SZEMLE


Harsányi Pál Ottó

DEMOGRÁFIAI ÖSSZEESKÜVÉS*

A gazdasági nagyhatalmak és humanitárius szervezetek új gyarmatosítása a világ szegényeinek leigázására

A szokatlan című kötet 1996 őszén látott napvilágot az olaszországi Piemme kiadónál. A világ századunkban bekövetkezett népességrobbanásának kérdése már közhelynek számít, bár a növekedés ütemének jelentős csökkenését nem sietnek elismerni1. A kötet részletesen ismerteti az Egyesült Államok, az ENSZ, a Világbank népesedési politikáját, illetve befolyásukat az egyes kormányok népesedési politikájára, valamint utal a multinacionális gyógyszeripari konszernek érdekeire.

A szerző, Riccardo Cascioli, politikai tudományokból szerzett diplomát, ezt követően újságíróként működik, a Vatikáni Rádiónál külső munkatársként nemzetközi politikai szakértő. Meghívást kap a kairói „Népesedés és fejlődés” konferenciára 1994 szeptemberében, valamint 1995 márciusában a koppenhágai csúcstalálkozóra, mely a szociális fejlődéssel foglalkozott. A könyv tehát nem demográfus munkája, ám nézőpontja, a számos dokumentációt idéző adatok olvasata forradalmian új, eddig elhanyagolt nézőpontot tükröz. Rámutat arra, hogy az emberiség valódi fejlődésének kérdéseit nem lehet kizárólagosan a piac törvényeihez és szűk érdekcsoportok érdekeihez igazodva kezelni.

A népességrobbanás fogalmát pontosítani kell a Föld egyes régióinak népességnövekedési adatai szerint, mindezt történelmi távlatba helyezve. Az ENSZ népesedési kérdésekkel foglalkozó csoportjának vezetője a Föld lakosságának 97 milliós évi növekedésére figyelmeztetett2. A kairói konferencia előkészítő dokumentumában (1994 április), már korrigált adat, azaz évi 90 milliós növekedés szerepel, mely az 1994–2014-es időszakra vonatkozik. A végleges szöveg (Akcióprogram), az 1.3 paragrafusban 86 milliós évi növekedésről tudósít. Az adatokban négy év alatt bekövetkezett változás mintegy 11%-os. A történelemben eddig 1960–70 között volt a legnagyobb a Föld népességnövekedése, évi 2,1%; 1990-ben 1,7%; jelenleg pedig 1,5%3. Igazi népességrobbanás az ipari forradalom, a higiénés körülmények javulása következtében zajlott le a 18–19. században. Ahogy a fejlett világ népességnövekedése a rendkívül gyors szaporodás után elért egy jelenleg többé-kevésbé stagnáló, lassan fogyó szintet, ugyanez várható a harmadik világ lakosságával kapcsolatban is4.

A könyv fölveti, hogy a nagy népsűrűség és a szegénység között nincs mindig szoros összefüggés, hiszen az 1991-ben éhínség sújtotta öt afrikai ország (Etiópia, Szudán, Szomália, Mozambik, Libéria) közül a legnagyobb népsűrűségi adat 41,8 fő/km2  5. Célszerű lett volna az erőforrások ésszerű felhasználására, az elsivatagosodás problémájára utalni, ami egész másként vetődik fel Afrikában, mint Európában. Ezzel kapcsolatban két kulcskérdés kaphatott volna még helyet: az oktatás, mely a harmadik világ országainak a hosszú távú fejlődéshez alapként szolgálna, valamint az áttételes környezetvédelmi költségek. Afrika, Dél-Amerika környezetpusztulása globális hatású, ám a jelenleg ebben érintett országoknak paradox módon gazdasági szempontból nem áll érdekükben saját erőforrásaik védelme és ésszerű felhasználása.

A kairói konferencia nem annyira a népesedés és fejlődés kapcsolatával, hanem a harmadik világ népességszabályozásával kívánt foglalkozni, amint ez már az előkészítő dokumentumokból is kitűnt. Az elfogadott Akcióprogram szerint a jelenlegi évi 5 milliárd dollárt 17 milliárdra kell növelni 2000-ig, melyet a népességszabályozásra költenek. Olvashatunk a Nemzetközi Családtervezési Szövetségről, mely 1992-ben jóváhagyott dokumentumának kifejezései fellelhetők a kairói Akcióprogramban: „reproduktív egészség”, „lehetőség a biztonságos abortuszra”, „segítség fiatalok számára saját szexuális életük megvalósításához”6. A családtervezés itt megtévesztő fogalom, hiszen nem a szülők felelős döntéséről, illetve a családok életének támogatásáról, hanem vezető gazdasági hatalmak önzéséről, jólétük féltéséről, valamint a korlátlan növekedés még mindig létező filozófiájáról van szó7, annak ellenére, hogy egyre többet olvashatunk egyéb helyeken a fenntartható fejlődésről.

A harmadik világ országainak orvosaira nehezedő amerikai nyomás, mely mind több sterilizáció végrehajtására készteti őket, szöges ellentétben áll a katolikus állásponttal. „Az állam felelős állampolgárainak jólétéért. Ebben a minőségében jogosult arra, hogy a lakosság népesedésének irányítása érdekében beavatkozzék. Teheti ezt objektív és tiszteletteljes tájékoztatással, de semmiképp sem önkényeskedő és kényszerítő módon. (. . .) Az állam nincs felhatalmazva arra, hogy az erkölccsel ellentétes demográfiai szabályozó eszközöket támogasson.” (KEK 2372)8

A Pápai Család Tanács 1994. március 25-én  A népesedési folyamatok etikai és pasztorális vonatkozásai9 címmel állásfoglalást adott ki, mely tulajdonképpen a kairói konferencia előkészítő dokumentumára adott szentszéki válasz. A demográfiai kérdést nem lehet egyszerűen túlnépesedésként megfogalmazni, a népesedési folyamatok nagyon is különbözőek, nemcsak a fejlett és fejlődő országok, hanem az egyes régiók között is (13–15. pont). A fejlett országok már a „második demográfiai forradalomban” élnek, mely a termékenység csökkenésével jellemezhető, ami a társadalom fokozatos elöregedésével jár együtt (8). Ez veszélyezteti a generációk közötti szolidaritás érzését és az anyagi erőforrások megosztásának szellemét. A dokumentum megállapítja, hogy a gazdasági fejletlenség okai nem a túlnépesedésben, hanem a nemzetközi kapcsolatok kiegyensúlyozatlanságában keresendők, a megoldás a fejlett országok nagyobb szolidaritásában lenne fellelhető. Az állásfoglalás megcáfolja azokat a megállapításokat, melyek szerint a növekvő népesség a felelős a környezetpusztításért és a természeti erőforrások túlzott kimerítéséért (19–22). Ezzel ellenkezőleg a népességszaporodás gyakran megelőzte a gazdasági fejlődést, ezért az Egyház nem tudja elfogadni, hogy a szegény társadalmakat bűnbaknak állítsák be saját fejletlenségükért (25).

A Szentszék célja Kairóban a kompromisszum elérése volt, a szavazásokon történő elszigetelődést elkerülendő, amely az 1974-es bukaresti és az 1984-es mexikói népesedési konferencián bekövetkezett10.

„Két modell: az ENSZ és a Szentszék” – a könyv függeléke viseli ezt a címet. A kairói konferencia Akcióprogramjából és az említett szentszéki dokumentumból találunk részleteket, kéthasábos, jól összevethető formában. A szerző a következő témákat választotta: túlnépesedés, természeti erőforrások, ökoszisztéma, népesedés és fejlődés, fenntartható fejlődés, családtervezés és népesedésszabályozás, abortusz, reproduktív egészség, család, a nő.

A könyv legnagyobb értéke az általa képviselt szemlélet, mely szerint az emberi életet a legnagyobb tisztelet és védelem illeti meg. Ráirányítja az olvasó figyelmét a médiákkal és a statisztikai adatokkal szembeni kritikai érzékre, a fejlett országokban sok helyen alkalmazott szexuális nevelés családellenes voltára. Számos kérdést érint, melyek önálló szaktanulmányok tárgyát képezhetnék: pl. az elhíresült RU 486 abortusztabletta, a világbanki kölcsönök és a népesedéspolitika kapcsolata, stb. Európában a leggyorsabban fogyó ország és, sajnos, értékvesztett társadalom lévén, a kötet különös aktualitást nyerhet a magyar olvasók körében. 

* CASCIOLI Riccardo, Il complotto demografico. Il nuovo colonialismo delle grandi potenze economiche e delle organizzazioni umanitarie per sottomettere i poveri del mondo, Piemme, Casale Monferrato (AL) 1996, 223 pp.

1 Hozzátehetjük, hogy hazánkban az évi több tízezres népességfogyás, a társadalom rendkívül gyors elöregedése már ma is komoly kihívás. Elég csak a nyugdíjasok méltó eltartásának kérdésére gondolni.

2 Az adat 1992-ből származik, a United Nations For Population Activities állapította meg.

3 A. SEN, La bugia demografica, in «La rivista dei libri» (febbraio 1995), p. II.; R. CASADEI, Bambini da buttare, in «Mondo e Missione» (giugno–luglio 1992), 391.

4 Vö. N. EBERSTADT, Recent declines in fertility in less developed countries, and what population planners may learn from them, in Fertility decline in the less developed countries, Praeger, New York 1981.

5 Magyarország jelenlegi népsűrűsége kb. 110 fő/km2.  (Szerk.)

6 Vö. Vision 2000 – Strategic Plan, approvato dall’Assemblea dei membri dell’IPPF nell’ottobre 1992 a Nuova Delhi, Londra 1993.

7 Vö. A. GASPARI, The war against babies, in «Catholic World Report» (april 1993); S. G. KABRA and R. NARAYANAN, Sterilisation camps in India, in  «The Lancet», vol. 335, 27 january 1990.

8 A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat, Budapest 1994., 2372. pont.

9 PONTIFICIO CONSIGLIO PER LA FAMIGLIA, Evoluzioni demografiche: dimensioni etiche e pastorali. Instrumentum laboris, Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano 1994. (A dokumentum még nem jelent meg magyarul. Szerk.)

10 Briefing del Direttore della Sala Stampa in vista della Conferenza Internazionale del Cairo su Popolazione e Sviluppo (31 agosto 1994), «Bollettino Sala Stampa della Santa Sede», n. 317/94, p. 1.

 


Bárdosy Éva

DIAKÓNIA,  DIAKONÁTUS,  DIAKÓNUS

A Szent István Diakonátusi Kör (Kalocsa) kiadásában 1996-ban jelent meg ez a Molnár Ferenc szerkesztette könyv. Kalocsán 1988-ban kezdett munkához egy hivatalos diakónusképző intézet, mégpedig – amint Dankó László érsek ajánlásában írja – példa, irodalom, hazai hagyomány nélkül, úttörőként. A diakónusi hivatalra felkészítő három éves kurzusok anyagaiból válogatott, több ilyen kurzus tapasztalataira támaszkodó szellemi munkának és lelki érlelődésnek a gyümölcsét tartja kezében a recenzens, illetve az olvasó. Amikor a kalocsai érsek belevágott ebbe a nagy munkába, arra is gondja volt, hogy ne csak a diakónusjelölteket, hanem papjait, híveit, a jelöltek feleségeit különösképpen is, tehát az egész egyházmegyét fölkészítse az állandó diakonátus elfogadására. A diakónia, diakonátus és a diakónusi szolgálat mibenlétével foglalkozó hiánypótló, mégis igényes kötet egész magyar egyházunknak jó szolgálatot tesz.

A szerkesztő bevezetőjében gondolatébresztő vezérfonál-nak nevezi a kötetet, nem tankönyv tehát, hiszen a diakónusképzés a szóban forgó intézményekben nem teológiai tanulmányokból áll (a jelöltek ilyen tanulmányok után kerülnek oda), hanem a hivatással járó életforma gyakorlati megközelítését segíti elő.

Szerencsés, hogy a biblikus és történeti, valamint a teológiai megközelítés tanulmányai elé került a Hannes Kramerrel készített interjú (Boór János: Mérleg, 1974. 3. 205–216.), hiszen Kramer neve a diakónia reneszánszával szorosan összekapcsolódik, s az ő életéből, munkásságából elméletben és gyakorlatban le lehet olvasni mindazt, amiért a diakónia és a diakónusi szolgálat annyira nélkülözhetetlen a ma és a holnap egyházában.

A történeti feldolgozások közül Georg Langgartneré a tanulságok és útjelzők szempontjából vizsgálja a diakonátus kezdeteit, felvirágzását és hanyatlását. Szempontjait valóban figyelembe kell venni az újrakezdés gyakorlatában. Jean Colson írása a K. Rahner és H. Vorgrimler szerkesztésében megjelenő tanulmánykötetből, a Diaconia in Christo-ból került az összeállításba. A fogalommal összefüggő biblikus szövegmagyarázatot két másik, az apostoli hagyományt és a további századok hagyományát bemutató cikk követi. Különösen a második taglalja izgalmasan, mennyi ellentmondás, vita, félreértés, hatalmi viszály vette körül ezt a „hivatalt”, ezt a „szolgálatot” már a 4. században Rómában. Nem kevésbé érdekfeszítő Josef Hornef tanulmánya a diakonátus megújításának kezdeteiről, amely a II. vatikáni zsinaton bontakozott ki igen élénk viták közepette; Karl Rahner pedig elemzi valamennyi zsinati dokumentumot, amelyekben a diakonátusról bármilyen szempontból szó esik. [Vö. még 273–276. old.] Áttörést jelentett 1965 októberében az a római kongresszus, amelynek a témája ,,A diakónus az egyházban és a mai világban” volt, a végén pedig megalakították a Nemzetközi Információs Központot a diakonátus kérdéseinek tanulmányozására. A központ szakfolyóiratot (Diakonia XP) ad közre, és ebből folyamatosan értesülhetünk a diakonátus aktualitásairól mind a mai napig.

A diakonátus teológiájából talán a leglényegesebb szempontról, a szentségi karakterről szólva Karl Rahner a tőle megszokott dialektikával értekezik. A diakónus ordinációját „hivatali kegyelem” felkínálásának nevezi, amely arra szolgál, hogy a hivatal viselője a másokért való szolgálatát lényegszerűen lássa el, és ez a kegyelem meg is szenteli a hivatalviselőt, mert képessé teszi arra, hogy önmagát feledve valóban felebarátját szolgálja az egyházban. Másrészt viszont azzal vigasztalja az ún. „laikus diakónusokat” (ez a kifejezés egyre inkább a szakmai zsargon részévé válik, pedig jogilag ellentmondásos), hogy mivel a Szentlélek áthatja az egyházat, ezért minden bizonnyal az ő másoknak nyújtott szolgálataik sem maradnak „Lélek nélkül”. Rahner azért tartotta szükségesnek ezt tisztázni, mert nagyon is jól tudta, milyen sokan vannak, akik az egyháztól kapott feladatokat fölszentelés nélkül végzik, közben esetleg törekednek rá, de még nem kapták meg a liturgikus kézrátételt.

Hangsúly kerül a diakónusi hivatal határterületeire: a papság, püspökség, illetve a „nagykorú”, aktív világiak közötti különbségekre Vorgrimler tézisei között, a jogokról és kötelességekről pedig Tuba Iván igazít el minket. A jogi fejezet után még gyakorlatibb területekre kerülünk: ismét Kramer mutatja be a diakonátusi szolgálatok sokféleségét, Ulrich Brisch pedig az egyházi karitász és az állandó diakónusok feladatainak kapcsolatáról ír, és megállapítja: „Hosszú távon csak akkor van értelme a diakonátus felújításának, ha a diakónusok Krisztus szellemiségéből merített személyes tanúságtétele és szakmailag megalapozott, szakszerű tevékenykedése által az egyházközségek csoportjai és tagjai egyre inkább alkalmasabbá válnak – befelé és kifelé – arra, hogy testvéri szeretetközösségben élve teljesítsék az egyház szolgáló és társadalomkritikát is gyakorló küldetését.”

A diakonátus hazai állapotairól egy 1991-ben tartott nemzetközi konferencián Tomka Ferenc számolt be. Előadásának aktualizált átdolgozása fontos fejezete a könyvnek, mert a diakonátus távlataira is kitér. Ilyen, távlatba (vagy ismét margóra?) irányított kérdés a nők diakonátusa, amely kérdésbe ma minden, mégoly jó szándékú prognóziskészítő is szükségképpen belebonyolódik. Hiszen a kötetnek jóformán valamennyi tanulmánya kimutatja a szentséggel megerősített, számtalan oldalról megindokolt klerikusi hivatal szükségességét, Tomka Ferenc viszont (de bárki más is természetesen) nem tehet mást, mint elismeri: „. . . a karitatív munkában is a nők lényegesen nagyobb arányban vesznek részt, mint a férfiak.” A sokat feszegetett kérdésre „nincs ideje” bővebben kitérni, és egyébként is: „például a nők egy testvéri egyházban szentelés nélkül is teljes jogúaknak érezhetik magukat.” Tegyük fel, hogy igen. De akkor mi szükség van mégis a férfiak szentelésére?! [Erről ír Rahner fentebb ismertetett tanulmányában.]

Nagy értéke a kötetnek a szöveggyűjtemény a II. vatikáni zsinat idevonatkozó tanításából; VI. Pál pápa Sacrum diaconatus ordinem kezdetű motu propriója 1967. június 18-ról; a Ministeria quaedam és az Ad pascendum motu propriók szövegei, és II. János Pál Az Ige, az oltár és a szeretet szolgálata című beszéde, amelyet Detroitban, 1987. szeptember 19-én 2000 amerikai állandó diakónus és feleségeik számára tartott a pápa. Isten szolgáinak szolgája végezetül így buzdította őket: „Nem hagyhatlak itt titeket addig, amíg nem fordulunk együtt Máriához, aki folytonosan hirdeti: Az Úr szolgálója vagyok (Lk 1,38). Szolgálatának példájában látjuk a tökéletes példaképét annak a hivatásnak, amelyben mi is részesültünk mint Urunk Jézus Krisztus tanítványai, egyházának szolgálatára.” 

 


Magyar Katolikus Lexikon. Budapest, SZIT. I. kötet: A–Bor, 1993. II. kötet: Bor–Éhe, é.n. (LX+948, illetve LX+964 oldal.)

Paskai László bíboros ajánlásának első soraiból megtudjuk, hogy 1858 és 1876 között a Szent István Társulat dolgozta ki és jelentette meg az első Egyetemes Magyar Encyklopaediát. Ezt a nemes hagyományt folytatja most a Társulat a második Katolikus Lexikonnal. Ez lesz talán a könyvalakban megjelenő utolsó ilyen mű? (Folytatása esetleg már elektronikus kiadásban, interneten következik!)

A vállalkozás főszerkesztője dr. Diós István, szerkesztője dr. Viczián János, lektora dr. Gál Ferenc. Az első két kötet szerzői gárdája mintegy 180 személyt foglal magában.

Első tervként a Lexikon für Theologie und Kirche második kiadásának (10 kötet, 1957–1965) átdolgozására gondoltak. Ilyen megoldástól (különféle alapos meggondolásokból) elállva 1983-ban új, eredeti mű megszerkesztését és megírását kezdték. Közben megindult a LThK harmadik, igazi zsinat utáni kiadásának megjelentetése (eddig öt kötet, A–Kirchengemeinschaft, 1993–1996). A német és a magyar lexikon párhuzamos kiadása nyilván egy kiváló új forrássorozattól fosztja meg a magyar munkát. Ez utóbbinak különbözése a német katolikus lexikontól rögtön szembe tűnik: a cikkek nagyobb része főleg sűrítve tálalt adatokat tartalmaz, amelyek fontosságának mérlegelésére és pontosságára nagy gondot fordítanak. Ez nem könnyű feladat, mivel a magyar témájú lexikon- irodalomnak (más nyelvű kultúráktól eltérően) nem áll rendelkezésére elegendő mennyiségű és minőségű segédkönyv: könyvészet, monográfia, repertórium. Nincs nagy bőség szakemberekben sem; ráadásul a 80-as években a nem egyházi szakemberek még félhettek egy egyházi vállalkozásban való részvétel politikai következményeitől.

A cikkek jelentékeny része tehát a világegyház meg a magyar egyház intézményeiről (egyházmegyékről, szerzetescsaládokról, iskolákról, plébániákról) és sajtószerveiről szól; ezek a cikkek sok tényinformáció tömény felsorolását foglalják magukban. A Budapest címszó pl. szinte csupa utalás más címszavakra, 21 oszlopon keresztül. Néhány témakategória különösen is feltűnik: nevezetesen a magyar községek és plébániák, történetük (plébánosaik!) és statisztikájuk vázlatos leírásával; egyházi sajtóorgánumok, a legismeretlenebbek is, amelyek esetleg csak egyetlen vagy nagyon kevés számmal jöttek ki. Kérdés, hogy ennek az anyagnak (főleg a plébániáknak) nem lett volna-e jobb külön lexikont szentelni, amelyet gyakrabban lehetne javítva újra kiadni. A Kárpát-medencén kívüli és tőle távolabbra eső városok és egyházmegyék bemutatása egészen szűkszavú: pl. Armagh, Bologna (csupán híres egyeteme kap bővebb ismertetést), Detroit (ez utóbbi cikk jó példa a magyar vonatkozások bemutatására). A lexikon tehát hihetetlen mennyiségű ismeretanyagot tartalmaz. Az ilyen témájú cikkeket jelentékeny mértékben a főszerkesztő vagy a szerkesztő írta.

Külön kell szólni a személyek (egyházi tisztségviselők és mások, magyarok és nem magyarok) életének és jelentőségének magvas bemutatásáról, amely a lexikonnak jelentős szektorát alkotja. Ezekből is sokat írt a két szerkesztő.

A bölcseleti, vallástörténeti, teológiatörténeti, liturgiai fogalmak és témák tárgyalásához a szerkesztők nagyon jól használhattak külföldi összefoglaló műveket: pl. a Lexikon für Theologie und Kirche köteteit, vagy König bíborosnak a világ vallásait bemutató alapvető művét (1985-ös kiadás).

Ha az említett kategóriákba tartozó cikkek több évvel a megjelenés előtt megíródnak, és felfrissítésükre, kiegészítésükre nem kerülhet sor, az bizony nagy kár lenne.

Természetesen nagy dogmatikai cikkek is szerepelnek az első két kötetben, pl. az áldozatról, az analogia és analysis fideiről, az angyalokról, az áteredő bűnről, a bérmálásról, a betegek kenetéről, a Boldogságos Szűz Máriáról, a bűnről, a bűnbánatról, a csodáról, a dogmáról, az Egyházról. A felsorolt témákat mind Gál Ferenc dolgozta ki. Elképzelhető, hogy ugyanő ilyen nagy tanulmányokat már a további kötetek számára is megírt (nem biztos, hogy ez szerencsés eljárás lenne). – A dogma szócikkben Gál professzor 11 oszlopban valami 325 tételt sorol fel, amelyek „dogmák, illetve dogmához közeli teológiai minősítést hordozó tételek az Egyház hagyományában” (van azért köztük jócskán „biztos” tétel, sőt olyan is, amelyik „általános nézet” – tehát kissé messzebb esik a dogmától). Ezek a minősítések tekintélyes számban kifogástalanok; de kérdéses, hogy a mai teológiához és evangéliumhirdetéshez pontosan ennyi tételnek pontosan ilyen megfogalmazású felsorolása szerencsés adalék-e. Egyik-másik tétel különben eléggé problémás; pl.: „Ádámtól és Évától származik az egész emberi nem (majdnem dogma)”, és hozzá kapcsolódva az áteredő bűnről szóló tételek. Dogma (majdnem dogma) lenne tehát az, hogy volt egy Ádám és Éva nevű házaspár, amely a bűnbeesés előtt mentes volt a halál kényszerétől, de az eredeti szentségben való véglegesítés előtt nem állta meg a (Biblia első lapjain elbeszélt?) próbát, és ettől a házaspártól származik minden későbbi ember?! Az áteredő bűn dogmája (mert tényleg dogma!), konkrét mivolta és vonatkozásai szerint, a mai teológia egyik legbonyolultabb és legkényesebb kérdése; óvakodnunk kell attól, hogy ki nem fejtett, mereven megfogalmazott tételekbe kényszerítsük. Az egész Lexikon előszavának (VII. oldal) 4. bekezdését itt is alkalmazni kell: vigyázzunk az „értékelő közhelyekkel, töltelékszavakkal, jelzőkkel”.

A Lexikont a szócikkekbe ékelve jeles személyiségek, templomok, művészeti alkotások képei, térképek, egyéb rajzok illusztrálják. Külön betétívek színes illusztrációkat is tartalmaznak: 32 és 16 oldalon.

Aki lexikont kíván bújni, annak hozzá kell szoknia a nagyszámú rövidítéshez. Ilyen szempontból a Katolikus Lexikon sem kivétel; a használónak nemegyszer fel kell ütnie a kötetek elején található római számos oldalakat. Továbbá a mű nyújtotta információk a bibliográfiát is magukban foglalják; a könyvészethez tartozó jelzések  feloldása szintén a kötetek elején található.

Örömmel és hálásan köszöntjük ezt  a  nagy  művet. Kívánjuk, hogy szerencsésen haladjon és befejeződjék,  és  sokaknak  nyújtson   hasznot  és  gyönyörűséget. 

 


Pierre Mourlon Beernaert: Aux origines du genre humain. Bruxelles 1996, Éditions Lumen Vitae.

Ezt a könyvismertetést már egy évvel ezelőtt meg kellett volna írnom, és azért drukkolnom, hogy a munkát minél hamarabb magyarra fordítva is kiadják; aligha van ugyanis ennél jobb mű, amely a művelt nagyközönség (köztük a hitoktatók!) számára hozzáférhetővé teszi az emberi nem eredetéről szóló ismereteink jelenlegi (és persze állandóan módosuló) állását. A könyv szerzője 1937-es születésű jezsuita, filozófiai és irodalmi doktorátust szerzett, és a szentírást tanítja a brüsszeli Lumen Vitae Nemzetközi Intézetben. Nem csupán a bibliát, hanem a tudományos őslénytant is tanulmányozza.

Könyve a tudomány és a hit párbeszédének jegyében íródott. Az első részben a tudományos felfedezések rövid történetét, a történelemből az előtörténetbe való visszatekintés távlatait, az emberré válás (mintegy ötmillió év) egymást követő szakaszait vázolja fel, és a tények értelmezésének többféle változatát elemzi. Arra természetesen figyelmeztet, hogy őslénytani leletekből és módszerekkel nem lehet egyértelműen, bizonyosan, pontosan meghatározni az emberré válás pillanatát. A könyv második része a bibliai őstörténettel kapcsolatos kérdéseket veszi sorra: a Ter 1–3-ban olvasható két elbeszélést, a mezopotámiai teremtésmítoszokba való beleágyazódásukat, a két elbeszélés szövegmagyarázatát, a bibliai bölcsesség értékelését. Végül a harmadik rész a tudomány és a hit párbeszédét állítja elénk.

A könyv többször ismételt alapgondolata szerint a tudomány a hogyan, a hit pedig a miért kérdésével foglalkozik. Ebbe a párbeszédbe a szerző három egyszerű és világos példával vezeti be olvasóját: a virág természetrajza és születésnapi ajándék értelme; az örökbefogadás adminisztratív lebonyolítása és emberi motiválása; halálos betegség (rák, AIDS) orvosi szakkérdései és emberi drámája. Az emberi nem eredete kérdésének két szintje világosan különbözik, ugyanakkor szorosan összefügg.

Számunkra, akik a tudományos eredmények bűvöletében élünk, izgalmasan érdekes a történelmi alakulás két szemléletes bemutatása. Kb. ötmillió évről van szó; kezdetén a hominidák (azok az emberszabásúak, amelyeknek végtagjai a földszínen folyó élethez alkalmazkodtak) világosan elkülönültek az emberszabású majmoktól, ideiglenes vége pedig a Kr. u. 2000. év. Ezt az időszakot hasonlíthatjuk 24 órához (éjféltől éjfélig) vagy 5 km-hez. – Kr. e. 5 millió körül; megjelenik a legősibb Australopithecus (himbálózik a négy lábon és a két lábon járás között, az első kőeszközök készítője). 4 millió körül (5 óra tájban, 1 km-nél): két lábra emelkedik. 2,5 millió körül (dél felé, 2,5 km-nél): az első biológiai ember, a Homo habilis; az Australopithecusok hamarosan kihalnak. Ez a hosszú történet Afrikában játszódott le. 1,5–2 millió között (du. 5 óra felé, 3,5 km-nél): a Homo erectus megjelenése és fokozatos átvándorlása Eurázsiába is. 400 ezer körül (10 után, illetve 400 méterrel a finis előtt): a vértesszőlősi előember, Sámuel. 100 ezertől kezdve (fél 12-kor, 100 méterre): a neandervölgyi ember (70 lelőhelyen, 275 egyén maradványai). Kr. e. 35 ezer évvel (10 perccel éjfél előtt, 36 méterre): az anatómiailag modern ember, a Homo sapiens sapiens; csodálatos barlangművészeti emlékek; leletek az egész földről. Kr. e. 10 és 6 ezer között (3 perc, 10 méter): az új kőkorszak forradalma. Jézus Krisztus fellépése 35 másodperccel az éjféli gongütés, illetve két méterrel a finis előtt történt.

Természetesen (ezt újra hangsúlyozni kell) a könyv igazi és mély mondanivalója a termékeny párbeszéd az őslénytan és a bibliai tanítás között. A könyv viszont nem tárgyalja a szorosan vett dogmatikai kérdéseket, pl. az emberi szellemi lélek teremtésének mikéntjét vagy az eredeti bűn dogmatikus kifejtését.

Akik hajlamosak a bibliai őstörténet fundamentalista értelmezésére vagy a teremtés és bűnbeesés teológiájának naiv leegyszerűsítésére, azoknak alá kellene vetniök magukat a könyvben előadott tények és megfontolások kijózanító, gyógyító hatásának.

Utolsó érdekességnek két anekdota a könyvből. Amikor (a viktoriánus korban) Charles Darwin előadást tartott újszerű eszméiről, egy angol arisztokrata hölgy így sóhajtott fel: „Ha tényleg a majomtól származunk, kérjük a jó Istent, hogy ez ki ne tudódjék!” Yves Coppens pedig, aki 1934-ben született, a háború után családi körben emlegette, hogy paleontológus szeretne lenni; mire anyai nagyanyja, jámbor breton asszony, ezzel fordult hozzá: „Lehet, fiam, hogy te a majomtól származol, de én nem!” Eddig én azt hittem, hogy ez csupán viccelődés, és hogy csak Magyarországon mulattatjuk vele egymást. . .

Nagy Ferenc

 


Joseph Ratzinger: A föld sója. Kereszténység és Katolikus Egyház az ezredfordulón. Beszélgetés Peter Seewalddal. Fordította dr. Diós István. Budapest 1997, SZIT.

1958 tavaszán XII. Piusz pápa Rómába hívta Chicago érsekét, Stritch bíborost, hogy a Hitterjesztés Kongregációjának prefektusává nevezze ki. Rómába érkezve a bíboros sajtókonferenciát hívott össze, a rómaiak nagy megrökönyödésére: képtelen és felháborító dolog, hogy bíboros ilyesmit művel! Hamarosan elhatalmasodott rajta a rák, és még abban az évben meg is halt. Azóta nagyot változott a világ; VI. Pál és II. János Pál vállalkozott arra, hogy velük folytatott beszélgetésekből kötetek szülessenek (Jean Guitton és André Frossard adták ki); maga a jelenlegi pápa pedig utazásai során a repülőgépen szokott az újságírók kérdéseire válaszolni. Ratzinger bíboros is már régebben „kötélnek állt” Vittorio Messorival. A föld sója című könyvben alighanem még fokozta a teljesítményt; a kötet borítólapján olvassuk: „a Kúria ilyen magas rangú tagja még soha nem nyilvánított ennyire átfogó véleményt a kereszténység központi tanításairól” és régi-új problémáiról. A könyv három fejezete sok mindent érint: személyes vallomásokat, a Katolikus Egyház gondjait és problémáit, az új kor küszöbén felmerülő nagy kérdéseket. A témáknak még szemelvényes felsorolása is hosszúra nyúlhatna. A bíboros a feltett kérdésekre „olykor meghökkentő, de mindig gondolatébresztő válaszokat ad”. Az újságíró intelligensen, kihívóan, kívülállóként és bennfentesként, egyszóval nagyon ügyesen és rokonszenvesen kérdez. Érdemes pár mondatot idézni előszavából. „Én már jó régen kiléptem az Egyházból. Indokom volt hozzá elég. . . De az Egyházból kilépni nem egészen egyszerű dolog. Természetesen még bonyolultabb újra visszalépni. . . A bíboros soha nem érdeklődött a múltam vagy állapotom után. Nem akarta előre látni a kérdéseket, nem akart törölni vagy hozzáadni semmit. . . Néhányszor félbeszakított, hogy visszavonuljon elmélkedni, vagy talán azért, hogy a Szentlélektől kérje a megfelelő szavakat. . . Korunk Egyházának veszteségeit és drámáját kevesen ismerik annyira fájdalmasan, mint ez az egyszerű, a paraszti Bajorországból származó okos ember.” A könyv azonban nem fájdalmas, hanem lélekemelő – és valóban nagyon okos.

 


Bitskey  István: Il Collegio Germanico-Ungarico in di Roma. Contributo alla storia della cultura ungherese in età barocca. Roma (Viella) 1996, 8º, XIV–238. o. (= Studi e Fonti per la storia dell’ Università  di Roma. Nuova serie: 3.)

A Római Német-Magyar Kollégium a magyar katolikus egyház legfontosabb külföldi intézménye, már több mint négyszáz éve létezik. Éppen ezért meglepő, hogy a magyar történelemírás (az egyháztörténelem sem) nem foglalkozott vele érdemlegesen századunk folyamán. Csak Veress Endre említhető, aki 1917-ben kiadta a Magyarországról származó növendékek névsorát. A kollégiumnak azonban nemcsak az egyházat érintő jelentősége volt és van. A tény, hogy néhány száz magyar fiatal évekig Rómában élhetett és tanulhatott, egész életére és munkájára kihatott, s ezzel Magyarország szellemi és kulturális életére is. Ezt a felfogást tette magáévá a szerző, és művének alcímében kifejezésre juttatja, hogy műve hozzájárulás a magyar kultúra barokk kori történetéhez.

Bevezetőül ismerteti a római nemzeti kollégiumokat, melyek között az első a német volt. Még a jezsuita rend alapítója, Szent Ignác hozta létre 1552-ben azzal a céllal, hogy a Német-római Birodalom számára lelkipásztorokat képezzen ki. A kollégium fontos szerepet játszott a trienti zsinat határozatában, melyben a papneveléssel és az egyházmegyei szemináriumok előírásával foglalkozott.

A magyar kollégiumot XIII. Gergely pápa alapította Szántó István jezsuita közreműködésével 1578-ban, és egyesítette két év múlva a növendékek csekély száma miatt a némettel. A növendékek tanulmányaikat egy sor más kollégiuméval együtt a jezsuiták ,,Collegio Romano”-jában, a mai Pápai Gergely Egyetem elődjében végezték.

Az első rész ötödik fejezete, a magyar növendékek az egyesített kollégiumban, 1798-ig tárgyalja az intézmény történetét, főleg a magyar tanulók fellelhető adatai alapján. A magyar történelem szempontjából is fontos személyiségekről olvashatunk itt, mint például Pázmány Péter méltó utódairól az esztergomi érseki széken, Lósy Imréről, Lippay Györgyről és Szelepcsényi Györgyről.

A magyar barokk kultúra szempontjából igen fontos a könyv második része: Róma befolyása a mecénásokra és az egyházpolitikára. Az utóbbi szempontból Pázmány már említett három közvetlen utódján kívül a szerző még néhány jellemző statisztikai adatot hoz, melyre szeretném felhívni a figyelmet. Pázmány halála után, az 1637—1799 közötti időben a tíz esztergomi érsek közül hat Rómában tanult. Az egri egyházmegye 1625 és 1799 közötti tizenöt püspöke közül tizenkettő, vagyis nyolcvan százalék volt római végzettségű. Ha a többi egyházmegyében nem is volt ilyen magas az arány, a hatvan százalékos adatot el lehet fogadni. Politikai szempontból jellemző, hogy II. Rákóczi Ferenc felkelése alatt a püspökök és más egyházi méltóságot viselő volt római növendékek között csak elvétve találunk olyanokat, akik a fejedelemmel együttműködtek, mint pl. az egri püspököt, Telekesy Istvánt. A 18. századi klérusban a rómaiak között csak kivételesen találunk olyanokat, akik a janzenizmus vagy a jozefinizmus híveivé váltak volna, ellentétben az akkori ausztriai helyzettel.

Bitskey három pontban tárgyalja azokat a volt római növendékeket, akiknek nagy hatásuk volt az itthoni kultúra fejlesztésében. Első helyen említi a könyvgyűjtőket, a könyvtárosokat és a könyvtáralapítókat. Csak a legfontosabbakat említjük meg. Ismert tény, hogy Magyarország első nyilvános könyvtárát Klimó György pécsi püspök alapította 1774-ben. Kevésbé ismert azonban, hogy a könyvtár alapját az a háromezer kötet tette ki, melyet Klimó elődje, Berényi Zsigmond római növendék gyűjtött össze valószínűleg teológus korától kezdve. A kalocsai érsekség könyvtárát tíz évvel később alapította és rendezte be példaszerűen Patachich Ádám érsek, költő és a híres római irodalmi társaság, az ,,Arcadia” tagja, tizenötezer kötettel. A könyvtár első igazgatójául a római papköltőt, Giacomo Mariosát hívta meg. Eger a 18. század folyamán lett római barokk várossá két püspöke, Barkóczy Ferenc és Esterházy Károly alatt. A tervezett egyetemet Mária Terézia akadályozta meg. A tízezer kötetes könyvtárat Esterházy püspök nyitotta meg 1793-ban. Régi könyvtáraink egyik leggazdagabbika a gyulafehérvári Batthyány Ignác Könyvtár. Római tanulmányai során a kollégium növendékeinek névsorában jelzik, hogy ,,könyvtáros volt”. A kutatók szerint kb. három-ötezer könyvet gyűjtött Rómában.

Az írók, tudósok és művészek között is voltak ismert szerzők, akik Rómában tanultak. Bitskey szerint az erős hangú hitvitázó Bársony György, Pázmány kortársa, stílusában elütött többi római társától, s azt nem lehet a római évek számlájára írni. A lelki írók között kiemelkedik Illyés András.

A botanika fejlődéséhez hozzájárult Lippay György érsek pozsonyi nagy kertje, melynek külön olasz része is volt. Az érsek maga készíttetett kertjéről egy sor rézkarcot, a tudományos leírást pedig három kötetben jezsuita testvére, Lippay János, szolgáltatta.

A római költők híres társaságának, az ,,Arcadia”-nak még nem ismerjük összes magyar tagjait. Ezért fontos, hogy a szerző igyekezett felkutatni a kollégium magyar növendékei közül azokat, akik a társasággal kapcsolatban álltak, ha nem is biztos, hogy tagokká lettek. A művészek közül kettőt emel ki Bitskey: Szelepcsényi György prímást, aki a 17. század legismertebb rézmetszője volt, és a pálos Kollenich Andrást, aki a Pozsony melletti máriavölgyi templomot festette ki.

A szerző külön fejezetet szentel az egyházi zenének. Idézi a legújabb zenetörténeti kutatások eredményeit, melyek szerint a Német–Magyar Kollégium az európai barokk zenekultúra központjai közé tartozott. Magyar viszonylatban elég megemlítenünk a ,,Cantus catholici” első két kiadását Kisdy Benedek és Szegedi Ferenc Lénárt püspökök jóvoltából, valamint Náray György zeneszerzőt.

Igen fontos a függelék, a magyar növendékek névsora 1782-ig, mely tükrözi a szerző nagyon alapos kutatómunkáját. Tartalmában teljesebb Veress Endre század eleji névsoránál. Alapul a nevek latin formája szolgál, ahogy az a forrásokban található, de közli a nemzeti nyelv, egyes esetekben nyelvek, formáit is. Megadja a születés, a halál, valamint a római tartózkodás éveit és a növendékek egyházmegyéjét.

Külön örömünkre szolgál, hogy ez a fontos munka nemcsak magyarul, hanem olaszul is megjelent. Ez utóbbi szolgált az ismertetés alapjául. Amit nagyon hiányolunk egy ilyen tárgyú műben, az a név- és tárgymutató.

Szilas László

 


Mészáros István: Ateista nevelés iskoláinkban 1950–1990. Neveléstörténeti tanulmány. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest 1996, 148. old. Oktatási segédanyag.

A letűnt korszak egyik sarkalatos társadalompolitikai célkitűzése volt a „szocialista ember” kinevelése. Ebben fontos szerep hárult a materialista-ateista világnézeti nevelésre. Mészáros István könyve a „szocialista embertípus” kinevelésére tett hatalmas kísérlet egyik részét, az ateista nevelést vizsgálja: hogyan  valósult meg az állam intézményeiben, az óvodától az elemi és középiskolán át az egyetemig.

Az 1950–1990 közötti negyven év a magyar művelődéstörténetben  különleges, korábban soha nem jelentkező szakasz, kuriózum, mivel „ekkor jelent meg először művelődéstörténetünkben az ateista nevelés gyakorlata mindegyik oktatási-nevelési intézményünk összes növendékére vonatkoztatva” (7. o.). 1996-ban a magyar iskola fennállásának millenniumát ünnepelte az ország. Ez volt az alkalom, hogy a szerző egy kötetben dokumentálja és tegye közzé a hatásaiban még nagyon is élő, de a rossz emlékekként gyorsan feledésbe menő fontosabb tényeket.

Az ateista nevelés „bevezetésének”, erőltetésének három szakaszát különbözteti meg, melyek kezdetét és végét egyházpolitikai eseményekhez kapcsolja. Kezdete 1950, az új szocialista tanterv bevezetése. Ebben a szakaszban sűrűn alkalmazzák az ún. „adminisztratív módszereket”. 1956 óta a vallásosság eltűnése már nem az osztályharc része,  hanem – a társadalmi béke megőrzése érdekében – hosszú távú történelmi folyamatnak tekintendő. 1975: Magyarország is aláírja az emberi  jogokról szóló nemzetközi alapokmányt Helsinkiben. 1990: életbe lép a IV. alkotmányerejű törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról.

Mindhárom szakaszban az ateizmusra való nevelés a politikai élet lényeges tényezője volt. A legfőbb pártgrémium ismételten foglalkozott vele. A határozatok közül a legjelentősebb a Politikai Bizottság 1958. július 22-i dokumentuma „a vallásos világnézet elleni eszmei harcról”. A jóhiszemű vallásos ember megnyerésére a dokumentum a felvilágosító munkát ajánlja, míg a  világnézeti ellenséggel szemben az adminisztratív eszközöket is. Ez a megkülönböztetés lesz ezentúl a cselekvési norma, de ugyanakkor folyton változik a megítélés, ki melyik csoportba sorolandó be.

Elrendelni a tanintézetekben az ateista nevelést aránylag egyszerű volt. A kiszolgáltatott pedagógusok állásukkal játszottak, ha nem hajtották végre az utasításokat. A „tudományos világnézetet” erőszakoló rendszer  azonban képtelen volt olyan pedagógusokat küldeni az oktatásba, aki meggyőző módon tudták volna képviselni azt, amit hirdetniük kellett. Amikor viszont a rendszer nevelte pedagógusok álltak munkába, szinte megszűnt minden nevelés. Az 1973/74-es tanévben 56 felsőoktatási intézményben 94 marxista–leninista tanszék működött, 832 főállású, 172 félállású tanárral, 177 oktatóval, valamint 39 tudományos munkatárssal. (73. o.) Ekkor vezetik be a véglegesített tartalmú „Világnézetünk alapjai” tantárgyat a gimnázium és a szakközépiskola nappali, esti és levelező tagozata IV. osztályába. (73. o.)

Az 1956-ig tartó „osztályharcos” szakasz után az illegálisan, ellenségesen viselkedőkre még mindig lesújt a hatalom ökle, de az egyház is megtalálja helyét a szocializmusban. „1961-ben rendezték meg az első nagy ifjúsági katolikus kisközösségi pereket, majd ezeket az 1960-as években mintegy tucatnyi követte, az utolsó nagy bírósági per 1972-ben zajlott le. A bírósági eljárások során a katolikus ifjúsági kisközösségek sok-sok papi és világi vezetőjét ítélték többévi börtönre.” (78. o.) Az Ifjú Kommunista  című  lapban  hivatalos  nyilatkozat szögezte le: az egyházak, egyháziak nem közeledhetnek az ifjúsághoz. (79. o.) A pedagógusokat viszont egy tankönyv-kiegészítő tanulmánykötet 1975-ben arra figyelmezteti, hogy „valamennyi nevelési feladatunk a világnézet koordinálásában nyer értelmet. A világnézeti nevelés ezért nem egy a sok nevelési feladat közül, hanem szervezője és integrálója kell,  hogy legyen egész nevelőmunkánknak.” (82. o.) A párt Központi Bizottsága 1972-ben elvetette az 1961. évi oktatási törvény alapján bevezetett szocialista tanterveket, és újak készítését rendelte el. Olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak ennek, hogy a munkába bekapcsolódott a Magyar Tudományos Akadémia Közoktatási Bizottsága is. (89.  o.)

Helsinki után kevesebb volt az adminisztratív kényszer, de a célkitűzés mit sem változott. 1977-ben jelent meg „Az általános iskolai nevelés és oktatás terve” a Művelődési Minisztérium szerkesztésében. Itt olvashatjuk: Alapvető cél, hogy az általános iskolai évek során a tanulónak  „formálódjék  marxista–leninista világnézeti meggyőződése. Lássa az összefüggést a világnézet és a szocialista társadalom építése között, értse meg a világnézeti harc lényegét és fontosságát.”

Hasonló programot alkalmaztak az egyetemi ifjúság nevelésében is. „A világnézeti nevelés nem az oktatás egyik területe, hanem egyik funkciója. Vagyis nem érvényes az a felosztás, hogy az egyik órán szakmai ismereteket kap a hallgató, míg a másikon a világnézete formálódik. A képzés egészének kell egyszerre több funkciót, többek között a marxista világnézet kialakításának funkcióját betölteni.” (94. o.)

A szerző úgy véli, hogy Magyarországon a tanügyben a helsinki egyezmény annak céljával homlokegyenest ellenkező hatást váltott ki. Az egyetemeken sorra indultak a vizsgálatok a hallgatók világnézeti szintjének felmérésére és marxista szellemű fokozására. A szegedi Tanárképző Főiskola vizsgálata abból indult ki: „Ma már a két világnézet (vallásos, marxista) hosszú egymásmellettisége és hatása következtében az emberek a vallás teljes elfogadásától a teljes elutasításig miden fokozatban megtalálhatók. Feltételezzük, hogy a fiatalok, közöttük a főiskolások is, akiket a szocialista társadalom nevelt, a valláshoz való viszony fokozatait mutató skálán többségükben az ateista fokozaton helyezkednek el, s csak elenyészően kis részük található a vallásos kategóriában.” A kapott eredmények „igazolták” a feltételezést, hiszen a megkérdezett hallgatók 66,4%-a vallotta magát a kérdőíven adott válaszában ateistának. (99. o.) Egy 1982-ben Kaposvárott megjelent gyűjtőkötetben a pedagógus szerző, hasonló meggyőződéstől vezetve, így összegez: „A társadalom elvárása, hogy a tanuló megismerje az idealista, vallásos világnézet lényegét, gyökerét, ugyanakkor meggyőződéssel képviselje ezzel szemben a materialista álláspontot. E követelménynek nevelőmunkánk akkor felel meg, ha a vallási hiedelmek helyébe tudományosan megalapozott, helytálló, igaz ismeretekből kialakított nézeteket állítunk.” (106. o.)

1989 novemberében, a rendszerváltás küszöbén, a hazai pedagógiai terminológiában, szemben a korábbi évtizedek egyetlen világnézetet monopolizáló felfogásával, új harcmodor eszköztára mutatkozott be a világnézetileg semleges iskola fogalmának bevezetésével. A hazai tanügyben 1991 őszén ezen az alapon évekig tartó vita indult arról, hogy az állami-önkormányzati iskoláknak világnézetileg semlegesnek kell lenniük. A vitában gyakran azonosították az intézmény (illetve működése) világnézeti semlegességét a pedagógusoktól követelt világnézetileg nem azonosítható (azaz „semleges”) személyes magatartásával. (143. o.)

A kötet olvasmányos stílusban jó keresztmetszetet nyújt az ateizmus hazai terjesztésének történetéről, melynek több nemzedék felnövő fiatal s az őket oktató-nevelő pedagógus lett az áldozata.

A kötet szerzője – a borítólapon olvasható jegyzet szerint – „a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem nyugdíjas docense, számos alapvető magyar művelődéstörténeti monográfia, sok tudományos és ismeretterjesztő tanulmány szerzője, az iskola- és pedagógiatörténet széles körben ismert és elismert kutatója, szaktekintélye.”

  


Jacques Maritain: Az igazi humanizmus. Franciából fordította: Turgonyi Zoltán. Kiadók: Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény, Sárospatak, és Szent István Társulat, Budapest, 1996, 300 old.

Örömmel üdvözöljük J. Maritain egyik leghíresebb és részben még ma is időszerű munkája, a két háború között megjelent Humanisme intégral magyar fordításának megjelenését. Turgonyi Zoltán, Maritain-kedvelő filozófus barátunk már régebben elvégezte a fordítás szép munkáját, de a kiadásra csak most kerülhetett sor (anyagi alap hiánya miatt). A fordító az utószóban jelzi, hogy csak a címben használja az igazi jelzőt a teljes helyett: ez megfelel az első angol fordításnak is (true), és mindenképpen jobban hangzik.

J. Maritaint nem kell bemutatnunk. Tíz évvel ezelőtt a Nagy barátságok magyar fordításából is megismerhették a magyar olvasók az orosz származású Raïssa és Jacques meudoni baráti körét, megtérésük történetét, amelyben fontos szerepet játszott Henri Bergson (miként a magyar Dienes Valériáéban is). Egy újabb könyv, amely főleg a házaspár levelezését dolgozza fel (Jean-Luc Barré: Jacques et Raïssa Maritain, Stock, 1996, 659 old.) szintén megmutatja a házaspár szétsugárzó hatását filozófiai, irodalmi és művészi körökben. Amilyen intranzigens lett később az öregedő filozófus (aki Raïssa halála után belépett a Kis Testvérek toulouse-i közösségébe), annyira nyitottnak mutatkozott baráti kapcsolataiban (pl. Cocteau, a megtért író homoszexuális hajlamait illetően).

Ismeretes, milyen szigorúan bírálta „a garonne-i paraszt” a zsinat utáni progresszistákat, akik – szerinte – „térdet hajtanak a világ előtt”. Maritain olyan súlyos betegségnek tartotta a krízist, hogy ehhez képest – mint mondta – a modernizmus csak amolyan szénanátha volt. Kétségtelenül túlzott. Igazában ő maga is valamiképpen a zsinat előfutárának tekinthető: a Gaudium et spes  kezdetű, az egyház és a világ viszonyával foglalkozó okmányba sok beépült korábbi gondolataiból, éppen a teljes humanizmusból. Az is közismert (vö. Távlatok, 1992/3, 301–315), hogy a keresztény demokrácia eszményeit is az ő politikai teológiája ihlette.

De mit mondhat nekünk ma, a berlini fal leomlása után Maritain könyve? Erre próbál választ adni a magyar fordításhoz írt bevezetőjében Georges Cottier domonkos.

Ma már túljutottunk – hála Istennek – az istentelen ateizmusokból fakadó totalitarizmusokon, amelyekről olyan éleslátó elemzést adott Maritain a két háború között. A keresztény filozófus, az ember transzcendentális hivatását tartva szem előtt, az igazi perszonalizmust vallja, amely szerint a személy nyitott a másik, mások felé, és nyitott Isten (a kegyelem) felé is; megmutatja azokat a támpontokat (az emberi jogokat), amelyek nélkül nem valósítható meg az emberhez méltó társadalmi együttélés. A társadalmi kérdésekben Maritain elfogadja az egyház szociális tanítását, amelynek továbbfejlesztéséhez viszont ő maga is hozzájárult.

A könyv egyik központi eszméje az új keresztény társadalom (chrétienté). Ez utóbbi a kereszténység (christianisme) megvalósulása, míg maga a kereszténység a krisztusi üzenet és élet lényegét jelöli: Isten országát, amely az egyházban csíraszerűen kezd megvalósulni, de nem azonos vele. Maritain teológiai megfontolásai a természet és a kegyelem viszonyáról a tomista (tamási)  alapelvet követik. A modern, emberközpontú (és Istent tagadó) humanizmus tragédiája (amelyről később Henri de Lubac is írt) az, hogy az ember ellen fordul. Az új humanizmusnak Isten-központúnak kell lennie; ez azonban nem jelenti az ember, a szabadság tagadását (ahogy a marxista vagy a sartre-i egzisztencialista ateizmus vélte), hanem az Isten képére teremtett ember kiteljesedését teszi lehetővé. Nem álmodjuk vissza a középkori szakrális keresztény társadalmat; elismerjük az evilági valóságok, a társadalom, politika, kultúra jogos autonómiáját (erről a II. vatikáni zsinat bővebben szólt a Gaudium et spes kezdetű konstitúcióban). A helyes értelemben vett profán (szekularizált) társadalom sajátos értékei a keresztény szemlélet szerint: a személy méltósága, a pluralizmus, a demokrácia, a szolidaritás elismerése.

Amint Georges Cottier domonkos is hangsúlyozza, a Maritain által kifejtett gondolatok folyamatosan átmentek a zsinati egyház köztudatába; ezért is a maga korában oly merész meglátások ma már kevésbé tűnnek újaknak. Részleges időszerűségükhöz azonban nem fér kétség. Csak azt sajnálhatjuk, hogy az Igazi humanizmus nem jelent meg jóval korábban magyar fordításban. De még így is sokat meríthetnek belőle pl. a közéletben elkötelezett keresztények, politikusok, hiszen – mint jeleztem – Maritain egyik ihletője volt a ma válságos korszakát élő keresztény demokráciának.

Turgonyi Zoltán fordítása pontos és szépen gördül; gratulálunk a kiváló munkához.

 


Baltasar Gracián: Az életbölcsesség kézikönyve. Fordította Gáspár Endre. Windsor Kiadó, Budapest, 1995. 215 old.

A Jézus Társaság-i Baltasar Gracián a spanyol barokk második nemzedékének volt kimagasló alakja. Főművének az El Criticón (A bíráló) című allegorikus tanítóregényét tekintik, de elterjedésében messze felülmúlta az Oráculo manual (1647), mely most új magyar fordításban látott napvilágot. Háromszáz aforizma vagy maxima, mind rövid magyarázattal. Számos tanácsa időszerűségével, érvényességével lep meg; mai amerikai sikerkalauzban is megállná helyét.

Graciánnak ismételten meggyűlt a baja elöljáróival, például amikor hallgatók toborzására kijelentette, hogy – levelet kapott a pokolból! Főleg azonban azért, mert több művét álnéven, rendi jóváhagyás nélkül adta közre, így a Kézikönyvet is. Tudatában volt annak, hogy felettesei nem ilyen művet vártak tőle: Jézus neve egyáltalán nem fordul elő, s csak egyetlen egyszer tesz említést „isteni eszközökről” és Istenről. Az utolsó aforizmában ugyan életszentségről beszél, de imígyen: „Három kiválóság szerzi meg a boldogságot: szentség, egészség, bölcsesség.” Mindenesetre arcképe spanyol rendházakban régóta látható elismerő feliratokkal.

A Kézikönyv rendkívüli népszerűségre tett szert Európában, majd átmeneti feledés után Schopenhauer fedezte fel  újra;  talán pesszimizmusának és voluntarizmusának előfutárát látta benne. Graciánt pesszimistának tekinteni ugyan túlzás, de vitathatatlanul nem jó véleménye volt az emberről és a társadalomról, nem hitt gyökeres javulásukban. Úgy vélte, „minden a netovábbig fejlődött már, s az ember is a végsőkig tökéletesedett” – az erkölcsieket kivéve. Másrészt úgy érezte, hogy az örök boldogság kiérdemlése mellett nem szentelnek elegendő figyelmet a földi boldogságnak és boldogulásnak. Célja így éppen az lett, hogy az evilági életben segítse diadalra az arra érdemes, „felsőbbrendű embert”, akit – túlozva – „hősnek” és „bölcsnek” nevez. (A „discreto”-nak ugyan nem „bölcs” az egyetlen jelentése, lehet „megfontolt”, „körültekintő” is.)

 Az ilyennek akar tanácsaival segítségére lenni: „Élj ravaszsággal, de ne élj vissza vele.” – „Soha ne veszítsük el önbecsülésünket, és ne járassuk le magunkat.” – „Ne lépjünk fel úgy, hogy a kelleténél többet várjanak tőlünk.” – „Nem szabad könnyen hinni, sem hamar szeretni.” – „Tartsd többre a jót a soknál.” – „Vigyázzunk, honnan szerezzük értesüléseinket.” – „A bajt kerülni hasznos bölcsesség, és sok bosszúságtól megkímél.” – „Gondolkozzunk előre. Az óvatos számára nincs véletlen.” – „Ne foglalkozzunk rossz hírben álló személyekkel, dolgokkal.” – „Ne tégy semmit felindulásban.” – „Cáfolj rá nemzeti fogyatékosságaidra.” – S az egyetlen tanács, melyhez magyarázatot fűzni felesleges: „Használjuk az emberi eszközöket, mintha isteniek volnának, és az istenieket, mintha emberiek volnának.”

A Kézikönyvet először Faludi Ferenc jezsuita ültette át magyarra Bölcs és figyelmetes udvari ember címmel, s vele „fegyvert, oltalmat kívánt adni a hamis világ ellen”. Az első száz aforizma 1750-ben, a másik kettő 1770-ben és 71-ben jelent meg Nagyszombatban, illetve Pozsonyban. Művét mai irodalomtörténészeink néha kemény szavakkal illették: „világi érvényesülést kereső, gátlástalan udvaroncokról szól” (Kecskeméti Gábor az Új Magyar Irodalmi Lexikonban); „az udvari képmutatás és züllöttség kézikönyve” (Tarnai Andor az Akadémiai Kiadó irodalomtörténetében). Attól eltekintve, hogy Gracián nem csak egy meghatározott társadalmi osztályhoz vagy csoporthoz szólt, megfeledkeztek róla, hogy ellenséges, hamis világban élő, érdemes emberek útját akarta egyengetni, és nem látták, hogy mindig a tisztesség határain belül maradt. Bár belemagyarázható, hogy az önzés, a hideg számítás és a hamis udvariasság iskolája.

Az idézeteket a most kiadott fordításból vettük. Gáspár Endre készítette 1943-ban, de akkor nem jutott el az olvasóközönséghez. A szövegen jónak láttak „kisebb korrekciókat” eszközölni a hűség érdekében; sajnos, nem tudjuk meg, ki végezte ezt a le nem becsülhető feladatot. Nagyon tanulságos volna Faludi és Gáspár fordításának összevetése. Figyelembe kellene venni azonban, hogy Faludi a Kézikönyvet nem a spanyol eredetiből ültette át, hanem francia és német változatokat használt. Az új magyar szöveg nem alkalmazkodik teljesen a barokk stílushoz és nyelvezethez, ami irodalmi szempontból veszteség, viszont a művet a mai olvasó számára hozzáférhetőbbé, emészthetőbbé teszi. S hadd tegyünk pontot ezen ismertetés végére a tanács értelmében: „Ne meríts ki semmit egészen, se rosszat, se jót.”   

 


Benyik György: Az újszövetségi Szentírás keletkezés- és kutatástörténete. II. kötet, JATEPress, 1996, 447 oldal.

A Távlatok hasábjain (29–30. szám, 508. old.) rövid bemutatás látott napvilágot ennek a műnek az első kötetéről, melynek folytatása ez a terjedelmesebb második kötet. Az első kötet az általános bevezetést tartalmazta, a második kötet az egyes újszövetségi könyvekhez írott speciális bevezető. A mű a JATEPress (a szegedi József  Attila Tudományegyetem jegyzetkiadó és sokszorosító üzeme) kiadásában látott napvilágot. Az ábrákkal, táblázatokkal, térképekkel illusztrált, fejezetenként – modern könyvszerkesztői játékkal – más-más színű papírra nyomtatott munka egyes fejezetei irodalomjegyzékkel kezdődnek, majd az adott szentírási könyv szerzőjéről, szerkezetéről, keletkezéséről, címzettjeiről s a könyvben foglalt teológiai tanításról beszélnek. Egyik-másik sokat vitatott témának – pl. a szinoptikus kérdésnek – a szerző külön exkurzust szentel. A szövegbe foglalt megállapításokat bőséges lábjegyzetanyag támasztja alá. Az előszóban a szerző megvallja, hogy művét egyszerre szánja tankönyvnek és kézikönyvnek. Ez a munka felépítésében, az alkalmazott tipográfiai megoldásokban is kifejezésre jut. A kötetet névmutató, képek jegyzéke, szövegszemelvények jegyzéke és tartalomjegyzék zárja.

Bár az előszó mind a 27 újszövetségi könyvet említi, a részletes bemutatások sorából hiányzik a Zsidóknak írt levél, de nem kap önálló fejezetet az Efezusiaknak írt levél és a Kolosszeieknek írt levél sem. Ezeknek a hiányoknak a pótlása a munka tematikai teljességéhez egy következő kiadásban kívánatos lenne. Ami a feldolgozás tartalmi és formai oldalát illeti, az meghaladja a főiskolai teológiai oktatásban szokásos részletességet. Adatokban gazdag, történelmi, filozófiai részleteket, a kutatás számos elméletét tartalmazó, igazi újszövetségi introdukciós kézikönyvet tart kezében az olvasó. Az irodalomjegyzék áttekintése után a magamfajta, szentírástudományban nem szakosodott teológus is kevesellheti a legutóbbi évek tudományos publikációinak számát a korábbiakéhoz képest.

Sajátos erénye a kötetnek, hogy részletesen foglalkozik a szentírásfordításokkal, köztük a magyar bibliafordításokkal is, melyeknek története a szerző sajátos kutatási területe. A fokozott érdeklődés lehet a magyarázata annak, hogy „Az Újszövetség fordításai” címet viselő fejezet végén a szerző teljes képet ad az összes magyar ó- és újszövetségi bibliafordításokról.

Benyik tanár úr munkáját elismerés illeti mint olyan írást, mely a hazai hittudományi főiskolákon folyó oktatás komolyságát tanúsítja. Méltán remélhetjük, hogy a kétkötetes mű revideált, esetleg a jelenlegi változatban még fel nem dolgozott szentírási könyvek bevezetőjét is tartalmazó újabb kiadásban teológiai irodalmunk egyik alapvető kézikönyve lesz.

E. P.

 


Magyar jezsuiták vallomásai I.  Anima Una-könyvek/10.  Budapest, 1997, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya. 351. old.

A mintegy két éve kiadott Üldözött jezsuiták vallomásai című kötetet jól egészíti ki az Anima una sorozat újabb kötete. Sok jezsuita novícius és szerzetes elöljárója döntése alapján távozott külföldre, ahogy tudott. Ki vonaton rejtőzködve, ki a zöldhatárnak indulva, s Isten kegyelméből a legtöbben ki is jutottak, hogy onnan segítsék az itthonmaradtakat.

Hasonlít ez a kötet az elsőhöz abban is, hogy a külföldre távozottak között is sokan üldözést szenvedtek. Egyeseket az argentin tiszti különítmény tekintett üldözendő kommunistának, másokat a vörös Kínában üldöztek a kommunisták. Keresztet viseltek mindnyájan, akik az anyaországból kiszakítva igyekeztek gyökeret verni idegen nyelvi közegben. Ennek nehézségeire a legtöbb írás kitér. A tizennyolc visszaemlékező közül egyesek elöljárók voltak, mások nem, papok és testvérek, világot látott emberek. Az írások valamennyi világrészről tájékoztatnak, hiszen számosan közülük több kontinensen is jártak.

Mi, olvasók rácsodálkozhatunk arra, hogy az egyház hogyan tölti be a kovász szerepét a földön, hogyan járja át annak egészét a nincstelenek világától a tőkés vállalkozókig, a hajléktalanok világától a palotában lakókig. Rácsodálkozhatunk arra is, hogy milyen sokrétű munka vár azokra, akik Isten Országát építik.   

Ahogyan örök kérdés marad, kinek volt igaza: Einsteinnek, aki elhagyta a hitleri  Németországot,  vagy  Heisenbergnek, aki a rossz időkben is kitartott otthon, ugyanúgy az is, hogy egyesek miért maradtak itthon, mások pedig miért hagyták el az országot. Mindkét fajta magatartásnak megvolt a helye, a miértje, az értelme. Az Isten gondviselése választott ki egyeseket arra, hogy maradjanak, másokat pedig arra, hogy menjenek. Utóbbiak sorsán keresztül adott hírt a külföldnek a magyar valóságról, s egyben tette lehetővé, hogy kintről a hazai olvasókat segítsék kiadványok bejuttatásával a szocialista Magyarországra. Ezek közül a legjelentősebbek  a  Szolgálat  című  havi  folyóirat, a Távlatok elődje, a Teológiai Kiskönyvtár sorozat és a Biblikus Teológiai Szótár. Így jutott el az anyaországba a II. vatikáni zsinat tanítása csakúgy, mint a nyugati teológusok álláspontja könyvek formájában és a Vatikáni Rádió magyarnyelvű adásain keresztül. Jó, hogy elkészült ez a humoros esetek leírásától és szenvedésektől tarka antológia, melyet a sorozatszerkesztő  Szabó  Ferenc  ígérete szerint újabb fog követni, hogy a  jezsuita rend közelmúltjának történéseit, törekvéseit minél több oldalúan ismerhessük meg. A kötet visszaemlékezői: Babos István, Béky Gellért, Bencze István, Cser László, Feigl Rudolf, Hegyi János, Horváth Kálmán, Jaschkó István, Jálics Ferenc, Juhász László, Miklósházy Attila, Morel Gyula, Mustó Péter, Muzslay István, Nagy Ferenc, Nemes Ödön, Nemesszeghy Ervin, Szabó Ferenc és az 1957-ben nyugatra távozott jezsuita skolasztikusok.        

 


Kiss Tamás

HELYREIGAZÍTÓ  NYILATKOZAT

Ezt a nyilatkozatot a szerző (Egyházmegyei Kincstár és Könyvtár, Győr) – jezsuiták részéről kifejezett kifogásokra válaszolva – küldte Ádám János atyának, magyar jezsuita tartományfőnöknek.

A Szentatya 1996. évi szeptemberi magyarországi látogatását előkészítő ,,Reményünk Krisztus’’ kiadvány 3. számában a II. János Pál pápa életét és munkásságát bemutató cikk jezsuitákra vonatkozó része félreértésre adhatott okot. Ezért mint a cikk írója szükségesnek tartom leszögezni, hogy nem állt szándékomban annak állítása, illetve bizonyítása, hogy a jezsuiták elszakadtak az egyház dogmarendszerétől, illetve az egyház vezetésétől, és ezért a Szentatya elítélte volna a jezsuita rendet. A cikk ezen része egyedül a pápa erélyes, határozott személyiségét kívánta bemutatni az olvasóknak.

Sajnálom, ha ezzel a jezsuita rendet – amelyről a Szentatya 1995. január 5-én, a 34. általános rendgyűlésen így beszélt: ,,Legyetek mélyen meggyőződve arról, hogy az Egyháznak szüksége van a ti hathatós közreműködéstekre, hogy Krisztus evangéliumát egyre hathatósabban hirdessük korunk embereinek’’ – szándékom ellenére kedvezőtlen színben tüntettem fel. 

Győr, 1997. május 5.