Bikfalvi Géza*
Loyolai Szent Ignác és a pápák
A jezsuita rend egyik „különlegessége”, hogy más szerzetesrendekkel
szemben, nemcsak a hagyományos hármas – szegénység, tisztaság, engedelmesség –
szerzetesi fogadalmat teszik le, hanem engedelmességet fogadnak Krisztus
mindenkori földi helytartójának, a pápának. A rend Alkotmánya szerint a pápa a
jezsuiták legfőbb elöljárója. Szent Ignác egyik fő jellegzetességének, a
pápához való külön hűség és engedelmesség, a Jézus Krisztus által
alapított hierarchikus Egyház iránti mélységes ragaszkodásának és gyermeki
tiszteletének a kifejeződése. Már a Lelkigyakorlatokban is megfogalmazza az
Egyház iránti ragaszkodását, tiszteletét, szeretetét és engedelmességét:
„Tegyünk félre minden ítéletet és készséges, elszánt lelkülettel
engedelmeskedjünk mindenben Krisztus, a mi Urunk igazi Jegyesének, aki a mi
szent Anyánk, a hierarchikus Egyház.” (Lgy, 353)
A pápához fűződő különleges kapcsolat, a külön hűségeskü ténye, már a Jézus
Társaságát megalapító, 1540. szeptember 27-én kiadott „Regimini militantis
Ecclesiae” kezdetű pápai bulla szövegében is megtalálható:
„3. Minden rendtag legyen tudatában, és naponta fontolja meg nemcsak a
professzió utáni legelső időszakban, hanem az egész életén át, hogy a Társaság
összességében is, minden egyes tagjában is, hűséges engedelmességben szolgál
jelen Szentatyánk, a pápa, és utódai, a római pápák alatt szolgál Isten
seregében, és bár az evangéliumból tudjuk, igaz hittel ismerjük és szilárdan
valljuk, hogy minden keresztény hívő alá van vetve a római pápának, mint főnek
és Jézus Krisztus helytartójának, mégis Társaságunk nagyobb alázatossága,
mindegyikünk tökéletes önmegtagadása és a saját akaratunkról való lemondás
érdekében igen hasznosnak ítéltük, hogy mi mindnyájan egyenként a fent említett
közös köteléken túlmenően különleges fogadalommal elkötelezzük magunkat arra,
hogy bármit is parancsoljon a mostani pápa vagy akármelyik későbbi a lelkek
javát és a hit terjesztését illetően, és bármely országba is akarjon küldeni
bennünket, azonnal, minden kifogás és mentegetőzés nélkül – amennyiben rajtunk
áll – parancsát teljesítsük, akár a törökökhöz vagy bármilyen más hitetlenekhez,
beleértve az Indiáknak nevezett vidékeken élőket, akár bármilyen eretnekekhez,
szakadárokhoz, vagy bármilyen hívőkhöz küldjön is.”
A későbbiekben, egy évtized tanulságai és tapasztalatai alapján, az új
kihívásoknak megfelelően pontosította a szöveget III. Gyula pápa, az
1550. július 21-én kiadott „Exposcit debitum” kezdetű bullájában:
„3. Mindaz, aki e Társaságban professziót tesz le, nemcsak a professzió utáni
első szakaszban, hanem egész életében tartsa emlékezetében, hogy e Társaság
összességében is, professziót tevő minden egyes tagjában is, hűséges
engedelmességben Szentatyán, III. Pál pápa, és utódai, a római pápák alatt
szolgál Istennek a seregében, és bár az evangéliumokból tudjuk, igaz hittel
ismerjük, és szilárdan hisszük, hogy minden keresztény hívő alá van vetve a
római pápának, mint főnek és Jézus Krisztus helytartójának, mégis az Apostoli
Szék iránti készségesebb engedelmesség, a saját akaratunkról való lemondás és a
Szentlélek biztosabb vezetésének elnyerése érdekében igen hasznosnak ítéltük,
hogy mi mindnyájan egyenként, valamint mindazok, akik a jövőben ugyanezt a
professziót le fogják tenni, a három szokásos fogadalom kötelékén túlmenően
különleges fogadalommal elkötelezzük magunkat arra, hogy bármit is parancsoljon
a mostani pápa, vagy bármelyik későbbi, a lelkek javát és a hit terjesztését
illetően, és bármely országba is akarjon küldeni bennünket azonnal, minden
kifogás és mentegetőzés nélkül. Amennyiben rajtunk áll, parancsát teljesítjük,
akár a törökökhöz, vagy bármilyen más hitetlenekhez, beleértve az Indiáknak
nevezett vidékeken élőket, akár bármilyen eretnekekhez, vagy bármilyen hívőkhöz
küldjön is.”
Az egyes pápák kapcsolatai a jezsuitákkal
III. Pál
III. Pál (polgári nevén: Alessandro Farnese) (1468–1549, a
pápasága: 1534. október 13.–-1549. november 10.) pápsága az egyháztörténet
megállapítása szerint határvonalat vont a reneszánsz egyházfők és az igazi
reformpápák között. Tizenöt éves uralkodása során, részint a pápák világi
hatalmát erősítette meg, részint pedig egy tisztább, erkölcsösebb katolikus élet
kialakítására törekedett.** Már az uralkodása kezdetén belátta, hogy az Egyház
életében átfogó reform szükséges. III. Pál pápa hihetetlen energiával,
elhivatottsággal látott neki, hogy a romjaiban heverő katolikus egyházat újra
vezető hatalommá és hiteles Egyházzá tegye. Ennek elősegítésére már a trónra
lépésétől kezdve igyekezett összehívni egy egyetemes zsinatot, amelyet V.
Károly (1500–1558) német–római császár és I. Ferenc (1494–1547)
francia király vetélkedése sokáig halogatott. A katolikus Egyház megmentése és a
katolikus megújulás érdekében mérföldkőnek számított a tridenti zsinat
összehívása, a protestáns hitelvek megvitatása, a Pápai Állam belügyeinek alapos
átalakítása, valamint a kifosztott és lerombolt Róma művészeti szempontból való
újjáépítése, amely méltán sugározta Krisztus földi helytartójának
nagyságát és fontosságát a hívek és az idegenek látogatók előtt egyaránt.
III. Pál pápa egyik legnagyobb érdeme, hogy világosan felismerte a
szerzetesrendek sokkal közvetlenebb hatást tudnak kiváltani az egyszerű hívekből,
mint bármilyen egyházi bulla vagy zsinati határozat. Így a pápasága alatt
teljesen természetes folyamatként, a legfelsőbb jóváhagyásával több, a vallásos
élet megújításáért, cselekvően tevékenykedő szerzetesrend alakult meg. Ezek közé
tartozott a katolikus megújulás legjelentősebb hatású rendje, a Loyolai Szent
Ignác által alapított Jézus Társasága, amely a kezdeteitől a pápák legfőbb
támaszává vált a katolikus megújulásban.
III. Pál előtt nem volt ismeretlen Loyolai Ignácnak és az
első
társainak személye; az utóbbiakat már 1537 nagyböjtje óta ismerte, amikor
vezetőjük megbízásából a pápa engedélyét kérték egy szentföldi zarándoklathoz,
illetve a pappá szenteléshez. III. Pál udvara híres volt a teológiai
vitákról; ezért megkérte a kérelmezőket, hogy ebédje közben rendezzenek egy
disputát. Mivel nagyon tetszett a jezsuiták okos és szellemes érvelése,
kimagasló retorikai és vitaszellemük, nyomban megkedvelte őket, minden kérésüket
teljesítette. Beleegyezett a szentföldi útjukba, ahol addig maradhattak, ameddig
akartak és jónak látták, sőt a várható útiköltségeikhez is nagyvonalúan
hozzájárult. A felszentelt papokat teljhatalommal ruházta fel, az egész világon
prédikálhattak és gyóntathattak a helyi püspök külön engedélye nélkül.
A pápa és a jezsuiták első találkozását, Boldog Fáber Péter az
Emlékirataiban részletesen megörökítette: „Az is kiváló jótétemény volt [Istentől]
és mintegy alapvető az egész Társaság számára, hogy ugyanazon évben a bennünket
tisztázó ítélet kihirdetése után felajánlottuk magunkat égő áldozatként III. Pál
pápának, hogy ő ítélje meg, miben szolgálhatunk Krisztusnak mindazok épülésére,
akik az apostoli szék fennhatósága alá tartoznak, mé pedig örökös szegénységben
és készen arra is, hogy iránta való engedelmességből a legtávolabbi Indiába is
elmenjünk. Az Úr akarta, hogy a Szentatya elfogadott bennünket, és örült
elhatározásunknak. Ezért magam is és mindnyájan közülünk örökké hálára leszünk
kötelezve az egész katolikus egyház aratóföldjének ura, vagyis ami Urunk Jézus
Krisztus iránt, aki földi helytartója szava által méltóztatott kijelenteni, és
így kézzelfogható hivatást adni, igen csak értésünkre adni, hogy tetszik neki a
mi szolgálatunk, és mindörökre igénybe akar bennünket venni.”
A pápai külön szolgálatra való felajánlkozásukról III. János
(1502–1557) portugál királynak írt levelükben is beszámoltak: „Bárcsak eleget
tehetnénk óhajodnak, sőt saját óhajunknak is, akik ugyanazért lángolunk, mint
Te, jelenleg azonban némi akadály forog még fent. Ezt megérted a következőkből.
Ahányan csak egyesültek e Társaságban, magukat felajánlották a pápának, mert ő
Krisztus egész aratásának ura, és e felajánlásban jeleztük, hogy készek vagyunk
mindenre, amit ő kíván ránk nézve, Krisztusban jónak tart; ha tehát ő bennünket
odaküld, ahová Te meghívsz, szíves örömest megyünk. Hogy pedig az ő ítéletének
és akaratának így alávetettük magunkat, azért történt, mert tudjuk, hogy ő
jobban ismeri, mi válik javára az egész kereszténységnek. A helyek távolsága nem
ijeszt vissza bennünket, sem a nyelvtanulás munkája, csak az történjék, ami
Krisztusnak legjobban tetszik; kérd tehát Õt, képezzen bennünket az élet igéje
által szolgáivá. Most bár magunktól, mint magunktól, nem vagyunk elégségesek, de
bízunk az Õ bőséges gazadagságában. Fáber Péter és többi társai és testvérei.”
A pápai látogatás során elhangzó, sorsdöntő és a terveiket alapvető módon
befolyásoló pápai álláspontról P. Nicolas Bobadilla Önéletrajzából
értesülünk. A pápa szívesen és gyakran hallgatta a jezsuiták disputáit, és a
sűrűn emlegetett szentföldi terveikről hallva megkérdezte: „Miért akartok
olyan nagyon Jeruzsálembe menni? Jó és valóságos Jeruzsálem Itália, ha az Isten
egyházában gyümölcsözően akartok dolgozni.”
A pappá szentelésük után Ignác és két társa Fáber Péter (akit már
előbb pappá szenteltek) és Laínez Jakab Rómába mentek és felajánlották
szolgálatukat a pápának, aki örömmel vette az ajánlatukat, és Loyolai Ignácot
prédikálásra és lelkigyakorlatok adására kérte fel, Fábernak és Laíneznek
pedig a római egyetemen kellett előadásokat tartani.
1539-ben, a Rómába összegyűlt első jezsuiták tanácskozásokon megvitatták, és
végleges formába öntötték a rend tervezett szabályait, amelyet a pápának
Gasparo Contarini bíboros terjesztette elő. A tervezetet Tomaso Badia
(1483–1547), a „Magister Sacri Palatii” előzetesen áttanulmányozta és
nagyon kiválónak találta. Az akkor Tivoliban tartózkodó pápa 1539. szeptember
3-án nagy figyelemmel átolvasta a tervezetet, amely nagyon megnyerte a
tetszését, és megáldva keresztet vetett rá: „Benedicimus, laudamus et
approbamus.” (Megáldjuk, dicsérjük és jóváhagyjuk.). A jezsuita hagyományok
szerint még azt is mondta, hogy „Digitus Dei est hic.” (Isten ujja van
itt). Contarini bíboros még aznap nagy örömmel értesítette a jezsuitákat:
„Tisztelendő Ignác úrnak. Tegnap megkaptam az önök honfitársa, Antonio [Antonio
Araoz, Szent Ignác unokaöccse, későbbi spanyol provinciális. B.G.] útján a
fejezeteket a tisztelendő Magister Sacri Palatii kísérőlapjával együtt. Ma a
pápánál voltam és miután, szóban előadtam a kérelmet, Õszentsége mind az öt
fejezetet olvasta, mindegyikük nagy tetszést váltott ki Õszentségéből, és
mindegyiket jóváhagyta és megerősítette. Pénteken megyünk vissza Rómába,
Õszentségével, és ekkor megy a rendelet főtisztelendő Ghinuccinak, hogy brevét
vagy bullát szerkesszen. Ajánlom magam imádságaiba. Tivoli, 1539. szeptember 3.
Az Önöket nagyon szerető Casparo Contarini bíboros.”
Szent Ignác a közeli pápai elismerésben bízva, meghatódott hangú levelet
írt haza, unokaöccsének, Beltrám de Loyolának: „Arra nézve, amit itt
általunk történik, vegyétek tudomásul, hogy végtelen és legfőbb jóságánál fogva
tetszett az Úristennek az az ügy, amelyet lelkiismeretünk szerint az Úrban
helyesnek és szükségesnek ítélhettünk, és sokszor ítéltünk is, hogy a további
építésnek szilárd alapjait és mély gyökereit rakhattuk le. Reméljük, szokott
végtelen kegyességében külön gondot visel ránk és ügyeinkre, vagyis jobban
mondva saját ügyeire, mert a mieinket ez életben nem keressük, miután ő maga
tette rájuk szentséges kezét. Minden viszontagság, ellentmondás és hamis
ítéletek ellenére is, úgy kezébe vette ügyünket, hogy immár Krisztus Urunk
helytartója is jóváhagyta és megerősítette egész életmódunkat, hogy t.i.
szerzetben együttesen éljünk, és alapszabályokat szerkeszthessünk a mieink
számára, amint megfelelőbbnek ítéljük életmódunkra nézve.”
Azonban a pápai írásbeli jóváhagyás késedelmet szenvedett, mivel a pápai
bullák és brévék kibocsátása előtt egy bíborosokból álló háromtagú bizottság
vizsgálta meg az ügyeket. Girolamo Ghinucci bíboros, aki a „pápai
brévék titkára” volt, alaposan áttanulmányozta a tervezetet. Három
fejezetben, az elsőben, a harmadikban és a negyedikben csak néhány stilisztikai
hibát talált, de a második és ötödik fejezet ellen komoly kifogásokat emelt,
mert szerinte az orgonára, a karimádságra és a vezeklésre vonatkozó részeket; a
protestánsok sikerrel megtámadhatnák. A javításokat a jezsuiták minden nehézség
nélkül elfogadták. A helyzetet bonyolította, hogy sajnos elkallódott a pápai
feljegyzés, amelyben kedvezően nyilatkozott a jezsuiták tervezetéről. A
Contarini és Ghinucci bíborosok közötti véleményeltérés rendezését, a
neves egyházi jogtudós Bartolomeo Guidiccioni bíborosra bízta a pápa. A
bíboros az egyház korabeli problémáinak többségét a szerzetesrendeknek
tulajdonította, így általában nem támogatta az újabb szerzetesrendek alapítását;
a régiek jogainak megnyirbálását, sőt az összes férfi szerzetesrendek egyetlen
rendbe való összevonását kezdeményezte, az egyházmegyés papokhoz hasonló
egységes kategóriát hozva létre.
A rendalapítás veszélybe került, ezért a jezsuiták magas rangú, befolyásos
támogatókat kerestek. A jezsuiták tervezett rendalapítását II. Ercole
pármai herceg és testvére: Ippolito d’Este bíboros, Francesco Bandini,
sziénai érsek, Bonifacio Ferreri bolognai bíboros, III. János
portugál király és Constanza Farnese, a pápa leánya támogatták. A sok
főméltóság személyes kérése, kérvénye és tanúvallomása visszavonulásra késztette
a bíborost: „Továbbra is ragaszkodom – úgymond – a nézetemhez a létesítendő
új szerzetekre vonatkozólag, ez itt azonban különbözik a többitől, és annyira
megfelel a kor szükségleteinek, hogy kivételt kell vele tennünk.” Csupán
annyit kért, hogy a rendtagok számát 60 személyben határozzák meg. Közben bizony
sok idő telt el, így a hivatalos jóváhagyó, pápai ólompecsétes bulla csak a
következő év őszén, 1540. szeptember 27-én került kibocsátásra.
A Társaság közelgő jóváhagyásáról Szent Ignác, már 1540 augusztusának
végén értesítette a Társaság elkötelezett barátját és támogatóját, Francesco
Bandini sienai érseket: „Tegnap pénteken, Contarini, di Carpi és
Guidiccioni bíborosok együtt mentek a pápához, és beszéltek vele, és Õszentsége
meghagyta, hogy ügyünket fejezzék be. Ha a végrehajtásban nem lesznek új
akadályok, úgy látszik, hála Istennek, hogy az ügy szerencsés megoldás előtt
áll.”
Szent Ignác teljes szívét és lelkét határtalan öröm töltötte el a Jézus
Társaságát jóváhagyó pápai bulla megjelenése után, és mély hálát érzett Isten és
mindazok iránt, akik ténylegesen támogatták az ügyüket. Velencei barátjának,
Pietro Contarininek, a bíboros unokaöccsének a következőket írta: „Miután
értesítettem Uraságodat, hogy miként végződött a perünk, és kaptunk Isten
dicséretére kedvező végítéletet, óhajtottam, hogy ezt a mi Társaságunkat az
Apostoli Szentszék jóváhagyja, hogy tisztább lelkülettel és nagyobb alázattal
szolgálhassunk Urunknak, Teremtőnknek az ő kegyelmével, és dicsérhessük őt,
bármennyire méltatlanok vagyunk is erre. Beszéltem tehát Õszentségével, és
ezután főtisztelendő Monsignore Contarini közvetítése folytán a pápa már tizenöt
hónapja jóváhagyta és megerősítette az összes fejezeteket, amelyeket eléje
terjesztettünk. Az ügy elintézésében azonban sok ellenmondáson estünk által,
mert többen rosszallták a dolgot. Mi hétről hétre vártuk az írásbeli
jóváhagyást, és ezért nem írtam mindezidáig Uraságodnak. Végre egy év leforgása
után, múlt szeptember 27-én elküldték nekünk egészen ingyen az ólompecsétes
bullát, amely megerősítésünket tartalmazza, egészen olyan alakban, ahogyan
kértük. Az oklevél másolatát mellékelem.
Minthogy Isten kegyelme után az Ön közbenjárására kezdett főtisztelendő
Monsignore Contarini ránk gondolni és bennünket az Isten dicséretére vállalt
dolgainkban pártolni, és minthogy tulajdonképpen ő valósította meg a hő
vágyunkat képező és Urunk Istenünk jobb szolgálatára vezető ügyét, szeretnénk,
ha Uraságod is írna Õneki, és köszönetét fejezné ki azért a szent
buzgólkodásért, amelyet érdekünkben kifejtett, és napról napra kifejt. Minthogy
valóban olyan dolgokban vagyunk iránta lekötelezve, szeretnénk mindenben
lekötelezettjei maradni. Teljes fokban elismerjük, mennyivel tartozunk
Istenünknek, de a bíboros úr volt mindenben az eszköz és a közvetítő
Õszentségénél, Ön pedig a bíboros úrnál. Ezért mindabban, amit Isten végtelen
Felsége általunk dicséretére és dicsőségére művelni méltóztatik, inkább a
bíboros úréi és az Önéi vagyunk, mint a magunkéi.”
A pápai jóváhagyás soha nem látott fejlődést eredményezett; a pápai segítség
elősegítette a Jézus Társaságának megismerését és rohamos fejlődését. A
következő évben, 1541-ben, megkapták első római templomukat, a Santa Maria
della Strada templomot.
A pápa a kezdetektől nagyon komolyan vette a jezsuiták személyes felajánlását.
1541-ben, Bobadilla a pápa személyes utasítására folytatta misszionáriusi
tevékenységét. Fabert pedig dr. Ambrosio Ortiz kísérőjeként
Spanyolországba küldte, majd Rodriguez Simon és Xavéri Szent
Ferenc Portugáliába utazott, hogy onnan egyikük Indiába menjen, a pápa
III. János portugál királyra bízta a döntést, aki Szent Ferencet
választotta. Majd ez év nyarán a pápa Paschase Broet-t és
Alonso Salmerónt írországi nunciusokká nevezte ki.
A Társaság létszáma is imponálóan alakult, 1542-ben 15-en, a következő évben
pedig már 80-an éltek Rómában, és számosan más helyeken végezték az apostoli
munkájukat.
1542. március 21-én, Szent Ignác közbenjárására, a pápa kiadta az
elsősorban a zsidók javát célzó, „Cupientes iudaeos” brévét, amelyben
megtiltotta azt a régi szokást, hogy a megtérő zsidóktól elkobozták a
vagyonukat, és gyermekeiket kizárták az örökségből. Nyilvánvalóan a régi
feltételek az áttérni kívánók tömegeit visszatartották, de az új pápai
intézkedéssel az akadályok nagyobb része elhárult, Szent Ignác
felismerése és bátor kiállása következtében, amelyhez a pápában empatikus
segítőtársra talált. A zsidóságból áttérni szándékozóknak, Szent Ignác
két házat – külön a férfiak és a nők részére – alapított, elsősorban két magas
rangú támogatója, V. Károly leánya, Ausztriai Margit és
Girolama Orsini hercegnő, Alessandro Farnese bíboros édesanyja révén.
A Casa dei Catecumeni (A hitjelöltek háza) működését a pápa 1543. február
19-én kelt „Illius qui pro dominici” kezdetű bullájában hagyta jóvá. A
házakban a konvertitáknak a keresztény társadalomba való beilleszkedését
segítették elő, ahol ideiglenes szállást, élelmet, és ami a legfontosabb,
felkészítő oktatást kaptak. Amikor a házak először megnyíltak, a jezsuiták saját
felesleges bútoraikkal rendezték be, és átutalták az alamizsnaösszeget, amelyet
külön erre a célra gyűjtöttek.
A házakat Szent Ignác öt éven keresztül személyesen patronálta, de
miután kiváló munkatársakra hagyhatta ezt a számára, de az egész világ számára
is fontos művet, 1548-ban visszavonult és más apostoli művekre összpontosított.
Szintén 1542-ben, a pápa Szent Ignác kezdeményezésére kiadta a „Dudum
per nos” kezdetű brévét, amellyel egy szegény-szolgálatot alapított, és
egyben betiltotta a koldulást Rómában. Az év végén, a december 15-i „Alias
postquam” motu proprio a S. Andrea della Fratta és a S. Nicolo
plébániatemplomokat, valamint a S. Vincenzo e Anastasio templomot egyesítette a
Madonna della Strada templommal.
Az eredeti alapító oklevél szerint a négyfogadalmas, a pápának is külön hűséget
fogadó, jezsuita szerzetesek száma csak hatvan lehetett, de már 1543-ban, a pápa
ezt a korlátozást szóban megszüntette, majd írásban is, az 1544. március 14-én
kiadott „Iniunctum nobis” kezdetű bullájában. 1545-től széleskörű
lelkipásztori felhatalmazásokat adott a jezsuitáknak, utána pedig az 1546.
június 5-én kelt, „Exponi nobis” kezdetű bullájában engedélyezte a
lelkiekben segédkező papok és a mindennapi életben segítő laikus testvérek
felvételét a Jézus Társaságába.
Az első római jezsuiták különösen a szociális kérdésekben találták meg
első
apostoli küldetésüket. Már 1543. március 16-án, pápai jóváhagyással
megalapították a „bukott nők” megsegítésére a Szent Márta-házat. A
munka, a házalapítás nehézségeiről Szent Ignác Xavéri Szent Ferencnek
számolt be az egyik levelében, 1543-ban: „Más levelemben megírtam Önnek, hogy
a hitjelöltek háza meg lett alapítva; visszavonultunk tőle, hogy egy másik
hasonlóval foglalkozzunk, amely nem kevésbé fontos, és amely Isten segítségével
megkezdve, jó eredményűnek ígérkezett. A mű a következő: Volt ugyan már a
városban egy kolostor megtérő nők számára, amelyben nyolcvannál többen vannak,
de ez nem volt képes befogadni mindazokat, akiket a Szentlélek a bűn elhagyására
indított, kiváltképpen nem volt képes azonnal, hanem csak a hosszabb próbaidő és
vizsgálat után, és nem vett be férjes nőket, akik bűnben élnek. A mi Urunkban
gondoskodtunk az Õ szolgálatára, dicséretére és dicsőségére egy ház építéséről,
amelyben a nyilvános vétkes nők mind visszavonulhatnak. A férjes nők, akik jó és
szent akarattal óhajtják, avval az erős elhatározással jöhetnek, hogy vagy
mindenkorra teljes tisztaságban és engedelmességben élnek e házban, vagy
legalább addig, míg férjeikkel ki lehet őket békíteni, hogy ezentúl
tisztességesen éljenek velük. A többi magányosan élő bűnös nő pedig, aki akar,
ugyanilyen elhatározással és ugyanazon feltétellel vétetik fel, hogy vagy
mindenkorra igazi tisztaságban és engedelmességben éljen e házban, vagy addig,
míg módot talál a férjhez menetelre, aki akar, vagy megtértek kolostorában, vagy
más fegyelmezett kolostorban helyet talál, úgy hogy soha többé sem világias
életéhez, sem első vétkéhez vissza nem tér. Evégből az isteni segítséggel egy
igen kegyes apostoli bullát eszközöltünk ki az Úrban, és egy házat szereztünk,
és megfelelő alamizsnát gyűjtöttünk, továbbá főpapokból, előkelő rómaiakból és
más jólelkű és jómódú polgárokból álló társulatot szerveztünk, hogy a mű
továbbra is fennmaradjon. A ház kolostorral együtt már áll, és már vagy kilenc
ilyen férjes vagy házasulandó nő van benne, más három vagy négy a felvételre
vár. Reméljük az Úrban, hogy a mű, amint sokan hiszik és magasztalják, kiváló
lesz az Úr nagyobb szolgálatára, dicséretére és dicsőségére. Miután a ház
alapítása és rendezése egy-két hónapon belül még jobban biztosítható lesz, mi
vissza fogunk vonulni és egy másik műre adjuk magunkat, amely szegényes
belátásom szerint nem csekély lelki fontossággal bír. Ennek javára is
kegyeskedett már a mi Urunk némi lökést adni, hogy előre tudjunk haladni.”
A ház építése rendkívüli anyagi erőfeszítéseket igényelt a jezsuitáktól, hiszen
egyidejűleg a saját rendházukat is építették. Az építkezéskor sok régi római
faragott kő került a napvilágra, ezek eladásából fedezték az indulási
költségeket. Szent Ignác a római jótevőkhöz fordult segítségért: „Ha
senki sem akar elöl járni, legalább kövessenek engem.”
A ház építésére és későbbi működtetésére Szent Ignác megalapította a
Compagnia della Grazia (A kegyelem társasága) nevű egyesületet, amelyet
III. Pál pápa 1543. február 16-án kelt „Divina summaque Dei bonitas”
kezdetű bullájában megerősített és meghatározta a társaság működési
szabályzatát, és a Szent Márta-ház alapítását, a megtérők felvételének és
gondozásának a feltételeit. A házba felvett nőknek a belépéskor ígéretet kellett
tenniük, hogy addig nem távoznak, amíg a felajánlott lehetőségek közül nem
választanak. A belépési szándék benyújtásakor, a kérelmezőket részletesen
kikérdezték személyes viszonyaik felől: az egészségi és családi állapotukról, a
rokonságukról és sok más kisebb, de fontosnak tartott dologról.
1550-ig mintegy 300 nő fordult meg a Szent Márta-házban, ahol egyszerre
60-an tudtak lakni. Az egyik alkalommal, egy látogató elég pesszimistán ítélte
meg a ház tevékenységét, mire Szent Ignác azt felelte, hogy „még ha
minden erőfeszítés ellenére sem érnék el többet, mint hogy egyetlen közülük
egyetlen éjszakára felhagyjon a bűnös élettel, akkor sem minősíteném kárba
veszett időnek.”
Szent Ignác egy nagyon fontos, de részben eredménytelen kísérletet tett,
hogy a pápát, a még III. Ince pápa által hozott, a betegek orvoslására
irányuló rendeletének megújítására kérje. Ugyanis III. Ince pápa a IV.
lateráni zsinat tagjaival együtt 1215-ben szigorú rendeletet hozott, hogy a
súlyos betegek gyógyítását az orvosok csak akkor kezdhetik meg, ha a beteg
meggyónt. Akkoriban a pápa V. Károllyal találkozott, ezért Szent Ignác
a pápa római helytartójához, Pio Rodolfo de Carpi bíboroshoz fordult egy
emlékirattal: „Főtisztelendő Legátus Úr! Számtalan sok beteg huny el a
világban, minden lelki orvosság nélkül, vagy igen tökéletlenül, vagy egyáltalán
nem gyónva meg, mert rendesen csak akkor figyelmeztetik a betegeket a gyónásra,
amikor a betegség már nagyon előrehaladt, és csak igen kevés vagy éppen semmi
remény sincs az életben maradásra, amikor már csökken az emlékezet, és gyengül
az elme, és így a gyónást nemcsak röviden, hanem rosszul is végzik, sőt ez az
elme elborulása vagy más szenvedések folytán gyakran teljesen elmarad. Ehhez
járul, hogy ilyen válságos órában a gyónásra való figyelmeztetés csakugyan
alkalmas félelmet kelteni a betegben, és ez által a halált siettetni. Mindez
elkerülhető volna, ha a betegség elején gyónhatnának. Az ilyenkor végzett gyónás
nemcsak a lélek üdvét biztosítaná, hanem a betegek megkönnyebbülésére és jórészt
gyógyulására is szolgál, mert némelykor a testi betegség a bűnből ered, mint az
Úr a meggyógyított bénának mondta: „Menj, és többé ne vétkezzél, nehogy még
rosszabb valami essék rajtad.” (Jn, 5,14) Ezért Főtisztelendő Uraságod sürgetni
akarja, mint az egyházmegyéjében tette, a lateráni zsinaton III. Ince alatt
keltt: „Cum infirmitas” határozat megtartását. Azonban a rendeletet
Főtisztelendőséged enyhíteni akarja, olyanképpen, hogy az orvosok gyógyíthatják
egy-két látogatásukkal a még meg nem gyónt betegeket is, de harmadízben már ne
kezeljék őket, ha előbb nem gyóntak, más szóval a betegek három napon belül
meggyónjanak. Ezen enyhítés ellenére is több orvos minden erejéből igyekezett
ezt a fontos szent intézkedést meghiúsítani, nemcsak itt, hanem levelezésük
útján másutt is, bár szaktársaik közül többen ellenük vannak. Az ellenkezők
szerint a szeretet ellen van, ha orvosi segítség nélkül engedik a gyónni nem
akaró konok beteget meghalni. Mert ha életben maradna és felgyógyulna, később
megtérhetne és üdvözülhetne. De erre a józanul gondolkodók azt válaszolják, hogy
minden törvényt az általános és közjó végett hoznak, még ha itt-ott egyes
embernek kára is van belőle. Ilyen volt a szombat megülésének parancsa, amely
megkövezteti azt, aki e napon fát gyűjt, a közjó és az általános törvény
megtartása céljából. Így lehetne mondani Náthánról, Abironról, Ananiásról,
Szafiráról és sok másról, hogy ha életben maradtak volna, vezekelhettek volna. A
legkiválóbb hittudósok és egyházjogászok közös tanácskozás és alapos megfontolás
után mind aláírták ezt a véleményt, amint Főtisztelendőséged a mellékelt iratban
láthatja. Õszentsége megismerkedvén az üggyel, nagyon fogja helyeselni a
rendelet betartásának sürgetését. Minthogy azonban itt az orvosok olyan nagy
zajt csapnak, és vétkeik és elvakultságunk folytán valószínűleg minden követ
megmozgatnak, hogy ez a szent intézkedést megakadályozzák, sőt kétségkívül a
rendelet kihirdetése és életbelépése után sem szűnnek meg ellene állást
foglalni, hogy meghiúsítsák, ezért Főtisztelendő Uraságod helyes tájékoztatására
még egy iratot csatolok ide, amelyet egyházjog tudósok helyben hagytak, és
amelyben az ellenvetések megoldást találnak, és az egész kérdés meg van
világítva.”
1543-ban a pápa már nagyon megkedvelte Szent Ignácot, ezért
megkéri, hogy a tridenti zsinatra küldje el Laínezt és Salmerónt,
mint nem hivatalos „pápai teológusokat”. Szent Ignác rögtön felmérte,
hogy ez a pápai megbízatás milyen döntő jelentőségű a fiatal rend számára, ezért
néhány útbaigazító szabályt írásba foglalt, amelyet később a pápa nagyon is
helyeselt:
„1. A gyűléseken legyenek, mint szerzetesekhez illik, nagyon alázatosak,
szerények és tartózkodók, az előttük szólókat hallgassák meg figyelemmel, azután
idézzék az ellenkezőt állító bizonyítékokat részrehajlás nélkül, végül adják elő
a saját véleményüket, mindazáltal azon fenntartással, hogy esetleg még
alaposabban hozzászólhassanak a dologhoz, értekezhessenek a tárgyról.
2. Minden este beszéljék meg egymás között a nap folyamán tárgyalt és a
következő napon tárgyalható pontokat, és azután állapodjanak meg közösen, amiről
maguknak kell előadniuk.
3. A híveket buzdítsák szentbeszédeikben bűnbánatra, a keresztény katolikus
szentegyház iránt való tiszteletre és szeretetre anélkül, hogy vitás kérdésekbe
bocsátkoznának, mindennapi kenyerüket kéregetve keressék meg, gyóntassanak,
oktassák a gyermekeket, és minden negyednap látogassák és ápolgassák a betegeket
a kórházakban, amint ezt eddig mindenütt gyakorolták.
4. Figyelmeztessék egymást szeretettel, ha hibáztak, és mit se nézzenek el e
részben, mert csakis kifogástalan és erényes életük révén száll le majd Isten
áldása működésükre.”
1547-ben szintén pápai támogatással a ”házasságon kívül született és
teljesen árva leányok” részére leánymenedékházat létesítettek, hogy
megelőzzék és elhárítsák a bukás veszélyét. A menedékházat a Santa Catarina
de Funari társulat gondozta. Az intézmény működését, III. Pál
szóbelileg jóváhagyta, a hivatalos megerősítést csak IV. Pius adta meg
1560.január 6-án. Szent Ignác nagyon a szívén viselte ennek az apostoli
műnek a gondját is, személyesen fáradozott a munkában, amelyről a házat
működtető társaság titkára, P. Bartalomeo Ferrao, P. Simon Rodriguez
SJ számára, 1546. április 12-én küldött leveléből tájékozódhatunk:
„Atyánknak igen sok munkát ad, ami itt történik, nem beszélve a fáradozásairól,
amikor a félvilágihölgyeknél élő leányokat igyekszik elköltöztetni, hogy a rossz
példa nyomán ne legyenek az ellenség áldozatai, és elhelyezi őket az Õszentsége
által alapított kegyes helyeken, úgy hogy többé semmiféle veszély ne fenyegesse
őket.”
Ezeken a szeretetműveken kívül még két árvaházat is alapítottak, egyet a fiúk,
és egyet pedig a leányok számára. Szent Ignác magára vállalta az
alapítások fáradalmait, amelyekhez sok okosságra, körültekintésre és tapintatra
volt szükség, de leginkább a pápa engedélyére. A pápai engedély már igen hamar,
1541. február 7-én, az „Altitudo” kezdetű bullával megszületett, amelyben
a Szűz Mária, az árvák oltalmazója testvériséget megalapította, amelyet
Szent Ignác teljes erejével támogatott, olyan sikerrel, hogy hamarosan a
római példa nyomán Itália más városaiban is hasonló árvaházak nyíltak.
Mivel a jezsuitáknak, és elsősorban Loyolai Ignácnak nagyon sok
felesleges gondot okoztak a „női jezsuiták”, ezért Isabel Rosert
és társnőit felmentették a fogadalmuk alól, majd Szent Ignác egy kötelező
erejű rendelettel, a „De feminis in Societatem non admittendi” (A nők a
Társaságba való felvételének megtagadása) című rendelettel megtiltotta a női
jezsuiták további felvételét. 1547 májusában, Szent Ignác egy emlékiratot
nyújtott be a pápának, ebben kifejtette, hogy a jezsuiták hivatásuk kezdetétől
fogva a pápai jóváhagyás alapján kötelesek bármikor készen állni, hogy bárhova
elmenjenek a pápai rendelkezés nyomán. Azonban sok helyen, főként
Spanyolországban sürgetik őket, hogy fogadják el a szerzetesnőknek és más
Istennek szolgálni akaró nőknek a fogadalmait: „A kérelmezők azonban úgy
tapasztalják, hogy ezen munkakör nagy akadálya az Isten szolgálatára elvállalt
elsőrendű és lényeges hivatásbeli kötelességeinek, amelyeket Õszentsége
fő
szándéka szerint kell magukra vállalniuk. Másrészt a lelki gondozás csak most
veszi kezdetét, a véleményük szerint nagy akadályokat gördít eléjük, pedig a
kezdetben felmerülő bármely akadály is idővel még fokozottabbá válhat. Ezért
alázattal kérik Õszentségét a kérelmezők, hogy a mondottakra való tekintettel
hivatásszerű feladatukat ezentúl szabadabban teljesíthessék, és a megalapított
Társaság szervezete alapján működhessenek, és ennélfogva a jövőben ne legyenek
kötelesek elvállalni szerzetesnők, vagy testvérek, vagy más, az ő
engedelmességük alatt közösen élő vagy a hatalmas Istennek más módon szolgálni
kívánó nők kolostorainak vagy házainak gondozását vagy szerzetesi vezetését.”
A pápa 1547. május 19-én kelt brévéjében teljesítette Szent Ignác
kérését, majd ezt megerősítve 1549-ben „Licet debitum” címmel brévét
bocsátott ki, hogy a jezsuiták nem fogadhatnak be női szerzeteseket a
Társaságba, valamint „nem kötelezhetők szerzetesnők vagy bármely más jámbor
nőtársulatok lelki vezetésének elvállására, hacsak a Szentszék külön meg nem
nevezi és kötelezi erre a hivatalra a Társaságot.”
A pápa 1548. július 31-én, Borgia Szent Ferenc kérésére dicsérő beszédet
tartott a Lelkigyakorlatokról, és a „Pastoralis offici” brévéjében
kifejezetten ajánlotta a végzésüket, sőt hozzájárult a könyv kinyomtatásához is.
III. Pál pápa 1549. november 10-én elhunyt, benne a Társaság legnagyobb
jótevőjét vesztette el, mint aki jóváhagyásával és többszörös megerősítésével a
Társaságnak életet adott. Szent Ignác az egész Társaságban imádságokat
rendelt el lelki üdvéért.
Az új pápa választása elég sokáig, 1550. február 7-ig elhúzódott, de Szent
Ignác bizakodó levelet írt Borgia Szent Ferencnek: „Élénk vágy él
bennünk, hogy valódi apostoli pásztort kapjunk. Legyen az Isten kegyelmes
egyháza iránt, és adjon neki olyan jó vezetőt, aki az egyetemes érdeket tartja
szem előtt. Joggal reméljük, hogy a Társaság iránt is jó lesz, bárhogy üssön is
ki a választás azok között, akiket számba vehetőknek gondolnak.”
III. Gyula
III. Gyula (polgári nevén: Giovanni Maria Ciocchi del Monte) pápa
(1487–1555, pápasága: 1550. február 7.–1555. március 23.) heves viták után, tíz
hetes konklávé után került a pápai trónra. Elődje, III. Pál pápa még nem
szakított teljesen a reneszánsz uralkodói jegyekkel, de szívós elszántsággal
újjáépítette az egyházi fegyelmet, amivel elindult a régen áhított és várt
reformfolyamat az egyházon belül. Az új pápa személyisége bíborosként megfelelni
látszott ennek a vonalnak, de amikor az egyházfői trónt elfoglalta, az egyház
belső életének a megújítása háttérbe szorult, helyette az egyháztörténet egyik
legnagyobb művészetpártoló uralkodójaként folytatta Róma újjáépítést, lenyűgöző
palotákat emelt, csodás szobrokkal és fényűzéssel. Az erkölcsök újabb mélypontra
jutottak a pápasága alatt. Azonban a kissé szabados egyházfő, mindentől
eltekintve, nagyon fontosnak tartotta a megkezdett reformok folytatását, ezért
újra megnyitotta a tridenti zsinatot, ahol Laínezt és Salmerónt
kinevezte „pápai teológusnak”.
Ezentúl a Jézus Társaságát, erejéhez mérten, nagymértékben támogatta, és nagy
tisztelettel nyilatkozott tevékenységükről: „Amint Isten más időkben is majd
ezt, majd azt a szerzetet támasztotta egyháza segítésére, úgy a jelenkorban a
Társaság derék papjait küldte, és ezért segíteni kell őket.”
Az új pápa megválasztása után néhány hónappal jóváhagyta „Exposcit debitum”
kezdetű bullájával a jezsuita Alkotmány újraszerkesztett és pontosított
változatát, ezzel lényegében teljesen befejeződött és egyben lezárult a Jézus
Társaságának megalapítási folyamata. A kor kihívásaira válaszolva, 1552-ben
újból megerősítette a jezsuita rendet, és kiegészítette a működésükhöz szükséges
felhatalmazásokkal és kiváltságokkal. A katekumenek házait a saját pápai
pártfogásába vette.
A jezsuiták ellenségeinek minden áskálódása ellenére, mindig nagyon jó
kapcsolatot ápolt a renddel, és a vezetőjükkel személyes, szinte jóbaráti
viszonyba került. Loyolai Szent Ignác látogatásait mindig nagy
szeretettel, soron kívül fogadta. Sohasem engedte, hogy a kor szokásainak
megfelelően Szent Ignác a trón előtt térdelve adja elő az ügyeit, hanem
megbecsülése és kölcsönös tisztelete jeléül az ablaknál állva beszélgetett vele,
sőt még azt is megkérte, hogy a birétumát (papi fövegét) is tegye fel.
Kamarásainak meghagyta, hogy bármikor jönne is a jezsuita rend vezetője, azonnal
jelentsék be, még akkor is, ha bíborosokkal tanácskozik.
Loyolai Szent Ignác nem élt vissza a pápa jóindulatával, hanem közös, az
egész Egyház számára hasznos és fontos terveket terjesztett a pápa elé. 1553-ban
egy külön pápai bullát eszközölt ki, amelyben megerősítették és pártfogolták,
hogy a törökök által megszállt Ciprus szigetén, Isztanbulban és Jeruzsálemben a
jezsuiták kollégiumot alapíthassanak.
III. Gyula ezért ismerve a jezsuiták mozgékonyságát és tevékenységük
sokrétegűségét, akár csak elődjei, nem kívánta, hogy közös napi zsolozsmát
végezzenek, vagy kötelező szerzetesi ruhát hordjanak, megadta a jogot, hogy az
elöljárókat a római általános rendfőnök nevezze ki, valamint hogy az egyszerű
fogadalmak révén a skolasztikusok is (a tanuló rendtagok) valódi szerzetesnek
számítsanak.
Az oktatás terén legmaradandóbb és legfontosabb döntésének, a jezsuiták
vezetése alatt álló, római Collegium Romanum megalapítása bizonyult.
Egyben az 1552. október 22-én kibocsátott „Sacrae religioni” brévéjében,
újabb privilégiumokat biztosított a jezsuita skolasztikusoknak.
A római kollégium alapítása 1551. február 22-én történt, ekkor nyitotta meg a
kapuit, egy egyszerű bérházban a Schola de grammatica de’ humanità e dottrina
cristiana gratis (A nyelvtan, a humán tudományok és a keresztény tanok
ingyenes iskolája). A kollégiumot Szent Ignác a jezsuita skolasztikusok
és külső tanulni vágyó fiatalok részére alapította, hogy a bibliai nyelveket:
latint, görögöt és a hébert tanulhassák.. Az induláskor 14 jezsuita professzor
kezdte meg a tanítást, a rektori tisztséget elsőként P. Jean Pelletier SJ
töltötte be. Az oktatás ingyenességét, amely kétségtelenül nagy vonzóerőt
jelentett, Borgia Ferenc, akkor még Gandía hercege tette lehetővé, a
nagyvonalú anyagi támogatásával; a Firenzében élő burgosi bankárok útján 3000
aranyat adományozott. A pápai elismerő bulla kihirdetésének a napján tartották
meg az első nyilvános évnyitó ünnepséget. III. Gyula pápa egyébként
évente kétezer aranyat adományozott a Kollégiumnak.
II. Marcell
II. Marcell pápától (polgári nevén: Marcello Cervini) (1501–1555,
pápasága: 1555. április 9.–május 1.), aki kiváló képzettséggel rendelkezett,
valamint a reformok elkötelezett hívének vallotta magát, a trónra lépése után
mindenki a reformok folytatását várta. Azonban minden kitűnő tehetsége és
jelleme ellenére nem bizonyíthatott túl sokat, mivel mindösszesen 22 napot
tölthetett az egyház élén. A kiváló emberi tulajdonságai, mint a jámborság, az
erkölcsi tökéletességre való törekvés, a szerénység, az egyszerűség, az
állhatatosság, a tisztánlátás, a reform iránti buzgalom voltak azok az erények,
amelyek miatt már bíborosként nagyra értékelték. Ezért egyáltalán nem volt
meglepetés, hogy III. Gyula halála után, a konklávé mindössze négy nap
alatt, az ő személye mellett tette le a voksát, annak ellenére, hogy V.
Károly nyíltan ellenezte a megválasztását. A reform iránti közismert
elkötelezettsége miatt és az egyháznak tett kiemelkedő szolgálataiért, különösen
a tridenti zsinaton betöltött szerepe miatt, történt a megválasztása Szent
Péter trónjára mindenhol nagy lelkesedést váltott ki. 1555. április 10-én
szentelték fel, és rendhagyó módon a saját, kereszteléskor kapott nevét vette
fel uralkodói névként. Saját bevallása szerint azért maradt meg korábbi nevénél,
hogy ezzel is jelezze azt a folytonosságot, amely a tridenti zsinaton elkezdett
reformfolyamatokkal vette kezdetét.
Komoly reformszándékai már abban is megmutatkoztak, hogy a nagyhétre és a böjti
időszakra hivatkozva elutasította a pápák szokásos pompás koronázási ünnepségét,
ezért a pápai hármas koronát nagyon egyszerű szertartás keretében helyezték
fejére. A pápai udvar számára egyszerűséget és mértékletességet, fényűzés- és
pompanélküliséget rendelt el, sőt megparancsolta az asztali arany- és
ezüstedények használatának beszüntetését. Fontos, szinte jelképszerűen szakított
elődei egyik legfőbb bűnével, a nepotizmussal, noha népes családja volt,
amelynek tagjait elődei példájára bőséges javakkal és kiváltságokkal láthatta
volna el. Õszinte hangot ütött meg, amikor azon munkálkodott, hogy Rómától
mindennemű bűnt eltávolítson, letörte a közbecstelenség leglátványosabb formáit.
Teljes mértékben támogatta a jezsuitákat, mivel főként rájuk akart támaszkodni
reformprogramja megvalósításakor. Uralkodásának az első napján kinyilvánította
távolmaradási szándékát a politikai kérdésektől, mert mint a kereszténység atyja
akarta elvezetni a keresztény uralkodókat a békéhez.
Sajnos, minden kiváló elképzelése és elgondolása szertefoszlott három hét
leforgása alatt. Halálát egy váratlan szélhűdés okozta, amelyet nagy megdöbbenés
követett. A hirtelen halálban nagy szerepet játszott II. Marcell
kimerültsége is, amelyet a konklávé és a húsvéti időszak fáradságos szertatásai
jelentettek számára. Kortársai szertefoszlott reményeiknek úgy adtak hangot,
hogy rá is illőnek nevezték Vergilius (Kr. e. 70–19) egy másik
Marcellusról írott sorait: „a sors csak meg akarta ismertetni őt a
világgal.”
A jezsuiták is nagy reményeket tápláltak pápasága iránt, hiszen az Egyház
további megújulását várták. Ennek az elvárásnak Szent Ignác is hangot
adott az egyik levelében: „Úgy látszik, Isten saját kezűleg adott nekünk
pápát, akitől joggal reméljük, hogy Isten egyházában nagy megújhodást hoz
létre.”
II. Marcell pápa, már a pápasága előtt, 15 éven keresztül a Társaság
jóakarójának bizonyult. Amikor a frissiben megválasztott pápa komolyan
betegeskedni kezdett, Szent Ignác négy neves vezető jezsuitát könyörgő
zarándoklatra küldtött a loretói Szűz Mária-kegyhelyre. Halála után Szent
Ignác a titkára útján a következőket írta a társaknak: „Azonban úgy tetszett
az isteni felségnek, hogy e nagy jónak csak néhány napig örülhettünk, mert
április 9-én választották meg, és ugyanazon hónap utolsó napján visszaadta
lelkét a Teremtőjének. Irgalma folytán ne adja Isten, hogy a főpásztor e gyors
elvesztése a kereszténység nagy büntetésére szolgáljon, hanem adjon minél
hamarabb egy másikat, aki végrehajtsa, amit a jó Marcell pápa csak óhajtani
tudott. Bizonyára, ha az Úr csak néhány havi egészséget adott volna neki, nagy
dolgokat művelt volna és szép példát hagyott volna, utódai számára. Legyen Õ
szent felsége mindig áldva és magasztalva, ő vigasztal és sújt, amint jónak
látja.”
IV. Pál
IV. Pál pápától (polgári nevén: Giovanni Pietro Carafa)
(1476–1559, pápasága: 1555. május 23–1559. augusztus 18.) elődjei reform
törekvéseinek a folytatását várta az Egyház, a reményteljes várakozások
időszakát élték. Sajnos, a megválasztott pápa nagyon megosztó személyisége,
itáliai nacionalizmusa, a spanyol Habsburg-uralkodók elleni ellenszenve,
egy másfajta pápai stílus kockázatát hordta magában a pápává választás előtt és
után is egyaránt. Az első baljós jelek már közvetlenül a megválasztása után
jelentkeztek. Bár a konklávé döntése teljesen egyértelmű volt, először nem
akarta elvállalni a megtisztelő posztot, mondván: „Emberi lény még sohasem
nyerte el jóindulatomat". Ezek után a nagy várakozásokat hamarosan
keserű
csalódások váltották fel.
Az új pápa az igazi reformok helyett újra bevezette az extra ecclesiam nulla
salus elvet, azaz az egyházon kívül nem létezik üdvösség. Ez az alapelv
határozta meg egész pápasága minden gondolatát és egyházi intézkedését. A pápai
reformok kizárólag rendeletekben és pápai szabályzatokban jelentek meg. A pápa
tulajdonképpen minden megvitatást elvetett, és helyette a saját döntései alapján
meghozott utasításokkal akarta helyes útra terelni az egyházat és az embereket.
Éppen ezért az egyetemes zsinat újbóli összehívását is hevesen ellenezte.
Már bíborosként is sokat tett a Szent Offícium hatalmának
kiterjesztéséért és hatékony működéséért, de egyházfőként igazi rendszerré
bővítette az inkvizíciót; hálózatát sokszor a saját önkényes és megtorló
hatalmának a megerősítésére használta fel. A pápasága idején létesült az
Index Librorum Prohibitorum intézménye, ahol a tiltott könyvek listáját
állították össze. IV. Pál pápaságának a legszégyenletesebb kísérő
jelensége a kemény antiszemitizmus megjelenése és előretörése volt. 1555-ben
adta ki „Cum nimis absurdum” kezdetű bulláját, amelyben megalapította a
római gettót, a zsidókat erővel a város egyik kijelölt szegletébe költöztették,
amelyet éjszakánként lezártak. A pápa megkülönböztető jelzéseket is előírt a
zsidók számára, a férfiaknak sárga kalapot, míg a nőknek sárga sálat vagy kendőt
kellett viselniük.
A korabeli leírások szerint IV. Pál megválasztásának hírére Szent
Ignác elsápadt, és teljes testében vacogott. Hiszen életművét látta
széttöredezni, nagyon féltette a Jézus Társasága további sorsát, mivel személyes
ellenfelének tartotta az új pápát, akivel még a velencei tartózkodása idején
nézeteltérése akadt.
A döbbenetes hír vétele után visszavonult a rendház kápolnájába, de egy
negyedórás imádkozás után, már teljesen megnyugodva és mosolyogva tért vissza
szeretett társai közé. Majd a társaknak írott levélben reményteljesen
nyilatkozott az új pápáról: „Õszentsége még, mint bíboros igen példás
életű
volt, a katolikus vallás ügyéért nagyon buzgólkodott, és Isten kiváló
adományaival ruházta fel. Így alapos a remény, hogy a szentszéken az isteni
kegyelem még bővebben árad majd rá, az egyetemes egyház javára.”
Az uralkodását elkezdő pápa nagyon szívélyesen fogadta a jezsuiták
tisztelgő küldöttségét, és biztosította őket, hogy jól ismeri a Társaság
sokoldalú és sokrétű munkáját, amelyet a világ számos helyén szép sikerekkel
végeznek. A saját pápai tevékenységében is szeretne rájuk támaszkodni, és
gondoskodni kíván a rendtagok előmenetelében is. Újból pápai pártfogásba vette a
katekumenek házait, és megteremtette a működésükhöz szükséges anyagi alapokat;
hasonlóan gondoskodott a leánymenedékházról is. Elismerve a jezsuiták római
kollégiumának kiváló eredményeit, a végzett tanulóknak megengedte, hogy a többi
egyetemmel egyenlő rangú egyetemi fokozatokat kaphassanak, magiszterek illetve
doktorok lehessenek.
A pápa külön kegyként néhányszor kikérte a reformokról Szent Ignác
véleményét, akinek a reformjavaslatai a következők voltak: a kanonokokat
kötelezni kell az istentiszteleten való közreműködésre, a plébánosokat a jó
példaadásra, misézésre, a szentségek kiszolgáltatására, prédikálásra, vasárnapi
hitoktatásra, betegek látogatására és gyóntatására, a templomok
tisztántartására, az ágyasok elbocsátására.
A pápának két személyes jóbarátja is volt a Jézus Társaságában: P. Lainez
és P. Bobadilla.
IV. Pál a Társaság iránti jóindulatát, egy szerinte szép gesztussal
kívánta kimutatni, amikor P. Diego Laínez alapító atyát bíborossá akarta
kreálni, erről Szent Ignácnak csak nagy nehézségek árán sikerült
lebeszélnie, mivel nem szerette volna, ha a jezsuiták magasabb egyházi állásokat
vállalnának.
Sajnos, a pápa nehéz természete néhányszor alaposan beárnyékolta a jezsuitákkal
való kapcsolatát. Egy alkalommal azt kérte, hogy a jezsuiták olvadjanak be a
teatinus rendbe, amit már korábban is szorgalmazott. Szent Ignác
nagyon okosan és megcáfolhatatlanul megvilágította a két rend közti különbséget,
és az alapvető feladatokban való gyakorlati és lelki részvételre hivatkozva,
meghátrálásra kényszeríttette a pápát. Később a pápa szóban kérte, hogy a
jezsuiták is, legalább részben imádkozzák a zsolozsmát. Erre Szent Ignác
elrendelte, hogy a római rendházban közösen énekeljék el a vesperást, ezt
aztán a pápa halála után beszüntették, mivel csak szóbeli óhaj volt.
Szent Ignác minden nehézség ellenére, mindig hűségesen kitartott a pápa
mellett. Ennek egy nagyon szép bizonyítéka az etióp pátriárkának,1554-ben írt
levele, amely a pápa primátusáról szól; ebben tanúbizonyságot tett a pápaság
iránt érzett határtalan tiszteletéről és hűségéről. (Első részét idézzük.) „A
felséges portugál király buzgóságában, amelyet a mi Urunk Istenünk az Õ szent
neve, dicsősége és az egyszülött Fia drága vérén megváltott lelkek üdve iránt
belé öntött, már többször írt nekem, és jelezte óhaját, hogy a Jézusról nevezett
legkisebb Társaságunkból tizenkét tagot jelöljek ki, közülük Õfelsége egyet
pátriárkának, kettőt pedig segédpüspökeinek és utódainak nevezne ki és kérné
Krisztus Urunk helytartóját, adjon nekik kellő felhatalmazást és küldje őket a
többi papokkal együtt Felséged országaiba. Én ezt annál szívesebben tettem, mert
Isten belém és az egész Társaságunkba különös vonzalmat oltott, hogy Felségednek
szolgáljunk. Felséged annyi hitetlen közt és szent hitünk ellenségei közt
elődeinek nyomdokát követve azon fáradozik, hogy Urunknak Istenünknek,
Krisztusnak vallását és dicsőségét fenntartsa és előmozdítsa. És annál is több
ok volt e lelki atyák által Felségednek segítségét kívánni, hogy legyen igazi
tekintélyük és hatalmuk ezen apostoli Szentszéktől, és hogy a keresztény hit
hamisíthatatlan tanát hirdessék, mert a mennyország kulcsai azok, amelyeket
Krisztus Urunk Szent Péternek és széke leendő utódainak adott. Csak neki ígérte
ezeket, amikor Szent Máté evangélista szerint neki mondta: „Mondom neked, te
Péter (kőszikla vagy és erre a kősziklára építem egyházamat, és neked adom a
mennyek országának kulcsait, és amit csak feloldasz e földön, a mennyben is
feloldott lesz”. És ígéretét beváltva, ugyancsak Péternek adta őket, mikor
feltámadása után mennybemenetele előtt Szent János evangélista szerint háromszor
így szólt hozzá: „Simon, Jónás fia, szeretsz-e jobban, mint ezek? És felele
után: „Legeltesd az én juhaimat.” És mikor a tisztet ráruházta, nemcsak juhainak
egy részét, hanem mindnyájukat rá bízva, egyúttal a hatalom teljességét is
megadta neki, hogy az összes híveket a keresztény élet és a vallás legelőjén
megtartsa, és az örök boldogság legelőjére vezesse a mennyországban. A többi
apostoloknak Krisztus Urunk mintegy átruházott hatalmat adott, szent Péternek és
utódainak a teljeset és minthogy hivatalból valót, hogy belőle az összes többi
pásztoroknak annyit közöljön, amennyire szükségük van. Ettől a főpásztortól kell
nekik kapniuk és el is kell ismerniük. E hatalom előrejelzésére mondja Isten
Izajásnál, Eliakim főpapról: „És vállára teszem Dávid házának kulcsát, és
kinyitja és nem lesz, aki becsukja és nem lesz, aki kinyissa” Az előre jelzett
itt Szent Péter és utódai, akiknek teljes hatalmuk van, amit a kulcsok által
jelez, mert ezeket valódi és teljes uralom jeléül szoktak átadni. Van tehát oka
Felségednek hálát adni a mi Urunk Istenünknek, hogy az Ön idejében gyakorolt
olyan nagy irgalmasságot országaival, és igazi lelkipásztorokat küldött, akik
egységben élnek a legfőbb pásztorral és Jézus Krisztus földi helytartójával, és
tőle kapják azt a széleskörű tekintélyt, amellyel odamennek.” (…)
A legsúlyosabb összetűzésre, 1555-ben került sor a jezsuiták és a pápai hatalom
között, amikor is kitört a pápai állam és a spanyolok közti háború. A jezsuiták
ellenségei koholt hírek alapján a pápának azt jelentették, hogy a jezsuiták a
római házukban fegyvereket rejtegetnek. Erre a pápai katonaság alaposan
átkutatta a házat, az atyák végigvezették a katonákat az egész házban, minden
szekrényt, ládát felnyitottak, mindent megmutattak. Természetesen semmit sem
találtak, így a pápa is meggyőződhetett a jezsuiták hűségéről.
Mindezek ellenére Szent Ignác mindig nagy tisztelettel és szeretettel
nyilatkozott a pápáról, akinek az áldását a halálos ágyán is kérte. A titkára,
Juan Polanco (1517–1576) sietett a Vatikánban, ahol a pápa mélységesen
meghatódva adta a pápai áldását és a teljes búcsút a haldoklóra. Eléggé
köztudott tény, mivel Polanco az áldásért nem este ment, hanem csak
hajnalban, Szent Ignác meghalt, mielőtt Polanco visszatért.
*Könyvtáros, Jézus Társasága Magyarországi
Rendtartomány Levéltára és Könyvtára.
** (Szabó Ferenc megjegyzése).André
Ravier S.J. a jezsuita rend megalapításáról szóló könyve 2. fejezetében
bemutatja Rómát, a pápaságot és a bíborosi kúriát III. Pál idejében. Joggal
hangsúlyozza: „Csak akkor érthetjük meg jól Loyolai Ignácnak és társinak az
1938. és 1556. évek közötti időben megindított véllalkozását, ha azt ezeknek az
Egyház reformja szempontjából meghatározó éveknek tágabb keretében szemléljük.”
P. Ravier történeti forrásokra hivatkozva diszkéten, de kendőzés nélkül feltárja
a reneszánz pápák és a bíborosi kúria züllött életmódját, nem hallgatva el a
pápává választott idős Alessandro Farnese kezdeti nepotizmusát sem. De aztán
elismerően részletezi a „megtért” III. Pál reformintézkedéseit. Mások, mint Jean
Lacuture jezsuitákról szóló múve első kötetében (Jésuites I, Seuil ,
1991) III. fejezetében realistábban tárja fel a reneszánsz pápák züllöttségét.
Itt a két említett szerző között középúton haladó Magyar Katolikus Lexikon
Pál, III. szócikkéből idézünk.
(…)„Magánélete a humanista-reneszánsz kor
lazaságában zajlott, több törvénytelen gyermeke is volt.(…) Programjába vette a
belső megújuásért trtandó zsinatot (…) A bíborosi kollégumot megújította,
rokonságából is nevezett ki, de a pápasága során kinevezett 71 bíboros között
nagyszerűmunkatársakara is talált…” (X. kötet, 2005, T.J.)
Válogatott irodalom:
Bangert, Wiliam V.: Az alapító és hagyatéka. A jezsuiták története. Bp., 2002.
13–45.
Bangha Béla SJ: A négyszázéves Jézustársaság. Bp., 1940.
Bikfalvi Géza: Az első atyák tanácskozásainak dokumentumai. Jezsuita
olvasókönyv. Bp., 2008. 21–28.
Bóta Ernő SJ: Loyolai Szent Ignác élete. Bp., 1909.
Dalmases, Candido de SJ: Loyolai Szent Ignác. Bp., 1995.
Durkin, M.–Triptych, C.: Loyola, Faber, Xaver. „Ours” Jesuit Portraits.
Strasbourg, 2006. 7–26.
Falkner, Andreas–Imhof, Paul: Ignatius von Loyola und die Gesellschaft Jesu
1491–1556. Würzburg, 1990.
Greff, Nicolaus: Loyolai Szent Ignác és kora. Bp., 1914.
Gyenis András SJ: Loyolai Szent Ignác visszaemlékezései. Bp., 1934.
Gyenis András SJ: Loyolai Szent Ignác és életműve. Bp., 1937.
Haub, Rita: Ignatius von Loyola. Gott in allen Dingen finden. Kevelaer, 2006.
Haub, Rita: Ignatius von Loyola und die Gründung der Gesellschaft Jesu. Die
Geschichte der Jesuiten. Darmstadt, 2007. 7–35.
Jablonkay Gábor SJ: Loyolai Szent Ignác élete és működése. I. Bp., 1921.
260–333.
Jézus Társaságának Rendalkotmánya és
Kiegészítő Szabályok Bp. 1997.
Knauer, Peter: Ignatius von Loyola –
Gründungtexte der Gesellschaft Jesu. Würzburg, 1998.
Müller, Lutz: Ignatius von Loyola begegnen.
Augsburg, 2004.
O’Malley, John SJ: Az első jezsuiták.
Bp., 2006.
Omerovich Tamás SJ: Loyolai Szent Ignác rövid
életrajza. Bp., 1940.
Rahner, Hugo SJ: Loyolai Szent Ignác.
München, 1985.
Ravier, André SJ: Loyolai Szent Ignác
megalapítja Jézus Társaságát. Bp., 1994.
A Zarándok.
Loyolai Szent Ignác visszaemlékezései. Bp., 2001.
|