Nemeshegyi Péter SJ
John Henry Newman vándorútja
XVI. Benedek pápa idei szeptemberi angliai látogatása során
boldoggá avatta John Henry Newman bíborost. 1963-ban avatta boldoggá VI. Pál
pápa az olasz passzionista szerzetespapot, Domenico Barberit, aki 1845. október
10-én átvette Newmant a római katolikus egyházba. VI. Pál pápa Barberi boldoggá
avatása alkalmával mondott szentbeszédében megemlékezett erről az eseményről, és
Newmanról a következőket mondta: „Newman, csak az igazság szeretetétől és a
Krisztus iránti hűségtől vezetve olyan vándorutat járt végig, amely igen
fáradságos volt ugyan, de ugyanakkor a legnagyobb, legmélyebb értelmű és
legeredményesebb út volt, amelyet valaha is befutott az emberi szellem a múlt
században, sőt, mondhatjuk, az egész újkorban, végül pedig eljutott a bölcsesség
és béke teljességéhez.”
Newmannak ezt az útját szeretnénk a következőkben vázolni,
írásai, és a Ian Ker által készített életrajza
nyomán.
Fiatal évek
John Henry Newman 1801. február 21-én született Londonban,
jómódú bankárcsalád elsőszülött gyermekeként. Apját Johnnak, anyját Jemima
Fourdrinier-nek hívták. John Henry hosszú életének 89 éve egybeesett az angol
birodalom fénykorával. A XIX. században az angol hadiflotta vetélytárs nélkül
uralta a tengereket. Afrikának, Ázsiának nagy része angol gyarmattá lett.
Viktória királynő nemcsak az Egyesült Királyság királynője, hanem India
császárnője is lett. A XX. század közepéig használt világtérképeken
Nagy-Britannia és a föld országainak jó része rózsaszín színűen volt ábrázolva,
ezzel jelezve az angol uralmat. Az ipar és kereskedelem terén is Nagy-Britannia
lett vezető hatalommá. A gőzgép Angliából terjedt el a világon. Angliában
épültek az első gőzvasutak, alakultak ki a kapitalista gyárak és vállalatok.
Vallási téren Nagy-Britanniában VIII. Henrik óta az
Anglikán Egyház volt elismerve államegyházként. Elvetették a római pápa
egyetemes főségét, és helyette az angol uralkodó lett az anglikán egyház feje. A
katolikus Egyháztól való elszakadás ellenére azonban ez az egyház sokat
megőrzött az ókori és középkori katolikus keresztény hagyományból. Érsekek és
püspökök kormányozták az egyházat, hitvallásukban a niceai zsinat nyomán
vallották a Szentháromság egy Isten tanát. A szerzetesrendeket ugyan eltörölték,
de a hatalmas középkori gótikus püspöki székesegyházak és apátsági templomok
emlékeztettek a nagy keresztény hagyományra. A hivatalos imakönyv (Book of
Common Prayer) szintén sok hagyományos keresztény gondolatot tartalmazott és
keresztény vallási érzéseket táplált.
VI. Edvárd és I. Erzsébet uralkodása alatt Luther és Kálvin
tanai kezdték befolyásolni az anglikán egyházat. Az Erzsébet uralkodása alatt
megfogalmazott 39 anglikán hitágazat (Thirtynine Articles) között vannak
a hagyományos katolikus tanítást élesen elutasító tételek is.
Ezekből az következett, hogy az anglikán egyház sokszínű
gyülekezetté vált. Tagjai közül sokan fontosnak tartották a püspökök apostoli
jogutódlását, a szentségeket és a liturgiát. Voltak azonban olyanok is, akiket „evangelical”-nak
neveztek, Luther és Kálvin nyomán az egyedül a hit általi megigazulás tanát
követték, és kizárólag a Szentírásra támaszkodtak. A XIX. század során erősen
terjedni kezdett Angliában a vallási liberalizmus, mely szerint minden vallás
egyenlő, isteni kinyilatkoztatáson alapuló tanok pedig nem léteznek.
A római pápa főségéhez ragaszkodó katolikusokat a XVI–XVII.
században véresen üldözték. Ez az üldözés később enyhült, de az 1829-ban az
angol parlament által megszavazott Emancipation Act-ig az angliai
katolikusok hátrányos megkülönböztetésnek voltak alávetve.
A Newman család hagyományos anglikán módon élt és
gondolkodott. Olvasták a Szentírást, de meghatározott vallási tételek
elfogadását nem tartották különösen fontosnak. John Henry gyermekévei boldogok
voltak. Jó tanuló volt az iskolában, élvezte a természet szépségét. Megtanult
szépen hegedülni, és a zene szeretete egész életében végigkísérte.
A Newman család életét villámcsapásként érte az apa
bankjának csődbejutása. Csődeljárás nélkül sikerült ugyan a hitelezőket
kielégíteni, de el kellett adniuk házukat, és az apa elvesztette munkáját.
John Henry ekkor tizenöt éves fiú volt, és súlyosan
megbetegedett. Nem tudjuk pontosan betegségének mivoltát, de annyi bizonyos,
hogy betegágyán nagy istenélményben volt része. Ő maga később erről így írt:
„Tizenöt éves koromban nagy változás következett be gondolkodásomban. Határozott
hitvallás hatása alá kerültem. Értelmembe belevésődött a dogma (hittétel)
gondolata, amely Isten irgalmából sohasem tűnt el vagy homályosodott el. Két és
csupán két legfelsőbb rendű és fényesen nyilvánvaló lénynek a létezésében
nyugodtam meg: az én létem és Teremtőm létének létezésében.”
Ettől kezdve Newman sohasem tudott kételkedni Isten
létezésében. Megvallja, hogy az anyagi világ valóságában is néha kételkedett, de
az Isten létében sohasem.
Úgy érezte, hogy ez által a „megtérése” által egészen más ember lett belőle.
Az Isten létén kívül a Szentháromság tana, valamint az örök
boldogság és örök kárhozat tana is mélyen belevésődött lelkébe.
Ez a „megtérés” nem követte a Luther által megfogalmazott
sorrendet (bűntudat, rettegés, Krisztus helyettesítő üdvözítő tettébe vetett hit
és bizalom, béke), de nem volt kevésbé mélységes és személyes.
A fiatal Newman ettől kezdve kálvinista könyveket kezd
olvasni, és Kálvin tanításai éveken át befolyásolták gondolatvilágát. Különösen
mély hatást gyakorolt rá Thomas Newton egyik könyvének állítása, mely szerint a
római pápa nem más, mint a Szentírásban megjövendölt Antikrisztus.
Ez a nézet egészen 1843-ig befolyásolta Newman érzésvilágát.
Ugyancsak tizenöt éves korában született meg lelkében az a
meggyőződés, hogy Isten őt nőtlen életre hívja.
Newman apja, hátrányosra fordult pénzügyi helyzetük
ellenére, 1816-ban fiát felvéteti az oxfordi Trinity College-be. A fiú eleinte
nehezen szokik bele az új környezetbe. Iskolatársai mind néhány évvel idősebbek
nála. Egész életét végigkíséri a félénkség és érzékenység. Trinity College-ben
legkedvesebb „barátai” a szomszédos épület falán virágzó tátikák. Nagyon
szorgalmasan tanul, ösztöndíjat kap, de túlfeszíti a tanulást, kimerül, és
záróvizsgája rosszul sikerül. Megszerzi ugyan a bakkalaureátusi fokozatot, de
egyetemi előmenetele kétséges lesz.
Mégis merészel jelentkezni a híres-neves Oriel College-be
ösztöndíjas megbízott tanárnak (fellow). A felvételi vizsga ezúttal jól
sikerül. Az Oriel College vezetői megsejtik a fiatalember lángeszét, és
felveszik. Newman boldogan rohan az Oriel College-be, ahol ünnepélyesen
befogadják az ottani híres tanárok. Közülük különösen két nevet említünk meg:
John Keble-t, aki az akkori oxfordi egyetem egyik legkiválóbb egyénisége, és
Edward Bouverie Puseyt, aki a későbbi Oxford Mozgalomban lett hosszú éveken át
Newman küzdő társa.
Az oxfordi Oriel College-ben
Newman lelkesen kezdi meg működését az Oriel College-ben.
Közben családjának anyagi helyzete tovább romlik. Apja a bank bukása után egyik
barátja révén sörgyár igazgatója lett, de ez a sörgyár is csődbe ment, és így
John Henrynek kell családját anyagilag is támogatni. Ezért 1824-ben elvállalja
az Oxford egyik negyedében fekvő Szent Kelemen plébánia lelkészségét. Diakónussá
szentelik az anglikán egyházban. Egyetemi tutorként tovább működik a
College-ben, de ugyanakkor nagyon lelkiismeretesen foglalkozik plébániája
híveivel. Néhány hónap alatt végiglátogatja valamennyi hívét, akik nagyrészt
egyszerű munkásemberek.
Munkabírása bámulatos, mert e két foglalkozás mellett
intenzíven kezdi tanulmányozni az ókori egyházatyák műveit is. Az egyházatyák
olvasása és plébániai szentbeszédeire való készülései következtében egyre inkább
elhalványulnak benne a lutheránus és kálvinista hittételek, főképpen a „csupán
beszámított igazvolt” (imputed rightousness) gondolata. Amint maga
bevallja: „Az egyházatyák iránti odaadás mentett meg attól a veszélytől, hogy a
lutheri és kálvini sziklaormokat és szakadékokat elhagyva” ki ne kössek az
indifferentizmus latitudináris „lapályain.”
1825-ben Newmant az anglikán egyházban pappá szentelik. Az
Oriel College-ben tutori kötelezettségei egyre szaporodnak, és ezért kénytelen
lemondani a Szent Kelemen plébánia gondozásáról. Jó barátságot köt a fiatalon
elhunyt Hurrel Froude, Oriel College-i tanársegéddel, akinek a római katolikus
egyház iránti vonzódása egyre növekvő befolyást gyakorol rá.
Newman ezekben az években szinte halálra dolgozza magát, és
végül idegkimerülésbe esik. Az a csapás is éri, hogy legkedvesebb húga, Mária,
hirtelen megbetegszik és meghal. Newmant egész életében végigkíséri ennek a
kedves, szeretetteljes, finom lelkű lánynak az emléke.
Oxfordban azonban új feladatok várják: kinevezik az Oxfordi
Egyetem Saint Mary-templom lelkészévé. Ennek az új feladatnak
köszönhetjük Newman nagyszerű szentbeszédeit, amelyeket később nyomtatásban is
kiadott.
Arra is felkérést kap, hogy az ókori egyház zsinatainak
történetéről szóló könyvsorozat megírásában közreműködjék. Ebből a felkérésből
született Newman egyik remekműve: „A IV. század ariánusai” (The Arians of the
Fourth Century). E mű írása közben az ariánus eretnekeknél is jobban
érdekelték őt a III. század nagy keresztény teológusai: Alexandriai Kelemen és
Órigenész. Lelkesedett gondolataikért. „Tanításuk néhány eleme, amely önmagában
is nagyszerű, zeneként csengett benső fülembe, mintha megfelelnének azoknak a
gondolatoknak, amelyeket kevés külső ösztönzéssel hosszú ideig dédelgettem. Ezek
a tanítások a szakramentális és misztikus elven alapultak, és az Örökkévaló
különböző üdvrendjeire vonatkoztak. Ezekből a szövegekből azt olvastam ki, hogy
a fizikai és történelmi külső világ csak nálánál magasabb rendű valóságok
megnyilvánulása érzékszerveink számára. A természet nem más, mint példabeszéd. A
történelem nem más, mint allegória. A pogány irodalom, bölcselet és mitológia,
ha helyesen értjük, nem más, mint az evangélium előkészítése. Létezett a zsidók
számára egyenesen megvalósított isteni üdvrend, de bizonyos értelemben a
pogányok számára is létezett üdvrend.[ …] A látható világ még mindig nem kapta
meg isteni értelmezését. A szentegyház szakramentumaival és hierarchiájával fenn
fog állni a világ végéig, de ezek csak azoknak a valóságoknak szimbólumai,
amelyek az örökkévalóságot töltik meg.”
Az ariánusokról szóló könyvében még ezeket írja Newman
erről az általános isteni kinyilatkoztatásról: „Sohasem volt olyan idő, amikor
Isten nem szólt az emberhez, és nem közölte volna vele, bizonyos fokig,
kötelességeit.” „Minden embert, többé-kevésbé, vezette a hagyomány, és vezették
a jóra és rosszra vonatkozó benső ismeretek, amelyeket a Szentlélek helyezett el
minden egyén szívébe.”
Ebből a megállapításból Newman levezeti a keresztény hithirdetésre vonatkozó
következő helyes következtetést: a keresztény hithirdető „ne vesse el,
megkülönböztetés nélkül, a pogányok nézeteinek és szokásainak összességét”, „ne
tagadja hitük lényeges elveit, hanem inkább, Szent Pált követve, használja fel
és tisztítsa meg azokat.”
Jegyezzük meg, hogy Newmannak e nézete megegyezik a régi
jezsuita misszionáriusok, Roberto de Nobili és Matteo Ricci felfogásával, akik
az indiai, illetve kínai szellemi élet értékes elemeit megőrizve és felhasználva
hirdették az evangéliumot. E módszert a római egyházi hatóságok később
betiltották, és e tilalom a XIX. században még teljes mértékben érvényben volt.
A protestáns missziók módszere is, ebben az időben, a konfrontáció jegyében
zajlott. Csak a II. vatikáni zsinat hirdette meg az „inkulturációt” a keresztény
hithirdetés egyetlen helyes módszerének, és csak napjainkban lett de Nobili és
Ricci tevékenysége teljesen rehabilitálva. Newman valószínűleg sohasem hallott a
régi jezsuiták missziós módszeréről és annak betiltásáról, de ebben a kérdésben
is száz évvel megelőzte.
Newman tanári, lelkészi és tudományos munkássága egyre
inkább megviselte egészségét, és ezért egészségi állapotának helyreállítása
végett 1832 decemberében, barátjával Hurrel Froude-dal együtt, több hónapos
vakációs útra indult Olaszországba. Élvezte a gyönyörű tájakat és műemlékeket.
Az olaszországi katolikusok élete és viselkedése nem tett rá nagy benyomást.
Newman még túlságosan el volt telve a tipikusan angol felsőbbségi érzéssel és
vallási előítéletekkel. 1833 áprilisában elvált Froude-tól, és egyedül újra
leutazott Szicíliába. A gyönyörű természet elkápráztatta, de a primitív
életkörülményeket nehezen viselte, és végül súlyosan megbetegedett. Egy hűséges
nápolyi szolga, Gennaro ápolta önfeláldozóan. Mikor magas lázzal feküdt egy
Castro Giovanni nevű város vendégfogadójában, keserves sírásra fakadva
ismételgette: „Biztos vagyok benne, hogy Isten még akar valami feladatot
végeztetni velem Angliában!”
Néhány hét alatt végül annyira felépült, hogy 1833. július
13-án hajóra tudott szállni Marseille felé. E hajón írta azt a versét, amelyet
mind a mai napig egyházi énekként énekelnek anglikánok is, katolikusok is. Kezdő
sorai: „Leed, Kindly Light.”
Nyersfordításban a vers így hangzik:
Vezess, kedves Fény, az engem burkoló sötétben,
Te vezess tovább!
Sötét az éj, és távol az otthon,
Te vezess tovább!
Őrizd lépteimet; nem kívánom
a messzi tájat látni, – egy lépést látni, elég nekem.
Nem mindig viselkedtem így, és nem is kértem,
hogy te vezess engem.
Magam szerettem választani és látni utamat, de most:
Te vezess tovább!
Szerettem a lármás napot, és félelmek ellenére,
gőg uralta akaratom: ne emlékezz elmúlt éveimre.
Eddig velem volt hatalmad áldása, biztosan ezután is
ez vezet tovább,
mocsáron és ingoványon, sziklán és zuhatagon át,
míg csak el nem múlik az éj;
és hajnal hasadtával azok az angyalarcok mosolyognak rám,
kiket régen szerettem, és egy időre elvesztettem.
A fiatal, harminckét éves Newman ekkor bizonyára még nem
sejtette, hogy lelkileg milyen „messzi tájra” vezeti majd őt ez a „kedves Fény”.
Azt viszont már ekkor elhatározta, hogy amikor meglátja a következő „egy
lépést”, akkor minden áldozatot meghozva, meg fogja azt tenni. Sok „mocsáron,
ingoványon, sziklán és zuhatagon” kellett áthaladnia, amíg végül megérkezett a
fényesség békéjébe.
Az Oxford Mozgalom
Végre teljesen felépülve és energiától duzzadva érkezik
vissza Newman Oxfordba. Ott barátaival együtt azonnal megindítja az anglikán
egyház reformjának azt a nagy mozgalmát, amelyet Oxford Mozgalomnak neveznek.
Küzdeni akartak azért, hogy az egyházatyák egyházának mintájára olyan anglikán
egyházat hozzanak létre, amely elkerüli mind a protestantizmus, mind a
romlottnak tekintett római katolicizmus végleteit, és erélyesen küzd a vallási
indifferentizmus és liberalizmus ellen. Ennek elérése céljából megkezdték
Tract-nak nevezett füzetek kiadását. Az írások szerzői név nélkül jelentek
meg, de köztudomású volt, hogy nagy részüket maga Newman írta. Összesen 90
Tract hagyta el nyomdát. A mozgalom előmozdítóinak hangulatát jól kifejezik
Newman következő szavai: „Úgy érezzük, hogy nézeteink igazak. Bár kevesen
vagyunk, de biztosak vagyunk benne, hogy e nézeteinket az igazság erejével
képesek leszünk terjeszteni. Nem szükséges, sőt nem is szabad, hogy
elvizenyősítsük azokat.”
Newman tevékenysége ezekben az években bámulatos méreteket
ölt. Egymás után írja a mozgalom füzeteit, gondoskodik kinyomtatásukról,
terjesztésükről. Látogatja a lelkészeket, ismerteti a mozgalom céljait.
Közben megjelenteti az oxfordi Saint Mary-templomban
mondott beszédeit (Parochial and Plain Sermons.)
Ezekben már megjelennek Newman alapvető vallási nézetei. Gyakran beszél a
Szentlélek bennünk lakásáról. Hangsúlyozza, hogy az életszentséget egyszerű,
hétköznapi kötelességteljesítéssel kell megvalósítani. Az a fontos, hogy az
evangéliumokban elénk táruló Jézus Krisztusra tekintsünk. „Ha valami igaz, akkor
ez nem ok arra, hogy kimondjuk, de igenis ok arra, hogy megtegyük.”
Mindennél fontosabb, hogy vallásosságunk „valódi” (real) legyen. Ha egy
vallási tételt igaznak vallunk, de mégsem vagyunk képesek, hogy úgy érezzünk,
gondolkodjunk, beszéljünk és cselekedjünk, mintha igaz lenne, akkor nem
„valósan” hiszünk. Newman szentbeszédeinek nagy vonzóereje abban rejlik, hogy
Krisztust úgy állítja elénk, ahogy Ő az evangéliumokban megjelenik.
Eközben az Oxford Mozgalom egyre erősödik. Newman, Pusey és
társaik kifejtik a Via Mediáról szóló nézetüket. A Via Media:
középút. Newman és társai ezt a középutat szeretnék megvalósítani az anglikán
egyházban, az ókori Egyház nyomán, a protestantizmus és a római katolicizmus
között.
Newman 1837-ben adja ki remek egyháztani tanulmányát,
melynek címe: „Az Egyház prófétai feladata, összehasonlítva a romanizmussal és a
népies protestantizmussal.” (Lectures on the Prophetic
Office of the Church viewed relatively
to Romanism and popular Protestantism.) Ebben
kifejti, hogy az egyháznak, politikai és egyházszervezeti feladatai mellett,
lényeges feladata a prófétai feladat, vagyis az, hogy püspökei a hagyomány
alapján hirdessék a hiteles keresztény tanítást. Az ókor nagy püspökei,
Antiochiai Ignác és Polikárp ennek példaképei. Newman hangoztatja, hogy egyetlen
keresztény felekezet sem vezeti le tanításait az egész Bibliából. Minden
felekezetnek vannak kedvenc bibliai szövegei, és elhanyagol egyéb szövegeket.
Ezzel szemben létezik az egyházban az egyetemes hagyomány, „mely rejtőzködik, de
jelen van. Csendes, mint a folyó gyors vizei, mielőtt sziklák gátolnák
folyásukat. E hagyomány az egyház tudattalan vélekedése és érzésvilága, amelyre
az egyház reflektál, amelyen uralkodik, és amelyet szükség esetén kifejez.”
Newman bevallja, hogy a római katolikus egyház is így vélekedik a hagyományról.
Ez ellen nem is emel kifogást, hanem az ellen tiltakozik, hogy véleménye szerint
a római egyház nem az ókori egyház tanítására támaszkodik, hanem ahelyett a
római egyház későbbi tanítóhivatalának döntéseit követi. Newman szerint az igazi
hagyomány sajátossága az egyetemesség, az ókorra visszamenő régiség és az
egyházatyák egyöntetű tanúságtétele.
Newman elismeri, hogy „a kereszténység egész története,
kezdettől fogva csak zavarok és összevisszaságok sorozata. Ebben minden század
hasonlít a többi századhoz, és azok, akik saját századukban élnek, hajlamosak
arra, hogy ezt tekintsék minden előbbi századnál rosszabbnak. Az Egyház mindig
betegeskedik. Mindig úgy tűnik, hogy a vallásosság kihalófélben van, az
egyházszakadások dominálnak, az Igazság fénye homályos, az Igazság követői
szétszélednek. Krisztus ügye mindig végső agóniáját szenvedi.” Newman mégis
bizakodik abban, hogy „Isten ki fogja menteni népét”, akkor is, „amikor a
hullámok leginkább dühöngnek.”
Newman ezekben az években, magánéletében és lelkészi
tevékenységében, az ókori katolikus egyház szokásait kezdi követni. Mindennap
elimádkozza a római breviáriumot, és nagyon megszerette ezt az imát.
Istentiszteletei alatt csendben imádkozik a halottakért.
1836-ban, hosszú betegség után meghal legjobb barátja, Hurrel Froude, akinek
írásait halála után Newman rendezi sajtó alá. Ezek az írások a római egyházhoz
való vonzódásuk miatt megütközést keltenek anglikán körökben.
1837-ban, egy folyóiratban megjelent tanulmányra reagálva,
Newman előadássorozatot tart a megigazulás tanáról. Az előadásokat szorgosan
átdolgozva, 1838-ban közzéteszi: „Előadások a megigazulásról” (Lectures on
Justification) címen. Ez a Via Media szellemében írt könyv,
bár a lutheranizmussal és az akkori római katolikus teológusokkal folytatott
vita formáját ölti, valóságos remekmű, és az ökumenikus teológia gyöngyszeme.
Newman élesen bírálja Luther nézeteit a csupán hit általi megigazulásról. A
lutheri „bízó hit” nem szükségképpen jótettekhez vezető „élő hit”.
A szokásos római katolikus felfogás, mely szerint a megigazulás az Isten
kegyelme által belénk öntött szeretetből áll, szintén elégtelen. A megoldás
abban áll, hogy az igazvolt lényege magának a Szentléleknek szívünkben lakása. A
bennünk lakozó Szentlélek valósítja meg bennünk egyszerre a hitet és a
megújulást. Luthernek igaza van, amikor azt mondja, hogy a „megigazítani” ige
szó szerinti jelentése a páli levelekben: „igaznak minősíteni”, de
értelemszerűen tartalmazza azt is, hogy „igazzá tenni”. „Isten megteheti azt,
hogy megáld, megteheti azt is, hogy megátkoz, irgalmassága szerint, illetve
érdemtelenségünk szerint. De, amikor Isten megáld, akkor kétségkívül azáltal
teszi ezt, hogy megszentel bennünket, ha igaznak minősít, ezt azzal teszi, hogy
igazzá tesz bennünket, ha kibékít sajátmagával, ezt nem azáltal teszi, hogy
megsemmisíti a Törvényt, hanem azáltal, hogy bennünk új akaratot és új erőket
teremt a Törvény megtartására.”
A megigazulást tehát a Szentlélek bennünk való jelenléte valósítja meg. „Jelen
van a hit és megújulás is, de ezek a Szentlélek gyümölcsei.”
Newmannak e meglátásai nyomán továbbindulva sikerült a
katolikus és lutheránus teológusainak egyre közelebb kerülni egymáshoz a
megigazulás kérdésében olyannyira, hogy a katolikus Egyház vezetőinek és a
Lutheránus Világszövetség vezetőinek 1999. október 31-én sikerült aláírniuk a
megigazulás tanára vonatkozó lényegi egyetértést kifejező közös nyilatkozatot.
Newman tehát ebben a kérdésben is több mint száz évvel megelőzte korát.
Az 1838–39-es években ért az Oxford Mozgalom sikereinek
csúcspontjához, de nemsokára kezdtek jelentkezni a nehézségek. Magának Newmannak,
patrisztikus tanulmányai során kétségei keletkeznek, hogy a Via Media
valóban járható út-e. A római katolikus püspök, Nicholas Wiseman egyik írását
olvasva bukkan rá Ágostonnak a donatista szakadárokkal folytatott vitában
elhangzott következő szavaira: „Securus iudicat orbis terrarum” (A
földkerekség ítélete megbízható.) Arról volt és van szó, hogy amikor az egész
földkerekségen elterjedt katolikus egyház hívei egységesen állítanak egy
hittételt, akkor a Szentlélek segítsége révén ez a hittétel tévedhetetlenül
igaz. Ágostonnak e mondása „olyan erővel vágott belém, mint amilyet eddig
egyetlen szó hallatánál sem éreztem.”
Nyilván megérezte Newman, hogy csak az angol birodalomban létező anglikán
egyházzal szemben áll az egész földkerekségen elterjedt Róma-központú egyetemes
egyház. Idő teltével elhalványult ez az érzés, és Newmannak sikerül
megnyugodnia, de, amint később írta, ez az élmény olyan volt, mintha meglátta
volna „egy kéz árnyékát a falon”.
Newman nyilván Dániel könyvére utal, amely szerint „a lámpással átellenben
emberéhez hasonló kéz írta a királyi palota falának felületére” a Mene, Tekel,
Parszin (Megszámláltattál, Megmérettél, Országod elosztatott) szavakat (Dániel
5,5.25).
Newman igyekszik önmagát azzal megnyugtatni, hogy újra
számba veszi azokat a botrányos tételeket (szentek tisztelete, tisztítótűz
stb.), amelyeket a későbbi római egyház, főképpen a trentói zsinaton,
hozzátoldott az ókori egyház hitéhez, és amelyek miatt, szerinte, az ilyenné
alakult római egyházhoz nem szabad csatlakozni. Amikor az Oxford Mozgalomban
részt vevő ismerősei közül egyesek katolizálni akarnak, Newman igyekszik őket
visszatartani. Ugyanakkor azon is bánkódik, hogy az anglikán egyház nem ad
alkalmat az Istennek szentelt szerzeteséletre, és így nem tudja kielégíteni az
erre vágyódó emberek vágyait.
Az anglikán egyházban az ókori egyház hagyományait
feléleszteni törekvő Oxford Mozgalomnak egyik nagy akadálya volt az a
Harminckilenc Tétel, (Thirtynine articles), amelyek Newman korában
kötelezők voltak az anglikánok számára, de közülük egynéhány erősen protestáns
ízű volt. Ezért Newman 1841-ben elhatározza, hogy megpróbálja ezt a
Harminckilenc Tételt úgy értelmezni, hogy az megfeleljen az ókori egyház hitének
és felfogásának. Ezt az értelmezést jelenteti meg a 90-ik Tract-ban,
amely azonnal hatalmas vihart kavart. Newman értelmezését megtámadják az Oxfordi
Egyetem vezetői, majd egymás után elítélik az anglikán püspökök. Minthogy Newman
mindig a püspökök tanítóhivatala iránti engedelmességet hangoztatta, azonnal
megszünteti a Tract-füzetek kiadását. Megdöbbentette, hogy az anglikán
püspökök nem engedik meg a 39 ágazat „katolikus” értelmezését.
Ehhez a döbbenethez még egy másik döbbenet is járult. Az
angol parlament politikai okokból felállított Jeruzsálemben egy anglikán
püspökséget, amely alá nemcsak a Palesztinában élő anglikánok, hanem az ottani
kálvinisták is tartoznak. Az angliai püspökök belementek ebbe az intézkedésbe,
és a canterbury-i érsek fel is szentelt valakit jeruzsálemi püspökké. Newman
számára ez azt jelentette, hogy az anglikán püspökök közösködnek az
eretnekekkel, és ezért megrendült az anglikán püspökökbe vetett bizalma.
Egy ideig még azzal vigasztalja magát, hogy miként a régi
Izraeli Királyság lakói nem tartoztak ugyan a Jeruzsálem központú zsidó
„egyházhoz”, mégis részesedtek isteni kegyelmekben, ugyanúgy az anglikán
közösség tagjai, bár ez az egyház nem tekinthető az egy, katolikus egyház egyik
ágának, mégis a benne élő hívők nincsenek kizárva a kegyelemből.
Kétségei közepette Newman belemerül Szent Atanáz egyházatya
tanulmányozásába és műveinek fordításába, böjtöl, szentgyónást végez, és
változatlanul imádkozza a hosszú latin breviáriumot. 1843 májusában Keble-hez
írt levelében megvallja, hogy nézete szerint Anglia egyházszakadásban leledzik.
Novemberben lemond az oxfordi Saint Mary-templom lelkészi
tisztjéről. Szeptember 25-én lép utoljára anglikánként a szószékre. Mély
érzelemtől fűtött szavakkal búcsúzik el híveitől. Záró szavai ezek voltak:
„Imádkozzatok értem, hogy mindenben megismerjem Isten akaratát, és minden időben
kész legyek annak teljesítésére.”
Áttérés a római katolikus
Egyházba
Newman visszavonult az Oxford közelében fekvő Littlemore-ba,
és mély fájdalommal készült az elkerülhetetlen elszakadásra. Mi mindent kellett
elhagynia! Lemondott az Oriel College-ben betöltött tisztjéről, és nekilátott a
„A keresztény tan fejlődése” (Essay on the Development of Christian Doctrine)
című, egyik legfontosabb művének megírásába. A római katolikus egyház elleni
ellenvetése mindig az volt, hogy ez az egyház új tételeket toldott a keresztény
tanításhoz.
„A keresztény tan fejlődése” című művében Newman kifejti,
hogy a keresztény tan kezdettől fogva fejlődött. A kereszténység lényegét Newman
az „idea” szóval jelöli. Ez az egy idea számos, különböző változatban jelenik
meg a különböző korok és emberek tudatában. Ezek a különbözőségek képesek
egybeolvadni, és sokaságuk éppen az idea eredetiségét és erejét bizonyítja.
Amikor ugyanis ez az egy ember befogadja értelmével ezt az ideát, akkor ez
őbenne aktív erővé lesz, és sokféle alkalmazást szül. Így fejlődik az idea.
A fejlődés hitelességét hét teszttel lehet megállapítani.
Hiteles a fejlődés, ha 1) megmarad ugyanaz a típus, 2) megmaradnak ugyanazok az
alapelvek, 3) megmarad ugyanaz a szervezet, 4) ha a kezdeti állapot elővételezi
a későbbi fázisokat, 5) ha a későbbi jelenségek védelmezik és szolgálják a
régebbieket, 6) ha az idea képes asszimilálódni és újra éledni, 7) ha kezdettől
végig erőteljes aktivitást szül.
Ezeknek a teszteknek alapján Newman arra a meggyőződésre
jut, hogy amint az első és ötödik század közötti dogmafejődés a keresztény
tannak hiteles kiteljesedése volt, úgy a római katolikus egyházban történt
későbbi tanbeli fejlemények is hitelesnek tekintendők. Ahogy az anglikán egyház
hitelesnek ismerte el a Jézus korától a khalkédoni zsinatig történt
dogmafejlődést, ugyanúgy ésszerű dolog a római katolikus egyházban megjelent
későbbi hasonló fejlődéseket is hitelesnek tartani. Anglikán teológus korában
Newman az ókori egyházatyák tanításának alapján kritizálta a római egyház
későbbi tanításait. Most viszont állandóan fülébe cseng éppen az ókori egyház
egyik legnagyobb teológusának, Ágostonnak fentebb már idézett szava: „Securus
iudicat orbis terrarum – A földkerekség ítélete
biztonságos.”
Newman ezzel meglátta azt az „egy lépést”, amit meg kell
tennie: a Littlemore-ban őt meglátogató Barberi, passzionista szerzetespapnál
1845. október 8-án meggyónt, Barberi atya pedig a következő napon, október 9-én
felvette őt a római katolikus egyházba.
Newman ezután nemsokára fájó szívvel elköltözik
Littlemore-ból, és a Wiseman által vezetett, Birmingham közelében levő oscotti
katolikus szeminárium lakója lesz. Oscott College „vigasztalanul csúf” épület
volt ugyan, de Newman nagy vigasztalására szolgál, hogy egy tető alatt lakhat az
eucharisztiában jelen levő Úr Krisztussal.
Bizonyára csodálkoztak a szemináriumban lakó katolikus kispapok, amikor a híres
oxfordi professzor ott állt sorba velük Wiseman szobája előtt, hogy elvégezze
heti szentgyónását.
Némi tétovázás után Newman elhatározza, hogy papként kíván
szolgálni a katolikus egyházban. Wiseman ajánlotta neki, hogy lépjen be a Néri
Szent Fülöp által alapított Oratoriánusok Társaságába.
Erre fel Newman Rómába utazik, ahova 1846. október 28-án
érkezik meg, és szállást kap az akkor jezsuiták által vezetett Propaganda Fide
papnevelő intézetben. A jezsuiták nagy előzékenységgel fogadják szokatlan
vendégüket. Nem kötelezik további tanulmányokra, hanem már 1847. május 30-án
Newman megkaphatta a katolikus papszentelést. Newmant már az anglikán egyházban
pappá szentelték ugyan, de most ő maga is bizonytalannak tekintette az anglikán
papszentelések érvényességét. Ezért semmi nehézséget nem jelentett számára a
katolikus egyházban történt papszentelés felvétele. Felszentelése után Newman a
római oratoriánusoknál néhány hónapos noviciátust végez, és novemberben
visszautazik Angliába azzal a pápai felhatalmazással, hogy Oratoriánus házakat
alapítson.
Néri Szent Fülöp (1515–95), a XVI. századi rendhagyó szent,
Róma városának volt vidám lelkipásztora. Az általa alapított Oratoriánus
Társaság tagjai, papok és laikus testvérek, közösségi életet élnek, de nem
tesznek le szerzetesi fogadalmakat. Az Oratóriumok függetlenek egymástól, és
tagjaik plébániai szolgálatokkal, a hívek lelki vezetésével és tanítással
foglalkoznak. Newman 1849. február 2-án alapítja meg Birmingham városában az
első angliai Oratóriumot, amelyet élete végéig vezetett, és amely máig fennáll,
működik, és fontos feladatának tartja alapítója emlékének ápolását.
Az első katolikus évek munkái
Röviddel a birminghami alapítás után jelentkezik Newmannál
egy fiatal pap, F.W. Faber, aki szintén anglikánból lett katolikussá, és kérte,
hogy konvertita társainak csoportjával Newman vegye őt fel az Oratóriumba. Faber
egyénisége és gondolkodásmódja merőben különbözött Newmanétől. Newman
katolikusan is megmaradt tipikusan angol úriembernek, Faber és társai viszont az
olaszos ájtatossági gyakorlatokat kedvelték, és olaszos módra viselkedtek. A
megoldás az lett, hogy Newman felhatalmazásával Faberék egy külön Oratóriumot
alapítottak Londonban, amely, az Oratoriánusok szabályai szerint, a birminghami
Oratóriumtól függetlenül működött. Ennek a szétválasztásnak ellenére a későbbi
években sok gondot és kellemetlenséget okozott Newmannak Faberék viselkedése.
A következő év egyik eseménye Angliában nagy vihart kavart:
IX. Pius pápa 1850. szeptember 29-én felállította a katolikus püspöki
hierarchiát Angliában, és kinevezte Nicholas Wisemant bíborossá és westminsteri
érsekké. A hír heves, katolikusellenes tüntetésekhez vezetett, de Wisemannak
sikerült okos viselkedésével és írásaival megnyugtatni a kedélyeket. Newman
számára kedvező eseményt jelentett Ullathorne birminghami püspökké történt
kinevezése. Így Ullathorne lett Newman közvetlen egyházi elöljárója. Ők ketten
kitűnően megértették egymást, Ullathorne egészen élete végéig támogatta és
segítette Newmant sok megpróbáltatása közepette.
Newman a birminghami Oratórium lelkipásztori tevékenységei
mellett talált időt további könyvek írására. Ír egy regényt „Veszteség és
nyereség. Egy konvertita története.” (Loss and Gain. The Story of a Convert)
címmel. Remek stílusban ír apologetikus füzeteket. Közben nagy élvezettel
folytatja az egyházatyák műveinek tanulmányozását. Bevallja, hogy „az atyák
látásmódja, képzelőtehetségem számára, hogy úgy mondjam, gyönyörök paradicsoma
volt.”
Békéjét megzavarta egy aposztata olasz domonkossal,
Giacinto Achillivel folytatott vitája. Achilli 1850-ben Olaszországból Angliába
jött, és rágalmakat szórt a katolikus egyházra. Newman éles hangú írásban
megcáfolta, és szemére vetette régebbi botrányos viselkedéseit. Erre Achilli
rágalmazási pert indít Newman ellen. A per két évig elhúzódik, és, bár nem
végződött Newman számára teljes sikerrel, nagyon megemelte tekintélyét az
angliai katolikusok szemében.
Közben Newman számára egy nagyobb fontosságú esemény is
történt: az írországi Armagh érseke, Paul Cullen 1851-ben felkéri Newmant egy
írországi katolikus egyetem alapítására, és kinevezi őt a jövendő egyetem
rektorává. Ettől kezdve hét éven át Newman ide-oda utazgat Dublin és Birmingham
között. Tovább irányítja a birminghami szegények közötti Oratórium működését, és
nagy energiával nekilát az írországi katolikus egyetem felállításához. Feladata
nem volt könnyű. Newman kiváló világiakat hív meg egyetemi tanároknak, és az
egyetemhez illő tudományosság megvalósítására törekszik; az írországi püspökök
egy része viszont klerikális módon gondolkozott, és nem nézte jó szemmel a
laikusok felértékelését.
Newmannak az egyetem alapításával kapcsolatos
fáradozásainak maradandó eredménye volt „Az egyetem ideája” (The Idea of a
University) című könyve, amely mind a mai napig a katolikus felsőoktatás
ideáljának egyik legnagyszerűbb megfogalmazása. Newman kijelenti: „A tudás és az
ész a hit megbízható szolgálói.”
Az Egyház „semmiféle tudástól nem fél, mert minden tudományág kapcsolatban van
egymással, minthogy a tudás tárgya bensőséges egységet alkot, hiszen ezt a
tárgyat a Teremtő tettei és művei képezik.”
Ugyanakkor Newman figyelmeztet, hogy tudomány és a
művészetek ápolása nem biztosítja az ember erkölcsös viselkedését. Szokásos
megkapó stílusában így ír: „Próbáld borotvával bányászni a gránitot, vagy
selyemszalaggal parthoz kötni egy hajót. Ha ez sikerülne neked, akkor
remélhetnéd, hogy olyan finom és érzékeny eszközökkel, mint amilyen az emberi
ismeret és az emberi ész, felveheted a harcot a két óriás, az emberi szenvedély
és emberi gőg ellen.”
1854 novemberében megnyílt ugyan az egyetem, de amikor több
éves rektori munka után Newman belátta, hogy minden igyekezete ellenére az
írországi egyetem nem fog megfelelni eszményének, 1858 végén lemond rektori
tisztéről. Ezt a döntést az is indokolta, hogy gyakori távolléte nem tett jót a
birminghami Oratóriumnak, ahol angol fiúk számára középiskolát is nyitottak.
Közben Newman egy új nehéz feladatba keveredik. A kritikus
gondolkodású angol katolikus világi, Sir John Acton egy Rambler című
folyóiratot adott ki, amely azonnal magára vonta a régimódi angol katolikusok
támadásait. Newman szimpatizált a folyóirat szellemével, és Acton kérésére
elvállalta szerkesztését. Tudatában volt annak, hogy „két tűz közé kerül,”
és lehetetlen feladatra vállalkozik, de amint őszintén írja naplójában, erre
azért vállalkozott, „mert mint már sok esetben, életemben azt tettem, amiről
abban a pillanatban meg voltam győződve, hogy kötelességem, anélkül hogy a
következményekkel törődnék. Ilyen döntéseimet sohasem bánhatom meg.”
Amikor nemsokára támadások érik, melankolikusan ezt jegyzi fel naplójában:
„Természetesen a Rambler bajba fog hozni, mint ahogy majdnem minden, amit
teszek, bajba hoz.”
Még Newman jó barátja, Ullathorne püspök is rosszallta a
Ramblerben cikkező katolikus laikusok tevékenységét. Naplójában Newman
feljegyzi: „Olyasvalamit mondott a püspök, hogy ’Kik azok a laikusok?’ Én azt
feleltem, hogy nevetséges lenne az egyház laikusok nélkül.”
A laikusok egyházi szerepéről vallott felfogása hozta
nemsokára Newmant még nagyobb bajba a katolikus egyházban. 1859-ben tett közzé a
Ramblerben egy tanulmányt a következő címmel: „A laikusok konzultálása
tanbeli kérdésekben” (On Consulting the Laity in Matters of Doctrine).
Newman mélységesen meg volt győződve, hogy az egyházi hívők
közösségének egésze, a Szentlélek segítségével, tévedhetetlenül megőrzi a helyes
katolikus keresztény hitet. Az ókori egyház történetének jó ismerőjeként Newman
cikkében kifejti, hogy a niceai zsinatot követő zavargások idején az egyház
laikusainak (a világiaknak) összessége jobban megőrizte a hitet, mint azok a
püspökök, akik császári nyomásra tartottak egymás után zsinatokat, és
próbálkoztak kompromisszumos formulákat kiagyalni. „Az egész kereszténységben a
hívők közösségének egyöntetű állítása (consensus fidelium) a
Tévedhetetlen Egyház hangja.”
Könyvének címében Newman szándékosan használja a „konzultálás” szót: a
püspököknek nem olyan értelemben kell „konzultálni” a laikus híveket, ahogyan
egy beteg „konzultálja” orvosát, hogy véleményét kérje, hanem úgy, ahogy egy
orvos „konzultálja” betegének érverését, avégből hogy megállapítson egy tényt. A
püspökök esetében ez azt jelenti, hogy meg kell állapítaniuk a hívek egyöntetű
hitét, „mint tanúságtételt arról az apostoli hagyományról, amely egyedül teszi
lehetővé egy hittétel definiálását.”
E művében Newman szintén száz évvel megelőzte korát. A II.
vatikáni zsinatnak az Egyházról szóló dogmatikus konstitúciója mondja ugyanis a
következőket: „A hívők összessége, mely a Szentlélek kenetének birtokában van, a
hitben nem tévedhet, és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép
természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki.” (LG 12)
Newman írását az egyik angliai katolikus püspök
bepanaszolta a római hatóságoknál. Rómából az illetékes Hitterjesztési
Kongregáció prefektusa, Barnabo bíboros, magyarázatot kér Newmantól. Barnabo
bíboros Wiseman bíboroson keresztül küldte levelét, de Wiseman feledékenységből
elfektette ezt a levelet, amely sohasem érkezett meg Newmanhoz. Így Newman nem
is válaszolhatott rá. Rómában viszont ezt úgy értelmezték, hogy Newman
engedetlenkedik. Rómában egy angol konvertita, Mgr. George Talbot, pápai káplán,
szintén kavarta a kását, és igyekezett Newmant rossz színben beállítani. Newman
ezeknek az eseményeknek folytán évtizedeken át azt érezte, hogy katolikus
részről gyanú felhője nehezedik rá. Ullathorne püspök kívánságára abbahagyta a
Rambler szerkesztését, és hallgatásba burkolódzott.
1863 januárjában ezt a bánatos bejegyzést írja Naplójába:
„Minek gondozom egészségemet, ha semmit sem csinálok? Úgy látszik, hogy minden
út bezárult előttem, amelyen hasznot hajthatnék. Egy csomó dologgal
próbálkozhatnék, amelyekre nem vagyok alkalmas, – de azonnal vétó
jelentkezik, amikor próbálok valamit tenni, amire, úgy érzem, alkalmas lennék.
Nem látom, hogy hogyan hatolhatnék át a sűrű aljnövényzeten és kelhetnék át a
szakadékokon. Így telnek egymás után az évek, és senki sem fogad fel engem.”
Naplójában kiönti érzéseit: „Milyen szánalmas és sivár volt az utam, mióta
katolikus lettem! Íme a kontraszt: amikor protestáns voltam, vallásomat éreztem
sivárnak, de nem az életemet. Amióta katolikus vagyok, az életem sivár, de a
vallásom nem.”
Napjai azzal telnek, hogy a birminghami Oratórium és iskola
ügyes-bajos dolgait intézi, vezeti az elszámolásokat, foglalkozik a
növendékekkel, igyekszik megoldani a tanárok közötti kicsinyes konfliktusokat,
helyettesíti a beteg tanárokat.
Az Apológia
Ebbe a szürke hétköznapi világba csapott bele villámként az
anglikán lelkész, Charles Kingsley 1863-ban megjelent támadása, aki élesen
nekiment Newmannak, és azt állította, hogy Newman képmutatóan tévesztette meg
egyházát: már régen meggyőződéses római katolikus volt, amikor még az anglikán
egyház lelkészeként tevékenykedett, és álnokul becsapta az embereket.
Mintha darázsszúrás érte volna Newmant, úgy felháborodott.
Mindent el tudott volna viselni, csak ezt nem, hogy becstelen képmutatónak
állítsák. Úgy érezte, hogy Kingsley vádjaira az egyetlen lehetséges válasz az
lesz, ha egészen őszintén feltárja eddigi életútját. Óriási energiával heteken
át reggeltől késő estig írja válaszát. Ennek a gigászi munkának eredménye lett
Newman leghíresebb könyve: Az Apologia pro vita sua. Amellett, hogy
szatirikus éllel megsemmisíti Kingsley vádjait, a könyv legnagyobb értéke egy
nagy személyiség belső életútjának könyörtelenül hűséges és pontos feltárása.
A könyvnek óriási sikere volt. Kingsley nem is mert
válaszolni rá. Nemcsak a katolikusok előtt mutatkozott meg a sokszor félreértett
Newman igazi személyisége, hanem még az anglikán nagyközönség is tisztelettel
hajolt meg ennek az igazi angol gentlemannek életútja előtt. A könyvet újra meg
újra ki kellett nyomtatni, és annyi példány kelt el belőle, hogy Newman
iskolájának többé már nem voltak anyagi gondjai. 1865-ben Newman felszabadult
érzéssel ezeket írja Naplójába: „Először is, hozzáedződtem a velem szembeni
ellenkezésekhez, és már nem úgy fáj, mint régen, ha néhány befolyásos katolikus
ember rosszul bánik velem. Ez egyszerűen az idő múlásának következménye. Azon
sem nyugtalankodom, mint régen, hogy nincsenek újoncaink (az Oratóriumban).
Minden évben kevésbé nyugtalankodom amiatt, hogy kedvében járjak a (római)
Propagandának (Kongregáció), mert érzem, hogy ők képtelenek megérteni Angliát.
Továbbá, a két fő személyiség, akikről úgy éreztem, hogy igazságtalanok velem
szemben, (Wiseman) bíboros és Faber – elköltöztek e világból. Helyüket
elfoglalta Manning és Ward, de minthogy sohasem kerültem közeli kapcsolatba
velük, ahogy a bíborossal és Faberrel, nem annyira érzem velem szembeni
kegyetlenségüket, mint az említett két személy esetében. Harmadszor csodálatos
felszabadulás következett az én javamra abból a vitából, amelynek az Apológia
volt a gyümölcse. Csodálatosan megáldotta (az Isten). Egyfelől visszaszereztem,
vagy jobban mondva megszereztem a protestánsok megbecsülését, másfelől pedig az
angol egyháziak jó részének jóváhagyását is megszereztem, és oly nagyra
becsülnek, mint eddig még soha.”
Most már a zenét is jobban tudja élvezni. Régi anglikán
barátai egy hegedűvel ajándékozták meg, amelyen nagy élvezettel muzsikál. Újra
játssza Beethoven kvartettjeit, és oly nagyszerűeknek érzi azokat, hogy mint
írja: „szó szerint le kellett tennem a hegedűt, és gyönyörűségemben egy nagyot
kiáltottam. Mindig jobban alszom, ha előtte muzsikálok.”
Ezekben az években írja Newman egyetlen művét, amely nem
külső ösztönzésre, hanem belső indíttatásból fakadt. A könyv címe: An Essay
in Aid of a Grammar of Assent. A címet nehéz magyarra lefordítani. A
Grammar szó itt nyilván nem „nyelvtant” jelent, és az Assent szót sem
helyes „beleegyezéssel” fordítani. Newman ebben a művében azon elmélkedik, hogy
miképpen fogad el az ember igaznak egyes állításokat.
A könyv legeredetibb része a valószínűségek
halmozódásáról szóló magyarázat. Konkrét esetekben az ugyanarra az állításra
konvergáló valószínűségek halmozódása vezeti az ember szellemét a biztos
állításig. Newman ezt a magyarázatot alkalmazza az Isten létének és az isteni
kinyilatkoztatás valóságának biztos elfogadására.
A vatikáni zsinat
Miközben Newman szorgalmasan rendezgette hatalmas
levelezését, és rendezte sajtó alá régebbi műveit, a katolikus egyház egy
rendkívüli eseményre készülődött: IX. Piusz pápa összehívta a vatikáni zsinatot.
A pápai állam feletti uralmában veszélyeztetett pápa ezzel a zsinattal akarta
megerősíteni tekintélyét, és a modern világ „tévtanai” elleni harcát. Ezért a
zsinatnak nagy tétje a pápai tévedhetetlenség dogmaként való kihirdetésének
kérdése volt. A kihirdetés mellett kardoskodott Manning bíboros, westminsteri
érsek és sokan mások.
Newman a kérdésre vonatkozólag ezt írta: „A pápa
tévedhetetlenségéről mindig azt gondoltam, hogy valószínű. Azt is gondolom, hogy
(dogmakénti) kihirdetése időszerűtlen és valószínűtlen, de ha kihirdetése
megtörténnék, annak elfogadása számomra nem jelentene nehézséget.”
A nagy vita lármája és a tévedhetetlenséget sürgető
személyek gátlástalansága nem tetszett Newmannak, de amikor végül megtörtént a
dogma kihirdetése, és a kihirdetést időszerűtlennek tartó püspökök is elfogadták
azt, Newman is minden nehézség nélkül magáévá tette. A zsinati megfogalmazás
nagyon pontos volt. A pápa, Krisztus és a Szentlélek jóvoltából azzal a
tévedhetetlenséggel rendelkezik, amely az Egyházé. A tévedhetetlenség csak az
ünnepélyes ex cathedra kijelentéseknél áll fenn, és csak a hit és erkölcs
kérdéseire vonatkozik, nem pedig politikai és természettudományos kérdésekre.
Newman sajnálta, hogy a vatikáni zsinat csak a pápa
szerepével foglalkozott, és nem volt ideje arra, hogy kiegyensúlyozott
egyháztant fogalmazzon meg, és abba illessze bele a pápa sajátos feladatát.
Azzal vigasztalódott, hogy egy későbbi egyetemes zsinat majd kiegészíti és
egyensúlyba hozza ezt a dogmát, amint az az Egyház történetében régebben
többször is megesett. Addig is „legyünk türelmesek, és őrizzük meg hitünket.
Majd egy új pápa és egy új zsinat kiegyensúlyozhatja a hajót.”
Newman ezzel megint jó prófétának bizonyult: a II. vatikáni zsinat az Egyházról
szóló konstitúciójával valóban kiegyensúlyozta az Egyház hajóját.
Az angol politikusok között a vatikáni zsinatnak a pápára
vonatkozó dogmája nagy felháborodást keltett. Helytelen értelmezések
burjánzottak. Ezért egyes katolikusok felkérték Newmant, hogy adjon teológiailag
pontos értelmezést az új dogmáról. Newman ezt „Norfolk hercegnek címzett levél”
(A Letter to the Duke of Norfolk) című iratában meg is tette. A fiatal
Norfolk herceg volt az angol római katolikusok vezető világi személyisége, aki
régebben Newman birminghami iskolájának diákja volt. Ez a 150 oldalas „levél” a
teológiai egyháztan mesterműve.
Newman újra hangoztatja, hogy a tévedhetetlenség karizmája
teljességében az összegyházban található. A pápa személyének kiemelését későbbi
zsinatok kiegészítésekkel harmóniába fogják hozni más tantételekkel, ahogy Nagy
Szent Leó pápa khalkédoni zsinata kiegészítette az efezusi zsinat
krisztológiáját. A tévedhetetlenség kérdése elválaszthatatlan az Evangéliumtól,
amely „nem a nagyvilágba szórt bölcseletféle, nem pusztán értelmi vagy gondolati
tulajdonság, hanem tartalommal rendelkező üzenet, amelyet látható testület őriz
meg és tart fenn.”
Természetesen, a pápai tévedhetetlenség nem jelenti azt, hogy a pápa nem
követhet el bűnt. A tévedhetetlenség csak a hit- és erkölcsbeli tanítás
helyességére vonatkozik.
A levél vége felé Newman nagyszerűen ír az emberi
lelkiismeretről. A lelkiismeret nem más, mint „Isten törvénye, amennyiben azt az
egyes ember értelme megragadja. Ennek engedelmességgel tartozunk. A lelkiismeret
Krisztus legeredetibb helytartója, prófétaként működik közléseiben,
egyeduralkodóként működik határozott parancsaiban, papként működik áldásaiban és
átkaiban.” „A pápa (hatalma) az (isteni) kinyilatkoztatásból származik, ezért
nincs joghatósága a Természet felett (amelyhez a lelkiismeret szava tartozik).”
Minthogy a lelkiismeret „nem valami spekulatív igazságra vonatkozó ítélet, nem
is elvont tan, hanem közvetlenül olyasvalamire irányul, amit tenni kell, vagy
nem szabad tenni, nem kerülhet közvetlen összeütközésbe az egyház vagy a pápa
tévedhetetlenségével, mert ez utóbbi általános érvényű kijelentésekre vagy
egyedi, valós tévedések elítélésére vonatkozik.” Mivel a lelkiismeret
„gyakorlati cselekvésre vonatkozó parancs”, csak akkor kerülhet sor
összeütközésre, amikor „a pápa törvényt ad ki, vagy gyakorlati cselekvésre ad
parancsot, vagy ehhez hasonló esetekben. A pápa azonban nem tévedhetetlen sem az
általa kiadott törvényekben, sem parancsaiban, sem államfői ténykedéseiben, sem
közigazgatásában, sem politikai intézkedéseiben.” Hiszen Szent Péter sem volt
tévedhetetlen, amikor Szent Pál ellentmondott neki, sem Liberius pápa nem volt
tévedhetetlen, amikor kiközösítette Atanázt.
Newman azonban hozzáteszi, hogy „komoly gondolkodásnak,
imádságnak, és a kérdéses ügyben helyes döntés kialakítását segítő minden
rendelkezésre álló eszköz felhasználásának kell megelőznie azt, hogy valaki
inkább kövesse lelkiismerete parancsát, mint a pápa szavát.”
Newman e levelének záró szavai híresek lettek: „Ha
köteleznének arra, hogy díszebéd utáni felköszöntőben vallási témáról szóljak
(ami nemigen tűnik illendőnek) poharamat emelném – a pápára, ha úgy kívánják –
de először a lelkiismeretre emelném poharamat, és utána a pápára.”
Newmannak e levele Angliában lecsillapította a kedélyeket,
és katolikus részről is jó fogadtatásra talált.
Kiderül az ég
Az öregedő Newmant 1879-ben váratlan öröm érte. Az Oxfordi
Trinity College kinevezte „tiszteletbeli tagjának”. Diákkorában ez volt az a
College, ahol Newman egyetemi kezdő éveit töltötte. Miután kikérte püspökének,
Ullathorne-nak véleményét, örömmel elfogadta a kinevezést. Hosszú évek után
először meglátogatta Oxfordot, ahol nagy tisztelettel fogadták. Newman különös
örömmel észlelte, hogy a tátikák, amelyekkel diákkorában barátságot kötött, most
is ott virágoznak a College ablakai előtt.
Közben a katolikus Egyházban nagyjelentőségű események
zajlottak le. IX. Piusz pápa 1878 februárjában meghalt, és a bíborosok utódjának
Pecci bíborost választották, aki a XIII. Leó nevet vette fel. Az új pápa első
nyilatkozatában, pápai tevékenységének céljaként, Newman nagy örömére, a modern
világgal való kibékülést hirdette meg.
A nagy meglepetés azonban akkor éri Newmant, amikor a pápai
bíboros államtitkár tudatta Manning, westminsteri érsekkel, hogy az új pápa John
Henry Newmant bíborossá szeretné kinevezni. Newman meglepődik, de úgy érezte,
hogy el kell fogadnia a kinevezést. Csak az volt a nehézsége, hogy akkoriban a
bíborosoknak Rómában kellett lakniuk, Newman pedig öreg kora és egészségi
állapota miatt nem szeretett volna elköltözni Birmingham-ből. A Rómával való
levelezés Manningon keresztül zajlott, aki furcsa módon Newman válaszát úgy
értelmezte, hogy Newman visszautasítja a kinevezést. XIII. Leó pápa ezt hallva
természetesen megsértődött. Mivel azonban Angliában már híre ment a bíborosi
kinevezés tervének, megmozdultak Angliában a világi katolikusok és Ullathorne
püspök is, úgyhogy hamarosan sikerült elsimítani a félreértéseket. A pápa
szívesen beleegyezett abba, hogy Newman bíborosként is Birmingham-ben éljen.
Így azután 1878. március 15-én megérkezik Newmanhoz a
hivatalos értesítés bíborosi kinevezéséről. Newman áprilisban érkezik Rómába,
ahol XIII. Leó pápa nagy szeretettel fogadja. Május elején Newman erős megfázás
miatt betegágyba kerül, de annyira felépül, hogy át tudja venni a hivatalos
kinevezési iratot. Válaszként mondott beszédében összefoglalja egész eddigi
tevékenységének értelmét: „Hosszú évek során sok hibát követtem el. Egyáltalán
nem rendelkezem azzal a nagyfokú tökéletességgel, amely a szentek írásaiban
lelhető, vagyis azzal, hogy nem találhatunk bennük tévedést. Azt azonban merem
állítani, hogy mindabban, amit írtam, őszinte szándék vezetett, nem törekedtem
egyéni célokra, engedelmességre hajló voltam, készségesen elfogadtam, hogy mások
kijavítsanak, rettegtem a tévedéstől, vágyakoztam, hogy szolgáljak a
Szentegyháznak, és Isten irgalmából meglehetős eredményt értem el. Örömmel
mondom, hogy az egy nagy veszedelemnek kezdettől fogva ellenálltam. Vagyis,
harminc, negyven, ötven éven keresztül minden erőmmel ellenálltam a vallási
téren mutatkozó liberalizmus szellemének. A vallási liberalizmus tana azt
állítja, hogy nincs pozitív valóság a vallásban, hanem mindegyik hitvallás
ugyanannyit ér, mint a másik. A liberalizmus semelyik vallást sem fogadja el
igaznak. Azt állítja, hogy minden vallással szemben legyünk toleránsak, mert
minden vallás csak vélekedés. A kinyilatkoztatott vallás nem igazság dolga,
hanem érzés és ízlés dolga; nem objektív tény, nem csodás jellegű; és minden
egyénnek joga van arra, hogy a vallás azt mondja neki, ami neki tetszik.” Newman
a vallási liberalizmus elítéléséhez hozzáteszi, hogy „a liberális elméletben sok
jó és igaz elem is található. Hogy többet ne mondjak, az igazságosság,
igazmondás, józanság, önuralom, jóindulat a liberalizmus elismert elvei és a
társadalom természetes törvényei.” Épp ezek a jó elemek teszik a liberalizmust
sikeressé. Ez a siker pedig halálos veszélyt jelenthet a kereszténység számára.
De, teszi hozzá Newman, „a kereszténységet már túl sokszor érte látszólag
halálos veszedelem, ezért nem kell félnünk mostani új megpróbáltatása miatt
sem.” A végkövetkeztetés pedig ez: „Általában az Egyháznak semmi többet nem kell
tennie, mint folytatnia sajátos feladatait, bizalommal és békében. Álljon helyt
és lássa, hogyan szabadít meg az Isten.”
Bíborosi címeréhez a következő jelmondatot választja: „Cor
ad cor loquitur” (Szív szól a szívhez.)
Angliába visszatérve Newmant elárasztják jókívánságokkal.
Nagy ünnepélyességgel fogadják Oxfordban is. Már 80 éves lett, de tovább
dolgozgat az egyházatyák művein. Közzétesz egy rövid tanulmányt a Szentírás
értelmezéséről, amelyben kiemeli, hogy két „értelem” működik a sugalmazott
írásban, az Istené, aki a Szentírás „Szerzője”, és az emberé, aki a Szentírás
„írója”. Az emberi tevékenység okozza a Szentírás nyilvánvalóan emberi
sajátosságait. Az egész Szentírás sugalmazott, mégis fel kell vetnünk a kérdést,
hogy milyen szempontból sugalmazott, és milyen célból sugalmazott.”
Newmannak e rövid megjegyzései szintén részben elővételezik a II. vatikáni
zsinatnak a Szentírás sugalmazottságáról szóló tanítását.
A következő években csendes béke kezdi körülvenni Newmant.
A bíboros korában róla készített festmények jól tükrözik ezt a törékeny testet,
amelyen átsugárzik a jóság és a béke. Végrendeletében azt kérte, hogy
birminghami sírjára a következő szavakat véssék: „Ex umbris et
imaginibus in veritatem.” (Az árnyékok és képek világából
az Igazsághoz)
John Henry Newman hosszú vándorútja így fejeződött be.
Fáradságos, fájdalmas volt az árnyékvilágon átvezető út. De a végállomása csupa
fény: az Örök Igazság fényessége.
Nemeshegyi Péter S.J.
Rövidítések jegyzéke
Apo. Apologia
pro Vita Sua, ed. Martin J.Svaglic
(Oxford, 1967)
Ari. The Arians
of the Fourth Century
AW. John Henry
Newman: Autobiographical Writings, ed. Henry Tristram (London
és New York, 1956)
Campaign My
Campaign in Ireland, Part I, ed. W. Neville (magánkiadás, 1896)
Cons. On
Consulting the Faithful in Matters of Doctrine, ed. John Coulson (London,
1961)
Dev. An Essay on
the Development of Christian Doctrine
Diff. i, ii
Certain Difficulties felt by Anglicans in Catholic Teaching, 2 kötet
Idea. The Idea
of a University, ed. I.T.Ker (Oxford, 1976)
Jfc. Lectures on
the Doctrine of Justification
LD. The Letters
and Diaries of John Henry Newman, ed. Charles Stephen Dessain
et al., i-vi kötet
(Oxford, 1978–84), xi–xxii kötet (London, 1961–72), xxiii–
xxxi kötet (Oxford,
1973–7)
PS. i–viii
Parochial and Plain Sermons
SD. Sermons
bearing on Subjects of the Day
SE. Stray Essays
on Controversial Points (magánkiadás, 1890)
VM. i, ii The
Via Media, 2 kötet
Azok a művek, ahol
nincs megjelölve a kiadó, a 36 kötetes Longmans, Green and Co., London, 1868–81
kiadásból származnak.
Minthogy az eredeti
művek nem állnak rendelkezésemre, az oldalszámok megjelölésénél Ian Ker
Newman-életrajzára hagyatkoztam, vö. 1. jegyzet.
J.H. Newman
magyarul megjelent könyvei
Nagypéntek.
Elmélkedések és imádságok, Rákospalota, 1942. (Új kiadás:
Budapest, 1955, Új
Ember könyvek)
A
Szűzanya hónapja, Rákospalota, 1942.
Elmélkedések,
Szent István Társulat, Budapest, 1946.
A keresztény
lélek (válogatta: Salacz Gábor), Budapest, 1957.
Newman
Breviárium (válogatta: Salacz Gábor), Szent István Társulat, Budapest, 1958.
Az
Anyaszentegyház misztériuma, International Center of Newman’s Friends,
Budapest, 1958.
Apologia pro
vita sua, Európa kiadó, 2001.
|