Molnár Antal – Szabó Ferenc SJ

Bangha Béla SJ emlékezete

[Budapest, 2010, A Távlatok 2010/3–4. száma]

Tartalomjegyzék         5

Előszó         7

Bevezetés   11

Új Bangha-kép felé?     15

Bangha Béla lelki arcéle    33

Az engedelmes lázadó           65

Dokumentumok 165

Bevezetés        165

Szemelvények Bangha Béla naplójegyzeteiből 1906–1910       168

Bangha Béla naplójegyzetei 1914–1917          173

Szemelvények Bangha Béla naplójegyzeteiből 1917–1925       230

Bangha Béla naplójegyzetei 1936–1940          254

Ismeretlen dokumentumok Bangha Béla hagyatékából 322

Bangha Béla élete évszámokban            333

A jezsuita rendi kormányzattal kapcsolatos
fogalmak magyarázata      337

Irodalom   343

Személynévmutató     353

Térképek    363

Bangha Béla élete képekben          367

Előszó

Bangha Bélát csak egyszer volt alkalmam hallgatni. Az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus során ő beszélt a Hősök Terén a férfiak éjszakai szentségimádása, szentmiséje és szentáldozása alatt. Én 15 éves cserkészként azzal voltam megbízva, hogy gyertyákat árusítsak a jelenlevőknek, de azt észrevettem, hogy a nagy teret betöltő férfitömeg feszülten figyelt a páter minden szavára. Bangha Béla, már halálos betegen, kezében tartotta az egész kongresszus szellemi előkészítésének ügyét. Minden munkát elvállalt.

A férfiak szentségimádásának csodálatos éjszakáján közel 200 ezer férfi hallgatta őt. Meghatódva olvastam később Mihalovics Zsigmond beszámolóját erről az éjszakáról: „Amikor az éjféli misén végbement Magyarországon a legnagyobb arányú közös áldozás, ott láttam őt ülni a főoltár csavart oszlopa tövében fáradtan, földöntúli sápadtsággal az arcán, a mikrofon fölé hajolva. S amikor magam is könnyáztatta arccal odasettenkedtem melléje, azt súgta nekem: ´Tudod-e, hogy most éljük életünk legszebb napját!´ Aztán a mikrofon fölé hajolt, és behunyt szemmel hálaadást mondott a szentáldozás kegyelméért. Úgy beszélgetett a mikrofon segítségével Krisztussal, mintha egy magányos kápolnában csak ketten lettek volna: ő és a Mester!”

Bangha kora a Pius pápák kora volt. Õk a katolikus egyházat a modern kor viharaival szembenálló hatalmas várként igyekeztek kiépíteni. Banghát is az a meggyőződés vezette, hogy a katolicizmus minden támadást fölényesen képes visszaverni. Alszeghy Zoltán írja Bangháról, hogy „egész életében az jellemezte, hogy neki a katolicizmus az Egyház tanította hitrendszer minden tételének, teljes egészének tudatos elfogadását és megvalósítását jelentette. Benne sohasem volt semmi a megalkuvás lehetőségéből.” Abban reménykedett, hogy ez a katolicizmus képes lesz meghódítani a világot. Maga fáradhatatlan tevékenységével mindent megtett ennek érdekében, amit tehetett: megteremtette Magyarországon a katolikus sajtóvállalatot és annak újságjait, megalapította és szerkesztette a Magyar Kultúra című, igen nívós és harcias folyóiratot, fellendítette a Mária kongregációkat, megszerkesztette a Katolikus Lexikont, fáradhatatlanul járta az országot, és tartotta ezerszámra előadásait. Szónoki megjelenése és képessége lenyűgöző volt. Az igazságot nemcsak bizonyítani akarta, hanem egyszeriben cselekvésre is átváltani.

Finoman elemzi Alszeghy Zoltán a szónok Banghát: „Lelkének legszembetűnőbb vonása: racionális jellege. Meglepő, hogy ami szónoki művészet csak van beszédeiben, az mind az értelem művészete. Jellemző, hogy az a Bangha, aki annyira szerette a természetet, aki olyan atyai gondoskodással öntözgette a dunakeszi kert maga ültette fáit, beszédeiben alig egy-kétszer enged hangot ennek a természetszeretetnek […]. Figyelő hallgatóinak fel kell, hogy tűnjön az is, hogy ő, aki mint lelkipásztor olyan szoros kapcsolatban élt a hívőknek nagy tömegével, ő, aki mint újságíró olyan nyílt szemmel nézte és látta a napi életet, milyen ritkán mond el a mindennapi életből vett, hallott vagy olvasott példát. Szemmel látható, hogy ebben nem a véletlen vezette: az ő szemében mindig a tanítás világos kifejtése volt a legfontosabb, az ő célja mindig a tanítás igazáról való meggyőzés volt.” Ahogy maga is megvallja naplójegyzeteiben: „Világreformeri rohamok gyötörnek és simogatnak, s főleg egyházreformeri álmok – fogam csikorog, ha látom s érzem, hogy ezerszer jobban csinálnám, mint ez vagy az.”

De mégsem ez volt az egész Bangha. A naplójegyzetek megmutatják egy másik arcát is, az önmagával küszködő, töprengő, néha depresszióba eső, de hitével abból újra meg újra kilábaló hús-vér embert.

A jezsuita rend alapítója, Loyolai Szent Ignác Rendalkotmányában azt írja, hogy a rend tagjai halálukban is arra törekedjenek, hogy bennük Jézus Krisztus megdicsőüljön, és szent tetszése teljesüljön. Ban­gha Bélának megadta az Isten, hogy rendalapítójának ezt a kívánságát halálos ágyán teljesíteni tudja. Életének utolsó előtti napján, az öntudat egy utolsó fellobbanásánál angolul kezdett beszélni, mintha egy tömegnek prédikálni akarna. Ezekből a csak töredékesen érthető angol szavakból, mint egy egészen Istennek szentelt élet legszebb fináléja, hangzott ki ez a mondat: Glory to God: Dicsőség az Istennek! Utána egy percre elhallgatott, a hallgatóságának képzelt, ágya mellett álló két emberre még egyszer ráragyogott a szeme, és megáldotta őket azzal a sajátos mozdulattal, amellyel beszédei végén mindig meg szokta áldani hallgatóságát.

Köszönjük Molnár Antalnak és Szabó Ferencnek, hogy e könyv megjelenésével az igazi Bangha Bélát, Isten hűséges szolgáját, jobban megismertették velünk.

2010. november 6.

Jézus Társasága összes szentjeinek és boldogjainak ünnepe.

Nemeshegyi Péter SJ

Bevezetés

Az emberi gyarlóság következménye ugyanis az,

hogy könnyen megfeledkezik a múltról,

a történelmi adottságokról, és csak a jelent,

főleg annak hiányait tartva szeme előtt,

helytelenül ítél és elkedvetlenedik,

sőt igaztalanná is válik.

(Bíró Ferenc SJ1)

A százesztendős magyar rendtartomány múltjának egyik kiemelkedő apostola, Bangha Béla (1880–1940) jezsuita egyéniségét, lelkiségét szeretné bemutatni ez az összeállítás – elsősorban ismeretlen naplójegyzetei alapján. Amit Bangha Béla Prohászka Ottokár Soliloquiá-já­ról írt, az találóan illik saját naplójegyzeteire is. Megtanuljuk e jegyzetekből „hogyan fejlődött Prohászka, hogyan küzdött, vívódott magával ez a nagy lélek, hogyan őrizte s tisztogatta magában a papi lelkület értékeit, hogy ítélt emberekről, dolgokról, mik voltak legmélyebb, legbensőbb benyomásai, mi hatott rá, mi keltett lelkében visszhangot, hogyan imádkozott, hogyan örült, hogyan méltatlankodott magában, hogyan öntötte ki szívét Teremtője előtt […] Kemény szavak pattannak fel tollán, még esztergomi spirituális korában, de utóbb is, egyesekről, egyháziakról is, nemzeti nagyságokról, akiket kifelé kesztyűs kézzel kellett kezelnie. […] Főképp azonban bal felé, a vallástalan és erkölcstelen világ felé mondja el véleményét roppant világosan…2”

Rendtársának, Borbély Istvánnak jellemzését majd bővebben idézzük; itt csak egyetlen mondatát emeljük ki: „P. Bangha lelkét és jelentőségét csak az egész életmunka keretében érthetjük meg.” Ennek fényében mi egy eddig homályban maradt aspektusra, jezsuita lelkiségére szeretnénk rálátni naplójegyzetei, vallomásai tükrében. Ez az összeállítás tehát nem a „világhódító” stratégát, nem a briliáns szónokot, nem a szerkesztőt és sajtószervezőt, nem a harcos apologétát és hitvédő írások szerzőjét akarja bemutatni. Reményeink szerint az ismert vagy félreismert, illetve az elmúlt évtizedekben többé-kevésbé eltorzított Bangha-képet is javítjuk, árnyaljuk, amikor főleg jezsuita arcélét, ignáci lelkiségét világítjuk meg.

Az összeállítás közli Bangha naplójának két teljes egészében fennmaradt részét (1914–1917, 1936–1940), kiegészítve a Nyisztor Zoltán által írott életrajzban található szemelvényekkel, emellett közreadunk néhány, a hagyatékában fennmaradt levelet rendtársaitól. A forrásokat három tanulmány vezeti be. Szabó Ferenc jezsuita teológus és író Bangha lelkiségét mutatja be a napló és a kortársak emlékezéseinek ütköztetésével. Molnár Antal, a magyar jezsuita rendtartomány levéltárosa először egy historiográfiai áttekintésben tesz javaslatot a Bangha-kép korrekciójára, majd pedig a római rendi központtal folytatott levelezésnek és a XXVIII. Általános Rendgyűlés (1938) levéltári dokumentumainak feldolgozásával Bangha és a jezsuita rendi vezetés kapcsolatán keresztül világít rá Bangha egyéniségének igen fontos, de mind ez ideig ismeretlen vonásaira. A napló és a feldolgozott levéltári anyag bemutatja Bangha küzdelmeit a hazai és római elöljáróival, sokszor nagy áldozatot követelő engedelmességét, valamint az egyházat és a Társaságot minden nehézség ellenére hűségesen szerető szerzetes lelki világát. Megindító látni az ellentmondások között vívódó, egyes rendtársai vagy más egyháziak „törpesége” és tehetetlensége miatt gyötrődő, „világmegváltó” terveket szövő jezsuita apostol szenvedését. Bangha Béla, miként korunkban több más hasonló helyzetbe került rendtársa – így a tudós paleontológus, Pierre Teilhard de Chardin vagy a kiváló teológus, Henri de Lubac – ragyogó példáját adja az egyház és rendje iránti engedelmességnek, a „sentire cum Ecclesia” ignáci elv megvalósításának.

A kötet összeállításának gondolata a magyar jezsuita rendtartomány centenáriumi ünnepségeinek (2009) alkalmával fogant meg, nem is rejtett szándékunk pedig – egy új Bangha-kép megrajzolásának igényén túl – egyfajta példaadás volt. Kötetünk – reményeink szerint – bemutatja a különböző generációkhoz tartozó, eltérő élettapasztalatú és képzettségű tudósok közös munkájának előnyeit, az együttgondolkodás szükségességét és szépségét. Másrészt pedig felhívja a figyelmet arra, hogy a 20. századi egyháztörténelem számos rögzült közhelye erőteljes felülvizsgálatra szorul, amely részben újabb források feltárásával, részben pedig az egyháztörténelem belső szempontjainak érvényesítésével érhető el. Bangha példája egyértelműen bizonyítja: az egyház és képviselőinek külső, társadalmi-politikai szereplésének vizsgálata nem elegendő ahhoz, hogy az intézménynek és tagjainak összetett valóságát megértsük és bemutassuk. Kötetünk tehát a jezsuita rendtörténeti kutatásokon túl az ilyen szemléletű kutatómunkát is szeretné ösztönözni.

A források számítógépre vitelét Gyorgyovich Miklós és kisebb részben Molnár Antal végezte. Ugyancsak Molnár Antal gondozta a forrásszövegeket, ő állította össze a jegyzetapparátust és a mellékleteket (az életrajzi kronológiát, a fogalommagyarázatokat, a bibliográfiát és a névmutatót), ezek ellenőrzését és kiegészítését Szabó Ferenc végezte. A kötet végén található fényképmelléklet szintén Molnár Antal munkája; az ilyenkor szokásosnál nagyobb terjedelem és bőségesebb magyarázó szöveg azt a mostanában egyre általánosabbá váló szemléletet kívánja hangsúlyozni, miszerint a fénykép az írott szöveggel egyenrangú, legalábbis azt szervesen kiegészítő forrás3. A naplóban található információk értelmezésében többen voltak segítségünkre, önzetlen közreműködésükért Csíky Balázsnak, Könczöl Antalnak, Klestenitz Tibornak, Lázár Ágotának, Veszprémy Lászlónak és Wett­stein Józsefnek tartozunk hálával. Ugyanígy köszönjük Ablonczy Balázsnak és Fodor Pálnak a tanulmányokkal kapcsolatos észrevételeiket. A legnagyobb segítséget lektorunktól, Nemeshegyi Pétertől kaptuk, az ő igen alapos ellenőrzésének ez a kötet, és így a szerzők is nagyon sokat köszönhetnek.

Budapest, 2010 adventjén

A szerzők

Új Bangha-kép felé?

Híres emberek egyéniségét

csak akkor ítélhetjük meg helyesen,

ha saját koruk mértékével mérjük őket

és nem a magunkéval.

(Mark Twain4)

„Az 1920 és 1945 közötti negyedszázad története mintegy szabad prédája volt a múltban és napjainkban is az egymást kizáró végletes értékítéleteknek. A Horthy-kor megítélésének ingatagsága, természetesen, mindenekelőtt az ítélkezők sokféle politikai és ideológiai értékrendjének a következménye.5” Gyáni Gábor felettébb találó megállapítása a korszak egészénél talán még inkább érvényes magukra a szereplőkre. A két háború közötti Magyarország prominens alakjai, Bárdossy László, Teleki Pál, Prohászka Ottokár vagy akár Kosztolányi Dezső megítélése ma is vita tárgya a szakemberek között, ennek hullámai sokszor a publicisztika zavarosabb vizeit is elérik. Ez a fajta ideológia-érzékenység a korszak egyháztörténeti kutatásában is erőteljesen működik, hiszen a negyven esztendőnyi elnyomás után az egyházak saját identitáskeresésük során a legtermészetesebb módon nyúlnak vissza a diktatúrát közvetlenül megelőző korszak értékeihez és mintáihoz6. Ennek pedig az a következménye, hogy a Horthy-kor katolicizmusát általában a megítélés szélső pólusain szokás elhelyezni: vagy egyfajta vallási aranykorként, igazi katolikus reneszánszként tekintenek rá, vagy éppen ellenkezőleg, olyan egyházpolitikai zsákutcaként, amelyet súlyos felelősség terhel a rendszernek a holokauszthoz és az összeomláshoz vezető katasztrófájáért. Míg az első álláspont a kritikákat egyházellenes támadásként éli meg, addig a második a jelenségeknek, a fogalmaknak vagy a szereplőknek a korszakban elhelyezett, árnyaltabb vizsgálatára tekint úgy, mint a menthetetlen mentegetésére7.

A fentiek illusztrálására keresve sem találhatnánk jobb példát, mint kötetünk főszereplőjét, Bangha Béla jezsuita pátert. Jelentőségét Szekfű Gyula nagyon találóan így fogalmazta meg: „a Trianon utáni keresztény Budapest gondolkodásának legenergikusabb kialakítója volt.8” Ennek fényében nem csoda tehát, hogy alakja mind életében és közvetlenül halálát követően, mind pedig 1945 és 1989 után markáns, olykor szélsőséges véleményformálásra, verdiktekre ragadtatta a személyével foglalkozókat. A fenti paradigmánál maradva úgy is fogalmazhatunk: Bangháról a történetírói diskurzus a legtöbb esetben csak a mitizálás és a démonizálás végleteiben tudott megszólalni.

A pozitív és a negatív értelmezések egyaránt Nyisztor Zoltán személyes hangvételű életrajzára vezethetők vissza. Bár a jó barát és harcostárs már az előszóban hangsúlyozza, hogy „ez a könyv nem akar a legkisebb mértékben sem Bangha Béla későbbi megítélésének, még nagyobb felmagasztalásának, vagy esetleg elmarasztalásának elébevágni”9, ez azonban mégiscsak sikerült neki: minden későbbi értelmezés ebből a jó 400 oldalas életrajzból, annak súlypontjaiból és ítéleteiből indult ki. Pedig Nyisztor a maga módján megpróbálta tárgyilagos módon bemutatni egykori mentorát. Igyekezett Bangha emberi arcát is megrajzolni, nem hallgatott gyengeségeiről, és abból sem csinált titkot, hogy barátja bizony olykor rátarti és fukar ember volt. Saját bevallása szerint a megfelelő mennyiségű jámborság hiányában akadt el az életrajz olasz kiadásának ügye10.

Másrészt, bár ez szintén Nyisztor szándékával ellentétes fejlemény, a nagyszabású életrajz a későbbi történészeket nem hogy megtermékenyítette, hanem éppen elriasztotta egy immár történeti kutatásokon alapuló, kiegyensúlyozott biográfia elkészítésétől. Míg Prohászka életművének feldolgozására 1990 után önálló munkaközösség alakult, konferenciák, tanulmánykötetek és monográfiák tárgyalják munkásságát, addig Banghával egy kisebb igényű, rövid összefoglaláson kívül alig egy tucat tanulmány foglalkozik. Bangha korabeli szerepét és súlyát ismerve – miként ezt az alább idézett szerzők közül többen hangsúlyozzák – ez még akkor is feltűnő és komoly hiányosság, ha a prohászkai életmű többszólamú és időtállóbb is, mint az elsősorban apologétikára és publicisztikára korlátozódó banghai korpusz.

A Nyisztor által kezdeményezett Bangha-kultusz a páter halála után néhány évvel bekövetkező politikai változásoknak köszönhetően legfeljebb a katolikus emigráció szűk köreiben élt tovább. A magyarországi történetírásban a jezsuita rend és Bangha Béla neve évtizedekre a legsötétebb reakció szinonimájává, igazi szitokszóvá vált11. Bangha megítélése az 1970-es évek enyhülő politikai légkörében egyre árnyaltabbá és szakmaibbá váló történetírói diskurzusban sem javult igazán. Míg a vele mindig együtt emlegetett Prohászka társadalom- és egyházkritikája már a marxista történetírásban is kapott elismerő szavakat, addig Bangha megmaradt a szélsőjobboldali, agrárius, soviniszta, antiszemita klerikális reakció uszító hangú szócsövének vagy inkább bunkósbotjának, a tömegek retrográd tudatformálójának, lelki különítményvezérnek. „Az intellektuális, modernista Prohászka bukása után Bangha, az ´ecclesia militans’ fanatikus jezsuita szerzetese, az arc nélküli reakció képviselője. […]” akit „halálakor inkább a szélsőjobboldali, nyilas sajtó vallott magáénak […], semmint a tartózkodó hivatalos katolikus fórumok”12. Bár a pontosan sohasem definiált, ám annál hangzatosabb jelzők, mint a szélsőjobboldali vagy klerikálfasiszta, a későbbiekben lassanként eltünedeztek13, a negatív ítéletek éle tompult, sőt olykor egészen eltűnt, a Horthy-korral foglalkozó történeti munkák Bangha-képe a lényegét tekintve nem sokat változott: a páter a századforduló és különösen az ellenforradalmi rendszer meghatározó ideológusaként és sokszor türelmetlen közéleti személyiségeként vonult be a 20. század történelmi panteonjába14.

Ugyancsak a katolikus sajtó és a Szekfű által is jelzett „keresztény tudatformálás” keretein belül értékelte a páter tevékenységét a katolikus egyháztörténet-írás. A Banghával foglalkozó egyháztörténeti fogantatású tanulmányok, részben a fenti vádakra szánt válaszul, szintén erre az aspektusra összpontosítanak15, és ebből a szempontból értékelik tevékenységét a korszakkal foglalkozó egyháztörténeti összefoglalók is16. Az már különösebbnek tűnik, bár az alábbiak alapján voltaképpen érthető, hogy Bangha a rendtársai által írott tanulmányokban is kizárólag mint sajtóapostol és stratéga lép elénk, személyiségének és művének más elemei és vonásai ehhez képest teljesen háttérbe szorultak17.

Egy sokrétűbb, árnyaltabb, és ezzel együtt nyilván izgalmasabb Bangha-portré megrajzolásához mindenekelőtt a vizsgálati szempontok és a forrásanyag bővítésére lenne szükség. Ami az első óhajt illeti, néhány biztató jelet már regisztrálhatunk. Mindenekelőtt a sajtó és a politika mellett a kutatásban megjelent az ekkléziológiai dimenzió, amelynek segítségével sokkal jobban megérthetjük Bangha közéleti tevékenységének hátterét és motivációit18. Bangha írásai törvényszerűen keltették fel a magyarországi antiszemitizmus történeti fejlődését vizsgáló kutatók érdeklődését. Bár a páter antiszemitizmusa körül nem lángolt fel olyan éles vita, mint az Prohászka esetében történt, Bangha elvi vagy erkölcsi antiszemitizmusának interpretációjában mégis markánsan különböző álláspontok körvonalazódtak. Az írások általában józanul differenciálnak a zsidóellenesség különböző indíttatású, hangsúlyú és fokozatú irányzatai között, ugyanakkor a kutatók nagyobb része a Horthy-rendszer katasztrófába torkolló végkifejletének szellemi előkészítéséért Prohászka mellett Banghát is felelőssé teszi19.

A Banghával szemben hangoztatott vádakkal kapcsolatban Orvos Levente egy vitára hívó, de tudtommal meglehetősen visszhangtalanul maradt írásában két körülményre hívta fel a figyelmet. Egyrészt Banghának a nácizmus elleni írásait idézve hangsúlyozta, hogy Ban­gha antiszemitizmusa nem mosható egybe az általa keményen bírált és az őt ugyancsak támadó, a fajelmélet alapján álló antiszemiták nézeteivel és politikai gyakorlatával. Másrészt pedig arra figyelmeztetett, hogy egy aktív lelkipásztornak aligha vethetjük a szemére, ha a krisztusi missziós parancs értelmében a zsidóság asszimilációját a krisztianizációval kötötte össze20.

Még inkább tanulságosnak érzem Szegedy-Maszák Mihály gondolatait, aki Kosztolányi Dezső 1919–1920-ban keletkezett írásai és az általa szerkesztett Vérző Magyarország című antológia megítélésével kapcsolatban int nagyfokú körültekintésre és óvatosságra. Kosztolányi ebben az időszakban a Bangha lapbirodalmához tartozó Új Nemzedék munkatársa volt, így Szegedy-Maszák figyelme szükségszerűen Bangha állásfoglalásaira is kiterjed. Mindenekelőtt számos érzékletes példával hangsúlyozza a politikailag és ideológiailag is zűrzavaros esztendők hatását a később igen különböző szellemi pályát bejárt értelmiségiek akkori állásfoglalásaira és későbbi útkeresésére. Ennek illusztrálására ma már egészen meglepő idézeteket olvashatunk Márai Sándortól vagy Jászi Oszkártól éppúgy, mint Tormay Cécile-től vagy Ignotus Páltól. Ezek a példák igen látványosan figyelmeztetnek arra, hogy mennyire veszélyes a kor szereplőit az 1945 vagy 1989 utáni tudásunk magaslatáról utólagos kategóriákba gyömöszölni és vélt erkölcsi magaslatról elítélni vagy éppen felmagasztalni. Az utólagos történészi vizsgálódásoknak nyilvánvalóan differenciáltan kell kezelniük az 1918-tól 1920-ig vezető utat, a kortársaktól azonban aligha várható el az összeomlás egymást követő eseménysorának, a vesztes háború, a Tanácsköztársaság és Trianon közös nagy traumájának objektív szétszálazása. Szegedy-Maszák ezzel az előfeltevéssel olvassa Bangha műveit is, és – szintén számos konkrét példán illusztrálva – arra a következtetésre jut, hogy „a jezsuita páter érvelésének nem minden részlete azonosítható puszta elvakultsággal”. A történelmi Magyarország összeomlásáról tett nyilatkozatával kapcsolatban megállapítja: „Lehet e kijelentést politikai vakság megnyilvánulásaként értelmezni, de bajosan tagadható, hogy a magyar lakosság jelentős része osztozott e vakságban.” Bangha antiszemitizmusának értékelését illetően pedig kiemeli a páternek a kurzus antiszemita álkereszténységével, sovinizmusával és szociális érzéketlenségével kapcsolatos bírálatát21.

Ugyancsak ezt a típusú differenciált szemléletet, az utólagos merev kategóriáktól való szabadulás igényét tükrözi Hatos Pál dolgozata, amely a banghai életmű egyik alig ismert részét, a keresztény unióval foglalkozó írásokat elemzi. Hatos meggyőzően mutatja ki: a protestánsellenes polémiáiról ismert jezsuita szerzetes élete utolsó időszakában, a kereszténység egészét érintő politikai és ideológiai fenyegetettség hatására az ellentétek félretételére és – bizonyos tekintetben a II. Vatikáni Zsinat egyházképét megelőlegezve – ökumenikus szellemű összefogásra szólított fel. Ezekkel a szempontokkal jelentős mértékben árnyalta tovább a Bangháról korábban kialakult, fentebb vázolt (torz)képet22.

Hatos a dolgozat elején hangsúlyozza: „…a történeti kutatások módszertanát és interpretációját meghatározó filozófiai, szociologikus vagy pszichologizáló feltevések egyoldalúan megelőlegezik és determinálják kutatásaik eredményeit, s kérdések és jelentések hatalmas halmazát zárják ki eleve vizsgálati horizontjukból. Ha az egyházak történeti kutatása elsősorban a politikai szerepvállalásukra, érdekalapú ideológiai fordulataira, a nacionalizmussal való érdekházasságára, vagy a templombajárási mutatóknak az életmódváltozással összefüggésbe hozott hanyatlására kíváncsi, akkor ebből az alapállásból eleve kétséges, hogy a keresztény felekezetek közötti szakadás vagy az ökumenikus törekvések a ´hivatalos’ történelem számára fontos és meghatározó problémákká legyenek.23” És, tegyük hozzá: nemcsak az ökumenikus törekvések, hanem minden más egyéb olyan belső egyházi probléma vagy jelenség, amelynek látszólag nincsen közvetlen kapcsolata a politikai, társadalmi vagy kulturális nyilvánossággal. Márpedig az egyháznak és tagjainak igazi, mélyebb megismeréséhez ez a szempont nemcsak fontos, hanem teljességgel elengedhetetlen; sőt, ha visszájára fordítjuk az érvelést: az egyháznak és képviselőinek a nyilvános szereplését is jobban megérthetjük, ha immanens valóságuk felől közelítünk hozzájuk.

Amennyiben Banghára vonatkoztatjuk a fenti gondolatot, akkor nem újságíróként vagy közéleti szereplőként, hanem a számára elsődleges identitást jelentő jezsuita szerzetesként kell őt vizsgálnunk. Hiszen könnyű belátni: a páter bonyolult, ellentmondásoktól sem mentes, sokszor egymást teljesen kizáró értelmezéseknek is teret adó személyiségének megértéséhez ez a szempont a korábbiaknál megbízhatóbb kulcsot fog szolgáltatni. A feltevés annyira plauzibilisnek tűnik, hogy inkább az a kérdés: erre vajon korábban miért nem történt kísérlet? Ezzel pedig elérkeztünk a második desideratumhoz, a forrásanyag bővítésének problémájához. Bangha életműve, akárcsak Prohászkáé, összegyűjtve napvilágot látott, összesen harminc vaskos kötetben24. Ez a korpusz szinte tálcán kínálta magát a kutatók számára, mert a sajtó alá rendező Bíró Bertalan igen színvonalas munkát végzett. Nemcsak a nyomtatott írásokat gyűjtötte össze a tematikus kötetekben, hanem sokszor kéziratban maradt írásokat is felvett a gyűjteménybe, a kötetek végén található jegyzetekben pedig Bangha naplói és levelezése alapján életrajzi és történelmi adatokat szolgáltatott az írások keletkezésének hátteréhez. Ezzel szemben alig találunk a Banghával foglalkozó írások között olyanokat, amelyek levéltári iratokat is megszólaltatnak. Nyisztor a naplókat és a családi levelezést bőségesen kiaknázta ugyan, de tényleges levéltári kutatásokat nem folytatott. A későbbi történészek közül elsősorban Gergely Jenő dolgozott egyházi archívumokban, de a Bangha-portré fő forrását nála is a kiadott írások jelentették. Pedig vitathatatlan: pusztán a publicisztika és a nyilvános szereplés más nyomtatott dokumentumai alapján a 20. század bármely szereplőjéről csak korlátozott érvényességű és felületes képet alkothatunk.

Ezt a szakmai szempontból igencsak kifogásolható helyzetet némileg mentik a vonatkozó levéltári anyag kutathatóságának korlátai. Míg a történészek az egyházmegyei és állami archívumokban jó eséllyel kereshettek (volna) Bangha működésére vonatkozó dokumentumokat, addig az elsődleges forrásbázist jelentő hazai jezsuita rendi levéltárak, ideértve Bangha vállalkozásainak, a szerkesztőségeknek és a Központi Sajtóvállalatnak az iratait, 1950 után megsemmisültek, vagy legalábbis lappanganak. Ugyanígy jártak Bangha naplói is, a kutatók egyedül a Nyisztor által közölt szemelvényekből meríthettek.

A hazai anyagot részben pótolni képes római levéltári források csak a legutóbbi időktől kezdve hozzáférhetők: a Bangha aktivitásának legjelentősebb időszakára, XI. Pius pápaságának éveire (1922–1939) vonatkozó iratokat a Szentszék csak 2006. szeptember 18-án nyitotta meg a kutatás számára, ez a szabályozás a jezsuita rend központi archívumára is érvényes25. Részben ez a magyarázata, hogy a Hor­thy-korszak egyháztörténetére vonatkozó római dokumentáció mind ez ideig nem jelent meg az egyháztörténeti munkákban. Másrészt viszont a jezsuita levéltári anyag felhasználása olyan nyelvi kompetenciákat és háttérismereteket igényel, amelyekkel a 20. század kutatói közül csak kevesen rendelkeznek. Ezek a nehézségek persze nemcsak a hazai kutatást hátráltatják. A római rendi levéltárossal való beszélgetésből kiderült, hogy a XXVIII. Általános Rendgyűlésnek (1938) a tanulmányban bőségesen idézett dokumentációját előttem egyetlen kutató sem használta, a vonatkozó anyag a leltárkönyvben feltüntetett hat doboz helyett a valóságban tizenegy dobozból áll, és még a hivatkozás pontos módját is közösen kellett kitalálnunk. Mindez eléggé különösnek hat annak fényében, hogy mégiscsak az egész rend története szempontjából kulcsfontosságú dokumentumokról van szó.

A források kutathatóságának problémái mellett a jezsuita Bangha alakja azért is maradhatott háttérben, mert ez a szempont, vagyis a rend belső ügyei, konfliktusai egyáltalán nem tartoztak a nyilvánosság elé. Nyisztor biográfiájában részletesen beszél Bangha jezsuita neveltetéséről, hiszen a kiképzés hosszú időszakát Bangha egyéniségének formálódásában kulcsfontosságúnak tartotta, de a renden belüli későbbi pályafutását csak érintőlegesen említi. Bangha konfliktusainak egy részét nyilván ismerte, de ezekről akkor természetesen nem írhatott. Banghát mint szerzetest egy oldalon mutatja be, mondanivalóját pedig így summázta: „P. Bangha nem tartozott egyik véglethez sem. Sem közönyös és hideg, sem oktalanul rajongó nem volt rendjével szemben.26”

Közös kötetünk Bangha jezsuita alakját kívánja újabb vonásokkal gazdagítani: egyrészt szerzetesi profiljának megrajzolásával, másrészt pedig a páter és a rendi vezetés kapcsolatának vizsgálatával.

Szabó Ferenc írása Nyisztor életrajza és mindenekelőtt az újonnan felfedezett és most publikált naplójegyzetek felhasználásával Bangha jezsuita egyéniségéhez próbál közelebb férkőzni. A kísérlet már csak azért is izgalmas, hiszen két hasonló területen dolgozó, sajtóval és hitvédelemmel – nyilván saját koruk kívánalmainak megfelelően – „főállásban” foglalkozó jezsuita szerzetesről van szó, ezért bátran kijelenthetjük: páter Szabónál aligha akadna hivatottabb és empatikusabb vizsgálója páter Bangha személyiségének.

Az általa választott szempontok a korábbiaktól határozottan eltérő közelítésben világítják meg a páter arcélét. A kiindulópontot a hivatás felismerésének és a képzés formáló erejének bemutatása jelenti. Nagyon fontos és az eddigi kutatásokban szinte egyáltalán nem érintett aspektus Bangha teológiájának értékelése. A páter a hittudományt elsősorban hitvédelemként művelte, ebben az összefüggésben különösen is izgalmas az általa írott művek magabiztos hangnemének és a napló küszködő kétségeinek összeillesztése. Ugyancsak nagyon ígéretes kutatási irányt jelöl ki Bangha és Prohászka, illetve a korszak külföldi (elsősorban francia) progresszív teológusainak egybevetése, amelynek során Szabó Ferenc érzékenyen mutat rá a páter gondolkodásának helyére a század közepének teológiájában, illetve annak számos előremutató sajátosságára. Az utolsó két fejezetből Bangha lelki arcéle sejlik fel, különös hangsúllyal lép elénk a halálos betegség árnyékában életével számot vető, a világi küzdelmekkel leszámoló és a kisebbedést vállaló szerzetes alakja. A dolgozat a korábbi Bangha-portrék mellé helyezi a szerzetesi, teológusi és általában véve emberi oldalt, jelentős mértékben tágítva ezzel a páterrel kapcsolatos kutatások szemhatárát.

A következő dolgozat fő forrását Banghának és a magyar rendtartomány vezetőinek a római rendi központtal, mindenekelőtt W³odzimierz Ledóchowski általános rendfőnökkel (1915–1942) való levélváltása, összesen mintegy 250 latin és német nyelvű irat jelenti27, ezeket egészítettem ki a XXVIII. Általános Rendgyűlés dokumentumaival és a vonatkozó naplójegyzetekkel. Munkám módszertani többlete tehát mindenekelőtt abban rejlik, hogy egy eddig szinte kizárólag a nyilvános megnyilatkozásai alapján kutatott személyiséget a nem nyilvánosságnak szánt források alapján vizsgálok, mégpedig egymás mellé helyezve a hivatalos és a magánjellegű dokumentációt.

A jezsuita rend hatékonyságának, erejének egyik kulcsa a 16. századi kezdetek óta részletesen szabályozott, igen alapos írásbelisége volt. Bár Loyolai Szent Ignác rendje ebben a tekintetben sokat merített a koldulórendi hagyományokból, az új szerzetesrend által kidolgozott iratkezelési és levelezési rendszer, a formula scribendi teljesen egyedülálló tájékozódási lehetőséget nyújtott az elöljárók számára. A rendi előírások pontosan meghatározták, hogy az alsóbb szintű elöljáróknak évente hány alkalommal kell beszámolót küldeniük feletteseik számára. A tartományfőnökök gyakran, minden jelentősebbnek ítélt ügyben konzultáltak a rendfőnökkel, de a rendtartományi és rendházi konzultoroknak, a sociusnak, a rendházak elöljáróinak és a novíciusmagisztereknek is évi egy-két alkalommal írniuk kellett Rómába. Leveleikben részben átfogó tájékoztatást nyújtottak a rájuk bízottakról és munkájukról, részben pedig beszámoltak mindazokról az ügyekről, amelyeket kormányzásuk során problémásnak éreztek. Súlyos esetben viszont bármelyik rendtag fordulhatott közvetlenül a generálishoz, aki természetesen minden levélre válaszolt. Ezzel a rendszerrel a rendfőnöknek és közvetlen segítőtársainak hatalmas mennyiségű, többszintű és sokoldalú információmennyiség állt a rendelkezésére, amelynek segítségével a rend első számú vezetője minden releváns szempontot figyelembe véve, körültekintően tudott döntést hozni28.

A jezsuita rend római levéltára a rendfőnök válaszleveleinek regisztrumait hiánytalanul, a beérkező leveleket viszont erősen válogatva őrizte meg. Ebben a hatalmas terjedelmű levelezésben az egyes rendtagok, amennyiben nem voltak nagyobb elöljárók, természetesen csak akkor jelennek meg, ha munkájuk kiemelkedően fontosnak számított, vagy ha fegyelmi probléma merült fel velük kapcsolatban. Ez utóbbi esetben nem kell nagy dolgokra gondolnunk: a napirenddel kapcsolatos lazaság híre éppúgy eljutott Rómába, mint a túlságos tanári szigor vagy a túlhajtott munkatempó. Bangha mind tevékenységének súlya, mind pedig az ezzel járó konfliktusok és fegyelmi problémák miatt sokat szerepel a levelezésanyagban, sőt, talán a legtöbbet a magyar rendtartomány páterei közül a magyar provincia fennállásának első három évtizedében. A hivatalos iratanyag tehát valamennyire mindig torzít, hiszen csak a problémákkal foglalkozik: a csendes munka, a mintaszerű szerzetesi fegyelem és a kiegyensúlyozott lelkiélet aligha kíván adminisztratív intézkedéseket. Ez az oka annak, hogy Bangha jezsuita pályafutásának csak néhány, a dokumentációban felbukkanó részletével foglalkozom, teljesen kimaradt például a képzés másfél évtizede (1895–1910) vagy a római küldetés idején végzett munkája (1923–1926).

Más forráskritikai és elemzési szempontokat vet fel a napló használata. A jezsuita rendben a naplóírás, az önéletrajzi feljegyzések hagyománya egészen Szent Ignácig vezethető vissza, és szorosan kapcsolódott a lelkigyakorlatok által indukált önreflexióhoz. A jezsuita napló és önéletrajz, mint irodalmi műfaj hátterében a lelkigyakorlatok, a mindennapi lelkiismeret-vizsgálat és az elmélkedő imádság gyakorlata húzódik meg29. A rendtagoktól a ma leginkább én-dokumentumoknak nevezett műfaj egyébként sem volt idegen, a magyar rendtartomány atyái közül sokan írtak visszaemlékezéseket, amelyek közül több nyilvánvalóan elveszett vagy lappang, de jó néhány nyomtatásban vagy kéziratban hozzáférhető, ezekből én is sokat merítettem30.

„Két iskola van: azok, akik higiéniai vagy módszertani okokból min­dennap írnak és szenvednek egy átugrott nap miatt, ?behozzák a lemaradásokat, betöltik a mulasztásokat; és vannak, akik többé-kevésbé szabályozott módon akkor írnak, amikor szükségük van rá.31” Bangha kétségtelenül ez utóbbi csoporthoz tartozott. A Philippe Le­jeune által definiált négy napló-funkció (kifejezés, elmélkedés, emlékezet és az írás öröme32) közül – különböző mértékben – valamennyit kimutathatjuk a szövegében. Az elsődleges funkció kétségkívül a máshol kibeszélhetetlen feszültségek rögzítése és ezáltal levezetése volt. A páter külső és belső konfliktusainak – amelyekből volt egynéhány – nagyobb részét a nyilvánosságnak szánt írásaiban, publicisztikájában „kiírta” magából: 13000 oldalt meghaladó életműve erre elegendő bizonyíték. Voltak azonban életének olyan aspektusai, amelyekről a külvilág előtt hallgatnia kellett, ezek leginkább a renden belüli vitái, az elöljárók részéről tapasztalt értetlenség és akadályok; ugyanide tartozik saját munkájának folyamatos tervezése, a lelkigyakorlatok során megélt tapasztalatok, vagy 1936 után a halál gondolatával való állandó tusakodás. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy Bangha naplóját ezek a témák uralják, és alig említi közéleti szereplésének eseményeit vagy éppen viszályait. Jó példa erre, hogy a bizonyos szempontból élete csúcspontját jelentő eucharisztikus világkongresszust egyetlen tőmondattal intézi el, de mondjuk a mellé beosztott rendtársával való nézeteltéréseiről visszatérően ír. Az ilyen értelemben vett megkönnyebbülés és a lelkigyakorlatok során lejegyzett elmélkedések mellett ne felejtsük el: Bangha nagyon szeretett és nagyon tudott írni, ez naplójának stílusbravúrjain is átsüt. Ami pedig az emlékezetet illeti: Nyisztor Zoltán a naplók alapján állította össze a páter életrajzát, könyvében számos szemelvényt is közölt belőlük.

Érdemes röviden felidézni a naplók és általában Bangha hagyatékának a sorsát. A páter halála után feljegyzéseit Nyisztor Zoltán kapta meg az életrajz megírásához. Nyisztor alaposan kiaknázta forrásait, sokszor egyenesen idéz belőlük, de a teljes napló közzétételéről kényszerűen lemondott, „egyrészt az őszinteséget el nem bíró mai idők, másrészt a naplóban szereplő még élő személyek miatt”33. Bár Nyisztor nem említi, de az okok között nyilván az is szerepelt, hogy Bangha naplójában sokat foglalkozik a jezsuita renddel, ezek a közlések akkor végképp nem bírták volna el a nyilvánosságot.

Nyisztortól a naplók talán visszakerültek a magyar jezsuita rendtartomány levéltárába, és annak 1950-ben bekövetkezett pusztulásakor szóródtak szét vagy semmisültek meg; ugyanakkor az is előfordulhat, hogy Nyisztor nem adta vissza a rendnek a füzeteket, hanem ezek már 1940 után kallódásnak indultak – a későbbi fejlemények ez utóbbi lehetőséget valószínűsítik. A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományának Levéltára ma két naplórészletet őriz: az 1914–1917 és az 1936–1940 közötti feljegyzéseket. A korábbi töredék (1914–1917) egykorú gépiratos másolatban maradt fenn, amely minden bizonnyal Nyisztor számára készült, hiszen éppen ezekből az évekből idéz szövegszerűen számos bejegyzést a Bangha-életrajzban. A gépirat alapos tisztázatnak tűnik, amelyben valamennyi gyorsírásos részt feloldottak. A későbbi és egyben utolsó naplórészlet (1936–1940) ma ismeretlen tulajdonosnál van, a közlés alapja a levéltárunkban őrzött fénymásolat. Ugyanakkor érdemes felhívni a figyelmet, hogy a napló többi darabjának előkerülése sem teljesen reménytelen. Két másik füzetet ugyanis a családtagok őriztek egészen az 1980-as évek végéig, amikor azok Rózsa Elemér jezsuita atyához kerültek. Rózsa 1995-ben hunyt el, hagyatéka a rendtartományi levéltárba került, ahol viszont a két naplórészletet már nem találtuk meg, ezek hollétét kiterjedt nyomozással sem sikerült kideríteni.

Szükséges még néhány szót szólni Bangha hagyatékának többi részéről. Mint az szakmai körökben közismert, a magyar jezsuita rendtartomány levéltára és könyvtára 1950-ben a rendtagok által megmentett töredékek kivételével megsemmisült, ebben a sorsban osztozott Bangha iratanyaga is. Ugyanakkor a már említett két naplórészleten kívül a jezsuita levéltár egy doboznyi levelet, feljegyzést és kéziratot őriz Banghától. Ezek túlnyomó része Bangha rendtársa, a budapesti rendházban kollégája és több tisztségben utóda, a kistarcsai internálótáborban mártírhalált halt Vid József (1898–1952) hagyatékában maradt ránk, amely néhány évvel ezelőtt került levéltárunkba. Vid feljegyzései, levelei és kéziratai közé számos Bangha-dokumentum keveredett, talán azért, mert ezeket Vid különböző szempontból hasznosíthatónak vélte. Így maradt ránk számos kisebb jegyzet között Ban­-
gha 1919. évi pozsonyi lelkigyakorlatos diáriuma, a naplóban is emlegetett Franz Boissl prédikációiról készített feljegyzések, szentbeszédeinek kronologikus jegyzéke és maga az 1914–1917 közötti napló is. Sajnos ez utóbbi kivételével a többi feljegyzés nagyrészt gyorsírással készült. Az így összeállt hagyaték legértékesebb részét a Banghához intézett 75 darab levél jelenti, nagyobbrészt az 1910 előtti évekből. A gyűjteményben megtaláljuk apja 18 levelét, számos rendtársa és néhány jelentősebb (Herczegh Ferenc, Horthy Miklósné, Gárdonyi Géza és Prohászka Ottokár) vagy jelentéktelenebb kortárs írását. Bangha egyébként minden bizonnyal nem archiválta különös gonddal a levelezését, amint azt az apja leveleit összefogó pallium hátlapjára feljegyezte: „A noviciátusból való levelekből csak néhányat, a budapesti első 3 évemből alig valamit őriztem meg. Az aktív életben a történelmet csinálni kell, nem írni vagy adatait keresni.”

A naplóban és a hivatalos levelezésben terítékre kerülő konfliktusok segítségével számos fontos kérdésre választ kaphatunk. Mindenekelőtt sokkal jobban megismerjük Banghát, a jezsuita szerzetest, aki hasonló harcokat vívott meg rendjén belül is, mint amilyenekkel kifelé tusakodott. A nagy távlatokban gondolkodó, nagy célokért lelkesedő, a korviszonyok támasztotta kihívásokra érvényes és hatékony választ kereső, új utakra merészkedő jezsuita minduntalan szembetalálta magát a rendi vezetéssel, mindenekelőtt a konzervatív és minden újítást ellenző Ledóchowski generálissal. Bangha aktív jezsuita működése szinte teljesen egybeesik Ledóchowski kormányzásának bő negyedszázadával, így az események a két személy, és rajtuk keresztül a rendben meglévő különböző stratégiai elképzelések és egyházképek évtizedes egymásnak feszülésének a történetét is jelentik.

Mindennek számos, később részletesen kifejtett tanulsága közül most csak egyre szeretnék utalni. Bangha küzdelmei világosan mutatják azt a sokszor rejtve maradt tényt, hogy az egyházi intézmények – akárcsak világi társaik – nem monolit struktúrák, amelyben mindenki minden kérdésben ugyanazt a hivatalos álláspontot vallja, hanem általában belül megosztott, egymással elvi kérdésekben is vitázó tagokból álló, sokszor forrongó testületek; csak éppen ebből általában a külvilág számára semmi sem érzékelhető, a rendszer zártsága és a tagok önfegyelme miatt. Az egyház állandó belső konfliktusa két alapprobléma köré rendeződik. Az egyik a lélek és a betű, azaz az ideákhoz való hűség és az intézményesülésből fakadó elszürkülés és elanyagiasodás szembenállása. A másik feszültségforrás a folyamatosan átalakuló világhoz való alkalmazkodás kérdése: az egyház mennyire engedhet a minduntalan változó korszellemnek, az új eszméknek, és milyen mértékben ragaszkodjon az általa vallott elvekhez, és őrizze meg struktúráinak és módszereinek régi formáit. Ha érzékenyek vagyunk ezekre a belső feszültségekre és útkeresésekre, akkor sokkal jobban megértjük az egyház lényegét is: az isteni és az emberi folyamatos együttmunkálkodásának dinamikáját. Erre a szempontra az elmúlt évtizedek nemzetközi egyháztörténet-írása igen nagy hangsúlyt fektetett, és ennek köszönhetően ma már sokkal árnyaltabban látunk olyan intézményeket, mint például a korábban a legsötétebb színekkel bemutatott római inkvizíció34.

Az alábbi történetek legnagyobb hozadékát, meglátásom szerint, ép­pen ez a szempont jelentheti. A két háború közötti katolicizmus vi­lágában az egyház evilági küldetésével, a társadalom krisztianizációjával kapcsolatban nemcsak az egyházi intézményrendszertől többé-kevésbé eltávolodó, a vallási és társadalmi problémákra a jobb- és baloldali politika kínálatában választ kereső csoportok (így pl. az úgynevezett „ifjúkatolikusok”) körében, hanem a „hivatalosnak” titulált egyházi közegben is nagyon különböző nézetek éltek egymás mellett35. A hagyományos, lassanként megújuló Bangha-kép egy önmagával vívódó, meglepően modern gondolkodású, az egyházi intézményrendszerrel, különösen a „létező klerikalizmussal” szemben nagyon kritikus, sőt, a rendjét és különösen annak legfőbb vezetését többször keményen bíráló, ugyanakkor a végsőkig engedelmes és alázatos jezsuita vonásaival gazdagodik. Az a bizonyos „fanatikus”, „arc nélküli reakciós” nyeri vissza emberi és szerzetesi arcvonásait.

Ezzel talán sikerül egy újabb érvvel bizonyítani, hogy a köztörténetírásnak igenis elengedhetetlen szüksége van a legbelsőbbnek tűnő egyházi vagy teológiai kérdések figyelembevételére, ha az egyház nyilvános szereplésének jelenségeit meg kívánja érteni. Bangha külső tevékenységének megértéséhez jezsuita egyéniségének ismerete elengedhetetlenül szükséges. A kortársak és az utókor számára is ellentmondásosnak tűnő reakciói, ítéletei és véleményei valahol legbelül ezekhez a feszültségekhez, a mindig új célokra törés és a belülről fakadó őszinte engedelmeskedés között feszülő szerzetesi egyéniségének nyugtalanságához is kapcsolódnak. Az ilyen és hasonló vizsgálatok reményeink szerint hozzájárulnak ahhoz, hogy azok a bizonyos „egymást kizáró végletes értékítéletek” finomodjanak, árnyaltabbá váljanak, az ítélkezők pedig ne annyira az ítélet, mint a megértés igényétől vezettetve tekintsenek a korszakra és szereplőire.

Bangha Béla lelki arcéle

Szent Mihály Főangyal,

aki Isten dicsőségének buzgóságától hevítve

az ellene lázongó szellemeket a kárhozat tüzére döntötted,

esd ki számunkra azt a kegyelmet,

hogy ugyanazon buzgalomtól eltelve

korunknak Isten ellen támadó vakmerő kihívásait ellensúlyozva

minden erőnket Isten dicsőségének előmozdítására fordíthassuk.

Amen.

(Bangha imája, 1936 táján36)

Bangha Béla jezsuitát 1940 tavaszán az egész ország gyászolta, amikor 60 évesen elragadta a „Fehér Rém” (1940. ápr. 29.). Amikor tartományfőnöke a halála hírét vette, komor arccal csak ennyit mondott: „Ma leesett a fejünk.” Rendtársa és kortársa, Varga László 1960-as visszaemlékezésében idézi e szavakat, majd hozzáfűzi: „Ez volt a rendtársak véleménye róla. Az egyház, a főváros saját halottjának tekintette, és Budapest népe úgy gyászolta, amint csak fejedelmet szokás.37” Miként a XX. századi katolikus megújulás másik vezéregyéniségét, Prohászka Ottokárt 1927-ben, a nekrológok szuperlatívuszokban méltatták életművét, elsősorban a sajtóapostolt és a harcos hitvédőt; többen Prohászka, sőt Pázmány mellé állították jelentőségét. Nyisztor Zoltán, volt munkatársa és életrajzírója könyve utolsó fejezetében összegyűjtötte a fontosabb nekrológokat38. Ha ezekben, valamint a Magyar Kultúra 1940. májusi számaiban tallózunk, kevés olyan méltatást találunk, amely Bangha Béla jezsuita lelkiségét mélyebben megragadja. Mi most majd éppen ezt szeretnénk megvilágítani főleg a jezsuita naplójegyzetei fényében.

Kortárs méltatások

Még mielőtt a nekrológokban tallóznék, röviden idézek a már említett Varga László jellemzéséből. A fiatal Varga László közelről ismerte és csodálta rendtársát. Csodálatát nem rejtette el, de azért, ha a sajátos „nagyító” stílusában is – húsz évvel Bangha halála után – lényegében tárgyilagosan mutatja be rendtársa jelentőségét.

„A század elején a szabad gondolat féktelen hatalom volt az országban, és a páholyok igen nagy szerepet vittek a közéletben. A fiatal Bangha ezek ellen indult harcba, és hitvédő előadásai az ifjúságot is lázba hozták. Az akkori hitvédelem egész fegyverzete birtokában volt és mesterien tudott vele bánni. Jól kijárta Pázmány iskoláját, és valójában inkább támadott, mint védekezett. Alaposan ismerte az ellenfél minden gyöngeségét és kíméletlenül állította pellengérre. Neki elsősorban nem az volt a célja, hogy megértse a hitetlent, hanem arra törekedett, hogy a katolikus népbe verjen öntudatot…” (A kiemelés tőlem: e találó jellemzésre még visszatérek.) A magyar közönség „valósággal bomlott a Páter után”, de – Varga hozzáfűzi – „néhányan azért csóválták a fejüket, amikor bajvívó kedve túlzásba ragadta.” Később még így ír Varga László: „Bangha mohó szenvedéllyel kívánta látni az Isten arcát, akárcsak Mózes, a próféták, Ágoston, a két Teréz és Prohászka, tehát valójában megvolt benne a misztikus indulat, de azt a maga sajátos egyéni módján élte meg. Korának minden nyugtalanságát fölfogta magába, s azért volt akkora hatása a közönségre, de amíg Prohászka az élet igazságával felelt rá, Bangha inkább a hívő értelem hatalmával akart úrrá lenni rajta. Lelke emésztő szomját megvallotta az egész országnak, amikor a Magyar Kultúrában megjelent Az Isten arca című írása, és ünnepi döbbenettel töltötte el olvasói táborát.”

A Magyar Nemzetben Katona Jenő is igyekezett megrajzolni a jezsuita egyéniségét39. Kiemelte a jezsuita neveltetés, a szerzetesi fegyelem és kemény rendi stúdium hatását, a minden áldozatra kész apologéta, a mindenkinek mindene lenni tudó apostol vonásait. „Az értelem élességével és meggyőző erejével idővel valami megragadó férfias líra társult szavaiban, amelyekben mindig a hit nyugodt világossága érződött.” Katona idézi a történész Szekfű Gyula jellemzését: „Az az egyéniség, aki a Trianon utáni keresztény Budapest gondolkodásának legenergikusabb kialakítója volt, a jezsuita Bangha Béla, eredményeit elsősorban vallásos tevékenységével érte el, kereszttel a kezében hódította vissza az embereket, s amennyiben lépései átvitték a politika területére, itt sikert szintén csak a vallásos erők szereztek számára.40”

A jezsuita Jánosi József a Magyar Szemlében egyik legjobb jellemzést írta rendtársáról41. Előbb bemutatta azt a képet, amely a nagyközönség köztudatában élt Bangha Béláról, amely a következő elemekből tevődik össze: a szónok, az író, a szervező, az egyházi élet belső életének fejlesztője és külső védője, a magyar társadalmi élet tényezője. Ezután megállapította, hogy Bangha Béla egyéniségének kulcsát az ő jezsuita mivolta adja meg, és részletesen felvázolja a rendalapító Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvének és módszerének nevelő iskoláját. A Fundamentum, az alapvető elmélkedés szerint az életcél kompromisszumot nem tűrő követése, erős hit, amely a dogmatikai ismeretek és a hitvédelem forrása volt, ragaszkodás a katolikus egyház tanításához. Mindehhez megvoltak természetes adottságai. „Bangha Béla valóban harcos természet volt, és ezt teljesen és fenntartás nélkül Krisztus hadjáratának szolgálatába állította. Még agóniájában is azt hangoztatta, hogy Krisztus országát terjeszteni, győzelemhez segíteni kell. De minden ellenséges indulatú vagy meg nem értő megállapítás ellenére nemes harcos volt. Erre kötelezte őt nemes jellemén kívül a kereszténység egész szellemisége, a ’szeretet’ főparancsa, de rendjének konkrét szelleme is.” „Élete nagy és teljes szintéziséhez utolsó könyvében, a Világhódító kereszténység c. művében jut el, amelyet már a halálos kórral küszködve írt. Õ maga is ezt a könyvet nevezte ’élete munkájának’, ’nagy’ művének. Ez az alkotása valódi stratégiai mű. […] A Világhódító kereszténység nemcsak Bangha Bélának hosszú és az első arcvonalról, a lövészárkokból szerzett élettapasztalatának nagy értékű szintézisét tartalmazza, hanem mély bepillantást enged az ember lelkébe is.” (A kiemelés tőlem, Sz. F.) A „küzdő Egyház” katonája nemes eszközökkel harcolt a legszentebb értékekért, „Isten nagyobb dicsősége mellett az emberek boldogulásáért”.

Végezetül idézem a szintén jezsuita Borbély István, szegedi főiskolai tanár átfogó jellemzését. „Elsősorban cselekvésre termett s az alkotás igézte le, a hódítók, a nagy eredményeket fölmutató apostoli lelkek voltak eszményképei. Alapjában véve csak egy probléma izgatta őt: miképp lehetne a siker legnagyobb reményében végrehajtani a nagy hódítást, elérni a legnemesebb célt, hogy az egész világ Krisztus előtt hódoljon. Mégis elhibázott dolog volna azt gondolni róla, hogy csak az olcsó siker, csak a közvetlen eredmény sóvárgója volt, meghamisítaná egyéniségét, aki nem látna benne mást, mint a mai kornak szóló, rendkívüli ügyességekkel és különös képességekkel megáldott nagyvárosi apostolt, szervezőt, aki teljesen a gyakorlatnak élt és szélesebb távlatok felé tekinteni sem módja, sem kedve nem volt.42”

Borbély István ezután sorra veszi Bangha egyéniségének legjellegzetesebb vonásait: 1) Legjellegzetesebb nála a világos értelem (logikus érvelés, szabályos gondolatvezetés), de a nagy értelmi világosság sohasem fajult kínzó elemzéssé. 2) A magyar józanság mindig uralkodott szellemén, nem szakadt el a való világtól. 3) Az örök kérdések szerfölött izgatták: Isten, halhatatlanság, örök élet, halál. 4) Átfogó képesség, a művészi, világos, egységesítő erő. „Ezek a természetes képességek sajátos szövetségre léptek, megerősödtek és tökéletesedtek Bangha tanulmányaival.” A teológia szeretetében fontos szerepet játszott nála az összefoglalásra való törekvés. Élete végéig igyekezett frissességében megőrizni tudását. Kedvelt szerzői: Pesch, Scheeben, Karl Adam egyetemes szempontú írásai kötötték le figyelmét. Teológiai, irodalmi, természettudományi, történelmi, főleg művelődéstörténeti ismereteket halmozott fel emlékezetében.

A pozsonyi és innsbrucki tanulmányi felkészülés, majd a folytonos tájékozódás alkalmassá tette az apologetikus előadásokra, irodalomra. Pályakezdésekor Budapesten nagy sikerű konferenciabeszédeket tart, ezekből születnek meg első hitvédő könyvei (A 20. század Krisztus-problémája, Krisztus és a modern társadalom és később a Magyar Kultúra cikkei). Bangha könyvei magas mértéket érnek el, de sohasem fárasztók, nehézkesek. Borbély azt is megjegyzi, hogy Bangha lényegében azt vallotta, amit Innsbruckban kapott, nem mindig követte a Krisztus-probléma újabb kutatásait. Legsikerültebb alkotása, a Nagy kérdések útján (1922), már bizonyos szemléletváltozást jelez, még ha Banghánál ez nem is teljesen öntudatos. Figyelme eltolódik a keresztény élet közvetlen megnyilvánulásai felé, részben az új külföldi apologetikák hatására. A hit elemzésénél az észokok, bizonyítékok mellett hangsúlyozni kezdi: „bármily csodás erejűek a mi hitünk bizonyságai, az embernek a természetfeletti, érzékfeletti igazságokkal szemben mindig módjában áll kibújni, lelkét megkeményíteni. Szomorú szabadság, hogy az igazság ellen is védekezhetünk! Ezért fontos, hogy aki vallási megvilágosodást keres, a lelkét is tárja meg jóindulatra, igazságszeretetre, készségre, az Isten kegyelme befogadására.” Ezt a szempontot hangoztatja a Magyar Kultúra cikkeiben 1917 és 1928 között. A római tartózkodás elősegítette érdeklődését, az Egyház és az egyházi közösség felé fordította. Rómából visszatérve legnagyobb szenvedéllyel az egyháztörténelem felé fordult. Érlelődött benne utolsó nagy munkája, a Világhódító kereszténység. „Többről van itt szó, mint puszta módszertani tanulmányról.” „Itt a távozó nagy apostol mintegy lelki örökségét, szellemi hagyatékát adta át a világnak. Sikerült-e ez a szándéka? Nem szabad felednünk, hogy a munka gyorsan készült, beteg ember írta, aki ha nem is tudta és nehezen hitte, de érezte, hogy sietnie kell […] Talán ez a sietés, ez a lázas munka akadályozta meg, hogy a Világhódító kereszténység minden tekintetben harmonikus munka legyen. Ez az oka, hogy egyes bírálók joggal rámutattak a Bangha hirdette hódítás mellett a lassú, széles körű nevelő, kegyelmet biztosító apostoli munkának a fontosságára.”

Végül Borbély találóan megjegyzi: „De talán nem is volt olyan egyéniség, aki egy könyvben maradék nélkül ki tudta volna valaha is fejezni önmagát. A vulkán minden irányban szórja szét tüzét. Bangha lelkét és jelentőségét is csak az egész életmunka keretében érthetjük meg. Ha így vizsgáljuk őt, akkor könnyebben kitisztulnak előttünk lelki arcának körvonalai. Ezt a nagy tehetséget, ezt a lángoló szívet, ezt a forrongó, alkotni vágyó lelkületet két tény és két rendeltetés mintázta eredetivé. Az első az, hogy pap volt, szerzetespap, a Jézustársaság tagja. […] Isten papját és Szent Ignác gyermekét sürgette mindig Krisztus szeretete. A könnyedség, a derű, a lelkesedés és a hit pedig, amellyel ezt elvégezte, magyar mivoltából fakadt…”

Érdekes e jellemzéshez idézni azt a méltatást, amelyet Bangha írt Prohászkáról43. E cikk azért is érdekes, mivel Bangha önmagát is jellemzi: miután kifejtette Prohászka szónoki művészetének sajátosságait, részletezte a jó szónoklás előfeltételeit (érdekelni, meggyőzni, magával ragadni) és ezeket Prohászkára alkalmazta, némiképp egyoldalúnak tartja (nagy embereknél ez előfordul), hogy mestere kicsit lebecsülte az észérveket, bírálta (tegyük hozzá: joggal) az „intellektualizmust” (racionalizmust), és a száraz logikai érvelésnél előbbre helyezte az átélést, a költői intuíciót.

Varga László szerint Bangha az egyházról beszélt és írt legszívesebben. „Nagyságától, győzelmeitől olvadozott szíve, és minden veresége megkínozta. […] Róma titkáról írta egyik legszebb dolgozatát, amely akkoriban nagy föltűnést és bámulatot keltett. Az egyház volt az élete és sorsa, tehát annak minden kérdésével szenvedélyesen foglalkozott, csak az egyházjog nem érdekelte és azt nem is tartotta tudománynak. A papság és a hívek gyöngeségei folyton kínozták, nemegyszer gyilkos gúnnyal támadt ellenük fiatal korában, de a kishitűeknek sem adott igazat…” Ezt a jellemzést majd ki kell egészítenünk. Igaz, Róma lelke c. útleírásaiban nagy lelkesedéssel (némi hitvédő optimizmussal) ír az Örök Városról és a pápaságról, de öregedvén, amikor már több tapasztalatot szerzett Rómáról és a világegyházról, sokkal kritikusabb lett. Látjuk ezt majd 1936 után írt naplójegyzeteiből. És mivel egyre erősebb lett nála a keresztény unió sürgetése, a felekezeti harc helyett áttért a megbékélés és a párbeszéd keresésére. Ez a vonása már előremutat a II. Vatikáni Zsinat felé, bár Bangha nem ismerte pl. Yves Congar és néhány új teológus két háború közötti egyháztani tételeit és ökumenikus törekvéseit. A párbeszéd felé való nyitást viszont nem tapasztaljuk nála, amikor ateizmus elleni harcról volt szó: nem törekedett megérteni a nem hívőket, hanem egyetemes harcot akart szervezni a bolsevista (politikai) ateizmus ellen44.

Jezsuita hivatás és képzés

Nyisztor Zoltán megírta Bangha Béla életét. Itt csak a jezsuita hivatását és lelki arcélét meghatározó mozzanatokat emelem ki naplójegyzetei alapján a családi környezet, gyermek- és ifjúkor során kialakuló jellemképhez és hivatása csírázásához. Nyisztor értékes vonásokat vázol45. A noviciátust (újoncévet) 1895. augusztus 15-én Nagyszombatban kezdte meg. Visszaemlékezéseibő46l tudjuk, hogy már 10 éves korában Rosty Kálmán kis könyve, Gonzága Szent Alajos életrajza döntő hatással volt életére, hivatására. Aztán néhány év múlva Nyitrán egy kalocsai jezsuita páter lelkigyakorlatos előadásokat tartott: kíváncsian hallgatta az első eleven jezsuitát. Ezek választás elé állították: válaszolt Krisztus hívására. „Beléptem a Rendbe… Következett a noviciátus, a harc kezdete.” Nyisztor a noviciátusi két év nehézségeiről, próbáiról, kísértéseiről, az ifjú újonc lelki küzdelmeiről főleg a családnak írt levelek alapján számol be47. Bangha a kétéves újoncidő végén, mivel még nem volt 17 éves, Nagyszombatból Sankt Andräba került egy évnyi retorikai tanulmányokra, és csak itt, 1897. november 21-én tette le első fogadalmait; csak utána végezte el Nagyszombatban a gimnázium utolsó két osztályát. Ezután kerül sor a hároméves (1900–1903) pozsonyi filozófiára, majd a kalocsai magiszterségre (1904–1906), végül az innsbrucki teológiára (1907–1910).

Nyisztor ezekről a tanulmányi évekről írt hosszú fejezetében több ízben említést tesz Bangha belső vívódásairól, lelki küzdelmeiről, amint ezt az alább közölt naplójegyzetek is tanúsítják48. De az a benyomásunk, hogy némileg elsimítja ezeket a lelki küzdelmeket. Mert egy Molnár Antal által felfedezett kéziratos jegyzet (későbbi visszatekintés) megdöbbentően érzékelteti a fiatal jezsuita lelki drámáját. A teljes szöveget alább közöljük, itt csak a Sankt Andrära vonatkozó kezdő szakaszt idézem: „St. Andrä is részekre osztható: újdonságos tenyérenhordozás. Magyaros korszak […]. Regényes korszak (nagygyakorlat). Borzasztó korszak (Lottenmoser etc.). Nehéz megtérés és józanodás kora. Még mindig játéktáblája voltam a benyomásoknak és ötleteknek. A külső körülmények pedig – a ködös, éles levegő, a Lottenmoser iskolája és módszere, a társak, kikben szintén élt a noviciátus utáni reactio szelleme, a szabadság, a céltalanság és rendes munka hiánya stb. stb. – szintén igen elősegítették a züllést. Ideges lettem, szétdúlt kedélyű, gondolkodásra képtelen; csak Mária-szeretetem élt és égett épen e nyomorult korszakban a legmelegebben, s hiszem, ez mentett meg. Hisz az öngyilkosság is fejemben járt már. Emlékszem, hogy őszintén mondhattam a Rectornak, hogy zavartalan örömöm már jó féléve egy percig sem volt. Azokkal is keserűen összekülönböztem (Rés, Müller), kiket legjobban szerettem. Bugris állapotom a Rectornak (Grossheimann) tudtára esvén, ő lehető legkegyesebben s legjobban segített: örökké hálás leszek neki érte; hisz ő akkor elronthatott volna mindent quoad me in S.J. [ami engem illet Jézus Társaságában]. Votumomon (1897. XI. 21, reggel fél 7 után) apám is jelen volt; pünkösdkor anyám látogatott meg. – 1898. szept. 5–6-án Nagyszombatba jöttem via Sopron…”

Következik rövid jellemzése a tanulmányi évek alatti nehézségeknek: összeütközések elöljárókkal, tanáraival, „forrongó zélusából” adódó konfliktusai. Majd az összefoglalás így: „Ha a noviciátus 2 évében megjött teljes, komoly odaadásom az isteni Mesterhez s hivatásomhoz; ha a matura évében megjött öntudatos, önállóan ápolt s rendezett életkeretem; ha az első pozsonyi év (meg már az előtte tartott utolsó nagyszombati lelkigyakorlat, a pokol meditációja) meghozta a lángoló zélust: ez a 3 év [pozsonyi filozófia] viszont megtanított férfias erélyre s vasakaratra. Isten meg is áldott érte, s vizsgám, ’ex universa philosophia’, mint Timp utóbb mondogatta – kivel nb. azalatt pompásan megbarátkoztam – ritka jól sikerült, bár álmatlan éj után (1903. júl. 4. 9–10 ó.). Így az isteni Gondviselés kegyesen jóra intézett mindent, mert az bizonyos, hogy ama sok, egyenként veszedelmes irkálás volt stílusom iskolája, mellyel aztán Kalocsán élhettem.49”

Látjuk, hogy igazában a tanulmányi évek során rajzolódnak ki a fiatal jezsuita forrongó jellemének alapvonásai, amelyek a későbbiek során is még nehézségek, konfliktusok forrásai lesznek. Nyisztor a felső két gimnáziumi év alkalmával beszél Bangha belső vívódásairól, amelyekre később is kitér. „Ez a vívódás, amiről itt és a következőkben mindig szó lesz, inkább az idealizmus és a realizmus éles összeütközése, fájdalmas csattanása és súrlódása. Mert míg a vágya arra fűtötte, hogy minél több embert, egyenesen tömegeket, az emberiség nagy részét megnyerje az Isten országának, rémülten látta az élet és a világ szörnyű akadályait s az ember erőinek gyöngeségeit és végességét is. Ezért szenvedett tulajdonképpen és vívódott mindig önmagával. Szenvedett, mert nem érezte mindig az erejét fokozódni, s nem látta mindig a tömegek valóságos pálfordulását.50” Nyisztor jórészt találó megjegyzését később igazoljuk, de árnyaljuk is Bangha belső életének fejlődését követve.

A hitvédő teológiája

Alighogy hazatért Innsbruckból, 1910-ben Budapesten átvette a Mária Kongregáció szerkesztését, és elkezdte nagysikerű hitvédelmi előadásait51. A lap két év leforgása alatt már 10 ezer példányszámban kelt el. Majd az 1912-ben elindult Magyar Kultúra lett – a szószék mellett – a hitvédő fóruma. De beszédei könyv alakban is megjelentek. Összegyűjtött műveinek II. kötetében tette közzé Bíró Bertalan a Jézus istenségének bizonyítékai című könyvet, amelynek első kiadása 1911 szeptemberében jelent meg (2. kiadás: 1912, 3. kiadás: 1923). E fejtegetések eredetileg mint a budapesti Jézus Szíve-templomban tartott hitvédelmi férfikonferenciák vázlatos összefoglalásai láttak napvilágot. A nemrég még innsbrucki teológiahallgató aprópénzre váltja iskolás krisztológiai kurzusait, de már figyeli a legújabb (német) hitvédelmi irodalmat is. Bangha maga írta bevezetőjében, hogy a hittudományi szakkönyvek tartalmát igyekszik a világi intelligens katolikusok közé kivinni, Krisztus istenségének örök és mindig időszerű bizonyságait a modern ember gondolkozásához közel vinni. Sikere egymagában is bizonyíték, milyen nagy volt az igény e konferenciákra. Hasonló férfikonferenciákat a század elején Prohászka Ottokár kezdeményezett nagy sikerrel.

Összegyűjtött műveinek I. kötetében – a Nagy kérdések útján után szereplő Istenhit és istentagadás (1923) már szélesebb tájékozódást árul el: az ateizmus válfajait, Kant ellenvetéseit vagy a darwinizmus körüli vitákat bőven tárgyalja, ezekkel kapcsolatban ismeri az újabb irodalmat, miként pl. a könyv végén tárgyalt vallástörténeti problémáknál. A könyv törzsrészét a klasszikus katolikus hagyományos istenérvek kifejtése alkotja. Bangha az Előszóban megjegyzi: „Ez a kötet elsősorban gyakorlati célt tart szem előtt. Tudományos alapon, de közérthető nyelven kifejti a katolikus világnézet alapigazságait, nem a Szentírásból, hanem a puszta gondolkozó ész következtetései s a természettudomány és bölcselet adottságainak révén: ez a jelen kötet feladata.”

Bangha „racionális” hitvédelmének jellemzéséhez: Ha az ember pl. a fejlődésről (evolúcióról) és a darwinizmusról szóló részt összehasonlítja Prohászka Föld és ég c. művének megfelelő részeivel, világosan látja a két hitvédelem közti különbséget. Igaz, Prohászka sokszor költői, kevésbé ragaszkodik a logikai okfejtéshez, mint Bangha: „Hitünk ésszerűségének, tudományos megalapozottságának kimutatása a feladat”. Prohászka a század elején sokkal nyitottabb Banghánál a természettudományokkal, nevezetesen az evolúcióval szemben, kitér a bibliai teremtéstörténet értelmezésére és a természettudományos eredmények összevetésére, nagyon helyesen kerülve a konkordizmust (a betű szerinti értelmezést), hivatkozva Szent Ágostonra is52.

Borbély István méltatásában láttuk: Bangha hitvédelmi írásaiban lényegében azt vallotta és hirdette a katolikus hitről, dogmatikáról, amit még Innsbruckban kapott tanáraitól; nem követte pl. a Krisztus-probléma újabb kutatásait. Talán – tegyük hozzá – a modernizmus elítélésének tele után lassan kibontakozó teológiai fejlődést, az exegézis, az egyháztan lassú megújulását már csak azért sem követhette közelről, mert roppant (szónoki és írói) hitvédő tevékenysége miatt erre nem lett volna ideje. Más volt a helyzet Prohászka esetében, aki Rómában Newmant és Moehlert követő professzorok iskolájába járt, és a történetiség, a fejlődés (dogmafejlődés!) kérdéseivel megismerkedett, barátkozott egyes modernista szerzőkkel (a bergsonista Ed. Le Roy), vagy az írásértelmezésben kezdte alkalmazni a történeti-kritikai módszert53. Talán éppen Prohászka indexre tétele is intő példa volt Ban­ghának, aki hitvédő tevékenységében merev dogmatikus maradt. Fentebb kiemeltem Varga László jellemzéséből: „Neki első sorban nem az volt a célja, hogy megértse a hitetlent…” Erősen érvelt, támadott, cáfolta az ellenfél érveit, „különös képessége volt maró gúnnyal nevetségessé tenni a hitetlenséget.” Milyen messze vagyunk már – főleg a II. Vatikáni Zsinat óta – ettől a magatartástól! Keressük a párbeszédet minden keresővel, a jóakaratú hitetlenekkel is. Keressük az ellenfélnél is az igazságelemet. Főleg – Lacordaire szavaival – „nem a magam igazáról akarom meggyőzni a másikat, hanem közösen keresni vele, hogy a teljesebb igazságban egyesüljünk.”

Mindjárt látjuk, hogy ez a magatartása figyelemre méltó módon megváltozik élete vége felé, amikor a keresztény unióról eszmélődik és cikkezik: megváltozik a protestánsokkal (a reformációval) kapcsolatos ítélete is, bár sok nehézséget okoz neki a merev katolikus (a Trienti és az I. Vatikáni Zsinatok) egyháztana, illetve egyáltalán az üdvösségre való egyetemes meghívás értelmezése. Naplójában még élete vége felé is azért gyötrődik, hogy mit tehet még, hogy minél több lelket megmentsen a kárhozattól. „Mert közben az idő rohan, közelgünk a véghez, ahol senki sem dolgozhat többé s mi lesz akkor azokkal, akiket talán én menthetnék meg?54” Az alapvető teológiai problémák gyötörték élete végén is. Nemcsak a halál és túlvilági élet, örök sorsunk. A halálban sok vonzó és vigasztaló van, „már az is, hogy ott végre tisztán látunk mindent. Annyi ´szörnyen érdekeset’ megtudunk, például, hogy csak ezt mondjam: a teológia összes titkait, vagy hogy hányan kárhoztak el s hányan és kik üdvözültek?”

Bangha Béla a régi egyháztani maximát vallotta: Extra ecclesiam nulla salus, az Egyházon kívül nincs üdvösség. Akik nem tartoznak az egyházhoz (keresztség nélkül haltak meg), legfeljebb a limbusba, a „pokol tornácára” kerülnek, ha nem kárhoznak el. Utolsó nagy műve, a Világhódító kereszténység első fejezetében, amikor „a Krisztusország egyetemes diadalravitelének parancsáról” eszmélődik, megmagyarázza, miért beszél „hódítás”-ról: „hódító munka ez, mert az embereket szinte önmaguk ellenére is vezeti a saját javuk felé. […] Nekünk együtt a világot úgyszólván az akarata ellenére kell megmentenünk.55” Majd mindjárt felveti a nehéz egyháztani kérdést, amellyel korábban is annyit vívódott: szükséges-e az embereket az Egyházhoz vezetnünk, nem üdvözülhetnek enélkül is? Vajon „akik egy életen át jóhiszemű tévedésben és tudatlanságban voltak, utolsó perceikben akár rendkívüli megvilágíttatás útján is rátalálhatnak az igaz útra s megnyithatják szívüket az igaz hit alaptételei s a kegyelem előtt? Vagy a kárhozattól megmenekülnek, és legalább valamiféle természetes, örök boldogulás” lesz osztályrészük, mint a megkereszteletlenül elhalt gyermekek? Aztán leszögezi a három tételt: 1. A megmentés és üdvözülés százszor könnyebb és biztosabb az igaz Egyházban, mint azon kívül. 2. A természetfölötti, örök boldogság elérése sok százmillió lélekre nézve legalábbis nagyon kétséges az igaz Egyházhoz való látható csatlakozás nélkül. 3. Még ha valamennyi ember üdvözülhetne is az Egyházhoz való látható csatlakozás nélkül, akkor is Krisztus nagysága és dicsősége megkövetelné, hogy az ő országát már e földön felvirágoztassuk, diadalra emeljük56.

Az újabb teológia és a II. Vatikáni Zsinat tanítása (Lumen gentium 16 és Gaudium et spes 22) túljutott ezen a felfogáson. Mivel Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (1Tim 2,4), ha valaki saját hibáján kívül nem hallott az Evangéliumról, de követi lelkiismerete szavát a jóra, és kész elfogadni a teljesebb igazságot (Krisztust), ha azt felismerte, eljuthat az üdvösségre. Krisztus mindenkiért meghalt, és a Szentlélek minden jóakaratú ember szívében működik. Minthogy az egyházon kívül is létezik a kegyelem, az üdvösség lehetősége nyitva áll a jó szándékú, lelkiismeretük szavát követő ateisták és más vallások képviselői előtt is. A Lumen gentium kezdetű zsinati konstitúció 16. pontjában olvassuk: „Akik Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget. Az isteni Gondviselés azoktól sem tagadja meg az üdvösséghez szükséges segítséget, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de – nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak becsületesen élni.57”

Bangha töprengéseit, személyes vallomásait olvasva előveszem élete végén összeállított, nagysikerű könyvét, az 1939-ben megjelent Világnézeti válaszokat. Az apologéta élete végén is még a rá jellemző magabiztos stílusban, szinte minden vallási/világnézeti kérdésre „kész” választ ad, minden problémára megvan a – mondhatnánk – „receptválasza”. Bangha maga is megjegyzi az előszóban, hogy „nem szakszerű és tudományos fejtegetésekben”, hanem „a mindennapi élet nyelvén s a világi emberek igényéhez mérten” fogalmazza meg tömör válaszait, igazítja ki a torzításokat, az istentagadó, vallás- és egyházellenes támadásokat. Bővebb eligazításhoz a saját könyveire, a Katolikus Lexikonra, a Bangha–Ijjas-féle többkötetes Egyháztörténetre és Schütz Dogmatikájára utal. Láttuk, hogy Bangha az üdvözülés, a mennyország-kárhozat kérdésében a hagyományos katolikus felfogást vallja. Itt kétszer is említi az 1Tim 2,4-et: Isten mindenkit az igazság ismeretére és az üdvösségre akar vezetni, beszél a vágykeresztségről, továbbá a kereszteletlenek és ártatlanul elhunyt kisdedek valamiféle „középállapotáról” (limbus)58. Mennyire megnyugtatta volna a II. Vatikáni Zsinat előbb ismertetett tanítása! Hozzáteszem: e kérdésben is, miként más dogmatikai és egyháztani problémák esetében a naplójegyzetekben kevésbé „dogmatikus”, kritikusabban fogalmaz: a másokat tanító apologétának kész válaszai vannak, ha önmagának ír naplójában, radikálisan kérdez, lassan átalakul szemlélete.

Így történik az egyháztani kérdések átgondolásakor, a keresztény unióról szóló írásaiban. 1936-ban megjelent Róma lelke című könyvében, ahol a római központot és a pápaságot dicsőíti, nem hallgatva el az árnyoldalakat sem, Luther reformjáról árnyaltabban kezd beszélni. A reformáció pozitívumait „a katolikus polémia a harc hevében sokáig vonakodott elismerni, de nincs okunk kételkedni benne.” Majd hozzáfűzi: „a vallásszakadás nem érte el, vagy nem egészen érte el célját. Az igazi reformot a katolikus Egyház hajtotta végre, – kétségtelenül a vallásszakadás katasztrófáján megindulva.59”

Bíró Bertalan Bangha összegyűjtött műveinek XXIX. kötetében „Keresztény unió” cím alatt gyűjtötte össze a páter kevéssé ismert írásait a keresztények egyesülésének témájáról. A kötet bevezetője elején Bangha vallomását idézi, aki – tagadhatatlan felekezeti polémiái ellenére – főleg élete második felében az ökumenizmus szószólója lett, konzervatív egyháztana ellenére is. „Vissza kell utasítanom azt a felfogást, mintha nekem a másvallásúak elleni harc volna az elemem. Aki irodalmi, szónoki és lelkipásztori működésemet ismeri, ilyet rólam nem mondhat. […] Engem egyáltalán nem a harcra neveltek, hanem a pozitív vallási igazságok szeretetére és művelésére. Csak akkor lettem apologéta, harcos és hitvédő, amikor láttam, milyen eszközökkel s fegyverekkel küzd a kereszténység s a katolicizmus ellen a szabadgondolat, a zsidó liberalizmus, a destrukció és azoknak keresztény csatlósai.” Az összegyűjtött irodalmi hagyaték, több addig kiadatlan, kéziratban maradt írás meggyőz bennünket arról, hogy Banghának „nem a hadakozás volt életeleme, hanem a keresztények egyesítése, a keresztény unió. Ez a vágy egész életén végigkíséri.60” Minden dogmatikai merevsége ellenére Bangha hangoztatja: „A lényeg az, hogy a szeretet vezessen mindenkit még akkor is, ha tévedésekkel áll szemben, s csak ott nyúljon erőteljesebb fegyverekhez, ahol nyilvánvalóan rosszindulattal vagy bántó könnyelműséggel kezelnek fontos, lényegbevágó kérdéseket.”

Bíró álláspontjára és az akkori katolikus felfogásra jellemző a következő, mintegy Bangha nyitottságát mentegető megjegyzés a bevezető végén: „Szükségesnek látszik hangoztatni, hogy e gondolatok erősen magukon hordozzák az első tervezgetés, a kezdeti tájékozódás nyomait. Ebből magyarázható a dogmatikai ellentétek túlságosan szelíd értelmezése, ez a forrása annak a másvallásúak iránt tanúsított nagy megértésnek, amely az illetők valódi nehézségével s érzékenységével mégsem számol kellőképp, innét a lapokon itt-ott jelentkező nagy optimizmus.”

Bangha Prohászka Ottokár ökumenizmusára hivatkozik, aki szivárványhidat akart építeni Pannonhalma és Debrecen között61. De megállapítja: „Prohászka optimizmusa megépítette a szivárványhidat, de szivárványhídon, sajnos – járni nem lehet.” Érdekes írás: „Luther és műve. Két türelmes ember beszélgetése.62” Egy protestáns és egy katolikus párbeszéde szép példa a toleranciára, az álláspontok közös tisztázására, a szeretettől vezérelt ökumenizmusra. Így végződik: „A katolikus: Szerintem a vallási béke maga is kevés követelés. Több kell ide, mint a béke: szeretet. Ami azonban éppen nem jelent liberális hitközönyt. S lehet, hogy a Gondviselés a több szeretettől teszi függővé várható legszebb ajándékát: a krisztusi egység helyreállítását. – A protestáns „Hogy mindnyájan egyek legyenek.” Alapvető Bangha Keresztény unió című nagy tanulmánya a kereszténység újraegyesítésének kérdéseiről63. A jezsuita hangsúlyozza: „A felekezeti háborúk és hitviták kora rég lejárt, helyettük azonban szembeszökő az élet és a művelődés szekularizációja, aminek részben szintén a keresztények vallási megoszlása az oka.” Bangha örömmel közli az ökumenikus mozgalom lépéseit: összejövetelek Stockholmban, 1925; Lausanne-ban, 1927, amelyeken, sajnos, a katolikus egyház képviselői nem vettek részt. Ismeretes, hogy az 1948-ban Amszterdamban megalakult Ökumenikus Világtanácsnak ma sem tagja a katolikus egyház, bár a zsinat óta szépen kibontakozott a katolikus ökumenizmus, a teológiai párbeszéd a nem katolikus keresztény egyházakkal. Bangha rámutat az egységért végzett imahét fontosságára, amely a zsinat ökumenikus dekrétuma szerint is – a megtéréssel – az egységtörekvés „lelke”.

Bangha nem naiv optimista: látja az egység útjában álló akadályokat, legfőképpen a dogmatikai nehézségeket. Többször visszatér arra, hogy nem lehet szó dogmatikai „engedményekről”, hiszen ez tanbeli relativizmushoz vezetne, ezt a protestánsok és ortodoxok sem akarják. A katolikus egyháznak lényegesen dogmatikus álláspontja kizár minden alkudozást, egyezkedést. A következő javaslat merül fel: ha dogmák terén nem is lehet engedmény, „viszont az egyházfegyelmi kérdésekben legmesszebbmenően vétessék figyelembe a protestáns álláspont s jelesül a katolikus Egyház ismerje el, hogy a reformáció történetileg indokolt jelenség volt s hogy az elszakadás megmerevedésében egyházi tényezők is súlyos hibákat követtek el…” Ilyesmit Bangha is gondolt, de itt megjegyzi: „félő, hogy még ha az illetékes tényezők ebben az irányban keresnék is a közeledést, a fent említett nehézség lényegében mégis megmaradna.64” A cikk a továbbiakban beszél még történeti akadályokról, majd az érzelmi és politikai ellentétekről. De azért valamiféle remény mégis marad. A tények azt bizonyítják, hogy protestáns hittudósoknál a dogmatika lényeges átalakuláson megy át: közelednek a katolikus állásponthoz. A nagy hitviták hevében kiélezték az ellentéteket, azt hangsúlyozták, ami szétválaszt, nem pedig azt, ami egyesíti a Krisztus-hívőket.

Arról persze nem szól Bangha, hogy a katolikus teológiában is jelentős egyháztani és dogmatikai fejlődés indult el: mi is újraértelmeztük a reformáció idején vitatott tételeket (sola Scriptura, sola fides, sola gratia), és az ökumenikus párbeszéd oda vezetett, hogy 1999-ben katolikusok és evangélikusok egyetértésre jutottak a megigazulás kérdésében. Mennyire örült volna a jezsuita, ha a negyedszázaddal későbbi II. Vatikáni Zsinat egyháztanát és ökumenikus dekrétumát, valamint a vallásszabadságról szóló határozatát megismerhette volna!

Hatos Pál történész egy jelentős tanulmányban elemezte Prohászka Ottokár és Bangha Béla ökumenizmusát65. A szerző meggyőzően kimutatja, hogy Bangha a „keresztény unió” sürgetésekor kései, posztumusz írásaiban eljutott az ökumenizmus és az egyháztan olyan értelmezéséhez, amely alapján a zsinat előfutárának tekinthető, Yves Congar és Karl Rahner felfogásához közeledett. Mindenféle keresztény felekezeten belül megtalálható a „vágybeli egység” a kegyelmi élet alapján kezdőlegesen azok között, akik Istennek erre vonatkozó akaratát még nem ismerték fel, de „joggal tekinthetők bizonyos fokig öntudatlanul is a katolikus Egyház gyermekeinek, főleg ha a kegyelmi élet révén ők is kétségtelenül eleven tagjai annak a titokzatos testnek, amely azonos az Egyházzal.66” Ezt a megsejtést fogalmazták meg és terjesztették ki az önhibájukon kívül nem keresztényekre és nem hívőkre a II. Vatikáni Zsinat fentebb ismertetett dekrétumai.

Utolsó, életművét és nagy vízióit összegező művében, a Világhódító kereszténység-ben természetesen visszaér a keresztény unió „káprázatosan szép víziójára” is67. „Krisztus az egész emberiséget üdvözíteni akarja s tőlünk várja az elhatározó lépéseket ennek a szándékának megvalósításában. Ezért a missziós érdeklődés, a nem katolikusok és nem keresztények hazahozatalának szorgalmazása lényeges jegye minden igaz katolicizmusnak. Különös figyelmet s odaadó tevékenységet követel tőlünk ez irányban elszakadt keresztény testvéreink visszahozatala, hogy Krisztus akarata szerint ’egy akol legyen és egy pásztor’…” Jellemzők már ezek a bevezető mondatok is. Két lappal később, az unió dogmatikai, érzelmi és történelmi akadályairól írva leszögezi: „Az unió természetesen csak a katolikus Egyházba való visszatérés alakjában képzelhető el s látszólag ez ma az egyesülés legfőbb akadálya.68” Az azóta kibontakozott ökumenizmus, főleg a II. Vatikáni Zsinat egyháztana (LG) és dekrétuma (UR) óta elmélyült teológiai párbeszéd katolikusok és más keresztények között „természetesen” elveti ezt a szemléletet. Nem lehet szó arról, hogy „elszakadt testvéreinket” „hazahozzuk”, „visszatereljük” a katolikus akolba! De vannak Banghánál előremutató meglátások is. A követendő utakról írva a következőket szögezi le:

1. Tapintat és szeretet az érintkezésben és vitatkozásban. 2. Õszintén elismerjük a tőlünk elszakadtak értékeit. 3. Minél gyakrabban tesszük szóvá az elszakadás, az egység elvesztése miatti fájdalmat és felcsillantjuk az unió reményeit, nagyszerű vízióját. 4. Mindez nem jelenti, hogy a békés közeledés kedvéért a vallási közönyt mozdítjuk elő69. 5. Szakadatlanul irtani kell a nem katolikus vidékeken terjedő téves felfogásokat a katolicizmusról. 6. Meg kell találni a személyes érintkezések módozatait. 7. Ápolni kell az ökumenikus gondolatot, óvatosan követni az ökumenikus mozgalmat. 8. Végül nagy súlyt kell helyezni az unióért való imádkozásra és imádkoztatásra (januári imahét)70.

Bangha ezután még szól a zsidókról és a pogányokról. Álláspontja a két háború közötti hivatalos tanítást követi, minden pozitív vonása ellenére messze vagyunk még a II. Vatikáni Zsinat egyháztanától (Lumen gentium, 15–17, Határozat az ökumenizmusról, Nyilatkozat a vallásszabadságról s a nem keresztény vallásokról).

Pedig Bangha egész működése azt a korszerűsödést sürgeti, hirdeti, amelyet majd negyedszázad múlva a zsinat igyekszik megvalósítani. Írásaiban gyakran, az 1938-as római rendi nagygyűlés alatt is, amikor az ateizmus elleni propagandára vonatkozó beterjesztését vitatják, naplójában emlegeti a Rendalkotmány VII. részét, ahol Szent Ignác és a rendgyűlések a küldetések, apostoli munkák kiválasztásához adnak szempontokat. A korszerűség és egyetemesség, a MAGIS a jezsuita szellem sajátossága. A vezérelv: oda küldjék a tagokat, ahol Isten nagyobb dicsősége érhető el, ahol általánosabb, hatékonyabb, fontosabb, szükségesebb, sürgetőbb a rend munkája71.

A hit hirdetésének, terjesztésének és védelmének modern távlatait vázolja a Világhódító kereszténység. Morel Gyula megvilágította egyházszociológiai szempontból e mű részben túlhaladott, részben ma is érvényes „haditervét”72. Most csak arra hívom fel a figyelmet, hogy Bangha 1938-ban, amikor Rómában részt vett a rendi nagygyűlésen, értesült arról, hogy XI. Pius a jezsuitákra bízta a hét évvel korábban megszületett Vatikáni Rádió vezetését. Bangha nagy lelkesedéssel fogadta a hírt, és mindjárt fontolóra vette, hogy kéri kinevezését e modern hitterjesztési médiumhoz. A nagy sajtóapostol fő művében kitér a modern eszmeterjesztés új eszközeire: szépirodalom, film, színház, rádió. Ez utóbbi jelentőségét részletezi: „A rádió mindenkit elér, minden osztályt és szellemi irányt bűvkörébe von. Jobban, mint a sajtó, mert bizonyos irány sajtóját rendesen csak ennek az iránynak hívei veszik figyelembe, míg a rádió egyetemes jellegű. […] Egy csavarásba kerül a fáradság és tanúk nélkül hallgathatunk keresztény igehirdetést vagy kommunista programbeszédet, vehetjük a Vatikán rádióállomását, avagy Münchent és Moszkvát. […] Egy újszerű szellemi hódító hadjárat lehetőségei vannak adva ezzel; a hódító az ellenséges területen is akadálytalanul dolgozhat, híveket verbuválhat a maga eszméi és törekvései számára. […] Protestáns országokban lehetne hirdetni a keresztény unió nagyszerű vízióját…73” – Hasonlóan lelkesedett volna a sajtóapostol a televízió és az internet, a digitális kommunikáció mérhetetlen mai lehetőségeiért!

Bangha Béla lelki arcéle naplójegyzetei tükrében

Bangha Béla 1906–1925 közötti naplójegyzeteiből Nyisztor Zoltán megmentett töredékeket, ezeket idézzük még az 1936-tól írt, kéziratban megtalált jegyzetek előtt. A feljegyzéseket olvasva nemcsak Bangha tanulmányi éveire, készülődésére, majd apostoli munkájának kibontakozására vethetünk pillantást, hanem lelki élete fejlődésére is. Fiatal korában is már elkapja a lázas tevékenység, pedig – Szent Ignác fia lévén – tudja, hogy a belsőből, az Istennel való eleven imakapcsolatból kell kiáradnia a hatóerőnek a külső tevékenységre. Nemegyszer lelkiismeret-vizsgálatot tartva szemrehányást tesz magának, hogy elhanyagolja az imaéletet, és innen származhat a „meddőség” az apostolkodásban. Tele van tervekkel, feszülő ambícióval. Tudja, hogy több alázatra és természetfölöttiségre lenne szükség. 1915. január 24. és 31. között Nagyszombatban végzi a lelkigyakorlatot az ünnepélyes fogadalom előtt. Azzal kezdi feljegyzését, hogy „ha tán nincsenek is enormis bajok s van is bennem némi jó, azért a két fődologban nagyon hátra vagyok még: még nem élek egészen Istenben s az Istennel, akit pedig megközelítenem még apostoli feladatomnál is szükségesebb életfeladatom, sem apostoli téren abszolúte nem látszik foganatja annak a nagy tervszerű, a messze kiható munkát célzó programnak, amelyet annyiszor forgattam elmémben, hogy majd… majd… Isten gondolata, a tabernákulum, az Oltáriszentség, az ima, a mise stb. mellett még nagyon is érzéketlenül megyek el; sem apostoli imák, sem a magam édes személyének az Istennel való folytonos összeköttetése nem foglalkoztatnak; az ima és az Isten gondolata még nem lélegzetvétele a lelkemnek; még mindig csak a ritka lucidum intervallumokban [világos időközökben] sejtem meg az apostoli munka sürgősségét, úgy főleg azt is, hogy ki nekem az Isten, mim nekem ő, mit adott nekem, s mi dolgom lesz vele örökké?...74” És ebből a „diagnózisból” vonja le hosszú jegyzetében a lelki megújulás feladatait. „Nem magamat keresni s előtérbe tolni [feladatai teljesítésében] – tehát több alázat és természetfölöttiség.75”

Férfikora delén már megcsapja az elmúlás szele: 35 évesen betegeskedni kezd. „Az idő múlik, rettenetesen. Õsz hajszálak, töredezőbb egészség, már távolról sem a régi fényes memória; néha még a természetes munkakedv is megcsappan… s maholnap ugyanannyi ismerősöm van a föld alatt, mint a föld felett. […] Húsz év előtt is jezsuita voltam, körülbelül írói működésemnek is megülhettem volna már 25 éves jubileumát, hisz korán kezdtem. […] Istenem, hol van a gyermekkor, hol az ifjúkor? Meddig fog még tartani a fiatalos erő, megjelenés, munkabírás. S meddig fogok működhetni általában? Húsz évig? Oh, már akkor is 54 éves, hatvanhoz közel leszek. Harminc évig? Ezzel meg már aggastyán, 64 éves leszek…76”

Meghatottan olvassuk e jegyzetet, ismerve Bangha további pályáját, a későbbi megpróbáltatásokat, majd a 20 év múlva kezdődő fehérvérűséget, amely – nem „aggastyánként”! – hanem (szemünkben ma már „fiatalon”) 60 évesen a sírba vitte. 1936 augusztusában kezdett – kéziratban fennmaradt – naplójegyzeteiből megismerjük lelki küzdelmeit, a fokozatos leépülését, az elöljáróktól érkező engedelmességi próbákat; lelkisége elmélyül, vállalja Krisztussal a keresztet, aki megalázta magát, engedelmes lett egészen a kereszthalálig (Fil 2,8).

Nyisztor Zoltán „Az utolsó betegség” c. fejezetben hosszan idéz az alább közlendő kéziratos naplójegyzetekből77; de más jegyzeteket is ismerve leírja: már 1935. július 8-án megállapították, hogy Bangha fehérvérűségben (leukémia) súlyosan megbetegedett. A páter csak lassan döbben rá helyzete súlyosságára. Minden bizonnyal betegsége és a közeledő vég indítja arra, hogy Naplójában „mérleget”, számvetést készítsen életéről.

Amikor 1936 augusztusában újra naplót kezd írni, miután 13 éves kora óta írt és megsemmisített naplójegyzeteiből átmásol néhány adatot családjára vonatkozóan, így morfondíroz a naplóírás indokairól: „Magáról másoknak, a nyilvánosságnak csak az ír, aki bizonyos jelentőséget tulajdonít önmagának – ami a legtöbb esetben undok és mosolyogtató képzelődés. Legföllebb két szempontból lehet értelme akármily szürke vagy félszürke ember autobiografikus önelszánásának: ha merőben lélektani vagy kortörténeti okulás céljából veszi az ember az elbeszélése tárgyául a saját becses és humoros énje élete folyását. Mert hiszen igaz: legelevenebb írás az, ami a legegyénibben átélt tapasztalatokból s megfigyelésekből fakad és sokszor a legszürkébb életnek is lehetnek olyan élményei és aperçui [meglátásai], amelyekből mások tanulhatnak vagy legalább amelyeken hasznosan elmerenghetnek.78”

Bangha ezután megállapítja, hogy rossz emberismerő, magát se ismeri ki eléggé. Nem tudja, miféle „klasszis”: „okos vagy ostoba, nagyra hivatott vagy képzelődő, komoly vagy léha, vidám vagy mélabús, szent vagy haszontalan”? „Bizonyos, hogy több lett belőlem, mint a nyitrai szegény fiskális-gyerekből bárki kinézte volna…” Úgy érzi, hogy – bár sokat tanult és tud – sok nála „százszor kisebb emberek ágálnak mindenfelé a fórumon – egyházin s világin.” „Világreformeri rohamok gyötörnek és szorongatnak s főleg egyházreformeri álmok – a fogam csikorog, ha látom s érzem, hogy ezerszer jobban csinálnám, mint ez vagy az. […] A következő percben egy semmi, egy cikk, egy levél, egy apró intézkedés kérdésében csak úgy tudok dönteni, ha előbb valakivel ’hangosan gondolkodom’ róla.” A következőkben példákat – ellentéteket – hoz fel önmaga jellemzésére. Nyelvtudása: sok nyelvet ismer, sokan megcsodálják érte, mégis néha úgy érzi, hogy csak magyarul tud. „Más ilyen ellentét: a nagyság és a kicsiség a távlataimban. Szűk nekem Macedónia, pozsonyi filozófiám zelus-fellobbanása óta betege vagyok a világterveknek; látom is, hogy senki se csinálja a nagyot – nálunk, s apró senkik csinálják – odatúl. De a következő percben oly kicsiny vagyok magam is, hogy ijesztő: apró sajtóhibákon, tervezgetéseken, panaszokon nyargaló.”

A következő önjellemzés a jezsuita lelkének mélyére hatol: „Jezsuita vagyok – szívvel-lélekkel, s mégis ha őszinte akarok lenni, fel-felvetem magam előtt a kérdést: minden tekintetben szerencsés-e az a stílus, az a taktika, az a specifikum, amelyet a Societasnak – nem a Szent Ignác-i primitív elgondolása, hanem – tényleges történeti alakulása és jelen irányadó tényezőinek érvényesítése jelentenek. Csak azt nem tudom, jobb-e, mint bármi más elképzelhető. Nekem minden okom megvan arra, hogy idejutásomban a Gondviselés kegyes vezetését s parancsait lássam s hálásan köszönjem. Kimondhatatlan sokat köszönök is azoknak az eszméknek, amelyek Loyolai Ignác szívében s elméjében gyúltak ki, s amelyeket eddig minden emberi elmázoló és elsüllyesztő és ellaposító tendenciánk teljesen és lényegesen elhomályosítani nem tudott. De aztán egészen higgadt tárgyilagossággal nézve: ma, úgy érzem, semmi sincs annyira végzetes az Egyházban, mint az, hogy az egyéniségeknek tér nem engedtetik, hogy ami tehetség s erő nagyritkán Isten kegyelméből akad […], azt véka alá rejtik, elkallódni, felőrlődni engedik s kényszerítik, s ezzel az Egyház ügyét hihetetlenül visszavetik, hiszen oly szörnyen sok függ attól, hogy egyéniségek képviselik-e a legfőbb Eszméket, vagy hivatalnokok, béresek, szent ügyefogyottak és hitvány árulók, jámbor buták és szürke középszerűségek…”

Végül „a könyörtelen őszinteség vonalán”: „katolikus vagyok”, „elégek a vágytól, hogy a katolicizmust felvirágoztassam; sírok, zokogok azok mulasztásain, akiken múlna, s nem teszik. És mégis, néha nem tudom, nincs-e a konkrét (nem az isteni) katolicizmusban is hiba; Isten akarata-e az, ami benne a nem lényegesből kikristályosodik, rárakódik, beléakaszkodik. […] Olyan-e a katolicizmus is, még bizonyos tantételeiben és tanrendszerében is, aminőnek az Úr akarta? S a morálisban? S a jogrendszerében? A kormányzásról nem is beszélve? – Hát íme, ennyire nem tudom magam előtt még magamat sem igazán véleményezni, teljesen felismerni.”

Látjuk majd a későbbiek folyamán, főleg a rendi nagygyűlés idején Rómában szerzett tapasztalatai, kritikái és gyötrődései olvasatán, hogy a „világreformer” jezsuita is, miként korábban Prohászka Ottokár79, terveivel és kritikáival megelőzte a II. Vatikáni Zsinat korszerűsítési programját, határozatait80. Elsősorban szervezeti reformokra vágyott, a „szegény és szolgáló egyház” eszménye lebegett szeme előtt. Életirányáról eszmélődve még megállapítja: világi és egyházi nagyurak sikerei, érvényesülései őt nem kísértik, nyugodt tud lenni. „Mert dísz és pozíció egyúttal fék is és gát sokszor. […] Más legyen kegyelmes és professzor úr és püspök és elnök… Tiszteleti tag és hordjon rendjeleket és csillagokat, de én legyek éppoly ordótlan és címtelen, mint… Jézus volt! S az életemben egy szikra se legyen másra szentelve, mint az ügy előbbre vitelére – tekintet nélkül koncessziókra, sallangokra, gyerekes cifraságokra.” „Nem is ez izgat soha; sokkal inkább, sokkal vészesebben, elcsüggesztőbben: teszek-e valamit, teszek-e eleget, az okosat teszem-e? Naplómban nem is szeretek visszaforgatni: mindenütt ez a kínzó, leverően megválaszolhatatlan kérdés: mi a teendő, hogyan, mit kellene tennem, hogy csekély időmet s erőmet lehető jól hasznosítsam a lelkekért s Jézus országáért. Hogy irigylem néha azokat majdnem, akik ezen nem vívódnak annyit. Hiszen tettem egyet-mást életemben, de nem tehettem volna-e sokkal többet s jobbat? S a hátralévő, egyre rövidebb időt mire használjam? Itt megint az önismeret hiánya kínos. Én annyiféléhez értek egy keveset, hogy sok. Írjak? Könyvet? Cikkeket? Napilapba? Beszéljek? Utazzak? Gondolkodjam? Itthon? Külföldön is? Kis körben intenzíven? Vagy nagyban extenzíven? Mire vessem magam? Népre, intelligenciára? Milyen irodalomra? Milyen opusokra? Mert közben az idő rohan, közelgünk a véghez, ahol senki sem dolgozhat többé s mi lesz akkor azokkal, akiket talán én menthetnék meg?”

Tudatában van már betegségének, de kezdetben még viccesen beszél róla. Megírja első elmélkedését a halálról: „Levél a fehér rémhez.” De még mindig a lázas tevékenység vágya kínozza: tenni, tenni, minél többet, még mindig „munkalázban” ég: „Az én bajom tán éppen az, hogy csupa munkalázban nem mindig az okosat teszem…” „Én nem értem azokat a papokat és jezsuitákat, akik kényelmesen élnek a maguk kis munkakörében s akiket nem hajt és fojtogat és késztet lázas munkára a gondolat, hogy minél többeket mentsenek meg az örök haláltól!” 1937. júl. 14-én ezt jegyzi be naplójába: „Tragédiámnak szoktam érezni, hogy nekem az Úr Isten sok szent vágyat, sok akaraterőt és leleményt is adott s oly kevés helyzeti energiát, s ez sokszor leverőleg hat. […] Nekem az az egyik legfőbb bajom (baj-e?), hogy szinte az Isten ellenére akarom megmenteni a világot. Hogy előbbre akarom vinni az Isten országát ott, ahol azt látszólag az Úr maga sem akarja előbbre vinni…” – Mindig a tenni, tenni, a lázas aktivitás! A súlyosbodó gyilkos kór ellenére még ezután következik a római rendi nagygyűlés, az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus megszervezése, valamint a Világhódító kereszténység megírása. De a betegség, a szenvedés a közelítő Vég megtanítja a jezsuitát utolsó éveiben a „passzivitás” és a kisebbedés elfogadására, a kereszt bölcsességére.

„A Nagy Kapu előtt”

Ezzel a címmel jelent meg a Magyar Kultúra hasábjain – már a Páter halála után – 1939-ben írt, „mélyen szántó elmélkedése”, amellyel búcsút kívánt venni „a világtól, hazájától és nagyon szeretett rendjétől”81. Ez a lapja olvasóközönségének szánt, szárnyaló retorikával megírt elmélkedés árulkodik ugyan a közeli véget érző jezsuita megrendüléséről, de nem annyira őszinte, mint az utolsó évek naplójegyzetei, amelyeket nem a nagyközönségnek szánt „apologetikai” célzattal, hanem amelyekben a maga számára jegyezte le félelmét, szorongását, kísértéseit és érveit arról, hogy vajon mi vár rá a Nagy Kapun túl. Sok feljegyzést találunk a római rendi nagygyűlésen szerzett élményeiről, Ledóchowski generálissal való vitáiról, a világegyház és a jezsuita rend helyzetéről. De az események hátterében egyre aggasztóbban tapasztalja a fehérvérűség elhatalmasodását: elmélkedése egyre inkább a nagy átmenetre és az odaátra összpontosul.

Szent Ignác Lelkigyakorlatainak Fundamentumát most már „halálosan” komolyan veszi: megtalálni az egyensúlyt („indifferenciát”), a belső szabadságot, hogy teljesen Isten akaratára bízza magát. Az ember célja Isten dicsérete és szolgálata, a saját és mások lelkének üdvözítése, és minden viszonylagos ehhez az abszolúthoz mérve. „Szükséges ezért, hogy közömbösekké tegyük magunkat minden teremtménnyel szemben, ami szabad akaratunk döntésére van bízva és nincs neki megtiltva. Ugyannyira, hogy a magunk részéről ne akarjuk inkább az egészséget, mint a betegséget, a gazdagságot, mint a szegénységet, a tiszteletet, mint a gyalázatot, a hosszú életet, mint a rövidet, és következetesen így minden másban.” (Lgy 23.)

1936. szeptember elején végzett lelkigyakorlatának „fő eredménye: most már komoly s maradéktalan végrehajtás, úgyis rövid a hátralevő élet; más ne érdekeljen (!!!) és ne vonzzon, és most már csak az Úristené legyek. Olyféleképp, mint mikor vótummal kötöttem magam a mindig jobbhoz.82” Közben megjegyzés a margón: klinikai kezelés, leukémia stb. utolsó kenet), majd 1937. március: „Egészen eredménytelenül ez a propozíció nem maradt. Ma már sok tekintetben szkeptikusabb vagyok az élet értékeivel szemben, mint még két éve, nagyobb stílben is gondolkozom s nem melegszem fel efemer értékű tervekért, munkákért sem. Mi történeti jellege lesz ennek vagy annak 100 év múlva? Kérdem a saját munkáimról s nem szívesen megyek bele csekély jelentőségű dolgokba.83”

1937. június 25: „Amikor az ember nagy beteg, és sokat szenved, ott a »part szélén« olyan másképp látja az életet, és úgy csodálkozik aztán, hogy annyi az egyelőre egészséges és semmire se gondoló ember! És olyan másnak látja az Istent is, aki oly szörnyen hatalmas és oly könnyen térdre kényszeríti az embert s oly problémákat dob elénk önmagában. A halál kettős probléma: az elmúlás tényéé és az elmúlás kínjáé.”

1937. szeptember 12.: „Óriási gondolat s vigasztaló: tíz év múlva ilyenkor lehet, hogy én már látom a jó Istent! […] Az igaz halálában sok vonzó és vigasztaló van. Már az is, hogy ott végre tisztán látunk mindent. Annyi mindent fogunk megtudni, ami szörnyen érdekes – például, hogy csak ezt mondjam: a teológia összes titkait, vagy hogy kik voltak őseim, ősapáim és anyáim egészen Ádámig és Éváig, és mi volt az élettörténetük, mennyi regény! Vagy hogy hányan kárhoztak el s hányan és kik üdvözülnek? Vajon ezzel és ezzel mi lett? Aztán: Miért akarta Isten, hogy ez vagy ez így legyen, például az egyház történetében, a saját történetemben, az egyesek történetében?”

A már idézett 1937. szeptember 12-i naplójegyzetben a túlvilági életről eszmélődve írja: „Érdemszerzésnek és apostolságnak vége: de vége-e az aktivitásnak is? A jelentős, nagystílű tevékenységnek is? Úgy kell-e elképzelnünk, hogy a mennyben tétlenségre leszünk kárhoztatva, mint valami muzeális tárgyak, mint a spirituszba dugott gyíkok vagy csak úgy egy helyben topogva ujjongunk a boldogságunknak és azzal vége? Lehetetlen! Pál és Xavér boldogsága csak ez legyen? Hogy mi az a roppant aktivitás, mely ott ránk vár, ma persze nem tudjuk, de kell lennie – ennek is örülni szabad, ha majd rák vagy fehérvér vagy bármi más ráterít a fájdalmak ágyára, a soha többé fel nem kelésre – itt. És ott? Nem szabad a dolgokat túl földiesen képzelni, pl. a feltámadást. Hely? Méretek? Kor? Nem? Stb. dolgában. […] Gondolom, hogy sokat árt a hit komolyságának a túl sok anthropomorfizmus a túlvilági dolgok érzékítésében…” Majd még ugyanebben a jegyzetben: „Ha sokszor az elkedvetlenedés bénítja meg amúgyis megfogyott munkabírásomat, ebben bizony kicsit a tiszta szándék hiányát s egy kísértés felülkerekedését kell látnom. Bennem sok humor és jókedv mellett alapjában sok pesszimizmus és melankólia is van – utóbbi Imre [a testvére] szerint apai örökség.”

1937 őszétől még keményen tevékenykedik: az Eucharisztikus Kongresszus előkészítése, beszédek, római kapcsolatok, a rendi nagygyűlésre való készület (december végén beválasztják az általános rendgyűlés magyar küldöttei közé), majd a római részvétel a XXVIII. Általános Rendgyűlésen 1938 tavaszán, ütközések W³odzimierz Ledóchowski rendfőnökkel, a kereszténység válságáról tervezett művének megfogamzása és kezdeti írása stb. Kevesebb az utalás betegségére. A rendgyűlésre összegyűlt atyákkal való találkozás és a tárgyalások feltárják előtte a világegyház és a Társaság helyzetét, az apostoli feladatokat. Bangha itt Rómában mintegy megfeledkezik betegségéről.

De 1938. március 5-én ezt írja be naplójába: „Mindig újra rajta kapom magamat, hogy kicsit félek a haláltól. Ha úgy mesélem itt, hogy 5–10 év alatt végem lesz, akkor úgy elfog valami ostoba keserűség; vagy ha arra gondolok, hogy ezek még élnek és hatnak tovább, s én már hamarosan megszűnök tényező lenni, s hiába tanultam annyit, nyelveket s miegymást, erre hamarosan nem lesz többé szükség, – ha elfog az akaratlan kétség: igazán igaz-e minden, és úgy igaz-e, ahogy a teológia mondja az au-delà-ról [túlvilágról]: akkor kicsit elszomorodik a szívem. Persze az ima és a meditáció és az evangélium olvasása aztán megint felemel…” Aztán folytatódik az eszmélődés a világ mulandóságáról. „Ebből a világból úgyis mindenki kimegy, s maga a világ elmúlik – előítélet és babona, hogy azt hisszük, ez a realitás. Se Nápoly, se gótika, se Capri, se San Michele, se irodalom, se parlamentarizmus, se kultuszkormány, se Magyar Kultúra, se test, se étel, se lélegzet, se nyár, se bálok, – praeterit figura hujus mundi (1Kor 7,29 kk). Ez mind csak árnykép és álom, a valóságok odatúl vannak.”

A „valóságok odatúl vannak” – állítja, hiszi. De azért elfogja a kétség is, hogy igaz-e mindazt, amit az egyház tanít, úgy igaz-e, ahogy a teológiában tanulta a „végső dolgokról”, és ahogy az apologéta másoknak hirdette. Mert lehet „bizonyítani” a Szentírás és a Hagyomány alapján az örök életet, a feltámadást, sőt – ha valaki hisz Istenben – bölcseleti érveket is találhat a halhatatlanságra, hivatkozva Isten bölcsességére és emberszeretetére. De a hit nem zárja ki az „akaratlan kétséget” és a szorongást a bizonytalanul biztos Vég előtt. Itt példának hozhatjuk fel a jezsuita tudós, Teilhard de Chardin példáját, akinek hitét senki nem vonhatja kétségbe. Mint minden jezsuita, Teilhard is évente elvégezte a nyolcnapos ignáci lelkigyakorlatot. Rendtársa és barátja, legjobb ismerője, a neves teológus Henri de Lubac Teilhard imaéletéről írt könyvében egy fejezetet a tudós lelkigyakorlatainak szentel. Naplójegyzetei tanúskodnak hitéről és imaéletéről. Jellemző, hogy fő céljának tekinti, és ezért imádkozik, hogy Isten „valós” legyen számára, tehát olyan eleven Valóság, aki egészen lefoglalja életét és egészen átalakítja azt. „Egész napomat azzal töltöttem, hogy Isten jelenlétébe helyezkedjem. Számomra ez az igazi Fundamentum. Hinni valóban, hogy Te létezel, Istenem. Minden nehézség ebben van, – azt hiszem mindenki számára. Ha az ember ´langyos’, ennek az az oka, hogy nem meri kockára tenni életét a bizonytalanra, az ingatagra. Ó, ki teszi számomra Istent valóssá, megingathatatlanná…?!84” – A teljes hit, amely a kegyelem műve – adja meg a választ másutt. A hit szilárdít meg mindent, a hit adja a valóságérzéket. A hit szemével vesszük észre Isten láthatatlan jelenlétét.

Igen, ezt hiszi, ezt vallja Bangha Béla is, bár ő sem rejti el kételyeit, kísértéseit. A magabiztos apologéta, a „Világhódító kereszténység” megálmodója nemcsak a „hiúságok hiúsága” bibliai igazságát éli át a Nagy Kapu előtt, hanem azt is, amit a mai teológusok, így pl. Josef Ratzinger „megkísértett hit”-nek nevezett 1968-as Bevezetés a kereszténységbe c. könyve elején85. A hitetlenségtől áthatott világban a hithirdető (és hitvédő) nemcsak azt tapasztalja meg, hogy milyen nehezen tudja a mai embernek hitünket tolmácsolni, „hanem azt is, hogy saját hívő meggyőződése mennyire kiszolgáltatott a hitetlenség támadásaival szemben.” A teológus Ratzinger lisieux-i Teréz naplójára hivatkozik. A fiatal, tüdőbajos karmelita leírja élete vége felé hitellenes kísértéseit: „A legmegrögzöttebb materialista gondolatai hatalmasodnak el bennem.” Vajon létezik-e túlvilág? De – fűzi hozzá Ratzinger – a nem hívő is kételkedhet saját hitetlenségében: vajon valóban lezárt teljességet képez-e a jelen „valós” világ, amelyet ilyennek kiáltott ki.

E példákkal azt akartam érzékeltetni, hogy az élete végéhez közeledő, hajdan magabiztos, „hódító” apologéta is kezdte átélni és naplóiban kifejezni nemcsak az ún. „negatív teológiát”, hanem valamiképpen belépett a misztikusok „sötét éjszakájába”. Idővel jobban meglátta, hogy a hitaktus nem csupán észérvekkel bizonyított tételek elfogadása (persze ezt korábban is tudta, igazában csak hangsúlyeltolódásról van szó), hanem – a kegyelem indítására – szabad döntés, bizonyos „ugrás” következménye. Nem beugrás az irracionáléba, hanem ésszerű hódolat: „Tudom, kinek hittem.” Bangha Béla lassan ébredt rá az intellektualizmus, vagyis racionalizmus túlzásaira, amelyek ellen Prohászka már korábban küzdött, megismerve az új apologetikát és az életfilozófiát (Blondel, Nietzsche).

A nagygyűlés után, ahol nem fogadták el javaslatait, majd a májusi Eucharisztikus Kongresszus fényes sikere után, amikor egyre világosabb „tervszerű félreállítása” – 1938. augusztus 3-án ezeket jegyzi be naplójába: „Ennél súlyosabb problémák: 1. Lelki élet: új aszkézis, abszolút racionális és históriai alapon. De mégis lelki élet. Hogyan kellene nekem imádkoznom, s miért? Kérő imák. Elmélkedések és önvizsgálatok; sablon és mechanizmus nélkül, de elevenen. Szentségek. Szentgyakorlat: hogyan? 2. Hitélet: mit nem kell (legendák, túlzások, bizonytalanságok, naivságok, teológiai opíniók). Lehet-e túlzás a doctrina Ecclesiae-ben s melyikben? Az aszketikus sablonokban? Sz. Ignác? Gondviselés és önműködés. Morális alapelvek. 3. Racionális apostolkodás… 4. Életprogram a betegség s körülmények mellett. Propaganda és defenzió: itthon, kicsiben, fejletten. Meglevő művek […] ellátása és tágabb dolgok… 5. Mennyire tudok ez iránynak itthon s kívül iskolát csinálni? A Krise-könyv (magyarul) s latin mása. 6. A Generálissal és a Provinciálissal [Somogyi Jenővel] a viszony…”

Egész életprogram, pedig betegsége súlyosbodik. A kongresszusi megfeszített munka miatti fáradtság is fokozza levertségét. Szeptember 4-én ezt jegyzi fel: „Végére kellene már járni ennek a rémes melankóliának, amely már egészen eluralkodik rajtam; talán a leukémia is oka, vagy a kor, vagy mi, hogy szörnyen felveszek mindent: a hibákat az egyházszervezésben, az S.J. vezetésben, országban, házban, emberekben, magamban. Se in pace et vera humilitate interna conservare… [Megőrizni magamat a békében és az igazi belső alázatosságban.] Sokszor bizony túlozva is. Az eredmény pedig: kedvetlenség és munkaképtelenség.” Megállapítja hogy rengeteg a baj, a komiszság, ferdeség körülötte. „Igaz, hogy nem könnyű alkotni, mikor az ember felülről bizalmat nem érez, s mások lerontják, amit az ember épít; de azért sok jó is van körülöttem és sok munkaalkalom. Az Úr Jézusnak sem lehetett gyönyör az emberek között járni, annyi ostobasággal és rosszasággal találkozni, s ha komoly volt is, de levert nem volt, csak a passió éjszakáján. Bízni kell a jó és hű Jézusban, elvégre egy kicsit ő intéz mindent s a sorsomat is: betegség, sikertelenségek, magamra hagyottságok; őellene nem lehet lázadni s amit ő küld, abban meg kell nyugodni, s keresni, mi az, amit adott viszonyok közt mégis tehetek érte; nem pedig duzzogva félreállni vagy lassan mindenkivel összeveszni.”

Mit tehetek érte? Még most is a cselekvés, a munkaalkalom keresése. Fokozódik a kisebbedés. Közeledik a passió éjszakája. A lelkigyakorlatozó a kereszten függő Jézushoz imádkozva ezt kérdezi: „Mit tettem én Krisztusért? Mit teszek Krisztusért? Mit kell tennem Krisztusért?” (Lgy 53) Bangha 1938 őszén elvégezte a saját lelkigyakorlatát, majd 1939 nyarán a jezsuita papnövendékeknek is lelkigyakorlatot ad. 1939. május 27-én ezeket jegyzi fel: „Ezek a depressziók a téli betegséggel elenyésztek, vagy már előbb az őszi nagygyakorlattal, amelyekben a lelkigyakorlatos könyv néhány titkára jöttem rá, s engedem erősen hatni magamra az ´in ferendis omnibus injuriis, et omni vituperio’ fölséges momentumait…” – Hivatkozás ez a Lelkigyakorlatos könyv Krisztus Királyról szóló elmélkedése végén (Lgy 98) szereplő önfelajánlásra: „Mindenek Örök Ura, a te kegyelmeddel és segítségeddel teszem meg felajánlásomat végtelen Jóságod színe előtt […] Akarom és kívánom és megfontolt elhatározásom, ha ezzel jobban szolgállak és dicsérlek, hogy Téged utánozzalak minden sérelemnek, minden gyalázatnak és a teljes […] szegénységnek elviselésében…”

A fiatal Bangha Béla, amikor mint novícius Sankt Andräban letette első fogadalmait – miután elvégezte a 30 napos lelkigyakorlatot, arra kötelezte el magát, hogy a Kereszt Zászlaja alatt küzd Krisztus mellett Isten országáért. De bizonyos idő kellett, mígnem megértette, hogy nemcsak tenni, alkotni kell, hanem elfogadni a betegséget és a megrövidített életet, nemcsak a sikert és a hírnevet, hanem a sikertelenséget és a meg nem értést is (elöljárók részéről is) – így lesz Jézus Társaságában a keresztjét hordozó Jézus igazi tanítványa, „társa”. December 3-án így panaszkodik: „Ma végre felkelhettem a 16 napos vénagyulladásból. A ´Hódító’ [Hódító kereszténység] nagyban nyomódik […]” Miután utalt a Fülöp-szigetekről jött válaszra (körkérdésére), ahol az országos sajtót és szociális műveket néhány jezsuita végzi „Krisztus országa számára”, így folytatja: „ez a Generálisnál nem számít, ezért soha egy szó elismerést nem kaptam, csak korholást s még Rómából hazajövet is azt az apostoli tanácsot: ´Von der Presse halten Sie nur die Finger weg!’ [A sajtótól tartsa csak távol a kezét!] S akkor aztán csodálják, hogy mindenütt a hitetlenség győz s a Hitlerek egész országok ifjúságában sorvasztják el a katolicizmust! Nekik 3 konferencia a kommunizmus ellen fontos, a kommunizmus gyökérben elfojtása nem fontos. – Húsz év múlva nem gondolkodnak majd így, légy nyugodt s ha e változást előmozdíthatod, jó.”

Elérkezik 1940. február 2-a: „25 éve ma, hogy professziót tettem. Istenem, mennyi hálára kötelez irántad ez a szó! Nem szólva arról, hogy ezzel a Jézustársaságnak teljes mértékű tagjai közé kerültem s már ezzel is bizonyos hatóerőt kaptam (pl. a római Kongregációban), mily kegyelem csak a votum is. Hogy Isten ezt megkívánnom engedte. […] Mennyi megköszönni valóm lesz s marad az örökkévalóságra! Hogy apró nyitrai fiskálispurdéból Krisztus az ő seregének mégis csak valamicske tisztjévé emelt. Szónokká tett, íróvá, apostollá! Annyiszor tartott vissza szinte akaratom ellenére végzetessé válható ballépésektől s balfogásoktól! S hogy a Szűzanyát adta nekem s mily forró szeretetérzést fakasztott bennem Iránta – üdvösségem legbeszédesebb zálogát! Ó s az Oltáriszentség! Amikor reggelente elmondhatom a mise után: Uram, megint hozzám jöttél! Megint fölemeltél, magadhoz öleltél! Hála, hála, hála!”

1940. február 12–20. között megint klinikán volt röntgen-besugárzáson. A fehérvérsejtek szaporodását nem tudják megakadályozni. 19-én úgy látszott, hogy a röntgen már nem segíthet rajta. „Még élek 1 évet, de már csak egyre növekvő gyengülésben s aztán vége. A halál közeledtére megrendültem, s hogy legyen mihez tartanom magam, néhány elvet leszögeztem magamnak, amelyeket idézek: In conspectu Mortis haec ob oculos servanda. [A halállal szemközt ezeket kell szem előtt tartani].” Következik hét pont. A „megrendülésben” a maga számára vázolja azt a lelki magatartást, amelyeket már többször megfontolt, és amelyeket másoknak is kifejtett a halála után megjelent nagy elmélkedésben: „A Nagy Kapu előtt”.

Két hónappal halála előtt, február 27-én újra összegezi a lényeget: „Három dolgot jelent a halál: 2 viszonylag kicsit és egy egészen nagyot. A 2 viszonylag kicsi: a) maga a halálos betegség s meghalás, a maga lehetséges vívódásaival együtt; b) az egész evilági turbékolás itt hagyása […] Az egyetlen egészen nagy harmadik: az, ami odatúl vár. Mi az első kettő e harmadikhoz képest! S ha e harmadik im ganzen [teljesen] szörnyen örvendetes, akkor hát a halál is az.”

Mi is az, ami odatúl vár? Az előbb említett hétpontos feljegyzésben leírta, hogy miért is nem kell sajnálni itt hagyni a földet. 1. Mivel előbb-utóbb úgyis itt kell hagyni. 2. Mert odatúl szebb és nagyobb és sokkal jobb dolgokat remélhetek, találkozom azokkal, akiket ismertem és szeretek, s főleg ott van Jézus az ő irgalmával. 7. „Örülni nagyon annak, hogy most már megtárulnak előttem hamarosan, még ha tisztítóhely után is, a Nagy Távlatok, nagy igazságok, nagy szépségek, nagy szeretetek, a kimondhatatlanul szép mennyország – és Mária – és Jézus! Idelenn kicsi voltam s ostoba, odatúl nagy leszek és szeplőtelenül okos; idelenn nemigen értem rá magamnak élni, odafenn requiescam a laboribus meis [megpihenek munkáimtól] – és nem leszek a hibás benne, ha non possum operari amplius [nem munkálkodhatok többé].”

Mindezeket a gondolatokat kifejtette a halála után megjelent „A Nagy Kapu előtt” c. híres elmélkedésében, amelyre tanulmányom elején hivatkoztam. Mert a kínzó egzisztenciális kérdésekre az alapvető válasz: az Igazi Valóság odatúl, a Nagy Kapun túl kezdődik. A szónoki lendülettel megírt elmélkedést megszakítja az Ágoston vallomásaira emlékeztető imádság: „Isten, te fény és báj, te örök szikla és édesség, te rettenet és révületbe ejtő varázs, te talány és megoldás, te érdekek kigondolója és létrehozója, te szép és szörnyű, te tisztaság és nagyság, te örvény és csúcs! Te, akitől mindnyájan jövünk s akihez mindnyájan megyünk! Akit elérni, meglátni, akiben elmerülni s akivel összeforrni: az üdvözülés maga. […] Ó hogyan köszönjük meg neked majd odatúl, a Nagy Kapun túl egy örökkévalóságon át, […] hogyan köszönjük majd meg neked, hogy semmi létünkre szerettél minket, létet adtál nekünk, országodba hívtál s kebledre fektettél minket és mindent megadtál nekünk, amid csak neked magadnak van? – Mi van a Nagy Kapun túl? Te vársz ott miránk, te egyedül! A többi semmi sem hozzád képest. […] Ó, bocsásd meg, hogy valaha mást is szerettünk, mint Téged!86”