|
KÉTSZÁZ ÉVE SZÜLETETT LISZT FERENC
- Interjú dr.
Gracza Lajos Liszt-kutatóval
KÉTSZÁZ ÉVE SZÜLETETT LISZT
FERENC
A Liszt-bicentenárium alkalmából a Távlatok illusztris vendége, dr. Gracza Lajos, a kiváló Liszt-kutató, a Göppingen–Budapest Liszt Ferenc Archívum létrehozója, őrzője. Immár vége felé közeledik a világszerte ünneplések sorozatával fémjelzett Liszt-év. A csúcspontot valószínűleg a születésnapra, október 22-re tervezett Krisztus című oratórium előadása jelenti majd, amely több világvárosban azonos időpontban fog megszólalni. Ön, aki Európa szívében, Németországban él és így széles körű rálátása van az európai koncertéletre, elégedett-e azzal, ahogyan a korábbi években Liszt Ferenc jelen volt műveivel a koncertpódiumokon, és vajon a bicentenárium mennyire tudott segíteni, hogy a közönség számára egyértelművé váljanak a Liszt-életmű értékei? – Ami a kérdés első részét illeti, visszatekintve nem lehettünk elégedettek Liszt életművének 2011 előtti jelenlétével az európai zenei életben. Ennek objektiv okaira csak igen széles körű vizsgálat tudna fényt deríteni, az azonban biztosan körvonalazódik, hogy a vizsgálat során külön kell foglalkozni a jelenség zenei, ideológiai és aktuális kultúrpolitikai aspektusaival. Számos jel mutat arra, hogy a szakmai-zenei megítélést gyakran írják felül ideológiai megfontolások vagy – sokszor burkoltan – művelődéspolitikai törekvések. Liszt bicentenáriumának éve bizonyos változásokat eredményezett ezen a téren. A nagy nemzetközi érdeklődés, és főként ennek lecsapódása az elektronikus médiumban (!) azt eredményezte, hogy ma már a nyilvánosságra hozott vélekedés nehezebben tudja manipulálni a nyilvános vélekedést – „à la Murdoch-impérium”. A folyamat nem előzmények nélküli. Liszt életművének lassú átértékelésében fontos szerepet vállalt az elmúlt évtizedekben a szívós felvilágosító munkát folytató kiváló muzsikus, Alfred Brendel, aki a 20. század második felében – többedmagával – Európa-szerte nagy hatással tevékenykedett Liszt sokszor negatív értékelésének megváltoztatásában. Ennek gyümölcsét élvezik a bicentennárium eddigi rendezvényeit szervezők Európa-szerte. Az emberek tudatában leginkább az elegáns világjáró virtuóz, az állandó reflektorfényben élő fantasztikus, utolérhetetlen zongorista Liszt képe rögzült. Háttérbe szorult elmélyült, az isteni szférát kereső arca, a „franziskaner” Liszt. „A Hit, mindig legnagyobb ihletője volt…” – írja a zeneszerzőről Carolyne Sayn Wittgenstein hercegné Rómából 1873 szeptemberében Haynald Lajos bíboros érseknek. Való igaz, pályája kezdetétől különleges helyet foglalnak el Liszt alkotófantáziájában a vallásos indíttatású művei, de Rómában bontakozott ki a maga teljességében spirituális lénye. Hogyan hatott rá a katolikus Róma külsőségektől sem mentes szellemisége vagy ugyanakkor például egyik lakhelyének, a Madonna del Rosario kolostorának csendes, elmélkedésre indító magánya? Mely művek jellemzik ezt az 1861-től megszakításokkal ugyan, de haláláig tartó korszakot? – A weimári “misszió” (a szimfonikus zene megújítása) kényszerű befejeztével magánéletének eseményei – a zenetörténet szerencséjére! – Rómába szólították Lisztet. Itt – a mélyen vallásos hercegné segítségével – újra megtalálta zsenge-fiatalkori önmagát, amit így fejezett ki 1861. december 25-én leányának, Blandine-nek írott levelében: “Életem itt békésebb, harmonikusabb, rendezettebb, mint Németországban. Remélem, hogy ez munkámra is előnyös hatással lesz. (…) Vasárnaponként rendszeresen elmegyek a Sixtus-kápolnába, hogy megfürdessem és megacélozzam szellememet Palestrina Jordánjának zengő hullámaiban. Minden reggel a környező templomok harangtornyainak hangversenye fogad, és ez jobban elvarázsol, mint a párizsi konzervatórium koncertjei.” A levél e részlete minden tudós fejtegetésnél pontosabban írja le a Liszt római periódusa alatt életében és zenéjében bekövetkezett alapvető változást. Úgy is mondhatnánk, Lisztnek sikerült a terpesz megelőző szenzualista és új, spiritualista indíttatású életformája – és gondolkodásmódja! – között, az utóbbi javára. Vallásos műveket már korábban is írt, egyházi (ritushoz kötött) zenét csak keveset. Új római korszakában azután az ilyen tárgyú művek határozzák meg a múló évek zenei termését. Gondoljuk meg: műveinek kerek egy ötöde (!) vallásos és egyházzenei alkotás. „Hier bin ich ein Mensch” – állapította meg Goethe, amikor egy alkalommal megérkezett Weimarba, utalva a város ragyogó, pezsgő kulturális életére. Valószínűleg Liszt is így érezhetett majdnem 100 évvel később, mert 1869-ben másodszor is letelepedett a városban, igaz már csak mint vissza-visszatérő utazó. Éppen ezt az időszakot, Liszt második weimari korszakát nagyon jól jellemzi az Ön által szerkesztett könyv – Ő volt Weimar Napja –, mert benne a barátok, tanítványok, vagyis a leghitelesebb tanúk leveleiből rajzolódik ki Liszt sokrétű személyisége. Milyennek láttatják ezek a levelek a nagy hatású Mestert, az újító szellemiségű alkotót, és hogyan zajlottak itt Liszt tanítási órái, melyeket akár a mai mesterkurzusok elődjének tekinthetünk? – Az általam szerkesztett könyv, az Ő volt Weimár Napja előszavaként írott tanulmányomban igyekeztem megfogalmazni azt a gondolatot, amelyet értő kritikusaim sokszor figyelmen kívül hagytak, amikor Liszt iránti pozitív elfogódottságot véltek felfedezni az anyag kiválasztásában, holott a tudományos megközelítésnek Tacitus szerint sine ira et studio kell történnie. Az említett előszóban kifejtettem, hogy a kortársak, akik leveleikben vagy memoárjaikban Lisztről írnak, túlnyomó többségben más, pozitívabb képet rajzolnak a zseniális muzsikusról, mint a korabeli sajtó hivatalos ábrázolásai. Azok a tanítványok, barátok és ismerősök, akik hosszabb időt tölthettek közelében, elsősorban zseniális muzikalitását, lebilincselö játékát, szuggesztív egyéniségét, mély humanitását és segítőkészségét emelik ki. Még Schumann is, aki szkeptikusan viszonyult művészetéhez, “a (zenei) kifejezés géniuszának” nevezte Lisztet. Tanítási módszerei több szempontból forradalmiak voltak. Számos tanítványa írta le részletesen a zongoraórákat, kiemelve, hogy Liszttől lényegében nem zongorázni tanultak – a magas fokú technikát magától értetődő szükségszerűségnek tekintette attól, akit tanítványának fogadott –, hanem zenei beszédet, a hangszeren való “éneklést”. E tekintetben is jóval megelőzte korát, mivel a ma mesterkurzusnak nevezett magas fokú oktatási rendszer jóval később alakult ki. Liszt gyakori látogatásai még gyakoribbá váltak 1871-től Pesten, ahol szintén mesterkurzusokat tartott. Oktató tevékenységének és a magyar zenei életre gyakorolt hatásának betetőzése lett a Magyar Királyi Zeneakadémia megalapítása 1875-ben. Ma, amikor ennek az intézménynek a megmentéséért küzdenek, különösen aktuális visszagondolni arra, hogy Liszt Ferenc szinte hazafiúi kötelességének érezte elfogadni az elnöki tisztet. Tudjuk: magyarságát mindig vállalta, vajon miként mélyült el egyre inkább a magyar nemzet iránt érzett empátiája, és kik tapasztalhatták meg csodálatos emberségét magyar barátai közül? – Egyedülálló jelenség, hogy Lisztet, akivel számos kritikusa igen mostohán bánt írásaiban, legalább négy nemzet tekinti magáénak. Az osztrákok, a franciák, a szlovákok úgy beszélnek róla, mint a magukéról. Ez a felfogásnak olykor már komikus hajtásai is születnek, amikor például disszertáció készül Lisztről, a szlovákról. Liszt ezzel szemben élete során mindvégig (!) magyarnak érezte és vallotta magát. Akik ezt megkérdőjelezik, úgy érvelnek, nem lehetett magyar, mert nem bírta a magyar nyelvet. Paradox módon azt lehetne erre mondani: Liszt nem azért volt magyar, mert nem tudott magyarul, hanem azért, mert emberi természete, gondolkodásmódja, viselkedési reakciói tipikusan magyarok voltak. Erről tanúskodhatnak barátai: Augusztól Eötvösig, Mihalovichtól Zichyig, Munkácsitól Apponyiig – hogy csak a legnevesebbeket említsük. Kétség sem fér hozzá, Ön a legnemesebb értelemben folytatója a liszti hagyományoknak, amikor Stuttgartba a legnevesebb magyar zenetudósokat hívja meg előadásokat tartani. Mi vezérelte, hogy megszervezze a nagy kulturális tradíciókkal rendelkező városban az ismétlődő Liszt-konferenciákat és kik voltak segítségére ebben a törekvésében? – Archívumom, a Göppingen–Budapest Liszt Ferenc Archívum, csaknem egy évtized óta készül a Liszt-év megünneplésére. Tudtam, még egy centenáriumot nem élhetek meg, ezért archívumomnak méltón kell a 2011-es évre felkészülnie. Az 1. Nemzetközi Liszt-konferenciát 2006-ban terveztem meg. Szerencsémre komoly partnerek álltak a gondolat mellé, akik közül első helyen kell megemlítenem a Stuttgarti Magyar Kulturális Intézetet, de komoly támogatást kaptunk a Stuttgarti Zenei Főiskolától is. Az első konferencia alapgondolatául azt a kérdést választottam: mit mond Liszt életműve az új, 21. évszázadnak? Az idei második konferencia egyszerűen hódolni akart a kétszáz éves születésnapját ünneplő Liszt előtt, ezért az “Hommage à Liszt 2011” elnevezést kapta. Támogatóul sikerült megnyernem az előbb említetteken kívül a Baden-Württembergi tartományi kormány egyik minisztériumát, a Ministerium für Wissenschaft, Forschung und Kunst-ot is. Az intézmény közel két millió forinttal támogatta idei rendezvényünket. Abban a szerencsében részesülhettem, hogy a Budapest–Göppingen Liszt Archívum mindkét csodálatos, gonddal összeválogatott gyűjteményét láthattam. Csak ámulni lehet a különleges tárgyak, relikviák, levelek sokaságán. Mikor született meg a gondolat, hogy a nagy zeneszerző életéhez és munkásságához kapcsolódó anyagokat gyűjtsön, s ezek közül az Ön szívéhez melyik áll a legközelebb? – Életpályám úgy hozta, hogy évtizedeken keresztül részt vettem tudományos kongresszusokon szerte a nagyvilágban. Munkaadóim nagyvonalúsága biztosította, hogy mindenhová magammal vihettem kedves feleségemet, Editet is. Mivel egész életemben kerestem-kutattam a magyar kultúra nyomait, az évek során kialakult köztünk egy fajta “munkamegosztás”: amíg én az előadásokat hallgattam, ő felderítette az antikváriumok és az antikvitás-boltok magyar vonatkozású anyagát, amelyet a rendezvények után magam is szemügyre vehettem. A nyolcvanas évek elején került kezembe az első Liszt-levél, amelyet a Mester – emlékszem – egy weimari dámának írt Rómából. Elbűvölő volt számomra elképzelni, hogy ez az ív papír százhúsz évvel ezelőtt ott feküdt Liszt előtt római íróasztalán, amikor tollszárat vett a kezébe, beleütötte a tintatartóba, és róni kezdte rajta a sorokat. Ekkor „fertőzött meg” az autográfia-gyűjtés szenvedélye. Azóta több mint negyven Liszt-kézirat van az archívum birtokában – nemcsak levelek, zeneművek is. Ezeket rendszeresen publikálom. Azóta Liszten kívül tanítványai és baráti köre is több mint száz levéllel és zeneművel képviseli magát a gyűjteményben. Hogy melyik áll szívemhez a legközelebb? Nehéz válaszolni a kérdésre. Talán Angelus! című zongoradarabjának saját kezűleg írott hárfaátirata, amelynek megtekintése nemcsak zenei, hanem esztétikai élményt is jelent.
* * *
Liszt Ferenc-archívum Göppingen–Budapest LISZT FERENC: MISSA CHORALIS
Liszt Ferenc – minden idők legnagyobb zongoraművésze, korszakalkotó zongora- és zenekari művek szerzője, új zenei formák alkotója, jelentős zenei író, nagyhatású zenepedagógus és filantróp –, alig ötven éves, amikor 1861. augusztus 17-én elhagyja Weimart, közel tizennégy éves zenei működésének színhelyét. Röviddel azelőtt komponálta meg utolsó weimari művét, a fia halálára írt „Les morts“-ot, majd elkészítette (a világ felé forduló életének?) végrendeletét. A külső ok: feleségül szándékozik venni Rómában második nagy szerelmét, zenei teremtő munkája második periódusának ösztönzőjét, Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnét, aki már több mint egy év óta az örök városban munkálkodik a házasságuk elé gördített akadályok eltávolításán. A belső ok: új művészi célok megvalósítása, mivel érzi, az intrikus, szűkhomlokú környezet adta lehetőségeken belül – pozitívan tekintve –, megvalósította weimari zenei küldetését: új zenekari nyelvet alkotott, iskolát teremtett – illetve zenei egyesületet alapított –, annak terjesztésére, és elindította diadalútjára barátjának, Wagner Richárdnak új drámai zenéjét. Rómában érkezve úgy tűnik, elhárultak a Sayn-Wittgenstein-család és bizonyos Egyházi körök által házasságuk elé gördített akadályok. Kitűzik a házasság időpontját Liszt születésnapjára, október 22-ére, a közeli San Carlo al Corso templomban. Október 21-én este azonban pápai küldött érkezik a hírrel, a házasságkötést el kell halasztani, a Szentatya ugyanis elrendelte a hercegnő által benyújtott iratok felülvizsgálatát. A hercegné – Isten intő ujját látva a történtekben – lemond a házasságról, és úgy döntenek, Rómában telepednek le. Az ötven éves művész úgy érzi, haza talált új környezetében: „Életem itt békésebb, harmonikusabb, rendezettebb, mint Németországban. Remélem, hogy ez munkámra is előnyös hatással lesz. Nagyon szép kis lakásom van, egészen közel a Pincio-hoz, az első emeleten: a Via felice 113-ban (…) Vasárnaponként rendszeresen elmegyek a Sixtus-kápolnába, hogy megfürdessem és megacélozzam szellememet Palestrina Jordánjának zengő hullámaiban. Minden reggel a környező templomok harangtornyának hangversenye fogad, és ez jobban elvarázsol, mint a Párizsi Konzervatórium koncertjei” – írja az év december 25-én elsőszülött leányának, Blandine-nak. A levél e részlete minden tudós fejtegetésnél pontosabban írja le a Liszt életében és zenéjében bekövetkezett alapvető változást. Mint látjuk, lángelméje és zenei ösztöne csalhatatlanul vezetik át az első grande passion, Marie d’Agoult grófnő, által képviselt érzéki világ ihlette preimpresszionista zene területéről – a mélyen vallásos hercegné lelki környezetében uralkodó eszmei világba, és megerősítik benne az ugyancsak vallásos édesanyjától örökölt lelkiséget. E folyamat meghatározza zenei tevékenységét is. Nem kisebb célt tűz maga elé, mint a meglehetősen elhanyagolt egyházi zene megreformálását! A még 1855-ben Weimarban komponált remekmű, az Esztergomi mise – melyről azt írja barátjának, Carl Gille-nek: “misémet inkább imádkoztam, mint komponáltam” –, vagy a két évvel később ugyanott megkezdett Szent Erzsébet-oratórium már ennek a folyamatnak első zenei megnyilvánulásai. A mű keletkezése A Romába költözés után következő három év egyenesen vezet az elhatározásig, hátralévő éveit az egyházzene szolgálatába állítja. Befolyásos barátok és pártfogók támogatják terve megvalósításában, részben olyanok is, akiknek szerepe volt házassági terve meghiúsításában – talán jobban ismerték öt e tekintetben (!), mint Liszt önmagát? Mit is mondott jó barátja, az élesszemű német írónő, Therese Bacharach, Lisztnek letelepedésükkor Weimarban: “Kérem, egyáltalán ne beszéljen házasságról (…) Ön mást is, önmagát is csak boldogtalanná tenne egy házasságban.” Az egyházi körökből a liberális gondolkodású Gustav Adolf Hohenlohe-Schillingsfürst bíboros, Theiner Karl, a vatikáni levéltár vezetője, Antonelli és Solfanelli bíborosok, Scitovszky János bíboros, esztergomi hercegprímás és mások segítik Lisztet nemes elhatározásában. Nagy lendülettel dolgozik tovább hatalmas műve, a Szent Erzsébet oratórium befejezésén, közben megkezdi Krisztus oratóriumának komponálását, és érleli elhatározását: az Egyház szolgálatába lép! A folyamatos szekularizáció korszakában forradalmi lépés és egyben merész kiállás a vallásos szellemiség mellett. A kultúrpolitikában közben hangadóvá lett liberális szekularizátorok a mai napig sem bocsátják meg az akkor libertinusnak számító – micsoda félreértés! –, Lisztnek ezt a lépését. Ekkor, 1865 elején, akkori szállásán a Madonna del Rosario kolostorban (1. kép) Theiner vendégeként zenekari kíséret nélküli mise komponálásába kezd, talán szellemi és lelki lélegzetvételként a két monumentális mű alkotásának egyik szélcsendjében: „Jelenlegi kompozíciós munkám (egyike) kíséret nélküli a capella mise, amelyet a szentatyának szándékozom ajánlani. Két hetet szánok elkészítésére“ – írja 1865. január 26-án egykori tanítványának, Agnes Street-Klindworth-nak. Április 15-én a Vatikánban (2. kép), herceg Hohenlohe-Schillingsfürst bíboros magánkápolnájában, a bíboros kezeitől fogadja a tonzúrát. Ezután átköltözik a Vatikánba, amely több mint egy évig lesz lakhelye. A tonzúra szimbolikus előkészítője a négy alacsonyabb egyházi rend felvételének, amely július 30-án játszódik le a Villa d’Este-ben (3. kép), a bíboros palotájának kápolnájában. A mű komponálását – amely a tervezettnél több időt vesz igénybe –, a bíboros vendégeként a Villa d’Este-ben fejezi be az év nyarán. Innen írja hercegnének: „Javítottam munkámon – ha a holnapi nap kedvező, befejezem Jubileumi Misémet (Messe du Jubile) vasárnapi viszontlátásunkig.” A mű keletkezésének körülményei fényt derítenek a mise szellemiségére. Ha áttekintjük Liszt lelki élete e szakaszának eseményeit – a négy alacsonyabb egyházi rend felvételét –, illetve annak színhelyeit – a Madonna del Rosario-tól, a Vatikánon keresztül, a Villa d’Este-ig –, megértjük a mise zenéjének indítékát, intimitását és nemes pátoszát. Missa choralis A négyszólamú vegyes karra (chorus) komponált mise (missa), amelynek egyik változatában időnként halk orgonaszó támasztja alá egy-egy szólam zenei mondanivalóját, stílusát tekintve nem kevesebb, mint a templomi zene megelőző kifejezésmódjainak egységbe foglalása. Ez a stílus alapvetően különbözik korának cecilianista egyházi zenéjétől. Közvetlen, bensőséges hangvétele, amely a beszélt nyelv világosságával és kifejezőerejével közvetíti a mise liturgiájának eszméit, azóta is lenyűgözi a Liszt zenei nyelvét értő hallgatóságot. Felépítését tekintve „tételei“: Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus, Benedictus és Agnus Dei, követik a mise liturgiáját, amelyek lelki tartalmának kifejezését újszerű zenei eszközökkel közelíti meg: a gyakori modulációk, szűkített és bővített – részben addig „tiltott“ –, hangközök és a kromatika eszközeinek használatával, valamint modális harmóniák megszólaltatásával; ezeket állítja Liszt a beszélő zene ideáljának szolgálatába. Ezekben rejlik: A mű zenetörténeti jelentősége A vallásos ill. a rituálhoz kötött egyházi zenének nem kedveztek a 19/20. század uralkodó, lelkiséget – de kultúrát is – pusztító, később államisági rangra emelt ideológiái. Ennek ellenére a főleg magyar zeneszeretők és -értők életben tartották a liszti életmű ilyen jellegű műveit. A Missa choralis a genre-ben elfoglalt előkelő helyét aláhúzza a tény, hogy a mai napig nemcsak templomokban, hanem hangversenytermekben is bemutatják. Ezen nem változtat a körülmény sem, hogy a mű előadása nagy követelményeket állít a nem professzionális kórusok elé. Már Liszt is hangsúlyozta a hercegnének írt, fentebb idézett levelében: „Ami a Sixtusi kápolnát illeti kétlem, hogy kórusa rászánná a fáradságot a megfelelő számú próbára, holott ezekre szükség van, hogy el ne hibázzanak bizonyos modulációkat – amelyektől nem tartóztathattam meg magam anélkül, hogy az óhajtottan érzelmet nélkülöző, puszta archaizálásba tévednék.” Végezetül ki kell emelnünk a fentebb már érintett témát, az egyházi zene megújításának kérdését. Liszt elképzelése szerint ennek az új egyházzenének eszközeiben és lelkiségében merítenie kell Palestrinának a 16. században hatalmas fejlődési fokot elérő stílusából (lásd leányának írott, fentebb idézett levelét!), amelynek fő jellemzője a vokális polyphonia, az un. lebegő hangzás és a visszafogottan alkalmazott disszonancia. Érdekes, hogy a maga idejében Palestrina is reformtörekvései során alakította ki egyházzenei stílusát. Mindezeket a stíluselemeket Liszt saját fentebb vázolt kifejező eszközeivel gazdagította, ami egyszerre szolgálta az egyház-zenei nyelv kontinuitását és modernizálását.
Felhasznált forrásművek Liszt, Franz: Über die zukünftige Kirchenmusik (1834) Gesammelte Schriften, Bd. 2 Essays – Leipzig, Breitkopf & Härtel 1881 La Mara (Hrsg.): Franz Liszt’s Briefe, Bd. VI. – Leipzig, Breitkopf & Härtel 1902 Hankiss, János: Wenn Liszt ein Tagebuch geführt hätte – Corvina Verlag Budapest 1966 Heinemann, Günther Ernst: Franz Liszts Auseinandersetzung mit der geistlichen Musik Nr. 12 Musikwissenschaftliche Schriften – Musikverlag Emil Katzbichler, München-Salzburg 1978 Hamburger, Klára: Liszt kalauz – Zeneműkiadó Budapest 1986 Haschen, Reinhard: Franz Liszt oder Die Überwindung der Romantik durch das Experiment – Athenäum Verlag, Frankfurt am Main 1989 Walker, Alan: Liszt Ferenc Bd. 3 – Editio Musica Budapest 2003 Schlötterer, Reinhold: Der Komponist Palestrina – Augsburg, Wißner-Verlag 2003 Gracza, Lajos: Ö volt Weimar napja (Er war die Sonne von Weimar); Seite 111 – Balassi Kiadó, Budapest (2009)
|
|
[ Nyitólap | Jezsuiták | Katolikus | Katolikus Rádió | Magyar Kurír | Plébánia | Breviárium ] |