Szabó Ferenc S.J.
„Isten távolléte vagy csendje a mai
költészetben” Cikkismertetés és
jegyzet a francia katolicizmusról A francia jezsuiták folyóirata, az ETUDES
legújabb száma (2011. november)
a fenti címmel közölt tanulmányt Stéphane Michaud irodalomtörténésztől, a
Sorbonne professzorától. Három költő világnézetét elemzi: Paul
Celan romániai születésű, zsidó német
költő és irodalomkritikus életművét, aki a holokauszt következtében elveszítette
családját, és a háború után Franciaországban telepedett le. 1920-ban született
és 1970 áprilisában öngyilkos lett (a Szajnába vetette magát). Nem tudta
feldolgozni a holokauszt okozta traumát. A másik két költő francia: Yves
Bonnefoy költő és műfordító (1923-ban
született), a szürrealizmustól indult el, Celan barátja, meglehetősen nihilista.
2007-ben Magyarországon is járt. A másik francia: Michel
Deguy, költő és műfordító, 1930-ban
született, szintén jó barátságban volt Celannal. Mielőtt a cikk ismertetését folytatnám, mindjárt
megjegyzem: Paul Celan szokatlan,
nehéz líráját neves magyar költők igyekeztek nyelvünkre átültetni.
Halálfúga c. válogatott versei
(Európa, Bp. 1981) utószavában a fordító, Lator László így jellemezte: „A
lélegzet (Celan lírájában az egészség, a létezés és a költészet szinonimája)
akadozik, (…) veszedelmes örvények között lebeg. Celan önmaga ’legmélyébe
szorulva’ már nem a szenvedésből , hanem magából ’lépett ki’. Lírája (s nyilván
élete utolsó színterei borzongató,
kopár világvégi tájak, amelyek egyszerre áthatják a dermesztő határtalanság és
az egyre szűkülő tér hangulatát. (…) Egyre szűkszavúbb lett, kiszikkasztotta
verseiből a kötőanyagot, szinte csak vázuk maradt meg. Bele kell nyugodnunk,
hogy nem mindig tudunk értelmükig hatolni. De ha elfogulatlanul olvassuk,
többnyire megérezzük a súlyt sötéten fénylő szavaiban.” Íme Celan egyik versének
magyar fordítása: OLVASHATATLAN ez Az erős órák Paul Celan „Zsoltár”
c. versében a távollévő Istenhez imádkozik: Többé már senki sem gyúr
bennünket földből és agyagból, Egy semmi, Stéphane Michaud mottóul írta fel tanulmánya élére
Yves Bonnefoy egyik műve, a
Valószínűtlen (L’Improbable,
1980) ajánlását: „Ezt a könyvemet a bizonytalannak ajánlom, vagyis annak, ami
van. A virrasztó szellemnek. A negatív teológiáknak. A vágyott költészetnek, az
esőzéseknek, a várakozásnak és a szélnek. Egy nagy realizmusnak, amely
súlyosbít, ahelyett hogy megoldana, amely a sötétet jelöli ki, amely a
világosságokat mindig szétszakítandó felhőknek tartja. Amelynek gondja a
nagyszerű és megélhetetlen világosság.” Egy helyütt ezt írja: „A költészet visszautasítja a halált.
A költői nyelv az, amely feltárja ideiglenes közvetítő szerepét és átíveli a
semmit, amely szegélyezi.” Van remény, amely nem töröl el minden nyugtalanságot,
szolidáris marad a kérdezéssel:
A nappal áthágja az estét, győzni fog Bonnefoy költészete néha közel áll Rilkééhez: visszatér az
egyszerű dolgokhoz, amilyen a kő, a víz, a kenyér és a bor. Nyelvezete alázatos,
bizalmatlan a hatalom illúziójával szemben. A lehető legközelebb van a
mindennapokhoz, valamint a gyermekséghez. Egyedül a „meztelen” és a „rekedt”
elérhető számunkra, hangoztatja. Isten nem esik tapasztalatunk körébe. Bár Isten
„alakja” gyakran visszatér Bonnefoy korai verseiben, ez a könnyű megoldás
kísértése: ahhoz a korszakához tartozik,
amikor még Kiekegaard hatása alatt alkotott, és nem szakadt el a vallásostól.
Idézzük egyik furcsa versét: Isten aki nem vagy, tedd a
kezed vállunkra, Hullj ki
belőlünk mint egy gyümölcs mely felhasad Michel Deguy
szerint sincs már jövője a „keresztény költészetnek.” Már 1966-ban azt írta,
hogy az Evangéliumnak nincs igazsága önmagán kívül. Megvan a nyelvezete, a
rendje, a törvényei. A költészet a figurák és a parabolák alapján alkot. Például
emberi (nem természetfeletti) jelentése van az „üdvösség” szónak, olyasmi, mint
amit Beatrice képvisel Danténál: az udvariasság, a barátság gesztusa, jel, amely
irányítja a költő életét. A költészet így „epifánia”, megnyilatkozás:
megvalósítja egy önmagára központosuló dolog jelenlétét,
ennek önmagában való békés forgását:
boldog körét. Amikor Deguy a zsoltárok nyelvén szól, közel áll Ovidiushoz vagy
Hölderlinhez. Deguy költészetében két eszközt használ: az összehasonlítást és a
fordítást. Fordítani annyi, mint egyik nyelvről átmenni a másikra. Nála átmenni
a hit nyelvéről az ateizmus nyelvére. A világban levő rossz, az ártatlanok
szenvedése Isten ellenes lázadásra ösztönzi. Miként barátja, Celan, Deguy is
Auschwitz tragédiájára utal: „Auschwitzban nem volt különleges ’Isten-fogyatkozás’.
Nem jobban és nem kevésbé e történelmi pillanatban, mint másokban. (…) Isten
ugyanúgy távol van, vagy népies nyelven: ’igazságtalan’, egy kislány
megerőszakolásért, a ’lázadó’ kínzásáért, szeptember 11-ért
stb. Nincs Isten, ez minden. És Jób
könyve mindig szép könyv marad. (…) A ’teremtést’ másképp kellene elgondolni,
mint ahogy a Genezis /Teremtés könyve/ elbeszéli.” Stéphane Michaud , az
Etudes cikkírója, nem akarta a három
költő hatalmas életművét minden szempontból elemezni, hanem, korunk szellemi
helyzetét jellemezve, példának, illusztrációnak villantotta fel e modern, vagy
inkább posztmodern költők elutasító
magatartását az istenhittel és a vallással szemben. Michaud szerint a költészet
sokkal inkább tükrözi azt, hogy Isten távol van a mai világból, mint a
filozófia, a pszichoanalízis és a művészetek, bár nem független ezektől. Azért
is feltűnő egyes mai költők negatív magatartása, távolságvétele a vallási
jelenséggel szemben, mivel manapság újraéledőben van egy bizonyos visszatérés a
sacrumhoz, az istenihez, amint ezt
többek között a nagy keleti vallások iránti érdeklődés is jelzi. Az elemzett
három költő világnézetében érezhető Nietzsche nihilizmusának befolyása, aki
„Isten halálát” hirdette, Kierkegaard, Heidegger és Derrida filozófiájának
elemei, a költészet területén pedig
Rimbaud és a szürrealisták
befolyása. De mindezeket asszimilálva már túlhaladnak filozófiákon és izmusokon;
a legtöbb meglátást talán a nyelvfilozófiákból ültettek át költészetükbe.
Mindenesetre Isten, az isteni (a transzcendencia) kizárva, kigúnyolva. Mindhárom
elemzett költő gátat akar vetni annak, hogy a vallásos(ság) visszatérjen
szekularizált világunkba. Elgondolkodtató a cikkíró által is kiemelt tény, amely
világosan jelzi a francia és az európai szekularizáció és ateizmus terjedését: e
költők világnézete (és sok másé) homlokegyenest ellentétes a 20. század első
harmada katolikus költőinek és íróinak (jórészt konvertiták) hitvalló
tanúságtételével: Péguy, Léon Bloy, Claudel, Bernanos, Heinrich Böll, Grosjean,
Pierre Jean Jouve és annyi más hitvalló magatartásával. Száz évvel ezelőtt
a franciaországi „megtérések tornádója
még a
Párizsban tartózkodó Ady Endrét is megsuhintotta, és sorra írta istenes
verseit. * Most az ismertetett cikkhez kapcsolódva e különös
szellemtörténeti változáshoz fűznék egy jegyzetet. Ez év májusában
„Száz év után” címmel egynapos
tudományos konferenciát rendeztünk: Henri Begson spirituális filozófiájának
hatását vizsgáltuk a XX. század első harmadának írói, művészei, gondolkodói
életművére. Magyarország felé a közvetítő
Dienes Valéria volt, aki száz évvel ezelőtt
Bergson párizsi előadásait hallgatta, és műveit magyarra fordította,
eszméit terjesztette.* A sorozatos megtérések különös jelenségéről, azok
történetéről nemrég megjelent Frédéric Gugelot híres monográfiája. A kötet
Előszava kiemeli: a leginkább figyelemre méltó az a tény, hogy e megtérések
éppen egy időben történtek az állam laicizálásával és a francia (európai)
társadalom egyre felgyorsuló szekularizációjával. Közismert, hogy mikor 1905-ben
meghozták az egyház és az állam szétválasztásának törvényét, a francia
katolikusok azt úgy élték meg, mint az egyház és a hit elleni agressziót, vagyis
amely az egyház lerombolását célozza. Két pápai enciklika is elítélte ezt a
törekvést és törvényhozást. Ma már az egyház alkalmazkodik a törvényhez. Egy
évszázad alatt sok minden megváltozott: az általános vallási helyzet, az a
fogalmi és értékrendszer, amelyben a
laicitás gyökerezik, az adminisztrációs gyakorlat, és főleg fejlődtek a
szellemek, ideértve a katolikusok felfogását is. A
laicitás megítélésénél számolni kell
ezekkel a változásokkal. Ma a törvényt annak a törekvésnek
a jeleként értelmezik, hogy ki kell venni az egyház gyámkodása alól az államot,
az oktatást, a civil társadalmat és intézményeit, a közösségi és egyéni
magatartásokat. Hosszú szenvedélyes viták és lelkiismereti vívódások előzték meg
a „megbékélést”. 1923-ban a Francia Köztársaság és a franciaországi katolikus
egyház (a Szentszékkel való tárgyalás nélkül) egy bizonyos megállapodásra
jutott, modus vivendit fogadott el. Az állam lemondott arról a
törekvéséről, hogy a politikai demokrácia mintájára szervezze újra az egyházat.
A Köztársaság elismerte, hogy a katolikus egyház alapelve más természetű, mint a
politikai demokráciáé. Ma már egyházi vezetők is elfogadják az ún.
pozitív laicitást.
A II. vatikáni zsinat a
vallásszabadságról szóló nyilatkozatban megnyitotta az utat a pluralista
társadalom és a laicitás olyan értelme felé, amely számol a vallással, és nem
küzd ellene. A hit és a vallás szabadságát minden módon biztosítani kell;
semmiféle kényszert nem alkalmazhat az államhatalom: nem szabad „erőszakkal,
megfélemlítéssel vagy más módon polgáraira rákényszeríteni bármelyik vallás
követését vagy elvetését, vagy akadályozni valakit abban, hogy egy vallási
közösségbe belépjen, vagy azt elhagyja”. (DH 6) A közhatalom kötelessége, hogy
biztosítsa az alapvető jogokat, így a vallásszabadság jogát, de nem illetékes
tekintély vallási kérdésekben! A Gaudium et spes 76. pontja is
hangsúlyozza: „A politikai közösség és az egyház függetlenek egymástól a maguk
területén: ott autonómiájuk van. . .” E zsinati tanítást váltották aprópénzre a francia főpásztorok
újabb megnyilatkozásaikban, amelyek az egyház és az állam (társadalom)
kapcsolatát magyarázták. Az egyház manapság nem keres semmiféle hatalmat és
kiváltságot. Szolgálni akar triumfalizmus nélkül; elismeri az evilági valóságok
(így a politika, kultúra stb.) jogos autonómiáját. Az Egyház nem vetélytársa a
politikai hatalomnak, mert
misztérium, lelki valóság,. Szabadon akarja teljesíteni krisztusi küldetését:
hirdetni az üdvözítő Isten örömhírét a világban és a világnak. *Az
érdeklődőknek itt jelzem, hogy a
Távlatok és a Faludi Ferenc Akadémia által szervezett konferencia anyaga
most megjelent könyvalakban is. Beszerezhető: 1085. Bp. Horánszky u. 22. Tel: :
06/30/343-9492 (Medve Helga, a Faludi Ferenc
Akadémia asszisztense). |
[ Nyitólap | Jezsuiták | Katolikus | Katolikus Rádió | Magyar Kurír | Plébánia | Breviárium ] |