a magyar jezsuiták folyóirata

V I L Á G N É Z E T  -  L E L K I S É G  -  K U L T Ú R A

[Nyitólap]

 

Bikfalvi Géza*

 

Loyolai Szent Ignác és a pápák

 

A jezsuita rend egyik „különlegessége”, hogy más szerzetesrendekkel szemben, nemcsak a hagyományos hármas – szegénység, tisztaság, engedelmesség – szerzetesi fogadalmat teszik le, hanem engedelmességet fogadnak Krisztus mindenkori földi helytartójának, a pápának. A rend Alkotmánya szerint a pápa a jezsuiták legfőbb elöljárója. Szent Ignác egyik fő jellegzetességének, a pápához való külön hűség és engedelmesség, a Jézus Krisztus által alapított hierarchikus Egyház iránti mélységes ragaszkodásának és gyermeki tiszteletének a kifejeződése. Már a Lelkigyakorlatokban is megfogalmazza az Egyház iránti ragaszkodását, tiszteletét, szeretetét és engedelmességét: „Tegyünk félre minden ítéletet és készséges, elszánt lelkülettel engedelmeskedjünk mindenben Krisztus, a mi Urunk igazi Jegyesének, aki a mi szent Anyánk, a hierarchikus Egyház.” (Lgy, 353)

 A pápához fűződő különleges kapcsolat, a külön hűségeskü ténye, már a Jézus Társaságát megalapító, 1540. szeptember 27-én kiadott „Regimini militantis Ecclesiae” kezdetű pápai bulla szövegében is megtalálható:

„3. Minden rendtag legyen tudatában, és naponta fontolja meg nemcsak a professzió utáni legelső időszakban, hanem az egész életén át, hogy a Társaság összességében is, minden egyes tagjában is, hűséges engedelmességben szolgál jelen Szentatyánk, a pápa, és utódai, a római pápák alatt szolgál Isten seregében, és bár az evangéliumból tudjuk, igaz hittel ismerjük és szilárdan valljuk, hogy minden keresztény hívő alá van vetve a római pápának, mint főnek és Jézus Krisztus helytartójának, mégis Társaságunk nagyobb alázatossága, mindegyikünk tökéletes önmegtagadása és a saját akaratunkról való lemondás érdekében igen hasznosnak ítéltük, hogy mi mindnyájan egyenként a fent említett közös köteléken túlmenően különleges fogadalommal elkötelezzük magunkat arra, hogy bármit is parancsoljon a mostani pápa vagy akármelyik későbbi a lelkek javát és a hit terjesztését illetően, és bármely országba is akarjon küldeni bennünket, azonnal, minden kifogás és mentegetőzés nélkül – amennyiben rajtunk áll – parancsát teljesítsük, akár a törökökhöz vagy bármilyen más hitetlenekhez, beleértve az Indiáknak nevezett vidékeken élőket, akár bármilyen eretnekekhez, szakadárokhoz, vagy bármilyen hívőkhöz küldjön is.”

 A későbbiekben, egy évtized tanulságai és tapasztalatai alapján, az új kihívásoknak megfelelően pontosította a szöveget III. Gyula pápa, az 1550. július 21-én kiadott „Exposcit debitum” kezdetű bullájában:

„3. Mindaz, aki e Társaságban professziót tesz le, nemcsak a professzió utáni első szakaszban, hanem egész életében tartsa emlékezetében, hogy e Társaság összességében is, professziót tevő minden egyes tagjában is, hűséges engedelmességben Szentatyán, III. Pál pápa, és utódai, a római pápák alatt szolgál Istennek a seregében, és bár az evangéliumokból tudjuk, igaz hittel ismerjük, és szilárdan hisszük, hogy minden keresztény hívő alá van vetve a római pápának, mint főnek és Jézus Krisztus helytartójának, mégis az Apostoli Szék iránti készségesebb engedelmesség, a saját akaratunkról való lemondás és a Szentlélek biztosabb vezetésének elnyerése érdekében igen hasznosnak ítéltük, hogy mi mindnyájan egyenként, valamint mindazok, akik a jövőben ugyanezt a professziót le fogják tenni, a három szokásos fogadalom kötelékén túlmenően különleges fogadalommal elkötelezzük magunkat arra, hogy bármit is parancsoljon a mostani pápa, vagy bármelyik későbbi, a lelkek javát és a hit terjesztését illetően, és bármely országba is akarjon küldeni bennünket azonnal, minden kifogás és mentegetőzés nélkül. Amennyiben rajtunk áll, parancsát teljesítjük, akár a törökökhöz, vagy bármilyen más hitetlenekhez, beleértve az Indiáknak nevezett vidékeken élőket, akár bármilyen eretnekekhez, vagy bármilyen hívőkhöz küldjön is.”

 

 Az egyes pápák kapcsolatai a jezsuitákkal

 

 III. Pál

 

 III. Pál (polgári nevén: Alessandro Farnese) (1468–1549, a pápasága: 1534. október 13.–-1549. november 10.) pápsága az egyháztörténet megállapítása szerint határvonalat vont a reneszánsz egyházfők és az igazi reformpápák között. Tizenöt éves uralkodása során, részint a pápák világi hatalmát erősítette meg, részint pedig egy tisztább, erkölcsösebb katolikus élet kialakítására törekedett.** Már az uralkodása kezdetén belátta, hogy az Egyház életében átfogó reform szükséges. III. Pál pápa hihetetlen energiával, elhivatottsággal látott neki, hogy a romjaiban heverő katolikus egyházat újra vezető hatalommá és hiteles Egyházzá tegye. Ennek elősegítésére már a trónra lépésétől kezdve igyekezett összehívni egy egyetemes zsinatot, amelyet V. Károly (1500–1558) német–római császár és I. Ferenc (1494–1547) francia király vetélkedése sokáig halogatott. A katolikus Egyház megmentése és a katolikus megújulás érdekében mérföldkőnek számított a tridenti zsinat összehívása, a protestáns hitelvek megvitatása, a Pápai Állam belügyeinek alapos átalakítása, valamint a kifosztott és lerombolt Róma művészeti szempontból való újjáépítése, amely méltán sugározta Krisztus földi helytartójának nagyságát és fontosságát a hívek és az idegenek látogatók előtt egyaránt.

 III. Pál pápa egyik legnagyobb érdeme, hogy világosan felismerte a szerzetesrendek sokkal közvetlenebb hatást tudnak kiváltani az egyszerű hívekből, mint bármilyen egyházi bulla vagy zsinati határozat. Így a pápasága alatt teljesen természetes folyamatként, a legfelsőbb jóváhagyásával több, a vallásos élet megújításáért, cselekvően tevékenykedő szerzetesrend alakult meg. Ezek közé tartozott a katolikus megújulás legjelentősebb hatású rendje, a Loyolai Szent Ignác által alapított Jézus Társasága, amely a kezdeteitől a pápák legfőbb támaszává vált a katolikus megújulásban.

 III. Pál előtt nem volt ismeretlen Loyolai Ignácnak és az első társainak személye; az utóbbiakat már 1537 nagyböjtje óta ismerte, amikor vezetőjük megbízásából a pápa engedélyét kérték egy szentföldi zarándoklathoz, illetve a pappá szenteléshez. III. Pál udvara híres volt a teológiai vitákról; ezért megkérte a kérelmezőket, hogy ebédje közben rendezzenek egy disputát. Mivel nagyon tetszett a jezsuiták okos és szellemes érvelése, kimagasló retorikai és vitaszellemük, nyomban megkedvelte őket, minden kérésüket teljesítette. Beleegyezett a szentföldi útjukba, ahol addig maradhattak, ameddig akartak és jónak látták, sőt a várható útiköltségeikhez is nagyvonalúan hozzájárult. A felszentelt papokat teljhatalommal ruházta fel, az egész világon prédikálhattak és gyóntathattak a helyi püspök külön engedélye nélkül.

 A pápa és a jezsuiták első találkozását, Boldog Fáber Péter az Emlékirataiban részletesen megörökítette: „Az is kiváló jótétemény volt [Istentől] és mintegy alapvető az egész Társaság számára, hogy ugyanazon évben a bennünket tisztázó ítélet kihirdetése után felajánlottuk magunkat égő áldozatként III. Pál pápának, hogy ő ítélje meg, miben szolgálhatunk Krisztusnak mindazok épülésére, akik az apostoli szék fennhatósága alá tartoznak, mé pedig örökös szegénységben és készen arra is, hogy iránta való engedelmességből a legtávolabbi Indiába is elmenjünk. Az Úr akarta, hogy a Szentatya elfogadott bennünket, és örült elhatározásunknak. Ezért magam is és mindnyájan közülünk örökké hálára leszünk kötelezve az egész katolikus egyház aratóföldjének ura, vagyis ami Urunk Jézus Krisztus iránt, aki földi helytartója szava által méltóztatott kijelenteni, és így kézzelfogható hivatást adni, igen csak értésünkre adni, hogy tetszik neki a mi szolgálatunk, és mindörökre igénybe akar bennünket venni.”

 A pápai külön szolgálatra való felajánlkozásukról III. János (1502–1557) portugál királynak írt levelükben is beszámoltak: „Bárcsak eleget tehetnénk óhajodnak, sőt saját óhajunknak is, akik ugyanazért lángolunk, mint Te, jelenleg azonban némi akadály forog még fent. Ezt megérted a következőkből. Ahányan csak egyesültek e Társaságban, magukat felajánlották a pápának, mert ő Krisztus egész aratásának ura, és e felajánlásban jeleztük, hogy készek vagyunk mindenre, amit ő kíván ránk nézve, Krisztusban jónak tart; ha tehát ő bennünket odaküld, ahová Te meghívsz, szíves örömest megyünk. Hogy pedig az ő ítéletének és akaratának így alávetettük magunkat, azért történt, mert tudjuk, hogy ő jobban ismeri, mi válik javára az egész kereszténységnek. A helyek távolsága nem ijeszt vissza bennünket, sem a nyelvtanulás munkája, csak az történjék, ami Krisztusnak legjobban tetszik; kérd tehát Õt, képezzen bennünket az élet igéje által szolgáivá. Most bár magunktól, mint magunktól, nem vagyunk elégségesek, de bízunk az Õ bőséges gazadagságában. Fáber Péter és többi társai és testvérei.”

 A pápai látogatás során elhangzó, sorsdöntő és a terveiket alapvető módon befolyásoló pápai álláspontról P. Nicolas Bobadilla Önéletrajzából értesülünk. A pápa szívesen és gyakran hallgatta a jezsuiták disputáit, és a sűrűn emlegetett szentföldi terveikről hallva megkérdezte: „Miért akartok olyan nagyon Jeruzsálembe menni? Jó és valóságos Jeruzsálem Itália, ha az Isten egyházában gyümölcsözően akartok dolgozni.”

 A pappá szentelésük után Ignác és két társa Fáber Péter (akit már előbb pappá szenteltek) és Laínez Jakab Rómába mentek és felajánlották szolgálatukat a pápának, aki örömmel vette az ajánlatukat, és Loyolai Ignácot prédikálásra és lelkigyakorlatok adására kérte fel, Fábernak és Laíneznek pedig a római egyetemen kellett előadásokat tartani.

 1539-ben, a Rómába összegyűlt első jezsuiták tanácskozásokon megvitatták, és végleges formába öntötték a rend tervezett szabályait, amelyet a pápának Gasparo Contarini bíboros terjesztette elő. A tervezetet Tomaso Badia (1483–1547), a „Magister Sacri Palatii” előzetesen áttanulmányozta és nagyon kiválónak találta. Az akkor Tivoliban tartózkodó pápa 1539. szeptember 3-án nagy figyelemmel átolvasta a tervezetet, amely nagyon megnyerte a tetszését, és megáldva keresztet vetett rá: „Benedicimus, laudamus et approbamus.” (Megáldjuk, dicsérjük és jóváhagyjuk.). A jezsuita hagyományok szerint még azt is mondta, hogy „Digitus Dei est hic.” (Isten ujja van itt). Contarini bíboros még aznap nagy örömmel értesítette a jezsuitákat: „Tisztelendő Ignác úrnak. Tegnap megkaptam az önök honfitársa, Antonio [Antonio Araoz, Szent Ignác unokaöccse, későbbi spanyol provinciális. B.G.] útján a fejezeteket a tisztelendő Magister Sacri Palatii kísérőlapjával együtt. Ma a pápánál voltam és miután, szóban előadtam a kérelmet, Õszentsége mind az öt fejezetet olvasta, mindegyikük nagy tetszést váltott ki Õszentségéből, és mindegyiket jóváhagyta és megerősítette. Pénteken megyünk vissza Rómába, Õszentségével, és ekkor megy a rendelet főtisztelendő Ghinuccinak, hogy brevét vagy bullát szerkesszen. Ajánlom magam imádságaiba. Tivoli, 1539. szeptember 3. Az Önöket nagyon szerető Casparo Contarini bíboros.”

 Szent Ignác a közeli pápai elismerésben bízva, meghatódott hangú levelet írt haza, unokaöccsének, Beltrám de Loyolának: „Arra nézve, amit itt általunk történik, vegyétek tudomásul, hogy végtelen és legfőbb jóságánál fogva tetszett az Úristennek az az ügy, amelyet lelkiismeretünk szerint az Úrban helyesnek és szükségesnek ítélhettünk, és sokszor ítéltünk is, hogy a további építésnek szilárd alapjait és mély gyökereit rakhattuk le. Reméljük, szokott végtelen kegyességében külön gondot visel ránk és ügyeinkre, vagyis jobban mondva saját ügyeire, mert a mieinket ez életben nem keressük, miután ő maga tette rájuk szentséges kezét. Minden viszontagság, ellentmondás és hamis ítéletek ellenére is, úgy kezébe vette ügyünket, hogy immár Krisztus Urunk helytartója is jóváhagyta és megerősítette egész életmódunkat, hogy t.i. szerzetben együttesen éljünk, és alapszabályokat szerkeszthessünk a mieink számára, amint megfelelőbbnek ítéljük életmódunkra nézve.”

 Azonban a pápai írásbeli jóváhagyás késedelmet szenvedett, mivel a pápai bullák és brévék kibocsátása előtt egy bíborosokból álló háromtagú bizottság vizsgálta meg az ügyeket. Girolamo Ghinucci bíboros, aki a „pápai brévék titkára” volt, alaposan áttanulmányozta a tervezetet. Három fejezetben, az elsőben, a harmadikban és a negyedikben csak néhány stilisztikai hibát talált, de a második és ötödik fejezet ellen komoly kifogásokat emelt, mert szerinte az orgonára, a karimádságra és a vezeklésre vonatkozó részeket; a protestánsok sikerrel megtámadhatnák. A javításokat a jezsuiták minden nehézség nélkül elfogadták. A helyzetet bonyolította, hogy sajnos elkallódott a pápai feljegyzés, amelyben kedvezően nyilatkozott a jezsuiták tervezetéről. A Contarini és Ghinucci bíborosok közötti véleményeltérés rendezését, a neves egyházi jogtudós Bartolomeo Guidiccioni bíborosra bízta a pápa. A bíboros az egyház korabeli problémáinak többségét a szerzetesrendeknek tulajdonította, így általában nem támogatta az újabb szerzetesrendek alapítását; a régiek jogainak megnyirbálását, sőt az összes férfi szerzetesrendek egyetlen rendbe való összevonását kezdeményezte, az egyházmegyés papokhoz hasonló egységes kategóriát hozva létre.

 A rendalapítás veszélybe került, ezért a jezsuiták magas rangú, befolyásos támogatókat kerestek. A jezsuiták tervezett rendalapítását II. Ercole pármai herceg és testvére: Ippolito d’Este bíboros, Francesco Bandini, sziénai érsek, Bonifacio Ferreri bolognai bíboros, III. János portugál király és Constanza Farnese, a pápa leánya támogatták. A sok főméltóság személyes kérése, kérvénye és tanúvallomása visszavonulásra késztette a bíborost: „Továbbra is ragaszkodom – úgymond – a nézetemhez a létesítendő új szerzetekre vonatkozólag, ez itt azonban különbözik a többitől, és annyira megfelel a kor szükségleteinek, hogy kivételt kell vele tennünk.” Csupán annyit kért, hogy a rendtagok számát 60 személyben határozzák meg. Közben bizony sok idő telt el, így a hivatalos jóváhagyó, pápai ólompecsétes bulla csak a következő év őszén, 1540. szeptember 27-én került kibocsátásra.

 A Társaság közelgő jóváhagyásáról Szent Ignác, már 1540 augusztusának végén értesítette a Társaság elkötelezett barátját és támogatóját, Francesco Bandini sienai érseket: „Tegnap pénteken, Contarini, di Carpi és Guidiccioni bíborosok együtt mentek a pápához, és beszéltek vele, és Õszentsége meghagyta, hogy ügyünket fejezzék be. Ha a végrehajtásban nem lesznek új akadályok, úgy látszik, hála Istennek, hogy az ügy szerencsés megoldás előtt áll.”

 Szent Ignác teljes szívét és lelkét határtalan öröm töltötte el a Jézus Társaságát jóváhagyó pápai bulla megjelenése után, és mély hálát érzett Isten és mindazok iránt, akik ténylegesen támogatták az ügyüket. Velencei barátjának, Pietro Contarininek, a bíboros unokaöccsének a következőket írta: „Miután értesítettem Uraságodat, hogy miként végződött a perünk, és kaptunk Isten dicséretére kedvező végítéletet, óhajtottam, hogy ezt a mi Társaságunkat az Apostoli Szentszék jóváhagyja, hogy tisztább lelkülettel és nagyobb alázattal szolgálhassunk Urunknak, Teremtőnknek az ő kegyelmével, és dicsérhessük őt, bármennyire méltatlanok vagyunk is erre. Beszéltem tehát Õszentségével, és ezután főtisztelendő Monsignore Contarini közvetítése folytán a pápa már tizenöt hónapja jóváhagyta és megerősítette az összes fejezeteket, amelyeket eléje terjesztettünk. Az ügy elintézésében azonban sok ellenmondáson estünk által, mert többen rosszallták a dolgot. Mi hétről hétre vártuk az írásbeli jóváhagyást, és ezért nem írtam mindezidáig Uraságodnak. Végre egy év leforgása után, múlt szeptember 27-én elküldték nekünk egészen ingyen az ólompecsétes bullát, amely megerősítésünket tartalmazza, egészen olyan alakban, ahogyan kértük. Az oklevél másolatát mellékelem.

 Minthogy Isten kegyelme után az Ön közbenjárására kezdett főtisztelendő Monsignore Contarini ránk gondolni és bennünket az Isten dicséretére vállalt dolgainkban pártolni, és minthogy tulajdonképpen ő valósította meg a hő vágyunkat képező és Urunk Istenünk jobb szolgálatára vezető ügyét, szeretnénk, ha Uraságod is írna Õneki, és köszönetét fejezné ki azért a szent buzgólkodásért, amelyet érdekünkben kifejtett, és napról napra kifejt. Minthogy valóban olyan dolgokban vagyunk iránta lekötelezve, szeretnénk mindenben lekötelezettjei maradni. Teljes fokban elismerjük, mennyivel tartozunk Istenünknek, de a bíboros úr volt mindenben az eszköz és a közvetítő Õszentségénél, Ön pedig a bíboros úrnál. Ezért mindabban, amit Isten végtelen Felsége általunk dicséretére és dicsőségére művelni méltóztatik, inkább a bíboros úréi és az Önéi vagyunk, mint a magunkéi.”

 A pápai jóváhagyás soha nem látott fejlődést eredményezett; a pápai segítség elősegítette a Jézus Társaságának megismerését és rohamos fejlődését. A következő évben, 1541-ben, megkapták első római templomukat, a Santa Maria della Strada templomot.

 A pápa a kezdetektől nagyon komolyan vette a jezsuiták személyes felajánlását. 1541-ben, Bobadilla a pápa személyes utasítására folytatta misszionáriusi tevékenységét. Fabert pedig dr. Ambrosio Ortiz kísérőjeként Spanyolországba küldte, majd Rodriguez Simon és Xavéri Szent Ferenc Portugáliába utazott, hogy onnan egyikük Indiába menjen, a pápa III. János portugál királyra bízta a döntést, aki Szent Ferencet választotta. Majd ez év nyarán a pápa Paschase Broet-t és Alonso Salmerónt írországi nunciusokká nevezte ki.

 A Társaság létszáma is imponálóan alakult, 1542-ben 15-en, a következő évben pedig már 80-an éltek Rómában, és számosan más helyeken végezték az apostoli munkájukat.

 1542. március 21-én, Szent Ignác közbenjárására, a pápa kiadta az elsősorban a zsidók javát célzó, „Cupientes iudaeos” brévét, amelyben megtiltotta azt a régi szokást, hogy a megtérő zsidóktól elkobozták a vagyonukat, és gyermekeiket kizárták az örökségből. Nyilvánvalóan a régi feltételek az áttérni kívánók tömegeit visszatartották, de az új pápai intézkedéssel az akadályok nagyobb része elhárult, Szent Ignác felismerése és bátor kiállása következtében, amelyhez a pápában empatikus segítőtársra talált. A zsidóságból áttérni szándékozóknak, Szent Ignác két házat – külön a férfiak és a nők részére – alapított, elsősorban két magas rangú támogatója, V. Károly leánya, Ausztriai Margit és Girolama Orsini hercegnő, Alessandro Farnese bíboros édesanyja révén. A Casa dei Catecumeni (A hitjelöltek háza) működését a pápa 1543. február 19-én kelt „Illius qui pro dominici” kezdetű bullájában hagyta jóvá. A házakban a konvertitáknak a keresztény társadalomba való beilleszkedését segítették elő, ahol ideiglenes szállást, élelmet, és ami a legfontosabb, felkészítő oktatást kaptak. Amikor a házak először megnyíltak, a jezsuiták saját felesleges bútoraikkal rendezték be, és átutalták az alamizsnaösszeget, amelyet külön erre a célra gyűjtöttek.

 A házakat Szent Ignác öt éven keresztül személyesen patronálta, de miután kiváló munkatársakra hagyhatta ezt a számára, de az egész világ számára is fontos művet, 1548-ban visszavonult és más apostoli művekre összpontosított.

 Szintén 1542-ben, a pápa Szent Ignác kezdeményezésére kiadta a „Dudum per nos” kezdetű brévét, amellyel egy szegény-szolgálatot alapított, és egyben betiltotta a koldulást Rómában. Az év végén, a december 15-i „Alias postquam” motu proprio a S. Andrea della Fratta és a S. Nicolo plébániatemplomokat, valamint a S. Vincenzo e Anastasio templomot egyesítette a Madonna della Strada templommal.

 Az eredeti alapító oklevél szerint a négyfogadalmas, a pápának is külön hűséget fogadó, jezsuita szerzetesek száma csak hatvan lehetett, de már 1543-ban, a pápa ezt a korlátozást szóban megszüntette, majd írásban is, az 1544. március 14-én kiadott „Iniunctum nobis” kezdetű bullájában. 1545-től széleskörű lelkipásztori felhatalmazásokat adott a jezsuitáknak, utána pedig az 1546. június 5-én kelt, „Exponi nobis” kezdetű bullájában engedélyezte a lelkiekben segédkező papok és a mindennapi életben segítő laikus testvérek felvételét a Jézus Társaságába.

 Az első római jezsuiták különösen a szociális kérdésekben találták meg első apostoli küldetésüket. Már 1543. március 16-án, pápai jóváhagyással megalapították a „bukott nők” megsegítésére a Szent Márta-házat. A munka, a házalapítás nehézségeiről Szent Ignác Xavéri Szent Ferencnek számolt be az egyik levelében, 1543-ban: „Más levelemben megírtam Önnek, hogy a hitjelöltek háza meg lett alapítva; visszavonultunk tőle, hogy egy másik hasonlóval foglalkozzunk, amely nem kevésbé fontos, és amely Isten segítségével megkezdve, jó eredményűnek ígérkezett. A mű a következő: Volt ugyan már a városban egy kolostor megtérő nők számára, amelyben nyolcvannál többen vannak, de ez nem volt képes befogadni mindazokat, akiket a Szentlélek a bűn elhagyására indított, kiváltképpen nem volt képes azonnal, hanem csak a hosszabb próbaidő és vizsgálat után, és nem vett be férjes nőket, akik bűnben élnek. A mi Urunkban gondoskodtunk az Õ szolgálatára, dicséretére és dicsőségére egy ház építéséről, amelyben a nyilvános vétkes nők mind visszavonulhatnak. A férjes nők, akik jó és szent akarattal óhajtják, avval az erős elhatározással jöhetnek, hogy vagy mindenkorra teljes tisztaságban és engedelmességben élnek e házban, vagy legalább addig, míg férjeikkel ki lehet őket békíteni, hogy ezentúl tisztességesen éljenek velük. A többi magányosan élő bűnös nő pedig, aki akar, ugyanilyen elhatározással és ugyanazon feltétellel vétetik fel, hogy vagy mindenkorra igazi tisztaságban és engedelmességben éljen e házban, vagy addig, míg módot talál a férjhez menetelre, aki akar, vagy megtértek kolostorában, vagy más fegyelmezett kolostorban helyet talál, úgy hogy soha többé sem világias életéhez, sem első vétkéhez vissza nem tér. Evégből az isteni segítséggel egy igen kegyes apostoli bullát eszközöltünk ki az Úrban, és egy házat szereztünk, és megfelelő alamizsnát gyűjtöttünk, továbbá főpapokból, előkelő rómaiakból és más jólelkű és jómódú polgárokból álló társulatot szerveztünk, hogy a mű továbbra is fennmaradjon. A ház kolostorral együtt már áll, és már vagy kilenc ilyen férjes vagy házasulandó nő van benne, más három vagy négy a felvételre vár. Reméljük az Úrban, hogy a mű, amint sokan hiszik és magasztalják, kiváló lesz az Úr nagyobb szolgálatára, dicséretére és dicsőségére. Miután a ház alapítása és rendezése egy-két hónapon belül még jobban biztosítható lesz, mi vissza fogunk vonulni és egy másik műre adjuk magunkat, amely szegényes belátásom szerint nem csekély lelki fontossággal bír. Ennek javára is kegyeskedett már a mi Urunk némi lökést adni, hogy előre tudjunk haladni.”

 A ház építése rendkívüli anyagi erőfeszítéseket igényelt a jezsuitáktól, hiszen egyidejűleg a saját rendházukat is építették. Az építkezéskor sok régi római faragott kő került a napvilágra, ezek eladásából fedezték az indulási költségeket. Szent Ignác a római jótevőkhöz fordult segítségért: „Ha senki sem akar elöl járni, legalább kövessenek engem.”

 A ház építésére és későbbi működtetésére Szent Ignác megalapította a Compagnia della Grazia (A kegyelem társasága) nevű egyesületet, amelyet III. Pál pápa 1543. február 16-án kelt „Divina summaque Dei bonitas” kezdetű bullájában megerősített és meghatározta a társaság működési szabályzatát, és a Szent Márta-ház alapítását, a megtérők felvételének és gondozásának a feltételeit. A házba felvett nőknek a belépéskor ígéretet kellett tenniük, hogy addig nem távoznak, amíg a felajánlott lehetőségek közül nem választanak. A belépési szándék benyújtásakor, a kérelmezőket részletesen kikérdezték személyes viszonyaik felől: az egészségi és családi állapotukról, a rokonságukról és sok más kisebb, de fontosnak tartott dologról.

 1550-ig mintegy 300 nő fordult meg a Szent Márta-házban, ahol egyszerre 60-an tudtak lakni. Az egyik alkalommal, egy látogató elég pesszimistán ítélte meg a ház tevékenységét, mire Szent Ignác azt felelte, hogy „még ha minden erőfeszítés ellenére sem érnék el többet, mint hogy egyetlen közülük egyetlen éjszakára felhagyjon a bűnös élettel, akkor sem minősíteném kárba veszett időnek.”

 Szent Ignác egy nagyon fontos, de részben eredménytelen kísérletet tett, hogy a pápát, a még III. Ince pápa által hozott, a betegek orvoslására irányuló rendeletének megújítására kérje. Ugyanis III. Ince pápa a IV. lateráni zsinat tagjaival együtt 1215-ben szigorú rendeletet hozott, hogy a súlyos betegek gyógyítását az orvosok csak akkor kezdhetik meg, ha a beteg meggyónt. Akkoriban a pápa V. Károllyal találkozott, ezért Szent Ignác a pápa római helytartójához, Pio Rodolfo de Carpi bíboroshoz fordult egy emlékirattal: „Főtisztelendő Legátus Úr! Számtalan sok beteg huny el a világban, minden lelki orvosság nélkül, vagy igen tökéletlenül, vagy egyáltalán nem gyónva meg, mert rendesen csak akkor figyelmeztetik a betegeket a gyónásra, amikor a betegség már nagyon előrehaladt, és csak igen kevés vagy éppen semmi remény sincs az életben maradásra, amikor már csökken az emlékezet, és gyengül az elme, és így a gyónást nemcsak röviden, hanem rosszul is végzik, sőt ez az elme elborulása vagy más szenvedések folytán gyakran teljesen elmarad. Ehhez járul, hogy ilyen válságos órában a gyónásra való figyelmeztetés csakugyan alkalmas félelmet kelteni a betegben, és ez által a halált siettetni. Mindez elkerülhető volna, ha a betegség elején gyónhatnának. Az ilyenkor végzett gyónás nemcsak a lélek üdvét biztosítaná, hanem a betegek megkönnyebbülésére és jórészt gyógyulására is szolgál, mert némelykor a testi betegség a bűnből ered, mint az Úr a meggyógyított bénának mondta: „Menj, és többé ne vétkezzél, nehogy még rosszabb valami essék rajtad.” (Jn, 5,14) Ezért Főtisztelendő Uraságod sürgetni akarja, mint az egyházmegyéjében tette, a lateráni zsinaton III. Ince alatt keltt: „Cum infirmitas” határozat megtartását. Azonban a rendeletet Főtisztelendőséged enyhíteni akarja, olyanképpen, hogy az orvosok gyógyíthatják egy-két látogatásukkal a még meg nem gyónt betegeket is, de harmadízben már ne kezeljék őket, ha előbb nem gyóntak, más szóval a betegek három napon belül meggyónjanak. Ezen enyhítés ellenére is több orvos minden erejéből igyekezett ezt a fontos szent intézkedést meghiúsítani, nemcsak itt, hanem levelezésük útján másutt is, bár szaktársaik közül többen ellenük vannak. Az ellenkezők szerint a szeretet ellen van, ha orvosi segítség nélkül engedik a gyónni nem akaró konok beteget meghalni. Mert ha életben maradna és felgyógyulna, később megtérhetne és üdvözülhetne. De erre a józanul gondolkodók azt válaszolják, hogy minden törvényt az általános és közjó végett hoznak, még ha itt-ott egyes embernek kára is van belőle. Ilyen volt a szombat megülésének parancsa, amely megkövezteti azt, aki e napon fát gyűjt, a közjó és az általános törvény megtartása céljából. Így lehetne mondani Náthánról, Abironról, Ananiásról, Szafiráról és sok másról, hogy ha életben maradtak volna, vezekelhettek volna. A legkiválóbb hittudósok és egyházjogászok közös tanácskozás és alapos megfontolás után mind aláírták ezt a véleményt, amint Főtisztelendőséged a mellékelt iratban láthatja. Õszentsége megismerkedvén az üggyel, nagyon fogja helyeselni a rendelet betartásának sürgetését. Minthogy azonban itt az orvosok olyan nagy zajt csapnak, és vétkeik és elvakultságunk folytán valószínűleg minden követ megmozgatnak, hogy ez a szent intézkedést megakadályozzák, sőt kétségkívül a rendelet kihirdetése és életbelépése után sem szűnnek meg ellene állást foglalni, hogy meghiúsítsák, ezért Főtisztelendő Uraságod helyes tájékoztatására még egy iratot csatolok ide, amelyet egyházjog tudósok helyben hagytak, és amelyben az ellenvetések megoldást találnak, és az egész kérdés meg van világítva.”

 1543-ban a pápa már nagyon megkedvelte Szent Ignácot, ezért megkéri, hogy a tridenti zsinatra küldje el Laínezt és Salmerónt, mint nem hivatalos „pápai teológusokat”. Szent Ignác rögtön felmérte, hogy ez a pápai megbízatás milyen döntő jelentőségű a fiatal rend számára, ezért néhány útbaigazító szabályt írásba foglalt, amelyet később a pápa nagyon is helyeselt:

„1. A gyűléseken legyenek, mint szerzetesekhez illik, nagyon alázatosak, szerények és tartózkodók, az előttük szólókat hallgassák meg figyelemmel, azután idézzék az ellenkezőt állító bizonyítékokat részrehajlás nélkül, végül adják elő a saját véleményüket, mindazáltal azon fenntartással, hogy esetleg még alaposabban hozzászólhassanak a dologhoz, értekezhessenek a tárgyról.

2. Minden este beszéljék meg egymás között a nap folyamán tárgyalt és a következő napon tárgyalható pontokat, és azután állapodjanak meg közösen, amiről maguknak kell előadniuk.

3. A híveket buzdítsák szentbeszédeikben bűnbánatra, a keresztény katolikus szentegyház iránt való tiszteletre és szeretetre anélkül, hogy vitás kérdésekbe bocsátkoznának, mindennapi kenyerüket kéregetve keressék meg, gyóntassanak, oktassák a gyermekeket, és minden negyednap látogassák és ápolgassák a betegeket a kórházakban, amint ezt eddig mindenütt gyakorolták.

4. Figyelmeztessék egymást szeretettel, ha hibáztak, és mit se nézzenek el e részben, mert csakis kifogástalan és erényes életük révén száll le majd Isten áldása működésükre.”

 1547-ben szintén pápai támogatással a ”házasságon kívül született és teljesen árva leányok” részére leánymenedékházat létesítettek, hogy megelőzzék és elhárítsák a bukás veszélyét. A menedékházat a Santa Catarina de Funari társulat gondozta. Az intézmény működését, III. Pál szóbelileg jóváhagyta, a hivatalos megerősítést csak IV. Pius adta meg 1560.január 6-án. Szent Ignác nagyon a szívén viselte ennek az apostoli műnek a gondját is, személyesen fáradozott a munkában, amelyről a házat működtető társaság titkára, P. Bartalomeo Ferrao, P. Simon Rodriguez SJ számára, 1546. április 12-én küldött leveléből tájékozódhatunk: „Atyánknak igen sok munkát ad, ami itt történik, nem beszélve a fáradozásairól, amikor a félvilágihölgyeknél élő leányokat igyekszik elköltöztetni, hogy a rossz példa nyomán ne legyenek az ellenség áldozatai, és elhelyezi őket az Õszentsége által alapított kegyes helyeken, úgy hogy többé semmiféle veszély ne fenyegesse őket.”

 Ezeken a szeretetműveken kívül még két árvaházat is alapítottak, egyet a fiúk, és egyet pedig a leányok számára. Szent Ignác magára vállalta az alapítások fáradalmait, amelyekhez sok okosságra, körültekintésre és tapintatra volt szükség, de leginkább a pápa engedélyére. A pápai engedély már igen hamar, 1541. február 7-én, az „Altitudo” kezdetű bullával megszületett, amelyben a Szűz Mária, az árvák oltalmazója testvériséget megalapította, amelyet Szent Ignác teljes erejével támogatott, olyan sikerrel, hogy hamarosan a római példa nyomán Itália más városaiban is hasonló árvaházak nyíltak.

 Mivel a jezsuitáknak, és elsősorban Loyolai Ignácnak nagyon sok felesleges gondot okoztak a „női jezsuiták”, ezért Isabel Rosert és társnőit felmentették a fogadalmuk alól, majd Szent Ignác egy kötelező erejű rendelettel, a „De feminis in Societatem non admittendi” (A nők a Társaságba való felvételének megtagadása) című rendelettel megtiltotta a női jezsuiták további felvételét. 1547 májusában, Szent Ignác egy emlékiratot nyújtott be a pápának, ebben kifejtette, hogy a jezsuiták hivatásuk kezdetétől fogva a pápai jóváhagyás alapján kötelesek bármikor készen állni, hogy bárhova elmenjenek a pápai rendelkezés nyomán. Azonban sok helyen, főként Spanyolországban sürgetik őket, hogy fogadják el a szerzetesnőknek és más Istennek szolgálni akaró nőknek a fogadalmait: „A kérelmezők azonban úgy tapasztalják, hogy ezen munkakör nagy akadálya az Isten szolgálatára elvállalt elsőrendű és lényeges hivatásbeli kötelességeinek, amelyeket Õszentsége fő szándéka szerint kell magukra vállalniuk. Másrészt a lelki gondozás csak most veszi kezdetét, a véleményük szerint nagy akadályokat gördít eléjük, pedig a kezdetben felmerülő bármely akadály is idővel még fokozottabbá válhat. Ezért alázattal kérik Õszentségét a kérelmezők, hogy a mondottakra való tekintettel hivatásszerű feladatukat ezentúl szabadabban teljesíthessék, és a megalapított Társaság szervezete alapján működhessenek, és ennélfogva a jövőben ne legyenek kötelesek elvállalni szerzetesnők, vagy testvérek, vagy más, az ő engedelmességük alatt közösen élő vagy a hatalmas Istennek más módon szolgálni kívánó nők kolostorainak vagy házainak gondozását vagy szerzetesi vezetését.”

A pápa 1547. május 19-én kelt brévéjében teljesítette Szent Ignác kérését, majd ezt megerősítve 1549-ben „Licet debitum” címmel brévét bocsátott ki, hogy a jezsuiták nem fogadhatnak be női szerzeteseket a Társaságba, valamint „nem kötelezhetők szerzetesnők vagy bármely más jámbor nőtársulatok lelki vezetésének elvállására, hacsak a Szentszék külön meg nem nevezi és kötelezi erre a hivatalra a Társaságot.”

 A pápa 1548. július 31-én, Borgia Szent Ferenc kérésére dicsérő beszédet tartott a Lelkigyakorlatokról, és a „Pastoralis offici” brévéjében kifejezetten ajánlotta a végzésüket, sőt hozzájárult a könyv kinyomtatásához is.

 III. Pál pápa 1549. november 10-én elhunyt, benne a Társaság legnagyobb jótevőjét vesztette el, mint aki jóváhagyásával és többszörös megerősítésével a Társaságnak életet adott. Szent Ignác az egész Társaságban imádságokat rendelt el lelki üdvéért.

 Az új pápa választása elég sokáig, 1550. február 7-ig elhúzódott, de Szent Ignác bizakodó levelet írt Borgia Szent Ferencnek: „Élénk vágy él bennünk, hogy valódi apostoli pásztort kapjunk. Legyen az Isten kegyelmes egyháza iránt, és adjon neki olyan jó vezetőt, aki az egyetemes érdeket tartja szem előtt. Joggal reméljük, hogy a Társaság iránt is jó lesz, bárhogy üssön is ki a választás azok között, akiket számba vehetőknek gondolnak.”

 

 III. Gyula

 

 III. Gyula (polgári nevén: Giovanni Maria Ciocchi del Monte) pápa (1487–1555, pápasága: 1550. február 7.–1555. március 23.) heves viták után, tíz hetes konklávé után került a pápai trónra. Elődje, III. Pál pápa még nem szakított teljesen a reneszánsz uralkodói jegyekkel, de szívós elszántsággal újjáépítette az egyházi fegyelmet, amivel elindult a régen áhított és várt reformfolyamat az egyházon belül. Az új pápa személyisége bíborosként megfelelni látszott ennek a vonalnak, de amikor az egyházfői trónt elfoglalta, az egyház belső életének a megújítása háttérbe szorult, helyette az egyháztörténet egyik legnagyobb művészetpártoló uralkodójaként folytatta Róma újjáépítést, lenyűgöző palotákat emelt, csodás szobrokkal és fényűzéssel. Az erkölcsök újabb mélypontra jutottak a pápasága alatt. Azonban a kissé szabados egyházfő, mindentől eltekintve, nagyon fontosnak tartotta a megkezdett reformok folytatását, ezért újra megnyitotta a tridenti zsinatot, ahol Laínezt és Salmerónt kinevezte „pápai teológusnak”.

 Ezentúl a Jézus Társaságát, erejéhez mérten, nagymértékben támogatta, és nagy tisztelettel nyilatkozott tevékenységükről: „Amint Isten más időkben is majd ezt, majd azt a szerzetet támasztotta egyháza segítésére, úgy a jelenkorban a Társaság derék papjait küldte, és ezért segíteni kell őket.”

 Az új pápa megválasztása után néhány hónappal jóváhagyta „Exposcit debitum” kezdetű bullájával a jezsuita Alkotmány újraszerkesztett és pontosított változatát, ezzel lényegében teljesen befejeződött és egyben lezárult a Jézus Társaságának megalapítási folyamata. A kor kihívásaira válaszolva, 1552-ben újból megerősítette a jezsuita rendet, és kiegészítette a működésükhöz szükséges felhatalmazásokkal és kiváltságokkal. A katekumenek házait a saját pápai pártfogásába vette.

 A jezsuiták ellenségeinek minden áskálódása ellenére, mindig nagyon jó kapcsolatot ápolt a renddel, és a vezetőjükkel személyes, szinte jóbaráti viszonyba került. Loyolai Szent Ignác látogatásait mindig nagy szeretettel, soron kívül fogadta. Sohasem engedte, hogy a kor szokásainak megfelelően Szent Ignác a trón előtt térdelve adja elő az ügyeit, hanem megbecsülése és kölcsönös tisztelete jeléül az ablaknál állva beszélgetett vele, sőt még azt is megkérte, hogy a birétumát (papi fövegét) is tegye fel. Kamarásainak meghagyta, hogy bármikor jönne is a jezsuita rend vezetője, azonnal jelentsék be, még akkor is, ha bíborosokkal tanácskozik.

 Loyolai Szent Ignác nem élt vissza a pápa jóindulatával, hanem közös, az egész Egyház számára hasznos és fontos terveket terjesztett a pápa elé. 1553-ban egy külön pápai bullát eszközölt ki, amelyben megerősítették és pártfogolták, hogy a törökök által megszállt Ciprus szigetén, Isztanbulban és Jeruzsálemben a jezsuiták kollégiumot alapíthassanak.

 III. Gyula ezért ismerve a jezsuiták mozgékonyságát és tevékenységük sokrétegűségét, akár csak elődjei, nem kívánta, hogy közös napi zsolozsmát végezzenek, vagy kötelező szerzetesi ruhát hordjanak, megadta a jogot, hogy az elöljárókat a római általános rendfőnök nevezze ki, valamint hogy az egyszerű fogadalmak révén a skolasztikusok is (a tanuló rendtagok) valódi szerzetesnek számítsanak.

 Az oktatás terén legmaradandóbb és legfontosabb döntésének, a jezsuiták vezetése alatt álló, római Collegium Romanum megalapítása bizonyult. Egyben az 1552. október 22-én kibocsátott „Sacrae religioni” brévéjében, újabb privilégiumokat biztosított a jezsuita skolasztikusoknak.

 A római kollégium alapítása 1551. február 22-én történt, ekkor nyitotta meg a kapuit, egy egyszerű bérházban a Schola de grammatica de’ humanità e dottrina cristiana gratis (A nyelvtan, a humán tudományok és a keresztény tanok ingyenes iskolája). A kollégiumot Szent Ignác a jezsuita skolasztikusok és külső tanulni vágyó fiatalok részére alapította, hogy a bibliai nyelveket: latint, görögöt és a hébert tanulhassák.. Az induláskor 14 jezsuita professzor kezdte meg a tanítást, a rektori tisztséget elsőként P. Jean Pelletier SJ töltötte be. Az oktatás ingyenességét, amely kétségtelenül nagy vonzóerőt jelentett, Borgia Ferenc, akkor még Gandía hercege tette lehetővé, a nagyvonalú anyagi támogatásával; a Firenzében élő burgosi bankárok útján 3000 aranyat adományozott. A pápai elismerő bulla kihirdetésének a napján tartották meg az első nyilvános évnyitó ünnepséget. III. Gyula pápa egyébként évente kétezer aranyat adományozott a Kollégiumnak.

 

 II. Marcell

 

 II. Marcell pápától (polgári nevén: Marcello Cervini) (1501–1555, pápasága: 1555. április 9.–május 1.), aki kiváló képzettséggel rendelkezett, valamint a reformok elkötelezett hívének vallotta magát, a trónra lépése után mindenki a reformok folytatását várta. Azonban minden kitűnő tehetsége és jelleme ellenére nem bizonyíthatott túl sokat, mivel mindösszesen 22 napot tölthetett az egyház élén. A kiváló emberi tulajdonságai, mint a jámborság, az erkölcsi tökéletességre való törekvés, a szerénység, az egyszerűség, az állhatatosság, a tisztánlátás, a reform iránti buzgalom voltak azok az erények, amelyek miatt már bíborosként nagyra értékelték. Ezért egyáltalán nem volt meglepetés, hogy III. Gyula halála után, a konklávé mindössze négy nap alatt, az ő személye mellett tette le a voksát, annak ellenére, hogy V. Károly nyíltan ellenezte a megválasztását. A reform iránti közismert elkötelezettsége miatt és az egyháznak tett kiemelkedő szolgálataiért, különösen a tridenti zsinaton betöltött szerepe miatt, történt a megválasztása Szent Péter trónjára mindenhol nagy lelkesedést váltott ki. 1555. április 10-én szentelték fel, és rendhagyó módon a saját, kereszteléskor kapott nevét vette fel uralkodói névként. Saját bevallása szerint azért maradt meg korábbi nevénél, hogy ezzel is jelezze azt a folytonosságot, amely a tridenti zsinaton elkezdett reformfolyamatokkal vette kezdetét.

 Komoly reformszándékai már abban is megmutatkoztak, hogy a nagyhétre és a böjti időszakra hivatkozva elutasította a pápák szokásos pompás koronázási ünnepségét, ezért a pápai hármas koronát nagyon egyszerű szertartás keretében helyezték fejére. A pápai udvar számára egyszerűséget és mértékletességet, fényűzés- és pompanélküliséget rendelt el, sőt megparancsolta az asztali arany- és ezüstedények használatának beszüntetését. Fontos, szinte jelképszerűen szakított elődei egyik legfőbb bűnével, a nepotizmussal, noha népes családja volt, amelynek tagjait elődei példájára bőséges javakkal és kiváltságokkal láthatta volna el. Õszinte hangot ütött meg, amikor azon munkálkodott, hogy Rómától mindennemű bűnt eltávolítson, letörte a közbecstelenség leglátványosabb formáit. Teljes mértékben támogatta a jezsuitákat, mivel főként rájuk akart támaszkodni reformprogramja megvalósításakor. Uralkodásának az első napján kinyilvánította távolmaradási szándékát a politikai kérdésektől, mert mint a kereszténység atyja akarta elvezetni a keresztény uralkodókat a békéhez.

 Sajnos, minden kiváló elképzelése és elgondolása szertefoszlott három hét leforgása alatt. Halálát egy váratlan szélhűdés okozta, amelyet nagy megdöbbenés követett. A hirtelen halálban nagy szerepet játszott II. Marcell kimerültsége is, amelyet a konklávé és a húsvéti időszak fáradságos szertatásai jelentettek számára. Kortársai szertefoszlott reményeiknek úgy adtak hangot, hogy rá is illőnek nevezték Vergilius (Kr. e. 70–19) egy másik Marcellusról írott sorait: „a sors csak meg akarta ismertetni őt a világgal.”

 A jezsuiták is nagy reményeket tápláltak pápasága iránt, hiszen az Egyház további megújulását várták. Ennek az elvárásnak Szent Ignác is hangot adott az egyik levelében: „Úgy látszik, Isten saját kezűleg adott nekünk pápát, akitől joggal reméljük, hogy Isten egyházában nagy megújhodást hoz létre.”

 II. Marcell pápa, már a pápasága előtt, 15 éven keresztül a Társaság jóakarójának bizonyult. Amikor a frissiben megválasztott pápa komolyan betegeskedni kezdett, Szent Ignác négy neves vezető jezsuitát könyörgő zarándoklatra küldtött a loretói Szűz Mária-kegyhelyre. Halála után Szent Ignác a titkára útján a következőket írta a társaknak: „Azonban úgy tetszett az isteni felségnek, hogy e nagy jónak csak néhány napig örülhettünk, mert április 9-én választották meg, és ugyanazon hónap utolsó napján visszaadta lelkét a Teremtőjének. Irgalma folytán ne adja Isten, hogy a főpásztor e gyors elvesztése a kereszténység nagy büntetésére szolgáljon, hanem adjon minél hamarabb egy másikat, aki végrehajtsa, amit a jó Marcell pápa csak óhajtani tudott. Bizonyára, ha az Úr csak néhány havi egészséget adott volna neki, nagy dolgokat művelt volna és szép példát hagyott volna, utódai számára. Legyen Õ szent felsége mindig áldva és magasztalva, ő vigasztal és sújt, amint jónak látja.”

 

IV. Pál

 IV. Pál pápától (polgári nevén: Giovanni Pietro Carafa) (1476–1559, pápasága: 1555. május 23–1559. augusztus 18.) elődjei reform törekvéseinek a folytatását várta az Egyház, a reményteljes várakozások időszakát élték. Sajnos, a megválasztott pápa nagyon megosztó személyisége, itáliai nacionalizmusa, a spanyol Habsburg-uralkodók elleni ellenszenve, egy másfajta pápai stílus kockázatát hordta magában a pápává választás előtt és után is egyaránt. Az első baljós jelek már közvetlenül a megválasztása után jelentkeztek. Bár a konklávé döntése teljesen egyértelmű volt, először nem akarta elvállalni a megtisztelő posztot, mondván: „Emberi lény még sohasem nyerte el jóindulatomat". Ezek után a nagy várakozásokat hamarosan keserű csalódások váltották fel.

 Az új pápa az igazi reformok helyett újra bevezette az extra ecclesiam nulla salus elvet, azaz az egyházon kívül nem létezik üdvösség. Ez az alapelv határozta meg egész pápasága minden gondolatát és egyházi intézkedését. A pápai reformok kizárólag rendeletekben és pápai szabályzatokban jelentek meg. A pápa tulajdonképpen minden megvitatást elvetett, és helyette a saját döntései alapján meghozott utasításokkal akarta helyes útra terelni az egyházat és az embereket. Éppen ezért az egyetemes zsinat újbóli összehívását is hevesen ellenezte.

 Már bíborosként is sokat tett a Szent Offícium hatalmának kiterjesztéséért és hatékony működéséért, de egyházfőként igazi rendszerré bővítette az inkvizíciót; hálózatát sokszor a saját önkényes és megtorló hatalmának a megerősítésére használta fel. A pápasága idején létesült az Index Librorum Prohibitorum intézménye, ahol a tiltott könyvek listáját állították össze. IV. Pál pápaságának a legszégyenletesebb kísérő jelensége a kemény antiszemitizmus megjelenése és előretörése volt. 1555-ben adta ki „Cum nimis absurdum” kezdetű bulláját, amelyben megalapította a római gettót, a zsidókat erővel a város egyik kijelölt szegletébe költöztették, amelyet éjszakánként lezártak. A pápa megkülönböztető jelzéseket is előírt a zsidók számára, a férfiaknak sárga kalapot, míg a nőknek sárga sálat vagy kendőt kellett viselniük.

 A korabeli leírások szerint IV. Pál megválasztásának hírére Szent Ignác elsápadt, és teljes testében vacogott. Hiszen életművét látta széttöredezni, nagyon féltette a Jézus Társasága további sorsát, mivel személyes ellenfelének tartotta az új pápát, akivel még a velencei tartózkodása idején nézeteltérése akadt.

 A döbbenetes hír vétele után visszavonult a rendház kápolnájába, de egy negyedórás imádkozás után, már teljesen megnyugodva és mosolyogva tért vissza szeretett társai közé. Majd a társaknak írott levélben reményteljesen nyilatkozott az új pápáról: „Õszentsége még, mint bíboros igen példás életű volt, a katolikus vallás ügyéért nagyon buzgólkodott, és Isten kiváló adományaival ruházta fel. Így alapos a remény, hogy a szentszéken az isteni kegyelem még bővebben árad majd rá, az egyetemes egyház javára.”

 Az uralkodását elkezdő pápa nagyon szívélyesen fogadta a jezsuiták tisztelgő küldöttségét, és biztosította őket, hogy jól ismeri a Társaság sokoldalú és sokrétű munkáját, amelyet a világ számos helyén szép sikerekkel végeznek. A saját pápai tevékenységében is szeretne rájuk támaszkodni, és gondoskodni kíván a rendtagok előmenetelében is. Újból pápai pártfogásba vette a katekumenek házait, és megteremtette a működésükhöz szükséges anyagi alapokat; hasonlóan gondoskodott a leánymenedékházról is. Elismerve a jezsuiták római kollégiumának kiváló eredményeit, a végzett tanulóknak megengedte, hogy a többi egyetemmel egyenlő rangú egyetemi fokozatokat kaphassanak, magiszterek illetve doktorok lehessenek.

 A pápa külön kegyként néhányszor kikérte a reformokról Szent Ignác véleményét, akinek a reformjavaslatai a következők voltak: a kanonokokat kötelezni kell az istentiszteleten való közreműködésre, a plébánosokat a jó példaadásra, misézésre, a szentségek kiszolgáltatására, prédikálásra, vasárnapi hitoktatásra, betegek látogatására és gyóntatására, a templomok tisztántartására, az ágyasok elbocsátására.

 A pápának két személyes jóbarátja is volt a Jézus Társaságában: P. Lainez és P. Bobadilla.

 IV. Pál a Társaság iránti jóindulatát, egy szerinte szép gesztussal kívánta kimutatni, amikor P. Diego Laínez alapító atyát bíborossá akarta kreálni, erről Szent Ignácnak csak nagy nehézségek árán sikerült lebeszélnie, mivel nem szerette volna, ha a jezsuiták magasabb egyházi állásokat vállalnának.

 Sajnos, a pápa nehéz természete néhányszor alaposan beárnyékolta a jezsuitákkal való kapcsolatát. Egy alkalommal azt kérte, hogy a jezsuiták olvadjanak be a teatinus rendbe, amit már korábban is szorgalmazott. Szent Ignác nagyon okosan és megcáfolhatatlanul megvilágította a két rend közti különbséget, és az alapvető feladatokban való gyakorlati és lelki részvételre hivatkozva, meghátrálásra kényszeríttette a pápát. Később a pápa szóban kérte, hogy a jezsuiták is, legalább részben imádkozzák a zsolozsmát. Erre Szent Ignác elrendelte, hogy a római rendházban közösen énekeljék el a vesperást, ezt aztán a pápa halála után beszüntették, mivel csak szóbeli óhaj volt.

 Szent Ignác minden nehézség ellenére, mindig hűségesen kitartott a pápa mellett. Ennek egy nagyon szép bizonyítéka az etióp pátriárkának,1554-ben írt levele, amely a pápa primátusáról szól; ebben tanúbizonyságot tett a pápaság iránt érzett határtalan tiszteletéről és hűségéről. (Első részét idézzük.) „A felséges portugál király buzgóságában, amelyet a mi Urunk Istenünk az Õ szent neve, dicsősége és az egyszülött Fia drága vérén megváltott lelkek üdve iránt belé öntött, már többször írt nekem, és jelezte óhaját, hogy a Jézusról nevezett legkisebb Társaságunkból tizenkét tagot jelöljek ki, közülük Õfelsége egyet pátriárkának, kettőt pedig segédpüspökeinek és utódainak nevezne ki és kérné Krisztus Urunk helytartóját, adjon nekik kellő felhatalmazást és küldje őket a többi papokkal együtt Felséged országaiba. Én ezt annál szívesebben tettem, mert Isten belém és az egész Társaságunkba különös vonzalmat oltott, hogy Felségednek szolgáljunk. Felséged annyi hitetlen közt és szent hitünk ellenségei közt elődeinek nyomdokát követve azon fáradozik, hogy Urunknak Istenünknek, Krisztusnak vallását és dicsőségét fenntartsa és előmozdítsa. És annál is több ok volt e lelki atyák által Felségednek segítségét kívánni, hogy legyen igazi tekintélyük és hatalmuk ezen apostoli Szentszéktől, és hogy a keresztény hit hamisíthatatlan tanát hirdessék, mert a mennyország kulcsai azok, amelyeket Krisztus Urunk Szent Péternek és széke leendő utódainak adott. Csak neki ígérte ezeket, amikor Szent Máté evangélista szerint neki mondta: „Mondom neked, te Péter (kőszikla vagy és erre a kősziklára építem egyházamat, és neked adom a mennyek országának kulcsait, és amit csak feloldasz e földön, a mennyben is feloldott lesz”. És ígéretét beváltva, ugyancsak Péternek adta őket, mikor feltámadása után mennybemenetele előtt Szent János evangélista szerint háromszor így szólt hozzá: „Simon, Jónás fia, szeretsz-e jobban, mint ezek? És felele után: „Legeltesd az én juhaimat.” És mikor a tisztet ráruházta, nemcsak juhainak egy részét, hanem mindnyájukat rá bízva, egyúttal a hatalom teljességét is megadta neki, hogy az összes híveket a keresztény élet és a vallás legelőjén megtartsa, és az örök boldogság legelőjére vezesse a mennyországban. A többi apostoloknak Krisztus Urunk mintegy átruházott hatalmat adott, szent Péternek és utódainak a teljeset és minthogy hivatalból valót, hogy belőle az összes többi pásztoroknak annyit közöljön, amennyire szükségük van. Ettől a főpásztortól kell nekik kapniuk és el is kell ismerniük. E hatalom előrejelzésére mondja Isten Izajásnál, Eliakim főpapról: „És vállára teszem Dávid házának kulcsát, és kinyitja és nem lesz, aki becsukja és nem lesz, aki kinyissa” Az előre jelzett itt Szent Péter és utódai, akiknek teljes hatalmuk van, amit a kulcsok által jelez, mert ezeket valódi és teljes uralom jeléül szoktak átadni. Van tehát oka Felségednek hálát adni a mi Urunk Istenünknek, hogy az Ön idejében gyakorolt olyan nagy irgalmasságot országaival, és igazi lelkipásztorokat küldött, akik egységben élnek a legfőbb pásztorral és Jézus Krisztus földi helytartójával, és tőle kapják azt a széleskörű tekintélyt, amellyel odamennek.” (…)

 A legsúlyosabb összetűzésre, 1555-ben került sor a jezsuiták és a pápai hatalom között, amikor is kitört a pápai állam és a spanyolok közti háború. A jezsuiták ellenségei koholt hírek alapján a pápának azt jelentették, hogy a jezsuiták a római házukban fegyvereket rejtegetnek. Erre a pápai katonaság alaposan átkutatta a házat, az atyák végigvezették a katonákat az egész házban, minden szekrényt, ládát felnyitottak, mindent megmutattak. Természetesen semmit sem találtak, így a pápa is meggyőződhetett a jezsuiták hűségéről.

 Mindezek ellenére Szent Ignác mindig nagy tisztelettel és szeretettel nyilatkozott a pápáról, akinek az áldását a halálos ágyán is kérte. A titkára, Juan Polanco (1517–1576) sietett a Vatikánban, ahol a pápa mélységesen meghatódva adta a pápai áldását és a teljes búcsút a haldoklóra. Eléggé köztudott tény, mivel Polanco az áldásért nem este ment, hanem csak hajnalban, Szent Ignác meghalt, mielőtt Polanco visszatért.

 

*Könyvtáros, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartomány Levéltára és Könyvtára.

 

** (Szabó Ferenc megjegyzése).André Ravier S.J. a jezsuita rend megalapításáról szóló könyve 2. fejezetében bemutatja Rómát, a pápaságot és a bíborosi kúriát III. Pál idejében. Joggal hangsúlyozza: „Csak akkor érthetjük meg jól Loyolai Ignácnak és társinak az 1938. és 1556. évek közötti időben megindított véllalkozását, ha azt ezeknek az Egyház reformja szempontjából meghatározó éveknek tágabb keretében szemléljük.” P. Ravier történeti forrásokra hivatkozva diszkéten, de kendőzés nélkül feltárja a reneszánz pápák és a bíborosi kúria züllött életmódját, nem hallgatva el a pápává választott idős Alessandro Farnese kezdeti nepotizmusát sem. De aztán elismerően részletezi a „megtért” III. Pál reformintézkedéseit. Mások, mint Jean Lacuture jezsuitákról szóló múve első kötetében (Jésuites I, Seuil , 1991) III. fejezetében realistábban tárja fel a reneszánsz pápák züllöttségét. Itt a két említett szerző között középúton haladó Magyar Katolikus Lexikon Pál, III. szócikkéből idézünk.

(…)„Magánélete a humanista-reneszánsz kor lazaságában zajlott, több törvénytelen gyermeke is volt.(…) Programjába vette a belső megújuásért trtandó zsinatot (…) A bíborosi kollégumot megújította, rokonságából is nevezett ki, de a pápasága során kinevezett 71 bíboros között nagyszerűmunkatársakara is talált…” (X. kötet, 2005, T.J.)

 

Válogatott irodalom:

Bangert, Wiliam V.: Az alapító és hagyatéka. A jezsuiták története. Bp., 2002. 13–45.

Bangha Béla SJ: A négyszázéves Jézustársaság. Bp., 1940.

Bikfalvi Géza: Az első atyák tanácskozásainak dokumentumai. Jezsuita olvasókönyv. Bp., 2008. 21–28.

Bóta Ernő SJ: Loyolai Szent Ignác élete. Bp., 1909.

Dalmases, Candido de SJ: Loyolai Szent Ignác. Bp., 1995.

Durkin, M.–Triptych, C.: Loyola, Faber, Xaver. „Ours” Jesuit Portraits. Strasbourg, 2006. 7–26.

Falkner, Andreas–Imhof, Paul: Ignatius von Loyola und die Gesellschaft Jesu 1491–1556. Würzburg, 1990.

Greff, Nicolaus: Loyolai Szent Ignác és kora. Bp., 1914.

Gyenis András SJ: Loyolai Szent Ignác visszaemlékezései. Bp., 1934.

Gyenis András SJ: Loyolai Szent Ignác és életműve. Bp., 1937.

Haub, Rita: Ignatius von Loyola. Gott in allen Dingen finden. Kevelaer, 2006.

Haub, Rita: Ignatius von Loyola und die Gründung der Gesellschaft Jesu. Die Geschichte der Jesuiten. Darmstadt, 2007. 7–35.

Jablonkay Gábor SJ: Loyolai Szent Ignác élete és működése. I. Bp., 1921. 260–333.

Jézus Társaságának Rendalkotmánya és Kiegészítő Szabályok Bp. 1997.

Knauer, Peter: Ignatius von Loyola – Gründungtexte der Gesellschaft Jesu. Würzburg, 1998.

Müller, Lutz: Ignatius von Loyola begegnen. Augsburg, 2004.

O’Malley, John SJ: Az első jezsuiták. Bp., 2006.

Omerovich Tamás SJ: Loyolai Szent Ignác rövid életrajza. Bp., 1940.

Rahner, Hugo SJ: Loyolai Szent Ignác. München, 1985.

Ravier, André SJ: Loyolai Szent Ignác megalapítja Jézus Társaságát. Bp., 1994.

A Zarándok. Loyolai Szent Ignác visszaemlékezései. Bp., 2001.

 

 

 

 

 
 [ Nyitólap  |  Jezsuiták  |  Katolikus  |  Katolikus Rádió  |  Magyar Kurír  |  Plébánia | Breviárium ]