben is meglévő különböző közgazdasági irányzatok vitájában egyik  vagy másik mellett. E helyett a gazdasággal összefüggő témákat erkölcsi megvilágításba helyezi, mintegy felemelve azokat a – bizonyító erejű szakmai érvek hiányában – mindezideig el nem döntött viták szintjéről. „A gazdaság és a termelés alapvető célja . . . az ember szolgálata” megfogalmazás magától értődő, ám a gazdasági problémák és szakmai jellegű részfeladatok megoldásakor egyre-másra elsikkadó igazságának fényénél vizsgálja a jelenségeket, és fogalmazza meg ajánlásait az emberi méltósághoz illő legtágabban vett életminőség szem előtt tartásával. Ebben az összefüggésben persze a gyakorlatban kitűzött célok és alkalmazott eljárások helyes vagy helytelen volta világosan megítélhető, s vélemény formálható az egyes politikai tényezők által képviselt irányzatokról.

A gazdaságra vonatkozó szakmai kérdések megvilágítása végig tárgyszerű és higgadt, mentes a közgondolkodást át meg átszövő (egynémely politikusunkat is jellemző), a dilettantizmus határát súroló kijelentésektől.

Sőt a megoldandó gazdaságpolitikai feladatok súlyának alapos ismeretéről tanúskodik az iratnak az a megállapítása, hogy „a társadalom nem takaríthatja meg azt a fájdalmas felismerést, hogy reálisabb várakozásokat kell táplálnia anyagi jólétünk növelésének lehetőségeiről”.

* * *

A helyzetkép és az ajánlások realitását növeli, hogy a jelenlegi magyar gazdaságot idő- és térbeli beágyazottságában vizsgálja a körlevél. Összefoglalja az előzményeket, az ország gazdasági versenypotenciáljának elherdálását, az egyre gyorsuló leszakadási folyamatot, a piaci verseny hiányából következő rossz termékminőséget és rossz gazdasági hatékonyságot, a piacvesztést, továbbá „a politikai hatalomért viszonylagos jólétet” elvű hallgatólagos szerződést az MSZMP és a lakosság között. E „szerződés” tette szükségessé az egyre növekvő külföldi hitelfelvételt – a máig legnagyobb teherként a gazdaságra nehezedő adóssághalmazt –, miután az ország saját gazdasága egyre kevésbé tudta biztosítani a politikai stabilitáshoz szükséges életszínvonalat. Mindezt a múlt súlyos terhei közé sorolja az irat. Nézetem szerint ide kívánkozott volna a belső adósság számbavétele is, amely ugyan a rendszerváltozási folyamat során növekedett meg, mégis ugyancsak az alacsony gazdasági teljesítmény és az életszínvonal között mutatkozó feszültséggel magyarázható.

Vázlatosan ugyan, de nagyon reálisan utal a körlevél a nyugat-európai gazdaságba való beilleszkedés nehézségeire, a megváltozott világgazdasági környezetből adódó problémákra is.

Az irat határozottan foglal állást az Európai Unióhoz való csatlakozás – a  közgazdászok által is egyöntetűen vallott – szükségessége mellett, ami fontos momentum lehet a közvélemény alakulása szempontjából. Az állásfoglalás mellett ugyanakkor azt is olvashatjuk, hogy a csatlakozás következményeiről ma még nem rendelkezünk kellő áttekintéssel.

A  néhol helyzetértékelést is tartalmazó helyzetismertetés érinti a gazdasági visszaesés, az államadósság, az infláció, a struktúraváltás és termelékenység, a magánosítás, a feketegazdaság és közteherviselés, a természeti környezet problémáit és azok összefüggéseit,  és meglehetős részletességgel foglalkozik a mezőgazdaság sajátos és súlyos gondjaival.

Az irat nem kíván állást foglalni a magánosítás ügyében ismételten fel-fellángoló vitában, amely arról szól, hogy az állami vagyont gyorsan, az esetleges „elherdálás” és a korrupció vádját kockáztatva, vagy pedig lassabban, a teljes elértéktelenedés kockázatát vállalva kell-e eladni. Tényként állapítja azonban meg, hogy a vagyon nem a kárpótlásra jogosultakhoz került, és a gazdaság legfontosabb hatalmi pozícióit (a külföldi ellenőrzés mellett működő – és a 200 legnagyobb gazdasági társaság több mint felét kitevő – társaságok mellett) az állami többségű társaságok vezetői és a feketegazdaság szereplői birtokolják. Az óvatos fogalmazás elfogadhatónak tekinthető, ha meggondoljuk, hogy a körlevél megjelenése után pattant ki az a korrupciós botránysorozat, amely a politikai hatalom felé vezető szálai folytán az egész átalakulási folyamat sikerét kockáztatja.

A körlevél nem tér ki az értéktermelő reálgazdaság elsőbbségére, ami ugyan a keresztény társadalmi tanítás alapján nyilvánvaló, viszont a gazdaságpolitika szintjén elsikkadni látszik, s ezért szerepeltetése indokolt lenne. Indokolt lenne már csak azért is, mert a reálgazdaság  (termelés, szolgáltatás) fejlesztése hozhat gyógyírt a munkanélküliség enyhítésére. Noha a munkanélküliséget társadalmi és gazdasági súlyának megfelelően tárgyalja az irat, a probléma megoldását rövid távon nem látja megoldhatónak. Ismeretes, hogy a munkanélküliség problémájára a közgazdaságtudomány mindezideig nem talált megoldást. Ennek a ténynek a figyelembevétele ugyancsak a körlevél szakszerűségéről tanúskodik.

Jövőbe mutató szakmai megközelítésnek kell tekinteni a nemzetgazdaság jellemzésére alkalmas olyan új mutatószámok igénylését, amelyek a hagyományos mutatókhoz (pl. GDP) viszonyítottan nem csupán a gazdaság rövidtávú jellemzésére, hanem az emberi méltóságnak megfelelő komplex életminőség, a környezet állapotának és a fenntartható fejlődés feltételeinek jellemzésére is alkalmasak. Ebben a tekintetben a közgazdaságtan szemléletváltozása egyébként örvendetes módon közelít a  keresztény társadalmi tanításhoz.

Bátorságra vall, hogy a körlevél felveti a jóléti állam fenntarthatóságának kérdését, noha rögzíti, hogy az állami feladatoknak a gazdasági fejlődés érdekében történő szűkítése nem jelentheti az állam kivonulását a gazdasági életből.

Szakmai – ha úgy tetszik, politikai – tekintetben újdonság a multinacionális vállalatokra vonatkozó megállapítás: Ezek akkor töltik be igazi feladatukat, ha a fejlettebb gazdaságok rendjét hozzák és a hazai gazdasági kultúrát és morált fejlesztik, ugyanakkor figyelembe veszik, hogy a globalizációval együtt nem csak a lehetőségek, hanem a felelősség is egyetemessé válnak. (Erőfölény érvényesítése!) Ez a morális szempontú megközelítés kétségkívül eligazításul szolgál, a nemzeti érdekeket  semmibe vevő ügynökök törekvéseit és az ezekkel szemben megnyilvánuló demagógiát megtapasztalva.

A körlevél nagy értéke, hogy a már említett erkölcsi meggondolásokból kiindulva rámutat a magyar gazdaság  kedvezőtlen, sőt veszélyes jelenségeinek a szakmai okoknál mélyebben fekvő erkölcsi okaira. Ma már általánosan elfogadott vélemény szerint az ország és a társadalom legsúlyosabb tehertétele az az erkölcsi bomlás, ami a szocializmusban, és különösen is a Kádár-korszakban következett be. Ez pedig az egész társadalmat érintette, s nem lehet azt pusztán a mindenkori hatalomhoz kötni. A hatalommal – akár politikai, akár gazdasági hatalommal – rendelkezők felelőssége a hatalom arányában természetesen akkor és most is nagyobb, azonban a társadalom tagjainak, az egyes embereknek személyes felelőssége sem tagadható. A jelenlegi helyzet felvázolása mellett a körlevél alapjában véve jövőbe tekintő. Nem azt kutatja, hogy a jelenlegi állapotok kialakulásáért kit és milyen felelősség terhel, hanem a jobbítás szándékával fogalmaz meg ajánlásokat, ma elvégzendő feladatokat.

* * *

Figyelemre méltó, hogy a körlevél nem csupán a politikai és gazdasági hatalmat gyakorlók feladataival, kívánatos magatartásával foglalkozik, hanem a társadalom tagjaival szemben is megfogalmaz követendő gondolkodásmódbeli, magatartási és cselekvési normákat. Nem tűnik feleslegesnek ezeket a gazdasági élettel foglalkozó fejezet különböző részeiből összegyűjteni.

A hatalmat gyakorlók feladatai közül talán a reális és konzisztens, társadalmi-gazdasági jövőképre alapozott, célokat, azok prioritásait, valamint eszközöket tartalmazó gazdaságpolitika kidolgozása a legfontosabb. Az erre vonatkozó igény konkréten nem jelenik meg a körlevélben, azonban a gazdasági élettel foglalkozó fejezet egészéből kétségtelenül kitűnik ennek sürgetése, mert e nélkül – amint a körlevél fogalmaz – az ország a rövidtávú csoportérdekeknek megfelelően pillanatnyi kényszerek között sodródik.

Érdemes a körlevélből kitetsző ezen igényt kicsit részletesebben is kibontani. Ha egy ilyen átfogó gazdaságpolitikai program létezne (ami a rendszerváltoztatási folyamat hatodik, hetedik évében már jogosan elvárható lenne), továbbá ez a program erkölcsileg, politikailag és szakmailag hiteles képviseletet kapna, akkor ez jelentősen előrevinné a hatalom iránti bizalom megteremtését, a hatalom és társadalom együttes erőfeszítését a kibontakozás érdekében.

Az elvárt gazdaságpolitikában kell érvényesülnie az erkölcsi rend által szabott korlátoknak, az egyéni és csoportérdekek közjó alá rendelésének, az osztó igazságosságnak, ami adott esetben a piacmechanizmus káros következményeinek kiigazítását jelenti a társadalom kettészakadásának megakadályozására. A gazdaságpolitikának a monopóliumok korlátozásával védenie kell a piacgazdaságot, a verseny szabadságát, és biztosítania kell a piacgazdaság szociális jellegét.

Tagadhatatlan, hogy – pl. az értékzavarból vagy az egymást kioltó értékválasztásból következő politikai pragmatizmus (ami nem  azonos a pragmatikus politizálással), a távlatos szemléletmód hiánya stb. miatt – mindennek inkább az ellenkezője tapasztalható, pedig az ilyen gazdaságpolitika részei lennének azok a konkrét tennivalók, amelyeket a körlevél hiányol és sürget:

– a közjót szem előtt tartó jogszabályalkotás,

– a jogszabályok betartatása,

– az esélyegyenlőséget és a számunkra elérhető fejlődést (egészségügy, oktatás!) figyelembe vevő államháztartási reform,

– a munkanélküliség kezelése,

– a környezetvédelem érvényesítése,

– a mezőgazdaság szellemi és anyagi támogatása,

– a vidék összehangolt fejlesztése,

– az Európai Unióval folytatott csatlakozási tárgyalások során a nemzeti érdekek hatékony képviselete. (A körlevél olvasóit bizonyára hasznos lett volna emlékeztetni arra, hogy az Európai Unió negyvenéves története nem a verdiktek tudomásulvételének, hanem az érdekek becsületes ütköztetésének, megtorpanásoknak és kompromisszumkötéseknek a sorozata volt az európai nemzetek – megkockáztatom, hogy keresztény értelemben vett – közösségalkotása érdekében.)

A hatalom és a társadalom egyes tagjainak együttes feladata gyanánt jelöli meg konkrétan a körlevél a feketegazdaság felszámolását, az adóterhek mérséklését, az állam és az adózási fegyelem megvalósítását az egyes emberek részéről.

Népszerűtlen feladatokra csak kevesen hajlandók vállalkozni, így nem csodálkozhatunk azon, hogy eddig senki nem mert – vagy önérdektől mentes hitelességgel nem merhetett – vállalkozni arra, hogy a társadalmat szembesítse azokkal a terhekkel és feladatokkal, amelyeket az egyes embereknek kell megoldaniuk. Politikai pártok a hatalom birtokában ezt csakis az önérdekűség vagy a tehetetlenség gyanúját keltve tehetik meg, ellenzékben pedig népszerűségüket féltve ódzkodnak ettől, s inkább hajlanak a társadalom egészére háruló terhek elkendőzésére. Utóbbira bőséges példát szolgáltatnak a lépten-nyomon tetten érhető politikai demagógia, vagy akár az első – nyilván rosszul megoldott – szembesítési kísérlet, a taxisblokád alkalmával tapasztaltak. Más, nem politikai grémiumokban – pedig pl. a Magyar Tudományos Akadémiában –, helyüket és társadalmi felelősségük kereteit keresve, feltételezhetően még nem tudatosult a pártatlan és tárgyszerű elemzés és állásfoglalás szükségessége. A Püspöki Kar elsőként vállalkozott erre, tanúságot téve és példát mutatva.

A gazdasági élettel összefüggésben az állampolgárok feladatait az alábbiakban jelöli meg a körlevél:

– az ország valós gazdasági helyzetének, a múlt örökségének tudatosítása, és ebből következően reális elvárások az anyagi jólét lehetőségeit illetően,

– a környezet megóvásának szükségessége az egyéni tudatosodás és magatartás vonatkozásában,

– az egészséges életvitelért és életmódért való egyéni felelősség és tettek,

– az anyagi javak, luxuscikkek hajszolásával szemben az életminőség egészének, a családi együttlétnek előnyben részesítése,

– a pontos munkavégzés,

– a „kollektív felelőtlenség” felváltása a személyes felelősségvállalással.

Hangsúlyosan szól a körlevél a gazdasági élet tulajdonnal rendelkező szereplőiről. A tulajdonra és a haszonra vonatkozó – az erkölcsi rend által korlátozott – jog következetes és az egyház társadalmi tanításának megfelelő elismerése mellett, jelenlegi viszonyainkból kiindulva

– a fogyasztásban való önkorlátozást sürget,

– a megszerzett jövedelem nagyobb hányadából mások megsegítését,

– munkaalkalmak létesítését,

– beruházások és fejlesztések finanszírozását,

– igazságos munkabért,

általában szolidaritást és önzetlenséget, sőt alázatot, továbbá a fogyasztók, a munkavállalók és a környezet iránt felelős vállalkozói magatartást. Olyan – gazdasági életünktől idegen – fogalmak és követelmények ezek, amelyek csak az erkölcsi renddel összhangban lévő gazdasági tevékenységben értelmezhetők.

* * *

A gazdasági élettel foglalkozó fejezet fontos megállapítása, hogy a jelenlegi állapotok jó irányú megváltozásához feltétlenül szükség van a hatalmat gyakorlók és az egyes emberek, az állampolgárok együttes erőfeszítéseire a fentiek szellemében. A hatalom önmagában nem képes a kívánatos változásokat végrehajtani az állampolgárok hathatós közreműködése nélkül. Ez az állítás könnyen belátható ugyan, s hivatkozik is rá a hatalom birtokosa; azonban az ilyen hivatkozásokat az önérdek mellett az adott szó meg nem tartása, az ígéretek megszegése, valamint éppen a gazdasági életben tapasztalható erkölcstelenség teszi hiteltelenné. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az ígéretek hatalom részéről történő megszegésének több évtizedes múltja van.

E fontos, talán a körlevél legfontosabbjai közé tartozó gondolatot érdemes lett volna a kölcsönös bizalom szükségességének hangsúlyos megjelenítésével tovább vinni. Ez viszont óhatatlanul az egyes konkrét szereplők erkölcsi hitelességének kérdéséhez vezetett volna, ami az egész körlevél polémiakerülő jellegét veszélyeztette volna. Akad-e  legalább annyira hitelesnek bizonyuló személy vagy politikai erő, hogy a többség vállalja a bizalom megelőlegezésének s az ezzel járó önkéntes és tudatos áldozatvállalásnak kockázatát?  Ez a bizalom az idő előhaladtával növelhető, kiteljesíthető lesz-e? Ha pedig erre nem kerül sor, akkor a  bizalmatlanság további növekedése, a dolgok további romlása rádöbbenti-e, erkölcsileg-politikailag éretté teszi-e a társadalmat a bizalom helyreállításának kényszerű szükségességére?

Mindebből következik, hogy a hatalom és a társadalom együttes erőfeszítéseinek sürgetése hazánkban talán egyedül az egyház(ak) részéről tűnhet hitelesnek és meggyőzőnek. A Magyar Katolikus Püspöki Kar ennek tudatában adta közre körlevelét, melynek befejező szavai is a jövőbe vetett reménységgel együtt emelik ki az összefogás és közös felelősségvállalás fontosságát. A körlevél e felelősségvállalás úttörő jellegű bizonyítéka.

J. Horváth Tamás

SZOLIDÁRIS ÉS IGAZSÁGOS JÖVŐÉRT

A németországi Evangélikus Egyház Tanácsa és
a német püspöki kar 1997. február 22-i nyilatkozata
a gazdasági és társadalmi helyzetről

Fő célunk itt a német dokumentum kritikai ismertetése. Írásunk végén röviden foglalkozni fogunk az 1996. évi rokon tárgyú magyar püspökkari körlevéllel is.

Az előszó tömören adja a dokumentum elkészítésének indokolását: az utóbbi években példátlanul megnőtt a munkanélküliség, a szociális állam elérte teljesítőképessége határát, a társadalom szerkezete változik, elharapódzott az önzés, stb. Ebből a helyzetből keres a 258 pontból álló terjedelmes dokumentum bevezetése és hat fejezete kiutat.

A fejezetek címei:

      I.     A konzultációs folyamat (35–47. pont)

     II.     Társadalmi változások (48–90. pont)

    III.    A keresztény hitből fakadó távlatok és indítások (91–125. pont)

    IV.      Alapkonszenzus a jövőképes társadalom tekintetében (126–165. pont)

    V.     Célok és utak (166–242. pont)

   VI.    Az egyházak feladatai (243–258. pont)

A bevezetés

Kulcsmondata így szól: „Az egyházak szót emelnek azért, hogy a jövőképes és tartós gazdaság- és társadalompolitikában a szolidaritás és az igazságosság mint döntő zsinórmérték érvényre jusson.”

Mivel a reformok elkerülhetetlenek, az egyházak a keresztény hit távlatában a keresztény emberképre építve kívánják a társadalom testén lévő sebeket orvosolni. Ezek elsősorban a munkanélküliség, a kelet–nyugat, valamint a szegények és gazdagok közti szakadás, illetve ellentét.

A bevezetés tíz tételben foglalja össze a körlevél gondolatait.

1. Az egyházak nem kívánnak politizálni, de lehetővé akarják tenni a politizálást.

2. A nemzetgazdaság teljesítőképességétől függ a szociális biztonság minősége.

3. A szociális piacgazdaságnak szerkezeti és erkölcsi megújulásra van szüksége.

4. Semmi sem szól amellett, hogy a szociális biztosítások rendszerét megváltoztassák, de reformok elengedhetetlenek.

5. A gazdaság- és szociálpolitika legfőbb feladata az elkövetkező években a tömeges munkanélküliség leépítése.

6. A szociális állam a szociális kiegyenlítést szolgálja. Ezért terheli jobban az erőset, mint a gyöngét.

7. A szociális államot úgy kell továbbfejleszteni, hogy az állam által biztosított ellátás több egyéni felelősséggel és a kisebb egységek felelősségével párosuljon. Szükség van az ezt hordozó és kiegészítő szociális kultúrára.

8. Az ország nyugati, illetve keleti felében az életviszonyok különbözősége még sokáig érezhető lesz. Az egység ajándékát gazdaságilag és szociálisan élettel kell megtölteni.

9. Az emberek a földet Isten többi teremtményével osztják meg. Németország más országokkal együtt él a világban. A szolidaritás és az igazságosság oszthatatlan.

10. Nem ez lesz az utolsó egyházi dokumentum ebben a tárgykörben.

I. A konzultációs folyamat

A dokumentum elkészítését a két egyház kijelölt szervezeteinek több mint két és fél éves tanácskozása előzte meg. Az 1994 novemberében 400 000 példányban készített vitaanyaghoz 2500-an szóltak hozzá 25 000 oldal terjedelemben. A dokumentum megfogalmazói elégedettek a konzultáció eredményével. Véleményünk szerint az eredményeket és hatásukat ismertető rész tele van mértékadó szakemberek által régen ismert és leírt, a sajtóban is állandóan emlegetett közhelyekkel. Ezzel szemben nem említi az egész folyamat milliókat felemésztő költségét. A német társadalom fő problémája nem az, hogy felismeri-e a jelenlegi „jóléti modell” tarthatatlanságát. A zsákutca abból keletkezett, hogy a) az egyes társadalmi csoportok (pl. a munkahely-tulajdonosok) nem hajlandók áldozatokra, b) nincs olyan politikai erő, pontosabban párt, amely kész lenne az átalakításokat elvégezni.

II. Társadalmi változások

A változásokkal fordított német szó, az Umbruch (törés) többet fejez ki, mint magyar megfelelője. Forradalmi átalakulást is jelenthet. A változások a II. világháború után kialakult szociális piacgazdasági rendszer alapján a gazdaság racionalizálása, az európai integráció, a tőke- és árupiacok nemzetközivé válásának hatására jelentkeznek.

A konzultációs folyamat során a legtöbb hozzászólás a munkanélküliség csökkentését követelte a kormány-, illetve a társadalmi szervektől. A dokumentum részletesen taglalja a munkanélküliség hatását az egyénre és a társadalomra. De egyetlen olyan konkrét, a szakszervezetek eddigi téves bérpolitikáját bíráló, vagy üzemgazdasági szempontból hasznavehető javaslatot nem tesz, amely a munkanélküliséget csökkenthetné.

(A dokumentum közzététele után néhány héttel jelent meg Walter Hamm marburgi közgazdász professzor cikke a Frankfurter Allgemeine Zeitung 1997. március 24-i számában „Nyereség és munkahely” címen. Abban idéz egy püspöki buzdítást munkahelyteremtésre, majd megmagyarázza, miért nem várhatunk sokat az ilyenfajta megnyilatkozásoktól.)

Azt senki sem vitatja, hogy a munkanélküliség az egyén személyiségére éppúgy negatív hatással van, mint az államháztartásra, illetve a nép általános erkölcsi magatartására. Azzal azonban, hogy olyan semmitmondó műszavakat, mint „foglalkoztatási rendszer (Beschäftigungssystem)” dobunk a köztudatba, az ügyet egy milliméterrel sem visszük előbbre. A piacgazdaságban ugyanis nem foglalkoztatásra, hanem hasznavehető és eladható árucikkek termelésére van szükség. „Foglalkoztatni” a bukott szocialista gazdaság is tudott.

A dokumentum külön kitér az új tartományokban, azaz a volt NDK-ban uralkodó munkanélküliségre. A nyugatnémetek érzéketlenségét szóvá teszi, de egyetlen mondatot sem áldoz annak a ténynek a megállapítására, hogy a keletnémet ipar siralmas állapota, a környezet katasztrofális helyzete a 40 éves „élenjáró szovjet szocialista tervgazdálkodás” eredménye.

Tény, hogy a dokumentum a munkanélküliség okait elemző, egymással ellentétes közgazdasági nézeteknek helyt ad, de egyik mellett sem foglal állást. Az olyan megállapítás pedig, hogy a munkanélküliség „multikauzális”, legfeljebb tudálékosságról, de nem szakértelemről tanúskodik.

A dokumentum joggal mutat rá a német társadalom szégyenére, a hatóságilag ellátott, 250–300 000 hajléktalanra. Az összes hajléktalan száma ennél lényegesen nagyobb lehet. Sajnálatos, hogy nem utal olyan egyházi intézményekre, mint a Diakónia, Karitász, Máltai Segélyszolgálat, amelyek hajléktalanokkal és a zömmel közülük kikerülő kábítószeresekkel foglalkoznak. Kétségtelen, hogy vannak példaadó tettek, de ilyen súlyosságú kérdés esetében több ilyen kezdeményezésre van szükség. Ezek ugyanis többre indíthatnának, mint a sok száz oldalas elemzések, illetve buzdítások.

Joggal panaszolja fel a dokumentum a családok hátrányos helyzetét. Javaslatot a megoldásra nem tesz, holott az idősek otthonaiba beépített luxus többletköltségét nyugodtan átcsoportosíthatnák a közületek a többgyermekes családok támogatására. Ehhez még a lakásügyek terén úgyis erősen megnyirbált piaci elv további korlátozására sem lenne feltétlenül szükség.

A társadalombiztosítási rendszert olyan újabb pénzügyi terhelés érte, amely elvileg nem, vagy nem teljes mértékben tartoznék rá. Ez a terhelés a német egység megvalósulása alapján jött létre. Az NDK tönkrement gazdasága nem bírta a nyugati versenyt. A keleti márka DM-re történt átváltásakor az NSZK nagylelkűséget tanúsított. Viszonylag gyorsan emelték a keleti tartományokban a nyugdíjakat is. A munkabérek gyorsabban emelkedtek, mint a termelékenység. Ezek a tények erősen terhelték az egész német szociális kasszát. Ezzel egyidejűleg a népességi szerkezet is előnytelenül a keresőképes korosztályok kárára változik. A dokumentum joggal kritizálja, hogy az egyesülés nem várt magas költségeit helytelenül a szociális kasszákból fedezték.

Nem maradhatott ki a szokásos német siránkozás a környezeti ártalmakról. A dokumentum dicséretére szolgál, hogy az európai egyesülésben nemcsak globalizációt lát, mely korunk legködösebb gazdasági-társadalmi fogalma, hanem az európai béke immár 50 éves zálogát és a közös keresztény eszméken alapuló politikai és társadalmi értékrend megvalósulását.

III. A keresztény hitből fakadó távlatok és indítások

Maga a szociális piacgazdaság is a keresztény emberképre épül. Ebből az emberképből kiindulva kell a kereszténynek a világot alakítania. Az igazságosság, a szolidaritás és a szubszidiaritás elvének érvényesülése követelmény. Nehéz meghatározni, még nehezebb összességükben alkalmazni ezeket az elveket a mai társadalom szövevényes szerkezetében. Az igazságosság – írja a dokumentum – a bibliai hagyomány kulcsfogalma, amely mindent magában foglal, ami az ember ép és boldog létét képezi. Nyilvánvalóan alapja a rendnek és a békének. A piaci kapcsolatokban a fair, becsületes viselkedésben nyilvánul meg. A szolidaritás társadalmi szintű szeretet, a bajba jutott szomszéd megsegítésében mutatkozik meg a legszebben. A szubszidiaritás elvét a jó értelmű decentralizáció elvének is nevezhetnénk. Állami vonatkozásban jó példája a községek, kantonok és szövetségi állam hármas szintjén felépülő Svájc. Az egyházak közül a római katolikusnak még sok tennivalója volna ezen a téren. A X. századtól a II. vatikáni zsinatig a centralizáció volt a jellemző. Ezt a II. vatikáni zsinat meg akarta állítani, sikertelenül. A szubszidiaritás elve arra kötelezi az egyént és az alacsonyabb fokú közösségeket, hogy tegyenek meg minden megtehetőt a maguk és közösségük érdekében. Csak akkor vegyék igénybe a felettes közösség segítségét, ha lehetőségeiket kimerítették. Ugyanez áll értelemszerűen fordítva, a fentről jövő segítségnyújtásra. A dokumentum kiemeli a szubszidiaritás kettős jelentését. Ez az elv a felülről történő atyáskodó beavatkozást is megtiltja.

A fejezet befejezésként a szociális, a gazdasági és a környezetvédelmi kérdéscsoportok szoros összefüggésére hívja fel a figyelmet a távolabbi jövő megfelelő alakítása érdekében.

IV. Alapkonszenzus a jövőképes társadalom tekintetében

A pluralista társadalomnak ki kell alakítania a politikai, a gazdasági és a társadalmi életet szabályozó erkölcsi alapelveket. Ezek közé tartozik a békés együttélés, a tolerancia és a szabadság. Mindezek szükségesek a jogállam, illetve a szociális állam fennmaradásához. Ugyanez áll a szabadságra, versenyre és szociális felelősségre épülő piacgazdaságra. Sajnálatos, hogy a dokumentum írói nem ismerték F. A. Hayek lesújtó kritikáját a német alkotmányban is szereplő szociális állam fogalmáról. Hayek – jogosan – állítja, hogy a szociális jelző legtöbb jelzett szavát megfosztja értelmétől, vagy legalábbis tompítja, ködösíti. Hayek szerint valamely állam vagy jogállam, vagy nem az. (Vö. F. A. Hayek: A végzetes önhittség – A szocializmus tévedései. Bp. 1991.)

Ez a fejezet először az emberi jogokkal foglalkozik. Dicséretére szolgál, hogy megállapítja: A gazdasági, szociális és kulturális igényjogok (Anspruchsrechte) állami intézkedésekkel nem érvényesíthetők. Gondoljunk a munkához való jogra. Azonnal látjuk, hogy ez az igény per útján nem érvényesíthető. Tehát itt nem írott, törvényekben lefektetett jogokról, hanem a sokak által vitatott úgynevezett természetjogról van szó.

Sajnálatos az az értelmi és politikai baklövés, amelyet a dokumentum egyik alfejezetében követ el. Ráadásul még a német alkotmányra is hivatkozik. „A liberális, szociális demokrácia” fogalmának bevezetése ilyen dokumentumban nem helyénvaló, mert azt nem nehéz a szociáldemokraták, a szabaddemokraták (liberálisok) esetleg a zöld párttal bővített koalíciója érdekében történő politikai állásfoglalásként értelmezni. Nagyon sajnálatos, hogy a német katolikus püspöki kar beleegyezett ebbe a fogalmazásba. Csodálkoznunk kell, hogy a politikában az említett koalíció mellett szóló nézetek után az állam nehézkességének és a túlszabályozottságnak a kritikája következik. A múlt tapasztalataiból ismeretes, hogy az említett koalíció csak több állami tevékenységet, rosszabb államháztartási gazdálkodást és távlatilag adóemelést hozhat. Itt valójában egy mindent és mindenkit kielégíteni akaró, populista kívánságlistával találja magát szemben az olvasó. A dokumentumban cselekvésre buzdított politikus pedig azt veszi ki belőle, ami pártérdekének legjobban megfelel.

V. Célok és utak

Ez a terjedelmes fejezet a munkanélküliség csökkentését, a társadalombiztosítási intézmények reformját, a családok megsegítését, a férfiak és nők esélyei igazságosságának megvalósítását, a fiatalok jövőjének biztosítását, az igazságosabb vagyonelosztást sürgeti. Követeli új szociális kultúra és az ökológiai szerkezetátalakítás előmozdítását, Európa egységének elmélyítését és kiterjesztését, az egyetlen világért való felelősség vállalását. Az előző két mondat a fejezet alpontjainak címeit adja eléggé pontos fordításban. Ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a dokumentum szerzői egyetlen mondatban sem térnek ki követeléseik költségeire, újabb alátámasztást kap fenti állításunk, hogy itt erős populizmussal van dolgunk.

Ha a szerzők az anyagi következményekre gondoltak volna, állást kellett volna foglalniuk a különféle német szakminisztériumok, a gazdaságkutató intézetek, továbbá a társadalombiztosítás intézményeinek eddigi számításaival kapcsolatban. Tudomásul kellett volna venniük, hogy az évek óta folyó vita következtében a német társadalom patthelyzetben van. Az ország legfőbb baja, hogy a politikai patthelyzet miatt a törvényhozás képtelen cselekedni. Ráadásul 1998-ban parlamenti választások esedékesek, amelyekhez minden párt az államkasszából, tehát az adózók pénzéből vett ajándékokkal szavazókat akar magának vásárolni. Ezen az is értendő, hogy megígérik, a jelenlegi „birtokállomány” (Besitzstand) nem fog csökkenni. Mindezek után felesleges az a megállapítás, hogy a dokumentum nem felel meg egyik fő céljának, ti. hogy a politizálást lehetővé tegye.

E fejezet elején az áll, hogy nem az egyházak dolga a célok és az utak részletes előírása. Ezért érthetetlen, miért ez a dokumentum leghosszabb, 76 pontot tartalmazó fejezete. A megjelölt célok nemességéhez kétség nem fér.

VI. Az egyházak feladatai

Az egyházak vagyonkezelésének és munkaadói magatartásának javítására hívja fel elsősorban a figyelmet. Ha a magyar plébániák, illetve plébánosok közt korábban fennállt vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenséget még nem szüntették volna meg, akkor ezt tekinthetjük a dokumentum magyar egyházakra is alkalmazható üzenetének.

Másfajta üzenet az a védekező megállapítás, amely szerint a dokumentum elvei attól még nem érvénytelenek, hogy az egyházak egyes tagjai vagy szervezetei azokat nem követték vagy követik.

Bármennyire érvényes is ez az állítás, mégsem homályosíthatja el e sorok írójának azt a véleményét, hogy egyének és közösségek kitartó, jó példájával százszor több hívőt lehet szerezni Krisztusnak és a kereszténységnek, mint dörgedelmes prédikációkkal vagy terjedelmes dokumentumokkal. Az európai társadalom annyira szükséges erkölcsi megújulása ma csak a szerzetesrendek mozgalmához hasonló, zömében világiakból álló, példamutató szervezetekből indulhat ki.

* * *

A mondottak alapján érdekes a dokumentumot a magyar katolikus püspöki kar 1996-ban kiadott „Igazságosabb és testvériesebb világot!” című körlevelével összehasonlítani. A két megnyilatkozás tárgya, ti. a mai társadalom és politika égető, elsődlegesen vallási és erkölcsi alapon kezelendő kérdései, nehézségei a két országban hasonlók, de nem azonosak.

Németország társadalmának „az egység ajándékát” kell feldolgoznia. Ennek során nemcsak a volt NDK leromlott gazdaságának kell az új szóhasználat szerinti „régi szövetségi tartományok” színvonalára emelkednie. Legalább ennyire fontos, hogy az „új tartományok” lakossága a magyaréval rokon lelki meghasonlottságból kigyógyuljon.

Ennek a többek között nyugat- és kapitalizmusellenességben jelentkező egyik megnyilatkozásával találkozott néhány évvel ezelőtt e sorok írója Eisenachban. Evangélikus istentiszteleten vett részt, amelyet egy lelkésznő vezetett. Bár nem érzi magát bűnösnek sem a nyugati kapitalizmus materializmusában, sem luxusigényében, sem lélektelenségében, mégis úgy érezte, hogy prédikációjában a lelkésznő az ő piacgazdaság-párti nézeteit is ostorozta. A templomkapuban kézfogással búcsúzó lelkésznővel való találkozást felhasználva mosolyogva megkérdezte, lépjen-e közbe Bonnban az új tartományok segélyezésének a megszüntetése érdekében. Úgy vélte, a szolidaritási járulék elmaradása révén így sok adófizető háláját biztosíthatja magának. Érthető módon a lelkésznő élénk tiltakozásba kezdett.

* * *

Mint a fentiekből világos, e sorok írója nincs különösebben jó véleménnyel a német egyházak dokumentumáról. A Deutsche Tagespost című hetente háromszor megjelenő katolikus lapban nem volt érezhető visszhangja. Ez a lap 5–6 olvasói levelet közöl. A dokumentum után, amelyet teljes egészében kinyomtatott, alig érkezhetett hozzászólás az olvasóktól. Ebből arra lehet következtetni, hogy a dokumentum a katolikus újságot olvasók részére érdektelen, de inkább megemészthetetlen volt.

Nem tudhatom pontosan, hogy az általában kedvezőnek mondott sajtóvisszhang után mi volt a magyar püspökkari körlevél sorsa.

Kétségtelennek látszik:

1. A  magyar körlevél későn jött. Már 1992 derekán is – a CA megjelenése után kb. 1 évvel – későn jött volna. Nem találtam benne sok olyan új és fontos gondolatot, amit az idevágó világegyházi dokumentumok alapján 1991–1992-ben nem lehetett volna leírni. (Talán akkor még nem volt együtt megfelelő szerkesztőgárda.) Leírni le kellett őket, mert Magyarországon vagy nem voltak ismertek, vagy feledésbe merültek.

2. Kérdés, voltak-e a körlevélnek olvasói vagy még inkább megvalósítói Magyarországon. Ha pl. a politikai pártokat nézzük, nem az egyetlen magát nevében kereszténynek és demokratának valló párt lett volna predesztinálva arra, hogy a körlevél eszméit önmagán belül, és a politikai-társadalmi életben megvalósítsa? Ez a fa, amelynek ügyünkben zöldellőnek kellene lennie, száraznak bizonyul. Mit szóljunk a többi „fákról”?

3. Mit tettek az egyházi szervezetek – egyházközségek, egyesületek, püspökségek – a körlevél szellemében? Fentebb volt szó a német dokumentum egy lehetséges „üzenetéről”. Megvalósult-e végre a testvériesebb jövedelemelosztás a magyar katolikus egyházban?

4. Van-e kapcsolata az egyházaknak Magyarországon a vállalkozók és a munkavállalók szervezeteihez? Igaz, hogy gyenge, de Németországban létezik egy katolikus munkaadói szervezet, amely kidolgozta pl. a maga nyugdíjreformjavaslatát. Magyarországon talán inkább arra lenne szükség, hogy az alkalmazottak és munkások tulajdonon alapuló beleszólási jogát (Mitbestimmung, helyesebben Mitspracherecht) kikísérletezzék. Ennek útját e sorok írója a magánjogi szerződések létrehozásában, nem pedig a német mintájú, bonyolult „Mitbestimmungsgesetz”, „Betriebsverfassungsgesetz” és társaik államjogi szabályozásában látja. (Ld. 45.)

5. A körlevél kitér az inflációra. (43.) A három és fél sor erre az egyik legfontosabb kérdésre kevés, ha a fő fájó pontokra rá is tapint.

6. Nehéz ilyen körlevélben bonyolult üzemgazdasági kérdésekbe bonyolódni. Az ország kiárusításáról szóló nagyhangú és sokszor szakszerűtlen propagandával szemben jó lett volna röviden, közérthetően, más országok tapasztalatait és tényeit is érintve állást foglalni. A 44. pont ebben az ügyben elégtelen és többértelmű.

7. A körlevél szóhasználatában is vannak hiányosságok. Utalok a „társadalmi” és „szociális” szavak használatára (27). Ugyanez a pont a gazdasági folyamatokba „szükség esetén” történő állami beavatkozást ajánlja. A német szociális piacgazdaság egyik szellemi atyja, Walter Eucken számára éppen ez a megengedhetetlen. Ő „tartós keretfeltételeket” kíván. A II. világháború után az angol gazdaságot ezek a „szükség esetén” történt beavatkozások tették tönkre.

Horváth Pál

SZAKMAI  KOMMENTÁROK  EGY
PÜSPÖKKARI  KÖRLEVÉLHEZ

Megjelenése után háromnegyed évvel már biztosan állítható, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar  „Igazságosabb és testvériesebb világot” című körlevele alapvető jelentőségű dokumentum a hazai egyház társadalmi kérdésekben való tájékozódása és véleményformálása dolgában. E dokumentumot még keresztény szelleműnek aligha nevezhető politikai és szakmai körök is meglepett rokonszenvvel fogadták, a katolikus közélet és közvélemény pedig lapjain az egyház társadalmi tanításának hiteles adaptációjára, a II. vatikáni zsinat szellemi útmutatásának valóra váltására ismert, és arra számít, hogy ezt a megnyilatkozást további, hasonló természetű körlevelek fogják követni.

Ez az elmúlt hónapokban sokfelé és sokféleképpen olvasott és vitatott írás is élénkítette a mai magyar társadalom bajairól, válságáról való közös gondolkodást, és különös élességgel vetette fel a társadalmi átalakulás, a botladozva haladó modernizáció, a morális krízis és zűrzavar lépten-nyomon tapasztalható tényeivel történő számvetés halaszthatatlanságát. Alighanem ezt a helyzetet ismerte fel a Magyar Katolikus Püspöki Kar Tömegkommunikációs Irodája, amikor – megnyerve több akadémiai kutatóintézet közreműködését is – szakmai konferenciát szervezett május 22–23-án „Modernizáció – Társadalom – Erkölcs” címen az MTA székházában, közös gondolkodásra invitálva a társadalomtudományok képviselőit, katolikusokat és más hiten, meggyőződésen lévőket, egyháziakat és világiakat. A megbeszélés célja az volt, hogy a mai magyar társadalom állapotának néhány nyilvánvaló, már a körlevélben is szóba került deformációjáról essen szó, többféle szakma nézőpontjainak megvilágításában, a diagnóziskészítés és a közös kiútkeresés igényével.

A szervezők – Lukács László SchP, Horányi Özséb és munkatársaik – által igen feszes tempójúnak megálmodott konferencia egy bevezető, plenáris előadás után nyolc pódiumvita keretében mintegy félszáz 10–15 perces szakmai korreferátum és az azokhoz kapcsolódó vita keretében tekintette át a mai magyar társadalom néhány alapvető gondját s az ezekre adható katolikus válaszok körvonalait. A megbeszélés alaphangját már Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspök beköszöntője megadta, amikor jobbító szándékú közös gondolkodásra szólított fel, a napirenden szereplő témák összefoglaló felvetésére pedig Andorka Rudolf professzor nyitóelőadása vállalkozott. A neves szociológus a ma magyar társadalmát szolidaritás és szeretet nélküli világként írta le, amelynek súlyos morális válságát leginkább egy olyan vulgáris liberalizmus – vagy még pontosabban a liberalizmus valódi értékeit is elvető libertinizmus – táplálja, amely szinte minden normatív értéket és elvet tagadva a maga negatív és individualisztikus szabadságszólamával már-már a társadalom működőképességét is veszélyezteti. Andorka az így előállott helyzetből kivezető út állomásaként olyan morális alapértékek rehabilitációját ajánlotta, mint az élet tisztelete, a bizalom építése és a közösségi empátia, a társadalmi rossz világából való kivonulás reflexének a felelős részvétel és beleszólás attitűdjével való felcserélése, a társadalmi szolidaritás újjáépítése, amely önmagában nem szünteti ugyan meg az átmenettel járó gazdasági, egzisztenciális gondokat, de lehetővé teszi azok elviselését, és gyorsítja a belőlük való kilábalást.

A részletek megbeszélése sorában az első téma a bizalomépítés és a modernizáció kapcsolatával igyekezett számot vetni: Farkas Beáta vitavezetése mellett olyanok mondták el véleményüket a témáról, mint a közgazdász Mészáros Klára, a szociológus Varga Károly, a pszichológus Pataki Ferenc, a filozófus Frenyó Zoltán vagy a jogász Zlinszky János. A véleményükből kirajzolódó kép szerint a bizalom nem csupán az emberek közötti személyes kapcsolatok és szolidáris viszonyok világában alapvető: a gazdaságban megbízhatóságként, a közéletben jogkövetésként és jogbiztonságként is jelen kell lennie, s az erkölcsi alapértékek körüli társadalmi közmegegyezés sem képzelhető el nélküle.

A társadalmi szolidaritás talán leglátványosabb területe, egyben az egyházak, vallási közösségek társadalmi szerepvállalásának egyik legfontosabb része a karitatív munka, amelynek helyzetével a következő, Nagy Endre által igen lendületesen irányított pódiumbeszélgetés résztvevői, olyanok, mint Kozma Imre, Fekete András, Csáky-Pallavicini Roger, Topolánszky Ákos, vetettek számot, a téma ausztriai tanulságaival pedig Erich Kussbach szolgált. A Magyar Karitász, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, a narkósokkal foglalkozó protestáns gondozószolgálat vagy a szociális munkásképzés tapasztalatai több dolgot is bizonyítanak. Így mutatják azt, hogy mekkora igénye van ma a társadalomnak, a társadalom elesettjeinek az ilyen támogatásra, de azt is, hogy a karitatív egyházi szervezetek szakszerűségében is szépen fejlődő munkája szinte csak csepp a rászorulók gyorsan gyarapodó tengeréhez képest. E terület ugyanakkor a magas hőfokú szolidaritás szép bizonyságát adja, az által a mélységesen emberi és keresztény elv által vezérelve, amelyet Kozma Imre Gyökössy Endrétől idézett: „szeretlek, mert szeretlek.”

Az első nap délutánján először a privacy (magánélet, visszavonultság, bizalmasság) és a modernizáció összefüggésének kérdései kerültek terítékre Horányi Özséb vitavezetése mellett. Csányi Vilmos a modern embert mint egyszemélyes csoport alkotóját elemezte az etológus szemével, a pszichológus Kézdi Balázs viszont az individuum önfelértékeléséről mint sajátos kor- és kórtünetről beszélt. Cseh-Szombathy László az emberek még a családi kapcsolatokat is átható elzárkózási késztetéseiről, Endreffy Zoltán pedig a privacy és a „társas magány” kategóriáinak történeti változásáról szólt, míg Majtényi László a magánszféra és a nyilvánosság viszonyát emberjogi vonatkozásban elemezte. A beszélgetőpartnerek egyetértettek abban, hogy a magánszféra léte, az egyén autonómiája fontos érték és jog, de abban is, hogy az önmagán mértéktelenül túlfutó privacy magát a társadalom kohézióját veszélyezteti, és forrása az emberek magányának, bizonytalanságának és bizalmatlanságának, rossz közérzetének is.

A konferencia első napjának utolsó beszélgetése, amelyet Terestyéni Tamás irányított, a kommunikáció és a társadalmi felelősség kérdéseit vizsgálta. Turgonyi Zoltán magát a kommunikációt is értékcsereaktusként értelmezte, és arra hívta fel a figyelmet, hogy a társadalmilag akceptált értékek „liberális minimuma” nem erkölcsi közmegegyezéshez, hanem morális relativizmushoz vezet, amellyel szemben egy globális etika megalkotásának útja a természetjogi értékvalóságok újraérvényesítésén át vezet. Halmai Gábor, a hazai radikális liberalizmus gondolatköréből adva ízelítőt, ezzel ellentétben a személyes erkölcsi elvek pluralizmusáról szólt, és annak lehetőségét igyekezett kizárni, hogy a társadalom az egyébként kívánatos morális konszenzusok megteremtése érdekében a jog eszközeit is igénybe vegye. Szekfű András a téma másik részeként a sajtó romló megítéléséről, a kommunikatív manipulációkról és a sajtóerkölcs fogyatékosságairól szólt, Márczi Imre pedig a média önértelmezését, a kommunikáció globálissá válását elemezte, és egy sajátos „média-isten” felbukkanásának veszedelmeire figyelmeztetett.

A konferencia második napi munkáját egy olyan téma megbeszélésével kezdte, amely már az első napon is gyakran került szóba. A Lukács László által vezetett beszélgetés tárgya ugyanis az emberkép, az embereszmény körvonalazása volt, a keresztény antropológia és a modern emberképek szembesítése, az örök és a változó határainak keresése az antropológia világában. Horváth Pál a katolikus emberképnek az egyház társadalmi tanításának is alapjául szolgáló elveiről, a személy méltóságának, a szolidaritásnak és a szubszidiaritásnak a jelentéséről szólt, összevetve a katolikus felfogást a liberális és szocialista eszmei alternatívák – alighanem egyoldalú és részleges – változataival. Ugyanezt a gondolatsort Weissmahr Béla SJ az embernek mint függő, véges, de a végtelenre irányuló lénynek az ontológiai elemzésével vitte tovább, elemezve az emberi szabadság és autonómia világát, és arra a következtetésre jutva, hogy az ember az Istentől való függés mértékében szabad lény, és éppen ez a szabadság mint függés az ember örök lényege. Jelenits István emberlétünket sajátos dinamikus történésként, feladatként értelmezte, amely az ember esendőségét, úttévesztését is magában foglalja. A számunkra a történelemben feltáruló, de a történelmen kívül, a történelem felett álló embernorma maga Krisztus, embermivoltunk megvalósításának folyamata pedig egy sajátos, csak nekünk, embereknek megadatott dialógushelyzet. Kis János a klasszikus liberalizmus érvrendszerén alapuló, a keresztény megközelítéstől távoli nézőpontból az etikai főkérdést, a morális normák létezésének, a jól vezetett életre jutásnak a lehetőségét kereste, és a különféle vélemények és emberképek párbeszédének alapjaként nem valamilyen alapérték elfogadását, hanem az igazságra való rákérdezés attitűdjét, módszertanát ajánlotta. Végül Somfai Béla a bioetika antropológiai alapjait kísérelte meg megvilágítani, rámutatva azokra a pontokra, ahol az ember biológiai létadottságai maguk is közvetlenül erkölcsi értékekként jelennek meg.

A délelőtti program második részében Tamás Pál vitavezetése mellett a gazdaság és a politika kapcsolatának s e viszony etikai dimenzióinak áttekintése került megbeszélésre. Politikusok, közgazdászok, a gazdaságetika kutatói, olyanok, mint Rabár Ferenc vagy Vitányi Iván, fejtették ki a véleményüket, valamint olyanok, mint Ábel István, Bihari István, Orbán István, akik a gazdasági élet gyakorlatának irányító pozícióiból szemlélik gazdaság és politika viszonyának alakulását.  A megszólalók egyetértettek abban, hogy a gazdaság és a politika világa szükségképpen kölcsönösen áthatja egymást: reális cél nem ennek a kapcsolatnak a megszüntetése, hanem annak szorgalmazása lehet, hogy mindkét szféra morálisan jó állapotba kerüljön, amely már önmagában is elegendő lehet annak biztosítására, hogy a két terület egyike se veszélyeztesse a másik szükséges és jogos autonómiáját.

A délutáni folytatás első részében Nemes Nagy József vitavezetésével, Dávid János, Vidor Ferenc és mások közreműködésével a társadalmi átalakulás regionális kérdései kerültek napirendre, olyanok, mint az ország sokat emlegetett „két részre szakadása”, az utolsó témablokk pedig a munkahelyi szolidaritás kérdéskörét elemezte. Itt Őry Csaba irányításával olyan közgazdászok, szakszervezeti és munkaügyi szakértők jutottak szóhoz, mint Koltay Jenő, Ladó Mária, Tellér Gyula vagy Palkovics Imre. A közöttük kialakult egyetértés lényege annak a ténynek a regisztrálása volt, hogy ma a munkahelyi szolidaritás foka hazánkban igen alacsony: sem a szakszervezetek, sem a munkahelyi kollektívák nem képesek  a munkavállalók hatékony és széleskörű érdekvédelmét ellátni.

A konferencia záróakkordjaként Várszegi Asztrik OSB püspök, pannonhalmi főapát köszönte meg a közreműködők és a szépszámú közönség részvételét és munkáját, néhány párhuzamot vonva a hazai helyzet, a konferencián is tárgyalt témák és egy, a közelmúltban a német püspökök által kiadott dokumentum között, majd Keviczky László, az MTA főtitkára méltatta zárszavában az egyházak, a felelős állampolgárok, a társadalomtudományi szakemberek együttgondolkodásának fontosságát.

Mindent egybevetve a jelenlévők megítélése szerint  a konferencia hasznos, izgalmas kérdéseket felvető találkozó volt, amely sok más egyéb haszna mellett eszköze lehet annak is, hogy a hazai katolikus közösség hasznos és értő módon szólhasson hozzá a magyar társadalom gondjaihoz, problémáihoz, valóban utat találva minden felelősen gondolkodó, jó szándékú állampolgárhoz, szakmai és társadalmi közösséghez.

Erdő Péter

MEGÁLLAPODÁS  AZ  APOSTOLI  SZENTSZÉK
ÉS  A  MAGYAR  KÖZTÁRSASÁG  KÖZÖTT

    I. A megállapodás előzményei

    Az 1964-es részleges megállapodás felmondásáról és a diplomáciai kapcsolatok helyreállításáról szóló 1990. február 9-i megállapodásban az Apostoli Szentszék és a Magyar Köztársaság Kormánya többek között rögzítették, hogy a „kölcsönös érdeklődésre számot tartó egyedi kérdéseket, amelyek kétoldalú megegyezést kívánnak, a felek a jövőben közös megállapodás útján oldják meg”¹. Erre a körülményre tekintettel 1996 elején a Magyar Püspöki Konferencia tagjai úgy látták, hogy felmerültek ilyen kérdések, különösen a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló 1991. évi XXXII. törvény végrehajtása, valamint az egyházi közszolgálati, különösen oktatási intézmények finanszírozása terén. Mivel a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló 1990. évi IV. törvény 19. § (1) bekezdése a benne felsorolt (nevelés-oktatási, szociális, egészségügyi, sport-, illetőleg gyermek- és ifjúságvédelmi) tevékenységekkel foglalkozó egyházi intézmények működéséhez a hasonló állami intézményekkel azonos mértékű költségvetési támogatást garantált, ez kiadásának pillanatában valóban egyenlő finanszírozást jelentett, hiszen ekkor még ezen tevékenységek többnyire teljes mértékben állami normatív támogatás útján voltak finanszírozva. Időközben azonban számos más új jogszabály hatására megváltozott ezen tevékenységek finanszírozásának rendszere. A normatív költségvetési támogatás már a – közben többnyire önkormányzativá vált – volt állami intézmények teljes működési költségeit sem fedezte. Viszont a költségvetésből az önkormányzatok megkapták a fedezetet arra, hogy saját – szintén az államtól származó – eszközeikből e támogatást kiegészítsék. Ez, jóllehet közben kialakult a közoktatási megállapodások rendszere is főleg a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény alapján, ismét egyenlőtlenségre vezetett az egyházi és az önkormányzati fenntartású intézmények között, mivel a közoktatási megállapodásokat nem mindig tartották meg (főleg az 1994 tavaszán az illetékes szakminisztériummal tömegesen megkötött megállapodásokat). Míg a korábbi kormány programjában is szerepelt, hogy az egyházak szerepét megnövelik az iskolák fenntartásában, bár úgy tűnik, ezt a szándékot az egyházak hivatalos képviselőivel nem egyeztették előre, ennek feltételei a gyakorlatban erősen megnehezültek. Így állt elő az a helyzet, hogy több egyházmegye hitéleti célra szükséges eszközeiből kénytelen volt jelentős összegeket a kiegészítő támogatások kimaradása miatt válságba került iskolák megsegítésére fordítani.

    Horn Gyula miniszterelnök a megállapodással kapcsolatos felvetésre pozitívan válaszolt, és ezt 1996. februári vatikáni látogatása alkalmával a Szentszék képviselőinek tudomására hozta. Bár a kétoldalú rendezésre szoruló témák viszonylag hamar világosak voltak², épp e kérdések jelentős részéről tovább folytatódott a törvényelőkészítés, melynek során mind a közoktatási, mind a felsőoktatási törvény módosításra került, mégpedig több pontban az egyházak kifejezett tiltakozása ellenére. Ezzel a megoldandó kérdések jelentősége fokozódott.

    1996 őszén az egyházfinanszírozás kérdését – mely a folyamatban lévő tárgyalás témái közé tartozott – közelről érintő, de a tárgyalási folyamathoz egyáltalán nem kapcsolódó, sőt mintegy annak elébe vágó törvény készült a személyi jövedelemadó egy százalékának felajánlási lehetőségéről. E törvény 1996. december 26-án jelent meg³. Eszerint a magánszemély, adóbevallásával egy időben, zárt borítékban az adóbevallási csomagban, vagy munkáltatói elszámolás esetén a munkáltatónak közvetlenül átadva, jelölheti meg azt a nonprofit szervezetet, illetve akár egyházat vagy a törvényben meghatározott országos közgyűjteményt vagy kulturális intézményt, amelyet támogatni kíván. A Magyar Kormány- nyal tárgyaló Szentszéki Bizottság nyilatkozata szerint „a Katolikus Egyház nem kíván élni azzal a lehetőséggel, amelyet a törvény jelenlegi formájában tartalmaz”⁴. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Állandó Tanácsának állásfoglalása szerint ez azt jelentette a gyakorlatban, hogy sem a Katolikus Egyház, sem a katolikus egyházi intézmények, sem az egyházi jogi személyiséggel rendelkező alapítványok, sem azok a szervezetek, amelyek nevében a „katolikus” szó szerepel, nem kezdeményezhették, hogy bekerüljenek a kedvezményezettek közé⁵. E rendelkezésben az a meggyőződés fejeződött ki, hogy ez a fajta, minden kulturális és más nonprofit célt is az egyházakkal versenyeztető adóirányítási megoldás nem tekinthető az egyházfinanszírozás elfogadható módjának. Bár a törvény e lehetőséget még nem a hitéleti támogatások azonnali felváltására kívánta használni, az egyházfinanszírozási rendszer átalakításának kormányzati szándéka nyilvánvaló volt, s a Katolikus Egyházon belül ez a folyamatban lévő tárgyalásokat figyelmen kívül hagyó lépés súlyos aggodalmat keltett.⁶

    II. A megállapodás tartalma

    Az Apostoli Szentszék és a Magyar Köztársaság között a Katolikus Egyház magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint néhány vagyoni természetű kérdésről 1997. június 20-án aláírt megállapodás egy praeambulummal bevezetett, öt fejezetből álló főszövegből, egy kiegészítő jegyzőkönyvből és két mellékletből áll, melyek a megállapodás szerves részét képezik.

    A praeambulum utal az ugyanezek között a felek között 1990. február 9-én kötött megállapodásra, mely szerint a kölcsönös érdeklődésre számot tartó egyedi kérdéseket a felek közös megállapodás útján oldják meg. Ezzel a korábbi megállapodásban jelzett lehetőséggel éltek most a felek. Ugyancsak elöljáróban említi a megállapodás a közös szándékot, hogy tartós megoldást találjanak a Katolikus Egyház magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozására, valamint néhány vagyoni természetű kérdésre. Végül utal a bevezető a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. és a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló 1991. évi XXXII. törvényre, melyeket a megállapodás szem előtt tart. Ez utóbbi említés meglehetősen indokoltnak látszik, hiszen a megállapodás szándéka olyan kérdések tartós megoldása, amelyeket e törvények részben szabályoztak, de az időközben lefolyt jogi változások miatt e törvények tényleges társadalmi értéke megváltozott.

    Miként e praeambulumból is kiderül, a megállapodás három témáról szól: a Katolikus Egyház magyarországi közszolgálati tevékenységének finanszírozásáról, hitéleti tevékenysége finanszírozásáról (ez utóbbit nevezhetjük a szó valódi értelmében egyházfinanszírozásnak), valamint néhány vagyoni természetű kérdésről.

    Az első téma a dokumentum I. és III. fejezetében, valamint a kiegészítő jegyzőkönyvben kerül szabályozásra. Az I. fejezet 1. cikk az 1990. évi IV. törvényre tett utalással meghatározza a közszolgálati tevékenységeket, s egyben a megállapodás részévé emeli az ebben a törvényben az egyházi közszolgálati tevékenységek finanszírozásáról szóló rendelkezéseket, mégpedig azon a módon, ahogyan azt ez a megállapodás meghatározza (uo. 2–4. cikk). Ezen a helyen a közoktatási és felsőoktatási intézmények fenntartásához járó, az önkormányzati, illetve állami intézményekével egyenlő mértékű, normatív jellegű állami támogatás kerül elismerésre, de az alapelv kiterjed a többi (szociális, kulturális stb.) tevékenységekre, a gyűjtemények és a műemlékek fenntartásához adandó bizonyos mértékű állami támogatásra is. E rendelkezések jelentős részben a jelenleg is érvényes törvényeket és gyakorlatot emelik a szerződésbe, illetve a hittudományi felsőoktatási intézmények esetén – mintegy a hatályos törvények kiegészítéseként – rögzítik az egy hallgatóra jutó állami támogatás mértékét és az államilag finanszírozható hallgatói létszám maximumát. Természetesen ez nem jelenti a felvehető hallgatók létszámának korlátozását, csupán az állam számára teszi e kötelezettségvállalás mértékét meghatározhatóvá és tervezhetővé. Egyébként a hitéleti (teológusi, hittanári) képzésben résztvevők jelenlegi száma viszonylag szerény, és jelentős emelkedés – tekintettel arra, hogy a puszta hittanári tevékenységből általában nem lehet megélni – aligha várható. A finanszírozásban részesülő hittudományi felsőoktatási intézmények csakis azok, melyek a felsőoktatási törvény mellékletében szerepelnek, vagyis államilag hivatalosan elismertek. E mellékletből gyűjti ki a katolikus intézményeket a megállapodás 1. sz. melléklete.

    Az ingatlankérdés és az Egyház hitéleti tevékenységének finanszírozása főként a II. fejezetben kerül szabályozásra. Bár ez a két téma logikailag különböző, a gyakorlati megoldás kapcsolatot teremt közöttük. A II. fejezet 1. cikke az eddig is hatályos 1991. évi. XXXII. törvény szerint a Katolikus Egyháznak amúgy is átadandó ingatlanok egy részéről rendeli el, hogy azokat az eredeti határidőnél jóval későbbi időpontig – 2011-ig – át kell adni. Ám megjegyzi, hogy ez az említett törvény rendelkezéseinek megfelelően kell, hogy történjék. Ez pedig azt jelenti, hogy ezen ingatlanok átadásának jogalapja továbbra is ez a törvény. Vagyis, ha az eddig is folytatott egyeztető eljárás során esetleg kitűnik, hogy valamelyik ingatlan nem létezik, vagy nem tartozik a törvény hatálya alá, akkor nyilván az átadás sem lehetséges. Az értékarányos ütemezés a listán szereplő ingatlanok  alapján  számolva évente legfeljebb annyi  költséget  kíván,  mint amennyit az állam a megelőző években e törvény végrehajtására évente fordított. Egyébiránt a költségvetést nem az ingatlanok ellenértéke terheli, hanem az adott épületekben jelenleg működő funkció kiváltásának költségeiről van szó. Ezeket az összegeket tehát nem az egyház kapja, hanem az ingatlanok jelenlegi birtokosa (többnyire önkormányzatok).

    Mivel a megállapodásban az állam csupán a meglévő törvény szerint átadandó ingatlanok egy részére ismeri el az igényt, mindazok az egyéb ingatlanok, melyekre eddig a törvény alapján a Katolikus Egyház igényt jelentett be, megmaradnak jelenlegi tulajdonosuknál, illetve bekerülnek az ingatlanforgalomba. Ez valószínűleg az elidegenítési tilalmak törlésével valósulhat meg.

    A II. fejezet 2. cikk az összes többi olyan ingatlanról, amely a törvény alapján igényelhető volt, gyakorlatilag lemondást tartalmaz. Meg kell azonban jegyezni, hogy az 1991. évi XXXII. törvény szerint sem járt minden hatálya alá eső ingatlan ellenértéke a volt tulajdonosnak. A lemondás ellentételeként szerepel egy karbantartott reálértékű évi járadék, amely az eszközeitől megfosztott egyház hitéleti tevékenységének folytatását hivatott lehetővé tenni. Megjegyzendő, hogy ez az összeg (kevesebb mint 2 milliárd forint) a következő pontban szereplő adóirányítási szisztémából várható jövedelemmel együtt sem tér el jelentősen attól az összegtől, amit az egyház az utóbbi években hitoktatási és hitéleti célra a költségvetésből kapott.

    A 4. cikk kilátásba helyezi, hogy 1998. január 1-től a személyi jövedelemadó egy százalékáról kizárólag az egyházak vagy egy külön állami alap javára lehet rendelkezni. Ez a megoldás a hazánkban már korábban is tervezett adóirányítási jellegű egyházfinanszírozás megvalósítását jelenti immár az Európa több országában működőhöz hasonló formában. Természetesen a megállapodással az állam törvény hozására vagy módosítására vállalt kötelezettséget, ami a nemzetközi gyakorlatban szokásos. Más országokban is volt példa arra, hogy bizonyos vallási közösségek nem óhajtottak ilyen adóirányítási megoldással élni. Ők finanszírozásukat ettől eltérő tartalmú megállapodásban rendezték. Egy ilyen adóirányítási törvény inkább lehetőséget, mint kötelezettséget jelentene az egyház számára, feltéve, hogy ezen a címen más módon adott támogatása nem szűnik meg. Mindenesetre a Katolikus Egyház a megállapodással vállalja, hogy finanszírozása részben ilyen módon történjék. Mivel ez a módszer még nem rendelkezik múlttal hazánkban, a megállapodás rövid átmeneti időszakra kötelezettséget vállal arra, hogy az egy százalék felajánlása alapján beérkező összeget egy bizonyos mértékig kiegészíti. Az így kiegészített összeg az ingatlanok egy része helyett meghatározott járadékkal együtt képezhetné az egyház hitéleti tevékenysége anyagi alapját. Természetesen a hívek adományai a továbbiakban is nélkülözhetetlenek, hiszen az így keletkező összeg csupán a jelenleg állami forrásból kapott támogatásokkal összehasonlítható, de semmiképpen sem pótolja az adományokból eredő eszközöket. Egyébként az egy százalék felajánlásával az állampolgár nem fizet többet, mint amit személyi jövedelemadó gyanánt amúgy is be kell fizetnie. Csupán a már befizetett személyi jövedelemadója egy csekély részének felhasználásáról rendelkezik.

    A 4. cikk (4) bekezdése kilátásba helyezi, hogy a speciálisan az egyházat, az egyházi személyeket, illetve tevékenységet illető, jelenleg érvényben lévő bizonyos adókedvezmények vagy mentességek körének szűkítéséhez az állam kikéri az egyház beleegyezését. Ez nem a hazai törvényhozó tevékenység valamiféle sajátos korlátozása, hanem rövidített formula annak kifejezésére, hogy a jelenleg hatályos ilyen kedvezményeket az állam a szerződésben is garantálja. Ez a bekezdés némi megnyugtatással szolgálhat azokra az aggodalmakra, amelyek szerint, ha az egyház életlehetőségét valamilyen szempontból biztosítják, akkor feltehetően hamarosan más vonatkozásban kerül váratlanul veszélybe.

    A III. fejezet visszatér az egyházi közszolgálati tevékenység támogatására, amikor az 1990. évi IV. törvénnyel összhangban garantálja, hogy, az állami normatív támogatáson felül, olyan arányban biztosítja a közszolgáltatásokat végző egyházi intézmények kiegészítő támogatását, mint amilyen mértékben az állam az önkormányzati fenntartóknak ilyen támogatást nyújt. E támogatás számításának módját a kiegészítő jegyzőkönyv határozza meg. Ebben a tekintetben tehát éppenséggel az önkormányzati intézményekkel való egyenlőség nyer megfogalmazást, ahogyan ezt a megállapodás megkötésénél korábban az Alkotmánybíróság 1165/B/1996/7. számú határozatában már kimondta („a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény 4. § /6/ bekezdése alkalmazásánál alkotmányos követelmény, hogy az állam vagy a helyi önkormányzat az egyházi jogi személyek által fenntartott közoktatási intézmények működéséhez a hasonló állami és önkormányzati intézményekével azonos mértékű költségvetési támogatáson kívül olyan arányú kiegészítő anyagi támogatást nyújtson, amilyen arányban ezek az intézmények állami vagy önkormányzati feladatokat vállaltak át”). Tehát e tekintetben a megállapodás nem garantál többet, mint ami a hatályos magyar jog szerint amúgy is járna.

    A IV. és V. fejezet a szokásos záró rendelkezéseket tartalmazza.

    Összefoglalás

    A szöveg rövid áttekintése is meggyőzi az olvasót arról, hogy a megállapodásban körvonalazott koncepció az eddiginél tartósabb, kiszámíthatóbb, ugyanakkor az éves költségvetési vitáktól és politikai hullámzásoktól remélhetőleg függetlenebb finanszírozást tesz lehetővé. Egyben megfelel annak a törekvésnek is, mely hazánkban az utóbbi években hivatalosan ismételten megfogalmazódott: az adóirányítás elemét is bekapcsolja az egyházfinanszírozásba, és bizonyos mértékben „függetlenebbé” teszi a kérdést a közvetlen állami hatásoktól, jobban tükrözve ezzel állam és egyház alkotmányos elválasztását.

Jegyzetek:

¹ Szövegét lásd pl. Erdő P.–Schanda B., Egyház és vallás a mai magyar jogban, Budapest é.n. (1993), 146.

² Vö. Elmer I., Nem világos a Kormány álláspontja, in Új Ember 53 (1996) VI. 21, 1–2. old.)

³ 1996. évi CXXVI. törvény.

⁴ A nyilatkozat szövegét lásd: Új Ember 53 (1997) január 12.

⁵ A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Gazdasági Bizottságának 1997/1. számú tájékoztatója, 17.

⁶ Vö. pl. Schanda B., Egy százalék virilizmus, in Magyar Nemzet (1997) február 6.

Gereben Ferenc

A  VALLÁSOSSÁG
SZOCIOLÓGIAI  TÍPUSAINAK KÉRDÉSÉHEZ

(Mit jelent a „maga módján” vallásosság?)

A vallásszociológiai közleményeket olvasó érdeklődő számára ismeretes, hogy az ilyen tárgyú hazai felmérések általában – Tomka Miklós nyomán – a kérdezetteket egy olyan előre elkészített véleményskálával szembesítik, amely a buzgó vallásosságtól a meggyőződéses ateizmusig terjed, s amelyből mindenki kiválaszthatja a neki legmegfelelőbbet. A vallásos magatartást két fokozat képviseli a skálán: 1.) „vallásos vagyok, egyházam tanítását<P10.5> követem”; 2.) „vallásos vagyok a magam módján.” Tomka Miklós – országos reprezentatív felméréseinek eredményeit summázva – a felnőtt magyar népességen belül a két típus együttes arányát mintegy kétharmadosnak mondja, s ezen belül az „egyházias” típust 10–20 százalékra, a „maguk módján” vallásosak rétegét pedig 40–50 százalékra becsüli.¹ Saját (nyolcvanas években végzett) országos reprezentatív vizsgálatom hasonló eredményre vezetett: az első típust 15%-osnak, a másodikat 45%-osnak tapasztaltam.² Tegyük hozzá, hogy a „maguk módján” vallásosak aránya a legutóbbi években – az újabb vizsgálati eredmények szerint – 50–55 százalékosra növekedett.³ (Mindehhez az is hozzákívánkozik, hogy a 90-es évek első felében realizált felméréssorozatom a határon túli magyarok körében rendre magasabb vallásossági mutatókat regisztrált /különösen az egyházias vallásosság tekintetében!/, mint az anyaországban.⁴)

A valláshoz való viszony fokozatai

    Természetesen egy olyan érzékeny, magánszférába vágó kérdést, mint a vallásos érzés, nagyon nehéz empirikus eszközökkel, kérdőíves módszerekkel vizsgálni. Hogy a válaszok és a vallási önbesorolás milyensége mily nagy mértékben függ a kérdezés módjától, jól illusztrálja az a tény, hogy egy nemzetközi vizsgálat, mely több kérdésre adott feleletek „ötvözeteként” alakította ki az istenhívők táborát, ezt – a „vallásosak” kétharmados arányával szemben – mindössze 49–52 százalékosnak találta.⁵ Ugyanakkor a rendszeres (hetenkénti) imádkozókat és templombajárókat 10–15 százalékosnak⁶, vagyis az „egyháziasan vallásos” típussal kb. megegyező arányúnak tapasztalta. A különböző szempontú adatnyerési módszerek tehát kiegészíthetik, megerősíthetik egymást, de egyúttal rámutathatnak egymás korlátaira, bizonytalanságaira is.

    A különböző típusú adatok egybevetésével bátran beszélhetünk a magyarországi felnőtt társadalom olyan – mintegy hatod-hetedrésznyi – alakulatáról, mely nemcsak a vallási érzés, hanem az egyházak szempontjából is erősen elkötelezettnek mondható: az ide tartozók nemcsak rendületlen hívők, hanem vallásukat intenzíven gyakorolják is. Ezt a réteget a vallásosság „kemény magjának” is nevezhetjük, amelynek – a vallásosság másik pólusán – egy kb. egynyolcadnyi (vagy valamivel kevesebb?) meggyőződésesnek mondható ateista csoport felel meg.⁷ Továbblépve: a különböző módszerű adatfelvételek egybehangzóan tanúsítják, hogy a társadalom önmagát kifejezetten nem vallásosnak, nem hívőnek tartó része (beleértve természetesen a tudatos ateistákat is) bő egynegyednyire becsülhető.⁸

    Ezek után marad a világnézetileg lazábban elkötelezettek mintegy 60 százalékos „szürke zónája” , amelyből ha levonjuk az e kérdésben önmagukat is bizonytalannak ítélők, illetve ellentmondásosan nyilatkozók csoportját (vizsgálati módszertől függően 5–25 százalékot⁹), akkor egy olyan képlékeny (a bizonytalankodókkal vegyülő) 40–55 százalékos réteget kapunk, amely többé-kevésbé vallásosnak tartja magát, és amely gyakorlatilag megegyezik a „maguk módján” vallásosak csoportjával.

Mit jelent az, hogy a „maga módján”?

    Foglaljuk össze, amit az extenzív empíria a „maga módján” típus vallásosságának jegyeiről ezidáig feltárt. A fentiekből már kiderült, hogy ez a réteg – már magas létszámából is adódóan – korántsem egységes, hanem erősen rétegezett. Minden bizonnyal többségében közülük kerül ki a felnőtt népességnek az a kb. 15 százaléka, amely kívül esik az „egyháziasan” vallásosak körén, ugyanakkor amelyet a nemzetközi vizsgálat „meggyőződött istenhívőnek” nevez.¹⁰ Utaltunk föntebb arra is, hogy – másfelől – jelentős átfedés fedezhető fel a „maga módján” típus és a világnézetileg bizonytalankodók között. A felnőtt társadalomnak az a másik mintegy 10–15 százaléka, amelyik önmagát (valamilyen módon) vallásosnak tartja, ugyanakkor lényegében nem hisz Istenben, vizsgált csoportunknak a bizonytalanok (sőt esetleg a nem hívők) táborába átnyúló peremvidékén helyezkedik el.

    Az extenzív vizsgálatok (indirekt módon) azt is elárulják, hogy a „maguk módján” vallásosak túlnyomó többsége nem rendszeres vallásgyakorló, és hogy szolid többsége nagy valószínűséggel nem hisz a túlvilágban és a csodákban.¹¹ András Imre feltételezi, hogy a nem egyházias vallásosság „az egyházi tanítóhivatallal és a kormányzó hatalommal való szembenállás” mellett ugyanúgy jelentheti az előző évtizedek egyházüldözéséből, a hitoktatás visszaszorulásából adódó ismerethiányt is.¹² Ugyanakkor, a tömegközlési eszközökben és egyes szakmai vélekedésekben is, a „maga módján” vallásos ember képe nemegyszer úgy jelenik meg, mint aki már teljesen függetlenítette magát a különböző egyházak tanításától és intézményrendszerétől. A fenti vélemények valóságfedezetét a következőkben intenzív (interjús) vizsgálati módszerek segítségével kíséreljük meg kitapintani.

Interjúk a vallásosságról

    1995–96 telén – egy több éven át tartó kérdőíves felméréssorozat lezárásaként és kiegészítéseként – mélyinterjúkat készítettünk 60, a környező országokban élő felnőtt, magyar nemzetiségű személlyel. A beszélgetés egyik témája (az identitástudat, nyelvhasználat stb. mellett) a vallásosság volt. Az interjúalanyok megválaszolták a vallásosság ismert (Tomka-féle) fokozatait tartalmazó zárt kérdést, majd külön kérésre megindokolták választásukat.

    A Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában, (Kis-)Jugoszláviában, Szlovéniában és Ausztriában élő 60 magyar interjúalany (bár esetükben természetesen semmiféle reprezentatív mintáról nem beszélhetünk) az extenzív vizsgálatok által mért határon túli adatokhoz¹³ közeli arányokat produkált: a 60 főből 15 fő (25%) mondta magát „egyháziasan” , és 31 fő (52%) „maga módján” vallásosnak. Ez a tény annyiban megnyugtató, hogy interjúalanyaink csoportja a jelek szerint közel áll a hétköznapi valósághoz, s nem tolódott el az extremitások irányába.

     Az önbesorolást követő indoklások révén remélhetőleg plasztiku- sabb és differenciáltabb képet tudunk adni a vallásosság különböző típusairól, mégha a hazai válaszokat ez esetben hiányolni is vagyunk kénytelenek. (Egyébként feltett szándékunk, hogy az interjúzást Magyarországon is folytatjuk.)

Az „egyházias” vallásosság esetei

    Először nézzünk meg néhány tipikusnak mondható példát – mintegy kiindulási pontként – arra, hogy mit is jelenthet konkrétan az emberek számára az, hogy az egyház tanítása szerint vallásosak:

– „Családunkban ősi hagyomány a keresztény katolikus hit. Így neveltek szüleim, és én is így nevelem gyermekeimet.” (56 éves férfi technikus, rendszeres templombajáró. Szlovákia; 1. sz. interjú.)

– „Vallásos nevelésben részesültem, vallásos környezetben élhetek, de elsősorban azért, mert megtapasztaltam Isten létezését az én életem folyamán is.” (43 éves római katolikus férfi, technikus, rendszeres templombajáró. Szlovákia; 2. sz. interjú.)

– „Hagyománytisztelő vagyok! Mikor én gyerek voltam, tiltották, mégis jártunk templomba, nem úgy, mint most. Most már megengedik, még sem járnak. A templom közelében laktam, mentünk másokkal fel a toronyba harangozni, az orgonát mindig fújtattuk. Annak idején a vallás csak annak volt tiltva, aki nem is akart odamenni. Az ember ott csak jót hall, semmi rosszat. Ha nem is értek mindennel egyet. Van, akit be sem engednék a templomba. De a vallásban úgy van: aki megtér, azt jobban tisztelik, mint aki el sem hagyta. De én nem vagyok pap, nem kell nekem ilyesmivel foglalkozni.” (51 éves református férfi, vasúti tisztviselő, aki havonta átlag kétszer jár templomba. Kárpátalja; 13. sz. interjú.)

– „Hívő református keresztyénnek tartom magamat, gyakran olvasom a Bibliát, rendszeresen imádkozom, keresztyéni életet próbálok élni, és szeretném, ha tovább erősödnék református keresztyén hitemben.” (29 éves egyetemet végzett férfi, rendszeres templombajáró. Kárpátalja; 15. sz. interjú.)

– „Hiszek Istenben, az Ő tanításában, mert sok jót lehet megtanulni mondjuk a Bibliából. A Biblia a szeretetet hirdeti, s szerintem ez nagyon fontos, pláne a mai világban.” (21 éves római katolikus nő, egyetemi hallgató, rendszeres templombajáró. Kárpátalja; 17. sz. interjú.)

– „Hiszem Isten létezését, ebben a hitben élek férjemmel együtt. Gyermekeimet vallásórára járatjuk, bibliakörre. Mi pedig a református kórusban éneklünk.” (39 éves református asszony, középszintű szakember, havonként jár templomba. Erdély; 28. sz. interjú.)

– „. . . Hiszek Istenben, és úgy érzem magam egész embernek, ha Jézus tanítása szerint élek.” (45 éves római katolikus férfi, bútorgyári munkás, rendszeres templombajáró. Erdély; 40. sz. interjú.)

– „Hiszek az Istenben, a hitben, amelyben élek, és ezt minden körülmények között be akarom tartani, amíg élek.” (65 éves római katolikus férfi szakmunkás, csak nagy ünnepeken jár templomba. Vajdaság; 50. sz. interjú.)

    Ha a fenti vallomásokat (amelyek az itt nem közölteket is képviselik) abból a szempontból vesszük szemügyre, hogy melyek azok a vezérfogalmak, amelyek az idézett szövegek legfőbb (és visszatérő) motívumait alkotják, akkor a következőket említhetnénk: hagyomány (vallásos nevelés, vallásos környezet); hit (Istenben, a keresztény-keresztyén tanításban stb.); vallásgyakorlás (ima, templombajárás, bibliaolvasás, bibliakör stb.); keresztény-keresztyén élet (a hit és a szeretet megélése, elmélyítése, az erkölcsi jó követése stb.).

    Előfordul, hogy egy megnyilatkozáson belül egy-egy tárgyszó erős dominanciára tesz szert (pl. a hagyomány, az „örökölt” vallásgyakorlási szokások), de a vezérmotívumok (vagy többségük) általában együtt fordulnak elő egy-egy válaszban: a hit- és vallásgyakorlási elemek mellett többnyire a kereszténység megélése, a hétköznapi életben való érvényesítésére való törekvés is megemlítődik. A motívumok viszonylagos homogenitása ellenére – hipotetikusan – az elkötelezett egyházias vallásosság két altípusát különíthetjük el: egy tradicionális (szokásvezérelt) és egy spirituális (bensőséges, megélt vallásosságú) típust, amelyeknek jegyei egyébként együtt is jelentkezhetnek.

„A maga módján” vallásosság típusai

    Most lássuk azoknak az indokait, akik a „vallásos vagyok a magam módján” kategóriába sorolták be magukat, és figyeljük meg, hogy válaszaik milyen pontokon térnek el az „egyházias” interjúalanyok megnyilatkozásaitól.

    Az alábbiakban – helyszűke miatt – nem kívánom felsorolni mind a 31 „maga módján” vallásos interjúalany válaszát, közülük a legjellegzetesebbeket fogom – illusztrációként – ismertetni. A szövegeket – visszatérő motívumaik szempontjából – gondosan elemeztem, és az alábbi főbb típusok elkülönítését találtam indokoltnak.

    1. típus: Egyházakhoz közel álló vallási magatartás, amely valamilyen (általában a kérdezett élethelyzetéből adódó) okból mégsem teljesen szoros, illetve az idők során meglazult kapcsolatot jelent.

Példák:

– „Egyházilag nem esküdtünk meg épp a vallási hovatartozásért, így nem gyakorolhattam úgy a vallásomat, ahogy az tanítja.” (48 éves, római katolikus, nemzetiségi és vallási értelemben vegyesházasságban élő elárusítónő, aki egyébként rendszeresen jár templomba. Erdély; 23. sz. interjú.)

– „Hiszek egy felsőbb erő létezésében, alkalomszerűen imádkozom. Bizonyos esetekben meghatnak a liturgiák. (Gyerekkori neveltetésem hatása is ez.) Bizonyos külső körülmények folytán egy ideje közeledem a valláshoz.” (33 éves római katolikus férfi művezető, aki nagyon ritkán jár templomba. Erdély; 37. sz. interjú.)

– „A családban tartjuk a vallást, a közéletben is támogatom, de nem járok rendszeresen templomba. 1991-ig a tanár nem járhatott templomba.” (39 éves római katolikus férfi, tanár, évente egyszer jár templomba. Szlovénia; 42. sz. interjú.)

– „Annak ellenére, hogy gyerekkoromban rendszeresen jártam templomba, hittanra, ez a családban kötelező volt, amikor ez megszűnt is, időnként szükségét éreztem annak, hogy elmenjek a templomba, mivel az hozzásegít ahhoz, hogy sok mindent végiggondoljak, vigaszt nyerjek. Az ökumenizmus közel álló nekem.” (51 éves római katolikus tanárnő, aki kb. kéthavonta jár templomba. Vajdaság; 54. sz. interjú.)

    Az eddigiekben inkább azokra az élethelyzetekre kaptunk példákat, amelyek valamelyest eltávolították az embereket az egyháztól (egyházjogilag rendezetlen házasság, egykori politikai tiltás utóhatása, a vallásos érzés megkopása stb.). A következő interjúalany (nem egyedülállóan) arról számol be, hogy mi az, ami – esetleg más okok ellenére – odakötheti az embert egyházához és vallásához (ne feledjük, az interjúalany kisebbségi helyzetben él!):

– „Kialakult bennem egy nézet, hogy a magyarságért a legtöbbet a római katolikus egyház tett akkor is, amikor senki más nem tehetett. A sz.-i templomban mindig ott volt a Szent István-kép a koronával. Ez tartott meg a vallásom mellett.” (65 éves római katolikus férfi, kereskedő, aki kb. kéthavonta jár templomba. Vajdaság, 53. sz. interjú.)

    2. típus: Szelektív, individuális hívő, aki „válogat” a hittételekben, és „saját szabású” vallást kreál magának, illetve – mindenfajta tételes vallás helyett – erkölcsi tartásként éli meg vallásosságát. Ez a típus az egyházi intézményekkel, szervezetekkel nincs nyílt konfliktushelyzetben, mégha tanításaikat nem is követi híven. Ugyanakkor csak ritkán látogat el egyházi szertartásokra, istentiszteletekre.

– „A Szentírás bizonyos (ezt kihangsúlyozni!) állításaival nem tudok azonosulni, ám tiszteletben tartom elődeim, családtagjaim hitét. Kissé nehéz erről beszélni, de vállalom nézeteimet, családon belül ez nem jelent konfliktust. Édesanyám, férjem, lányaim, rendszeresen járnak templomba.” (37 éves római katolikus nő, irodai alkalmazott, aki csak a családot érintő szertartásokon /esküvő, elsőáldozás stb./ szokott részt venni. Szlovákia; 6. sz. interjú.)

– „Az utolsó vallásos tevékenységem, hogy a gimnáziumban kötelező volt a vasárnapi miselátogatás; az első gyónásig és áldozásig a görög katolikus templomba jártam rendszeresen, aztán minden templomba betértem életemben, amerre csak megfordultam. [. . .] A magam vallásosságát inkább erkölcsi tartásnak tartom, semmint rituális kötődésnek.” (71 éves, görög katolikus nő, képzőművész, csak nagy ritkán jár templomba. Kárpátalja, 14. sz. interjú.)

– „Hiszek, mert így kényelmesebb, de nem gyakorlom, mert az kényelmetlen volna. Az indok: lustaság? Kényelmesebb otthon ülni, mint a templomban prédikációt hallgatni, meg a vénasszonyok pletykáját.” (24 éves római katolikus férfi, középszintű szakember, templomba nem jár. Kárpátalja; 19. sz. interjú.)

– „Nem járván rendszeresen templomba, kialakítottam az én sajátos elképzelésem a vallással kapcsolatban.” (37 éves, római katolikus mérnöknő, templomba csak ritkán jár. Erdély; 22. sz. interjú.)

– „Érzem, hogy van valami vagy valaki természetfölötti, de a halhatatlanságban, feltámadásban nem hiszek. A tízparancsolatot betartom, nem azért, mert Istentől tartok, hanem mert így a helyes.” (53 éves római katolikus férfi, szakmunkás, aki ritkán jár templomba. Erdély; 26. sz. interjú.)

– „Nem lehet a követelt törvényeket betartani. Nem lehet mindent úgy elhinni, ahogy tanítják, főleg a mostani társadalmi körülmények között.” (34 éves, római katolikus varrónő, templomba csak nagy ünnepeken jár. Erdély; 36. sz. interjú.)

    3. típus: Az egyházi intézményekkel és a lelkipásztorokkal (illetve az „egyházias” vallásgyakorlókkal) szemben erősen kritikus, „belső” vallásosság, amely általában nagyon gyér templombajárással jár együtt („inkább otthon imádkozom”).

Példák:

– „Nem szeretem az institúciókat, nem vagyok fanatikus, inkább liberális.” (28 éves római katolikus férfi, zeneművész, templomba nem szokott járni. Szlovákia; 4. sz. interjú.)

– „Először is nem vagyok gyakorló hívő. Sok ellentmondást látok abban, amit a papok hirdetnek, és ahogy azt ők maguk élik (pl. hajsza a vagyon után). Többsége nem olyan lelkületű, mint Jézus volt. Mindezek miatt megkérdőjelezhető a papok úgymond példás élete.” (33 éves római katolikus nő, technikus. Szlovákia, 9. sz. interjú.)

– „Nem járok templomba. Gyerekkoromban vallásosan neveltek, ma ezt magamba zárva gyakorlom. Fontos, hogy az ember higgyen valamiben. Igyekszem úgy élni, hogy mást ne bántsak, másnak rosszat ne tegyek. Jóhiszeműségemmel visszaélnek az emberek. Nem szeretem az olyan templombajárót, aki utána mást gondol, másként cselekszik.” (48 éves görög katolikus nő, középszintű alkalmazott. Kárpátalja; 18. sz. interjú.)

– „Nem hiszek el mindent, amit a hivatalos egyház mond. A Biblia a mérvadó, nem fontos minden vasárnap misére járni, s imádkozni is lehet szabadon. Az általános erkölcsi normákat előbbre tartom, mint az egyház tanítását.” (55 éves római katolikus érettségizett nő, alkalmankénti templombajáró. Ausztria; 46. sz. interjú.)

– „Én azt gondolom, hogy a vallás az nem egy kimondottan külsőség. Nem egy olyan dolog, hogy minden vasárnap ott vagyok a templomban. Ott ülök a harmadik sorban, hogy lásson mindenki, hogy hangosabban énekeljek, mint a többi, mert akkor én vagyok a jó vallásos ember. Valamiféleképpen egy embernek a vallásosságát vagy a vallással kapcsolatos érzelmeit befelé kell inkább élni, mint a külsőségekben. Így vagyok a magam módján vallásos, a püspök úr módján meglehetősen kevéssé vallásos. Azt gondolom, hogy nekem van inkább igazam, de ítélje meg mindenki a maga módján.” (48 éves református férfi, főtechnológus, főleg csak nagy ünnepeken jár templomba. Vajdaság; 59. sz. interjú.)

Összegzés

    Az extenzív és intenzív vizsgálati tapasztalatokat összegezve elmondhatjuk, hogy amíg az „egyházias” vallási magatartás viszonylag homogénnak mondható, addig a „maga módján” kategória meglehetősen heterogén és jelentősen eltérő vallási magatartásformákat gyűjt össze magába: az egyházhoz közel álló és közepes intenzitással gyakorolt vallásosságtól az „egyénített” , bizonytalan, illetve az egyháztól elforduló vallási formákig. A „maga módján” vallásosság motivációs erőterében a kényelmesség, a gyakorlati materialista életvitel és a rohanó élettempó által kikezdett érzékenység (vagyis az eluralkodó lelki közömbösség és passzivitás), a vallási ismeretek és információk hiányos volta, valamint az általánosan megfigyelhető individualizációs tendencia intézményellenessége és a külsőségekkel szembeni bensőségességigénye egyaránt szerepet kaphatott. Tehát korántsem minősíthető az egész „maga módján” kategória – ahogy erre manapság többen (főleg ideológiai-politikai okokból) hajlamosak – az egyházellenes vagy egyházon kívüli magatartásformák tárházának. Az interjúkra és az extenzív empíria adataira támaszkodó¹⁴ becslésem szerint a „maga-módján” kategória képviselőinek mintegy egyharmada (vagyis a felnőtt népesség kb. 15 %-a) az „egyházias” típushoz áll közel, annak mintegy kevésbé aktív változatát jelenti, és azzal együtt a felnőtt népességnek azt a 30–35 százalékát – egyharmadát – teszi ki, amely viszonylag erős és az egyházakhoz közel álló vallási érzéssel jellemezhető. A ketegória hátramaradó mintegy kétharmada sem minősíthető egyértelműen egyházon kívüli vallásosságnak, inkább olyannak, amelyik lazábban, esetenként erős kritikával kapcsolódik az egyházakhoz.

    Végeredményben – becslésem szerint – a felnőtt magyar társadalom mintegy egyharmadának vallásossága egyházias jellegű, második harmada pedig individuálisan vallásos (egyházi intézményekhez kevéssé kötődik). Végül a harmadik harmad vagy nem tud dönteni a világnézet kérdésében, vagy egyértelműen nem tartja magát vallásosnak. Ezek a magatartásformák természetesen nem rendelkeznek kontúros választóvo- nallal, hanem összemosódnak, és egymást átfedő zónákat alakítanak ki.

    Az élesebb elhatárolás céljából érdemes lenne – mind intenzív, mind pedig extenzív módszerekkel – tovább kutatni a „maga módján” típus kérdését. Úgy gondolom, hogy ez utóbbi kategóriát – már csak rendkívül magas (50 százalék körüli) részaránya miatt is – a jövendő empirikus vizsgálatok során mindenképpen jól körülhatárolható részekre kell bontani. Ehhez kívánt szempontokat nyújtani az interjús válaszok alapján megrajzolt (és föntebb ismertetett) tipológiánk.

¹ Tomka Miklós: Csak katolikusoknak. Bp. 1995. Corvinus K. 35–36. p.

² Gereben Ferenc: Vallásosság és olvasáskultúra = Jel, 1997/5. sz. 133. p.

³ A 80-as és 90-es évek fordulójáról származó adatokat ld.: Tomka Miklós: Magyar katolicizmus 1991. Bp. 1991. OLI-KATTA 24. p.; 1995-ös adatokat ld: Tamás Pál: Egyházi mozgásterek a társadalomban = Vigilia, 1996/5. sz. 328. p.

⁴ Gereben Ferenc: Nemzeti és vallási identitás kisebbségi és többségi helyzetben = Protestáns Szemle, 1995/3. sz. 212. p.

⁵ Tomka Miklós: Vallás és vallásosság. In: Társadalmi riport 1996. Szerk.: Andorka Rudolf, Kolosi Tamás, Vukovich György. Bp. 1996. TÁRKI-Századvég, 594., 604. és 607. p.

⁶ I. m. 606. p.

⁷ A nemzetközi vizsgálat magyarországi adatfelvétele 12,4%-nyi „ateistát” mutat ki (i.m. 604. p.); az 1995-ös hazai vizsgálat 5%-nyi „más meggyőződésű” nem vallásos felnőttet regisztrált. (V. ö.: Tamás Pál: i. m. 329. p.)

⁸ Tomka Miklós: Vallás és vallásosság. I. m. 604. p.; továbbá Tomka Miklós: Magyar katolicizmus 1991. I. m. 24. p.; és Tamás Pál: i. m. 329. p.

⁹ Ld. uo.

¹⁰ Tomka Miklós: Vallás és vallásosság. I. m. 594. és 604. p. (Valójában 30%-ról van szó, de ennek kb. felét minden bizonnyal az „egyháziasan” vallásosak teszik ki, és a másik fele jut a „maga módján” típusra.)

¹¹ I. m. 606. és 605. p.

¹²  András Imre: Az egyház belső képe = Vigilia, 1996/5. sz. 353. p.

¹³  Gereben Ferenc: Nemzeti és vallási identitás. . . I. m. 212. p.

¹⁴ Különösen a nemzetközi vizsgálat már idézett (ld. 10. sz. jegyzet) 30 százalékos adatára, amely a „meggyőződött istenhívők” arányára vonatkozik.

Elmer István

KATOLIKUS  REFORMMOZGALMAK
 –  A  DEMOKRATA  NÉPPÁRT

A Rerum novarum 1891-es megjelenésének negyvenedik évfordulóján látott napvilágot a Quadragesimo anno kezdetű enciklika, amely megismételte és a kor viszonyainak megfelelően továbbfejlesztette az egyház szociális tanítását. Ezen pápai megnyilatkozások alig találtak visszhangra Magyarországon. Eltekintve például Prohászka Ottokár székesfehérvári püspöktől, aki egyedülálló – ezért korában valódi hatás nélkül maradt – szellemi és szociális érzékenységű alakja a századelő Magyarországának, vagy Giesswein Sándor győri kanonoktól, a keresztényszociális politikai mozgalom papi kezdeményezőjétől, a főpapság még hosszú ideig nem ismerte föl, milyen társadalmi-szociális feszültségek növekednek az országban, vagy ha igen, annak következményeivel nem nézett szembe.

    A keresztény politizálás az 1919-es kommün szociális demagógiájának, általában a baloldali mozgalmak ideológiájának természetes ellensúlyaként jelent meg, s igyekezett választ adni Trianon következményeire, ám csak korlátozott társadalmi befolyásra tudott szert tenni.

    A harmincas évek közepére nyilvánvalóvá lett, hogy – túl a gazdasági világválságon – a társadalmi-szociális egyenlőtlenségek csökkentése nem odázható tovább, ám addig ez a baloldali politikai programban jelent meg elsősorban. (A harmincas esztendők vége felé a szélsőjobboldali csoportok – kaszáskeresztesek stb. – ugyancsak a – valljuk meg, valóban létező és égető – társadalmi igazságtalanságokat tűzték zászlajukra.)

    Ilyen körülmények között, mindezt jórészt fölismerve, 1935-től jelentkeztek a – keresztény szociális tanítás alapján álló, ám a hivatalos egyháztól függetlenedni akaró, illetve ahhoz elsősorban az alsópapságnak a szociális gondokra érzékeny tagjai révén csatlakozó – katolikus hivatásrendi szervezkedések (KALOT, KALÁSZ, KIOE, EMSZO). Ezek a reformmozgalmak néhány esztendő alatt valóságos eredményekre támaszkodva megmutatták a kereszténydemokrata és keresztényszociális eszmék „használhatóságát”.

    A KALOT történetében különleges szerep illeti meg Kerkai Jenő jezsuita pátert. 1935 végén az ő kezdeményezésére bontott zászlót Szegeden, azzal a céllal, hogy a magyar vidék parasztfiatalságát szellemi és kulturális téren fölemelje, s ezzel párhuzamosan megtanítsa a korszerű, önálló gazdálkodásra. Ezt fogalmazta meg a KALOT 1938 májusában rendezett nagygyűlésén meghirdetett program. Ebben állami kártalanítással az ezer holdon felüli birtokok örökbérlet formájában való parcellázását sürgették.

    A mozgalom az elsődleges, nem a párt – sokszor megfogalmazódott ez idő tájt e gondolat, amely helyet kapott a KALOT programjában is. A történelmi kényszer a háború vége felé mégis a KALOT-ból kinőtt, előbb Keresztény Demokrata Néppártnak, majd Demokrata Néppártnak nevezett politikai párt megalapításához vezetett.

    Az 1938-as kongresszuson P. Kerkai föltette a kérdést: „Kiknek szolgál ez a mozgalom? . . . Istenen kívül senkinek sem szolgál, mert . . .  nincsenek urai, csak napszámosai vannak. . . Ki  ellen szervezkedünk?. . .  senki ellen sem . . ., de a régi rend védelmére sem. Még az egyházi birtokok védelmére sem.”

    A katolikus reformmozgalmak mindenféle szélsőség, tehát az „istentelen marxizmus”, a „nyilas nemzetiszocializmus” és a korlátozatlan szabadkapitalizmus kritikáját egyaránt kinyilvánították. Kovrig Béla egyetemi tanár, szociológus a magyar társadalom válságtüneteit, azok hátterét Igazság a liberalizmus és a szocializmus között kapkodó magyar szociálpolitikáról című művében fejtette ki.

    Az időközben hat-hétszázezer tagot számláló hivatásszervezetek, köztük legnagyobb tömegbefolyással a KALOT, a hivatalos egyházzal is összeütközésbe kerültek. A földreformot előrevetítő KALOT a legtöbb püspök szemében – az egyház volt az ország legnagyobb földtulajdonosa, amely nagyrészt bérbe adott birtokai jövedelmét intézményei fönntartására fordította – olykor baloldali, sőt kommunista szervezetnek tűnt.

    A katolikus reformmozgalmak intézményes összefogása a háború közeledtével egyre határozottabb formát öltött. Teleki Pál miniszterelnöksége idején, az ő támogatásával hozta létre a KALOT, az EMSZO és a Hivatásszervezet a Magyar Szociális Népmozgalmat, amely Teleki halála után elsorvadt. Fölélesztésére 1943-ban tettek kísérletet, amikor, mint Kovács K. Zoltán írja a Félbemaradt reformkor című, 1990-ben Rómában megjelent kötetben: „A kényszerítő bel- és külpolitikai tények következtében az egyházi körökben is egyre többen felismerték az alapvető változásokra törekvő katolikus népi mozgalmak jelentőségét, és belátták, hogy a keresztény közéletnek új és hitelképes, korszerű programmal kell jelentkeznie a háború utáni magyar politikai életben.”

    Így jött létre Apor Vilmos győri püspök palotájában 1943. augusztus 26-án a Katolikus Szociális Népmozgalom. Ügyvezetője, közös megegyezés alapján, Kerkai Jenő SJ lett, szellemi vezére pedig Kovrig Béla.

    Bár a KALOT és a többi reformmozgalom folytatta a maga munkáját, a létrejött szervezet már egyre inkább a politikai párttá alakulás lehetőségét, sőt – a háborús körülmények között, a jövőre készülve – annak szükségességét vetette föl. 1943–44 telén, amikor a Népmozgalom programját kidolgozták, a vezetők körében mind jobban erősödött az a nézet, hogy az egyház érdekeinek védelmére és a mozgalom társadalompolitikai programjának megvalósításához elengedhetetlenül szükséges egy új, dinamikus, haladó szemléletű katolikus párt létrehozása. Ennek el kell különülnie a Katolikus Szociális Népmozgalomtól – vallották –, ám tömegbázisát a mozgalom szolgáltassa.

    A tervezett pártban – mindenféle klerikális látszat elkerülése érdekében – nem szántak szerepet papi személyeknek, ám Kerkai Jenő jezsuita atyát, aki továbbra is a KALOT, illetve a Katolikus Szociális Mozgalom vezetője volt, az új párt szellemi irányítójának tekintették.

    A Keresztény Demokrata Néppárt megalakulására végül 1944. október 13-án, a Szálasi-féle hatalomátvételt megelőzően került sor. Elnöke gróf Pálffy József, kormánypárti képviselő, Apor Vilmos püspök unoka- öccse lett, akit azonban hamarosan fölváltott Barankovics István, a Magyar Nemzet ekkor már bujkálni kénytelen szerkesztője. Az új párt azonnal kapcsolatot talált a nemzeti ellenállás és összefogás jegyében a Magyar Fronttal, amelyben a Kisgazdapárttal, a Szociáldemokrata Párttal és a Kommunisták Magyarországi Pártjával közösen – mindenki fönntartva politikai-világnézeti azonosságát – készültek a háború utáni magyar közéletben való részvételre.

    Időközben azonban, 1944. december 2-án, a szovjet csapatok által már elfoglalt Szegeden megalakult az erős baloldali befolyás alatt álló Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, amely elküldte képviselőit Debrecenbe, ahol összeült az Ideiglenes Nemzeti Kormány. A Keresztény Demokrata Néppárt létezéséről nem tudtak, vagy nem akartak tudni.

    A front közeledtével a nyilas időkben feloszlatott KALOT nevében – Kerkai páter indíttatására –  Nagy Töhötöm, a később különös életpályát befutó jezsuita, illetve Ugrin József, KALOT-népfőiskolai igazgató kísérletet tett arra, hogy átjusson a szovjet csapatokhoz, s azoktól szerezze meg a további működéshez szükséges engedélyt. A KALOT újraindulását a megszálló szovjetek és az Ideiglenes Nemzeti Kormány engedélyezték (majd 1946 nyarán tiltották be véglegesen, más katolikus és polgári mozgalmakhoz, szervezetekhez hasonlóan), ám a Keresztény Demokrata Néppárt, amelynek nevéből ekkor maradt el a keresztény jelző, nem kapott hivatalos működési engedélyt.

    A Demokrata Néppárt és Mindszenty József veszprémi püspök, 1945 szeptemberétől esztergomi érsek között feszült viszony alakult ki, amely odáig fajult, hogy Mindszenty József Kerkai páterhez írott 1946. júniusi levelében a KALOT-tól is megvonta a maga és az egyház támogatását. A püspöki kar inkább a Kisgazdapárt támogatására hajlott. A Demokrata Néppárt egyébként is csak 1945. szeptember 17-én, hosszas küzdelmek után kapott működési engedélyt. A budapesti helyhatósági, illetve nemzetgyűlési választásokra a rövid idő miatt felkészülni nem tudott, ezért önállóan nem indult a választásokon, hanem a Kisgazdapártot támogatta. Ennek fejében két képviselőjét kisgazda színekben a nemzetgyűlésbe juttathatta: Bálint Sándort, a szegedi egyetem néprajztanárát, és Eckhardt Sándort. Ők azután kijelentették, hogy a Demokrata Néppártot képviselik. A Kisgazdapártban jó néhány olyan képviselő foglalt helyet, akik korábban részt vettek valamelyik katolikus reformmozgalomban, így szövetségesként bizonyos kérdésekben velük szavaztak.

    A belpolitikai helyzet rohamosan romlott. A kommunisták a jól ismert módszerekkel (fenyegetés, szovjetek általi elhurcolás, árulás) szétzilálták a Kisgazdapártot, illetve más, velük szemben álló politikai erőket. Az 1947-es választásokra már a Baloldali Blokk által kialakított terror és megfélemlítettség légkörében került sor. A Demokrata Néppárt ekkor tulajdonképpen a Kisgazdapárt szerepét vette át, s annak szavazóira támaszkodva 16,4 százalékot ért el, amellyel a kék cédulás választási csalást elkövető kommunisták után a második legerősebb párt lett. A parlamenti képviselők számát tekintve azonban – a választójogi törvény következtében –  a negyedik helyre esett vissza.

    Barankovics István a párt politikai irányvonalát így foglalta össze: nem megalkudni, de nem provokálni. Ez a magatartás később megosztotta a pártot, a határozottabb föllépést követelők ekkor kiléptek a frakcióból. A párt létének és országgyűlési munkájának napjai 1948 júniusa után, amikor a kommunista párt hivatalosan is bekebelezte a Szociáldemokrata Pártot, meg voltak számlálva. 1948. december 14-én az új miniszterelnök, Dobi István, bemutatkozó beszédében bejelentette a Demokrata Néppárt végleges fölszámolását. 1949 januárjában a Demokrata Néppárt lapja, a Hazánk még közzétett egy állásfoglalást Mindszenty József letartóztatásával kapcsolatban, majd nem maradt más választás, mint hogy Barankovics István és tíz képviselőtársa külföldre meneküljön. 1949. január végével a Demokrata Néppárt működése Magyarországon megszűnt. A párt jogfolytonosságát az emigrált képviselők vitték tovább.

Békési István

A  NÉPPÁRT  INDULÁSÁNAK  ELŐZMÉNYEI

Ez a beszámoló hangszalagra rögzített szöveg némileg szerkesztett átírása.

A Néppárt ’45-ös és ’47-es szereplése lényegében a KALOT-nak, a falusi mozgalmaknak és a mozgalmak háború utáni újjászervezésének volt logikus következménye.

P. Kerkai 1944 karácsonyán jelent meg Szegeden, átjőve az orosz tűzvonalon, valahol Tökölnél. Még megérte a szegedi nagytalálkozót, ahol a színháznak a nagytermében volt az öt párt és a Szabad Szakszervezetek kézfogása. Vass Zoltánnal ott találkoztam először. Révai képviselte a kommunistákat, Erdei a Parasztpártot, Balogh Pál volt, akkor jöttünk rá, a kisgazdapárti vezető, Törley ezredes képviselte a polgári demokratákat; nem emlékszem pontosan, ki volt a szociáldemokraták képviselője, talán Valentiny. A Szabad Szakszervezetet Komócsin Zoltán képviselte.

P. Kerkai első kérdése az volt: ki itt a legtekintélyesebb és a legbefolyásosabb ember? mert azzal szeretne találkozni. Mondtuk, hogy a Rákosi még nincs itthon, itt most a legelső ember Révai. Mondtuk, hogy meg tudjuk szervezni a találkozást. A kongregáción keresztül, egyetemi hallgatóim segítségével sokszor mentettük falura, tanyákra az üldözötteket. Az egyik családból az apa kultúrtanácsnok volt, szóltunk neki, és P. Kerkai találkozott Révai Józseffel. Maga is elmondotta, hogy őszinte, egyenes volt a beszélgetés. Révai a legveszedelmesebb, legesélyesebb emberek közül való volt, mint ahogy az később igazolódott is. Nem véletlenül csináltak belőle kultuszminisztert és kultúrfelelőst. De udvarias, újfajta módon kezdtek beszélni. P. Kerkai később ezt a beszélgetést le is írta: „Tisztelendő úr, mi nem a régi kommunisták vagyunk. Mi tudjuk, hogy maguk sosem lesznek kommunisták, s maguk tudják, hogy mi sosem leszünk keresztények. Elkezdjük azonban most a szabad versenyt a magyar népért.” P. Kerkai erre azt válaszolta: „Ha szabad verseny lesz a magyar népért, attól én nem félek; én attól félek, hogy nem lesz szabad verseny.” Neki lett igaza.

P. Kerkai látta, hogy nem Szegeden lesz az országgyűlés, hanem Debrecenben. Szegednek a „szegedi gondolat” miatt rossz volt a híre. Onnan indult Horthy, és így Szeged nem volt népszerű. P. Kerkai vette a kis oldaltarisznyáját, benne a breviárium, kenyér, szalonna és hagyma, nyakába véve elindult Debrecenbe, ahol dönteni fognak az ország sorsáról. Ahol útközben megállt, mindenütt lelkesítette, bátorította az embereket: Most nem azon kell siránkozni, tördelni a kezünket, hogy mi veszett el, azzal nem lehet segíteni. Azt kell nézni, hogy mit lehet építeni, hogyan lehet a múló időt „megfogni”, most még szabadságot játszanak – ő tudta, hogy csak játsszák –, s ezt ki kell használni.

Tipikus esetként mesélte, hogy bement Egerbe az érsekségre, s a látványtól a szegény Jób jutott az eszébe – a szemétdombon. Czapik érsek úr magába roskadva ült: „Kedves atya, 2 millió pengő értékű boromat vitték el és itták meg.” Azt válaszoltam: „Kegyelmes uram, nyitva van a székesegyház? Nyitva van. Szabad prédikálni? Szabad. Akkor menjen, mert legközelebb nem lesz hova mennie prédikálni. Hogy mit vittek el, arról maga nem tehet. Hogy ma még nyitva vannak a templomok, s prédikálhatunk és szervezkedhetünk is, ezért vagyunk felelősek.”

Csanádon és Békésen át, a Tiszától ment fel Debrecen felé. Mindenütt az ő tüzes, komoly módján lelkesített: Ne azt sirassuk, ami elveszett, mert azzal nem segítünk, van még egy kis időnk építeni, azt kell kihasználni, szervezkedni kell. Ez volt az ő csodálatos szerepe. Debrecenben Bánáss prépost úrnál volt éppen a főhadiszállás, nagyon jó kapcsolatba került a politikusokkal, vendéglátó asztalánál nagyon sokan megfordultak. Ez a kapcsolata az egyik oka annak, hogy veszprémi püspök lett; a kormánynak, ha jól tudom, ő volt az esztergomi érsekjelöltje is. Miklós Béla tábornok volt az első miniszterelnök, őszintén megmondta: „Kedves páterek, ebben az országban hűek csak ti voltatok. Ott maradtatok a helyeteken, papok, plébánosok.” Teleki Géza aki akkor kultuszminiszter volt, még úgy ítélte meg a nagy helyzetet: „Atya, én még nagyon sokáig itt leszek, nagyon biztos helyen.” Tudták ugyanis, hogy az amerikai politika alapelve az volt, hogy Nyugat-Európában a keresztény irányzatú pártokkal próbálják felvenni a kapcsolatot. Amikor az élet már áttevődött Budapestre, a Kisatya, P. Kerkai a Jézus Szíve-templomnál lakott, és a Cukor utcai központból irányította a mozgalmat.

Az első időkben látszólag szabadságban dolgoztunk. Tudták, hogy Szegeden is van KALOT, van KALÁSZ éppúgy, mint cserkészet és más egyesület. A szovjet ellenőrzés elviselhető volt.

Minden hónap bizonyos napján kellett jelentkeznünk a Kölcsey utca 11. szám alatt Kartianov alezredesnél, mi voltunk Acél Ilonkával az utolsók: a KALOT és a KALÁSZ. Később a szemináriumi igazgató páter bevallotta, hogy mindig küldött kispapot utánunk, aki elkísért bennünket a Kölcsey utcába, és megvárta, amíg kijövünk. Mikor kijöttünk, hazament, és jelentette, hogy rendben van a dolog. Sosem tudhattuk, hogy a fekete autó mikor áll elő. Kartianov alezredes művelt ember volt; ha jól tudom, színész volt előtte, nagy tisztelettel beszélt mindig velünk. A tolmács nő, ismerős zsidó hölgy, ott lakott valahol a Kálvária utca elején, mindig kedvesen, udvariasan tolmácsolt nekünk. A sarokban ült viszont két fiatalember, szemtelen arcukon látszott, hogy nem hiszik, amit mondunk, csak hát végig kellett hallgassák, mert ez volt a parancs.

Mikor P. Kerkai a legközelebb megjelent Szegeden, azt mondotta: „Atya, a nagyböjtben (1945!) végigmissziózzuk az országot. Megkérjük a papságot, hogy triduum vagy más formában mindenütt tartsanak akár bűnbánati, akár könyörgő missziót. Hogy ne legyen az kifogás, hogy a rendkívüli időben nem tudnak rá felkészülni. Mi, a KALOT-központ, kezükbe adjuk a szöveget.” Velem íratta meg a háromnapos kis missziónak az anyagát. A kispapok nem voltak bent a szemináriumban, csak húsvétra jöttek vissza, s így volt időm. Én legépeltem a beszédeket, ő pedig felvitte Pestre, és sokszorosíttatta. Csanád megyében mi is tartottunk triduumot ’45 tavaszán, ahova csak el tudtunk jutni: tanyaközpontokban és plébániákon is. A lelket kell most erősíteni – mondta. Elhatároztam: ha kitiltanak a piactérről, elkezdem a templomból, amíg a templom a mienk lesz, mert az életnek menni kell tovább.

Mivel a szervezkedés szabadnak tűnt, elhatározták Budapesten, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt is kibontja zászlaját. A programot Barankovics István írta meg, ahogy ő tömören, pontosan tudott fogalmazni. P. Kerkai mindig dicsérte, hogy milyen spontán módon tudta a gépírónak diktálni a precízen átgondolt mondatokat. Pesten kezdtek el szervezkedni. P. Kerkai megint megjelent Szegeden, és azt mondotta, hogy elsőnek a dél-magyarországi, a szegedi szervezetet kell megalapítani, az „őspéldányát” a szervezeteknek. Schneider Bence plébános úrtól egy-két nagyon rátermett, okos vezető embert kért az alsóvárosi emberek közül. Ott volt Hunya Benő, P. Hunyának az unokatestvére, aki akkor a KALOT vezetője volt Dél-Magyarországon, neki megvoltak a kapcsolatai. P. Kerkai is ismerte a déli részeket. Forráskúton és máshol keresett talpraesett gazdaembereket, akik pártoló tagjai voltak a KALOT-nak, gyerekeik ott voltak a KALOT-ban, s azokat hívták be. Mester Jánost gondolták egyelőre pártvezérnek. Miután Mester János misét tartott a csoportnak a fogadalmi templom egyik oldalsó kistermében a torony alatt levő Mária-kápolnában, itt alakult meg hivatalosan az első dél-magyarországi Kereszténydemokrata Néppárt-szervezet. Én akkor listát nem vezettem róla; a papok közül, úgy tudom, Mester Jánoson, Halász Pálon és rajtam kívül mintha ott lett volna a püspöki titkár, Havas Géza is. Megvolt a fórum, akikkel meg lehetett indítani a szervezetet. Ezzel indult el a dolog, és igyekeztek minél hamarabb belépni a koalícióba. Akkor szervezték Debrecenben a koalíciót, melynek Miklós Béla tábornok volt a miniszterelnöke. Mellette ott volt már jobbkéznek Balogh István, az akkori kormány esze. A kormányban Teleki Pál fia, Géza volt a kultuszminiszter, és úgy tűnt, hogy kényszerből, vagy hogy jó arcot mutassanak a Nyugatnak, eljátszották azt, hogy a választáson minden párt indulhat.

A pártindítás beleillett az amerikai kormány európai politikájába. Ez akkor derült ki, amikor P. Kerkait egy Kovács nevű, magyarul beszélő amerikai katonatiszt meghívta egy vasárnap délutáni kávéra vagy valami hasonlóra, hogy beszélgessenek, tudva, hogy voltaképpen ő a szellemi háttere az egész KALOT-nak, s rajta keresztül a néppárti mozgalomnak. P. Kerkai azzal jött haza a beszélgetésről, hogy a nyugati politika, illetve az amerikai politika Európában a keresztény pártokra akar építeni. Ilyen irányzatot képviselt a németeknél Adenauer, a franciáknál Schumann, az olaszoknál De Gasperi. Ezek mind keresztény alapon álltak; a keresztény pártok maradványai ugyanakkor éltek mindenütt a kelet-közép-európai országokban is. A beszélgetésbe bekapcsolódott Schönfeld amerikai nagykövet is. Az eszmecsere során először úgy gondolták, hogy Pálfi József, Apor püspök úr sógora legyen a keresztény párt vezére, de megváltozott a vélemény, és inkább a KALOT-vonalra, P. Kerkai és Barankovics felé fordult az érdeklődés, mert Pálfiban nem bíztak. Mindenesetre világosan megmondta Schönfeld P. Kerkainak, hogy ne csodálkozzon azon, hogy vele vették fel először a kapcsolatot. Ez volt az amerikai elgondolás.

A kommunisták és a többi baloldali párt érezte, hogy a néppárt számukra veszedelmes vetélytárs. Az 1945-ös választáson nem engedték indulni a Demokrata Néppártot. Pedig a Barankovicstól megfogalmazott négypontos program igazi program volt egy ország számára. Mindig tologatták az engedélyt: pl. Kádár elvtárs nincs még bent, Kádár elvtárs nem ért rá megnézni, Kádár elvtárs nem adta meg még a választ. A hivatalos engedély a párt indításához egyre késett. Végül is olyan későn adták meg a választás előtt az engedélyt, hogy a párt vezetősége úgy döntött: akiket a Kereszténydemokrata Néppárt jelölni akart, azok szerepeljenek a Kisgazdapárt égisze alatt. Ez a stratégia erősíti a kisgazda többséget, és a két kereszténynek mondott párt között nem osztja kétfelé a vidék és falu szavazatát. A kommunisták és a szociáldemokraták, illetve a hozzájuk csatlakozó Parasztpárt, vagyis a baloldaliak, már elhatározták, hogy együtt indulnak a választásokon. Nem tudom, hogy írásban volt-e megegyezés Varga Bélával, Tildy Zoltánnal, Nagy Ferenccel, Kovács Bélával. Ők voltak a vezetők a Kisgazdapártban abban az időben; de komoly ígéret volt arra, hogy szerephez fog jutni a Kereszténydemokrata Néppárt. P. Kerkai elfogadta ezt a felállást, s ha ő valamire azt mondta, hogy úgy van, akkor az úgy is volt, ő nem szokott mellébeszélni.

Ezért volt annyira felháborodva, amikor igen nagy többséggel bejött a Kisgazdapárt, melyben nagyon sokan voltak olyanok, akiknek nem volt kétséges a KALOT-kapcsolata, és akiknek mégsem akarták engedni, hogy átlépjenek a Kereszténydemokrata Néppártba. Csak a két egyetemi tanár, Bálint Sándor Szegedről és Eckhardt Sándor Budapestről mertek kilépni a Kisgazdapártból. Ők nem voltak semmiféle függő viszonyban, őrájuk nem tudtak ráijeszteni a kisgazdapárti vezérek, hogy maradjanak a pártban, ne osszák meg a tömböt. A ’45-ös választás után aztán a budapesti rendházba sok képviselő jött be P. Vargával és P. Kerkaival tárgyalni, komoly, jó nevű emberek, akik később országos szinten ismertekké váltak. Később, amikor Rákosiék megkezdték szalámitaktikájukkal szétrombolni a Kisgazdapártot, hol ezt, hol azt a csoportot iktatva ki belőle, mindig összeesküvéseket találva ki, akkor látták a kisgazdák, hogy jó lett volna, ha van egy 20–30 tagú Kereszténydemokrata Néppárt, mert két párt ellen a kommunistáknak is nehéz lett volna olyan ürüggyel nekitámadni, hogy mind a kettő kommunistaellenes, vagy mind a kettő lázadó, mind a kettő oroszellenes.

Akkoriban nagyon élénk kapcsolatot tartottam a Kisgazdapárt-beliekkel. Szegeden Hunya Benő volt a civil közvetítőnk. Mindenki tudta, hogy a KALOT-nak a háttere katolikus háttér. Mikor ősszel lejött a hír Szegedre, hogy a Kisgazdapárt az 1947-es választások előtt egyezkedni akar a kommunistákkal 40–30–30 százalék alapján, a kisgazdapárti választmányok vidékről felmentek meghívás nélkül tiltakozni ez ellen, úgyhogy Varga Béla alig tudta megmenteni Nagy Ferencéket. Végül nem mentek bele a kompromisszumba, mert országos lázadás volt a helyi szervezeteknél a központi vezetőség, a Kisgazdapárt agytrösztje ellen. A vidékiek tiltakozására a vezetők visszatáncoltak. Ha Varga Béla közbe nem lép, akkor a vidékiek Nagy Ferencet és a többieket megbuktatták volna, a kompromisszumtervek miatt. Ilyen előzmények után zajlott le a választás. (Az ország nagy többsége nyilatkozott 1947-ben: a választás a Kisgazdapártnak 57%-os többséget hozott.) Bálint Sándort csak tizenharmadiknak tették a listára. Délben már megérkezett Bálint Sándor távirata, hogy Budapesten darabszavazattal ő szintén bekerült a parlamentbe. P. Kerkai először mérges is volt rám, hogy miért engedtük, hogy azt, aki akkora tekintéllyel támogatta a Kisgazdapártot – főleg a szegedi határ tiszta magyar és tiszta katolikus részén, ahol Bálint Sándornak óriási neve volt –, annyira hátra tegyék a listán. Bálint Sándor ’47 végén mondott le mandátumáról, már a másik választás után, talán egyházi nyomásra. Akkor már nagyon éles volt a párt és Mindszenty prímás közötti ellentét. Mindenesetre jó, hogy ő nem maradt meg tovább politikusnak, mert akkor nem lett volna belőle az a néprajztudós, ami lett. Az iskolák államosítása idején mondotta azt az óriási beszédet, amelynél okosabbat, határozottabbat Magyarországon nem mondtak soha a keresztény nevelés jelentőségéről és érdeméről.

Nehézségek az egyházon belül és kívül

P. Kerkait nagyon meggyötörte, amikor a nézeteltérésből adódó nehézségek kezdődtek Esztergommal. Ő tudta magáról, hogy jót akar és jó szándékú ember. Hitte, hogy a történelem igazat fog neki adni. Mindig mondta: „Nem szabad Magyarországnak egy tűzbe tennie minden vasát! Próbálni kell ezt is, azt is. Életben kell maradnunk!” Mikor hivatalosan félreállították a KALOT-nak az éléről, akkor már én is a pesti rendházban voltam, én jártam be a Cukor utcába őt helyettesíteni, hogy jelenlétünk még meglegyen. Egyik alkalommal az évi találkozó volt ott Barankovics és mások előadásával. P. Kerkai helyett még Szadára is elmentem, Bálint Sándorral; az volt a KALÁSZ egyik központja, s ott a pódiumra kiültetve meghallgattam a vádakat, amelyeket ellenünk felhoztak: hogy mi megalkuvók vagyunk, hogy nem vagyunk egészen katolikusok. Meghallgattam, és nem vitatkoztam senkivel. Én ismertem P. Kerkait, és bíztam benne. Az Actio Catholica központjában a titkárok viszont úgy néztek ránk, mint renegátokra, gyanús személyekre.

P. Kerkai száműzetésében Nagykapornakra ment – jól ismerte a helyet, az erdőt, a nagy fákat, és az egyik erdészlakban lakva, elvégezte lelkigyakorlatát. Az utolsó KALOT-triduumra, amelyet a Manrézában P. Siska tartott, az utolsó délutánon betoppant a Kisatya, az oldalzsákban kenyérrel, szalonnával és vöröshagymával, s ott a szabad asztalokon meg is uzsonnáztunk. Látta, együtt van a „hadsereg”, együtt van a csoport. Akkor már bent volt, legalább képviseletileg, a parlamentben is az az erő, amelyet voltaképpen ő kovácsolt egybe. Egyszer őszintén bevallotta: „Amikor félreállítottak, és lementem Nagykapornakra, elolvastam a Hóman–Szekfű Magyar történetéből a XVI. századot. Itt most a tét a »két pogány közt egy hazáért«. Itt egy Fráter György kell, mert a magyar kérdés voltaképen csak vagonkérdés, ha el akarnának bennünket pusztítani. Életben kell maradni! Olyan kalandokba nem szabad belemenni, amelyekre rámegy a magyar nép és az ország.”

’46 őszén – gondolom – szomorúságot okoztam P. Kerkainak azzal, hogy akaratomon kívül megváltam a KALOT-munkától. Ekkor már én jártam hivatalosan a Cukor utcába, de ő is Budapesten volt. Ott járt a szatmári jezsuita házfőnök. A szatmári püspök elrendelte, hogy minden plébánián missziót kell tartani. Ehhez kevés volt a pap. Mit csináljunk? Mondom: „Szegedre nem tudok visszamenni tanítani, mert nyáron rendőrkézen voltam, kihallgattak, úgyhogy szabadon futó vagyok. Szólok P. Provinciálisnak.” A provinciális, P. Borbély Rómában volt, helyettese, P. Reisz viszont Budapesten. Másnap reggel indultunk Szatmárra, és október végétől január közepéig ott dolgoztam. Mindig hálás vagyok érte a Jóistennek, nagyon szép őszi munka volt. Január közepén visszajöttem Budapestre, közben Rómából megérkezett P. Borbély, és azzal fogadott: „Menjen le Szegedre, hogy dogmát tanítson, csendben legyen, mert ősszel megy Amerikába harmadik probációra, közben ne legyen baja a rendőrséggel.” Nem is laktam a szemináriumban, hanem a rendházban, és ott tanítottam.

1946-ban gyűlt meg a bajom a rendőrséggel, 1946 nyarán, amikor Rajk egy tollvonással feloszlatta az egyesületeket, közöttük a KALOT-ot is. A következő vasárnap volt a „báránybőrös farkasok” vasárnapja, én tartottam az esti misét és a szentbeszédet a jezsuita kistemplomban. Hogy pontosan mit mondottam, nem tudom, csak azt láttam, hogy akik a templom hátuljánál álltak a mise elején, a végén előre tódulva, az áldoztató korlátnak támaszkodva hallgatták, amit mondok. Hétfőn este bejött egy egyetemi hallgatónk: „Atya, valószínűleg van valami, mert apámat és anyámat behívták a rendőrségre, ők ott voltak tegnap a jezsuita kistemplomban, kihallgatták őket.” Az ő jegyzőkönyvük volt a 12-es és a 13-as. Tehát már többeket kihallgattak. Megkérdeztem az elöljárót, P. Némethet, hogy mit csináljak. Mondtam, hogy szeretnék itt maradni, szembe nézni velük. Jó. Kedden délben ebédeltünk a szemináriumban, amikor jött értem Glaucusz Imre rendőrhadnagy, hogy elő kell vezessen. Mondom: tudtam én. Felvettem a breviáriumot, szeme láttára átadtam a bicskámat és az órámat P. Hunyának, aki eljött velem az ajtóig, s akkor szépen a Kossuth Lajos sugárúton fölmentünk a rendőrségi palotába. Ő hallgatott ki. A jegyzőkönyvet már a piarista volt osztálytársam, Bolgár György főhadnagy nézte át, s mikor odaért, hogy itten ebből az a következtetés vonható le, hogy egyházüldözés van, azt kérdezte: „Honnan tudja ezt tisztelendő úr?” Mondom neki: „Gyurka, én okosabb voltam a gimnáziumban mint te, és azóta sem butultam el.” Rám nézett: „Ki vagy?” „Én vagyok a Bagyinka Pista. Közben nevet változtattam. Szégyeld magad!” ,,Kérlek szépen – válaszolta –, én is piarista diák voltam, nem szeretek ilyesmit csinálni.” „Nem a múlt héten tartottatok házkutatást a piaristáknál? Megtaláltátok a davajgitárt a padló alatt és a pódium alatt, mert ti helyeztétek oda, s a ház egyik tagját majdnem agyonvertétek.” „Nem én.” „Hozza az újságot, hogy a kihallgatást Bolgár György rendőrfőhadnagy vezeti. A nagyvezér szabadságon volt.” Gyuri a maga szakállára nem mert engem letartóztatni. „Várj egy kicsit” – mondotta. A jegyzőkönyvet odaadta egy rendőrnek, és elküldte. Aztán visszajött a rendőr, láttam, bemegy hozzá; egy óra múlva Gyurka kijön, s azt mondja: „Most hazamehetsz.” Mondtam: „Viszontlátásra, Gyurkám.” Többet nem láttuk viszont egymást, mert én másnap reggel felutaztam Budapestre, és tudva azt, hogy ott senki nem fog keresni, Kispesten aludtam, és nappal a parlamentben tartózkodtam. Varga Bélától kaptam egy belépőt, és tudván, hogy engem ott senki nem fog keresni, ott voltam egészen addig, amíg október végén át nem mentem Erdélybe. Megértették ők, hogy a báránybőrbe bújt farkasokkal kire céloztam.

Mikor P. Kerkai már félre volt állítva, Nagy Töhötöm pedig nem jöhetett haza, nekem mint harmadiknak, a még kisebb atyának, kellett a KALOT-központban helytállnom. Erről egyik kínos emlékem az, amikor „ad audiendum verbum”, tehát szembesítésre, a KALOT-vezetőség fel volt rendelve a prímás elébe. Meggyesi Sándor bácsi mint ügyvezető, Babóti Feri, Magyar Feri és én mentünk. Meggyesi szépen beszámolt, hogy mit csinálunk; udvariasan, kedvesen, kimérten bánt velünk Mindszenty bíboros. Aztán, mikor elbocsátott bennünket, kértem, hogy még maradhassak egy pillanatra. Én vele egyszer találkoztam, még mint veszprémi püspökkel, s az a találkozás nagyon kedves emlék volt.

P. Hunya akart ’45 nyarán lemenni nyolc napos lelkigyakorlatot tartani fiatal papoknak Badacsonycsicsón. Oda menekítették ki a szemináriumot. P. Hunya azt mondta nekem: „Fiam, még nem merem vállalni az utat ebben a vasúttalan világban, menjen el helyettem.” Elmentem. Fehérváron a mozdonyvezetőtől engedélyt kértem, mert ment egy zabrált vonatért, hogy vigyen el. Hát a szeneskocsira felülhetek. Jutas körül – onnan kellett elvinni a kocsit – megmutatták, merre van Veszprém. Szépen begyalogoltam, piszkos és szennyes voltam, de megnéztem, hol az első plébánia, beköszöntem. Megmosdottam, rendbe hoztam magamat, miséztem, és fölmentem a püspökségre. Rettentően tetszett mindenkinek, amikor elmondtam, hogy a szeneskocsin utaztam. Elbeszélgettünk, majd mondta Mindszenty, az akkori veszprémi püspök: „Balatoncsicsó innen még igen messze esik, de van még két lovunk és egy hintónk, egy jó darabig elvitetem az atyát, és onnan majd már közel lesz.” Alig szálltam le az ő kocsijukról, egy magyar katonai kocsin mentem tovább, és úgy érkeztem Csicsóra. Találkoztam a tanári karból még ottlevő emberekkel, hisz vakáció volt, és a plébániát vezető emberekkel.

Szóval ez volt a szerencsém, hogy találkoztam már egyszer a prímással. Most azt mondottam neki: „Arra kérjük nagyon, eminenciás uram, hogy ne tartsanak minket sehol, de főleg az AC-központban rebelliseknek vagy kommunistáknak, vagy akármi másnak.” Megnyugtatott, áldását adta, és elköszöntünk.

DOKUMENTÁCIÓ

A  LENGYEL  PÁPA  ÉS  HATODIK  LENGYELORSZÁGI  LÁTOGATÁSA

A szentatya május 31. és június 10. közötti hatodik lengyelországi látogatásáról beszámoltak a médiumok. De tekintettel annak jelentőségére, közöljük azt a beszédet, amelyet június 3-án Gnieznóban mondott Szent Adalbert halálának 1000. évfordulóján, amikor is találkozott a „Szent Adalbert tiszteletében egyesülő országok” elnökeivel, köztük Göncz Árpád magyar elnökkel. Egy második jelentős esemény volt Nagy Lajos királyunk leánya, Boldog Hedvig királynő (1373–1399) szentté avatása Krakkóban. Második dokumentumként közöljük a pápa ez alkalomból mondott homíliájának fontosabb szakaszait. Végül hozzácsatoljuk a két dokumentumhoz Barlay Ö. Szabolcs könyvismertetését, aki egy új életrajz alapján bemutatja Karol Wojtyla életútját.

II. János Pál

BESZÉD  SZENT ADALBERT  HALÁLÁNAK  1000. ÉVFORDULÓJÁN

1. Veni Creator Spiritus!

A mai napon Szent Adalbert sírjához jöttünk Gnieznóba, és így az Adalbert-millennium szívéhez érkeztünk. Egy hónappal ezelőtt kezdtem meg e zarándokutat Szent Adalbert tiszteletére Prágában és Libicében, a Hradec Králové-i egyházmegyében, ahonnan származik. Ma pedig itt vagyunk Gnieznóban, azon a helyen, ahol földi zarándokútja véget ért. Hálát adok a Szentháromságos egy Istennek, amiért a millennium alkonyán megadatik számomra, hogy ismét imádkozhatom Szent Adalbert ereklyéi előtt, amelyek nemzetünk legnagyobb kincsei közé tartoznak.

Szent Adalbert lelki zarándokútját kívánjuk követni, amely út bizonyos értelemben az Utolsó Vacsora termében kezdődött. A mai szent liturgia éppen ide vezet el bennünket, ahová az apostolok visszatértek az Olajfák hegyéről, Jézus mennybemenetele után. A föltámadt Jézus negyven napon át megjelent apostolainak, és Isten Országáról beszélt nekik. Meghagyta nekik, hogy ne távozzanak el Jeruzsálemből, hanem várjanak az Atya ígéretére. „Erről hallottatok tőlem – mondta –: János csak vízzel keresztelt, itt azonban néhány nap múlva Szentlélekkel keresztelkedtek meg. . . Amikor a Szentlélek leszáll rátok, erőben részesültök, úgyhogy tanúságot tesztek majd  rólam Jeruzsálemben, meg egész Judeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,5.8.)

Az apostolok tehát missziós megbízatást kapnak. A Feltámadott szavai szerint el kell menni, ki a világ minden részébe, hogy tanítvánnyá tegyenek minden népet, és kereszteljék meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében (vö. Mt 28,14–20).  Most egyelőre még visszamennek az utolsó vacsora termébe, és ott imádkozva várakoznak az ígéret beteljesedésére. A tizedik napon, Pünkösd ünnepén, elküldte nekik a Szentlelket, amely átalakította szívüket, erőssé váltak és készen arra, hogy vállalják a missziós küldetést. Így kezdődött meg az evangelizálás műve.

Az Egyház folytatja ezt a művet. Az apostolok utódai továbbra is elmennek a világ minden részébe, hogy Krisztus tanítványaivá tegyenek minden népet. Az első ezredév vége felé lengyel földre is megérkeztek a már kereszténnyé vált különböző nemzetek fiai, főként a környező nemzetekből. Sorukban központi helye van Szent Adalbertnek, aki a szomszédos és rokon Csehországból érkezett lengyel földre. A Piastok földjén Adalbert bizonyos értelemben az egyház második kezdetének elindítója volt. A nemzetnek I. Mieszko uralkodása idején, 966-ban történt megke- resztelkedését Adalbert saját vértanúhalálával pecsételte meg. De még ezen túl Lengyelország általa lépett be az európai országok családjába. Adalbert ereklyéinél a pápa legátusa jelenlétében találkozott III. Ottó császár és Vitéz Boleszláv. Ennek a történelmi jelentőségű „gnieznói találkozó”-nak nyilvánvaló a politikai, s egyben egyházi hordereje is. Szent Adalbert sírjánál II. Szilveszter pápa, legátusa által, megalapította az első lengyel érseki tartományt Gniezno székhellyel, és alája rendelte a krakkói, a wroclawi és kolobrzegi püspöki széket.

2. A földbeesett és elhalt búzaszem sok termést hoz (vö. Jn 12,24). János evangéliumának e szavai, amelyeket egy napon Krisztus tanítványaihoz intézett, különös módon ráillenek Adalbertre, aki halálával a legmaga- sabbrendű tanúságot tette. „Aki szereti életét, elveszíti azt, aki viszont gyűlöli életét e világon, megmenti azt az örök életre.” (Jn 12,25) Szent Adalbert tanúságot tett az apostoli szolgálat mellett is. Valóban Krisztus ezt mondja: „Aki szolgálni akar engem, kövessen: ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya.” (Jn 12,26) Adalbert követte Krisztust, hosszú utat tett meg szülőhelyétől, Libicétől Prágáig, majd Prágától Rómáig. S amikor Prágában ismét honfitársai ellenállásába ütközött, misszionáriusként a pannóniai Alföld felé, később pedig a Morva Kapun át Gniezno és a Baltikum felé vette útját. Missziós küldetése a Piastok földjén az evangelizációnak szinte a megkoronázását jelentette, éppen azáltal, hogy a vértanúhalált elszenvedve, tanúságot tett Krisztusról. Vitéz Boleszláv kiváltotta a vértanú holttestét, és idehozta Gnieznóba.

Adalbertben beteljesedtek Krisztus szavai. A földi élet szeretete elé helyezte Isten Fiának szeretetét. Hűséges és nagylelkű szolgaként követte Krisztust, és élete árán tett róla tanúságot. S íme az Atya megtisztelte őt. Isten Népe a szenteknek kijáró tisztelettel övezte, abban a meggyőződésben, hogy Krisztus vértanúját a mennyben az Atya dicsősége veszi körül.

„A földbe esett és elhalt búzaszem sok termést hoz.” (Vö. Jn 12,24.) Szent Adalbert életében és halálában e szavak teljességükben megvalósultak! Vértanúhalála, a többi lengyel mártír vérével vegyülve, a lengyel egyháznak és magának a lengyel államnak is alapvetését jelenti. Adalbert vérének magvetése továbbra is, újra meg újra lelki termést hoz. Egész Lengyelország államisága kezdeteitől és a századokon át mindig ebből az örökségből merített. A „gnieznói találkozó” nyitotta meg Lengyelország számára az utat az európai államok családjával való egység felé. A második millennium küszöbén a lengyel nemzet kivívta magának a jogot, hogy a többi nemzettel egyenrangúan beilleszkedjék abba a folyamatba, amelynek során kialakult Európa új arculata. Szent Adalbert tehát nagy  védőszentje földrészünknek, amely akkor kezdett egyesülni Krisztus nevében. A szent vértanú életével és halálával egyaránt megvetette az európai identitás és egység alapjait. Lengyelország megkeresztelkedése millenniumának időszakában oly sokszor magam is követtem e történelmi nyomokat, amikor Krakkóból Gnieznóba tartottam Szent Szaniszló ereklyéivel, és hálát adok a Gondviselésnek, hogy ma ismét itt lehetek.

Szent Adalbert, köszönjük Neked, hogy ma oly sokunkat itt egybegyűjtöttél. Kiváló vendégek vannak most itt közöttünk. Gondolok mindenekelőtt a Vojtech-Adalbert tiszteletében osztozó országok elnök uraira. Köszöntöm Kwaœniewski urat, Lengyelország elnökét, Havel urat, a Cseh Köztársaság elnökét, Brazauskas urat, Litvánia elnökét, Herzog urat, Németország elnökét, Kováè urat, a Szlovák Köztársaság elnökét, Kuczma urat, Ukrajna elnökét, Göncz urat, Magyarország elnökét.

Elnök Urak, az Önök jelenléte itt Gnieznóban ma különös jelentőséget hordoz az egész európai földrész számára. Éppúgy, mint ezer évvel ezelőtt, ma is a békés együttélés szándékát és a szolidaritás kötelékében egyesült, új Európa építését tanúsítja. Kérem Önöket, tolmácsolják szívélyes köszöntésemet az Önök által képviselt nemzeteknek.

Hálámat fejezem ki az Örök Városból érkezett bíborosoknak is, kezdve Angelo Sodano bíboros államtitkárral, a Szent Adalbert tiszteletében egyesülő országok bíborosainak, Miloslav Vlk bíboros úrral az élen, aki Szent Adalbert utóda a prágai püspöki székben. Boldog vagyok, hogy közöttünk vannak a világ távoli részeiről, Amerikából és Ausztráliából érkezett bíborosok is. Szívből megköszönöm a lengyel bíborosok, elsőként a bíboros prímás úr, továbbá az érsekek és püspökök jelenlétét. Köszönetet mondok az ortodox püspököknek, a reformáció nyomán született közösségek és más egyházi közösségek vezetőinek is. Szívélyesen köszöntöm Muszyñski gnieznói érseket és minden kedves testvéremet, akik egész Lengyelországból e találkozóra érkeztek.

3. Mélyen emlékezetembe vésődött a gnieznói találkozó 1979 júniusában, amikor én, krakkói születésű pápaként, először mutathattam be szentmisét Lech dombján, az ezredév feledhetetlen prímása, az egész lengyel püspöki kar  és nemcsak lengyel, hanem a környező országok számtalan zarándoka jelenlétében is. Ma, tizennyolc ével később, illik visszapillantani erre a gnieznói homíliára, amely bizonyos értelemben pápáságom programjává lett. Abban a szentbeszédben alázatosan kerestem Istennek elsősorban az évezred utolsó 25 évére vonatkozó terveit. Akkor így fogalmaztam: „Vajon nem Krisztus akarata-e, és a Szentlélek rendelése, hogy ez a lengyel pápa, a szláv pápa, éppen most kinyilvánítsa a keresztény Európa lelki egységét? Tudjuk, hogy Európa keresztény egységét két nagy hagyomány, a nyugati és a keleti hagyomány alkotja. . . Igen, Krisztus akarata és a Szentlélek rendelése, hogy amit mondok, éppen most és itt mondjam Gnieznóban.” (A Boldogságos Szűz Mária Mennybevétele székesegyház, 1979. június 3.)

Akkor erről a helyről kiáradt a Szentlélek ereje. Az új evangelizáció gondolata itt kezdett konkrét formát ölteni bennem. Időközben nagy átalakulás ment végbe, új lehetőségek nyíltak, más emberek jelentek  meg a színtéren. Leomlott az Európát kettéosztó fal. Ötven évvel a második világháború kezdete után a háború következményei nem csúfították tovább kontinensünk arcát. Véget ért fél évszázados elválasztottság, amely miatt Közép- és Kelet-Európa lakóinak milliói oly rettenetes árat fizettek. Ezért most itt, Szent Adalbert sírjánál hálát adok a Mindenható Istennek az Európa nemzeteinek adott szabadság nagy ajándékáért, és ezt a zsoltár szavaival teszem:

„Ezt mondták akkor a népek:
Hatalmas dolgot tett ezekkel az Úr!
Hatalmas dolgot tett velünk az Úr,
ezért örvendezzünk.” (Zsolt 126[125],2–3)

4. Kedves Testvérek, annyi év után ugyanazt ismételem meg: új, készséges hozzáállásra van szükség. Valóban bebizonyosodott, olykor nagyon fájdalmas módon, hogy az önmeghatározáshoz való jog visszaszerzése és a politikai és gazdasági szabadságok kibővítése nem elegendő az európai egység újjáépítéséhez. Hogyan lehetne ezen a ponton megfeledkezni a volt Jugoszlávia nemzeteinek tragédiájáról, az albán nemzet drámájáról, és azokról az óriási terhekről, amelyek mindazokra a társadalmakra nehezednek, amelyek visszaszerezték szabadságukat, és nagy erőfeszítéssel szabadítják ki önmagukat a totalitárius kommunista rendszer igájából?

Talán nem az történt, hogy egy látható fal összeomlása után most felfedeztünk egy másik, láthatatlan falat, amely továbbra is megosztja földrészünket – olyan fal, amely az emberek szívét osztja meg? Ennek a falnak építőelemei a félelem és az agresszivitás, a más eredetű, más színű, más vallási meggyőződésű emberek megértésének hiánya; a politikai és gazdasági önzés, az emberi élet értéke és a minden ember méltósága iránti érzékenység elhalványodásának a fala. Még az utóbbi idők kétségtelen gazdasági, politikai és társadalmi sikerei sem leplezik e fal létezését. Árnyéka egész Európát beborítja. Az európai földrész valódi egységének végcélja még távoli. Európa egysége mindaddig nem valósul meg, amíg a földrész nem a lélek egységére helyezi alapjait. Az egységnek ezt a rendkívüli mély alapját Európában a kereszténység vetette meg és szilárdította meg az évszázadok során evangéliumával, az emberről alkotott felfogásával, mindazzal, amivel hozzájárult a népek és nemzetek történelmének fejlődéséhez. Ez nem azt jelenti, hogy a kereszténység ki akarja sajátítani önmagának a történelmet. Európa történelme ugyanis egy nagy folyam, amelybe számos mellékfolyó ömlik. A földrészt alkotó hagyományok és kultúrák változatossága Európa nagy gazdagsága. Ön- azonosságának alapjai a kereszténységre épültek. Lelki egységének jelenlegi hiánya főként keresztény öntudatának válságából fakad.

5. Testvérek, Jézus Krisztus „ugyanaz tegnap, ma és mindörökre” (vö. Zsid 13,8). Ő volt az, aki kinyilatkoztatta az embernek méltóságát! Ő ennek a méltóságnak a biztosítéka! Európa védőszentjei – Szent Benedek, Szent Cirill és Metód – voltak azok, akik beoltották az európai kultúrába az Istenről és az emberről szóló igazságot. Ma Szent Adalbert püspök és vértanú emlékeztet bennünket azoknak a szent misszionáriusoknak a seregére, akik elhozták az európai népeknek a testvér, sőt az ellenség szeretetéről szóló tanítást, és ezt életük feláldozásával erősítettek meg. Ez az evangéliumi jó hír éltette Európában testvéreinket az egymást követő századokban egészen napjainkig. Ezt visszhangozták a templomok, az apátságok, a kórházak és az egyetemek falai. Ezt hirdették könyvek kötetei, szobrok, festmények, költői verssorok és a zeneszerzők művei. Európa lelki egységének alapjait az evangéliumra helyezték.

Szent Adalbert sírja mellől kérdezem tehát: jogos-e számunkra, hogy visszautasítsuk a keresztény élet törvényét, amely leszögezi, hogy csak az hozhat bőséges termést, aki életét mint földbe vetett magot felajánlja Isten és testvérei iránti szeretetből?  Itt, erről a helyről megismétlem pápaságom kezdetén elhangzott kiáltásomat: Nyissátok meg a kapukat Krisztus előtt! Az emberi jogok tiszteletben tartásának nevében, a szabadság, az egyenlőség, a testvériség nevében, az egész emberiségre kiterjedő szolidaritás és szeretet nevében kiáltok: Ne féljetek! Nyissátok meg a kapukat Krisztus előtt! Krisztus nélkül nem lehet az embert megérteni. Ezért a falat, amely ma a szívekben emelkedik, amely megosztja Európát, nem lehet lerombolni az Evangéliumhoz való visszatérés nélkül. Krisztus nélkül ugyanis nem lehet tartós egységet építeni. Nem lehet megtenni, ha elszakadunk azoktól a gyökerektől, amelyekből Európa országai kinőttek, ha elszakadunk az elmúlt évszázadok lelki kultúrájának nagy gazdagságától. Hogyan lehetne „közös házat” építeni egész Európa számára, ha nem olyan téglákat használunk fel, amelyeket az evangéliumi tűzben égettek ki, amelyeket az isteni szeretet gyümölcse, a szolidáris társadalmi szeretet köteléke egyesít? Egy ilyen valóságért tevékenykedett Szent Adalbert, egy ilyen jövőért adta oda életét. Ő az ma, aki arra emlékeztet bennünket, hogy nem lehet új társadalmat építeni megújult emberek nélkül, akik a társadalom szilárd alapját alkotják.

6. A harmadik évezred küszöbén Szent Adalbert tanúsága mindig jelen van az Egyházban, és továbbra is gyümölcsöt terem. Új életerővel kell folytatnunk evangelizáló  művét. Segítsünk azoknak, akik megfeledkeztek Krisztusról és tanításáról, hogy ismét felfedezhessék azokat. Ez akkor fog bekövetkezni, amikor az Evangéliumhoz hűséges tanúk serege népesíti be újból földrészünket, amikor az építészet, az irodalom és a képzőművészet alkotásai meggyőzően mutatják be napjaink emberének őt, aki „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké”; amikor az egyház által ünnepelt liturgiában az emberek meglátják, mily szép Isten dicsőítése; amikor életükben észreveszik a keresztény irgalmasság, a hősies szeretet és az életszentség tanúságtételét.

Kedves Testvérek! A történelemnek mily rendkívüli órájában adatott meg élnünk! Mily fontos feladatokat bízott ránk Krisztus! Mindnyájunkat hív, hogy előkészítsük az egyház új tavaszát. Azt akarja, hogy az Egyház – amely ugyanaz, mint az apostolok és mint Szent Adalbert idejében – teljes frissességében, újonnan fakadó élettel és evangéliumi lendülettel lépjen be az új évezredbe. 1949-ben az ezredév prímása így kiáltott fel: „Itt, Szent Adalbert sírja mellett fáklyákat gyújtunk meg, amelyek hirdetik majd földünknek a világosságot »a pogányok megvilágítására és dicsőségére népednek« (Lk 2,23).” (Székfoglaló pásztorlevél) Ma ismét ezt kiáltjuk, kérve a Szentlélek világosságát és tüzét, hogy meggyújtsuk fáklyáinkat, és hirdessük az evangéliumot egészen a föld végső határáig.

7. Szent Adalbert mindig velünk van. Velünk van a Piastok Gnieznójában és az egész egyházban, a vértanúság dicsőségétől körülvéve. És az évezred távlatából szól hozzánk Szent Pál szavaival: „Éljetek csak méltóan Krisztus evangéliumához. Így aztán akár elmegyek és meglátlak titeket, akár távol maradok, azt halljam rólatok, hogy egy lélekkel helytálltok, és egyetértve együtt munkálkodtok az evangélium hitéért, az ellenfelektől pedig semmiképpen nem ijedtek meg.” (Fil 1,27–28). Igen, egy lélekkel, egymással összhangban küzdve a hitért.

Ma, ezer év után még egyszer újraolvassuk Pál és Adalbert végrendeletét. Kérjük, hogy szavaik a mi nemzedékünkben is beteljesedjenek. Krisztusban ugyanis nemcsak a benne való hit, hanem az érte való szenvedés kegyelmét is megkaptuk, minthogy ugyanazt a harcot vívtuk, amelyről Adalbert tanúságot hagyott ránk (vö. Fil 1,29–30).

Szent Adalbert oltalmára bízzuk magunkat, arra kérve, hogy járjon közben értünk, miközben az Egyház és Európa a 2000. év nagy jubileumára készülnek.

Fohászkodjunk a Szentlélekhez, a Bölcsesség és az Erő Lelkéhez.

Veni, Creator Spiritus! Amen.

II. János Pál

HOMÍLIA  KRAKKÓBAN  BOLDOG  HEDVIG  SZENTTÉ  AVATÁSAKOR

(Részletek)

1. Gaude, mater Polonia! Örvendezz, anyánk, Lengyelország! Ma megismétlem ezt az örömre szóló felhívást, amelyet mi, lengyelek Szent Sza- niszlóra emlékezve évszázadok óta énekelünk. Megismétlem, mert a hely és a körülmények különös módon alkalmasak erre. Térjünk vissza újból a Wawel dombjára, a királyi székesegyházba, és álljunk meg a Királynő, a Wawel Nagyasszonya ereklyéi előtt. Íme, eljött szentté avatásának nagy napja, hirdessük tehát:

Gaude, mater Polonia,
Prole fecunda nobili,
Summi Regis magnalia
Laude frequenta vigili.

Sokáig vártál erre az ünnepélyes napra, Hedvig. Hatszáz év telt el azóta, hogy fiatalon meghaltál. Téged az egész nemzet szeretett, Te ott voltál a Jagelló-korszak kezdeteinél, a dinasztia alapítójaként és az ősi krakkói Jagelló Egyetem alapítójaként. Hosszú időn át vártad kanonizációd napját, azt a napot, amikor az egyház ünnepélyesen kihirdeti, hogy szent Patrónája vagy Lengyelországnak, és a Lengyelországgal általad egyesült Litvániának és Rus’-nak, tehát három nemzetnek vagy a védőszentje. Most elérkezett a Te napod, amelyre oly sokan vártak. Teltek az évek és az évszázadok, és úgy tűnt, kanonizációd egyenesen lehetetlen már. Legyen hát ez a nap az öröm napja, számunkra, akik ezekben az időkben élünk, és azok számára is, akik nem érték meg ezt a napot. Legyen ez a nap a szentek egységének nagy napja. Gaude, mater Polonia!

2. [. . .]

A X. században megkeresztelkedett lengyelek négy évszázaddal később Hedvig királynőnek köszönhetően megkezdték hithirdetői tevékenységüket, és hozzájárultak szomszédaik evangelizálásához. Hedvig tudatában volt: küldetése arra szólt, hogy elvigye az Evangéliumot a litvánoknak. Ezt a szolgálatot hitvesével, Jagelló Ulászlóval együtt végezte, és így a Baltikumon új keresztény állam, a keresztség vizében újjászületett állam jött létre, éppúgy, mint ahogy a X. században ugyanebben a vízben újjászülettek a lengyel nemzet fiai ás leányai.

Sit Trinitati gloria, laus, honor, iubilatio. . . Ma hálát adunk a Szentháromságnak, a Te bölcsességedért, Hedvig. A bölcsesség könyvének szerzője ezt kérdezi: „Ki ismerte fel valaha is akaratodat, ha nem te adtál (neki) bölcsességet, és nem küldted el a magasból szent lelkedet?” (Vö. Bölcs 9,17.) Adjunk tehát hálát  az Atya Istennek, a Fiúnak és a Szentléleknek a Te bölcsességedért, Hedvig; mert felismerted Isten terveit nemcsak a te személyes hivatásoddal kapcsolatban, hanem a nemzetek tekintetében is; nemzetünk történelmi hivatása és Európa hivatása tekintetében. A te műved által lett teljessé földrészünk evangelizációja, hogy aztán folytatódhasson más országokban, földrészeken és az egész világon.

[. . .]

3. A legnagyobb dolog a szeretet. „Mi tudjuk – írja Szent János –, hogy a halálból átjutottunk az életre, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, a halálban marad.” (1Jn 3,14) Tehát, aki szeret, részesedik az életben, abban az életben, amely Istentől származik.

[. . .]

Gyakran letérdeltél a Wawel feszületének tövénél, hogy magától Krisztustól tanuld meg ezt a nagylelkű szeretetet. És valóban megtanultad. Életeddel bebizonyítottad, hogy  a legnagyobb dolog a szeretet.

[. . .]

És pontosan Tőle, a waweli Krisztustól, ennél a fekete feszületnél, amelyhez a krakkóiak minden évben  nagypénteken elzarándokolnak, megtanultad, hogyan add életedet testvéreidnek. Mély bölcsességed és intenzív tevékenységed a szemlélődésből, a keresztre feszített Jézussal való személyes kapcsolatodból fakadtak. Nálad a contemplatio et vita activa helyes egyensúlyban voltak. Ezért soha sem veszítetted el a „jobbik részt”, Krisztus jelenlétét. Ma veled együtt akarunk letérdelni a waweli feszület lábánál, hogy halljuk annak a szeretetleckének a visszhangját, amelyet te hallgattál. Meg akarjuk tanulni tőled, hogy hogyan valósítsuk meg napjainkban.

4. [. . .]

A szolgálat szelleme hatotta át társadalmi elkötelezettségét. Lendülettel kötelezte el magát kora politikai életében. És ő, Magyarország királyának leánya, egyesíteni tudta a keresztény elvekhez való hűséget a lengyel államérdek következetes védelmezésével. Az állami és a nemzetközi életben önzetlenül nagy műveket kezdeményezett. Második hazáját bőkezűen gazdagította mindenféle anyagi és lelki javakkal. Jártas volt a diplomácia művészetében, és lefektette a XV. századi Lengyelország nagyságának alapjait. Kibontakoztatta a nemzetek közötti vallási és kulturális együttműködést, és alattvalói gyakran dicsérték a társadalmi igazságtalanságok iránti érzékenységét.

Bölcs látásával, amely még mind a mai napig beragyogja Lengyelországot, tudta, hogy mind az állam, mind az egyház erejének forrása a nemzet gondos oktatása, hogy az állam jólétéhez, szuverenitásához, a világ részéről történő elismeréséhez az út a tevékeny egyetemeken keresztül vezet. Hedvig jól tudta, hogy a hit keresi a megértést, az értelmet, hogy a hitnek szüksége van a kultúrára, alakítja a kultúrát, és a kultúra létterében él. Mindent megtett, hogy gazdagítsa Lengyelországot mind az aktivitás, mind a középkor egész lelki örökségével. A krakkói egyetemnek adomá- nyozta még arany jogarát is, és ő maga helyette aranyozott fa jogarát használta. Ez a tény, bár konkrét jelentése van, mindenekelőtt nagy hatású jelkép. Élete során Hedvig hírnevét és hitelét nem a királyi jelvények, hanem lelki ereje, mély értelme és szíve érzékenysége révén szerezte meg. Halála után műve tovább gyümölcsözött a bölcsesség gazdagságával és az evangéliumban gyökerező kultúra virágzásával. Mindezekért köszönetet mondunk Hedvig királynőnek, miközben büszkén tekintünk vissza arra a 600 évre, amely a Teológiai Fakultás megalapításától és a Krakkói Egyetem megújításától fogva eltelt. Mondhatjuk, hogy ezek az évek a  lengyel tudományos élet szüntelen ragyogásának évei voltak.

5. [. . .]

Örvendj, Krakkó! Örülök, hogy osztozhatok ma örömödben itt, Blonis Krakowskiében, érsekeddel, Franciszek Macharski bíborossal, a segédpüspökökkel és a nyugalmazott püspökökkel együtt, a székesegyház káptalanjaival és a Szent Anna-templom káptalani testületével, a papokkal, az Istennek szentelt személyekkel, Isten egész népével. Mennyire vágytam rá, hogy eljöjjek ide, és az egyház nevében ünnepélyesen biztosítsalak, Krakkó, szeretett városom, hogy nem tévedtél, amikor Hedviget szentként tisztelted évszázadokon át. Hálát adok az isteni gondviselésnek, hogy megadatott nekem, hogy tekintetemet veletek együtt (Hedvig) alakjára szegezhetem, akin Krisztus ragyogása tükröződik vissza, és megtanulhatom, mit jelent az, hogy „a legnagyobb dolog a szeretet”.

6. „. . . ne szeressünk szóval és nyelvvel, hanem tettel és igazsággal” – így ír az Apostol (1Jn 3,18). Testvérek, tanuljuk meg Szent Hedvig királynő iskolájában, hogyan valósítsuk meg a szeretet parancsát.

[. . .]

Tíz évvel ezelőtt egyik enciklikámban, amely korunk problémáival foglalkozott, azt írtam, hogy minden nemzetnek „fel kell fedeznie és a lehető legjobban fel kell használnia saját szabadságterét” (Sollicitudo rei socialis 44). Akkor a „szabadság felfedezése” volt a problémánk. Most az isteni gondviselés új feladat elé állít bennünket: szeretni és szolgálni. Szeretni a tettekkel és az igazságban. Szent Hedvig  királynő arra tanít bennünket, hogy éppen így használjuk fel a szabadság ajándékát. Ő tudta, hogy a szabadság beteljesedése a szeretet, amelynek köszönhetően az ember készen áll, hogy rábízza magát Istenre és testvéreire, hogy hozzájuk tartozzon. Hedvig tehát életét és uralkodását Krisztusra és a nemzetekre bízta, amelyeket Hozzá akart elvezetni. Az egész nemzetnek példát adott Krisztus és az ember szeretetéről. Egy olyan ember szeretetéről, aki szomjúhozza a hitet és a tudományt, mint ahogy szüksége van a mindennapi kenyérre és öltözetre is. Adná Isten, hogy az emberek ma is e példából merítsenek, hogy a szabadság ajándéka feletti öröm teljes legyen.

Szent Hedvig királynőnk, tanítsd meg nekünk ma, a harmadik évezred küszöbén azt a bölcsességet és szeretetet, amelynek útján eljutottál az életszentségre. Hedvig, vezess el mindnyájunkat a waweli feszülethez, hogy hozzád hasonlóan megtudjuk, mit jelent a tettekkel és az igazságban szeretni, mit jelent valóban szabadnak lenni. Fogadd oltalmadba nemzetedet és a nemzetedet szolgáló egyházat, és járj közben értünk Istennél, hogy ne szűnjék meg örömünk. Örvendj, Anyánk, Lengyelország! Gaude, mater Polonia!

Barlay Ö. Szabolcs

A  LENGYEL  PÁPA
LENGYEL–AMERIKAI  ÉLETRAJZA*

„A jó életrajz nemcsak dátumokat, tényeket és idézeteket sorakoztat fel, de feltárja a szóban forgó személy gondolatait, szívét és lelkét is.” Ezzel a megjegyzéssel, vagy inkább feltétellel egyezett bele a pápa, hogy honfitársa, Tad Szulc megírhassa róla ezt a sokoldalú portrét. Ez a magyarázata annak, hogy számtalan olyan eseményről, adatról, összefüggésről szerezhetünk tudomást, melyek nélkül nem lehetne megérteni a sokszor ellentmondásosnak tűnő Karol Wojtyla, vagyis II. János Pál pápa megnyilatkozásait, rendkívül gazdag személyiségét. Hogy ez az életrajz a pápa intenciója szerint hiteles és a belső szándékait is tükröző legyen, ezért T. Szulc közel három évig a pápa közvetlen közelében lehetett, és nemcsak elkísérhette útjaira, de az életrajz megírásához szükséges bármilyen kérdésre pontos választ is kaphatott.

A közel 400 oldalt kitevő könyvnek éppen ezekre a rejtett kincseire hívom fel a figyelmet abban a reményben, hogy a sokszor csak féligazságok alapján ítélkezők is ráébrednek arra, hogy ki is Szent Péternek 263. utódja. Egyik volt szeminarista barátja, Andrzej Maria Deskur (akit később bíborossá nevezett ki) kijelentése mindennél jobban jelzi, hogy mire összpontosítom recenziómat: „Minden, ami a Szentatyával élete során megesett, fölkészítés volt csupán arra, amivé lennie kellett. Amiként a nyílvesszőt is arra készítik, hogy kilőjék az íjból, ugyanúgy készíti föl Isten az Ő nyílvesszőit, az Ő embereit. . .” (231.1.) Tad Szulc éppen az isteni Gondviselés eme olykor rejtett, máskor kézzelfogható „bravúrjaira” mutat rá, minden bizonnyal a pápa szándékát követve.

Az áttekinthetőség kedvéért a 30 fejezetet felölelő életrajzot két részre oszthatjuk: a Karol Wojtyla (1920–1978) és a II. János Pál (1978– ) korszakra. A kettő oly szervesen kapcsolódik egymásba, hogy összefüggésük nélkül nem is lehetne teljes intenzitásában megérteni a pápa eszmevilágát, olykor váratlannak tűnő döntéseit.

* * *

Karol Wojtyla ízig-vérig lengyel, vagyis az évszázados elnyomás, megszállás alatt élő, megaláztatásokat dacos büszkeséggel elviselő nemzet fia. Gyerekkorától kezdve tudatos keresztény és hazafi. E két erény nemcsak szavakban, de tettekben mentette meg Lengyelországot, benne a régi és a mostani generációkat, a Wojtyla nemzetséget is. Ennek ismeretében értjük meg azt a mélységesen meleg és tiszta családi légkört, mely körülvette a kis Karolt, vagy ahogy édesanyja kedvesen nevezte kisfiát: Lolek.

A vallásosságnak és hazafiságnak élménye vezérelte, szinte sodorta az iskolai rendezvényekben való aktív részvételre, majd később az illegálisan működő Rapszódia Színháznak nemzeti öntudatot ébren tartó darabjaiban játszott szerepeire. Féligazságból táplálkozik tehát az az általánosítás, hogy Karol „színész” volt. Színész, sőt rendező, de miért és milyen darabokban vállalt főszerepeket?! Juliusz Slowacki, Cyprian Norwid, Adam Mickiewicz darabjai fémjelzik a lengyel messianizmus szolgálatába álló fiatal Wojtyla elkötelezettségét. Hogy ezek a darabok mit jelentettek a lengyel hazafiaknak, azt többek között az 1968 márciusában történt események is megmutatták: egy Mickiewicz-darabnak, a hazafias és oroszellenes Ősök adventjének előadásával kezdődtek az utcai zavargások és az egyetemi megmozdulások. A német, majd a szovjet megszállás évtizedeiben ezek a darabok tartották ébren a lengyel ellenállás szellemét. A Król Duchban, J. Slowacki (†1849) híres Szellemkirály című darabjában Karol alakította a gyilkos Boleszláv királyt; pedig nem a király, hanem áldozata, a vértanú Szaniszló püspök az ő életének példaképe. Mégis a hatalmával visszaélő királyt játszotta a színpadon, jelezvén, hogy teljesen tisztában van a politika fondorlataival: képes eltenni láb alól legnagyobb szentjeinket. Tény, hogy krakkói püspök és érsek korában Szent Szaniszló mártíromságára hivatkozva remek érveket hozott fel az egyházellenes kommunista rezsimnek. Első pápai látogatásakor nem is engedték, hogy ő nyissa meg a Szent Szaniszló-jubileumot.

Tad Szulc remek oknyomozói érzékkel tárja fel azt az együttérző szimpátiát az üldözött zsidók iránt, mely mindmáig a pápa hitének és emberségének egyik legbeszédesebb tanújele. A Paradisus Judaeorum-nak nevezett Lengyelországban a világháború előtt hárommillió zsidó élt békében, üldöztetés nélkül, ma 10 000-nél nincsenek többen. Karol osztálytársai, ismerősei, barátai között sok zsidó volt, a túlélők ma is gyakran megfordulnak a Vatikánban. A rasszizmus, a fajgyűlölet minden megnyilvánulása ellen harcoló pápa gyerekkorától védelmébe vette a kitaszítottakat. Számtalanszor hazakísérte zsidó barátait és lányismerőseit, hogy a német járőrök vagy a lengyel fajgyűlölők elől megmentse őket. E nemes gesztusok nélkül aligha lehetne megérteni azokat a megrendítő vatikáni megnyilvánulásokat, melyek mindezideig ismeretlenek voltak a Szentszék történetében. De sok egyéb kincset is hozott magával a fiatal Karol Wojtyla. Többek között a kétkezi munkások sorsa iránt érzett aggódó szeretetét, ami már érettségije után megalapozta a társadalmi igazságokkal való tudatos, majd tudományos érdeklődését. A német megszállás éveiben előbb kifutó volt egy étteremben, majd négy évig kőfejtő volt egy krakkói mészkőbányában. Ez teszi hitelessé szociális témájú írásait, mert érződik, hogy nemcsak elvi síkon járatos ezekben a kérdésekben, hanem saját bőrén tapasztalta a munkások kiszolgáltatottságát.

Papi hivatásának is különös története van.** Bár mindig volt lelkiatyja, mégis egy misztikus beállítottságú szabómester, az aszkéta Tyranowoski hatására kezdett egyre komolyabban foglalkozni a papsággal. Sokáig karmelita szeretett volna lenni, jelentkezett is náluk. De a Gondviselés egészen más utat jelölt ki számára. Krakkó hercegérseke, Sapieha évekkel előbb felfigyelt egy iskolalátogatás alkalmából Karolra, és már akkor érdeklődött, hogy nincs-e hivatása a papságra. Bár Wojtyla akkor nemet mondott, az érsek szemmel kísérte életének alakulását, és nem lepte meg, amikor egyik nap, 1942 szeptemberében jelentkezett nála. A Gestapo terrorja miatt illegálisan működő szeminárium tagja lett, és az érsekség épületében lakott. Adam Stefan Sapieha oly mértékben támogatta és kedvelte Wojtylát, hogy az mindenkinek feltűnt. Ebben is a Gondviselés kezenyomát kell felismerni, hiszen 1946. november 1-én történt szentelése után Rómába küldte a legnehezebb körülmények ellenére tanulmányainak folytatására. A fiatal lengyel pap számára ez a másfél év egészen új távlatot nyitott. Bár a legtöbb lengyel teológus a jezsuiták Gergely Egyetemére járt, Sapieha külön úgy rendelkezett, hogy Wojtylának a Domonkos-rendiek Szent Tamás Egyetemére kell járnia. (Akkor még Angelicum volt a neve.) Mindaz, amit itt kapott a világhírű teológusoktól, mindmáig meghatározó tényezője eszmerendszerének és morális döntéseinek. Különösen Garrigou-Lagrange volt rá nagy hatással, aki a karmelita Keresztes Szent Jánosról írott doktori disszertációjának témavezetője volt! – Természetesen nyitott szemmel és teljesen kitáruló, szomjas lélekkel szívta magába a háború utáni Egyháznak, Itáliának és az Örök Városnak új teológiai, szellemi, politikai kezdeményezéseit. Hogy mi mindennel és kikkel találkozott a fiatal lengyel pap ezekben a hónapokban, és hogy hogyan készítette fel őt a Gondviselés arra a hivatásra, amelyet majd három évtized múlva kell a pápai széken betöltenie, az életrajzíró egy egész fejezetben elemzi a pápától kapott értesülései alapján. (10. fejezet)

Karol Wojtyla karakterének mindmáig legszembetűnőbb arcélét csodálhatjuk azokban a fejezetekben, melyek az 1948–78 közti három évtizedet elemzik. Wojtyla, a vidéki káplán, az egyetemisták lelkésze, főpapi parancsra tudományos továbbképzés két évi visszavonultságban, avatott drámaíró, költő, „Lengyelország legtermékenyebb írója” (156. l), a lublini egyetem etikai professzora, három szeminárium tanára. 38 évesen segédpüspök, a „Totus tuus” mindmáig érvényes jelszavával (az annyira kedvelt Grignon de Monfort-tól kölcsönzött mondat: „Mindenestől a tiéd vagyok”); 43 évesen érsek Krakkóban, 47. születésnapján bíboros.

És miközben ezt a szédületes pályát végigjárja, mindig minden helyzetben azt teszi, amit lelkiismerete „hic et nunc” megkövetel tőle. Sehol, semmikor nincs bizonytalanság, nem hezitál, mert tudja, hogy mit mikor kell tennie. A legeldugottabb faluban, káplán korában, nincs rendes ágya sem, mert a matracot egy szegény idős néninek adta. – Az egyetemistákkal 16 kilométeres utakat tesz meg 25 kg-os hátizsákkal, és közben mindenről lehet vele beszélni („nincs tabu”); a szexuáletika, a szerelem, a nemiség, a házasság kérdéseiben a keresztény tanítás szakértője; egyetemi előadásain nincs talpalatnyi hely; állandóan úton van, de napi két órát imádkozik, meditál, ha másként nem, hát a vonat ablakánál egy órát állva. Feltűnő módon tartózkodik a politikától, még a legádázabb üldöztetés és a papok elhurcolása idején sem nyilatkozik, nem lázít, mert abban az időben és munkaterületen nem az volt a feladat. Épp ezzel az álcázott, visszafogott magatartásával vezette félre a kommunista pártfunkcionáriusokat, akik azért nem fogadták el Wyszyñski bíboros egyik jelöltjét sem, mert inkább ezt a humanista tudós segédpüspököt, Karol Wojtylát kívánták a lengyel hierarchia e fontos érseki székébe. Íme, a Gondviselés újabb bravúrja: épp a kommunisták mozdították elő az egyre magasabb egyházi beosztáshoz jutását. Mihelyst azonban Krakkó érseke lett, kénytelenek voltak belátni, hogy a lengyel püspöki karban senki sem küzd olyan következetesen és elszántan, mint Wojtyla. Szóban, írásban gyakran hangzott el tőle a „Követeljük” kifejezés.

Mindaz, amit 11 éves bíborossága alatt tett, igazolja Deskur imént említett megállapítását a Gondviselésről: hogyan készíti fel Isten az Ő nyílvesszőit. Személyiségének, zseniális meglátásainak kibontakozásában, most már semmi sem zavarta. Amit most Rómában tesz, azt lényegében már Krakkóban elkezdte. Szerinte ugyanis az Egyháznak, éppen egyetemes jellege miatt, jelen kell lennie az élet minden területén. Mint a lengyel alkotó értelmiség kinevezett „nemzeti püspöke” (172) tisztán látta, hogy milyen nagy befolyása és jelentősége van Lengyelországban az értelmiségnek a politika alakulásában. Megszervezte az orvosokkal, jogászokkal, tanárokkal való együttműködést. Mintha olyan küldetésre készült volna, melynek nincsenek határai! Munkabírása bámulatba ejtette környezetét már azokban az években is, és miközben sorra látogatta érsekségének plébániáit, teljesen felkészülve indult Rómába, hogy hangadója legyen a zsinat mérsékelten haladó szárnyának. És itt kell megemlíteni azt a látszólagos kettősséget, amely előtt bírálói ma is értetlenül állnak: ellentmondásosnak mondják, hogy míg teljesen nyitott a társadalmi igazságok és az ökumené területén, addig tántoríthatatlan a fegyelem, a hit, az erkölcs normáinak megtartásában és megtartatásában.

A 15–16. fejezet részletesen szól K. Wojtyla püspök zsinati szerepléséről.

Külön említést érdemel a 17. fejezetben közölt dokumentációrészlet, melyet a lengyel titkosszolgálatnak, az UB-nak irattárában fedeztek fel: „Taktikánk Wojtyla és Wyszyñski bíborosokkal kapcsolatban”, mely az egyháziak számára is új megvilágításban mutatja meg az idős és a fiatal főpap közti nézetkülönbséget, egyházszemléletet. (194–202. l.)

Rendkívül fontos adatokat találunk abban a 18. fejezetben, mely Wojtyla bíborosnak VI. Pál pápához fűződő szívélyes kapcsolatát tárja fel. Itt most nemcsak azokra az információkra gondolok, melyeket bizonyára magától a pápától kapott a szerző (pl. három év alatt tizenegyszer fogadta VI. Pál a magánszobájában), hanem arra az elég ritka esetre, hogy a pápa oly mértékben kérje ki egy bíboros szakmai véleményét, mint ahogy ez történt a Humanae vitae enciklika elevenbe vágó témájával kapcsolatban. Tény, hogy a lengyelül írt Szerelem és felelősség című munkáját 1965 végén franciául és olaszul is közreadták, és VI. Pál jól ismerte Wojtyla nézeteit. Épp ezekben a hónapokban fogadta őt többször egymás után, és egyre bizalmasabb kapcsolat alakult ki közöttük. A sok egyéb megnyilvánuláson kívül elég rámutatni arra a megtisztelő felkérésre, hogy 1976 februárjában ő tartsa a római kúria számára a nagyböjti lelkigyakorlatot, melyen mindig jelen van a pápa is. A 79 éves VI. Pál így akarta a bíborosok figyelmét Karol Wojtylára terelni – és hogy ez még sikeresebb legyen, ő maga javasolta, hogy ne latinul beszéljen, hanem olaszul, s ezzel is ébressze rá őket, hogy pápaként is megállná helyét! (205–215. l.)***

* * *

Az ötödik résztől kezdve, vagyis 21 fejezetben foglalja össze az író az 1978-tól 1994-ig terjedő korszakot, Karol Wojtyla pápaságának megrendítő eseményeit. Bár a külső keretet ismerjük, de az események mögött meghúzódó lényeget, a pápa gondolat- és érzelemvilágát csakis az mutathatja meg, aki előtt II. János Pál tudatosan „megnyílik”, hogy beleláthasson gondjaiba, Krisztust szolgáló apostolságának örömeibe, vértanúságot is vállaló tanúságtevéseibe.

Még nekünk, egyháziaknak is az újszerűség erejével hat az a fejezet, mely az egymást követő két konklávé rejtelmeit tárja fel (219–230. l.). Milyen egyházpolitikai és személyi problémák motiválták a pár hónapig uralkodó I. János Pál megválasztását; hogyan dőlt le a 455 éves hagyomány betonnál is keményebb fala, mely végül lehetővé tette, hogy maguk a bíborosok se kívánjanak olaszt az Egyház élére; hogyan terelődött egyre jobban a figyelem a robusztus megjelenésű és karakterű Karol Wojtylára, Krakkó 58 éves érsekére; hogyan temette arcát tenyerébe, amikor 1978. október 16-án este 6 órakor a szavazatszámlálók egymás után az ő nevét olvasták fel kilencvennégyszer (mindössze 17 kardinális szavazott ellene); hogyan állt eléje Villot bíboros, hogy hivatalosan megkérdezze tőle: „Elfogadod-e a kánoni jog szerint?”, mire határozottan és röviden ennyit válaszolt: „Isten rendelése. Elfogadom.”

A választás megdöbbentette az Egyházat, de a világot is, mert mindenki megérezte, hogy valami egészen új veszi kezdetét. És azok, akik nem a hit és erkölcs normáinak, nem a nélkülözhetetlen fegyelemnek fellazítását várták, hanem a nyitottság, a várva várt aggiornamento, az ökumené új stílusát óhajtották, azok elégedettek voltak; azok viszont, akik a „modernizálást” azonosították a celibátus azonnali eltörlésével, a nők pappá szentelhetőségével, a Humanae vitae elveinek hatályon kívül helyezésével, a Künghöz hasonló teológusok, a Lefebvre érsekék nyílt vagy álcázott aknamunkájával, nos, azok természetesen mélységesen csalódtak a „szláv” pápában. A Nyugaton annyira elterjedt szabadgondolkodás egyházi aktivistái úton-útfélen sokszor bántó, sértő módon nyilatkoznak arról a János Pál pápáról, aki pedig az első és legnagyobb erkölcsi tekintéllyé küzdötte fel magát a világ minden táján. Véget vetett az Egyház – spirituális és világi törekvései között tátongó – évszázados megosztottságának. Modern abból a szempontból, hogy a világot érintő összes ügyek teljes jogú részesévé tette a Szentszéket, más szóval: egyesítette az egyház vallási és társadalmi politikai dimenzióit. Ezt különösen nekünk, posztkommunista országban élőknek kellene látnunk, és mélységes hálával tudomásul vennünk!

Tad Szulc bizonyára nem véletlenül, hanem a pápa intencióinak megfelelően fontos információt nyújt azokról a titkos kapcsolatfelvételekről, levelezésekről, találkozásokról, melyekről a hétköznap embere természetesen semmit nem tud „menetközben”, vagyis a napi politika zűrzavarában. Tíz év távlatából nézve Közép-Európa felszabadulásának történetét, mindenképpen fel kell figyelnünk a kommunista főszereplőknek, főideológusoknak, politikai és katonai „kulcsembereknek” egyértelmű kijelentéseire: II. János Pál pápa tekintélye, bölcsessége, közvetítése nélkül véres, forradalmi események színhelye lett volna Közép-Európa!

Mons. Franco a megmondhatója, hogy  hányszor vitt levelet Moszkvába, Varsóba, és – ahogy maga vallja – „a Kreml környékén lődörögve” napokig várta a választ. A zseniális taktikázás számtalan esete közül egyet említek: amikor tekintélyének latba vetésével a munkás Szolidaritás mellé állt, ugyanakkor a vészjósló események örvénye felett kezet nyújtott Jaruzelski tábornoknak, ahogy a történészek megfigyelték: „lengyel a lengyelnek.” Köztük mindmáig a kölcsönös tisztelet, sőt szívélyes megértő kapcsolat él, olyannyira, hogy a pápa előtt nem volt szabad szidni a tábornokot, mert „egy zsák követ cipel a vállán” (a pápa szavai), mert talán egyedül ő tudta, hogyan mentette meg a szovjet lerohanástól hazáját. Kapcsolatuk őszinteségét jelzi, hogy miközben Brezsnyev a legkülönbözőbb eszközökkel akarta térdre kényszeríteni a lengyel politikai hatalmat, Jaruzelski tábornok, az egykori varsói katolikus gimnázium diákja, magnószalagra mondott üzenetet küldött II. János Pál pápának, biztosítva őt, hogy közös hazájukban nem fog vér folyni. (295–302)

Azt pedig csak a beavatottak legszűkebb köre tudta, hogy Jaruzelski tábornok, kihasználva az új politikai klímát, minden eszközt megragadott, hogy a pápa és Gorbacsov között párbeszéd jöjjön létre. Eleinte hosszú (nyolc oldalas) levélváltásokra került sor, végül elhangzott a kulcsmondat a szovjet vezető részéről: „Találkoznunk kell.” Megtörtént – méghozzá a híres Gorbacsov–Bush találkozó előtt egy nappal, 1989. december 1-én. „Fölbecsülhetetlen jelentőségű eseménynek” nevezte Gorbacsov a pápával való találkozást. . . Rá egy évre, világtörténelmi szenzációként a Szovjetunió diplomáciai kapcsolatba lépett a Vatikánnal („természetes szövetségesének” nevezte Gorbacsov!). (319–330)

Bár pápaságának minden bizonnyal a kommunista ateizmus látvá- nyos összeomlása a legnagyobb történése, ugyanakkor mélységes aggodalommal figyeli az általános erkölcsi hanyatlás összes megnyilvánulását. A tőle megszokott energiával 1994-ben „tavaszi offenzívát” indított a családok megmentéséért (Levél a családnak), és az abortusz betiltásáért saját aláírásával levelet intézett a világ valamennyi államfőjéhez.

A „Caritas Christi urget me” Szent Pál-i kijelentés a pápa szűnni nem akaró utazásaiban testesül meg legkézzelfoghatóbban. Eddig, ha valaki látni akarta a római pápát, felkereste a Vatikánban. Korunkban megfordult a helyzet: a pápa visszatért az apostolok módszeréhez, különösen Páléhoz, akinek nevét is viseli, és ő keresi fel a népeket, hogy hirdesse az Evangélium igazságait, megerősítse a híveket, meglátogassa a kórházakat. A világ minden táján milliók várják, hogy lássák és hallják békét, szeretetet, reményt hirdető szavait. Még olyan országokban is megfordul, ahol minimális a katolikusok száma – mégis óriási tisztelet veszi körül, mert beszédeibe belesző néhány olyan részt, melyet az illető ország nyelvén mond el. Ezt tette Japánban is, nálunk is!

* * *

Az életrajzíró nem hallgat el kényes kérdéseket sem, hiszen ezeket maga a pápa tudja a legjobban. Hosszan fejtegeti például, és statisztikai adatokkal hitelesíti azt a ténymegállapítást, hogy miközben II. János Pál pápa a világ legismertebb és legtiszteltebb személye, ugyanakkor a katolikus egyház számos országban tért veszít: a papok, szerzetesek, hívek létszáma csökken, miközben a többi vallás, különösen a szekták látványosan gyarapodnak. De II. János Pál nem a számok igézetében él – most is azt teszi, amit lelkiismerete parancsol: készül a 2000. év megünneplésére. Közben megnevezte azokat a területeket, ahol az Egyháznak nyilvánosan bánatot kellene indítania a két évezred során elkövetett hibáiért. A L’Osservatore Romano a rákövetkező héten „korunk Mózesé”-nek nevezte II. János Pált!

*Tad Szulc: II. János Pál pápa élete. Magyar Könyvklub–Fabula, Budapest, 1996, 392 oldal.

**Közben megjelent magyarul is az Ajándék és titok című könyv, amelyben az aranymisés pápa papi hivatásának történetét mondja el.

***Az elmélkedések szövegét tartalmazó kötet magyarul is megjelent az OMC kiadásában.

LELKISÉG – LELKIPÁSZTORKODÁS

Nemeshegyi  Péter

A  KERESZTÉNYSÉG  ETIKÁJA

1. Jó az Isten

A keresztény etika azon a hiten alapszik, hogy az Isten jó (Mk 10,18), és szeret minket. Az örök, élő Isten maga a szeretet (1Jn 4,16). Ő „az élet barátja” (Bölcs 11,27). Minden egyes létező az ő ingyenes jóságának köszönheti létét. Maga a teremtő Isten mondja egyenként minden embernek: „Jó, hogy vagy! Akarom, hogy légy!”

Tehát e világ és minden, ami benne van, nem árnyék és nem illúzió, hanem valós létező, amely az Isten „sokrétű bölcsességének” (Ef 3,10) köszönheti létét. E  fejlődő világon az Isten szerető szeme nyugszik. Szívének pazarló jóságában mondja teremtményeinek: „Legyetek sokan, hogy eggyé legyetek!”

Istennek ezt a szerető jóságát nem szünteti meg az emberek gonoszsága: Jézus „örömhíre” éppen az, hogy „Isten jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt” (Lk 6,36). Szereti a bűnösöket is, nyugtalankodik miattuk, keresi őket, és nagy öröm tölti el szívét, amikor a „tékozló fiú” visszatér Atyjához (Lk 15,32).

2. Hit és szeretet

A keresztény ember etikai viselkedése abból ered, hogy mindezt hiszi. Hisz abban, hogy az Isten szereti őt, és szeret mindenkit. Hisz abban, hogy ő maga és minden ember fontos az Istennek. Hisz abban, hogy bocsánatot nyert, és Isten gyermekévé tette, és szívében vett lakást. Ezért, hálából, ő is együtt akar szeretni az Istennel. Tudja, hogy megbocsátott neki az Isten, ezért ő is, egészen természetesen, megbocsát másoknak „hetvenszer hétszer” (Mt 18,22). Tudja, hogy befogadta őt az Isten, ezért, egészen természetesen, befogad másokat. Tudja, hogy szereti őt az Isten, ezért, egész természetesen, szeret másokat.

3. Jézus

Isten e túlontúl nagy szeretetének bizonyítéka és kinyilatkoztatója: Jézus Krisztus. Ő Isten önátadása a világnak. Tőle tudjuk meg, hogy „Isten úgy szerette e világot, hogy egyszülött Fiát adta oda” (Jn 3,16). Így megtudjuk, hogy az „Isten egy, de nem magányos” (Hilarius). Isten örök élete szeretetközösség: az Atya szereti a Fiút, a Fiú szereti az Atyát, kettejük közös és kölcsönös szeretete pedig a Szentlélek. Az Atyától és az Atyához létező Fiú lesz – az Atya akaratából – Istentől Istenhez élő emberré, Mária fiává. Az Isten Fia e „megtestesülés által valamiképpen minden emberrel egyesült” (GS 22), és ezért az Isten általa minden emberhez elküldi a Szentlelket, aki nekik megadja a lehetőséget arra, hogy „Jézus halálának és  feltámadásának üdvhozó eseményével egyesüljön” (GS 22), és így részesüljön Isten örök szeretetéletében.

Korunkban, amikor a katolikus egyház legfőbb vezetőinek kívánságára felélénkült a vallások közötti dialógus és együttműködés, fel kell tennünk a kérdést, hogy miképpen kell felfognunk Jézus egyedülálló szerepét az emberiség történetében. A Pápai Nemzetközi Teológiai Bizottságnak a vallások teológiájáról tavaly kiadott tanulmánya nagyon kiegyensúlyozott választ ad erre a kérdésre. E tanulmány szerzői kiemelik, hogy ma már alig van katolikus teológus, aki a Jézussal való tudatos kapcsolattal nem rendelkező vagy az Egyházához konkrétan nem tartozó embereket kizárná az üdvösség lehetőségéből. Tudjuk, hogy az Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4), és ezért kétségtelen, hogy erre meg is adja mindenkinek a lehetőséget. Isten titka, hogy ez konkrétan miként történik, de annyit mindenestre sejthetünk, hogy ebben a Szentléleknek van döntő szerepe, aki „arra fúj, amerre akar” (Jn 3,8). Helyesen mondja az említett tanulmány, hogy a Szentlélek e „fuvallatát” nemcsak a nem keresztény egyének szívében követhetjük nyomon, hanem az megjelenik a különféle vallások tanaiban, erkölcsi parancsaiban, szokásaiban és szertartásaiban is, amelyek sokszor az Istent tapogatódzva kereső emberi szív megérzéseit tükrözik. Így ezek a vallások segíthetik az embereket a Szentlélek vezetésének követésében.

Keresztény hitünk alapján mondhatjuk, hogy a Szentháromság második és harmadik személyének „küldetése” lényegesen összetartozik: a második Személynek, a Fiúnak küldetése, vagyis a Mária gyermekeként való „megtestesülése”, „megemberesülése” előfeltétele a harmadik Személy, a Szentlélek küldetésének. Nem olyan értelemben előfeltétel, mintha a második küldetés időbelileg csak az első befejezése után kezdődnék, hanem abban az értelemben, ahogyan Szent Irenaeus mondta: „Az Isten Fia azzá lett, ami mi vagyunk (vagyis emberfiává), hogy bennünket azzá tegye, ami Ő (vagyis Isten gyermekévé)”, az istenfiúság Lelkének, a Szentléleknek egyetemes kiáradása által. Ez a Szentlélek vonzza bele az embereket a Fiúnak az Atyához való, mindent magával ragadó visszatérésébe.

Csak az Isten a megmondhatója, hogy a nem keresztény emberek szívében milyen emberi megmozdulásokban valósul  meg az e folyamatba történő belekapcsolódás. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a mindent átkaroló Ősirgalomba vetett bizalom és a minden életet ápoló Ősszeretettel való tevékeny együttműködés az, ami az embereket a Szentlélek rezdüléseire hangolja. A keresztény ember nagy kiváltsága, hogy tudatosan és szabadon vesz részt ebben az isteni műben, és – mint „Isten gyermeke az egy Fiúban” – hálás szívvel kiálthatja, „a Szentlélek ösztönzésére: Abba, Atyánk” (GS 22).

4. Élet a Szentlélekből

A hit abban áll, hogy az ember „önmagát teljesen rábízza, odaadja magát a szeretetét kinyilatkoztató Istennek” (DV 5). Ezáltal megszabadul az önbiztosítás és önigazolás kényszereitől, és képes lesz önfeledten egyesülni Isten szeretetével. Feladata az, hogy kiirtsa szívéből a gazt: az önzést, birtoklásvágyat, gőgöt, irigységet, tunyaságot, nyugtalanságot, és együtt ússzon a Szentlélek szeretetfolyamával. Ez a Szentlélek a „szívünkbe írt élet törvénye”, az a benső szeretetdinamizmus, amely nem ismer határt. Nem önkényes parancsoknak való engedelmességről, nem heteronóm etikáról van tehát szó: Jézus új parancsa: „Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket” (Jn 13,34), az Ő bennünk éléséből nyeri erejét. E szeretet hatalmas motívuma az a tudat, hogy „Krisztus szeretett engem, és önmagát  adta értem” (Gal 2,20), és hogy  nemcsak „értem” halt meg, hanem „mindenkiért” (2Kor 5,15). Ezért a keresztény szeretetetikának nincsenek határai. Nem zárt, hanem „egyetemesen nyitott erkölcs”, olyan, amilyet Bergson a mai világ számára elengedhetetlenül szükségesnek tartott. Jézus tanítványa nem teheti fel a kérdést: „ki az én felebarátom?” Hiszen neki magának kell minden segítségre szoruló ember „felebarátjává lennie” (Lk 10,36–37).

5. Humanizmus

A keresztény ember feladata tehát a humánum előmozdítása minden téren. Hiszen – ahogy Irenaeus mondta – „az élő ember az Isten dicsősége”. Ezért a keresztény ember önmagában és mindenkiben a testi, lelki és isteni élet kifejlesztésére törekszik. Tudja, hogy a test is Isten teremtménye: ezért igyekszik azt tökéletesíteni és egészségét megőrizni. Hiszi, hogy a lélek fejlődési lehetőségei korlátlanok: gazdagítani kell emlékezetének tárát, fejleszteni kell ítélőképességét, erényekkel kell nemesíteni akaratát, és mind bőségesebben be kell fogadnia a benne lakozó Szentháromság isteni életét, hogy így Krisztus képmásává hasonuljon.

A társadalomban pedig minden ember sérthetetlen személyes méltóságát, emberi jogait, alapvető egyenlőséget, kölcsönös szolidaritását fogja előmozdítani, és igyekezni fog a társadalmat az igazság, igazságosság, szeretet és szabadság négyes pillérére építeni.

A teremtett világgal szemben Istentől kapott feladata „a teremtés művének továbbfejlesztése” (GS 34). Nem korlátlan ura, hanem sáfára a világnak, és Isten előtt felelős annak harmonikus kifejlesztéséért. Kertész ő, akinek kertté kell varázsolnia a földkerekséget.

6. Szeretni tisztán: megistenülés

A keresztény etika egységesítő elve a szeretet, amely abszolút érték. Hiszen szeretet maga az Isten, és ezért „szeretni tisztán: megistenülés” (Reményik). Szeretet nélkül minden értéktelen. A szeretet odaadás, megnyílás, befogadás, egyesülés. A szerető ember áthelyezte létének súlypontját a „másikba.” Ezért szükség esetén életét is kész odaadni másokért. „A szeretet nem keresi a magáét” (1Kor 13,5), éltet, ápol, gyógyít, és harmóniába egyesíti a különbözőségeket. A szeretet a szívből születik, de tettekben nyilvánul meg; mindig tud adni, de elfogadni is. A szeretet a családban és a közvetlen környezetben kezdődik, de korlátjai nincsenek, kiterjed a föld végső határáig.

Ez a szeretet nem emberi erőfeszítés gyümölcse, hanem a Szentléleké: „A Lélek gyümölcse a szeretet.” (Gal 5,22) E gyümölcs kísérői „az öröm, béke, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (uo.).

A tízparancsolat etikai előírásainak megtartása előfeltétele a keresztény etikának, de nem meríti ki azt. A keresztény ember jellemzője az, hogy állandóan törekszik a hegyi beszéd utasításainak követésére. Irgalmasság, tiszta szív, béketeremtés, ellenségszeretet, erőszakmentesség, teljes önzetlenség az ideálja. Ennek az életnek éltető energiája pedig a szüntelen imádság.

Ez a jézusi etika a mai világ nagy kihívásaira adandó kreatív válaszokra ösztönöz. Küzdenünk kell mindennemű szolgaság ellen minden ember szabadságának megvalósulásáért: se diktátorok, se pénzmágnások, se nemzetközi vállalatok, se divatgyártók, se szenvedélyszítók, se fundamentalisták ne uralkodjanak az emberek szabadsága felett. Ugyanakkor küzdenünk kell az igazságosságért, és megkülönböztető szeretettel kell a szegények és peremhelyzetbe szorítottak pártjára állnunk. Mindkét irányban Jézus viselkedése példaadó számunkra is. Küzdenünk kell, hogy a minden ember teljes jogegyenlőségéről szóló ENSZ-nyilatkozat mindenütt valósággá váljon. Ugyanakkor pedig küzdenünk kell a helyi kultúrák, nyelvek, hagyományok stb. lét- és életjogosultságáért. Tragédia lenne, ha kisebbségeket elnyomó nacionalizmusok fojtogatnák azok kultúráját. Tragédia lenne az is, ha egy nemzetközi, selejtes és sekélyes álkultúra árasztaná el a világ fiatalságát, és ingereivel érzéketlenné tenné a mélyebb kulturális értékek és hagyományok iránt. Helyesen mondja Csoóri Sándor: „A nemzet megkülönböztetett múlt, megkülönböztetett szenvedés, nyelvi zsenialitás, filozófia, zene. Igazi különbözni tudás, amely nélkül az egyetemesség magasztos volna és untató.” Hozzátehetnénk: a mai „egyetemes divatok”, sajnos, a legtöbbször nem is „magasztosak”, hanem ostobák. Küzdenünk kell továbbá a nők teljes egyenjogúságának elismeréséért és az őket még mindig sújtó hátrányos megkülönböztetések megszüntetéséért. Ugyanakkor pedig küzdenünk kell azért is, hogy a nő az ő sajátos női képességeit, főképp pótolhatatlan anyai képességeit teljes mértékben gyakorolhassa és kifejleszthesse. Nem abban áll a nők egyenjogúsítása, hogy férfiakká tesszük őket, hanem abban, hogy a két nem különbözősége hoz létre két teljesen egyenértékű zenei hang módjára csodálatos harmóniát. Küzdenünk kell továbbá a valódi békéért, amely az igazságon, igazságosságon, szereteten és megbocsátáson alapszik. Legyen már vége a történészek és politikusok hazudozásának, próbáljunk minden kérdést nemcsak a magunk, hanem a másik fél szempontjából is nézni, és kölcsönös bizalommal együtt eljutni a teljes igazság megismeréséhez. Küzdjünk a termelékenység olyan fokozásáért, amely minden e világra születő ember számára emberhez méltó életkörülményeket biztosít. Ugyanakkor pedig küzdjünk azért, hogy az ember mint a világ kertésze ne rombolja, hanem őrizze, szépítse, harmonizálja környezetét. Küzdjünk a régi gyűlölködések felszámolásáért, küzdjünk az önhitt, ítélkező, az ellentéteket kiélező lelkület ellen: keressük azt, ami közös, ami összeköt. Kövessük Szent Pál buzdítását: „A szeretet mindent hisz, mindent remél, mindent elvisel.” (1Kor 13,7) Az ilyen keresztény etika joggal lehetne a 21. század emberiségének boldogulását biztosító etika.

7. Remény

„A remény nem csal meg, mert szívünkbe öntetett az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által” – mondja Pál (Róm 5,5). A keresztény ember a remény embere. Hisz abban, hogy Jézus halálát feltámadása követte; hisz abban, hogy az élet erősebb, mint a halál; hisz abban, hogy a világ nem káoszba hull vissza, hanem átalakul Isten országává.

E nagy remény tárgyát nem tudjuk elképzelni. Csak evilági részleges örömtapasztalataink és istenélményeink alapján kivetített „reményképekben” beszélhetünk róla. Azonban, amit tudunk, az elég, hogy értelmet adjon egész földi életüknek. Nagyszerűen fogalmaz a II. vatikáni zsinat:

„A világ átalakításának alaptörvénye a szeretet. Nem hiábavaló az egyetemes testvériségre való törekvés.” Ezért a mennyei örök élet „várásának nem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást” evilági feladataink iránt. „Ugyanis az emberi méltóságnak, a testvéri közösségnek és szabadságnak értékeit, természetünknek és munkálkodásunknak mindezen gyümölcseit – miután azokat az Úr Lelkének erejével és az Úr parancsa szerint a földön terjesztettük – újra meg fogjuk lelni, mégpedig minden szennytől megtisztítva, fénybe öltöztetve és átalakítva, amikor Krisztus átadja az Országot az Atyának.” „A szeretet és annak alkotása” pedig „megmarad.” (GS 38–39) Megmarad, méghozzá örökké. Éspedig nemcsak a szeretet marad meg, hanem annak „alkotása” is: vagyis a szeretővé átalakult élő ember és a szeretet által megteremtett viszonyok. Ezek a viszonyok a szentháromságos Istent és az embereket fűzik egybe, és egyben megteremtik az emberek között „az egyetemes testvéri közösséget”.

Az örökkévalóság a „szeretet ideje”. Szeret az örök Isten, ezért vagyok. Örökké szeret a hűséges Isten, ezért nem csal meg a remény, hiszen már szívünkbe öntetett az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.

8. Transzcendencia és immanencia

A fentebb vázolt keresztény etika alapja az, hogy a transzcendens Isten a Fiú és a Szentlélek küldetése és bennünk lakozása által – ingyenes kegyelemből – immanenssé tette önmagát. Így – amint II. János Pál pápa írja a harmadik évezred előkészületéről szóló levélben – „az idő az örök Isten dimenziójává lett”. Evilági időnkbe testesült bele Krisztus; az evilági időben élő emberekben lakozik és működik a Szentlélek.

Így tudja a keresztény etika az immanenciát és mindenek egységét hangoztató nagy ázsiai vallások éthoszát is magába foglalni. Ehhez persze szükséges, hogy a nyugati egyházak kibontakozzanak az isteni transzcendenciának egyoldalú hangsúlyozásából, amely az ókor végétől egészen a 20. század közepéig jellemezte őket. Isten mindent végtelenül felülmúló Úr, de ugyanakkor „őbenne élünk, mozgunk és vagyunk”, és „az ő nemzetsége vagyunk” (ApCsel 17,28). Az Isten Lelke belülről indít és mozgat, hogy „az isteni természetben részesedve” (2Pt 1,4) átformálódjunk Krisztus képére (2Kor 3,18).

Így lesz „Isten miden mindenben” (1Kor 15,28). Minthogy pedig „az Isten szeretet”, úgy is mondhatjuk, hogy „a szeretet lesz minden mindenben”.

Dér Katalin

PRÓFÉCIA  AZ  ÚJ  SZÖVETSÉGRŐL

(Jer 31,31–34)

31 Igen, jönnek napok – mondja az Úr –, amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával. 32 De nem olyan szövetséget, mint amilyet atyáikkal  kötöttem  azon  a napon, amikor kézenfogva kivezettem őket Egyiptom földjéről. Azt a szövetségemet ugyanis megszegték, s ezért meg kellett mutatnom, hogy ki az uruk – mondja az Úr.

33 Ez lesz az a szövetség, amelyet majd Izrael házával kötök, ha elérkeznek azok a napok – mondja az Úr: Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek. 34 És többé nem lesz szükség rá, hogy az egyik ember a másikat, testvér a testvérét így tanítsa: Ismerd meg az Urat, mert mindnyájan ismerni fognak a legkisebbtől a legnagyobbig – mondja az Úr –, mivel megbocsátom gonoszságaikat, és vétkeikre többé nem emlékezem.

1. A szöveg

A szöveget az új katolikus fordításban idéztük, amely lényegét tekintve megegyezik a többi bibliakiadással. A néhány kisebb eltérés a mondanivaló értelmezését nem befolyásolja döntően. Ahol pl. azt olvassuk, hogy a korábbi szövetséget „megszegték”, ott a revideált  Károli-fordításban a „megrontották” szó szerepel; vagy az itteni „uruk” helyett a „férjük” főnév (32), amivel a fordító egyrészt a héberben használt szót (Baal) igyekezett nyelvileg megkülönböztetni a többi versben előforduló „Úr” jelentésű szótól (JHWH), tartalmilag pedig Isten és népe szövetségének a házastársi szövetséghez hasonló kizárólagosságát próbálta hangsúlyozni. Joggal, hiszen Jeremiás többször használja a házasságszimbolikát Isten és népe kapcsolatának érzékeltetésére. Az egyetlen fontosabb eltérés ugyanebben a versben az eredeti héber „és én Ur(uk) voltam/Úr voltam számukra” valóban nehezen érthető kifejezés visszaadásánál mutatkozik (ld. alább, 4. pont).

2. A szöveg környezete

    Egy-egy szöveg „környezetén” legalábbis két dolgot értünk. Egyrészt magát a szűkebb értelemben vett szövegkörnyezetet (contextus), ami az elemzendő részletet körülveszi, és érzékelhetően hozzá tartozik, magyarázza azt, befolyásolja, segíti megértését. Másrészt pedig azt az egzisztenciális környezetet, azt az élethelyzetet (Sitz im Leben), amelyben, amelynek hatására a szöveget megfogalmazták. Tisztázása szintén fontos a megértéshez, de sok bibliai szövegnél éppen ezt nem ismerjük pontosan. Jeremiás működésének időrendje, könyvének szerkezete, az egyes igék időpontokhoz és történelmi eseményekhez kötése, eredetisége, sőt a próféta munkásságának jellege tekintetében még ma is sok a tisztázatlan kérdés, és ez befolyásolja az itteni versek értelmezését is. Az tűnik legvalószínűbbnek, hogy az új szövetségről szóló prófécia alapja Jeremiás igehirdetése, de a jelenlegi forma későbbi szerkesztés nyomait viseli. Az üdvhirdető jövendölések eredetileg az északi ország, Izrael helyreállításáról szóltak, a hajdani asszír hódításkor elhurcoltak visszatérését helyezték kilátásba. A babiloni fogság alatt vagy után pedig az akkori olvasók, értelmezők hitték, hogy mindez Isten szándéka szerint Júda helyreállítására is érvényes. Az új szövetségről szóló prófécia Jeremiás könyvének 30–31. fejezetében, az ún. Vigasztalás könyvé-ben olvasható. Szövegünk e vigasztaló versek között található a hazatérésről, Izrael és Júda helyreállításáról, Jeruzsálem újjáépítéséről szóló ígéretekkel együtt.

3. A szöveg tagolása

    Részletünk két tartalmi egységre bontható:

– 31–32. v.: Az Úr kilátásba helyezi az új szövetséget, és szembeállítja azt a korábbival.

– 33–34. v.: Az új szövetség tartalmának, lényegének leírása.

4. A szöveg elemzése

    I. rész – 31–32. v.

    A „mondja az Úr” kifejezés a próféciák sztereotípiái közé tartozik. Itt különösen hangsúlyos, négyszer tér vissza a rövid szövegben, még a szokottnál is erőteljesebben aláhúzva, hogy nem emberi elgondolásokról és reménykedésekről, hanem Isten szaváról, bizonyosra vehető, egyszer mindenképpen megvalósuló ígéretéről van szó. A „jönnek napok” szókapcsolat ugyancsak gyakori a próféciák kezdőszavaként, valamely közelebbi vagy távolabbi, de a jelenben még mindenképpen meghatározhatatlan idő jelölésére szolgál.

    Jeremiás pontosan értésünkre adja, hogy a Sínai hegyénél megkötött szövetséget érti azon a korábbi szövetségen, amelyhez képest most az újat helyezi kilátásba Isten szava. E korábbi szövetség sorsáról Isten véleménye Jeremiás közvetítésében röviden és tömören ennyi: „megszegték.” Súlyos ítélet ez az egyetlen szó, betetőzése a mindenkori próféták kritikájának. Nem részletezi, kik szegték meg a szövetséget, a király, a vezetők, a papok vagy a nép – mert úgymond mindannyian megszegték. Nem fejti ki, mivel, miben szegték meg, a vallási életben, társadalmi vagy erkölcsi területen-e – mert szerinte mindenben megszegték. „Azt a szövetségemet . . . megszegték”: ezzel összegzi Jeremiás az Úr nevében a múltat, az izraelita történelmet, azt a múltat, amely – a későbbi olvasók értelmezésében – végül ide, a fogsághoz vezetett. Jeremiás olyannyira képtelennek látja az embert a megtérésre, erőit annyira alkalmatlannak a bűn orvoslására (vö. 4,22; 5,3; 8,6; 13,10.23; 18,12; 23,17–18 stb.), hogy szent elkeseredésében még a nyilvánvaló ellenpéldákkal sem törődik, a jelen helyzetet visszavetíti – igazságtalanul! – az egész izraelita múltra: a szövetséget „megszegték”.

    A szigorú megállapítást egy rejtelmes mondat követi, amire az 1. pontban céloztunk. Az eredetiben ez áll: „megszegték . . . és én Ur(uk) voltam/Úr voltam számukra.” Úgy látszik, van valamiféle kapcsolat a szövetség megszegése és Isten Úr-volta között; de ezt csak egy egyszerű „és” szócska fejezi ki – azaz voltaképpen elrejti. A Héber Bibliában sokszor olyankor is „és” kötőszót találunk, amikor más nyelvek a „tehát”, „mégis”, „ezért”, „pedig”, vagy más, pontosabbnak tetsző szavakat használnának. „Ők megszegték szövetségemet” – „és én Ur(uk) voltam”. Mit jelent ez?

    A modern fordításokban különféle megoldások születtek, attól függően, hogy a fordítók miféle kapcsolatot láttak a két dolog, a szövetségszegés és Isten Úr-volta között. Lássunk néhány példát!

1. „Megszegték szövetségemet – pedig én voltam az Uruk” (új protestáns ford. 1996): azaz annak ellenére szegték meg Izrael fiai a szövetséget, hogy abban a másik fél maga Isten volt.

2. „Megszegték – s ezért meg kellett mutatnom, hogy ki az uruk” (új katolikus ford.): e változat szerint Jeremiás azt akarná mondani, hogy a fogsággal Isten célja éppen fennsőbbségének, Úr-voltának megmutatása lett volna.

3. „Megszegték – noha én férjök (= Uruk) maradtam” (revideált Károli): ez a változat ellentétes az előbbivel, azt mondja, hogy Isten a történtek ellenére hűséges maradt, nem hagyta el népét, sőt a szerződésszegés hűtlensége dacára érvényben lévőnek tekinti a hajdani szövetség tényét, még ha azt átírandónak tartja is.

    Ezek jelentős eltérések – ami Istennek a szövetségszegéssel kapcsolatos viselkedését illeti. Mindemellett valószínű, hogy a héber szöveg rejtelmes „és” szócskájában mindez, és még sokkal több is együtt van, valamiképpen együtt-egyszerre igazak az összes itteni megoldások. Bármint van is, mindenképpen új szövetségre van szükség, Isten az adott helyzetet („megszegték”) olyannak látja, amely új szövetség után kiált.

    II. rész – 33–34. v.

    Miután a korábbi két vers rövid, mégis tökéletes indoklását adta annak, miért van szükség új szövetségre, mostantól ennek az új szövetségnek négy fő sajátossága következik az előbbiekhez hasonló prófétai tömörséggel. Különös figyelmet érdemel itt az egyes jellegzetességek egymásutánjának, összekapcsolásuknak kristálytiszta logikája. „Ez lesz az a szövetség, amelyet majd Izrael házával kötök” – a bevezető szavak szinte definíciószerűen világos leírást sejtetnek. És valóban, Jeremiás egyetlen dologról beszél csupán: mennyiben tér majd el ez a szövetség a korábbitól, miben áll „új” volta?

a.) „Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom.” Ez a legelső, a legfontosabb eltérés a két szövetség között. A törvény, amely eszerint mindeddig kívül állt az emberen, külsődleges valami volt, az új szövetség napjaiban belülre kerül. Fel lehet fogni ezt formálisan, és sokan ezt is teszik. Ha a Sínai-hegyi törvényadásra gondolunk, akkor ott a parancsolatok így, formálisan nézve csakugyan az ember bensőjétől különálló, külső parancsokként állottak a szemek előtt, hiszen nem az emberbe, hanem a hideg kőtáblákra voltak beírva. Márpedig ahogy egy fájdalomcsillapító gyógyszert hiába teszünk ki magunk elé az asztalra, hogy nézegessük, tanulmányozzuk, a szer csak akkor segít rajtunk, ha bevesszük, ugyanúgy van a törvénnyel is, az embernek azt is belülre, a bensejébe kell vennie. De ez csak játék a szavakkal. Mert a Héber Biblia azt is sokszorosan tanúsítja, elvileg is, meg konkrét életek példáival is, hogy a törvény igenis, már akkor is, a korábbi szövetség idején az ember bensőjében, „szájában és szívében” volt, ott kellett lennie: „Egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben, így hozzá szabhatod tetteidet.” (MTörv 30,14) – Így hát nem erről van szó.

    Pál apostol mélyebbre lát. Szerinte a törvény külsődleges volta nem ezt jelenti, hanem azt, hogy a törvény lényege különbözött az embertől: „a törvény lelki (szellemi, pneumatikosz), magam azonban testi vagyok és (= ezért) a bűn rabja.” (Róm 7,14) A „lelki”, „szellemi” jelző nem elsősorban a törvény valamiféle erkölcsi vonását fejezi ki, hanem azt jelöli, hogy a törvény Istentől, Isten Szellemétől, a szellemi Istentől való, maga is Szellem, szellemi természetű – erkölcsi vonatkozásai pedig ebből fakadnak. Az ember ellenben „testi” – ezt sem a szó hagyományos jelentésében kell vennünk. Az ember a bűneset óta „testi” lény, olyan lény, akit a világ, mégpedig a Gonosz uralma alatt álló világ tart fogva, nem Istennek, hanem a világnak rendeli alá magát. Ez az ellentét leküzdhetetlen, olyan adottság, amin az ember nem tud változtatni (= „rabja” ennek a helyzetnek, a bűnnek, ami a nem Istennek adott léttel egyenlő), a két lényeg, a törvényé és az emberé szükségszerűen, mondhatni végzetesen tér el. Az ember „bensőjében”, természetében, „szívében”, lényének legmélyén áll ellentétben a szellemi természetű Istennel, következésképpen az isteni természettel azonos, szintén szellemi természetű törvénnyel. Úgy látszik mindebből, hogy a „régi” szövetség alapszabályát az emberek nem egy- szerűen önhibájukból szegték meg, hanem szinte törvényszerűen, azért, mert az kívül volt rajtuk. De nem fizikailag volt kívül (kőtábla), inkább gyökeresen más volt a természete (szellemi), mint az embereknek (testi = világhoz kötődő), akik ilyenképpen nem is igen tudtak volna másként cselekedni. Megszegték a törvényt, s ennek következménye büntetések sorának formájában érte őket, a törvény – törvényszegés – büntetés kiúttalan, könyörtelen logikája érvényesült. Ezért van szükség első lépésként arra, hogy az új szövetség törvényét Isten a „bensőbe” adja.

    Azok a szavak, amelyekkel azután pontosítja a próféta a gondolatot, világossá teszik, hogy csakugyan a személyiség megváltoztatásáról van szó: „. . . és a szívükbe írom”. Az itteni héber „és” bizonyosan magyarázó értelmű: „bensejükbe és ( = azaz) a szívükbe”. A „szív” most is, mint sok más helyen, a személyiség középpontját jelenti: az új szövetségben Isten ezt, a személyiséget fogja gyökeresen átformálni, megváltoztatni, önmagához és a törvényhez hasonlóvá, vagyis Pál szavával „szellemivé” tenni. Nagyjából megfelel ez Jeremiás helyzetértékelésével – minden természetes szemléleti és megfogalmazásbeli eltérésük dacára: az ember tehetetlen a megtérésre, egyedül Isten kegyelme mentheti meg.

b) „Én Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek.” A következő lépésként azt tisztázza a próféta, mit jelent a törvény belülre adása. Nem egy sor különféle szabály belsővé válását, mintegy be-tanulását, be-gya- korlását, megszokását, belénk nevelését – egyáltalán nem! Hanem az új szövetség Istenének és az embernek egymásra találását, egyesülését hozza el. Isten és az ember egymásé lesznek. Ez valamennyi jeremiási szabadításígéret lényeges kelléke, ld. 11,4; 24,7; 30,22; 31,1. De miféle egymásra találás, egyesülés lehetséges Isten és az ember között? Erről szól a következő kijelentés.

c) Ez úgy lesz, hogy „mindnyájan ismerni fognak”. Isten „birtoklása” („én az ő Istenük”) szellemi birtoklás, a megismerés révén jut az embernek osztályrészül. Nem Istenről szóló tárgyi ismereteket jelent majd ez, nem teológiát, nem hittant, nem intellektuális, észbeli ismeretet; ezt az ismeretet nem kell, de nem is lehet másoktól, a hagyományos tanulás útján megszerezni: „és többé nem lesz szükség rá, hogy egyik ember a másikat, testvér a testvérét így tanítsa: ismerd meg az Urat.” Belső ismeret lesz, az Úr lényegének tudása, annak tudása, hogy Isten – szeretet, összes többi „tulajdonsága”, mindenható ereje, szigora, féltékenysége pedig nem szeretete ellenében, hanem éppen annak közegében értelmezendő. Isten ismeretének hiányáról sokszor olvasunk a prófétákban, elsősorban Ózeásnál. De ennek az ismerethiánynak a summája mindig az, hogy az ember valójában Isten szeretetét nem ismeri vagy ismeri félre. Ha az ember Ózeás szerint nem ismeri a törvényt, akkor nem az egyes törvényeket nem tudja – hiszen dehogynem –, hanem azt nem tudja, hogy e törvény lényege, adásának oka Isten szeretete az ember iránt. Ha, amint mondja, kortársai nem ismerik Isten múltbeli nagy tetteit, az egyiptomi szabadítást, a pusztai vezetést, a honfoglalást, akkor nem a tényeket nem ismerik – hiszen ezt a leckét kívülről tudta mindenki –, hanem azt, hogy mind e tettek a szeretet műve voltak. Az új szövetség napjaiban ellenben az történik majd, hogy az ember megismeri, belülről ismeri meg, azaz megtapasztalja Isten szeretetét, ezért nem lesz szükség a lényeget illetően emberi tanítókra, külső ismeretátadásra.  

    Isten már eleve így ismer mindent: „Neveden szólítalak” – mondja az Úr az embernek Izajásnál (43,1), vagyis »ismerem lényegedet, bensődet«. Ezért aztán „enyém vagy” – folytatja logikusan. Itt is ugyanezt olvassuk: az ember most majd valóban Istené lesz – „ők az én népem lesznek”. De az új szövetségben csodálatos módon valamiképp fordítva is igaz lesz a dolog. Nem csak az ember lesz Istené, hanem Isten is az emberé lesz, akkor majd „én az ő Istenük leszek”, ígéri az Úr. És ettől, meg az előző, Isten ismeretéről szóló igétől felbátorodva ekkor talán még az ember is megkockáztathatja, hogy a maga léptéke szerint, s még így is elképesztő vakmerőséggel szintén ezt mondja az „ő Istenének”: „Neveden szólítalak – enyém vagy.” – Jézus szava: „Ismerem enyéimet” – vagyis, a bibliai nyelv hátborzongató tömörségét kissé feloldva, »ismerem a nekem rendelteket – éppen attól az enyémek«. És, folytatja, „enyéim ismernek engem” – »éppen ettől az ismeréstől vagyok én viszont az övék«. A megfelelés, az ismerés, a szellemi birtoklás – bár természetesen nem egyforma, de valamiképpen mégis – kölcsönös.

    Ha pedig az ember ismerni fogja Istent, az ő szeretetét, akkor következésképp ismerni fogja a törvényt is. De nem az egyes kisebb-nagyobb rendelkezéseket, hanem azt fogja tudni, hogy a törvény célja ugyanaz, ami Istené – a szeretet. Isten a törvényadással is szeretetét nyilvánítja.

d.) Ha tehát ez az ismeret–egyesülés–birtoklás ilyen mély értelmet hordoz, akkor miképpen lesz képes rá az ember? Ez magyarázatra szorul, azért kezdődik a negyedik kijelentés a magyarázó „mivel” kötőszóval: az ember a megbocsátás cselekedetéből fogja megismerni Istent, ez lesz az ő ismertetőjegye az új szövetség idején: „mivel megbocsátom gonoszságaikat, és vétkeikre többé nem emlékezem.” (Ugyanezzel a magyarázó kötőszóval kezdődődött az előző c. kijelentés is /kí = »mert«, »mivel«/. De míg ott egyetlen részletre adott magyarázatot vezetett be – miért nem lesz szükség az új szövetség idején emberi tanítókra –, itt hangsúlyosabb, hiszen az egész üdvígéret végső alapjának, forrásának megmutatása követi: ez a forrás Isten bűnbocsánata. Nem szerencsés tehát kihagyni, ahogy egyes fordítások teszik, így a francia nyelvű jeruzsálemi ökumenikus fordítás.) – Annyi sok dolgot mondhatott volna még a próféta, amiről az ember eltéveszthetetlenül megismerhetné, hogy nem másról, hanem éppen Istenről van szó. Hivatkozhatna új nagy csodákra, az isteni hatalom lenyűgöző jeleire, vagy félelmetes büntetésekre, és ki tudja, mire még. De mindebből semmi sincs. Istennek egyetlen ismertetőjele lesz, a megbocsátás. Semmi más. A megbocsátás, ez a szelídnek tetsző dolog, úgy látszik, oly végtelen sokaságú és erejű vétek ellenére történik majd, vagy olyan széles körű lesz érvényessége a térben és az időben, vagy talán mindez együtt lesz meg benne – egyszóval tehát olyan döbbenetes nagy valami lesz, hogy az ember éppen erről és csak erről fog ráismerni „az ő Istenére”!

    Miben áll e megbocsátás utolérhetetlen, felfoghatatlan nagysága? Isten nem csak megbocsátja a bűnt, hanem „többé nem emlékezik” arra. Nagy különbség van az emberi és az isteni megbocsátás között. Az ember is tud tiszta szívből megbocsátani ellene elkövetett vétségeket, de azokat a tudatából teljesen kitörölni nem képes, valahol a bensőjében („emlékezetében”) rövidebb-hosszabb ideig őrzi, és bizonyos helyzetekben – pl. a hiba megismétlődésekor – újra felidéződik benne a régi eset: „Már megint!” – „Már megint elhánytad a mandzsettagombjaimat”. „Már megint hazudtál!” És ez a „már megint”, ez az, ami nem enged megváltozni. Hát Isten megbocsátása nem ilyen. Nála nincs „már megint”. Az egyszer megbánt, bevallott és megbocsátott bűnt – egyszerűen „elfelejti”, sőt, ahogy más helyeken olvassuk, az nem létező a szemében! Hiszen amire ő „nem emlékezik”, az csakugyan nincsen, mert minden, ami van, megvan őbenne, megvan az ő értelmében, „emlékezetében”. Hatalmas nagy dolog ez! Isten a vétket leveszi, mintegy leemeli az emberről, a bűnt, ami nagyon is létező, nagyon is reális, valóságos valami, egyszerűen nem létezővé, semmivé teszi, megsemmisíti. Bármi legyen az igazság a szöveg eredetisége körül, ez az ige, úgy tetszik, teljes összhangban van Jeremiás prófétai tapasztalataival, az ember cselekvési lehetőségéről vallott pesszimista felfogásával. Az ember oly mélyen van átitatva a bűnnel, hogy azt felszámolni csak Isten ilyen radikális tette, már nem is egyszerűen bocsánata, hanem a bűnt megsemmisítő cselekedete tudja. Ezzel az isteni aktussal lesz tiszta az ember, mentes vétkeitől, vagyis alkalmas arra, hogy közösségre lépjen Istennel, amint a megelőző, harmadik kijelentésben olvastuk.

    A két rövid versben Jeremiás kimondja az új szövetség minden lényeges elemét:

a) Az új szövetség a törvény belsővé válását, azaz a személyiség középpontjának a     törvényhez hasonlóvá, lelkivé-szellemivé alakulását hozza meg.

b) Magyarázat: vagyis Isten önmagát adja az ember bensőjébe; Isten és az ember egymásra     találnak.

c) Ez azt jelenti, hogy az ember nem csak az egyes törvényeket, hanem a Törvényadó Istent mint ilyet fogja ismerni egyfajta benső ismerettel; a maga véges módján bár, mégis úgy ismeri meg Istent, ahogy Isten ismeri őt: belülről.

d) Mégpedig abból ismeri majd meg, hogy Isten, éspedig – micsoda paradoxon, és mégis milyen természetes! – a Törvényadó Isten megbo- csátja, sőt semmivé teszi a bűnt, új személyiséggé formálva ezzel az embert.

 5. A prófécia megvalósulása

Az itteni ígéreteknek van egy közelebbi jövőbe mutató közvetlen történeti értelme, amit az eredeti olvasók mindenekelőtt a babiloni fogságot követő időre vonatkoztattak. Ugyanakkor a fogság utáni események, a hazatelepülés, az állami és hitélet újraindulása, a Második Templom felépülése, Ezdrás és Nehemiás reformjai stb. ellenére sem lehetett azt állítani, hogy Isten ígéretei mindezekben a fejleményekben, az ország ekkori életében valóban maradéktalanul beteljesedtek volna. Így a szövegrésznek mindig is megvolt a távolabbi jövőbe mutató, a megváltásra vonatkozó, eszkatológikus jelentősége.

    Jeremiás – próféta. Látja, ami meglesz, látja az új szövetség lényegét. Nem látja, nem láthatja azonban, hogy az, ami meglesz, hogyan lesz meg. Nem láthatja mindaddig, amíg ténylegesen meg nem valósul. Ez természetes és igaz minden jövőbe mutató próféciára. A próféciákat minden részletükben megérteni és értelmezni csak beteljesedésük után lehetséges. Az értelmezések elsősorban azon alapkérdés mentén különböznek, hogy a „megváltottság” állapotán döntően spirituális valóságot értünk-e (kereszténység, 5.1), vagy látható, történetileg megragadható valóságot (zsidóság, 5.2).

    5.1. Az első keresztények hitték – és e hitüknek már a Bibliában hangot adtak –, hogy a jövendölés egésze és minden eleme Jézus Krisztusban valósult meg, már megvalósult; a prófécia ún. teljesebb értelme (sensus plenior) őrá mutat előre. Az újszövetségi beszámolók szerint Jézus az utolsó vacsora keretében jelentette be a(z új) szövetség megkötését (Mt 26,28; Mk 14,24), amely az ő „vérében” valósult meg („vérében”: hebraizmus; jelentése: „vére által”). Az Újszövetség egyébként 23-szor használja a szövetségnek (berit)  megfelelő görög szót (diathéké) olyanképpen, hogy idézi a Héber Bibliát, vagy utal rá. Így természetesen számos olyan aspektusból is értelmezi a fogalmat, és veti össze az új szövetséget a korábbival, amelyekre itt nem térhetünk ki, csak a most előttünk álló négy ismérvet tekintjük át röviden.

    a) „Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. . .” – A ke- resztény hit szerint a törvény, a szó teljesebb értelmében véve az egész Tóra, vagyis a teljes isteni tanítás bensővé válása, mégpedig nem csak egyes kiválasztottak, hanem potenciálisan mindenki számára, ahogy Jeremiás jövendölte, a Szentlélek eljövetelével valósult meg, aki „elvezet minden igazságra” (Jn 16,3).

    b) „. . . én Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek. . .” – Ez a kijelentés Isten és az ember egymásra találásáról szól, ami nem emberi erőfeszítés eredménye: nem az ember emelkedik fel Istenhez, hogy Istent szellemileg birtokolja, hanem Isten ereszkedik alá az ember világába. A keresztény hit szerint az isteni radikalizmus ennek érdekében egészen odáig ment, hogy Isten Jézus Krisztusban emberré lett, egyedi, konkrét történeti személlyé, a teljes emberi természetet vette magára, egy lett közülünk, „hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett” (Zsid 4,15). A próféciának ez a kölcsönös szellemi birtoklásra vonatkozó része Isten és ember Jézus Krisztusban megvalósult egységével teljesedett be: „Higy- gyétek, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem!” (Jn 14,11) Ennek erejében most már lehetséges az ember Istenben léte: az ember, amikor megmarad Jézus Krisztusban, akkor általa Istenben él: „Maradjatok meg énbennem, és én is tibennetek maradok.” (Jn 15,4)

c) „. . . mindnyájan ismerni fognak. . .” – Isten földi megismerésének legmagasabb szintjét a kereszténység szerint Jézus ismerete jelenti, mert Jézus tanításában Isten tanításának eredeti és végső lényegét, cselekvésében Isten cselekvését lehet felismerni. „Aki engem látott, látta az Atyát” (Jn 14,9), mert „én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30). Ugyancsak a negyedik evangéliumban hivatkozik Jézus Jeremiásnak arra a kijelentésére, mely szerint az új szövetség idején mindenkit Isten tanít meg önmagára. János Jézusa így kommentálja ezt: „Mindaz, aki az Atyától hallott és tanult (= helyesen értette a hallottakat), az hozzám jön.” (Jn 6,45)

d) „. . . mivel megbocsátom gonoszságaikat, és vétkeikre többé nem emlékezem.” – A Zsidókhoz írott levél 7–10. fejezetei tárgyalják a két szövetség összehasonlítását, szövegünket pedig a 8. és 10. fejezetek idézik (eléggé szabadon). Itt ad az író magyarázatot ehhez az negyedik elemhez: Miként valósul meg a Jeremiás által leírt totális megbocsátás? Miért tesz így egyszer csak, minden előzmény nélkül az Úr? Milyen alapon? – Jeremiás erről nem beszél, a levél szerzőjének válasza pedig az, hogy ez az emberek felé ingyenes kegyelem Isten számára nem volt ingyenes. A Fiú odaadása a kereszten, illetve, Jézus felől nézve, a Fiú önátadása az, ami örökre eltöröl minden bűnt. Olyan áldozatbemutatás az övé, amelyben az áldozó önmagát adja oda. Ez az önátadás volt vagy lett volna minden addigi anyagi természetű áldozatbemutatás értelme. Most Jézusban totálisan valósult meg, ezért valamiféle megismétlésére, a bűnökért való áldozatbemutatás korábbi formáira a levél írója szerint nincs szükség többé (különösen 8,13 és 10,18).

    5.2. A prófécia eredeti címzettjeinek megközelítése másmilyen, és ennek ismerete fontos, legalább azért, hogy tartózkodásra intsen a túlzottan magabiztos vagy egyenesen kizárólagos magyarázatok veszedelmes csapdáitól. A prófécia zsidó értelmezésének minimális keretfeltételei a következők.

– Ha csak azokat a további próféciákat vesszük számba, amelyek szintén az Isten és népe közötti szövetség megújítására utalnak (Jer 32,37–41; Ez 16,60–63; 34,25–31; 37,15–28), akkor nyomban szembetűnik, hogy ennek a közös elemek mellett további, itt nem említett ismérvei is vannak, így Izrael és Júda egyesítése, egy új ideális „Dávid” fejedelmi hatalma, a bálványimádás megszűnése stb. És mindezek mellett az új szövetség a megváltásnak csak egyik mozzanata lesz, amely nem választható külön a többitől, hanem valamennyi prófétai ígérettel együtt érvényes. A messiási kor elérkezésének további jelei: a pogányok (teljes számban való) megtérése, zarándoklása Izraelbe, a népek megbékélése egymással és Izraellel, Isten egyetemes királyi hatalmának látható érvényesülése, békeországának megvalósulása, a háborúk megszűnése, és így tovább.

– A próféciákban található jelek kézzelfogható tényekre utalnak; pl. azon a kijelentésen, hogy az új szövetség idején nem lesz szükség emberi tanítókra, egyesek konkrétan a prozelitává térítés megszűntét értik.

– És egyáltalán, a fentieknek mind érzékelhető módon kellene beteljesedniök ahhoz, hogy hívő zsidó ember a messiási kor beköszöntéről beszéljen, a jelen világ pedig nem ezt a képet mutatja. A kereszténység felfogása a messiási időről nem egészen ilyen, a messiási kort inkább a „már és még” feszültségében látja. Amikor a Keresztelő vagy Jézus azt mondja, „elközelgett” Isten Országa, akkor a választott görög igealak (éngiken) speciálisan azt jelenti, hogy ez az uralom Jézussal »már itt van«, és »még egyre jön«. Ennélfogva a világ jelen állapota nem mond ellent a megváltás megtörténtének, a két dolog viszonya ennél összetettebb. Egyébként a megváltás megvalósulásának időbeli lefolyásáról, fokozatairól vagy állomásairól – az előbb mondottakat fenntartva – a zsidó tanítók között is különféle nézetek voltak.

– Végül pedig a szöveg nem hagy kétséget affelől, hogy az új szövetség is „Izrael házával” és „Júda házával” köttetik (31), ugyanazokkal, akiknek „atyái” a korábbi szövetségnek is részesei voltak (32).

    Mármost akik nem tartoznak ugyan a szó legelső, természetes jelentésében „Izrael házához” és „Júda házához”, és mégis teljes meggyőződéssel az új szövetség részeseinek tudják magukat – röviden: ke- resztények –, azoknak az „Izrael és Júda háza” fogalom értelmezése nehézséget okoz, és kell is, hogy nehézséget okozzon. Hasonlóan, bár nem ennyire élesen jelentkezik a nehézség a „testvér” szónál a 34. versben. Zsidók zsidók általi, vagy talán a pogányok zsidók általi tanításáról van itt szó? Vagy valami másról? De a leginkább húsbavágó kérdés az „új” fogalom és az azzal implicite adott „régi” értelmezése. Az ember hajlamos a kettőt szembeállítani, és akkor ez a – Jeremiásnál egyébként elő sem forduló – „régi” szócska igen veszélyes valamivé válik, könnyű beleesni a „régi”, tehát „tökéletlen”, „alacsonyabbrendű”, vagy a „régi”, tehát „elmúlt” kényelmes gondolkodási csapdájába.

    És ki tudja – ki nem tudja! –, meddig lehet elmenni ezen az úton.

    Mindezzel szemben azonban látnivaló, hogy a prófécia szerint az új szövetség újdonsága nem a tartalmában van, mert alapja ugyanaz, ami a korábbi szövetségnek is alapja volt, a törvény, a tan, az önmagával azonos Tóra. Nem a szövetség tartalma, hanem a törvény és az ember, végső soron Isten és az ember viszonyának megváltozása az, ami az új szövetséget újjá teszi, ezért semmiképpen nem lehet a korábbival mint úgymond „régivel” szembeállítani („Ó-szövetség”), a korábbi szövetség kedvezményezetteit az újból kirekeszteni, vagy a két szövetség részeseinek körét hamis gondolkodási sztereotípiákat követve mindentudóan az Örökkévaló helyett meghatározni.

Takács Gyula

BOLDOGOK  A  SZEGÉNYEK

Boldogok a szomorúak – boldogok az éhínségesek
(vö. Mt 5,3–4,6)

Így, pátosz nélkül, idealizálás nélkül. A szegények mint kiszolgáltatott, megalázott, védtelen tömeg. A szomorúak mint jajveszékelők, lesújtottak a kirobbanó fájdalomtól. Az éhínségesek mint az éhhaláltól fenyegetettek. S e három együttesen jellemzi a lét nyomorát, a kivetettség, a nem-önmaga-levés állapotát – teológiai szóval a vétkességet.

Jézus nem ezt az állapotot kanonizálja, nem az ideális színezetű szegénységről vagy szomorúságról beszél. Nem a szegénység mint ilyen a boldog.

Jézus azt mondja:

Boldogságuk van a szegényeknek

        Boldogítójuk van

                 VAN KIRÁLY!

A mondás igazi állítása ez: Van Király – Király-proklamáció. A lét nyomorában élő létet kap ajándékul attól, aki a Lét maga: Megváltó érkezik, a sötétségben élőnek nagy Fényesség ragyog.

A Hegyi Beszéd e nyitánya  rendkívül hasonlít ahhoz a képhez, amely a Mt 15,29 skk-ban bontakozik ki előttünk: Fölment egy hegyre, és leült. Nagy sokaság jött hozzá – hoztak magukkal sántákat, bénákat, vakokat, némákat meg sok más beteget, és lába elé rakták őket. Meggyógyította valamennyit. Mikor a nép látta: a némák beszélnek, a bénák meggyógyulnak, a sánták járnak, és a vakok látnak – elámult, és magasztalta Izrael Istenét. Mintha ezt hallanók: boldogok a némák, boldogok a bénák, boldogok a sánták, és a vakok boldogok. Boldogok, mert nem bénák, hanem járnak ők – boldogok, mert nem vakok, hanem látnak ők.

Vagy a képnek egy más megfogalmazása az idézet folytatása: Jézus akkor összehívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: Sajnálom a népet, mert nincs enniök; és kezébe vette a hét kenyeret és a halakat, és mindnyájan ettek, és jóllaktak (vö. Mt 15,32 skk).

Nemde ez fogalmazódik meg itt: Boldogok az éhezők – boldogok, mert nem éheznek többé. Boldogok, mert ételük van – ételük a létezés. A kenyér, amit megérint keze, Ővele magával telik meg csordultig. Önmagát osztja osztatlan szerteszét.

A Hegyi Beszéd és e vele szinonim képek enthuziazmusa összehasonlítható a teremtés himnikus pátoszával is. Teremtés történik itt is: a Létező létet sugároz – így lesz gazdag, aki szegény, örvendező a szomorú, és jóllakott az éhező. [Megjegyzés: A megértésnek igen hatékony eszköze a közös nevezőre hozás vagy egymásra fedés, és az egymáson át olvasás.] Boldogok tehát a szegények, a szomorúak, az éhezők.

A szegények, a szomorúak, az éhezők nem szükségképpen jámborabb vagy jobb emberek, mint a többiek. Milyen alapon esik tehát rájuk a választás, miért ők a boldogok, övék az Isten-ország? – miért e privilégium? Erre a kérdésre nem e csoport tulajdonságaiban kell keresni a választ – a szegénység nem útlevél az Isten Országába. Hanem a választ Isten cselekvésmódjában, Isten uralkodói stílusában kell keresni: Isten a szegények javára uralkodik – ez az Isten-uralom alaptermészete. A szegények az Isten-Királynak a védencei. Ezért e három boldogság nemcsak szegényekről, szomorúakról, éhezőkről beszél, hanem még sokkal inkább Istenről, Isten uralmának természetéről. És alapvetően azt mondja el: Isten a szegények javára uralkodik – Isten ilyen Úr. Ilyen Isten Ő – Atya-Isten. Isten népének jó Pásztor. Atya-Király, Pásztor-Király képe rajzolódik ki az Isten-uralomról. A szívek megvigasztalása, az éhezők jóllakatása Isten királyi attribútumai. Nem járulékos, mellékes elemek, hanem maguk a lényegi vonások.

Ennek megértéséhez kissé messzire tekintünk. Az ókori Közel-Kelet népeinek királyideológiája általában – Izrael királyeszméje pedig sajátságosan – olyan királyképet állít elénk, amelyben a királykodás, az uralom lényege a szegényekről, a kiszolgáltatottakról való gondoskodás, az özvegyek, az árvák, a gyengék oltalmazása. Ezeket a királyokat nem az elrettentés koronájával ékesítették fel, hanem a gyengédség illatos olajával kenték fel királlyá. Nem diktátorok, hanem a népnek mint egy nagy pásztorcsaládnak atyjai. Az izraeliták – és általában a semita népek – számára a királyság intézménye isteni eredetű: a király az istenség képviselője, innét nyeri szuverén hatalmát, de ebből fakad atyai, tanítói, pásztori jellege is.

Az igazságtevés például nem abban áll, hogy két fél között mintegy pártatlan ítéletet hoz, hanem abban, hogy a gyengébbet védelmébe veszi az erősebbel szemben. A 3. évezred óta Mezopotámiától Egyiptomig olyan királyeszmény létezik, amely a királyban sajátságosan a szegények és elnyomottak bajnokát látja. A tökéletes uralom az, amely a leggyengébbeknek biztosítja jogaikat.

Ez a királyeszmény érvényes az Isten-képre is – sőt abból ered. A kiszolgáltatottak védelmezőjét, az önmagukat megvédeni nem tudók patrónusát látják benne. Az Isten tulajdonképpen paraklétosz – vigasztaló (ügyvéd, aki mellé hívatik, aki mellette áll). Milyen nagyszerű lett volna, ha ezt a nevet megtartottuk volna: amennyire csodálatos név az Atya, amilyen jelentésben gazdag a Fiú, olyan nagyszerű lenne: a Vigasztaló. Ahogy Isten Atya-Isten, ahogy Isten Fiú-Isten, úgy Isten valóban Vigasztaló-Isten. És ő épp az Igazság Lelke – az igazságot tevő.

Az izraelita próféták jól ismerik ezt a koncepciót, és elevenen tartják az első századig: Izrael Istene a gyengék védelmezője – Deut 10,17–18; Zsolt 68,6–7; Zsolt 146 Jahve programja; Kiv 22,20–26; Jer 22,3. A királyoknak mint Isten helyetteseinek a szegények védelmezőinek kell lenniük, mert ők nem tudják megvédeni magukat. Nem a szegénység idealizálása, hanem a király ideálja. A messiás-király jellemvonásai (lásd: názáreti beszéd, Lk 4,16 skk) épp ezt mutatják. A nyolc Boldogság így az eszményi királyság, az Isten-uralom proklamációja lehet. Nem jutalmazó tevékenységről van szó – a szegénynek a szegénység nem érdeme, ami jutalmat érdemel –, hanem uralkodói tevékenységről: az igazságot ott kell megvédeni, ahol a legveszélyeztetettebb.

Isten nagy fellépésének címzettjei: szegények. . . (Mt 5,3–6; Lk 4,18–19; 6,20–21.) De nem érdemeikről, erényeikről van szó. A hangsúly azon van, hogy szerencsétlenek, szánalmasok – és Isten megkönyörül, Isten irgalmas, és üdvözít. Nem idealizálják a szegényeket. Nem morális, hanem ontológiai szimbólumok – a semmiség jelei.

A mátéi boldogságokban dominál a parainetikus vonás: irgalmasok, békességszerzők. . . De az a három eltér ettől: a szegények bírják Isten országát, a szomorúakat megvigasztalja Isten, az éhezőket jóllakatja Isten. Léttani szimbólumok – a semmi voltot jelentik. Mindenkinek meg kell találnia önmagában a szegényt, a panaszost, az éhezőt. Boldogok, akik megtalálják ezt, mert azért jött, hogy hívja a bűnösöket – boldogtalanok az önmagukban igazak. Mindenkinek meg kell találnia szituációját Isten előtt – ha nem lesztek olyanok, mint a kicsinyek, nem mentek be a Mennyek Országába. De ez még nem morális feladat: ez önértékelés, bűntudat, semmiségtudat.

A szegények, a szomorúak, az éhezők nem feltétlenül jobbak és jámborabbak, mint a többiek – nincs is szó két csoportról, hanem az emberre általában  vonatkozó jelleg: a szegény. . . Milyen címen illeti meg tehát a szegényt a boldogság, az Isten országa milyen címen övé? Nem érdem címén, nem tettek jogán. A szegénység abszurd címén, a címtelenség címén. Mert ingyen ad vizet, s kinek nincs pénze, kenyeret nála vehet – csak az. Ki kérhetne tőle számon? Ki követelhetne tőle? Ki állna elébe, hogy dicsekedjék? És innen kiindulva mégis erkölccsé válik, lelkületté: a semmiség tudata, a semmit magáénak nem tudás öntudata, a kolduló lehajlás. És így törvényhozás helye a boldogságok hegye – új sínai szövetség.

Jézus tanításának két kritikus pontja volt: az egyik a kereszt, a másik az irgalom. Mindkettő a kicsinység problémájával küszködik. Nem köny- nyű megérteni azt, hogy Isten kicsiny lehet. De milyen nehéz átélni azt, hogy az embernek kicsinynek kell lennie. Ezért mondja Jézus: Aki utánam akar jönni, vegye föl keresztjét – a kicsinység jelét. A tanítvány ne legyen nagyobb, mint mestere: kicsinek lenni tanít – engedjétek hozzám a kicsinyeket, a kicsinységeteket –, mert Isten mindent a kicsinység titkába foglalt bele. Úgy üdvözít, hogy maga megy elöl az úton – a szűkösön –, s mint pásztor elsőként lép be a keskeny kapun. A kicsinység titka az üdvösség titka – a LÉTEZÉS titka: a halál – az életé.

Ő kiüresítette önmagát – noha gazdag, szegénnyé lett értetek. És az ember üres edény, hogy Isten jelenléte töltse meg. Az ember a szegény, és gazdag csak szegényen lehet. Kincse nem az, mit csűrökbe gyűjtöget, nem önmaga. Kincse, mi megmarad, csak Isten lehet. Jutalma, városa, otthon, étel, ruha, mit fölvehet. Csak Isten az Öröm – egyedül. Én vagyok a Te Urad, Istened, én vagyok a Te Örömöd, a Léted, a Mindened – az Egyetlened.

* * *

Boldogok a szegények,

        boldogok a szomorúak,

                boldogok az éhínségesek

A három szó: szegény-szomorú-éhínséges egyetlen kijelentés háromféle megfogalmazása – egységes csoport három oldalú jellemzése. Nem szociológiai kategóriák ezek, hanem lelki dispozíció jelei – a szegények már két évszázada a zsidó vallási terminológiában a haszíd, szent szinonimája. A szegények Isten szegényei – Istenéi – azaz szentek – szentek, tehát boldogok.

A „boldogok a szegények” kifejezés hasonló, mint a „nézzétek az ég madarait” – nézzétek a boldog madarakat: Istenéi – Isten táplálja őket. Jézus nem kanonizál társadalmi rétegeket – nem olyan embereket mond boldognak, akik éheznek, mert nincs elég ennivalójuk. Hanem lelki dispozíciót fogalmaz meg: olyan emberekről beszél, akik tudatában vannak semmiségüknek,  és nem riadtak vissza, hogy semmik legyenek. Nem anyagi vagy jogi kiszolgáltatottságról van szó, hanem ennél sokkal többről: a lélek semmiségéről, a lét szegénységről, a „nem élek én” állapotról. Persze nem ez az, ami boldogít – ez így még tragikum. Isten a boldogítójuk ezeknek – Isten az Ország. Vigasz, Isten az éhezőknek Kenyér.

A lélek önnön semmisége oszló ködén át megsejti: az Úr áll a parton, az Úr a rév, a biztonság, a béke Ő. S arcának fénye áttűz a köddé vált lélek falán: a Jegyes Kedvesével frigyre lép.

Nem élek én – Krisztus él. Ekkor a lélek teljesen Isten felé fordul – elfelejti a mögötte lévőt – feledi az atyai házat, elveszti önmagát, semmi sem marad önmagából, semmi sem övé, semmije nincs. Ő maga semmi, létében szegény, s ezért egyetlen remény, az egyedülvaló jutalom, a kincs, a gazdagság csak Isten lehet. Isten kizárólagossága, az Egyedülvalónak egyedülvalósága, az Isten-kapcsolat – ez a Szövetség első parancsa. Első, és így fontosabb is, mint bármelyik. „Halljad, Izrael: az Úr, a te Istened egyedülvaló, és rajta kívül más istened ne legyen – ne légy önmagad istene, mert így nem lehetsz Istené. Légy szegény!” Az új Sínai – a Hegyi Beszéd első parancsa ez: legyetek olyanok, mint a kicsinyek, olyanok, mint a gyermekek. Nem fiziológiai fejletlenségről van szó, hanem arról a lelki felnőttségről, amelyik elérkezik a semmiség tudatához – az én önmaga megértése a pontszerűség állapotában – kiterjedése nincs – szegény, semmi. Ennek szemléltetése végett állít Jézus maga elé gyermeket, aki legalább méreténél fogva kisebb, mint a többiek – s így alkalmas arra, hogy a pontszerűség jelképe legyen. Nekem mindig kisebbednem kell – érti meg a Keresztelő. A pont a semmiség állapotában él. Jézus maga elé állít egy gyermeket, de nem a gyermekről beszél, nem gyermeket lát maga előtt. A lélekről beszél, éspedig az érett lélekről, a tökéletesről, aki a kifejlettség állapotában a semmiség pozíciójába elért. Boldogok a szegények – élek én (irónia) – de nem élek én – szegény – gyermek – Krisztus él – boldog. Az Istennel érintkezésnek, az Isten-érintésnek szükségszerű velejárója vagy szükségszerű előfeltétele az önmagunk semmisége, a létszegénység, az üres edény. Krisztus él – és Krisztus egyedülvaló. Krisztus, lelkem Istene – emésztő tűz a mi Istenünk, Úr – feltétel nélküli – és nem tűr korlátokat, még a szeretet korlátait sem. Vele nem lehet, hogy nagylelkű legyek, még a hódolat gátjait is elveti: nem kellenek nekem a ti ünnepeitek, gőzölgő bikák-bakok-borjak vére nemde undorít, a semmiséget szeretem, a semmiség füstté vált ködét: az áldozat jó illata kedves nekem, mert egyedül a semmiség hagy elég teret nekem, hogy létezzem én – én, ki Én Vagyok – az egyedülvaló Létezés.

Az első parancs tehát a törvényben – az első – a legfontosabb: halljad Izrael – az Úr, a te Istened egyedülvaló. Az első parancs az áldozat, hogy áldozatnak lennie kell, de az áldozat a megsemmisülés: az ábeli füst. Nem a tett – a hit üdvözít. A tettek majd a hit virágai. A hitnek azonban előzményei nincsenek, a megajándékozottnak adománya ez. Akit ő vonz, hozzá csak az mehet.

Az első parancs – a legfontosabb, hogy Isten nemcsak legfontosabb, hanem Egyedülvaló; nemcsak mindenek fölött való, hanem rajta kívül nincsen létezés – a semmi fölött lebeg. Isten egyedüli – egyetlenségére féltékeny az Úr. Szigorú, ki mindent elvehet, és el is vesz – minden Övé. El is kell vennie, hogy mindenben minden Ő legyen. Ez a beteljesedés: amikor átadja Krisztus az uralmat az Atyának. Az áldozatnak egészen elégőnek kell lennie. Az áldozat ez: Isten emésztő tüzébe zuhanni bele, és nem maradni meg. A szegények liturgiája ez, szomorúak éneke, himnusza. A Trón körül álló nagy sereg homlokán Isten-nevet visel – nekik nincs nevük – a Bárány az énekük – a Bárány a dicséretük – és az életük Krisztusuk – a nagy szorongattatásból jöttek ők – a tűzből érkeztek ide – mind áldozat. A szent szegények, a szent szomorúak, a szent éhezők – Krisztus él – ezt éneklik mindnyájan – Krisztus Úr – Krisztus Istenük.

* * *

Az Istennel érintkezésnek, az Isten-érintésnek szükségszerű velejárója, szükségszerű előfeltétele az önsemmiség. Krisztus él – egyedül, és nem élek én. Isten emésztő tűz. Nem nagyon lehet kifejezni, mit jelent e tűzbe zuhanni bele, de mámorító öröm, és ezért boldogok. Csak ennyit lehet mondani róla, többet Jézus sem akart mondani: boldogok. Ezért állít oda Jézus gyermeket szavak helyett, vagy mezei virágot, az ég madarát – de nem róluk beszél, hanem ők szavak. Szavak a gyenge szavak helyett – gyengék ők is kimondani, de valamivel találóbbak, mint a mondott szavak, és még a szavakat is józanságra tudják tanítani. Így tehát Jézus ajkán a szegények, a szomorúak, az éhezők már nemcsak mondott szavak, hanem a gyermek, a holló, a virágok által oktatott szavak,  erősített szavak, jelek. Könnyen a helyébe tehetjük – „boldogok a szegények” helyett mondhatjuk: boldogok a gyermekek, vagy boldogok a hollók. És így: ahogy Jézus nem a hollókról mint hollókról beszél – úgy világos, hogy nem a szegényekről mint szegényekről beszél. A boldogság titkát tárja fel – az Istenbe elmerült lélek szituációját ábrázolják szavai.

Egyedül Isten üdvözít – noha nem nélkülem. Isten közeledik – és közelsége váltja ki a lélek szegénységét, szomorkodását és éhezését, azaz a lélek olyan önértékelését, amikor önmagára mint semmire emlékezik, és Isten jelenléte teszi boldoggá – így nem a szegénység boldogít, hanem Isten, aki gazdag, nem a szomorkodás boldogít, hanem Isten, aki boldog, nem az éhezés boldogít, hanem Isten, aki a teljesség: Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa – és Isten az ország; Boldogok a szomorkodók, mert ők megvigasztaltatnak – és Isten a vigasztalás; Boldogok az igazságosságot éhezők és szomjazók, mivel ők jóllakatnak – Isten az ételük és az ital. Ezek a mondatok tehát nem a Törvény, hanem az Örömhír jellegét viselik.

Ebből a szempontból nézve a kezdeti megállapítást, hogy e három boldogság lelki dispozíciót jelent, módosítanunk kell – Jézus nem is csak hogy lelki dispozícióról, előfeltételről beszél, hanem a Mennyek Országáról, az Ország természetéről. Isten dispozíciójáról, arról, hogy milyen az, amikor Ő itt van, jelen, közeledésének következményéről: a semmiség – és mámorító öröm, nem élek én – Krisztus él. Szegény vagyok – mert Krisztus a mindenem; szomorú, nincs bennem (bennem lakó, belőlem való) öröm – mert csak Isten az én örömem; éhezem – mert Istent étkezem, mert itt van jelen, és jelenléte az ételem, az örömem, mindenem. Milyen boldogok, kiknek örömük ez lehet: Krisztus él, bennem lakik, itt van jelen – az Ország elérkezett, higgyetek az Örömhírnek. Jézus önmagáról beszél, mert Ő az Ország.

Nem szabály, törvény: legyetek szegények, hogy boldogok lehessetek. Nem is egyszerűen csak vigasztalás: nem baj, ha most szomorkodtok, majd vigasztalásban részesültök. Hanem a szó szoros értelmében vett teológia – Istenről valló beszéd, illetve Isten vallomása önmagáról – kinyilatkoztatás: Itt vagyok jelen – Én Vagyok – én vagyok a te örömed, és létem olyan végtelen, hogy „megsemmisít” tégedet: magamba ölelem magamnak teremtett lényedet – „már csak én létezem” – és bennem lélegeznek hegyek – a virág bennem öltözik – a madárnak csűre az én kezem – „csak én létezem – egyedül”. Én vagyok a te Urad, Istened – és önmagamba illesztem „magamból hasított” tégedet: nézd, eljövök és üdvözítelek – én vagyok a te Istened – Üdvözítőd – Egyetlened. Nemcsak Isten vagyok én, nemcsak létezem – én vagyok a te Urad, Istened: itt vagyok – Jelen. Fogd meg a kezem: emeld föl a tekinteted, és nézd az én szemem! Milyen boldogok, kik látják arcomat, kik tudják, hogy velük lakom, velük étkezem. Milyen boldogok, kik ismernek engemet – milyen boldog az, aki enyém lehet. Boldogok, kik értem üldözést szenvednek el. Értem, hogy jelen legyek – hogy ott legyenek velem. S milyen boldog, ki értem szegény lehet, kinek semmije nincs – nincs háza, családja, önmaga, elveszett élete, hogy én legyek egyetlene – kincse, birtoka, a megtömött mérték, a jó jutalom – a százszoros termés. Milyen boldog az, ki értem szegény lehet, és bennem gazdagul, bennem gyűjt kincseket – nem veszít soha. Milyen boldog Ábrahám – milyen boldogok a vándorok – messze van otthona – nincs háza, városa, szántóföldjei. De az úton, mely köves – ott az úton, a semmiség kietlen vidékén lát engemet, a puszta rejtekén.

A Lét éle az Út – a pengeél –, és ide hív. A szakadék fölött ível az út: a hit a „semmi” fölött lebeg: a lélek a Lélekre bízza magát – a Lélek jegyese – Isten szerelmese. Ó, milyen boldog ő! A lét élén, mert az út ilyen, ilyen pont a kereszt föld és ég között: léttelen pillanat, szűk kapu, tű foka. Hátra nem tekint, nem vágyik haza, húsos fazekak nem ígérgetik. Csak néz engemet, csak néz Arcomba bele, én vagyok egyetlene, jutalma, öröme. Milyen boldogok a vándorok, szívükben tűz lobog, a pusztában Szerelmes érinti lelküket.

Boldogok a szegények

Oláh Miklós

„A  TÖBBI  VÁROSBAN  IS  HIRDETNEM  KELL  
ISTEN  ORSZÁGÁNAK  EVANGÉLIUMÁT”  (Lk 4,43)

A „Menjetek az egész világra. . .” (Mk 16,15)  a címben idézett formában már személyes jellegűvé válik. Többé már nem külső parancs, mert interiorizáltam, magamévá tettem azt. Már a megtérés is hálaadás. De a hálás ember sohasem sajátítja ki csak magának azt, amit kapott, mert „bonum est diffusivum sui” – a jónak sajátossága, hogy tovább akar áradni. És aki hálás, az tudja, hogy amije van, azt kapta, az nem sajátja. Eredetét tekintve nem az enyém sem a hitem, sem a hivatásom. Nem lehetek tehát beképzelt, nem nézhetem le az „egyszerű híveket”, nem „dicsekszem, mintha nem kaptam volna” (1Kor 4,7). Ez az evangelizáló ember két fontos tulajdonságára hívja fel a figyelmünket: az alázatra és a felelősségre.

Mielőtt azonban e két fontos vonást alaposabban szemügyre vennénk, hadd jegyezzem meg, hogy „a többi városban is hirdetnem kell. . .” nem jelenthet részünkről valami kóborló lelkipásztorkodást. Az Úr egyedül végezte az evangélium hirdetését az egész országban, ezért kellett mennie „a többi városokba” is; de nekünk és minden papnak megvan a saját területünk, ahol dolgoznunk kell. Elég az, amit rád bíztak. Ha ott már mindenkit megtérítettél és szentté tettél, akkor indulhatsz tovább. Ha a személyesen rád bízottakon kívül másokhoz is akarsz szólni, támogasd írásaiddal a magyar sajtót. Így valóban „a többi városban is hirdetheted Isten országának evangéliumát”. Egyelőre azonban inkább így értsük a magunk számára Jézus szavait: A templomba járókon kívül a „többi családokban is hirdetnem kell Isten országának evangéliumát”.

1. Amikor világossá válik előttünk, hogy nem dicsekedhetünk, ez nem jelenti, hogy szégyenkezni akarunk vagy kellene. Ez a kérdés is a Biblia tanításának egyetemes értelmezését kívánja meg, mert látszólag ellentmondó kijelentésekkel találkozunk: egyfelől nincs jogom dicsekedni a kapott kegyelmekkel, s így az evangéliummal sem, másrészt nem is szégyenlem azt. (Róm 1,16) Szükség van egy bizonyos helyes keresztény öntudatra, benső egyensúlyra. „Aki szégyell engem és tanításomat e hűtlen, bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyenleni fogja, amikor majd eljön Atyja dicsőségében.” (Mk 8,38) Szégyenkezzen miattam a világ Megváltója?. . . A „hit hőseiről”, a „hitben elhunytak”-ról mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy „Isten sem restelli, hogy Istenüknek hívják Őt” (11,16). Ez az öntudat azonban semmiképp sem jelenthet se hivalkodást, se valamiféle keresztény felsőbbrendűségi tudatot. Nincs semmi jogunk lenézni vagy megítélni másokat! „Nem magunkat, hanem Jézus Krisztust hirdetjük, magunkat pedig mint Jézus kedvéért szolgátokat.” (2Kor 4,5)

Ha Isten Fia, „akiért és aki által lett minden”, nem tartja megalázónak, hogy alázatos legyen, akkor az emberiség miért szégyelli az alázatosságot? Az Úr Jézusnak egyik legcsodálatosabb – és nekem az egyik legkedvesebb – istenemberi vallomása az, amikor így szól: „szelíd vagyok és alázatos szívű.” (Mt 11,29) Az alázatot már régóta úgy értelmezem és magyarázom, hogy az nem egyéb, mint realitás, valóságérzet. Tudom, hogy kicsiny vagyok, alig több, mint semmi, nincs semmim, amit ne kaptam volna, „képességünk (elégséges voltunk) Istentől származik” (2Kor 3,5), „hogy ne magunkban bízzunk, hanem Istenben” (2Kor 1,9); de ez nem tesz bizonytalanná, nem kelti a kiszolgáltatottság kínzó érzését, hanem ellenkezőleg: megnyugtat és megerősít az a tudat, hogy „jó kezekben vagyok.” „Bizalommal ráhagyatkozom.” (Zsid 2,13) Önbizalmam éppen abban gyökerezik, hogy tisztán és biztonságosan látom helyzetemet a világmindenségben. Tudom, hogy ez nem a magam érdeme, de békességem  éppen ebben gyökerezik.

2. Felelősség. Az Úr Jézust éppúgy áthatotta, életét éppúgy meghatározta a küldetéstudat, mint Pál apostolét: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16) Jézus emberségét is átitatta az a meggyőződés, amiről így vall az apostol: „Ha az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem.” (Uo.) És erre nevel minket is Krisztus: „Ti is, miután megtettetek mindent, amire parancsot kaptatok, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, nem tettünk többet, mint ami kötelességünk.” (Lk 17,10)

Érdekes – és bizonyára nem véletlen –, hogy Jézus az után mondja (vagy legalábbis az evangélista akkor idézi fel) ezt a krisztusi minősítést, amikor az apostolok kérték az Urat: „Növeld bennünk a hitet.” (Lk 17,5) Akinek bensejében van, szinte már természetévé vált az a törvény, hogy „a többi városokban is hirdetnem kell Isten országának az evangéliumát”, az a megtérésnek, a hitnek már magasabb fokára jutott. „Írva van: »Hittem, s ezért szólaltam meg«, mi is hiszünk és azért beszélünk.” (2Kor 4,13) Nem vagyunk megrendelést teljesítő, szolgáltatást végző vállalat – bár sok hívő, vagy inkább csak „egyháztag” (én ugyan ezt a tagságot is kétségesnek érzem kissé) így gondolkozik, és így látja a papság feladatát. „Megrendeljük a temetést, a keresztelést, az esketést. . .” De lehet, hogy nem is ők a hibásak ebben: azért látják így, mert így láttatjuk velük, mert így viselkedünk. Vajon tényleg csak a hivatalos ügyeletet tartjuk meg, csak hivatalnokok, „béresek” vagyunk, illetve akarunk lenni? „Növeld bennem a hitet!” Szoktad-e kérni, benne van-e mindennapi imádságodban ez a kérdés? Benne van-e tudatunkban egyáltalán az erre való igény? Hitünk növekedése arányában fog egyre tisztábbá válni előttünk a felelősségünk!

Felelősség önmagunkért. Ne gondoljuk, hogy magunkkal, saját fejlődésünkkel nem kell törődnünk! „Én is futok, de nem céltalanul, mérem az ökölcsapásokat, de nem csak a levegőt csapkodva, hanem sanyargatom és rabságba vetem testemet, hogy – míg másoknak hirdetem az igét – magam érdemtelenné ne váljak.” (1Kor 9,26–27) Vajon minket nem fenyeget ez a veszély? Mitől vagyunk olyan magabiztosak? „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor 10,12) „Ez a kincsünk cserépedényben van. . .” (2Kor 4,7) Érdemes felfigyelni arra, hogy már az önmagunkért való felelősség is milyen alázatra készteti az embert!

Pedig nem csak önmagunkért, hanem felelősek vagyunk másokért is. Tulajdonképpen – ha nem is egyenlő mértékben – felelősek vagyunk mindenkiért! Hiszen küldetésünk egyetemes: az egész univerzumhoz, a kozmoszhoz szól a ránk bízott isteni üzenet és ajándék. „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek.” (1Kor 9,22) A szentatya írja a világ ifjúságához intézett apostoli levelében (1985-ben): „Ezért a jelenért minden formájában a mostani felnőttek a felelősek. Tiétek, kedves fiatalok, az a felelősség lesz, amely majd veletek együtt fog jelenné válni, de most még csak jövő.” Nagyon figyelemreméltó Michel Quoist gondolata: „Isten küzd azért, hogy felemeljen minden embert, mint a világegyetem társteremtőjét, hivatása magaslatára szabadságban, büszkeségben és teljes kibontakozásban. . . A Biblia első lapjain Isten már kijelenti az emberben való nyugodt és csodálatos bizalmát, mert nem teljesen elkészített világot ad neki, hanem építendő világot. . . Isten átadta az embernek azt a felelősséget is, amellyel az emberiséget kell teljességre vezetnie. Az emberek tudják, hogy előbb-utóbb az életről is dönteni fognak. Van egy gyermekük; akarnak-e másodikat? Van kettő, akarnak-e harmadikat? Isten az ember elhatározásához alkalmazkodik. Végtelenül tiszteli a szabadságot, a felelősség csúcsát, ezért szeretete őrületében Isten szabadon lemond az ember kezébe. És mintha ma világszerte az emberek hosszú álomból ébrednének. . . Tudatosítják, hogy nem juthatnak boldogságra, életörömre, csak ha résztvevők és felelősek az élet egész vonalán, az élet egészében. . .” (Krisztus él, 60. oldal) A Gaudium et spes  zsinati okmány is beszél erről: „Új humanizmus születésének vagyunk tanúi, amelyben testvérei és történelme iránt érzett felelőssége határozza meg az embert.” (55. pont)

Az egyház felelősségtudata a liturgia imáiban is megmutatkozik: kikért, miért imádkozik, könyörög. Jól látható ez a görög liturgia ekténiáiban: „Az egész világ békességéért, Isten szent egyházainak jólétéért. . ., ezen szent hajlékért és mindazokért, akik ide . . . járnak, püspökökért, papságért, a népért, hazánkért . . . ezen városért és minden városért, községért és vidékért. . .” Hajózók, utazók, betegek, fáradozók, foglyok, hitjelöltek, jótevők, bűnösök, élők és holtak: mindenkinek kérünk irgalmat, és önmagunkat és egymást egyaránt felajánljuk Krisztusnak.

Egészen sajátosan fedezte fel és élte meg ezt az egyetemes felelősséget Albert Schweitzer. Életrajzában olvassuk: „Amikor a felnőttek megtanították az első imádságra, érthetetlen volt számára, hogy miért nem esik szó benne az állatokról. Ezért mikor anyja, aki együtt imádkozott vele lefekvés előtt, búcsúzóul megcsókolva őt eltávozott, ő a közös imához még hozzátette: »Mennyei Atyánk, szabadíts meg, és irgalmazz mindenkinek, aki lélegzik, óvd őket a gonosztól, hadd aludjanak békében.« Két ízben is elment horgászni, de nem volt rá képes. Nem tudta nézni, hogyan vonaglik a kukac a horgon, hogyan tátog levegő után a szárazra került hal. . .” (B. Noszik: A. Schweitzer, 31. old.) Korán el kell kezdeni a felelősség alakítását a gyermekekben. Egy régebbi megtörtént eset is erre figyelmeztet: többszörös, kegyetlen módon elkövetett gyilkosságért halálra ítéltek egy embert, aki – már akasztófa alatt állva – az utolsó szó jogán megátkozta szüleit, amiért nem fogták le a kezét, amikor kicsi korában az első kismadár nyakát kitekerte.

Ez az egyetemes felelősségünk, ami Isten egyetemes szeretetéből fakad, olyan téma, hogy külön tanulmányt lehetne és kellene írni róla. Tény, hogy a felelősségünk nem egyforma mértékű minden és mindenki irányában. Amit Pál az özvegyek feladatairól ír, az – mutatis mutandis – mindnyájunknak szól: „. . . elsősorban a saját családjuk tagjaira legyen gondjuk, és róják le hálájukat szüleik iránt.” (1Tim 5,4) Magunkra alkalmazva ezt így lehetne fogalmazni: elsősorban a saját egyházközségére és városa-faluja lakóira legyen gondja! Oly nyomasztó, nagy teher ez a ránk bízottakért való felelősség, hogy már „Mózes is így szólt az Úrhoz: »Miért bánsz ily rosszul szolgáddal, s miért nem találok tetszésre szemedben, hogy ennek az egész népnek a terhét a vállamra rakod? Hát talán én hordoztam ezt az egész népet méhemben, vagy én voltam, aki szülte, hogy mondhasd nekem: vidd kebleden, amint a dajka viszi a csecsemőt« . . .” (Szám 11,11–12)

„Krisztus szeretete sürget minket.” (2Kor 5,14) Hogy is értsük ezt: „Krisztus szeretete”? A mi – Krisztus iránti – szeretetünk sürget, ösztönöz minket, vagy az, ahogyan és amivel Krisztus szeret minket? Azt hiszem, jobb esetben mindkettő! Kereszty Rókus írja a Teológiai Kiskönyvtár sorozatban: „Az evangélisták hangsúlyozzák, hogy Jézus haláláért mindenki felelős, ugyanakkor mindenki másra akarja hárítani a felelősséget.” (Krisztus, 76. old.) Isten nem így tesz. Isten felelősségvállalását hűségnek nevezi a Szentírás, és ismételten hirdeti és hangsúlyozza a prófétáktól kezdve ezt a gyönyörű igazságot: „Hűséges az Isten!”

„A többi városokban is hirdetnem kell. . .” Mit kell hirdetnünk? Jézus így fejezte ki igehirdetésének tárgyát, így nevezte meg annak tartalmát:

    „Azt hirdetem a világnak, amit az Atyától hallottam. . .” (Jn 8,26)
     „amire Atyám tanított. . .” (8,28)
    „amit Atyámnál láttam. . .” (8,38)
„Az Istentől hallott igazságot. . .” (8,40)
„úgy, amint azt az Atya mondta. . .” (12,50)
„Nyíltan hirdetem az Atyát. . . ” (16,25)

Szent Pál ezt már így fogalmazza:

    „az örömhírt hirdetjük nektek” (Csel 13,32)    
    „Jézus által a bűnök bocsánatát. . .” (13,38)
    „a megfeszített Krisztust. . .” (1Kor 1,23)    
    „hogy Krisztus feltámadt a halálból. . .” (15,12)
    „nem magunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust. . .” (2Kor 4,5)

Szent János pedig így fejezi ki ezt: „az élet Igéjét hirdetjük nektek, ami  kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit saját szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és kezünk tapintott. Az élet megjelent. Mi láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt, és megjelent nekünk.” (1Jn.1,1–2) A szó szoros értelmében sejtelmünk sincs, hogy hol, mikor, kinek, mit mond az életünk, a viselkedésünk, a világban való jelenlétünk. Nemrég történt egy apró kis eset: vonaton utaztam, csak néhányan voltunk a fülkében, végül ketten maradtunk egy középkorú asszonnyal. Én olvastam, szunyókáltam, fel- emeltem a leesett újságját, néztem az elsuhanó tájat, stb. Amikor leszálláshoz kezdett készülődni, megkérdezte: „Tessék mondani, mi a foglalkozása?” Nem volt rajtam semmi papi jelvény, ezért csodálkoztam a kérdésén, de színt vallottam: „Pap vagyok.” – „Sejtettem – mondta –, mert valami sugárzik magából.” S ezzel elköszönt.

„Beszédetek legyen mindig szíves, sóval ízes. . .” (Kol 4,6) Hogy beszédünk ilyen lehessen, ahhoz hitünknek kell ilyennek lennie: értelmesnek, érettnek, élőnek.

Szilas László

KANÍZIUSZ  SZENT  PÉTER

Kaníziusz Szent Péter, jezsuita, író és szónok, a katolikus megújhodás nagy személyisége volt Közép-Európában a 16. században. 1521. május 8-án született a hollandiai Nijmegenben, mely akkoriban a Német-római Birodalomhoz tartozott. Ezen a napon közösítette ki a wormsi birodalmi gyűlés Luther Mártont, s egy nappal később sebesült meg súlyosan Loyolai Szent Ignác Pamplona város védelmében, mely őt megtéréséhez és a jezsuita rend alapításához vezette.

Kaníziusz (hollandul Kanijs vagy Kanis, latinosan Canisius) középiskolai tanulmányait a „Közös élet testvérei”-nek gimnáziumában végezte, ahol a „devotio moderna”, egy mély vallásos lelkiség uralkodott. Kaníziusz végrendeletében, melyben Isten kegyelmének működését írja le önéletrajzként halála előtt, két gyerekkori emléket mond el, amely kitörölhetetlenül élt lelkében. Az egyik egy vallásos élmény a nijmegeni Szent István-templomban, a másik látogatása idős rokonánál, van Eymeren Reinaldánál, egy ismert lelki írónőnél. Ez neki egy új szerzetesrendről beszélt, melynek Péter is tagja lesz. „Mindezt akkor mondta, amikor a jezsuitákról, ahogy most nevezik őket, sem emlék, sem hír nem volt még az olaszoknál vagy a franciáknál vagy pedig a németeknél sem” – írja testamentumában.

Péter 1536-ban Kölnben iratkozott be az egyetemre. A városban kapcsolatba került néhány kiváló pappal, akik szorosan együttműködtek a karthauzi szerzetesekkel Köln katolikus megújításán. Itt tette igazán magáévá a „devotio moderna” lelkiségét, és mélyült el a rajnai–flamand misztika tanaiban. Ebben a körben, melynek világi papok, karthauzi szerzetesek és több jó barát voltak a tagjai, azon dolgoztak, hogy az Egyház igazi, belső megújulását előmozdítsák. Itt kezdte el Kaníziusz is apostoli működését.

1540-ben megszerezte a bölcsészdoktori címet, és elkezdte teológiai tanulmányait. Két évvel később hallott először az új szerzetesrendről, a Jézus Társaságáról, melyet III. Pál pápa 1540-ben hagyott jóvá. Egy jezsuita novíciustól megtudta azt is, hogy Favre Péter, egy az alapító tagok közül, Mainzban tartózkodik. 1543 áprilisában tehát Mainzba ment, ahol a karthauzi házfőnök meghívó levelét átadta Favre-nak. A fiatal Kaníziuszra nagy hatást tett e  jezsuita atya, ezért vezetésével elvégezte a lelkigyakorlatokat. Május 8-án belépett a rendbe, és rögtön le is tehette első fogadalmait. Majd visszatért Kölnbe, és folytatta teológiai tanulmányait.

Egy hónappal belépése után jelent meg nyomtatásban Kaníziusz első könyve, Tauler János domonkos szerzetes, a középkori misztika jeles képviselője prédikációinak és más német írásainak kiadása. Kaníziusz szerzőként „Petrus Noviomagus”-nak nevezte magát. Ez volt az első könyv a világon, amelyet egy jezsuita jelentetett meg.

Kaníziuszt 1546. június 13-án, huszonöt éves korában Kölnben szentelték pappá. De már előtte nemcsak hogy könyvet adott ki, hanem részt vett a város egyházi és közügyeiben is egy nagyon kényes helyzetben. Köln hercegérseke, von Wied az egész egyházmegyében be akarta vezetni a lutheránus felekezetet. 1544 óta létezett a városban egy kis jezsuita közösség Kessel Leonárd vezetése alatt. Az érsek ezt fel akarta oszlatni. Az egyetem, a karthauzi szerzetesek és néhány vezető polgár azonban védelmébe vette őket, és megakadályozta a tervet. Von Wied meghívta Bonnba a lutheránus Bucert, aki Melanchton segítségével kidolgozott egy tervet az érsekség evangélikus megreformálására. Egy évvel előbb, 1543-ban P. Favre már figyelmeztette V. Károly császárt a veszélyre. 1545-ben a kölni papság Kaníziuszt választotta képviselőjéül a wormsi birodalmi gyűlésre. Itt ő két másik jezsuita alapító tagot ismerhetett meg, Bobadilla Miklóst, aki a császár udvarával volt jelen, és Jay Kolozst, akit az augsburgi bíboros püspök, Truchsess von Waldburg vitt magával mint tanácsadóját.

Augusztusban a császár fogadta Kaníziuszt, aki ismertette neki a kölni egyházmegye igen nehéz helyzetét az érsek lutheránus tervei miatt, ami azt a veszélyt rejtette magában, hogy az egész Rajna-vidéki érsekség, és nem csak Köln, elvész a katolikus egyház számára. A következő év februárjában Kaníziusz újra járt V. Károlynál Nijmegenben, és tárgyalt vele az érsekről. Harmadik találkozásuk ugyanez év decemberében volt. Megjegyzendő, hogy Kaníziusz ekkor még alig volt huszonöt éves, és csak a harmadik találkozáskor volt felszentelt pap. Ezzel kapcsolatban érdekes tény, hogy a rendalapító Szent Ignác személyesen soha nem beszélt V. Károly császárral, és csak egy levelet intézett hozzá, de azt sem küldte el.

Kaníziusz 1547 januárjában a császárnál találkozott Truchsess von Waldburggal, akit már a wormsi birodalmi gyűlésen megismert. A bíboros teológusaként elküldte őt a trienti általános zsinatra Jay Kolozs jezsuitával együtt, aki azon a bíboros helyetteseként vett részt. Trientben Kaníziusz a jezsuita rend még két alapító tagját ismerhette meg, Laínez Jakabot és Salmerón Alfonzot. Mindkettő pápai teológus volt.

Szent Ignác 1547 szeptemberében Kaníziuszt Rómába hívta, hogy szerzetesi kiképzését befejezze. Kaníziusz a rendalapító vezetése alatt újra elvégezte a lelkigyakorlatokat és különböző próbákat a házi munkákban, a betegek ápolásában stb. 1548 márciusában Nadal vezetése alatt tíz másik társával Messinába ment, ahol megnyitották a Jézus Társasága első iskoláját. Kaníziusz lett a tanulmányi felügyelő és a középiskola legfelsőbb osztályának, a retorikának a tanára. A következő év júniusában visszatért Rómába, és szeptember 4-én az Úti Boldogasszony kápolnájában letette ünnepélyes szerzetesi fogadalmait, negyedikként a pápának való engedelmességet bármilyen küldetésre. Az alapító tagok után ő volt a Jézus Társaságának nyolcadik ünnepélyes fogadalmas papja. Már a fogadalomtétel előtt eldőlt, hogy vissza kell térnie Németországba. Küldetésére III. Pál pápa személyesen megáldotta. Péter és Pál apostolok sírjánál egy látomásban ők védelmükről biztosították Kaníziuszt németországi apostoli munkájában. (Erről szóló saját beszámolója olvasható Az imaórák liturgiájá-nak első kötetében, a december 21-i emléknap zsolozsmájában, valamint Marc Lindeijer következő írásában.)

1549 őszén Szent Ignác a bajor fejedelem kérésére és a pápa kívánságának megfelelve Kaníziuszt, Jayt és Salmerónt Ingolstadtba küldte, ahol az egyetemen teológiát kellett tanítaniok, és mellette egy kollégiumot alapítaniok.

Szent Ignác a három jezsuita számára részletes utasítást adott németországi küldetésük céljáról, és tanításokkal látta el őket arról, hogyan kell viselkedniök abban az országban, melyben a hitszakadás keletkezett. Ez egy igen fontos dokumentum, és megéri a fáradságot, hogy alaposabban tanulmányozzuk. A három atyának fő feladata volt, hogy az emberekben az igaz hitet erősítsék, és visszavezessék őket az egyház iránti engedelmességre. Ennek a munkának eredményes eszköze lehet jezsuita rendházak és iskolák alapítása.

Minden ottani működésük előfeltétele az igazi, mély vallásos élet. Csak ezen az alapon lehet a nép hitét, a katolikus tanítás ismeretét és az erkölcsös életet előmozdítani. Ignác buzdítja társait, hogy a herceggel és tanácsosaival „nyílt és szívélyes” viszonyt alakítsanak ki. Meg kell nyerniök bizalmukat, hogy rávehessék őket a lelkigyakorlatok végzésére, és hogy őket válasszák gyóntatójuknak. Világosan ki kell mutatniok céljuk tisztaságát, hogy nem keresnek mást, mint az Isten dicsőségét és az emberek üdvözülését. Ezért minden lelkipásztori munkájuknak ingyenesnek kell lennie, és szolgálatukért semmit sem szabad elfogadniok.

Szent Ignác egész részletes tanácsokat is adott, pl. amikor jezsuiták viselkedésmódjáról így írt a három küldöttnek: „A Jézus Társasága, de saját maguk szempontjából is hasznos lenne, ha az igazságon alapuló tekintélyt, megbecsülést és a biztos tanítás alapján állást vívnák ki maguknak mindenki, de főleg a herceg és előkelői előtt. Ehhez sokat hozzásegítene nem csak életmódjuk belső súlya, hanem a külső megjelenés is járásmódjukban, fellépésükben, tisztességes ruházkodásukban, főleg beszédjük okosságában, tanácsaik érettségében, akár tárgyi dolgokról, akár tanokról van szó. Ez a meggondolt viselkedés megköveteli, hogy ne feleljenek rögtön meggondolatlanul, hacsak nem a legegyszerűbb dolgokról van szó, hanem vegyenek maguknak időt a meggondolásra, a tanulmányozásra és a tanácskérésre.”

Tényleg nagyon fontos mindaz, amit Szent Ignác fiainak a lutheránusokkal szembeni viselkedésmódról tanácsol. „Védjék meg az Apostoli Szentszéket és annak tekintélyét, és vezessenek mindenkit az iránta való engedelmességre, de ne használjanak oktalan védekezésmódot, mellyel elveszíthetik hitelességüket mint pápisták. Ellenkezőleg, a tévtant olyan hévvel kell támadniok, melyben nyilvánosságra jut minden más szempont előtt az eretnekek személye iránti szeretet, üdvözülésüknek vágya és a megértés.”

A három jezsuita helyzete nehéz volt Ingolstadtban. A bajor kormány nem volt hajlandó a kollégium alapítására. Az egyetemen alig volt egy tucat hallgatójuk, s azok előképzettsége is sok kívánnivalót hagyott maga után. A pápai nuncius, Lippomani úgy nyilatkozott, „hogy a jezsuiták csak idejüket vesztik Ingolstadtban”. Jay 1550 júniusában, Salmerón augusztusban hagyta el a várost. Kaníziusz 1552 februárjáig maradt az egyetemen.

Mégis szabad arra gondolnunk, hogy a három jezsuita ingolstadti tartózkodása elvetette egy a jövő szempontjából igen fontos mű magjait: egy katekizmusnak az előkészítését. Erről Kaníziusz tesz egy rövid megjegyzést a Társaság titkárának, Polancónak írt levelében. Ennél fontosabb tény azonban levele az Augsburgban tartózkodó Jayhez. Erről az utóbbinak 1550. szeptember 12-i dátummal Szent Ignáchoz küldött írásából értesülünk. A katekizmus létrejöttének szempontjából fontos ez a levél, ezért közöljük magyar fordítását.

„Amint Olaszországban az anyanyelven oktatják a keresztény hittant, ezt szeretné Magiszter Kaníziusz Péter az egyetemi hallgatóknak latinul [tanítani] és írásban adni a nagyközönségnek. Erről írt nekem, és véleményemet kérte. Azt feleltem neki, hogy nemcsak hasznos, hanem szükséges feladat lenne elkészíteni egy katekizmust az ifjúság számára, melyben előadnák azokat a katolikus tanokat, melyek szemben állnak az ezekben a tartományokban elterjedt tévedésekkel. Mivel az ellentétes tanokat a lutheránusok igen nagy szorgalommal és minden iskolában tanítják a fiúknak és a lányoknak az ő katekizmusukban, nekem úgy tűnik, hogy a katolikus katekizmust igen alaposan elő kellene készítenie három vagy négy jezsuitának, akiknek többek között nagyobb dogmatikai tapasztalatuk és tudásuk van, s a Társaság többi tagjai, akik, főleg Németországban, keresztény hitoktatással foglalkoznak, e szerint a katekizmus szerint végeznék munkájukat. Ezért nekem úgy tűnik, hogy azoknak, akik ezt a katekizmust megszerkesztik, sok felosztást kellene alkalmazniok, s figyelniök arra, hogy ne induljanak ki a régi atyák és a katolikus doktorok beszédmódjából. [Kaníziuszt] arra kértem, hogy várja meg Főtisztelendőséged ítéletét, főleg mivel, lévén az egyetemen tanár, rektor és hitszónok, a jelenben nem szenved hiányt a munkában.”

E levél adatai alapján feltételezhetjük, hogy a három jezsuita ingolstadti tartózkodása alatt tárgyalt egymás közt egy katekizmus szükségességéről. 1551-ben a bécsi egyetem professzorai kérték Jayt – aki akkor már ott ténykedett I. Ferdinánd király hívására –, hogy szerkesszen egy katekizmust. Ő azonban 1552 augusztusában meghalt. A katekizmus ügyét Kaníziusz vette át, akkor már tavasz óta ő is ott tartózkodott. Katekizmusainak sikerét ismerjük. Évszázadokig használták azokat az egyházban a hit alapjainak tanítására.

1556. június 7-én Szent Ignác Kaníziuszt nevezte ki a Felső-német Rendtartomány első főnökévé. Ez magában foglalta Elzászt, Svájcot, Dél-Németországot, Ausztriát, Cseh-, Lengyel- és Magyarországot. Az alapításkor itt csak három rendház létezett: Ingolstadt, Bécs és Prága. Az utóbbit Kaníziusz alapította 1555-ben Ferdinánd király megbízásából.

Kaníziusz levelezésében már ausztriai működésének kezdete óta sok szó esik Magyarországról, főleg a bécsi kollégiummal kapcsolatban. Szerinte ennek kulcshelyzete van a rend magyarországi munkájának megindításához. Látszik az is, hogy tisztában van az ország politikai és vallási nehézségeivel. Amikor Oláh Miklós esztergomi érsek kérésére megindultak a tárgyalások egy jezsuita kollégium alapítására Nagyszombatban, Kaníziusz Vitoria bécsi rektort bízta meg az ügyek intézésével. Azok menetét azonban maga is mindig figyelemmel kísérte, amint ezt levelezése a római rendi központtal mutatja. A nagyszombati jezsuita iskola 1561-ben nyitotta meg kapuit.

Kaníziusz tartományfőnöksége alatt Nagyszombat mellett több hasonlóan fontos intézményt alapított, mint például München (1560), Innsbruck (1562), Dillingen (1563), Würzburg (1567) és a tiroli Hall (1569) városokban. Az ötvenes-hatvanas években Kaníziusz hatalmas apostoli munkát végzett az egyház megsegítésére és reformjára. Fő tárgyalófelei voltak I. Ferdinánd császár és az augsburgi bíboros püspök, Truchsess von Waldburg. Ezirányú tevékenységéről csak a legfontosabbakat jelöljük. 1556-ban részt vett Ferdinánd király kíséretében a regensburgi birodalmi gyűlésen. 1557-ben a katolikus bizottság tagja volt a wormsi vallási vitában Melanchtonnal és a protestánsokkal. 1558–59-ben pápai  felszólításra elkísérte Mentuato pápai nunciust a lengyel országgyűlésre. 1559-ben részt vett az augsburgi birodalmi gyűlésen. Hosius bíboros, a trienti zsinat elnöke, szintén meghívta az esedékes ülésszakra. 1563-ban Innsbruckban a birodalmi reformbizottság tagja volt, mely kereste az utat, hogy kibékítse a császárt és a trienti zsinat pápai legátusát, s ezzel lehetővé tegye a zsinat sikeres befejezését. A zsinattal kapcsolatban fontos tudnunk, hogy a pápai legátus nem vihette magával Németországba a zsinat határozatait. Ezért a pápa 1565 novemberében Kaníziuszt bízta meg azzal a feladattal, hogy a püspököknek és a német főuraknak hivatalosan átadja a trienti zsinat határozatait. Az 1566-os augsburgi birodalmi gyűlésen Commendone pápai nuncius tanácsadója volt. A katolikus rendek itt fogadták el hivatalosan a trienti zsinat határozatait. Ugyanez a birodalmi gyűlés erősítette meg véglegesen az 1555-ös augsburgi békekötést a katolikus és evangélikus felek között.

1562-ben a Felső-német Rendtartományról leválasztották Ausztriát. Kaníziusz a német rész tartományfőnöke maradt 1569-ig. Hivatala lejártával is megmaradt sokak tanácsadójának, a nunciusoknak, püspököknek és a katolikus főuraknak. E mellett a gyakori diplomáciai munkája mellett Kaníziusz keresett hitszónok is volt.

A lutheránusok 1559-től kezdve Illiricus Flacius vezetése alatt Magdeburgban kiadtak egy új egyháztörténelmet, melyben bizonyítani akarták, hogy a pápák egyháza elhagyta az apostoli hagyományt, amelyhez viszont a hitújítás hű maradt. A híres magdeburgi centuriókról van itt szó. 1567-ben V. Piusz pápa megbízta Kaníziuszt, hogy írjon egy feleletet. Ő fáradságos munkával és aprólékoskodó módszerrel gyűjtötte anyagát. Nem egy új egyháztörténelmet írt, hanem két önálló tárgyú művet: az elsőt Keresztelő Szent Jánosról, a másikat Máriáról, Isten Anyjáról. Ezekben bemutatta egyrészt az egyház kegyelemtanát és a megigazulást, másrészt a Szűzanyáról szóló tant. A munka nagyon lassan haladt előre, s ezzel Kaníziusz a munkatársaknak sok gondot okozott. A végén Hoffaeus Pál, utódja a tartományfőnöki hivatalban, kijárta Rómában, hogy Kaníziuszt szabadítsák fel ettől a feladattól, amit XIII. Gergely pápa 1578 elején meg is tett.

Kaníziusz és Hoffaeus között volt még egy másik erősen vitatott kérdés: a katolikus erkölcstan szerint megengedhető-e a kölcsönadott pénzért kamatot követelni? Kaníziusz, féltestvére Theodorich, a dillingeni rektor, és az erkölcstan ottani tanára, az angol Haywood szerint a kamat tilos volt. Hoffaeus, Gregorio de Valencia és több fiatal tanár a kamatszedést megengedte. A vita élessé vált, és már a rendtartomány egységét is fenyegette. Hoffaeus kérte a rendfőnököt, P. Mercuriant, hogy Kaníziuszt helyezze át a rajnai tartományba. Ő azonban erre nem volt hajlandó. A tartományfőnök más kiutat keresett. 1580 novemberében megbízta Kaníziuszt, hogy a svájci Fribourg-ban, a rendtartomány távoli eldugott zugában, alapítson egy kollégiumot. Ebben a megbízatásban megmutatkozik Hoffaeus kisebbségi érzése Kaníziusszal szemben, aki nemcsak a rendfőnök, hanem a pápa fontos és befolyásos tanácsadója volt, főleg a Német-római Birodalom vallási kérdéseiben.

A freiburgi kollégium 1582-ben kezdte meg működését. Kaníziusz haláláig ott maradt. 1591-ben bekövetkezett kisebb agyvérzéséig intenzív lelkipásztori munkát folytatott. Katekizmusainak újabb és újabb kiadásain, imakönyvek szerkesztésén, a vasárnapi evangéliumok magyarázatán élete végéig dolgozott. Meghalt 1597. december 21-én.

Felhasznált irodalom

Beati Petri Canisii Societatis Jesu epistulae et acta. Kiadta Braunsberger Otto. 8 kötet. Freiburg/Br. 1896–1923.

Das Testament des Petrus Canisius. Vermächtnis und Auftrag. Kiadták: Oswald J. és Haub R. Frankfurt/M. 1997.

Epistolae PP. Paschasii Broëti, Claudii Jaji, Joannis Codurii et Simonis Rodericii S.J. Madrid 1903.

Brodrick J. Saint Peter Canisius S.J. 1521–1597. London 1935.

Oswald J.–Rummel P. (kiadók), Petrus Canisius – Reformer der Kirche. Augsburg 1996.

Marc Lindeijer

KANÍZIUSZ  SZENT  PÉTER  LELKISÉGE

Kaníziusz lelkisége elrejtőzött életműve mögött. A zárkózott, józan hollandus alig engedett bepillantást belső életébe. Vajon milyen volt ő mint ember? Mi volt mozgató ereje? Mik voltak erőforrásai? Hogyan kerülte el, hogy ne váljék belőle túlterhelt menedzser? – pedig egyszerre volt teológiai tanár, hitszónok, gyóntató, író, fejedelmek, püspökök és pápák tanácsadója. . .

Vallásos gyermekkor

Kaníziusz a szülői házban kapta viharálló hitét és az Egyház iránti elapadhatatlan szeretetét. Ez egész életét meghatározza. – Még családja körében találkozott a németalföldi beginamozgalom misztikus tagjaival: az oisterwijki Maria van Honttal és nagynénjével, az arnhemi Reinalda van Eymerennel, az Evangéliumi gyöngyszemek című könyv szerzőjével. „Velük szívesebben beszélgettem, mint másokkal. Igen nagyra értékeltem figyelmeztetéseiket, tanácsaikat és imáikat, és szívesen  beszéltem velük a lelki dolgokról.” Így alakult ki lelki életének első, egészséges áramlása, mely később személyiségének, lelkiségének része lett.

Erről tanúskodik egy gyermekkori misztikus istenélménye. Péter a Szent István-templomban egészen közel ment az oltárszekrényhez, hogy ott imádkozzék. „Sohasem fogom elfelejteni a kegyelmet, amelyben akkor részesítettél. Mert én akkor, telve aggódással és – ha jól emlékszem – könnyek között kiáltottam hozzád. Kitártam előtted a szívem. Könyörögtem Hozzád, hogy segíts a veszélyben, és így kérleltelek: Mutasd meg, Uram, utaidat, és taníts ösvényeidre. Igazságuk szerint vezess – hiszen Istenem és Megváltóm vagy.”

Rajnai misztika

Az 1536-tal kezdődő kölni éveire jellemző volt Isten akaratának keresése, és a találkozás rendkívüli személyiségekkel. Lelki vezetője, Nikolaus van Esche révén a fiatal diák megismerkedett a „Devotio moderna” reformmozgalmával. Az Eschétől kapott jelszavak mélyen bevésődtek Kaní- ziusz szívébe: „Csak egyetlen dolog tesz boldoggá: Isten szolgálata!” „Ha Krisztust jól ismered, mást nem is kell ismerned!”

A kölni karthauziakkal ápolt ismeretség révén kapcsolatba jutott a Rajna-vidék és Flandria középkori misztikájával. Megismerkedett egy olyan hagyománnyal, mely az egyházatyákig és János evangelistáig megy vissza: ez pedig nem más, mint a bensőséges érdeklődés Jézus Szíve iránt. Azt is megtanulta itt Kaníziusz, hogy reform és hitelt érdemlő elkötelezettség csak a Jézussal való bensőséges kapcsolatra és a személyes megtérés készségére épülhet.

Ignáci lelkiség

Jezsuita életformáját az ignáci Lelkigyakorlatok szelleme és ereje alakította ki. Ennek középpontja és őstémája Krisztus követése. Bármit tesz is Kaníziusz Péter, bárhová megy is, mindig érzi az Urával és Mesterével való összeköttetést. Krisztus, a jóbarát kíséri útjain. Tőle kapja erejét, küldetését. A beginák, a Devotio moderna, a rajnai és flandriai  misztika, és végül az ignáci lelkiség – különböző áramlatokként találkoztak Kaníziusz lelki életében.

Élmény a Szent Péter-bazilikában

E különböző áramlatok 1549. szeptember 4-én egyesültek. Mint jezsuita utolsó fogadalmait készült letenni magának Ignácnak a kezébe. Kaníziusz ekkor 28 éves volt. A fogadalomtétel előtt a Szent Péter-bazilikába ment, hogy az apostolok sírjánál imádkozzék. Itt átérezte, milyen gyarló, milyen tehetetlen, mennyire méltatlan a fogadalom letételére. „Ekkor, Uram, fokozatosan kitártad szent testedben rejlő szívedet. Éreztem, hogy szemtől szembe látom. Kívántad, hogy igyak ebből a kútfőből. Egyenest arra hívtál, Üdvözítőm, hogy merítsek üdvösséget forrásodból. Én meg szívből vágyódtam arra, hogy árasszon el e forrásból a hit, a remény, a szeretet. Szomjaztam a szegénységet, a tisztaságot, az engedelmességet. Azt kívántam, hogy te moss meg tisztára egészen, és ékesíts fel ünnepi öltözettel. Miután pedig édességes Szívedhez hatolhattam, és szabad volt belőle szomjamat oltanom, hármas szövésű köntöst ígértél nekem, hogy az födje be a lelkemet: a béke, a szeretet és az állhatatosság köntösét. Mennyire, mennyire hozzátartoznak ezek a szerzetesi fogadalomhoz! Remélem, az üdvös öltözet erejében semminek sem leszek híjával, és minden a te dicsőségedre fog válni.”

Állhatatosság – szeretetből

Mindenben a Krisztus iránti személyes szeretet vezette. És persze: a szakadatlan ima. Sokat imádkozott. Nagyon egyszerűen. Imába foglalta a saját gondjait, az egyházét és az egész világét. Fennmaradt egy kis könyvecske, amelybe legkedveltebb imáit jegyezte fel. Mindenüvé magával vitte, haldokolva is a kezében tartotta.

Béke, szeretet, állhatatosság: ezekre kapott ígéretet római misztikus tapasztalatában. Ezek ötvözete volt személyiségének kiemelkedő vonása. Ismerte hibáit, gyengeségeit, de tudta: Isten békéje öleli körül. Kitartóan dolgozott tiszteletet parancsoló életművén, hiszen azt semmi másnak, csak Isten hívására adott feleletnek tartotta. Szerette Istent, és szerette az embereket – a legelesettebbeket is. Ez a kettős-egy szeretet lelkipásztori munkájában öltött testet – valamint személyes életstílusában.

Dr. Kovács István atya,
Doki

gyermekorvos, pápai prelátus, kápolnaigazgató,
családreferens és cserkésztiszt,
a Távlatok szerkesztőbizottságának tagja
életének 60., áldozópapságának 25. évében
1997. június 7-én a szentségekkel segítve
és megerősítve hazatért.

R. I. P.

FIGYELŐ

Dékány Vilmos

BÍBOROS  ATYÁNK  KÖSZÖNTÉSE

Dr. Paskai László bíboros, Esztergom–Budapest érseke 1997. május 8-án volt hetvenéves. Tíz évvel ezelőtt, 1987. március 3-án nevezte ki a pápa esztergomi érsekké. A kettős évfordulón a gratulálók sorához csatlakozik a Távlatok szerkesztősége is: Isten éltesse Bíboros Atyánkat! Ad multos annos!

A következőkben közöljük azt a beszédet, amellyel dr. Dékány Vilmos segédpüspök köszöntötte a bíboros főpásztort pünkösdhétfőn Máriaremetén.

Főtisztelendő Bíboros Úr, kedves Testvérek!

Többéves hagyományt követünk, amikor most összejöttünk egyházmegyei majálisunkra, hogy együtt örüljünk a Szentlélektől kapott ajándékoknak, és együtt örüljünk egymásnak. Köszöntjük a pünkösdi Lelket, Aki képességet adott nekünk az életre, az Egyház és a világ szolgálatára.

Ez az ajándékozás már akkor kezdődött életünkben, amikor megkereszteltek minket; már akkor „különleges kegyelmi” ajándékot, karizmát kaptunk Isten akarata szerint (1Kor 12,11). Ez azt jelenti, hogy senki sem egyesíti magában az ajándékok teljességét, senkinek sincs ugyanaz az ajándéka, mint a másiknak. Ezért olyan számos és sokféle a karizma, mint maguk az emberek. Egyes karizmák elsősorban Isten dicsőségét vagy a megajándékozott épülését szolgálják, mint. pl. az imádság, a hit vagy a celibátus adománya; mások az emberek üdvözítésében segítenek, mint pl. a szolgálat, tanítás, vigasztalás, a szellemek megkülönböztetése. Mindezek Isten egy és ugyanazon kegyelmének kihatásai és megvalósulásai a közösségben. Ezért a karizmák teszik lehetővé a Szentlélekben való közösséget, melyhez „mindenki hozzáad valamit” (1Kor 14,26). Ugyanaz a Lélek működik a karizmák sokféleségében. Úgy fűzi őket egybe a közösség felépítésében, mint a test tagjait (1Kor 12,14–26). Minden egyes tagnak pótolhatatlan a feladata a közösség egészében. A karizmák ünnepén tehát érthető az örömünk: ünnepeljük Isten életre és szolgálatra képesítő Lelkét, ünnepeljük ajándékait, és úgy tekintünk egymásra, mint ezen adományok hordozóira.

De van mai ünneplésünknek egy másik oka is: megemlékezünk Bíboros Atyánk születésének 70. és érsekségének 10. évfordulójáról. Ahogy most innen körülnézünk, megállapíthatjuk, hogy egyházmegyénk minden rétege képviselve van itt. Lassan elérjük, hogy a Szentlélek egyetlen családdá fűz össze bennünket; olyan családdá, amely a Főpásztor szerető gondoskodásával és irányításával együtt tesz tanúságot hitével és szeretetével Jézus Krisztusról, az emberiség egyetlen Megváltójáról. Hisszük, hogy Főpásztorunk erre a feladatra külön karizmát kapott a Szentlélektől, Akinek erejében végzi mindennap főpásztori munkáját, éli meg küldetésének felelősségét, és hordozza keresztként mindnyájunk terhét. Mindezt most hálásan megköszönjük, és kérjük, munkájával és imádságával legyen továbbra is a remény ébresztője lelkünkben.

Mert a jelen arra szólít fel mindnyájunkat, hogy törjünk ki könnyű optimizmusunkból, túlságosan emberi terveinkből és számításainkból, és reményünk szomjúságát annak forrásával, Isten Igéjével oltsuk. Minden jel arra mutat, hogy a Lélek új mélységekben valósítja meg a halál és a feltámadás titkát. Ez az az idő, amikor mély, belső csöndben kell figyelnünk arra, „mit mond a Lélek az egyházaknak” (ApCsel 2,29). Nos, mi hisszük, hogy a Lélek a legtöbbet Bíboros Atyán keresztül mondja az esztergom–budapesti egyháznak.

Ezen az ünnepen és ennél a kettős jubileumnál megállva eszünkbe jutnak a zsinat szavai: „a Szentlélek újítja meg, tanítja és vezeti az Egyházat adományaival, és az Evangélium erejében megfiatalítja” (LG 4). Ez a vezetés és ez a megfiatalítás a mi közreműködésünket is igényli, és ebben a legnagyobb szerep Bíboros Atyára van osztva. És bizonyára egyetért Athenagoras pátriárkával is, aki egy alkalommal ugyanerről beszélt: „A világ mai helyzete a szüléshez hasonló. S minden szülésnél ott áll a remény. Amikor a mai helyzetet szemléljük, tele vagyunk véghetetlen keresztény reménnyel, és azzal a mély meggyőződéssel, hogy felelősek vagyunk a születendő új világért. Ebben rejlik az Egyház mai feladata: eggyé forrva nyújtsa a keresztény tájékozódás lehetőségét a születendő új világnak.” (Avvenire 1961. jan. 12.)

Szent Adalbert vértanúsága millenniumának jegyében és ezen a családi ünnepünkön szívből kívánjuk Bíboros Atyának a pünkösdi Lélek sok-sok ajándékát, hogy az Ő erejében még sokáig vezessen mindnyájunkat a lelki megújulás egyre biztatóbb és reményt keltőbb útjain örök üdvösségünk, Jézus Krisztus felé!

* * *

Paskai László bíborost köszöntötték a kettős évforduló alkalmával azzal a szép kötettel, amely válogatás a főpásztor beszédeiből és előadásaiból. A lélek erejében című kötetet dr. Németh László szerkesztette, a Szent István Társulat adta ki; dr. Dékány Vilmos írta hozzá az előszót. A kötet végén számos színes fénykép látható a főpásztor egy évtizedes tevékenységének illusztrálására.

KÖSZÖNTJÜK  A HETVENÉVES  
VALENTINY  GÉZÁT

Hálaadó szentmisével emlékeztünk meg 1997. május 7-én Bécsben, az irgalmas nővérek házikápolnájában Valentiny Géza prelátus 70.  születésnapjáról. Maga  az ünnepelt mutatta be a szentmisét Franz König bíboros, számos magyar püspök és egyházi személy, világi munkatársai és barátai részvételével. Az Eucharisztia után szép ünnepség keretében gratuláltak a magyar papnak, aki egy negyed századon át segítette a magyarországi egyházat áldásos tevékenységével mint az Europäischer Hilfsfonds helyettes vezetője. Az ünnepséget agapé követte.

P. Szabó Ferenc néhány kérdést tett fel Valentiny prelátusnak életpályája vázolására, tevékenysége bemutatására.

Sz. F.: Kedves Prelátus Úr! Úgy tudom, ma is szögedinek tartod magad. Onnan, a Tisza-partról indultál el hetven évvel ezelőtt, 1927. május 7-én. . .

V. G.: Így igaz. Bár meg kell jegyeznem: a Tisza akkor még szélesebb, hömpölygőbb, tisztább s valahogy még „szőkébb” is volt. Szeged a Tisza partján bizony nem utolsó város. Már a múltban is volt „böcsülete”. Gondoljunk csak Mórára, Tömörkényre, Mikszáthra, Juhász Gyulára és a többire, akik a szellemi, társadalmi, politikai életet befolyásolták, irányították és gazdagították. A mai idők nem lettek szegényebbek. Bálint Sándor mint a „legszögedibb szögedi” fémjelzi a mai évtizedeket, melyekben írók, művészek, politikusok, papok éppúgy szolgálják a közéletet, mint ahogy ez századok óta Szögeden szokásban volt.

Sz. F.: A Schematizmusból látom, hogy 1952-ben Bécsben szenteltek pappá, és attól kezdve Ausztriában és Németországban, az utolsó negyed században Bécsben dolgozol. De mi történt közben, hol végezted iskoláidat?

V. G. : Közben történt, ami sok mással is. Fölnőttem a nagymama házában, mert édesanyám hároméves koromban meghalt. Óvodába kerültem a kalocsai iskolanővérekhez, elemibe a tanítóképző gyakorló osztályába, gimnáziumba a piaristákhoz öt éven át, majd Esztergomba a bencésekhez három évre, ahol mint kisszeminarista érettségiztem. Ez volt 1945-ben. Még az évben mint a Pázmáneum növendéke kerültem a bécsi egyetemre, és kétéves megszakítás után – tüdőbaj volt az oka – 1952-ben Innitzer bíboros a Stephansdomban pappá szentelt.

Sz. F.: Most papi működésed első szakaszáról mondanál valamit?

V. G.: 1952 és 1954 között káplánkodtam a Staatz nevű prépostságban, amely Alsó-Ausztria úgynevezett „Weinviertel” területén fekszik, közel a cseh határhoz. Akkor még az oroszok megszállva tartották ezt a területet. Főnököm, Arnold Waiger prépost attól tartott, hogy elvisznek, mert még a kommunisták gyerekeit is rendre, fegyelemre és tanulásra szorítottam. Félelme, ahogy ma látom, alaptalan volt, mert éppen a legfőbb pártvezér köszönte meg leginkább fia iránt tanúsított szigoromat. 1954-ben tüdőmet erősítendő elhatározás született, amely szerint – „a hegyekben jobb levegő van” jelmondatra – Vorarlbergbe mentem. Ott 1000 m magasságban fekvő plébániámon valóban gyógyultam, és nagy lelkesedéssel élveztem a hegyek világát (gyerekkoromban a vasúti töltést is hegynek neveztem). Négy év után, 1958-ban lekerültem a Rajna völgyébe, Weilerbe plébánosnak (Pfarrverweser). Ott működtem 13 évig. Onnan kerültem a külföldön élő magyar papok választása során Bécsbe P. Paulai Károly utódjaként. Ez 1971-ben volt. Akkor alapította a német és osztrák püspöki kar az Europä- ischer Hilfsfonds szervezetét.

Sz. F.: Ki volt  tehát e szervezet „jótevője”, támogatója?

V. G.: A segélyszerv anyagi hátterét az osztrák és német katolikusok egyházi adója biztosította. Teusch prelátus úr gondolta volt Kölnben az itt is, ott is juttatott javakat egy központból folyósítani, ahová a kérések is befutnak majd, illetve ahová szerte az országban beérkezett kéréseket is továbbítanak. Így alakult ki és növekedett évről évre a szervezet, amelynek áldásos működését mindig is, de különösen most – megszűntével – számtalan helyen elismerik. 1995. december 31-ig voltam az Europäischer Hilfsfonds helyettes vezetője és az osztrák püspöki karnak megbízottja, ismertebben a magyar osztály vezetője. Azóta mint tanácsadó dolgozom egy német alapítványnál, vezetem a Burg Kastl-i magyar gimnáziumot 16 év óta, elnöke vagyok az osztrák–magyar Európa-iskola kuratóriumának, elnöke a bécsi Európa Clubnak stb. Az évek folyamán Monsignore, prelátus, apostoli protonotárius címeket kaptam. Szívemhez legközelebb az áll, ahogyan a vorarlbergi magyarok neveznek: „Tiszi bácsi.” Mindvégig megmaradtam esztergomi egyházmegyésnek. Elértem 70. életévemet, s ha sikerül, valamikor nyugdíjba  megyek.

Sz. F. Kedves „Tiszi bácsi”! Isten éltessen sokáig!

Györffy  László

LIDÉRCFÉNY  VAGY  RIADÓLÁNC?

Hozzászólás előző számunk Fórum-rovatához

Minden elmélet fája szépen virágozhat, de csak a gyakorlati életben megérett „gyümölcs” döntheti el hasznosságát. Kétségtelen tény, „hogy az 1989–1990-től kialakult politikai és állami intézményrendszer új, igazabb és emberibb világot hozott az azt megelőző évtizedek totalitárius, egyetlen pártot és annak vezetőit szolgáló rendszer helyébe” (A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele 71.), de azt is tudjuk, hiszen nap nap után létfenntartásunkban éreztük és érezzük, hogy mit jelentett és jelenthet ez az egyén számára.

Kétségtelen tény az is: „egyetlen ország lakossága sem várhatja el, hogy a kormányzati, államigazgatási szervek és intézmények végezzenek el minden feladatot . . . az állampolgároknak maguknak is részt kell venniük a problémák megoldásában.” (Körlevél 7.) Azaz – és ez minden korban és minden nép életében így volt – az egyén személyes felelősségének kérdése a kialakuló társadalmi viszonyokban megkerülhetetlen.

Ahhoz, hogy a jelen magyarországi népesség személyre lebontott felelősségérzetéről beszélhessünk, tudomásul kell vennünk, hogy az emberek nagy többsége a sajátos magyarországi történelmi sorshelyzetek közepette (akár a középkortól számítva) egy folyvást kiszolgáltatott s éppen ezért a mindennapi életfenntartás okán a túlélésre berendezkedő lelkialkatot tartott és tart „eredményesnek”. Ezt az „ügyes” túlélést aztán koronként „megideologizálta”, fölemlegetve többek között egyedülvalóságunkat (és megmaradásunkat a népek tengerében), harcunkat „két pogány közt” vagy a Bethlen Gábor-i fűszál hajladozását és a kelet–nyugat közötti hídszerepünket, amely híd a valóságban inkább komphoz hasonlítható. Természetesen mindez igaz, történelmi tény. Azonban az igen kétes értékű 1789-es francia forradalomtól (de már korábban, Amerika fölfedezésétől is) Európában fölgyorsult az a szellemi-lelki folyamat, amely abba az irányba sodorta az egyént, a személyt, hogy egyre kevésbé törődjék saját személyiséggé formálódásával, egyéni értékeinek fölfedezésével és mind a maga, mind a közelebbi (család, falu) vagy távolabbi (város, országrész, haza) közösség javára történő hasznosításával. Ezzel ellentétben saját értékeit egyre inkább olyan külsődleges célok szerint kezdte mérni, mint a gazdagodás vagy a társadalmi, politikai vezető szerep. Az ember mint individuum az önmegvalósítást  – avagy csakis önérvényesítő hétköznapi életvitelét – tartotta és tartja fontosnak a szabadság és a rosszul értelmezett szabadelvűség mákonyként ható rendjében.

Ezt az összeurópai személyiségtorzulást azonban nemcsak a földrész népességének növekedése és életmódjának változása idézte elő (1789-ben Európában 140 millió lakos volt, ma több mint 430 millió; akkor a lakosság 80–90 %-a mezőgazdaságból élt, ma 30–40 %-a), hanem az egyéni testi-lelki képességek kifejlesztésének ellenében ható, a nyilvánvaló technikai civilizáció fejlődését követő, az ember eredendő képességeit kímélő „komfortos” berendezkedés érzülete is. Ez az érzület aztán némely nagyhatalmak szellemi és anyagi túlerővel bíró csoportjainak taktikázásával párosult és párosul, kiszolgáltatottá téve az ellenük védekezésre képtelen kis országokat.

Ez az újkori, egész Európán átvibráló személyiségtorzulás a mi sajátos magyar történelmi körülményeink közepette szinte magától értetődően vezethetett a túlélés attitűdjének túlhangsúlyozásához. Kiváltképpen, ha arra gondolunk, hogy mit jelenthetett a trianoni országamputálás majd minden harmadik magyar családot érintő sokkja, hogy milyen kontinentális szereppel bír a Kárpát-medence Európa történelmében, melyet már az első világháború előtt is tudtak a nagyhatalmak. Milyen egyéni, emberi lelkialkatot „igényelt” a trianoni országrészek elvesztése utáni családi kötelékek szétzilálásának elviselése, a jól-rosszul, de gazdasági egységet jelentő Monarchiának a mai Európai Unió „ősének” szétverése; hogy milyen a lelkekben mélyen betokosodó, jogos vagy jogtalan ellenszenvek indukálódtak az amerikai gengsztervilágból kialakult bankvilághoz hasonlatos hazai, két világháború közti lakosság életminőségét hierarchikusan megosztó életkörülményekben. Hogy mit jelentett negyedszázaddal később, az 1945 utáni több évtizedes diktatórikus korszak, amikor is elpusztultak a még csak csírájukban kialakult polgári értékek és az azokat megjelenítő rétegek; hogyan épült le a nevelési elvekben, a gondolkodásra való hajlam kifejlesztésében, az emberek egymás közti kulturált kapcsolataiban egy részint kialakult polgári társadalom. Nem kis mértékben a szerzett magánjavak törvénytelen elvételével, és azokat a jelen kormányzatainak „kárpótlással szépítő” gesztusaiban, a magántulajdonból állami vagyonná lett javak olykor külföldi tulajdonba adásával. Mindezt világosan láthatjuk és tapasztalhatjuk a mai lakosság bizonytalan politikai döntéseiben, önös érdekű túlélési mechanizmusaiban, időnkénti lelki restségében.

A félévszázados „létező szocializmus” leszoktatta az egyént a felelősségérzetről, és fölerősítette a történelmi tapasztalatokkal bíró mindenkori túlélés jogosságát.

Ez különösen kitűnik, ha számításba vesszük, hogy a hibáktól nem mentes, de lényegében gazdasági mutatóinkban, nemzeti értékeink és érdekeink szellemiségében gyarapodó Antall-kormány működésével szemben (bármennyire is az ellenkezőjét bizonygatták az álliberális, ma már csak részben szabad médiumok) megszülethettek az 1995-ös, a lakosságot sokkoló szociálpolitikai intézkedések, talán külföldi (IMF, Világbank) nyomásra. Számos, az életvitelt romboló rendelet mellett – például a kórházi ágyak számának csökkentése, a tandíj bevezetése, a családi pótlék és gyermeksegélyezés leépítéses rendezése – a sokkoló intézkedések és rendeletek semmiféle úgynevezett  stabilizációs eredményt nem hoztak. Hiszen, például, a tízezerrel csökkentett kórházi ágyszámtól remélt tízmilliárd forintos megtakarítás helyett csak háromszáz millió forint jött be, a tandíjak bevezetése pedig az oktatási költségeknek csupán néhány százalékát teszi ki, és kimutathatóan csökkent a szegényebb gyermekek főiskolai és egyetemi aránya is. S hogy mit jelent az újrendszerű gyermeksegélyezés és családi pótlék, az kiderül abból is, hogy 1996-ban még csak kis mértékben, de 1997-ben már igen erősen csökkent a fiatal családok gyermekvállalási kedve.

Vajon kikből is fog állni tíz-tizenöt év múlva a diplomások, a szellemi foglalkozásúak, az ország „szürkeállományát” képezők rétege? A bankok irányító szerepének, a világpolgári szemléletnek, az országot fölkészületlenül ért európai uniós tagságnak, a fokozódó és egyedül üdvözítőnek mondott technikai civilizációt a hétköznapi élet középpontjába erőltetésnek évtizedében? És kik is lesznek akkor a nagycsaládosok? Tehát az 1995-ös sokkoló intézkedések – mint közvetlen közelmúltunk egyik példája – csak növelték a lakosság elkeseredését, az önös érdekű túlélés jogosságát és minden rendű és rangú országos ügyben a személyi felelősség mellőzését. (Jelenleg a lakosság több mint negyven százaléka nem menne szavazni.) Komoly károkat okoztak ezek az intézkedések nemcsak a jelenben, de a jövőre nézvést is, mert a piaci élethez hasonlóan az emberi életet összefogó társadalom is durván reagál az őt ért durva sérelmekre. Csakhogy míg a piaci életet és értékrendet jobb intézkedésekkel néhány év alatt helyes irányba lehet befolyásolni, addig az emberi lélek és az ebből következő szándékok korrigálása már sokkal hosszabb időt igényel.

A jelen kormányzat működésének következtében tehát a civil társadalom – „túléléses” szellemi, lelki állapotában – a felelősségérzettől áthatott döntéshozatalt folyvást átengedi a kialakuló demokrácia minden gyermekbetegségét magán viselő, pártok harcaitól túlsúlyos politikai irányításnak, és eközben mind az egykori állami, mind az egykori magántulajdon sérelmére szegényedik a lakosság. Elég, ha a közelmúltból fölidézzük az 1988-as gazdasági és az 1989-es átalakulási törvényeket, amelyek nyilvánvalóan lehetőséget adtak az egykori bolseviki hatalom gazdasági gyarapodására, és amelyeket a volt hatalomban lévők minden eszközzel ki is használnak. Tehát bármely őket leváltó kormányzatnak, szellemében azt követő civil társadalomnak, ki kell követelnie az adott munkahelyeken a gazdasági élet szerkezeti átalakítását. Föltehetően az Antall-kormány bűnét, mely szerint nem egy „kisembereket” érintő reprivatizációt elegyített a nagy állami javak privatizációjával, már nem lehet meg nem történtté tenni; de le lehet váltani a már Európa nyugati részének is olykor terhes, a volt szocialista országok között utolsó, jelen posztkommunista kormányunkat, lehet új szellemi vezetőkkel – és nem csak a túlélésre hivatkozó hétköznapokkal – szembefordulni a restrikciós, fiskális szemléletű, monetáris, individuális kapitalizmussal. Erre azonban a jelen „veszekedős” ellenzék nem alkalmas.

A döbbenetes baj az, hogy sok mai úgynevezett  ellenzéki gondolkodású, képletesen szólva, nemzeti színű kokárdát hord a mellén, szájában hablatyoló szóvirágok, de tetteiből, emberi habitusából hiányzik a nemzeti érzelmű társak iránti legminimálisabb segítőkészség. Ez vonatkozik vezető politikusokra éppúgy, mint „civil”, „egyszerű” embertársainkra.

A jelen állapotokkal való szembeforduláshoz azonban lelki készség és majdani kormányzati akarat szükségeltetik, többek között a törvények kijátszásával szerzett magánvagyon-gyarapodásnak és a magánjólét növelésének néminemű háttérbe szorításával, valamint a szociálpolitikai intézkedések növelésével. A jövő igényelte lelki készség támogatásában a katolikus egyháznak is az  eddiginél erőteljesebben kellene részt vennie, akár a katolikus papok „politikusabb” vasárnapi prédikációival (de nem egy jutasi őrmestert is megszégyenítő fegyelmező hangon, ahogy tette ezt például húsvétkor egy a híveket a föltámadási szertartás rendjére figyelmeztető pap), akár számos brosúra vagy füzetecske kiadásával és terjesztésével. Mindezt azonban nem elvont elméleti, és főként nem „bigott” magyarázatokkal, hanem a mai Magyarország szellemi állapotának realitásából kiindulva. Igaz, a katolikus egyháznak nem a „direkt” politizálás a célja; de nem feledhetjük, hogy a nem katolikusok erősen részt vettek a rendszert lebontó szellemi mozgásban;  és felvetődik a kérdés: vajon az egyház vagy annak egyes személyiségei miként vettek részt az 1985-ös monori vagy az 1987-es lakitelki találkozók szellemi erjedésében? Félő, hogy kevéssé.

Persze nem lehet senkit arra kényszeríteni, hogy az emberi élet természetes örömeinek kihasználása mellett saját lelki alkatával is foglalkozzék; de nem árt tudni, hogy Európa boldogabb tájain jól ismert a mindennapokban testnek-léleknek egyaránt kielégítő életre való törekvés, és nem az állandó fal melletti lapulás túlélési technikája a mérvadó, és nem is kizárólag a nemzeti érzést lebecsülő világpolgári attitűd. Tehát a lélek önbecsülésével is foglalkozó és a közügyekben felelősen megnyilatkozó személyiségek kialakulása jelenthetné a mi európaibb viselkedésünket is. Mert nagy a különbség a kisebb-nagyobb kompromisszumok és a megalkuvás között. A hétköznapokban nyilván kompromisszumokat is kell kötnünk; de megalkudni kiszolgáltatott helyzetünkkel soha nem kötelező, és éppen ebben áll személyes felelősségünk. Ha az ember nem válik személyiséggé, csak egyén marad, akkor vállalt földi útján szellemiségében elmarad a korától. Jelenleg nemcsak értékeink, de az életünk van válságban, és ez a válság azt is jelenti, hogy a népesség nagy többsége saját személyében került válságba. A katolikus egyház feladata pedig, hogy az önmaga felelősségében bizonytalankodót megerősítse, belső szellemi felülemelkedésének erejét növelje és kompromisszumkésszé tegye, de soha sem megalkuvóvá, mert nem a közgazdasági mutatók a legfonto- sabbak. Berzsenyivel szólva: „nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” Mert hogy mit jelent majd az 1998-as választáson egy ismét hatalomba kerülő posztkommunista kormány abban a Kelet-Közép-Európában, melynek szellemi határa egyúttal a katolicizmus és az ortodoxia határa is (például a brassói  Fekete-templom és légvonalban attól délre és északra), ezt könnyen elképzelhetjük, ha egy eddigi erős parlamenti túlsúllyal rendelkező kormány csupán az elmúlt három évben megtapasztalt, a lakosság sorsát befolyásoló „eredményre” volt képes. Amíg az egyéni képességek elismerése helyett többet jelent a balkáni (ortodox) kapcsolatrendszerek szövevényes hálójának ismerete, az érdekszövetségek túldimenzionáltsága a mindennapi életben, a vezető pozíciókba jutásokban, addig  kevéssé látják értelmét a polgárok az egyéni felelősségvállalásnak. És azt sem szabad elfelejteni, hogy 1994-ben ugyan jogosan lepődtünk meg a túlsúlyos választási győzelmen, a koalíció létrejöttén, de mindkét pártra szavazók jó része – a többi szavazóktól megkülönböztetve – „vallástalan, és tagadja a nemzeti ideológiát” (Pesti Hírlap, 1994. jún. 1.). Lehet, hogy ezek a szavazók azóta csalódtak; de akik lelkükben semmilyen valláshoz sem kívánnak tartozni, és nem a nemzet érdekeit tartják legfontosabbnak, azok még okozhatnak meglepetést. Kiváltképpen ha a lakosság közömbössége nem változik meg, és semmilyen felelősségérzettel nem viseltetik majd mind önmaga „túlélő” sorsa, mind szűkebb és távolabbi közössége iránt, mert akkor semmi nem vet gátat a társadalmi és hétköznapi élet lumpenizálódásának, szellemi igénytelenségének,  „piacosított” életvitelünk, kultúránk züllésének.

Választhatunk, és nem csak 1998-ban, hanem már most is: vagy hagyjuk, hogy hétköznapjaink félelmével lidércfények káprázatában éljünk, csalóka világosságot kövessünk a sötét hétköznapokban? vagy pedig önálló személyiségekként és felelősségérzettel riadóláncot vonjunk az életlehetőségeinket tönkretevő erőkkel szemben? Ez utóbbi esetben velünk lesz minden egyház szeretetparancsa és segítsége.  

A  MAGYAR  CSERKÉSZSZÖVETSÉG  TÁBOR-
KERESZT  KATOLIKUS  KÖZÖSSÉG  GYÖKEREI  ÉS  KÜLDETÉSE
A  MAI  FIATALOKHOZ

(2Kor 1,23)

A Baden-Powell által 1908-ban alapított cserkészet már 1909-ben Magyarországon is széleskörű érdeklődést váltott ki a pedagógusok, hittanárok és diákok közt egyaránt. Ezt tükrözte az 1910-ben és az azt követő években megalakult több református és számos katolikus cserkészcsapat.

Az Ichthys és a Táborkereszt létrejötte

Az alakuló csapatokat áthatotta a 4. cserkésztörvény szelleme. (A cserkész minden cserkészt testvérének tekint.) Így a történeti nagyegyházak közt a húszas-harmincas években jellemző feszültségek hazánkban a dinamikusan fejlődő magyar cserkészeten belül nem kaptak helyet.

Református cserkésztestvéreink ismerték fel először, hogy a valláserkölcsi alapon álló cserkészetben hitük elmélyítését jól szolgálná, ha a Magyar Cserkészszövetségen belül bibliás közösséget hoznának létre. A húszas évek közepén négy fiatal cserkészparancsnok kezdeményezte az evangéliumi alapon működő református cserkészcsapatok hitéleti összefogását, melyet Ichthys-nek neveztek el. (Jézus Krisztus Isten Fia Üdvözítő görög kezdőbetűi, mely mozaikszóként magyarul halat jelent.)

„Miért volt szükség az Ichthys mozgalomra? Azért, hogy bizonyosságot tegyen a Krisztus evangéliumáról. Így éri el a cserkészet igazi célját és teljes hatását. A Szentlélek nélkül munkálkodó cserkészet még egyházi kötelékben sem igazi élet- és jellemformáló erő.”

Mi volt a helyzet ez időben a katolikus cserkészekkel?

„A magyar cserkészetet megalapító lelkes és tisztalátású férfiak azonnal megérezték, hogy mi a legszükségesebb a magyar ifjúság, a magyar jövő számára. És a cserkészetben anélkül, hogy annak legősibb formáját, lényegét megbolygatták volna, mint egy pompásan megalkotott keretbe azonnal bevitték a félénk és színtelen vallásosság helyett az öntudatos és gyakorlati vallásosságot . . . ami a gyermeket emberebb emberré, tökéletesebbé és nemesebb lelkűvé teszi. Ha mégis akadna katolikus, protestáns vagy mohamedán cserkészcsapat, amely nem eléggé jó katolikus, protestáns vagy mohamedán, ennek nem a cserkészet az oka, hanem a katolikus, protestáns vagy mohamedán vezető, aki csinálja, de nem jól csinálja a cserkészetet.¹

„A cserkészet . . . életformaadás. Ez az életformaadás, az Isten-hit alapján nyugodva, megadja a lehetőséget ahhoz, hogy a fiúk lelki igénye és a vezető készsége, rátermettsége szerint a vallásból annyit vigyen a cserkészfiú lelkébe, amennyi a legszebb és legtökéletesebb életforma követelménye.” Ennek pedig nehezen lehet határt szabni. Katolikus részről az 1920-as évek végén formálódott meg a gondolat Sík Sándor és más katolikus csapatparancsnokok kezdeményezésére, hogy létesüljön a katolikus cserkészek részére is a Magyar Cserkészszövetségen belül egy olyan lelkiségi-szellemi központ, amely a valláserkölcsi alapon működő cserkészet katolikus értékeit tudatosítja, átélését elősegíti, és egyidejűleg a katolikus cserkészek összefogásával a jellemnevelésüket – mely a hitéletre épül – szorgalmazza és elmélyíti.

Az Actio Catholica hatása a magyar cserkészetre

A kezdeményezésre nagy hatással volt  XI. Pius pápa 1922-ben kiadott Ubi arcano Dei kezdetű enciklikája, melyben felhívást bocsátott ki a katolikus világiakhoz az Actio Catholica (AC) érdekében, megokolva annak szükségességét.

E szervezés apostoli célzatú, s kívül áll a hitbuzgalmi, politikai és gazdasági szervezeteken. Célkitűzése a katolikus hitélet öntudatra ébresztése és a katolikus elvek érvényesítése az egyéni, a családi, a közösségi és a társadalmi életben. Egyik jellemző vonása, hogy az összes egyháziasan érző katolikust az evangélium szellemében együttes cselekvésre és hitük tudatosabb átélésére sarkallja.²

Az akkori évek katolikus cserkészvezetői a pápa ezen útmutatását kívánták életre váltani a magyar katolikus cserkészek szellemi-lelki közösségének létrehozásával, és a célkitűzéseinek hangot adó Táborkereszt, elsősorban a katolikus cserkészvezetőknek szóló lap megindításával. Mindezt a későbbiek során Mihalovics Zsigmond, az AC akkori országos igazgatója a következőképpen fogalmazta meg: „A Táborkereszt . . . megjelent, hogy szolgálja a krisztusibb ember és a magyarabb magyar kétszer szent ügyét. Az Actio Catholica szívesen veszi szárnyai alá a lapot, hiszen a katolikus magyar cserkészetből sarjadt ki, és a katolikus cserkészet értékes eszközének bizonyult. Az Actio Catholica örül megújhodott, minden katolikus cserkésztényezőt egybefogó megjelenésének, s készségesen segíti elő hasznos munkálkodását . . . és benne a jó munkát végző katolikus fiúkat. Nagy az öröme, amikor bennük izmosodni látja az Evangéliumot s a Kegyelmet.

Ezért nézi szívesen a Táborkereszt szárnyra kelését, s ezért kívánja támogatni minden rendelkezésre álló eszközzel sokat ígérő munkálkodását.”³

Mit akar az MCSSZ Táborkereszt?

1940 novemberében a Táborkereszt lap így fogalmazta meg Mit akarunk? című szerkesztői cikkében célkitűzését:

„1. A Táborkereszt a magyar cserkészet most meglévő keretein belül . . . a katolikus magyar cserkészfiút szolgálja. Ezért a

2. Táborkereszt . . . – a kegyeskedő szenteltvízhintést kerülve – gya- korlati segítséget akar nyújtani [eredeti kiemelés] minden katolikus cserkészvezetőnek abban a nehéz munkában, mellyel csapatukban a katolikus magyar cserkészideál kialakításán fáradoznak.

És mivel még ez a nehéz munka is könnyebb, ha tudjuk, hogy velünk együtt sokan mások is végzik, a

3. Táborkereszt tudatosan dolgozni akar azért, hogy közelebb hozza egymáshoz az ország katolikus vezetőit. . .”³

A Budapesti Cserkészkerület korabeli elnökének állásfoglalása

Ugyanezen szám Katolikus feladatok a csapatban címmel Pirovszky Lajos törzstiszt, az I. (budapesti) kerület akkori elnöke írását közli, melyből az alábbi főbb mondanivalót idézzük:³

„Felelősek vagyunk azért, hogy arra az útra vezessük a cserkészt, amely Istenhez vezet.”

Ezt az utat pontokba szedve részletesen ismerteti. A lényeget kiemelve – szó szerint – az alábbi megállapításokat teszi:

1. „A kétségtelenül szükséges cserkészpróbákra való előkészítés és a gyakorlati kiképzés mellett foglalkozzunk a csapatban több lelkiséggel. . .”

2. „A cserkészeink vallásosságát állítsuk át a gyakorlati életre . . . az elméletet életté kell tennünk.” „A vallásnak életté kell válnia a családban, az irodában, a műhelyben és mindenütt és mindenhol, ahol cserkész megfordul. Ezt a gyakorlati átállítást irányítsa és tegye tudatossá a parancsnok, aki ne ötletszerűen, hanem rendszeresen felépített munkával végezze ezt a feladatát.”

3. „Cselekvő katolikusságra neveljük cserkészeinket. Már a csapatban kezdődjék meg az Actio Catholicába való bekapcsolódás és a világi apostolkodás. . .”

4. „Közeledjünk az egyházközségek felé. . .”

5. „Neveld arra cserkészeidet, hogy a mai nagy világnézeti harcok között is hűségesek maradjanak az Egyházhoz. Ezért beszélj nekik igen sok szeretettel az Egyházról, az Egyház papjairól, az Egyház áldásos munkájáról az egész világ, de különösen a magyarság érdekében. . .”

„Kedves Parancsnok Testvér! . . . egyet jegyezz meg: A katolikus cserkésznevelésnél példád varázsereje lesz a döntő. Ehhez a munkához olyan parancsnokok kellenek, akiknek az élete elbírja Krisztus tekintetét.”

 „. . . Éppen ezért szeretettel köszöntöm a . . . Táborkereszt-et, amelynek betűbe öntött gondolatai, tanácsai segítségünkre lesznek ezen a téren és a jó munkában.”³

Ezeken az eszméken nevelődött a II. világháború előtt, alatt és után az a magyar cserkészet, amely az 1948-ban kirobbant és különböző módszerekkel ugyan, de egész 1989-ig tartó ateista, bolsevista egyházüldözés alatt kisebb részben katakombákba vonult, nagyobb részben elszigetelve lelkében őrizte fogadalmához való elkötelezettségét, és hozott létre a társadalom peremére szorítva hatalmas áldozatokat.

Az MCSSZ Táborkereszt újraindulásának szükségessége

Hazánkban a négy évtizedes, mindent átfogó, személyekre lebontott adminisztratív ateista átnevelés értékromboló hatását, erkölcsi pusztítását csak most kezdjük teljes mélységében felmérni. A világelsők közé sodródtunk a megromlott emberi természet minden nyomorúságában, bűnében és önpusztításában.

1988-ban ebben az intézményesen elzüllesztett és széles körben bűnözővé vált társadalomban éledt újjá a magyar cserkészet, manipulált körülmények között.

Újraindulása után a Magyar Katolikus Püspöki Kar kezdetben fenntartással fogadta a magyar cserkészetet. A tisztázatlan erőviszonyok, a humanista cserkészetet képviselők háttér-támogatottsága, egyes elvallástalanodott új parancsnokok pozícióba kerülése aggodalomra adott okot.⁴

Végül is a fogadalmaikhoz hűségesen ragaszkodó öregcserkészek döntő többségének tudatos hovatartozása eredményeként a Magyar Cserkészszövetség Isten, haza és embertárs szolgálatát nyíltan hirdető és vállaló közössége erősödött meg dinamikusan, a magukat cserkésznek mondó humanista elveket hirdető egyéb irányzatok közül.

Miután a reményteli újraalakulás utáni első évek sem voltak gondoktól mentesek, az újraéledő cserkészet vallásos vezetői 1991-ben már világosan felismerték, hogy a betiltást megelőző évtizedekben a Magyar Cserkészszövetségen belül működő vallásos közösségek, a Táborkereszt és az Ichthys újraélesztése is nélkülözhetetlen.

Ezt a felismerést erősítette:

1. Az 1948. évi beolvasztást megelőző évtizedekben a Táborkereszt- és az Ichthys-közösségek a magyar cserkészetben betöltött, vallásra épített jellemformáló hatásukkal  jól szolgálták a magyar cserkészet értéknövelő eredményeit.

2. A cserkészet katakombaidőszakában a hősi helytálláshoz és börtönéveket, esetenként a vértanúságot is vállaló vezetők áldozathozatalához a Táborkereszt által korábban képviselt elkötelezett vallásosság és magyarságtudat adott erőt.

3. Az a tapasztalat, hogy 1989 után még a jó szándékú fiatalok döntő többsége sem mentes az átfogó ateista, marxista ráhatás harmadik generáción át alkalmazott értékromboló hatásától. A cserkésznek jelentkező fiatalok gyakran széteső családokból jönnek, és sok esetben elvallástalanodott szülők mellett nőttek fel, akaratlanul is vallás nélkül, torz egyéni és családi modell képét alakítva ki magukban. A vallásos családokban felnőtt fiatalok többségének hitismerete is a legtöbb esetben az általános iskolák alacsonyabb fokán kapott hitoktatás színvonalán rekedt meg. Még az egyházi iskolákban felnőtt fiatalok is több esetben a tudás elsőbbségét kapták, míg az életüket tartósan formáló hitre nevelés nem jelent meg elég hang- súllyal, de még az ezzel való azonosulás is legtöbbször elmaradt.

A pápák útmutatásának hatására megalakult a Katolikus Cserkészek Világszervezete

Századunkban a pápák egyre jobban felismerték a cserkészet nemes célkitűzéseit. Már XI. Pius találkozott a cserkészet nemzetközi vezetőivel. Az ezt követő időben a cserkészet sehol sem azonosult a totalitárius hatalmakkal, alattuk az 1930-as, 40-es években illegalitásba vonult vagy áldozattá vált.⁵

A második világháború után a cserkészet újraéledését bátorította XII. Pius pápa. Sokszor fogadta a cserkészeket, s mindenkor a cserkészet vallásos értékeit hangsúlyozta, mint amelyek a stabil béke és társadalmi nyitottság jövője. XXIII. János (1958–1963) alatt folytatódtak a találkozások. A pápát személyes szálak fűzték a mozgalom korábbi történetéhez. VI. Pál pápa (1963–1978) megállapítja, hogy a katolikus cserkészet az egyház identitásának és az emberrel való dialógusnak a helye. 1966-ban a cserkészvezetőknek tartott beszédében a pápa a cserkészet nevelő erejét és annak módszerét emelte ki, utalva arra, hogy a zsinat a nevelés terén sok mindent a cserkészet tapasztalataiból vett át. A pápa jövőre nézve az Isten-hitre épített cserkészszellemiséghez való hűségre és abban való megújulásra szólított fel. Ez időben több pápai dokumentum is bátorítja a cserkészek hívő lelkiségének elmélyítését, amelyet a kalandok és a természet szeretete vesz körül.⁵

II. János Pál (1978– ) fáradhatatlan energiával látogatta végig a világot és a plébániákat. A cserkészekkel való személyes találkozása elsősorban a plébániákon és a pápai fogadásokon történt, ahol buzdította őket a fogadalmuk szerinti életre.⁵

A II. világháború utáni évtizedekben a kor laicizálódó hatásának egyre jobban kitett genfi Cserkész Világszervezeten (WOSM) belül, a számos pápai megnyilatkozás hatására, megalakult a Katolikus Cserkészek Világszervezete (KCSV), mely magába foglalja a világ katolikus cserkészszövetségeit, illetve a több felekezetet tömörítő szövetségek esetén – ilyen a Magyar Cserkészszövetség is – a katolikus cserkészeket összefogó vallásos közösségek képviseletét, mindenkor az illető országok püspökkari támogatásának megfelelően. Célja a katolikus cserkészek hitéletének elmélyítése, és az ennek megfelelő valláserkölcsű magatartásforma kialakításának elősegítése a cserkészpedagógia sajátos módszereivel.

Az MCSSZ Táborkereszt mai küldetése:
a katolikus cserkészek fogadalmuk szerinti elkötelezett életre nevelése

Mindezek az előzőkben ismertetett szempontok motiválták a Magyar Cserkészszövetség elkötelezett katolikus vezetőit arra, hogy Arató László kezdeményezésére 1991 nyarán, kezdetben Görbe László piarista atyával, újraélesszék a katolikus cserkészek szellemi, lelki összefogását. Ez idő tájt Paskai László bíboros, esztergomi érsek úr továbbította a genfi Cserkész Világszervezet (WOSM) keretén belül működő Katolikus Cserkészek Világszervezete (KCSV, angolul ICCS) megkeresését a Magyar Cserkészszövetség katolikus cserkészei felé. A meghívásnak eleget téve, Kemenes László piarista atya vezetésével tartós kapcsolat jött létre a KCSV-vel, melynek eredményeként – kezdeményezésünkre – már 1992-ben megfigyelői minőségben hivatalosan is befogadták az MCSSZ Tábor- kereszt Katolikus Közösséget.

A magyar cserkészet célja – napjainkban is – a jellemnevelés.⁶

A cserkészideált jelentő jellemes életforma, mely a cserkész fogadalma szerinti mély vallásosságot, az ösztönös én feletti uralmat, a családi, cserkész és nemzeti közösség önzetlen szolgálatát, a szeretetből fakadó és viszonzást nem váró jótettek véghezvitelét jelenti, nem valósulhat meg tartósan, csak kinek-kinek a maga hite szerinti Krisztust követő vallásának elkötelezett átélésével. Mi, katolikusok az önnevelésünket erősítő szentségek vételével, a keresztség, bérmálás, a tudatosan és rendszeresen végzett szentgyónások, az átélt és Isten szeretetét közvetítő gyakori szentáldozások során részesülünk azokban a kegyelmekben, melyekkel együttműködve alakíthatjuk önmagunkat és a ránk bízottakat az Istentől rólunk elgondolt ember egyre tökéletesebb megvalósítására. Minden katolikus cserkészekkel foglakozó cserkészparancsnok, kerületi és országos vezető személyesen felelős a cserkészközössége, családja és a társadalmi környezete krisztusi értékrendjének kiteljesedéséért. Természetesen a csapatokban mindez az élményekben gazdag cserkészélet mélyén valósul meg; a kaland, a játék, az ének, a gyakorlati képzés és a természetben járás során.

Ám az ország területén szétszórtan élő, a saját és cserkészmunkájukkal túlterhelt csapatparancsnokok, kerületi és országos vezetők elszigetelten aligha képesek a hitéletre épített jellemnevelés felelősségteljes elvárásainak maradéktalanul eleget tenni. Különösen ha figyelembe vesszük, hogy sok esetben többé-kevésbé maguk a vezetők is a vallástól elidegenedett társadalom hatása alatt szenvednek. Ezért vált nélkülözhetetlenné a Magyar Cserkészszövetségen belül egy olyan központi katolikus szellemi és lelki irányítás létrehozása, mely a hitéletre alapozott jellemnevelő célok elősegítésére programokat dolgoz ki, azok gyakorlati megvalósítását szorgalmazza, a vezetőképzésben érvényesíti az elkötelezett életre való nevelést, a katolikus vezetők hitéleti elszigeteltségét feloldja, tevékenységüket összehangolja, és ezzel őket a hitéletre alapozott jellemnevelő célkitűzéseikben bátorítja és segíti.

A Táborkereszt jellemnevelő munkája során elő kívánja segíteni, hogy a katolikus cserkészek egyházközségükben és – amennyiben ez lehetséges – oktatási intézményeikben szellemi intelligenciájuknak megfelelően folyamatosan hitoktatásban részesüljenek. Tehát rendkívüli esetektől eltekintve nem a cserkészet feladata a hitoktatás, de kötelessége a szeretetre épülő hitre nevelés, és az egyházi vagy iskolai hitoktatás során megismert hit és erkölcs szerinti életforma megélésére való késztetés.

Az MCSSZ Táborkereszt feladatai – ma

A vezetőképzés hivatásfelkészítő része

A Magyar Cserkészszövetségben előírás, hogy vallásosságától függetlenül mindenki jelentkezhet cserkésznek, de vezető csak gyakorló vallásos cserkész lehet. Éppen ezért az MCSSZ Táborkereszt feladatának tekinti, hogy a vezetőképzés során a leendő vezetőknek a hitoktatás alkalmával megismert hitelvekkel való azonosulását elősegítse, az Egyházzal együtt érző elkötelezettséget elmélyítse, a vezetési feladatok vállalásának áldozatkész jellegét tudatosítsa, és felkészítsen az ehhez szükséges önnevelésből fakadó erények elsajátítására. Ilyen vezetői erények: a felelősség, az együttműködési készség, a szolgálat, az elkötelezettség és az örömteli áldozatokkal járó vezetés tudatos vállalása. Mindez az MCSSZ elnöksége és az Országos Intéző Bizottság Határozatának megfelelően az emelt szintű őrsvezető-, segédtiszt- és tisztképzés elválaszthatatlan és kötelező része. Csak erre a hivatástisztázó és erősítő alapra épülhet az ezt követő cserkészmódszertani képzés. A Táborkereszt az őrsvezetőképzéshez, a segédtiszt- és tisztképzéshez szükséges hivatásfelkészítő programot kidolgozta, melynek végén a vezetőjelölt, képzői véleményének figyelembevételével, önmagát minősíti, s csak ennek pozitív eredménye esetén vállalja a módszertani vezetőképzést. Egyedül ily módon biztosítható, hogy a vezetőképzésre illetékes körzetek, illetve kerületek a cserkészek vallása szerinti közösség irányításával és velük összedolgozva, megfelelő színvonalú, lelkileg jól képzett, szilárdan elkötelezett, együttműködésre kész és cserkészeikért áldozatot vállalni tudó vallásos vezetőjelölteknek adjanak csak vezetői képesítést.

A Táborkereszt elő kívánja segíteni, hogy minél több potenciális és tényleges cserkészvezető végezze el a Magyar Katolikus Püspöki Kar által szervezett vezetőképzőt, a Hajszolót. Ez a törekvés is hozzájárult ahhoz, hogy az 1996-ban befejeződő kétéves képzésben eredményesen részt vett 14 cserkészvezető megkaphatta az aranykulcspróbát.

Vezető-továbbképzés

Ugyanezen cél érdekében szorgalmazza a Táborkereszt az országos és a régiókban meghirdetett sajátos cserkészvezetői lelkigyakorlatokat, az úgynevezett lélekújuló táborokat. További programjában szerepel a krisztusi világnézet megismerését és hitéletünk erkölcsi követelményét elsajátító megtartást elősegítő előadások, fórumok, továbbképző előadások és táborok szervezése. Ezen belül külön hangsúlyt kap a katolikus szellemű családi életre való felkészítés.

Kapcsolattartás

Az MCSSZ Táborkereszt feladata a Katolikus Egyház hierarchiájával és intézményeivel való kapcsolattartás, és a cserkészetet érintő kérdésekben a katolikus cserkészek képviseletének ellátása. Tevékenységében tükrözni kell a hitéleti, a valláserkölcsi és világnézeti kérdésekben legteljesebb egységét a Magyar Katolikus Püspöki Karral, ezen belül területileg a helyi ordináriussal, és elkötelezett hűségét Szent Péter utóda iránt.

Táborkereszt Papi Konvent

A katolikus papság cserkész-lelkipásztori feladatainak és az egyházi fenntartó testületek zavartalan működésének elősegítésére az MCSSZ Táborkereszt létrehozta és működteti az MCSSZ Táborkereszt Papi Konventet, amely az évente hagyományosan megrendezett összejövetelein a püspök atyák útmutatásának megfelelően világi és szerzetes papságunknak, valamint szerzetes nővéreinknek a cserkészcsapatokkal való szeretetteljes törődését és a cserkész-lelkipásztori szolgálat elmélyült teljesítését kívánja elősegíteni.

Táborkereszt időszaki lap

Az MCSSZ Táborkereszt Katolikus Közösség hagyományainak megfelelően kiadja szellemében a mai kor követelményeihez igazított Táborkereszt katolikus cserkészvezetők lapját, mely a cserkészek krisztusi világnézetre való neveléséhez, a keresztény családi életre való felkészítéshez, a hitéletüket érintő kérdések megválaszolásához, a fiatalok életét formáló jellemnevelő cserkészet tökéletesítéséhez, és a katolikus cserkészetet érintő programok, könyvek és információk közismertté tételéhez kíván gyakorlati segítséget nyújtani a cserkészélmény-pedagógia széleskörű felhasználásával.

Ökumenikus együttműködés

Az MCSSZ Táborkereszt mindenkor ökumenikus szellemben dolgozik, tisztelve a testvéregyházak sajátos hitéletét, keresve azt, ami közös a hitünkben. Vallja, hogy minden cserkész a saját vallása keretén belül Isten hitében és szeretetében elmélyülve jut egymáshoz is közelebb.

A szentatya felhívása minden magyar katolikus
cserkészhez is szól

A szentatya felhívása a Katolikus Cserkészek Világszervezetén (KCSV) keresztül minden magyar katolikus cserkészhez is szól. Ezt a hitéletre épített, jellemnevelő cserkészetet az MCSSZ Táborkereszt országos vezetősége, az Országos Belső Kör szolgálattevői irányítják. Ennek az MCSSZ Elnökségnél és az MKPK Titkárságán bejelentett egyházi elnöke (dr. Beer Miklós atya, pápai prelátus, az Esztergomi Hittudományi Főiskola filozófiaprofesszora, pilismaróti esperes plébános, a 904. sz. Szent Lőrinc Cserkészcsapat parancsnoka), világi elnöke (dr. Roszmusz András tiszt, a 250 fős 148 sz. Nagyboldogasszony Cserkészcsapat parancsnoka, vállalkozó), lelki igazgatója [spirituálisa] (Brückner Ákos Előd O.Cist. atya, a budai ciszterci plébánia plébánosa és a 220 fős 433. sz. Szent Bernát Cserkészcsapat fenntartótestületének elnöke), elnökhelyettese (dr. Berán Ferenc atya, a Patrona Hungariae hittanára és az Unio Cleri országos vezetője, a Magyar Papi Egység főszerkesztője, a 148. sz. Nagyboldogasszony Cserkészcsapat cserkészlelkipásztora), valamint a Táborkereszt katolikus cserkészvezetők lapjának főszerkesztője (Arató László cserkésztiszt, a Márton Áron Kiadó igazgatója, a Magyar Cserkészszövetség Fórumának elnöke) és még más szolgálattevők a tagjai.

Az MCSSZ Táborkereszt törekszik a magyarországi Egyház öt ifjúsági régiójában a Régió Belső Körök felállítására, melyek közül a Szombathelyi Belső Kör már működik Horváth József MKPK ifjúsági régióvezető-atya, a Katolikus Ifjúsági és Felnőttképző Egyesület elnöke irányításával, Németh Tamás atya, csapatparancsnok a Régió Belső Kör egyházi elnöke, és Pomeisl Mária cserkésztiszt, szociális testvér, világi elnök vezetésével. Folyamatban van a Pécsi Belső Kör felállítása Bátor Botond pálos atya lelkipásztor elnök vezetésével.

Miután az MCSSZ-en belül minden katolikus és magyar cserkész a Táborkereszt lelki közösségéhez tartozik, így részükre az MCSSZ szervezeti felépítésén kívül külön tagsággal nem rendelkezik. Az MCSSZ Alapszabályával egyező valláserkölcsi nevelést elősegítő feladatait a Belső Kör felhívására vagy közvetlen felkérésére a katolikus parancsnokok csapatai, illetve azok egyes tagjai önként vállalt munkájukkal látják el, illetve javasolt programjainak megvalósítását az MCSSZ elnöksége és a kerületek vezetősége támogatólag saját programjukkal együtt szorgalmazzák.

Az MCSSZ Táborkereszt a Katolikus Cserkészek Világszervezete (KCSV) 1996. július 4–7 között Norvégiában tartott világközgyűlésén egyhangúan megszavazott teljes jogú tagságot nyert el, elsőként a szabadságukat visszanyert közép- és kelet-európai országok újraéledt cserkészei közül. Ezt megelőzően 1995. november 8-án II. János Pál fogadta a Katolikus Cserkészek Világszervezetének országonkénti legfőbb cserkész-lelkipásztorait és világi apostolait – közöttük az MCSSZ Táborkereszt Katolikus Közösség négy vezetőjét –, és buzdította őket a Jézus élete példáját követő, a vallást elkötelezetten életre váltó cserkészet erősítésére. (Erről az eseményről a Vatikáni Rádió magyar nyelvű adása is részletesen beszámolt.) A szentatya római felhívása a Katolikus Cserkészek Világszervezetén keresztül minden katolikus magyar cserkésznek is szól.

A Magyar Katolikus Püspöki Kar Titkárságának
buzdítása a Táborkereszthez

Az MCSSZ Táborkereszt számít arra, hogy az MCSSZ katolikus vezetői azonosulnak a szentatya szándékaival, melyek a Katolikus Cserkészek Világszervezetének célkitűzéseiben jelennek meg, vállalják az MCSSZ történelme során Sík Sándor és Teleki Pál nyomán kialakult gya- korlóan vallásos jellemnevelő magyar cserkészetet, és figyelembe veszik a Magyar Katolikus Püspöki Kar Titkársága titkárának, Ternyák Csaba püspök atyának az MCSSZ Táborkereszthez (Arató László részére) írt levelében foglaltakat, melyekben a régi magyar cserkészhagyományoknak megfelelő együttes cselekvésre hív fel:

„Legyenek meggyőződve arról, hogy az egyik legnemesebb ügyet szolgálják akkor, amikor a Táborkereszt lelkipásztori tevékenységét igyekeznek előmozdítani. Magam is vallom, hogy a Magyar Katolikus Egyház nem mondhat le a cserkészet missziós lehetőségéről. Nagyon sok fiatal a cserkészetben találkozik életében először a kereszténységgel, és egyáltalán nem közömbös, hogy ez a találkozás megadja-e az egész életre szóló hitéleti elkötelezettséget, vagy sem.

Biztos vagyok abban, hogy ez a (Táborkereszt által szervezett) talál- kozó kezdete lesz annak a törekvésnek, amely egybefogja és egységes akcióközösségbe szervezi mindazokat . . ., akik eddig egy kicsit magányosan végezték nagyszerű munkájukat.”⁷

Napjainkban az az általános vélemény, hogy a cserkészetet nem lehet ott folytatni, ahol negyven évvel ezelőtt abbahagytuk. Ez igaz annyiban, amennyiben a megváltozott társadalomban megváltozott fiatalság él. A cserkészetnek ezt a mai fiatalságot kell megnyernie, a fiatalok nyelvén és azok eszközrendszerével. Ezek a jegyek azonban külsődlegesek. Az ember vallási értékrendje állandó, és az újrainduló cserkészetünkben a Táborkereszt révén ezt a Jézus tanítása szerinti örök értékű hitéletre épített jellemnevelést kell változatlanul és szervezetten a mai fiatalok számára legalkalmasabb formában és módszerekkel átadni.

Mindezek ismeretében csak imádkozni tudunk azon egyes vagy kisebb csoportokat képező⁸ cserkészvezető testvéreinkért, akik magukat ugyan katolikusoknak tartják, de az elmúlt évtizedek kényszerítő szellemi hagyatékának hatására még nem ismerték fel, hogy az értékét vesztett megbomló erkölcsi rendbe süllyedt mai társadalom liberalista szellemiségével szemben a Sík Sándor és Teleki Pál lelki-szellemi és nemzeti örökségét hordozó magyar jellemnevelő cserkészet csak a magyar cserkészhagyományoknak megfelelő elkötelezett hitéleti alapra épített összefogással teljesítheti Alapszabályában rögzített célkitűzését. A mai Magyar Cserkészszövetségben is a Táborkereszt- (és az ICHTHÜSZ)-ben valósul meg Bi-Pi sokat idézett mondása: „A cserkészetben a vallás kezdettől fogva benne van.” A két vallási cserkészközösség az ökumené jegyében erősíti a Magyar Cserkészszövetség egységét, tevékenységét, és hatásuk révén valósul meg Bi-Pi tanítása: „A cserkészek Isten országát hozzák le a földre.”⁹

Ugyanakkor látnunk kell, hogy amint Egyházunk a szentatya és a püspökök minden törekvése ellenére is hordozza tagjai egy részének bénaságait, úgy a cserkészetünk egyes tagjai és kisebb-nagyobb közösségei is visszatükrözik emberi gyarlóságainkat, helyenként értetlenséggel, „kivagyisággal”, esetenként vallási közömbösséggel és belső gondokkal küszködnek. Amíg az MCSSZ-ben létezik Egyházunkkal együttérző hitéleti és lelki központ – az újraevangelizálást meghirdető szentatya szándékával egyezően – a Táborkereszt, addig eltölthet bennünket, magyar cserkészeket Krisztus örömhírének reménysége.¹⁰ Az elmúlt nyolc év is azt igazolja, hogy a cserkészet – minden külső és belső gondjai ellenére – ott virágzik, ahol rátermett és elkötelezett vallásos vezetők végzik Egyházunk által is szorgalmazott és általa megáldott áldozatkész munkájukat. Bennük és cserkészeikben a Táborkereszt által képviselt lelkiség ölt testet. És ez élteti és erősíti az egész Magyar Cserkészszövetséget.

Irodalom:

¹ A diadalmas cserkészliliom 1912–1942. Kiadta a Magyar Cserkészmozgalom 1942. (Demendy Miklós, Koszterszitz József és dr. Major Dezső.)

² Ubi arcano Dei. XI. Pius pápai enciklikája. 1922. és Katolikus Lexikon. 1931, Magyar Kultúra kiadása.

³ A Táborkereszt 22. száma (1940. november 5.).

⁴ Távlatok 25. szám (1995) 622. o.

⁵ Documenti Pontifici sullo Scautismo (a cura di Giovanni Merello e Francesco Pieri). Editrice Àncora Milano, 1991.

⁶ MCSSZ (1994. április 16-án módosított hatályos) Alapszabálya.

⁷ A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia püspökkari titkárságának titkára, dr. Ternyák Csaba püspök levele az MCSSZ Táborkereszt, Arató László részére 1993. november 2-án.

⁸ A Távlatok 29–30. szám (1996) 335. o.

⁹ Bi-Pi ösvényén (Magyar fordítás kéziratban).

¹⁰ II. János Pál 1996. szeptember 6–7-ei magyarországi látogatásának jelmondata: Reményünk Krisztus!

KULTÚRA  ÉS  ÉLET

KÉT  PÁZMÁNY-SZEMINÁRIUM  
SZLOVÁKIÁBAN

A Nagyszombati Egyetem bölcsészettudományi kara (történeti tanszék) 1997. március 19-én, a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet pedig március 20-án emlékezett meg a bíboros és író halálának 360. évfordulójáról. A pozsonyi intézetben kiállítás is nyílt Pázmány életművéről a Petőfi Irodalmi Múzeum rendezésében.

A szeminárium Nagyszombatban kezdődött Ján Sokol nagyszombati érsek metropolita védnökségével és megnyitójával, az egyetem rektorának és a város polgármesterének részvételével. Az előadások elsősorban Pázmány Péter nagyszombati vonatkozásaival, de életművével is foglal- koztak. A szeminárium résztvevői másnap Pozsonyban folytatták a munkát immár a Magyar Kulturális Intézetben, ahol Gál Ferenc, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora (Pázmány a teológus), Hargittay Emil (A Flagellum Dei gondolata Pázmány műveiben), Kovács Sándor Iván (Pázmány és a szlovák irodalom), Bitskey István (Retorika és etika Pázmány Péter prédikációiban), Paul Richard Blum (Péter Pázmány und Schulphilosophie der Jesuiten), Kőszeghy Péter (Repedések a márványfejen, avagy Pázmány Kalauzáról) címmel tartott előadást. Käfer István, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem szlovák intézetének vezetője Nagyszombatban szlovákul adott elő a bíboros közép-kelet-európai integrációs törekvéseiről és a protestánsokhoz fűződő viszonyáról.

A szlovák és a magyar  rendezvény kerete a Nagyszombatban tartott érseki szentmise, illetve a pozsonyi Dómban Pázmány Péter sírjának megkoszorúzása volt.

Az alábbiakban közöljük Kovács Sándor Iván Pozsonyban megtartott előadását.

(Szerk.)

Kovács Sándor Iván

„A  SZÓK  SZÁRNYASAK,
MINT  AZ  ELBOCSÁTOTT  MADÁR”

Pázmány és a szlovák irodalom

Jégének (alias Ladislav Nádašinak), a XX. századi szlovák próza kiválóságának 1923-ban megjelent történelmi regényében, az Adam Šangalá-ban Pázmány Péter nem tűnik fel szimpatikus szereplőnek. Jégé – aki a mi naturalizmustól ugyancsak megérintett Móricz Zsigmondunknak kortársa, s tipológiailag regénye is Móricz későbbi Erdély-trilógiájával rokonítható – úgy ábrázolja „a céljaira kegyetlen tervszerűséggel törő” Pázmány kardinálist, mint a protestáns jobbágyfiú, Ádám potenciális gyilkosát.¹

A mérvadó szlovák tudományosság a regényíró látomásához képest igazságosabb képét rajzolta meg Pázmány Péter történelmi és irodalmi szerepvállalásainak. Szlovák és magyar nézőpontból egyaránt sorsdöntőnek tekinthetjük ezeket a sikerrel véghez vitt vállalkozásokat, mert mind az 1635. évi egyetemalapítás, mind a nyugat-szlovák nyelvjárás fontosságának felismerése gazdagította a két nép kultúráját, szorosabban hozzáigazította műveltségük karakterét a latin betűs, keresztény Nyugat-Európához. Nagyszombat hagyománya nélkül nincs budai és pesti egyetem, de nincs modern szlovák felsőoktatás sem. Pázmány Kalauz-ának „na obecnu Slowenèinu”, azaz nyugati „közszlovák”-ra történő fordításai pedig az ócseh Kralicei Biblia és a „bibliètina” Jozef Ignác Bajzáig és Anton Bernolákig tartó irodalmi egyeduralmát segítették ellensúlyozni.

Ha mérvadó szlovák tudományosságról szóltam, említenem kell a Pázmány szlovák vonatkozásaival foglalkozó magyar szerzők toleranciáját, a szlovák irodalmi összefüggésekre figyelő szakszerűségét is.

A szlovák és a magyar Pázmány-tanulmányok az író-kardinális szlovák irodalmi recepciója kérdésében jórészt hasonló eredményekre jutnak, egymás megállapításait számon tartják, és nélkülözik a kisajátítás kizárólagosságát. Jó példa erre a nagyszombati egyetem alapításának 300. évfordulójára megjelent Tranvský sborník. K 300 výroèi založení University v Trnave című tanulmány- és dokumentumkötet (Bratislava, 1935),² amelyben Vševlad J. Gajdoš Hogedus – Phosphorus címmel3 a Kalauz-ra adott wittenbergi lutheránus felelet (Fridericus Balduinus, Phosphorus veri Chatolicismi, 1626) keletkezéstörténetét ismerteti megbízhatóan. Celestín Lepáèek öt évvel később Anton Benèiè XVIII. század végi Kalauz-fordításával, és Pázmány másik műve, a Balduinus-feleletre adott viszontválasz, A setét hajnalcsillag után bujdosó luteristák vezetője. . . ugyancsak kéziratos szlovák átültetésével foglalkozik.4 Bizonyos S.+B. névjelű szerző5 1945–46-ban Sztripszky Hiador (1943) és Lepáèek (1944) tanulmányait ismerteti-kivonatolja korrekt pontossággal.6 A Pázmány és a szlovák irodalom témakört vizsgáló magyar szerzők közleményei közül Danczi Villebald7 és  Sztripszky Hiador8, valamint Käfer István9 továbbfejlesztett dolgozata érdemel kiemelést.

Danczi szülőfalujának, Kürtnek (Strekov) nyelvjárásából doktorált; bencés szerzetes volt, és kiváló szlavistának indult. Ha csak disszertációját  (A kürti nyelvjárás hangtana. . ., Budapest, 1939, hasonmás: 1978), vagy Pázmány Péter hatása a szlovák irodalomra és Tallózás a horvát bencések múltjában¹⁰ című tanulmányait írja is meg, helye van a magyar tudománytörténetben. 1947-ben Danczi már csak egy katolikus iskolai orosz nyelvkönyvvel hallatott magáról.11 A munkácsi születésű Sztripszky Hiador (1875–1946) sem futott be tehetségéhez méltó pályát, pedig a szlavisztikán kívül sokféle tudományszakban voltak sikerei. Szlovák stúdiumairól és publikációiról kevesebbet tudunk, mint amit pl. a rutén folklór vagy a XVI. századi román irodalom kutatásában végzett, hogy a nevét feledhetetlenné tevő Adalékok (Szabó Károly Régi Magyar Könyvtárához) című bibliográfiai kiegészítését (1912, hasonmás: 1967) ne is említsük.12 Sztripszky sokféle álnéven publikált, szlovákul írt cikkeit pl. mint Beloò Rusinský jegyezte.13 Az a Rusinský-tanulmány tehát, amely Peter Pázmány a slovenská literatúra címmel 1939-ben jelent meg, Sztripszky álneves műve, és előzmény 1943-ban publikált magyar nyelvű dolgozatához.14 Mindezek ismeretében nem tartom lehetetlennek, hogy saját eredményei népszerűsítését is elvégezte szlovákul, s ő lehet az a titokzatos S.+B. ( = Sztripszky +Beloò),15 aki a Literárnohistorický sborníkban megszólalt.

A fentiekben röviden áttekintett 40-es évekbeli szlovák–magyar szakirodalmi élénkülés vezetett oda, hogy Pázmány és a szlovák irodalom címmel 1942-ben disszertációvá sűrűsödnek a részletkutatások. Legalábbis így tudja Polgár László Pázmány-bibliográfiája: „Jaschkó Hermin, Pázmány Péter és a szlovák irodalom. Tézis a szegedi Tudományegyetemen, 1942 4° 150.”¹⁶ Polgár László biztosan látta ezt a disszertációt vagy a rá vonatkozó érvényes adatot. Nekem ez, sajnos, nem sikerült: Máder Béla, a szegedi József  Attila Tudományegyetem Központi Könyvtárának igazgatója és munkatársai nemhogy a kéziratot, de semminémű vele kapcsolatos információt sem találtak 1997. március 6-án, amikor szívósan faggattam őket.17

A 80-as, 90-es évekbeli újabb-legújabb szlovák Pázmány-szakirodalomról csak elvétve van tudomásom. A Slovenský Biografický Slovník Pázmány-címszavának irodalmi hivatkozásai közül Albin Bagon Peter Pázmány a Bratislava című írására lettem volna kíváncsi. Egyelőre, sajnos, nem láthattam sem ezt, sem Matús Kuèera tanulmányát.¹⁸

És hogy bevégezzem a bibliográfiai szemlét: amit a régebbi, XIX. századi, XX. század eleji  szakirodalomból nem hoztam szóba, felsorolják és kiaknázzák Käfer István tanulmányai.

* * *

A Pázmány és a szlovák irodalom viszonyának kérdése többféleképpen feltehető.

Eredetileg Pázmány társadalomszemléletéről terveztem tanulmányt, azt gondolván, hogy ekképpen szót ejthetek a szlovák közegről is, amelyben Pázmány, magyarsága legteljesebb tudatában, benne élt, s amiről kellett hogy legyen valaminő véleménye, hiszen – hihette a hittérítő – evangélikus szlovákból is lehet jó katolikus. A magyar Pázmány-irodalom azonban nem volt segítségemre. Prédikációihoz felsorakoztatják például az osztrák, lengyel, horvát és cseh párhuzamokat,¹⁹ az esetleges szlovák analógiák azonban hiányoznak. Pedig egy Pázmány-szentbeszéd érdekes szlovák utalását Schram Ferenc már régebben nyilvánosságra hozta.²⁰ Sőt még Pázmány Péter nemzetiségi politikájá-nak is volt vizsgálója már 1940-ben: Vájlok Sándor, a kassai szlovák gimnázium magyar irodalomtörténettel és tankönyvírással foglalkozó tanára.²¹ Vájlok publicisztikus lendületű értekezése érdekes adatokat csoportosít. Amikor Pázmány novícius volt (Vájlok szerint Brnóban, de ez téves adat, mert a novíciusi évek Krakkó és Jaroslaw rendházaiban teltek), „napi egy órát a szláv, elsősorban a cseh nyelv tanulására fordított a többi jezsuita növendékkel együtt”. Szlovák igehirdetőkkel akarta helyettesíteni „a bohemizáló cseh papokat”, és „a szlovák nyelv segítségével, közirodalmi felhasználásával” küzdött a bohemizáló törekvések ellen. Elrendelte, hogy „a pozsonyi jézustársasági gimnáziumban a magyar és a német mellett a szlovák is taníttassék”. Helyeselte, hogy a nagyszombati egyetemi nyomda szlovák könyveket ad ki, ösztönözte Soós György szlovák nyelvű énekeskönyvének megjelenését, s 1632-ben szlovák szószéki alapítványával szlovák hívőknek ajándékozta a nagyszombati ferences templomot. Gondoskodott liturgiájuk szlovák nyelvűségéről és állandó szlovák papjukról is.²²

Käfer István a tudomány megállapításaival gazdagítja a szinte egész életét többnyelvű nemzetiségi közegben leélő Pázmány Péter és a szlovákság viszonyának képét. „Az érsek több alkalommal elismerően nyilatkozott a szlovákság vallásosságáról, amit legjobban a nagyszombati szlovák szószék alapításából láthatunk. Elrendelte, hogy a szlovák falvakban minden vasárnap tartsanak szlovák nyelvű prédikációt; a külföldre küldendő növendékek között mindig említ szlovákokat, sőt a Pázmány által Pozsonyba is betelepített jezsuiták közül P. Leonardus Praesul a klarisszák templomában már 1622-ben szlovákul prédikált.”²³

A továbbiakban két kérdést emelek ki a kínálkozók közül, s befejezésül szeretném megfogalmazni – követve érdemes elődeinket – a további kutatási feladatokat.

Pázmánynak a szlovák irodalomra tett hatását abszolút maximalizmussal úgy dokumentálhatnánk, ha az Opera omnia Petri Pázmány összevethető lenne a szlovák irodalom teljes szövegkorpuszával. Az érdemi hatás természetesen leszűkíthető a XVII–XVIII. századra, ahogyan ezt már Danczi Villebald felismerte, és néhány érdekes példával igazolta. „Pázmánynak eredményes hittérítő munkája a szlovákoknál sem csupán a lelkiek terén mutatkozott, hanem maradtak nyomai az irodalomban is. Egész munkája, a vallásos élet reformja, a papnevelés, a lelkipásztorkodás és az írói toll, mind nyomot hagyott a szlovákság arculatán” – vezette be fejtegetéseit. Danczi becsvágya az volt, hogy átvizsgáljon „minden Pázmány-gyanús könyvet”, de csak néhányra futotta erejéből, amelyekben „nemcsak Pázmány-hatással, de Pázmányra vonatkozó név szerinti utalásokkal is találkozunk”.

Az egyik katolikus mű, szerzője a konvertita Thamássy (Tomáši) Miklós, azaz Thamassy-Fábri Mikuláš, aki Danczi szerint „Zsolnán, jegyzősködése helyén, a jezsuiták prédikációinak hatása alatt visszatért a katolikus hitre”. Katolikus lelkiismeretének nyugalmát a Tranquillitas conscientiae catholicae (1687) reprezentálja, az evangélikusokkal Pázmány hatását tükröző szlovák könyvében polemizált: Pravá katolická ruèni knižka (Igaz katolikus kézikönyv, Nagyszombat, 1691). Thamassy „két helyen hivatkozik Pázmányra. [. . .] a papságról vitatkozva írja: »aki erről többet akar tudni, olvassa el a római Egyház dicső emlékű kardinálisának Kalauzát.« Majd a 79. lapon: »aki a jezsuiták tanítását akarja olvasni, olvasgasson Bellarmin, Pázmány, Becau és mások vitairataiban.« A szlovák kutatás véleménye szerint Thamassy Pravá katolická-jának nyelve „szlovakizált cseh [. . .], a nyugat-szlovák nyelvjárás több eleme is fellelhető” benne, „emiatt sokáig e művet tartották az első szlovákul írt könyvnek”.²⁴

Még korábbi a Pázmányra hivatkozása az evangélikus Zacharias Lani püspöknek. Az egyidejűleg szlovákul is megjelent Pseudo-Spiritus Posoniensis; aneb Saud o falessnim duchu Presspurskim. . . (Trencsén, 1643) egyik lapján cáfolni igyekszik Pázmányt, máshol „a maga véleményének igazolására hivatkozik” rá. Danczi még féltucat olyan XVIII. századi szlovák könyvet említ, amelyekről gyanítja, hogy „Pázmány alkotásait aprópénzre váltották saját maguk eredményes működése érdekében”.²⁵

Ami a szlovákra fordított Pázmány-műveket illeti, azok közül a két Kalauz és A setét hajnalcsillag. . . a legfontosabb, de nem feledkezhetünk el a Rituale Strigoniense, az esztergomi katolikus szertartáskönyv hatásáról sem, mert 1625. évi pozsonyi kiadásában „a pap által feltett kérdések és a keresztszülők, illetve házasulandók által adandó válaszok a latin mellett magyar, német és szlovák nyelven is megtalálhatók”. Az Esztergomi Rituáléban Pázmány szerzőként is jelenlévő: „Előszó helyett Pázmány Péter esztergomi érseknek egyháztartománya papjaihoz intézett levele olvasható, amely Pozsonyban 1625. július 26-án in curia nostra archiepiscopali kelt.”^{26 Danczi szerint „A meginduló szlovák irodalmi nyelvnek fontos őrzői az esztergomi rituálék, amelyek az 1625-i kiadás óta hamisítatlan szlovák nyelvet használnak. A tiszta szlovák nyelv érvényesül az 1656-i Lippay György-féle, majd a Pázmány–Szelepcsényi kiadásában.”27}

Az első szlovák Kalauz-fordításról (amelynek bekötött és épen megőrzött példánya a Budapesti Egyetemi Könyvtár Kézirattárában található  A. 79. jelzet alatt)²⁸ már Toldy Ferenc tudomással bírt, majd elsőül egyszerre emlékezett meg róla Szilády Jenő és „Beloò Rusinský”, azaz Sztripszky Hiador.29 A Nagyszombatból Budapestre került Kalauz-fordítás kéziratának szakszerű leírása és szlovák irodalomtörténeti-nyelvtörténeti értékének tudósító felismerése Sztripszky Hiador és különösen Käfer István érdeme.

Sztripszky kellő kontextusba helyezi a Kalauz-fordítást. Emlékeztet rá, hogy Pázmány fellépte előtt a  három nyelvű Nagyszombat és környéke 80–90%-ban evangélikus, a katolikusok lélekszáma csak 10–15%-ra tehető. Pázmány ezt az arányt harmincöt év alatt éppen megfordítja. Szlovák szószéket alapít, az Esztergomi Rituálé vagy Ágenda lapjain pedig „először szólal meg a középszlovák nyelvjárás; az, amely ma is az irodalom nyelv alapja”. Szlovákul író vagy magyarul is tudó szlovák környezetébe „ím ezek” tartoztak: „Szirmai Péter, Szabolth Ferenc, Benicki Tamás, Szörényi László, Berzeviczi Ferenc, Szöllősi Benedek, Kada István, Dubniczai István, Liczey János, Mácsai István, Soós György, Ábrahámffi János és valamennyi között nyelvileg a legkitűnőbb Thamássy Miklós”, azaz Mikuláš Tomási. Továbbá: „Miernik, Hadik, Lanik, Robik, Smrtnik.” Elképzelhető – teszem hozzá a felsoroláshoz –, hogy e névsorban ott van a Kalauz-fordítás még fel nem ismert, bilingvis véghezvivője is. A kontextushoz tartozik a Vocabularium Hungarico–Latino–Slavonicum (Nagyszombat, 1648), aminek Sztripszky szerint korábbi kiadása is lehetett, továbbá Viszocsányi Ferenc latinul írt magyar nyelvtana. (Nagyszombat, 1660. – Jól tudjuk, latin–magyar szótárból és latin nyelvű magyar nyelvtanból rendelkezésére állt már a használóknak Szenczi Molnár Albert félévszázaddal korábbi dictionariuma és grammatikája.)

A Kalauz szlovák kézirata Sztripszky szerint még Pázmány életében készült, az érsek akaratából. Hozzátehetem: az evangélikus szlovák lelkek katolikussá térítése érdekében fordíttatott „na obecnu Slowenèinu”, azaz „közszlovákra”. Az 1060 folio-lap roppant terjedelmű, szép és jól olvasható kézirat „paleográfiai jellege határozottan XVIII. századbeli”. Igen ám, de a mára kettészakadt címlapon olvasható 1734 évszám hetese össze van fonva egy hatossal, s Sztripszky ezt úgy érti: „a kézirat valóban 1734-ben készült, azonban csak egyszerű másolata egy régebbi, éppen száz év előtt készült kéziratnak. A XVIII. századi másoló ezt úgy juttatta kifejezésre a címlapon, hogy egybefonta az 1634-es évszámot a saját 1734-es évével.” Kiváló szlavistánk meghatározza azt is, hogy a fordítás az 1613. és 1623. évi Kalauz-kiadásokat említi, és nem tud az 1637-esről, kézirata tehát 1623 után és 1637 előtt készült.³⁰  (Mint Käfer István szövegösszevetésekkel meggyőzően bizonyította: „a fordító a második, 1623-ban megjelent kiadás figyelembe vételével készítette el munkáját.”31 Ha hozzákezdett már 1623-ban és befejezte 1634-ben, ez a Névtelen Fordító is jó egy évtizedet birkózott a feladattal, mint majd másfél évszázad múltán a rozsnyói ferences atya, Anton Benèiè.) Arra vonatkozóan, hogy a bilingvis fordító XVII. századi volt, Sztripszkynek van egy érdekes nyelvtörténeti érve. A Kalauz ama ritka szavát, hogy vász (=váz régi jelentése: »madárijesztő«) nem a strašidlo vagy strašiak szóval, hanem a mátohi-val fordítja, ami a váz eredeti jelentését jól visszaadó »kísértet«-et jelent.

Sztripszky meg meri kérdezni azt is: mi értelme volt 1734-ben a szlovák Kalauz nyomdakész másolatának? A katolicizmus már diadalmaskodott Szlovákiában; ugyan kik ellen akarhatták felhasználni? Nemigen lehet rá más magyarázat, mint hogy „nyelvemléknek”, a többször hangsúlyozott „na obecnu Slowenèinu”, a  „közszlovák”-ra fordítás XVII. század eleji emlékének tekintették a kéziratot, és a katolikus térítés győzelmei után a szlovák irodalmi nyelv felé mutató gesztussal a nyugat-szlovák nyelvjárás hatalmas terjedelmű szövegével akartak győzni a bibliètinán. Sztripszkynek ugyanis meggyőződése, hogy a XVII. század első harmadában készült szlovák Kalauz-kézirat „nyelvezete már az új nyelv, a szlovákságra törekvő, nem a régi csehes”.³²

Danczi Villebald úgy ítél az első szlovák Kalauz-kéziratról: „Fordítója egy magát meg nem nevező jezsuita, aki a címlapon megmondja, hogy mi lebegett szeme előtt: a mű könnyebb legyen a közönséges ember számára. A kézirat címe: Ku prawde wodyci predchudce (Igazságra vezérlő Kalauz). [. . .] Nemzetiségre sehol sem tér ki. Nyelve a nyugati szlovák nyelvjárás. Terjedelme 1096 nagy folió, mind a két oldalára írva. Érdemes lenne, hogy a szlovák nyelvtisztítók megvizsgálják, hogyan fordította le a névtelen jezsuita Pázmány filozófiai kifejezéseit.”³³

Käfer István azt is bizonyítja, hogy az 1734-ben lemásolt kéziratot (elképzelhető, hogy összefüggésben a nagyszombati egyetemalapítás 100. jubileumával) kiadásra készítették elő, bizonyságok erre a Pápai-Páriz Ferenc  Dictionarium-ának 1708. évi lőcsei kiadására utaló értelmező margójegyzetek. Amire Käfer az eddigi elképzeléseket szintetizálva jut, azzal a végkövetkeztetéssel messzemenően egyet kell értenünk: „Igen jelentős öntudatra vall, hogy a XVII. század  első felében, közel két évszázaddal az első kísérlet előtt, amely tudatosan szlovák irodalomi nyelv megteremtésére irányult, már az a szándék vezeti a fordítót, hogy közszlovák nyelven, vagyis irodalomi szlovák nyelven írjon, és művét szélesebb, közszlovák közönség számára tegye érthetővé. Természetesen tudnunk kell, hogy ez csupán vallási és nem politikai célkitűzés.” [. . .] Az érsek jól tudta, hogy a török hódításai miatt „a számára hozzáférhető terület lakosságának jelentős része szlovák – sőt cseh exulánsok működésének hatására éppen a szlovákok között volt a reformáció a legerősebb –, éppen ezért kézenfekvő, hogy a szlovák lakosságot is meg akarta nyerni a katolicizmus ügyének.

Az ellenreformáció visszatérő harcában éppen a reformáció egyik fő fegyverét, a nemzeti nyelv fokozott használatát választotta, ezért Pázmány a Nagyszombat környékén használt, legalábbis közel álló szlovák nyelvre, nyelvjárásra fordíttatta le Kalauz-át is. Az akkori szlovák irodalmi nyelvtől azért idegenkedett, mert az a cseh bibliètina, a Králicei Biblia nyelve volt, amelyet a cseh exulánsok terjesztettek, s amely mellett a szlovák evangélikus írók vallási tradícióik alapján a XIX. század derekáig, sőt egyházi használatban a mai napig kitartottak.”³⁴

Ha Pázmány hatalmas méretű életművét valaki szlovák szemmel végigolvasná, biztosan találna a fordítás tényén is túlmutató bizonyítékot arra, hogy ez a közszlovák nyelvű hitbuzgalmi propaganda határozott koncepciót követ.

Én csak egy szerény adalékot, egy prédikációidézetet vetek a bibliètina–közszlovák mérlegnek a Bernolák-iskola (majd Štúrék) nyelvformáló hőstette felé billenő serpenyőjébe. Pázmány a nyelv tudós művészeként is tisztában volt a kimondott és a leírt szó gondolati és érzelmi erejével. Az Opera omniá-ban sokszor összeállított florilegiumok visszatérő példája ez az adagium vagy inkább concetto: „Mivel szűből származik a szó, a nyelv a szűnek csapja.” Változatai is szépek: „A szívnek teljes voltából szól a nyelv.” „A szók szárnyasak, mint az elbocsátott madár.” „Szép szónak szárnya nem szegik.”³⁵ A szlovák Kalauz a szlovák szívek csapját volt hivatva megnyitni, hogy anyanyelvük csobogásában gyönyörködve a szlovákság visszatérjen a római pápa és esztergomi bíboros-helytartója zászlaja alá. A szlovák Kalauz azonban olyan szárnyas szavak elbocsátott madaraira bízta az eltévelyedett hívek visszakalauzolását, amelyek már nem a bibliètina olajágait tartották csőrükben, hanem a frissen kihajtott, zsenge közszlovák szavak üzeneteit hozták.

„Na obecnu Slowenèinu” – közszlovákra fordítva, emelem ki sokadszor, mert most a „közszlovák” mellé állítom párhuzamul a Pázmány-prédikációkból ezt a perdöntő citátumot: „A prédikációban sem kell arra vigyáznunk, mely ékes vagy tótos magyarsággal [. . .] Amaz akadozva szól, emez igen tótos: Im, Uram, nem igen mélyen gázolt a Teológiában.”³⁶  Én ezt úgy magyarázom: nem baj az, ha nem teológiai vagy nyelvi egzaktsággal fejezed ki magad, amikor prédikálsz. Szólhatsz tehát „tótos”, azaz szlovákos „magyarsággal” is, szólhatsz „akadozva”, vagy „igen tótosan”. Csak arra vigyázz: úgy fejezd ki magad, hogy megértsen hallgatóságod: a magyarok, szlovákok, németek lakta Nagyszombat s Pozsony – a mai Nyugat-Szlovákia népe. Mert ha megtért, akkor megnyithatod szívüket („a nyelv csapját”), hogy elfogadják a katolikus hit igazságait.

A rozsnyói Anton Benèiè szlovák Kalauz-fordításáról és Setét hajnalcsillag-átültetéséről kevesebb a mondanivalónk.³⁷  E két fordítás XVIII. század végi aktualitását Sztripszky Hiador szerintem helytállóan megmagyarázta: József császár protestánsokat is védelmébe vevő türelmi rendelete után eljött a katolikus önvédelem ideje. Pázmány szárnyas szavai ismét felröptethetők, hiszen eltöröltettek a szerzetesrendek, a protestáns is viselhet közhivatalt.

* * *

Befejezésül Danczi Villebald szóljon helyettem: „Pázmány a nélkül, hogy gondolta volna, hatalmas folyamatot indított meg korszakalkotó munkájával a szlovák nyelv életében. Lehet, hogy később más körülmények között megindult volna nélküle is, de a valóságban hozzá nyúlik vissza a szlovák nyelv nagyobb értékű irodalmi szerepe.” Bernolák, „a nyugati szlovák nyelv kodifikátora” előtt a szlovák Pázmány-fordítások a nyugati szlovák nyelvjárás irodalmi szöveggyűjteményei.³⁸

A XVIII. század első harmadában készült Kalauz-t talán valóban tekinthetjük nyelvemléknek. Kutatása és kiadása (a hatalmas költségek miatt legalább hasonmásban és mérsékelt példányszámban) elsőrendű érdek. Mindenekelőtt szlovák szempontból, amihez azonban feltétlenül szükséges a jószomszédi magyar segítség. Sztripszky, aki a 30-as, 40-es évek fordulóján értelmesen végiggondolta a szlovák–magyar tudományos kapcsolatok szükségleteit, szerette volna Budapestre kölcsönözni a rozsnyói Benèiè-fordítást, hogy összehasonlíthassa a pesti Egyetemi Könyvtár korábbi szlovák kalauz-ával: „fejlődött-e és mennyit a szlovák írott nyelv 160 év alatt?”³⁹ A magyarországi szlovakisztikának 1997-ben úgy kellene megismételnie ezt a több mint félszázados kérést, hogy felajánlja viszonzásul a budapesti Egyetemi Könyvtár szlovák Kalauz-fordításának Szlovákiába kölcsönzését. Ma már meg sem kellene mozgatni a súlyos kéziratköteteket: elegendő lenne mikrofilmeket cserélni.

Pozsony, Nagyszombat, Budapest, Piliscsaba egyetemeinek szlovák nyelvi tanszékei vállalhatnának szerepet a lebonyolításban és a XVII. század eleji szlovák Kalauz-fordítás megjelentetésében. A kezdeményező a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem lehetne, hiszen született szlovák professzora is van: Karol Wlachowský, aki épp oly biztonsággal fordítja a magyart „na obecnu Sloweòicu”, mint a szlovákot „na obecnu Magyarèinu”.

——————
Jegyzetek

¹Sziklay László: A szlovák irodalom története, Budapest, 1962, 623–624; Danczy Villebald, Pázmány Péter hatása a szlovák irodalomra, Pannonhalmi Szemle, 1941, 283. (Az idézett szerzőket és műveiket a továbbiakban vezetéknevükkel és a megjelenési évszámokkal rövidítem.)

²Itt kell utalnom rá őszinte köszönettel, hogy a szlovák nyelvű Pázmány-szakirodalom tanulmányozásában a történésznek készülő tehetséges szlovákiai magyar egyetemi hallgató, Kolek Zsolt volt segítségemre.

³V.J. Gajdoš 1935, 95–99. A Tranvský sborník említett kiadásában.

⁴Lepáèek, Celestin, Benèièov preklad Pázmányovho Hogedusa, T. S.v. Martin, 1944 (Literarnohistorièké príspevky 1). A ferences szerzetes Anton Benèiè (1765–1808) tizenkét évig készült Kalauz-fordításához (Hogedus, K pravde weducý Kalauz).1793-ban dátumozta a szlovák előszót; Lepáèek ezt közre is adja. A Setét hajnalcsillag. . . (Zatmawu dennicu bludicih Lutheranow Woditel) kéziratának latin előszava szintén olvasható Lepáèek tanulmányában. Benèiè életrajzát lásd még Szinnyei Józsefnél, Magyar írók élete és munkái, I. Budapest, 1891, 807. („Munkája Manna spasitedlna és Pázmány Kalauzá-nak tót fordítása. – Theologiai tárgyú kéziratai a rozsnyói convent könyvtárában őriztetnek.”) A Benèiè-fordítások kéziratairól (Lepáèek értesülését korrigálva) lásd Käfer István, Adalékok a barokk magyar–szlovák vonatkozásaihoz, Filológiai Közlöny, 1965, 386. (Ő már Benèiè Kalauz-fordítása kéziratának csak II. kötetét tanulmányozhatta, de nem Rozsnyón, hanem a felső-szucsányi [Horne ðuèany] plébánián. Visszakerült-e a II. kötet az I. mellé? Rozsnyón van-e ismét a Benèiè-fordítás kézirata vagy máshol? A két kötet 552+1092 folio lap terjedelmű. Vö. Sztripszky 1943, 28.)     

⁵S.+B.-t (a magyar bibliográfiákban hibásan; S.B.) Ján V. Ormis álnévlexikona segítségével sem sikerült azonosítani (Slovník slovenských pseudonov, T. Sv. Martin, 1944). Az S.+B. szerintem két nevet jelöl: Sztripszky Hiador névjele lehet, ő ugyanis szlovákul Beloò Rusinský néven is publikált. Lásd erről a 6. és 14. jegyzetet is.

⁶S.+B., Péter Pázmány a slovenská literatúra, Literárnohistorický sborník, 1945–1946, 195–198.

⁷Danczi 1941, 279–283.

⁸Sztripszky Hiador, Pázmány Péter és a szlovák irodalom, Új Magyar Múzeum [Kassa,] 1943, II. 18–30.

⁹Käfer István, Az Isteni Igazságra Vezérlő Kalauz 1634-es szlovák fordításának kézirata, Világirodalmi Figyelő, 1959, 176–180; Käfer 1965, 380–385. (Megjegyzendő, hogy Pázmány sikeres térítői munkásságának következtében később módosultak a nyelvhatárok. Vö. Csapodi Csaba, Az északnyugati magyar–tót nyelvhatár megváltozása és a katolikus restauráció, Regnum, 1943, 113–135.)  

¹⁰Pannonhalmi Szemle, 1941, 248–262.

¹¹Vö. Gulyás Pál, Magyar írók élete és munkái, V. Budapest, 1943, 199. Neve itt: Danczi Villebáld (József). Borián Elréd tájékoztatása szerint a Danczi-hagyaték a bencések pannonhalmi levéltárába kerülhetett. Danczi Villebáld sajnálatosan hiányzik az  Új magyar irodalmi lexikon-ból, de Sztripszky benne van.

^12I.m. Szerk. Péter László, III., 1994, 2023.

¹³Vö. Gulyás Pál, Magyar írói álnévlexikon, Budapest, 1978², 380.

¹⁴Slovenské noviny, 1939. május 1., 7., 21. sz. (Idézi: Käfer 1959, 176.) Sztripszky ezt a tanulmányt publikálta magyarul 1943-ban. Szlovák kapcsolatai megérnék a kutatás fáradságát.

¹⁵Lásd a 6. jegyzetet.

¹⁶Pázmány Péter emlékezete. Halálának 350. évfordulóján, szerk. Lukács László, Szabó Ferenc, Róma, 1987, 469.

¹⁷Egy ilyen szegedi disszertáció akkori konzulense Kiss Gy. Csaba szerint Krammer Jenő lehetett.

¹⁸Slovenský Biografický Slovník (od roku 833 do roku 1990), IV, Martin, 1990, 422. A Bagin-cikk lelőhelye: Duchovný pastier, 68, 1987, 201–205. Természetesen áttekintettem még Borsa Gedeon–Käfer István Katalógus-át a budapesti Országos Széchenyi Könyvtár 1800 előtti cseh és szlovák könyveiről (1970), Ján Èaploviè bibliográfiáját (Bibliografia tlaèí vydaných na Slovensku do roku 1700, II, Martin, 1984), továbbá Jozef Kuzmík kézikönyvét: Slovník autorov slovenských a so slovenskými vztáhmi za humanizma, II, Martin, 1976, 563–566 (Pázmány Péter). Csak a Polgár-bibliográfiából tudok (I.m., 480) M[atúš] K[uèera] cikkéről: Peter Pázmány, Kultúra i život Trnavy, 1985, 11. sz., 9–11.  

¹⁹Bitskey István, Humanista erudíció és barokk világkép. Pázmány Péter prédikációi, Budapest, 1979, 164–167 (Humanizmus és Reformáció, 8).

²⁰Schram Ferenc, Népköltészeti töredékek a XVI–XVII. századból, Ethnographia, 1963, 556. Schram „az 1248 folioból álló, kerek száz beszédet magában foglaló” prédikációkötet (Pozsony, 1636) idézeteit csoportosítja és értelmezi.

²¹A Polgár-bibliográfiához képest (I.m.,474) pontosabb leírással szerepel Stoll Béla, Varga Imre, V. Kovács Sándor bibliográfiájában (A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1772-ig, Budapest, 1972, 450): „A kassai áll. szlovák tanítási nyelvű gimn. ért. 1939/40. 4–11. [Szlovákul is:]  Národnostná politika Petra Pázmánya. Uo. 36–40.” Ugyanezen bibliográfia 98. lapján – ahol igen gazdag magyar, szlovák, francia, német szakirodalma található a nagyszombati egyetem alapításának és 300. jubileumának – Vájlok Sándor a Pamiatke trnavskej univerzity 1635–1777 (zredigoval Anton Baník, Trnava, 1935) című kiadvány első ismertetőjeként is szerepel: Magyar Minerva [Pozsony], 1935, 289–292. Életrajza és egyéb művei: Új magyar irodalmi lexikon, id. kiad., III, 2191–2192.   

²²Vájlok 1939–1940, 5–6. A szlovákra fordító: Ján Hutlasz, a gimnázium igazgatója.

²³Käfer 1965, 381–382.

²⁴Danczi 1941, 278–279; Olgyay Viktória Thamassy-szócikke: Világirodalmi lexikon, főszerk. Király István, XV, Budapest, 1993, 391 (hivatkozásai: Sziklay 1934–1935, J. Vlèek 1898, J. Minárik 1971); Käfer 1965, 381–382.

²⁵Danczi 1941, 279–280.

²⁶RMNy 1346. Régi Magyarországi Nyomtatványok 1601–1635, II, szerk. Borsa Gedeon, Hervay Ferenc, Budapest, 1983, 401. Későbbi kiadásai: Borsa–Käfer 1970, 958–965.

²⁷Danczi 1941, 282. A szerző itt még több XVIII. századi szlovák könyvet felsorol, egyebek mellett említi „Walassyk János Prjklad žiwota krestianskeho (Keresztény élet példája) című könyvét”, amit a szerző „magyarból fordított nagy szorgalommal 1066 oldalnyi terjedelemben. 1768-ban adta ki a nagyszombati nyomda. [. . .] Walassyk könyvének helyesírása hasonló a Bernolák-féle helyesíráshoz.”

²⁸A Szilágyi Sándor bevezette kézirattári katalógus II. kötete (1889) 13. lapján a 80–83. tétel is nagyszombati eredetű kéziratok leírása lehet: „80. Duellum carnis et spiritus in persecutionibus seu remedium contra impatientiam. To gest Potykany Tela y Ducha. 1746. (Két példányban) – 8° 24 lev. 81. Megadra Christophor. Traktat o Wymalowani antykrysta . . . kazdy evangelicky krestian. (Tractatus de Anti-Christo.) – 1747. – 4° 82 Spirituali Thymiama to gest Duchovni Kadidlo. 1748. 8° pag. 148. 83. Delnek Stepán. Gruntowni vèeni o èláncých wiry køesanské anebo tak reèená køestánska Theologia. (1780) – 8°. Censurai példány.”

²⁹Vö. Käfer 1959, 176. „Szolgálhatok a »Kalauz«-nak egy  egykorú tót fordítású  kéziratával” – tájékoztatta Toldy 1973-ban Gáspár Imrét. „Egykorú kézirat”-on nem érthet mást, mint hogy XVII. század elejinek tartja az Egyetemi Könyvtár  szlovák Kalauz-kéziratát. Szilády hivatkozott műve: A magyarországi tót protestáns egyházi irodalom története 1517–1711, Budapest, 1939, 6–7. Sztripszky 1939-ről lásd az 5–6., 14. jegyzeteket.

³⁰Sztripszky 1943, 1–26.

³¹Käfer 1859, 177–178.

³²Sztripszky 1934, 25–26. A magyar–szlovák kontextust Sztripszky kiterjeszti a XVII. század egészére (Szirmayné Keczer Anna szlovák dallamokat és népdalszövegeket tartalmazó kottás énekgyűjteménye; a Cantus catholici szlovák fordítása; Esterházy Pál „sok szlovák népdalt” feljegyző kézirata, Esterházynak „a budapesti papnevelő könyvtárában” meglévő „még egy énekeskönyve”). A kutatás az utóbbiról mit sem tud (vö. az RMKT XVII., 12. kötetének hanyag jegyzeteivel, 797–799. A lelőhelyre nem utaló jegyzék Esterházy énekrepertoárjából ilyen szlovák táncdallamokat említ: „Tot táncz. Második Tott Táncz. Harmadik. Dabranocz.” [Ez utóbbi is szlovák?]).

³³Danczi 1941, 280–281.

³⁴Käfer 1959, 179–180. Lásd még a szerző tanulmánykötetének összefoglalását a két szlovák kéziratos Kalauz-ról: Mad’arsko–slovenská literárna vzájomnost’, Budapest, 1984, 22–30.

³⁵Idézi Vargyas Endre, Gyöngyök Pázmány Péter összes műveiből, Veszprém, 1896³, 202–203. 173. 207. A „szép szó”-példa Brisits Frigyes antológiájában: Pázmány világa, Budapest, é. n., 180. (Forrása: ÖM 798.)

³⁶A Prédikációk 1936. évi pozsonyi kiadása 414. lapjáról idézi Schram 1963, 556.

³⁷Lásd róla Lepáèek 1944.

³⁸Danczi 1941, 282–283.

³⁹Sztripszky 1943, 28.

Szabó Ferenc

NEMZETKÖZI  KONGRESSZUS
SZENT  AMBRUSRÓL

(Milánó, 1997. április 4–11)

Szent Ambrus milánói püspök és egyházdoktor halálának XVI. centenáriuma alkalmából nagyszabású nemzetközi kongresszust rendeztek a milánói Szent Szív Katolikus Egyetemen. A katolikus egyetemen kívül a szervezésben részt vett a Szent Ambrus Jubileumi Év Rendezőbizottsága és a milánói állami tudományegyetem is.

Mindjárt megjegyzem, hogy a jubileumi évre II. János Pál pápa „Operosam diem” kezdettel apostoli levelet írt Carlo Maria Martini milánói bíborosérseknek és főegyházmegyéje valamennyi papjának, szerzetesének és világi hívőjének. A pápa főleg Szent Ambrus Krisztus-központú lelkiségét emeli ki; a püspök exegézise (Isten Szava hirdetése) és az egység szolgálatában kifejtett tevékenysége ma is például szolgál. A levél rávilágít arra, hogy a görög egyházatyáktól sokban függő Szent Ambrus teológiája milyen tekintélynek örvendett Keleten is: a nagy egyetemes zsinatok – görög florilégiumok alapján – gyakran idézik szerencsés meghatározásait szentháromságtani és krisztológiai dogmák értelmezésében.

Április 3-án este a milánói dómban ünnepélyes vesperás keretében emlékeztek a 397. április 4-én elhunyt püspök halálára („Transitus Ambrosii”). Ennek során Martini bíborosérsek felidézte szent püspök elődje alakját, hangsúlyozva, hogy az egyházmegyei zsinat által kívánt lelki megújulásban iránymutató lehet. Másnap a „Cattolicá”-n ugyancsak Martini bíboros nyitotta meg a kongresszust – a lombard tartomány és a város világi vezetőivel együtt.

Olasz szakemberek mellett számos külföldi is részt vett, megszólalt a kongresszuson: Párizs, Bécs, Brüsszel, Berlin, Halifax, Bukarest és Budapest is képviselve volt. (A jelen beszámoló írója Szent Ambrusnak azt a „beszédét” elemezte, amelyet testvére, Satyrus halála után egy héttel a feltámadásról tartott, illetve a kérdéses beszéd kis traktátussá átdolgozott szövegét.)  

Mindenekelőtt kiemelném két francia: Goulven Madec és Hervé Savon előadásait. Madec Ágoston-kutatásairól híres, de újabban több tanulmányt tett közzé Szent Ambrusról is, aki Szent Ágoston „lelki atyja” és mestere volt. Arra világított rá, hogy Ambrus püspök lelkiségének középpontjában Krisztus áll: „Christus omnia est nobis”, ahogy a pápai levél is kiemelte. Az előadó szerencsésen helyreigazította azt a korábban elterjedt felületes nézetet, hogy Szent Ambrus exegézise egyrészt nem eredeti (sokat egyszerűen átmásol a zsidó Philóntól, valamint Órigenésztől, Szent Baszileiosztól = Vazultól stb.) – Ambrust már Szent Jeromos is rosszindulatúan plagizálással vádolta –, másrészt fantasztikus magyarázatokba kalandozik, amikor a közvetlen (litterális) értelemtől elrugaszkodik, és spirituális értelmet keres. A válasz ezekre az ellenvetésekre: 1) Ambrus kritikusan használja az átvett szövegeket; pl. Órigenésztől nem vesz át mindent, „válogat”, saját céljának megfelelően használja fel az idézeteket); 2) Ambrus, aki állami hivatalnokból lett – a nép választásával – püspök, nem nagyon volt felkészülve (teológiailag) a keresztény tanításra; de nem is eredeti munkákat akart írni, hanem a liturgia és a katekézis, az igehirdetés keretében a Milánóban különösen erősen működő ariánusokkal szemben leszögezte krédónk egyik alaptételét: a Fiú egylényegű az Atyával.

A már említett H. Savon, aki most tett közzé a párizsi Desclée-nél egy Ambrus-életrajzot (Ambroise de Milan), konkrét szövegelemzéssel mutatta meg, hogy Ambrus, Órigenész „olvasója”, nem „másolta” minden további nélkül a nagy alexandriai exegézisét, hanem megrostálta, adaptálta, átalakította az átvett szövegeket saját céljának megfelelően, illetve saját kora teológiai vitáinak szemmel tartásával (a III. századi Órigenész a gnosztikusok ellen küzdött, Ambrus a niceai hitet védte az ariánusok ellen). Savon arra is utalt, hogy Ambrus kegyelemtana mennyiben befolyásolta Szent Ágostont. Egyébként külön előadás szólt arról (V. Grossi, a római Augustinianumból), hogy miként van jelen Szent Ambrus  Szent Ágoston műveiben. Ha már a hatástörténetnél tartunk, kiemelem Cesare Pasini előadását (Biblioteca Ambrosiana, Milano), amely alapos elemzésekkel világította meg azt, amire a pápai levél is utalt: miként használták fel a későbbi görög teológiában és a nagy egyetemes zsinatokon (Efezus 431, Khalkedón 451. stb.) Ambrus írásait. Különösen nagy sikere volt a krisztológiai vitákban Ambrus De Fide (hitről szóló) traktátusa néhány paragrafusának. A milánói püspök latin szövegeit görögre fordították, szöveggyűjteményekben, florilegiumokban adták közkézre. C. Pasini szintén közzétett egy jól dokumentált Ambrus-életrajzot, amelybe beledolgozta az újabb kutatásokat (Ambrogio di Milano. Azione e pensiero di un vescovo, San Paolo, 1996). Pasini, miként Savon, joggal bírálja Neil B. McLynn új Ambrus-könyvét (Ambrose of Milan, London 1994), amely számos ponton nagyon „személyes” értelmezést közöl a milánói püspök életművének egyes mozzanatairól, kétségbe vonja Szent Ambrus őszinteségét, „machiavellista” politikusnak tartja, stb.

A milánói kongresszus előadásai és kommunikációi közül nagyon sok életrajzi, filológiai és egyéb „keretkérdésekkel” foglalkozott. Tény az, hogy a számítógépes  feldolgozások és indexek megkönnyítenek bizonyos feladatokat. 1995-ben pl. a párizsi CNRS kiadta a Biblia Patristica című indexet (Szent Hilarius, Szent Ambrus és az Ambrosiaster műveiben található bibliai idézetek feldolgozása).  E. Paoli, a párizsi CNRS-től, arról számoltak be, hogy feldolgozzák Ambrus „proszopográfiáját”, vagyis azoknak a személyeknek listáját és adatait, akiket Szent Ambrus műveiben idéz. Befejeződött a bécsi CSEL (= Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum) sorozatban Ambrus szövegeinek kiadása. O. Faller S.J. munkáját – Ambrus leveleinek kiadásával – Michaela Zelzer fejezte be, aki kongresszusunkon beszámolt arról, miként módosítja a milánói püspök műveinek eddigi kronológiáját. Április 9-én az előadásokat a milánói tudományegyetemen tartották: a klasszika-filológiai tanszék professzorai Ambrus műveinek lexikológiai problémáiról beszéltek, illetve arról, miként használja fel a milánói püspök a pogány klasszikusokat (Cicero, Vergilius stb.).

A kongresszus szervezésében és lebonyolításában kiemelkedő szerepet játszott Luigi F. Pizzolato, a Katolikus Egyetem professzora, Szent Ambrus exegézisének szakértője, aki egy kiváló előadást is tartott Ambrus retorikájáról. Április 8-án délelőtt ünnepélyes keretek között nyújtotta át a katolikus egyetem rektora (Bausola) a „Doctor honoris causa” diplomát két jeles Ambrus-kutatónak: a párizsi Jacques Fontaine-nek, aki ápr. 11-én a záróelőadást is tartotta, valamint Hermann Josef Fredének, a beuroni Vetus Latina Intézet igazgatójának. A kongresszushoz kapcsolódott még egy Ambrus-kiállítás is; ezenkívül ápr. 6-án, vasárnap a Szent Ambrus életművére vonatkozó archeológiai kutatásokról tájékoztatták a résztvevőket, majd az ásatások megtekintése következett.

Csak néhány nevet és előadást említettem. A kongresszus anyaga (olasz, francia, német, angol nyelven) megjelenik majd egy vaskos gyűjtőkötetben. Öröm volt látni, hogy a katolikus egyetemről, de máshonnan is, sok fiatal érdeklődő, egyetemista vett részt az előadásokon és az eszmecseréken.

Gyorgyovich Miklós

ABONYI  MISE  –  AZ  ÖRÖM  ZENÉJE

Gyerekkorom karácsonyainak hangulatát általában valamilyen zene határozta meg, melyet az adott évben szentestén hallgattunk meg először. Még meghatározóbb élményekké váltak azok a kórusszereplések, melyekre olyan szívesen gondolok vissza azóta is. Ilyen volt a beat-mise előadása harminc éve húsvétkor, de ilyen hangulatos az idei is az ugyan- csak Szilas Imre komponálta Abonyi mise kapcsán, melyet együtt énekeltünk a Mátyás-templom alkalmi kórusában (vezényelte Tardy László) az Úr nagyobb dicsőségére feleségemmel, fiammal. Leányaink pedig együtt hallgatták a templom hajójában többszázad magukkal azon az örömünnepen, amelyet mindannyiunknak jelentett a Rózsák terei Szent Erzsébet-templomban, majd a budavári Nagyboldogasszony-templomban bemutatott szentmise. Együtt volt a szélesebb körű rokonság, ott a környékünk ismerősei, ott a Krisztust követők közössége, az egyház. Ha mások is úgy rezonáltak e zene hangjaira, mint mi, közös élményünkké lett az öröm. Tudom, minden misében az Eucharisztiát ünnepeljük, de nem mindig ilyen széles jókedvvel, mint idén húsvétkor (és azóta számos helyen, ahol felcsendült ez a zene).

Ez a misekompozíció az öröm zenéje, helyenként az eksztatikus örömé. Olyan zenemű születésének lehetünk tanúi és bábái, mely hasonló népszerűségre tehet szert, mint egykor a Missa Luba, a maga elementaritásával, avagy a Kreol mise, mely hasonlóan hosszú és igényes zene. (Az Abonyi mise tételeinek elhangzási ideje mintegy 40–45 perc.) Szilas Imre miséje szövegében és felépítésében teljesen hagyományos: öttételes, mint a legtöbb, nyelve latin, így bárhol megértési nehézség nélkül előadható a világegyházban.

Néhány szó a műről

A Kyrie-tétel gyönyörű és meglehetősen bonyolult fuga, mely háromszor indul el, ahogyan a szöveg kívánja: Kyrie – Christe – Kyrie. Az emberi hang dominál mindvégig, és sóhajt az Égig az Úr irgalmát kérve.

A Glória elején ismételten lefutó hárfaszerű hangok mintha a tömjénezés mozdulatát s a bodorodó füstfelhő szállongását utánoznák a zene nyelvén. Majd a kórus a népvándorlások korának zenéjét idéző kvartpárhuzamban énekli markáns dallamát, melyet a szintetizátor igencsak mai hangzású effektusai váltanak. A két hangzásvilág ötvözése remekül sikerült. Olykor a díszítésben a román népzenéből is ismert négy egymást követő nagyszekund lépés (tritonus) jelentkezik. A kórus hangzása a tételben olykor musicalre emlékeztet a recitatívók miatt.    

 A Credo alapjában véve jazzmuzsika. A swing stílusban megírt zene a teremtő Isten játékos jókedvét mutatja meg, azt az örömöt, mely a boldog Istent jellemzi. Ám ennek a könnyedségnek egyszerre vége szakad, és impresszionista képként jelenik meg előttünk néhány esemény. Kristálytiszta, egyszerű altszóló tesz hitet Jézus Krisztus megtestesülésének titka mellett. Majd a méltóságteljes  zene lefelé lépkedő hangok által jeleníti meg Jézus kereszthalálát. Az orgonán olyan egyre nagyobb feszültséggel teli akkordok szólalnak meg, melyek jelenlévővé teszik Krisztus agonizálását, haláltusáját.  Azután pedig, ahogyan Jézus feltámad, feltámad a zene is, kicsattan a jókedvtől, még vidámabb, mint a tétel elején. Ez a jókedv kíséri végig, s koronázza egy hatalmas ÁMEN.

A Sanctus magasról indul, s szárnyal, mint az angyalok éneke. Jellegzetesen magyar dallam ez. (A dicsőítés rövid dallamívében négy kvartlépés hallható, kodályi reminiszcenciákat ébresztve.) A tétel mindvégig erőteljes hangzású, melyben a zenekar mintegy párbeszédet folytat a kórussal. A Benedictus finom szoprán–tenorszólóval, kettőssel indul, s hosszasan, fényesen oldódik a hozsannázásban. A tétel érdekessége egy zenekari ostinato, mely ír dudanótára emlékeztet.

Számomra mégis az Agnus Dei a legizgalmasabb zene, melynek kórusában újra megjelenik a kvint- és kvartpárhuzam. Ebben a tételben mintha a zenekar evilági darabossága birkózna egyfajta, a transzcendensre nyitott emberhanggal.  Mintha a föld hangjai szólalnának meg a zenekarban, s a menny felé vágyakozó ember éneke csendülne fel a sokszor ismételt miserere-ben, dona nobis pacem-ben.

Szilas Imre

Kaliforniában élő szerző, orgonista és gyakorló karnagy, aki kiválóan ismeri mind hangszerét, mind pedig az egyházi liturgiát (doktorátust szerzett  szakrális zenéből). Pontosabban, mint egykori beatzenész ugyanolyan jól bánik a szintetizátorral is, mint a hagyományos orgonával. A mise próbáin legalább két művet ismertem meg számtalan variációban. Az egyik a hagyományos orgonával kísért változat, mely teljes harmóniában állt a több tételt meghatározó fugákkal, s egészséges aláfestést nyújtott a többi tételhez is. A másik a szintetizátorral kísért változat, mely igen érdekes színek felvillantására adott alkalmat a szerző-előadónak.  Ha CD-re vennék a misét, zavarban volnék, melyiket is javasoljam, mert mindkettő alapjában véve szép, és méltó is arra, hogy megörökítsék.

Aki ismeri Szilas Imrét, tudja, miért jegyeztem meg, hogy számtalan variációban hallottam művét. Valamikor Rácz Aladár tréfálta meg az ifjú Sztravinszkijt azzal, hogy olyan ritmusokat rögtönzött cimbalmon, melyeket a híres zeneszerző képtelen volt lejegyezni. Nos, hasonló virtuozitású a maga hangszerén Szilas Imre. Számtalan változatot hallhattunk tőle a próbákon és az előadások alkalmával, közöttük számos „alig lejegyezhetőt” is. A szerző soha nem játszotta kétszer ugyanúgy művét: élt a kadenciának, improvizációnak hagyott helyek adta lehetőségekkel. A sorozatos improvizációktól még élőbb, még szeretni valóbb ez a zene.

Örömünket tette még teljesebbé a Mátyás-templombeli mise végén a Szilas Imre előadásában felhangzó kivonulási orgonaszó. Orgonaművészünk ezúttal John Bull, 16–17. századi angol zeneszerző virtuóz kompozícióját, egy rondót adott elő, melyben az igen hangulatos közjátékokat háromszor öleli körül egy ugrálós ritmusú vidám zene, talán angol tánc.

A zenekar tagjai

a zeneszerző-orgonista egykori zenész társai, akik félszavakból megértik egymást. Mind Ullmann Ottó basszusgitárjátéka, mind pedig a dobokat kezelő Lombosi András, de a szólógitáros Kékes Zoltán és a szólóénekes Rápolti Árpád is megérdemlik, hogy név szerint megemlítsük őket. Együttműködésük, harmonikus együttzenélésük nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ez a zene ilyen hirtelen átütő sikert hozzon.

Nem tartozik szervesen a miséhez, de szólni kell arról a magyarul énekelt miatyánkról, melyet barátjának, Széll M. Vincének ajánlott Szilas Imre. Ez a rövid mű megkapóan erőteljes, magyaros hangzású. A Kodály által is előszeretettel használt kvartlépések és rubato előadásmód jellemzik a dallamot, adják meg karakterét. Orgonakísérettel előadva nagyon szép, a maga nemében valóságos kis remek.

Úgy vélem, ünnepeink öröme addig tart, ameddig képesek vagyunk az evangélium örömét magunkban hordozni és másokkal megosztani. Idén ez a megosztás sokunknak jól sikerült. Az Abonyi misének is része volt ebben. Felidézése örömünket ébren tartja és megsokszorozza.

Tereza Worowska

LÉTÜNK   ESETLEGESSÉGE

A Nobel-díjas Wislawa Szymborska költészetéről

Az élet, kapásból.  / Előadás próbák nélkül. (. . .)  / Nem ismerem a játszott szerepet.  / Csak azt tudom, enyém és felcserélhetetlen. (. . .)

Humorral, elegánsan viselt kétségbeesés. Semmit sem lehet itt tenni.

Ha legalább egy szerdát begyakorolhatnék, / vagy újrajátszhatnék egy csütörtököt!

De mindez, sajnos, végzetesen egyszeri:

Állok a díszletben, és látom, milyen masszív. /  / A kellékek precizitása gondolkodóba ejt. / A forgószínpad már hosszabb ideje működik. (. . .) / Ó, semmi kétség, ez a bemutató. / És akármit teszek, / már örökké marad, amit tettem.

Wislawa Szymborska költészetének ez az egyik távlata – mondhatni kozmikus. Ah, csak tisztán látni ezt az egész zűrzavart, / egyszerre minden kontinensen! Rátekintetni az egészre valahonnan a magasból, például a csillagokból. Sok verse mutatja, hogy így is néz ránk és önmagára. Onnan látni csak igazán, mennyire zavarba ejtő a világnak ez a gazdagsága, feleslegesnek tűnő bősége, mindennek megszámolhatatlan sokasága, variánsa és mutációja. Ez az életünk csakugyan, biztosan nekünk, éppen és egyedül nekünk szánt élet? Nincs itt semmi tévedés? Véletlen? Névre szól minden pillanatunk, minden eshetőségünk? Ha kiválasztom, eltaszítom a többit, / de amit eltaszítok, az a nagyobb számú, / sűrűbb, erőszakosabb, mint bármikor. Hiszen olyan kevés, amit kiválaszthatunk: Bocsásson meg a minden, hogy nem lehetek mindenütt.  / Bocsásson meg mindenki, hogy nem lehetek minden egyes. Mennyire kibírhatatlan korlátnak tűnhet olykor az önmagunkba való kitörhetetlen bezártság! Milyen fájdalmas lehet a lét egyszerisége! Mennyire nehezen hihető, hogy nem a véletlen játéka minden, mindig, a létezés a kezdetétől, ezek között a véget nem érő számok között, mint például a Pi: számjegyeinek diadalmenetét / nem állítja meg a papírlap széle.

Pedig, mondja a költőnő, a képzeletem (. . .) nehezen boldogul a nagy számokkal.  / Mindig csak az egyediség indítja meg. Ilyenkor mintegy megváltozik szemlélődésének iránya, lehajol, szemügyre vesz egy apróságot: Végveszélyben a tengeri uborka kettéhasad: / egyik önmagát koncul veti a világnak, / másik önmagát menekíti. De bámulatos, hogy csak egy apró lépés elég, hogy máris a végső dolgoknál tartson: Szétválik hirtelen üdv és veszteség, / váltság és nyereség, volt és leendő. (. . .) Az egyik parton a halál, a másikon az élet. Egészen a meglepő befejezésig: A szakadék nem vág ketté.  / A szakadék körülvesz minket.

Nagyon érdekes és Szymborska sok versére jellemző ez a föl-le való mozgás. Bármilyen, sorban az első adandó, tetszőlegesen felcsippentett kellékben a lét teljességét keresi. És elénk tárja, mégpedig egyszerű eszközökkel, mert ódivatú, mint a vessző, ahogy önmagát jellemzi. A szó nála soha nem a cél, mindig csak eszköz  – elsősorban meglepetésekkel, groteszken, játékosan, ironikusan, az élőbeszéd fordulatainak váratlan segítségével építi fel apró remekműveit.

Sokan felfigyeltek arra, mennyire nincs körülírható „saját poétikája” Szymborskának. Minden verse mintegy „önnön elven” működik, minden verse egy külön világ,  külön egész. Ezért róla aztán igazán nem mondható, hogy egyetlen verset ír egész életén keresztül, mint ahogy ezt nemritkán sajátságos nyelvi eszközei és témái birtokában és börtönében alkotó költőkről szokás hangsúlyozni.

Igen erős, bár általában rejtett, verseinek filozófiai háttere. Csak ritkán fogalmaz ennyire expressis verbis: Hérakléitosz folyójában / a hal halat fog, / a hal halat négyel fel éles hallal, / a hal halat épít, a hal halban lakik, / a hal menekül az ostromlott halból. (. . .) én, egyedülálló hal, párjanincs hal / (másmilyen, mint akár a fa-hal vagy kő-hal), / bizonyos perceimben csöpp halakat írok. De cseréljük csak mindenhol a „halat”  – „monádra”, vetette fel az egyik lengyel kritikusa, és máris olvashatjuk Leibniz poétikusan megfogalmazott kis monadológiai értekezését.

Az egyedülvalóság, a „párjanincs” állapot fájó következménye az egymás mellett élők egymás mellé beszélése, mint a Bábel tornya című versben:  – Miért is léptem be, / hisz nem voltál egyedül.  – Hirtelen megláttam / a látás létezése előtti színeket.  – Kár, / hogy nem ígérhetsz semmit.  – Igazad van, / álom volt bizonyára.  – Mért hazudsz, / miért szólítasz engem az ő nevén, / szereted még őt?  – Ó, igen, szeretném, / hogy velem maradnál. És az örök végig egymás meg nem értésünk, a közölhetetlenségünk: Nézzük egymást becsukott szemmel, / szóljunk egymáshoz becsukott szájjal.

Mégsem az ember és ember közötti elhatárolódás foglalkoztatja a költőnőt elsősorban, hanem az ember és a természet világa, a dolgok világa közötti átjárhatatlanság: Kopogtatok a kő ajtaján.  /  – Én vagyok az, eressz be.  / Be akarok a bensődbe lépni, / és körülnézni ott (. . .)  – Menj innen  – szól a kő.  – / Zárva vagyok, nincsen rés rajtam.  / Ha darabokra törnek is, / zárva leszünk, nem lesz rés rajtunk. A valahányadik kopogtatására a kő válasza:  – Megismerhetsz, de meg sosem tapasztalsz.  / Egész külsőmmel feléd fordulok, / egész bensőmmel elfordulok tőled. Magyarázat: A részvétel érzéke nincs benned. Az egész vers egy hosszú dialógus, kérés és elutasítás, vágyakozás és eltaszítás az önmagáért és önmagában való lét között.

Szymborska egyik legsajátabb vonása a létre való rácsodálkozás. Látszólag naiv, felesleges kérdezősködés. A megszokott világmodell, időfelfogás, emberi vélekedés felülvizsgálási kísérlete. Hogyhogy létezünk? Hogyhogy itt? Mi ez, hol vagyok  – / tetőtől-talpig planéták között  – / arra sem emlékszem, nem lenni milyen lehetett. Éppen ebben és nem más korban, nemben, fajban, létezési formában. A tér és idő miért éppen itt és most keresztezik egymást? Ez az a fajta csodálkozás, a magától értetődőnek megkérdőjelezése, amely minden filozófiai reflexió kiindulópontja. Mert miért nem lehetne máshol, máskor és másképpen! Van mód szabadulni ettől az abszolút szükségszerűségtől. A szabadulás egyik útja lehet például  az írás öröme (ez egyik versének címe): A leírt erdőn át hová iramlik a leírt őz? (. . .) Az igazság szerint való négy lábán megfeszülve / ujjaim alól hegyezi fülét. (. . .) Ha úgy kívánom, itt nem moccan többé semmi.  / Akaratom nélkül levél se hullik, / még egy fűszál se görbül a pata-pont alatt.

A másik  – szintén verses, mind verses a kiút  – az álom. Álmomban festek, / mint Vermeer van Delft.  / / Folyékonyan beszélek görögül / és nem csupán az élők válaszolnak. Metafizikai képzelőereje könnyedséget ad a költőnőnek, hogy  úgy vonultassa föl előttünk az írás, az álom, a festmény, az elmúlt történelmi korok élő valóságát, mintha különböző színű és mintájú szöveteket bontana ki egymás után a pulton. Otthonosan mozog a feltételes módban, az elképzelt valóságokban, a tagadás mezején: N. városba való oda-nem-érkezésem / megtörtént pontosan.  / / Kaptál felőle hírt, egy / el nem küldött levélben.  / / Sikerült nem jönnöd elém / kiszámított időre. Egész különleges a létező–nem létező valóság kibontása az Atlantiszról szóló versben: Voltak, vagy mégsem voltak.  / A szigeten, vagy a szigeten sem.  / Az óceán volt, vagy nem az óceán volt, / ami elnyelte őket, vagy nem. (Ebben a versben a két nyelv közötti szintaktikus struktúrák különbözősége miatt a magyar fordítás, a kiváló fordító látható igyekezete ellenére, nehézkes, a nyelvtani formák az előtérbe nyomulnak, s emiatt elvész az a titokzatos, talányos tónus, amelyen beszél az eredeti.) A versek teljessége mégsem tesz ki egy filozófiai traktátust, mert minden egyes vers oka személyes és legmélyebben emberi  – az alkotó öröme, a szeretők elmaradt találkozása, a vágyak  – lám, mindennapi, szokványos emberi események. De amikor mögéjük nézünk  – egzisztenciális kérdések szegeződnek nekünk. Méghozzá egyetemes fölfogásban: Elgondolom a világot,  a második kiadást, / a második, javított kiadást.

Egy másikat, egy mást  – hisz annyi az alternatíva, s nemcsak a teremtésben, hanem a legegyszerűbb emberi cselekedetben is. Miért nézett vissza a Lót felesége? Mondják, visszanéztem kíváncsiságból.  / De túl ezen, lehetett más okom is.  / Megfordultam bánkódva az ezüsttál miatt.  / Elfelejtkeztem, amíg saruszíjam kötöztem.  / Vagy, hogy ne nézzem tovább igaz nyaka-szirtjét / uramnak, Lótnak.  / Hirtelen bizonyosságból: meghalhatnék akár, / akkor sem állna meg ő.  / Vagy az alázatosak engedetlensége volt az ok.  / Az üldözőkre való fülelés.  / Csönd érintett meg, reméltem, meggondolta magát az Úr.

A lehetséges és lehetetlen változatok gazdagsága kitüremkedik a létezés korlátaiból, és kicsordul a valóságból. A variánsok eme bőségében könnyen megeshet, hogy a versalany azonossága elmosódik, kivehetetlenné válik, mint például ezé a női arcképé: Álljon rendelkezésre.  / Változzon meg, hogy ne változzon semmi.  / Így könnyű, lehetetlen, nehéz, érdemes.  / A szeme, ha kell, hol búzakék, hol szürke, / fekete, csillogó, ok nélkül könnybe lábadt.  / Együtt hál vele, mint egy utolsó, mint az egyetlen.  / Szül neki négy gyereket, egyet sem, egyet.  / Naiv teremtés, mégis ő a talpraesettebb.  / Gyönge, de bírja.  / Egy csöpp esze sincs, de majd észre tér.  / Jasperst olvas meg divatlapokat.  / Nem érti, mi az a csavar, de hidakat épít.

A filozófiai háttér mellett érdekes jellemvonása Szymborska költészetének a természettudományi ihletettség. A költőnő elmesélte egyszer, hogy mindig is érdekelték az olyan témák, mint az evolúció, az antropogenezis, a csillagászat, a növények és állatok élete; éveken keresztül rendszeres olvasója volt az „Élet és Tudomány” jellegű lengyel folyóiratnak, ahonnan merítette versei számos alapötletét. Mindig egy egyszerű, apró tény türelmes figyelemmel való megközelítése szolgál  kiindulópontjául a szélesebb kitekintéséhez, univerzális problémafelvetéshez. Csillagperspektíva és elmerengés egy homokszem fölött  – valahogy egyszerre, egyazon versen belül: mindenre természettől fogva egetlen ég borul, / melyen a nyugvás nélküli lenyugvó napot / mit sem takargató felhő takarja akaratlanul.

A későbbi kötetekben gyakori alanya verseinek az emberiség, az emberek, a tömeg, leginkább mint biológiai faj, amely ebben a biológiai világban olyannyira idegen. Az érzés örök, az időt nyugodtan lehet zárójelbe tenni: Elszánt, meg kell adni, nagyon.  / Ezzel a karikával az orrában, ebben a tógában, ebben a pulóverben. . . És hogy ráadásul ez csak folytatása valami ősi, örök folyamatnak: Arra sem emlékszem, hogy a karmaimat hová tettem, / hogy ki parádézik bundámban, lakja a héjam.  / Sorra kihalt a család, amióta kimásztam a partra (. . .) Foszlott rólam a bőr, lábat, csigolyát pazaroltam, / számtalan ízben elhajlottam ösztöneimtől.

Szymborska másik nagy merítőkútja az egyetemes kultúra. Az egyik magyar fordítója, Csordás Gábor találó megfogalmazása szerint „verse szüntelen dialógus az európai kultúra nagy szövegeivel, a Bibliával, a görög antikvitással, a humanizmussal, a felvilágosodással, a német klasszikával és így tovább”. Szymborskánál az élmény a kulturálisan rögzített emberi tapasztalatok hatalmas körét eleveníti fel, kényszeríti párbeszédre egy-egy versben. Sajátos erudíció ez, célja nem az „új” lehorgonyzása a „régiben” (mint minden klasszikában), sem pedig „új” és „régi” különbségének romantikus tagadása; inkább annak a sajátos posztmodern erudíciónak az előfutára, amelyben „új” és „régi” kölcsönösen új megvilágításba helyezi, kétségessé teszi, átértékeli egymást. Ezáltal az egyén feje felett zárt tömbben függő történelem egyszeriben egyetlen nyitott, eldöntetlen pillanatként áll előttünk.

* * *

Az 1923-ban született Wislawa Szymborska költői indulása nem volt szerencsés. Első kötete, amely 1952-ben jelent meg, megmutatta ugyan, mennyire egyéni a versanyag formálási módja, mennyire szabadon mozog a verstan mezején, de a szocreál repertoár ügyeletes témái szinte kivétel nélkül megtalálhatók voltak benne: írt verset Leninről, Nowa Hutáról, de még a nyugati imperializmusról is. Hasonlóan gyenge volt még tematikailag a két évvel később megjelent második kötete is. Csak később jöttek azok a kötetek, amelyekben már Szymborska mai költői arcát látjuk. Talán jó lett volna, ha a Nobel-díj alkalmából a költőnő szóba-versbe hozza zsengéit. Nemcsak az olvasók emberi kíváncsiságát kielégítendő; Európának ezen a részén a költőtől még mindig  – bár lehet, hogy már nem sokáig  – erkölcsi mintát és méltó válaszokat várnak. Most ráadásul olvasói tábora hirtelen kitágult. Valamikor így nézett ki egy-egy szerzői estje: Ó, Múzsám, aki nem bokszoló, az nincs is.  / A tomboló közönséget fukaron mérted nekünk.  / Tizenkét személy van jelen, / és ideje elkezdenem.  / A felét az eső mosta be, / a többi rokon, Múzsám. Bizony, a friss Nobel-díjas költőnővel való találkozásokon egy tűt sem lehetett leejteni, és a közönség egy része rendszerint a folyosókra, az előterekbe szorult ki. Azonban minden csoda három napig tart. Az ünnepeltetésnek, amelyet Szymborska, mint nagyon privát személy, elviselhetetlennek tart, hamar vége szakad, a verseit pedig, mint addig, megint csak azok fogják olvasni, akiket hasonlóképpen nyugtalanít létünk sokféle fogas eleme, akiket érdekel, hányféle lehetőséget gyűjt össze magában az ember, ez a befejezetlen, még mindig nem kész lény, akit emiatt képtelenség körüljárni bármilyen leírással vagy belefoglalni bármilyen történetbe: Megtörténhetett.  / Meg kellett történnie.  / Megtörtént korábban. Később.  / Közelebb. Távolabb.  / Megtörtént mással.  / / Megmenekültél, mert az első voltál.  / Megmenekültél, mert az utolsó voltál.  / Mert csak te. Mert a többiek.  / Mert balról. Mert jobbról.  / Mert esett. Mert árnyék esett rád.  / Mert sütött a nap.  / / Szerencsére volt ott egy erdő.  / Szerencsére nem voltak fák.  / Szerencsére egy sín, egy horog, egy gerenda, a fék, / az ablaktok, a kanyar, egy milliméter, egy másodperc.  / / Következtében, miáltal, dacára, ellenére.  / Mi lett volna, ha a kezed, a lábad / egy lépésre, egy hajszálnyira / a körülmények szerencsés egybeesésétől.  / / Hát megjöttél? Egyenest a még nyitott pillanatból? / A háló egyszemű volt, és te azon keresztül? / Elámulva és elnémulva fogadlak.  / Figyelj csak, / milyen szaporán ver bennem a szíved.

(A tanulmányban idézett versek túlnyomó többsége az 1988-ban az Európa kiadónál megjelent „Csodák vására” című kötetből való.)

Tüskés Tibor

A  FÉLELEM  ÉS  A  BŰN  REGÉNYE

Újraolvasva Rónay Györgyöt

Rónay György utolsó, a halála évében, 1978-ban megjelent regénye A párduc és a gödölye. A könyv végén megírásának helyét és idejét így jelöli: Szárszó–Visegrád–Budapest, 1970–1976. Mind a megírás időtartamát, mind a megírás és a megjelenés közt eltelt időt eléggé hosszúnak érzékeljük. Az író a kéziratot többször kézbe vette, átdolgozta, a könyv megjelenését a Magvető Kiadó halogatta. A mikor a regény hozzáférhetővé vált, azonnal elolvastam: Rónay legsikerültebb, legfölkavaróbb regényének tartottam; megformálásban, kidolgozásban, a jellemrajz hitelességében Kosztolányi lélektani regényeit juttatta eszembe, problémafölvetése, az író morális érzékenysége Mauriac világlátásával rokonította. Amit a regényről akkor gondoltam, Rónay Györgyről írott könyvemben mondtam el. (Rónay György. Akadémiai Kiadó, 1988. 249–267. old.) Akkori véleményemet nem kell megváltoztatnom, az elemző ítéletből nem kell semmit visszavonnom. A könyvvel történt első találkozás után csaknem húsz évvel azonban bármely műnek lehetnek új „olvasatai”, föltárulhatnak új rétegei. Alighanem A párduc és a gödölyé-vel is így jár, aki ma ismét kézbe veszi a könyvet.

A regény cselekményének több időrétege van. A „jelen” történés 1967-ben játszódik egy, a nagy tó déli partján található, kihalt, őszi-téli fürdőtelepen. Itt él a hallgatag dr. Stoll Aurél volt bíró egy számára bérelt villában, itt keresi föl negyedévenként az állambiztonság embere (ellenőrzés, segítés céljából?), itt látogatja meg Moldi Péter, egy fiatal fővárosi újságíró, aki a „személyi kultusz” éveivel foglalkozik, hogy szóra bírja a magányos embert. Stoll Aurélnak ugyanis emlékei, titkai vannak. Moldi Péter látogatása emlékezésre kényszeríti, és az emlékezés során föltárul múltjának néhány fordulópontja. Ha az időben visszafelé haladunk, akkor tudomást szerzünk az 1956-os október eseményekről, egy 1951-ben előre megírt halálos ítélet kimondásáról, arról, hogy ezt megelőzte már két másik kisiklása: A „személyi kultusz” idején lezajlott Tordas-ügy és a háború előtt hozott ítélete a pusztaréti pajtatűz tárgyalásakor, s föltárul diákkora, amikor osztálytársaitól a Párduc nevet kapta, miként egy másik társát Gödölyének nevezték el a diákok. Ezek az időrétegek persze nem ilyen sorrendben, hanem a regényszerkezet logikája szerint szerepelnek: az emlékezés jelen ideje és a fölidézett múlt – még egyetlen fejezeten belül is – többszörösen és folytonosan átszövi egymást.

Első olvasásakor mindenekelőtt a regény történeti „üzenete”, a magyar közelmúlt ábrázolása és ítélete ragadott meg. Egyrészt Rónay már a hetvenes években úgy ábrázolta az 1956-os Budapestet, hogy megéreztette az események népfelkelés jellegét: ha nem mondta is ki a szót, hogy forradalom és szabadságharc, azt is messze elkerülte, hogy a történteket ellenforradalomnak állítsa be. Másrészt a koncepciós perekben szerepet vállaló bíró 1956 utáni védett helyzetével, Szűcs, az állambiztonsági ember látogatásaival, kettejük kapcsolatával valamiképpen azt is megéreztette, hogy az 1956 utáni politikai rendszer – ha változtatni is akart jellegén, módszerein – lényegében folytatása volt az 1956-ot megelőző időnek.

Ma már – az ’56-os forradalom és szabadságharc negyvenedik évfordulója után – talán ezt a történeti tartalmat is árnyaltabban látjuk. Ma a forradalomról és az azt követő megtorlásokról, a konszolidáció természetrajzáról többet  tudunk, mint amennyit Rónay a hetvenes évek elején tudhatott, nem beszélve arról, hogy magukat az októberi eseményeket nem Pesten, hanem egy mátrai üdülőhelyen élte át, bár később hiteles forrásokhoz jutott elsősorban László fia és a nála menedéket találó Zimándi Pius premontrei szerzetes szavaiból. A forradalom ábrázolását ma sem kifogásolhatjuk. Ám arról a feltételezésről, amelyet Szűcs alakján keresztül fogalmaz meg az író, hogy tudniillik a berendezkedő Kádár-rendszer mindenestül hátat tudott fordítani a „személyi kultusz” időszakának, s helyreállt a törvényesség, ma már nyilvánvaló, hogy naiv elképzelés volt, akkor is, ha az író jóhiszeműségéből, szűkös információiból következett, akkor is, ha a rendszer gondos és jól palástolt, megtévesztő manipulációs tevékenységéből (pl. az „aki nincs ellenünk, velünk van” -féle szólam hirdetéséből) következett. A proletárdiktatúra (demokrácia helyett), a szocializmus építése (piacgazdaság helyett), az állampárt uralma (többpártrendszer helyett), az idegen megszállás (nemzeti függetlenség helyett) változatlanul tovább élt. A gondolati-eszmei naivitás esztétikai következményét jelzi, hogy Szűcs alakját már a kortárs olvasó és kritika is kiterveltnek, szándékoltnak érzékelte.

De Rónayt gyaníthatóan már a regény eltervezésénél sem a történetírói ítélkező vagy igazoló szándék vezette, nem a közelmúlt magyar valóságát akarta minél hitelesebben ábrázolni. A párduc és a gödölye – ahogy erre már címe és az Izaiástól választott mottó figyelmeztet a könyv élén – nem történeti vagy társadalmi regény, hanem erkölcsi kérdéseket, a „párducság” és a „gödölyeség” ellentétét fölvető lélektani regény. A kép előterében dr. Stoll Aurél élete, sorsa, személyisége áll, amit az író elsősorban a hős emlékein, gondolatain keresztül, vagyis belülről ábrázol. Ha életútját hosszanti metszetben (időrendben) szemléljük, akkor Stoll Aurél egy jól kirajzolódó utat tesz meg iskolás éveitől (attól a pillanattól kezdve, hogy játék közben szándékosan osztálytársa, a Gödölye arcába rúgja a tehénlepényben megforgatott labdát, sőt még előbbről: már attól, hogy anyja – a rideg férj mellett – öngyilkosságot követ el), egészen addig, amíg eljut a várakozás reményéig, a másik emberben társat találó felismerésig, a dolgait rendezni akaró ember igényéig.

A regény eszmevilága két fő morális kérdést érint: a félelem és a bűn kérdését. Siessünk hozzátenni: ezek mindig a regény anyagába ágyazva, esztétikailag megformáltan, elsősorban Stoll Aurél töprengései, gondolatai, emlékezése kapcsán vetődnek föl, és nem kívülről applikálódnak a cselekményre. Vagyis A párduc és a gödölye nem „irányregény”, nem „prédikáció”, hanem színtiszta irodalom, valódi művészi alkotás.

Rónay pontosan látja, hogy mindenféle – politikai, erkölcsi, gazdasági, kulturális stb. – diktatúra alapja a félelem. A politikai diktatúra alaptétele: mindig csak egyetlen embert (népcsoportot stb.) üss, s akkor féken tarthatod az egész közösséget, az egész társadalmat. „Tudományos” megfogalmazásban lásd a marxizmus tanítását az osztályharcról, az osztályharc állandó élesedéséről. A gyakorlatban ezt tapasztalhatta az egyén a pártállam idején a társadalom minden szférájában, egy kicsiny munkahelyen, egy tanári karban éppúgy, mint valamely nagyobb népcsoport tagjaként, homlokán (káderlapján) a megbélyegző, kirekesztő jelzővel (kapitalista, reakciós, Titó-bérenc, kulák, klerikális, osztályidegen stb. – volt belőle bőven). Rónay kitűnően ábrázolja azt is, hogy a félő ember megzsarolható. S mivel a diktatúrában mindenkiről mindent lehet tudni, a hatalom pontosan ki tudja választani azt az embert, aki megzsarolható. Így kerül harapófogóba Stoll Aurél is: kihirdetője lesz az előre megírt, igazságtalan statáriális halálos ítéletnek. (A Főnökkel való találkozása a hegyi villában: félelmetes és képszerűen láttató – filmre kívánkozó – jelenet.) A megzsarolt ember persze védekezni kényszerül a lelkiismeret hangja előtt: „parancsra cselekedtem” – mondja, s eszelősen keresi azt a személyt, aki tanúja lehetne annak, hogy nem értett egyet azzal, amit tényszerűen megtett. Rónay azonban nem ad teret a bíró védekezésének, nem ad fölmentést hősének. Az „utasításra cselekedtem” – nem mentség. A regény cselekménye pontosan jelzi: a bíró hiába keresi azt az embert, aki tanúja lehetne annak, hogy nem helyeselte az akasztást; csak a sírját találja. Az egyénnek magának kell eljutnia a belátásig, a bűn megvallásáig, a megtisztulásig – súgja a jelenet.

Így kerül a regény eszmerendszerének előterébe a bűn problémája. Rónay szemlélete a keresztény tanítással vág egybe. Az ember természeténél fogva nem jó, hanem bűnnel és rossz hajlammal születik, az eredeti bűn következménye kísér el bennünket életünk végéig. De az egyénnek megvan a lehetősége a győzelemre: a bűnbánatra is, a bocsánatra is. A jó és a rossz, a megbocsátás és a kérlelhetetlenség dialektikusan összetartoznak. S a rossz csak a jóval győzhető le. Ez a keresztény ember nagy drámája. S ez a szemlélet alakítja, formálja Stoll Aurél útját is. A félelem deformál: gyűlöletet kelt benne; azt hiszi, hogy a Főnöknek a megsértett Kende Pepi jelentette föl. Amikor azonban a b.-i tárgyalás után Óháton megkeresi a vasutast, ellenség helyett egy nehéz sorsú, de hívő, alázatos, kiegyensúlyozott, bibliaolvasó embert talál. Innét jut el annak fölismeréséig, hogy a bűnt csak egy másik ember, a megsértett ember bocsánata enyhítheti, a bűnt csak a bűnbánat törölheti el. Hogyan lehet a bűnt jóvátenni? – hangzik a keresztény erkölcs egyik alapkérdése. Bűnbánattal, bocsánatkéréssel, elégtétellel – halljuk ki a választ Stoll Aurél sorsából. (És gondolataiból: „Szeretnék bocsánatot kérni tőle.”) S ezt vallja Rónay György is. S ha korábban arról szóltunk, hogy az író történelemszemléletét bizonyos látszólagos naivitás jellemzi, akkor látnunk kell, hogy ennek a naivitásnak is ez a forrása: Rónay hisz abban, hogy az ember nem ítélkezésre, kérlelhetetlenségre, büntetésre és bosszúra, hanem megbocsátásra született (ahogy a miatyánkban mondjuk: „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”). Sőt Stoll regénybeli útjának utolsó állomása (nem talál földi tanút ártatlansága mellett) azt sejteti, hogy az „igazolást”, a föloldozást nem is ember, nem földi lény adhatja. A regény befejezése a keresztény remény üzenete. Dum spiro, spero (amíg élek, remélek) – hirdeti a latin mondás. „– Amíg élünk, várunk” – mondja a bíró házvezetőnője a regény utolsó oldalán. „– Amíg várunk, élünk” – feleli rá a bíró. „Csak amikor félhangosan kimondta, akkor eszmélt rá, hogy fordítva mondta. Mindegy, gondolta. Így is, úgy is jó. Lehunyta a szemét, hallgatta a szélzúgást.” Ezekkel a sorokkal ér véget a könyv.

Egy regény erkölcsi üzenetét próbáltuk összefoglalni. Mindennek igazolására a mű számos részletét idézhetnénk. Elégedjünk meg néhány passzussal.

A félelemről olvassuk a könyvben: Stoll Aurél egy kocsmában találkozik Steiner Lajossal, a hamisan valló tanúval. „Leginkább talán az volt szörnyű, hogy nem mert kimenni az étel- és füstszagú bűzből, mert félt Steinertől. Nyomban finomított egy kicsit a fogalmazáson: fél a Steinerrel való találkozástól. Aztán dühösen, elkeseredetten azt gondolta: mit kényeskedünk! Akivel félünk találkozni, attól egyszerűen félünk, tőle magától, minden körülírás nélkül. Steinertől fél, és ez szörnyű, mert megalázó. Egy Főnöktől félni, gondolta, abban mégis volt valami nagyszabású: egy korlátlan hatalmú zsarnoktól félt, és úgy félt tőle, hogy közben gyűlölte. De Steinert nem gyűlöli; Steinert megveti. És attól félni, akit megvetünk: ez szörnyű.” (202. old.)

Stoll így meditál dr. Batár Endre vezető jogtanácsos levelén: „Szubjektíve, kedves vezető jogtanácsos úr, teljességgel mindegy, elvennék-e valakinek az életét, vagy csak fél tőle, hogy elveszik az életét. Ezt tömörebb fogalmazásban úgy is mondhatjuk, hogy megfélemlítik. Van, akit meg lehet félemlíteni, és van, akit nem. Persze ezt a zsarnokok is tudják; akit meg lehet félemlíteni, azt megfélemlítik, akit pedig nem lehet, azt eltüntetik az útból.” (311. old.)

Ezek is a bíró gondolatai: „Elvben mindenki zsarnoknak születik, de mindenkiből lesz zsarnok. Ahhoz, hogy egy potenciális zsarnok reális zsarnokká fejlődjék, a társadalomnak is alá kell játszania. . . Később persze én lettem a megfélemlített, mivel megfélemlíteni, úgy látszik, igazában csak azokat lehet, akik maguk is hajlamosak rá, hogy megfélemlítsenek. . . Aki az igazságot keresi, az nem fél, azt nem lehet megfélemlíteni, az nem lesz zsarnok, az nem palástolja gőggel a zsarnokságát. . .” (329–331. old.)

A bűn, a bűnbánat és a bűnbocsánat kapcsolatát fogalmazzák meg ezek a sorok: (Stoll Aurél) „Egyszerre rátalált a válaszra, de nem tudta volna egyetlen szóba vagy meghatározásba foglalni. Érezni azonban egészen tisztán érezte, miről van szó. Közölni, megosztani, átadni szerette volna magát. Kimondani, megmondani, elmondani. Életében még legalább egyszer érezni a kimondás, megmondás, elmondás fáradt megkönnyebbülését. (. . .) De mielőtt napjai lejárnak, gondolta és nézte a napot, melynek fele már belemerült a ködbe, most még talán lenne ideje kimondani, hogy nem ért egyet. Hogy találkozott az utcán az Ítélet Angyalával, de a bűnbánatot elmulasztotta. Az Ítélet azonban nem zúzta szét, csak lesújtotta a földre. Az Ítélet irgalmas volt hozzá, az irgalmatlanhoz, és haladékot adott neki a bűnbánatra. Most már érti. Most már készen áll rá, hogy az életét, mint egy férges gyümölcsöt, a tenyerére vegye és átnyújtsa valakinek.” (245. old.)

És egy jelenet (az utolsó találkozások közül való), melynek Stoll és Moldi Péter a szereplői, erősen megrövidítve.

„A bíró nehézkesen fölkászálódott a fotöjből, megállt Moldi előtt, azt mondta:

– Akar nekem segíteni?

– Akarok! – mondta Moldi, és már ugrott volna, de a bíró leintette. (. . .)

– (. . .) Cserébe én is kérnék magától valamit. (. . .) Eljön az idő, amikor az ember szeretné rendezni a dolgait. Segít nekem a dolgaim rendezésében?

– Segítek – mondta a fiatalember. (. . .)

– Akkor rövidre fogom. Az óháti állomáson szolgál vagy szolgált egy Kende Pál nevű forgalmista. (. . .) Nekem súlyos elintéznivalóm van ezzel az emberrel. Súlyos rendeznivalóim vannak vele. (. . .) Amíg nem késő, érti?

– Értem.

– (. . .) Szeretnék bocsánatot kérni tőle. (. . .) (340–341. old.)

Egy regény erkölcsi üzenetét kerestük. Aligha kétséges, hogy ezeknek a gondolatoknak nemcsak a múltra, az úgynevezett személyi kultusz éveire van meg az érvényessége. A keresztény tanítás minden korhoz, a mai és a holnapi olvasóhoz is szól. Rónay regényének esztétikai és erkölcsi értékét egyszerre igazolja, hogy A párduc és a gödölye a mai olvasót is megszólítja, önmagával szembesíti, önvizsgálatra kényszeríti. Mi az oka félelmeinknek? Zsarolhatnak bennünket, vagy mi zsarolunk másokat? Hogyan állunk a magunk és a mások bűnével? Tudunk bocsánatot kérni és másnak megbocsátani? Kapunk és adunk elégtételt? Van bennünk remény? Vajon a könyv utolsó szavai bennünk meg tudnak fogalmazódni? „Amíg élünk, várunk.” És: „Amíg várunk, élünk.”

Szabó Ferenc

KÖLTŐK  ÉS  FESTŐK  KÖZÖTT

(Olvasónapló)

Baráti dedikációval küldött vagy átadott könyveket olvasok. Olvasónaplóm mindig szubjektív: azt jegyzem le, ami nekem tetszik (vagy nem tetszik); nem törekszem tárgyilagos ismertetésre.

Amikor azt olvasom Dékány Endre barátom versválogatása (Pusztaszer alkotmánya, Szent István Társulat, 1996) hátlapján, hogy „Juhász Gyula, József Attila és Pilinszky János hangvétele él itt tovább, a hívő ember hangszerelésében” (Czine Mihály), csóválom a fejemet. Először is: Czine három nagyon is eltérő „hangvételű” költőhöz hasonlítja Dékányt; másodszor Pilinszky is „hívő ember” volt. Mi hát a hetvenéves Dékány költészetének jellemzője? Világosan körvonalazható eszmeiség, világnézeti hitvallás, kicsit „papos” tanító, de mégsem prédikáló alapállás. Manapság, amikor a modern vagy posztmodern zagyvaság – az eszmei zűrzavar és a stílusbeli extravagancia – dívik, a „modernek” bizonyára hagyományosnak tartják Dékány legtöbb versét. Én most inkább a költőiségre figyelek. „A vágyakozás stációi” című ciklus talán a leglíraibb hangulatképekkel, impresszionista élményekkel gyönyörködtet. Ha mégis valamelyik magyar költőhöz hasonlítanám, Tóth Árpád néhány hangulatversét idézném. A Tiszaparti eszmélődések – múlt és jövő között feszülő jelenben – úgy „impresszionisták”, hogy – paradox módon – kifejezik a költő lelkiállapotát: külvilág és belső világ szinte egybeolvadnak és együtt ragyognak az ihlet opállemezén (Opálfényben). A Másik hiánya, emléke – a sajgás hangszereli és teszi „mozgalmassá” a látszólag merev víziót. – Dékány Endre hívő magyar ember, népe sorsáért aggódó értelmiségi, a katolikus hit misztériumai ihletik több költeményét. Hite küzdelmes, mint általában kortársainké. A keresztet vállalnia kell a Jézus-követőnek:

Lobogva ég el életem s percenkint keresztez a halál,
Kínokban születik újra, – s ismét keresztre ítélve áll,
él, küzd, teremt bennem föltarthatatlanul titkos végzetem. . .
Mellembe vésve vérzik, lelkemben lángol az András-kereszt
s új csillagok ragyognak teremtő ellentmondások felett.

                                                     (András-kereszt)

A költő a keresztény Európa és keresztény magyar nemzet, az embertestvériség mellett tesz hitet (Pusztaszer alkotmánya).

Tüskés Tibor író, kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő (Somogy) a jelenkori magyar irodalom számos alkotójáról írt kis monográfiát (Csorba Gy., Füles L., Illyés Gy., Kodolányi J., Nagy L., Pilinszky J., Rónay Gy., Takáts Gy., Weöres S.). Most megjelent kötetében (M. F. Mester. Írások Martyn Ferencről, Kaposvár, 1997, 143 old.) Martyn Ferencről szóló esszéit gyűjtötte össze; mintegy negyed századot ívelnek át az írások. Tüskés jól ismerte az 1986-ban elhunyt festőművészt és grafikust, akiről részletes pályaképet rajzol. Legtöbb írása Martyn magyar és világirodalmi tárgyú rajzsorozataival, kísérőrajzaival foglalkozik. Kár, hogy az „illusztrációk” mind fekete-fehérek, így Martyn színeit csak Tüskés leírása alapján képzelheti el az, aki a pécsi művész festményeit nem ismeri. Tüskés mindig pontos – „sachlich”, mondaná a német. Bár nem hiányzik nála a költői beleélés sem. Hogy aztán minden leírásával, értékelésével nem értünk egyet, az más kérdés.

Példának veszem a „Kísérő-rajzok Mallarmé költeményeihez” című esszéjét (35–38. old.). A kérdéses kötetet már ismertem: Weöres Sándor versfordításaihoz készítette Martyn Ferenc illusztrációit (Magyar Helikon, 1964). Most újra elővettem a kis kötetet, amelyhez volt tanárom, Dobossy László írt utószót. Mallarmét magam is fordítottam. Sajnos, Weöres Sándor, aki nagy költő, nemigen ismerte az idegen nyelveket, így a franciát sem. Ezért több helyütt „elfordította” Mallarmét. Egyébként roppant nehéz ezt a kristályragyogású, hermetikus franciát magyarra átültetni. De most az illusztrációkról mondanék néhány szót. Semmiképpen sem találom „találóknak” Martyn illusztrációit. Túlságosan kubisták, expresszionisták ezek a rajzok, semhogy Mallarmé impresszionizmusba hajló, sejtelmes, néha álomszerű „képeit” megközelíthetnék. Kevéssé líraiak ezek a rajzok. Ezért nem értek egyet Tüskés Tiborral, aki ezt állítja, hogy világosan felismerhető e rajzok kapcsolata a Mallarmé-költeményekkel. Az illusztrációk barnája is túl sötét az ezüstös vagy jégragyogású Mallarméhoz. Itt persze Mallarmé szonettjeire gondolok, amelyeket Martyn nem illusztrált. Nem tartanak tehát rokonságot Martyn  kísérőrajzai a versek hangulatával, atmoszférájával, hanem önálló alkotások. Más illusztrációi bizonyára közelebb állnak a mester eszményéhez: Illuminer (megvilágítani) inkább, semmint illustrer, díszíteni. – E kis kitérő után hangsúlyozom: Tüskés Tibor több oldalról közelíti meg és mutatja be a művészbarátot értő esszéiben. A rokonszenv segíti a helyes értésben.

 „Biztatóim számára indulok neki a tizenkettedik kötetemnek. Akik, ha kezükbe került egy, valamennyit megszerették. Nekik tartozom a tucattal. Jól esett olykor visszaüzenésük. . .” Prokop Péter új „naplókötete” (Pukkanó buborék, Jel Kiadó, 1996, 356 old.) elején olvasom e sorokat; és még ugyanabban a jegyzetben egy személynek szóló kedvező utalást is látok: „A Vatikáni Rádió méltatásán túl egyházi pultokról ajánlást csak elvétve kaptam. Valószínű érdesek, nem ájtatosak észrevételeim. Könyvkiadók mint ismeretlennek nem nyúlnak utánam. Ez esetben is magam vagyok a magam mecénása.”

Az idén januárban Budapesten a Magyar Írószövetség Klubjában nyílt kiállítása és volt könyvbemutatója. A meghívóra írt vallomásában ez áll: „Mondanivalóm humanista szélességében az egész emberről énekel lehetőleg minél mélyebben és többet. [. . .] A csak szép nekem nem elég, szegényesnek érzem, ha nem társul tartalmi közölnivalóval.”

Az előző években megjelent kötetekhez hasonlóan újabb jegyzeteit is Prokop grafikái és festményeinek fekete-fehér fotói illusztrálják. Sajnos, festőnk képeinek varázslatos színeit még csak sejteni sem lehet a rossz reprodukciókból. Mondtam már Péter barátomnak, hogy kevesebb több lenne: mindenképpen kellene, kellett volna néhány színes reprodukció, és a 75 kép helyett mondjuk csak 25, de olyan, amelyik fekete-fehéren is jól érvényesül.

Az általában rövid feljegyzések, eszmélődések, néha aforizmaszerű gondolatok a festő-író életérzését, kritikus világlátását tükrözik. Kortársairól, egyháziakról és világiakról, politikai és kulturális eseményekről, a leghétköznapibb történésekről elmondja benyomásait.

Érdekesek bemutatkozó vallomásai, amelyeket kiállításai megnyitására írt. Pl. az 1996. májusira, amelyet Szegeden rendeztek. Íme önarcképe: „Pap-festő-író gomolyog bennem. Ha hangoztatom is, az állvány előtt az akadémiát végzett keveri a színeket, és az írógépnél a humanista fogalmaz, de hátulról a szeminárium neveltje bujtogat. A skizofrénia hármasa megfér egymás mellett, nem rivalizálnak, egyik sem akar hőssé nőni a másik kettő fölé. Engedik, hogy bármelyik a maga természete és lehetősége szerint mondja ki önmagát. Perszonálunió módján hivatásaim.” [. . .] „Nemcsak ésszel, de szívvel is dolgozom. Kiérezheti ujjaim izgalmát a néző, soraim meghatottságát az olvasó. Expresszív hajlamom az uralkodó. Egyenrangú a bibliatéma vagy a bohócok. Tájképeimen és csendéleteimben ott lappang az istenkereső.”