Amikor az ember mérlegre tesz egy emberi, tudományos pályát, nehéz dolga van. Miként lehet összegezni sok évtized munkáját? Hogyan lehet a tárgyi teljesség igénye nélkül, de mégis a lehető legnagyobb eszmei hűség igényével felrajzolni valakinek az arcélét, akinek élete igen jelentős részét az írás tette ki? És hogyan összegezzünk egy művekben lenyomatot hagyó curriculum vitae-t, amikor a személy, aki mindemögött áll, egyszerre teológus, költő, író, rádiós újságíró?

Szabó Ferenc jezsuita szerzetes idén ünnepli 80. születésnapját, s e jeles évforduló kapcsán jelent meg az Éghajlat Könyvkiadónál Új távlatok. Válogatott irodalmi, művelődéstörténeti és teológiai tanulmányok című kötete. Olyan újabb tanulmányok ezek, amelyek próbálják a neves jezsuita szerző munkásságában a hazatérés utáni két évtizedet egybefogni (ld. Előszó, p. 5). A vaskos (512 oldalas) kötet hármas tagolást mutat, amely mind tematikájában, mind stílusában tükrözi magának Szabó Ferencnek sokarcú szellemét: I. Irodalom, II. Művelődéstörténet, III. Teológia.

Szakfolyóiratunk szempontjából természetesen a III. rész a leginkább érdeklődésre számot tartó, azonban röviden szólnunk kell az első két részről is. Az elsőben fellelhető írások (előadások, tanulmányok, esszék) hűek ahhoz a gondolathoz, amelyet Pierre Emmanueltől kölcsönöz Szabó, s amellyel az 1994-es Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik konferenciabeszédét kezdte meg: „Biztos vagyok abban, hogy a hit a világ tavaszát jelenti, amint az ateizmus a telet. […] Mert a tavasz hirdetése is hivatás: részvételünk az egyetemes teremtő Aktusban” (Nyitány, p. 7). A jezsuita szerző értő tekintettel vizsgálja, elemzi a modern és a posztmodern kor képét. Az irodalomban, a legmélyebben emberit megszólaltató művészi szóban egyfajta locus theologicus-t lát. A kortárs ember, annak kultúrája, szellemi valósága olyan hely, ahol a hit tavasza megszülethet, legyen mégoly kemény is a tél. A legnevesebbeket (Pascal, Baudelaire, Rimbaud, Claudel, Gide, Valéry, Emmanuel, Saint-Exupéry, Nietzsche, Babits, József, Illyés, Dsida, Vas) taglaló írások mellett találkozunk ebben a részben a két világháború közének irodalmát meghatározó Prohászkával, vagy a polihisztor Dienes Valériával is.

A második rész (Művelődéstörténet) két fő csoportra tagolódik. Az elsőben lelhetők fel azok a tanulmányok, amelyek Szabó kiterjedt és évtizedes Pázmány-kutatásának eredményeit ismertetik. A korkép, a Pázmány-recepció története és értékelése mellett nagyon értékesek azok az oldalak, ahol a nagy magyar bíboros teológiai munkásságának értelmezésével találkozunk (Pázmány Péter, az európai szellemáramlatok közvetítője, 217–231; Pázmány, Szent Tamás értelmezője, 232–242; A sztoicizmus befolyása Pázmány prédikációira, 243–255). Mindez előre mutat egy még meg nem írt Pázmány-monográfia felé, amely nem csak a történeti tényekre, vagy a forráskritikára korlátozódik, hanem a teológus Pázmányt képes teológiai szinten és módszerrel bemutatni (hasonlóan szerzőnk már megjelent Prohászka-monográfiájához). A második blokk a Jesuitica címet viseli – itt kifejtést nyer a jezsuita iskoladrámák értelmezése, a barokk szellemiség és stílus szellemtörténeti háttere és egy sajátos jezsuita „dráma-elmélet” is.

A kötet harmadik része (Teológia) elevenünkbe vágó kérdéseket taglal. A szellemi-filozófiai körkép (Isten halála – avagy Isten időszerűsége, 299–314) után tematikus fejezetek következnek, mindannyiszor egy-egy Szabó által már hosszú évek óta ismert és ismertetett teológusról, vagy teológiai relevanciájú gondolkodóról (Ricoeur, Rahner, de Lubac, de Chardin). Hosszabban elemzi Joseph Moingt SJ krisztológiáját (három alfejezetben, 373–405), amely nagy visszhangot váltott ki a nemzetközi teológiai világban. Emellett olyan hittudományi érdekességekkel is találkozunk itt, mint a feltámadás és a kozmosz átalakulásának kérdése (406–419), vagy Keresztes Szent János munkássága (430–441) és a szentignáci lelkigyakorlatokból ismert „érzékek alkalmazása” nevű elmélkedési mód leírása, bemutatása (442–449). Két záró fejezet foglalkozik az archaikus népi imádságok teológiaiságával, azok értelmezési lehetőségeivel (450–456 és 457–477).

A kötetet – a Casaroli bíboros halálára írt rövid megemlékezés után – bő húsz oldalnyi jegyzetanyag, bibliográfiai jegyzék zárja.

A cím programadó: Új távlatok. Abban az évben adja kötetének ezt a címet Szabó Ferenc, amikor megszűnt a Távlatok című folyóirat, amelytől személyes életének és munkásságának elmúlt két évtizede nem választható el. A cím utalhat arra, hogy a kötetben olyan írásokat olvashatunk, amelyek a Távlatokban még nem jelentek meg, de mutathatják egyszersmind – és bizonnyal ez a fontosabb – azt az eltökéltséget, amely a most nyolcvan esztendős jezsuitában ott él: haladni előre a kötetből is kirajzolódó úton, hirdetni a „hit tavaszát”, s mindezt úgy, hogy nem csak hiteles hangon, de teológiai igénnyel, szaktudományos komolysággal szólaljon meg. Sok erőt kívánunk hozzá – ad multos annos!

 Dr. Török Csaba