FÜGGELÉK

I. Ki kicsoda?

Ágoston, Szent (Aurelius Augustinus, 354-430), hippói püspök, ókeresztény filozófus és teológus, a patrisztika egyik leg­kiválóbb képviselője.

Alszeghy Zoltán (1915– ), magyar származású jezsuita teoló­gus, a római Gergely-Egyetem professzora.

Ambrus, Szent (Ambrosius, 339–397), milánói püspök, latin egyházatya, Szent Ágoston mestere, az arianizmus egyik nagy ellenfele.

Balthasar, Hans Urs von, svájci katolikus pap, teológus, író.

Benoit, Pierre, francia domonkos, szentírás-szakértő (exegéta) a Jeruzsálemi Biblikus Iskolában.

Bergson, Henri (1859–1941), francia bölcselő, irodalmi Nobel­-díjat kapott 1927-ben. Az evolucionizmus – „teremtő fejlődés” – hirdetője.

Blondel, Maurice (1861–1949), francia katolikus gondolkodó.

Boros László (1927– ), magyar származású jezsuita teológus, Zürichben az Orientierung c. folyóirat írói körébe tartozik. Könyveit német nyelven írja.

Bossuet, Jacques Bénigne (1627–1704), meaux-i püspök, fran­cia hitszónok és teológus.

Bultmann, Rudolf (1884– ), német, protestáns teológus, marburgi professzor, az ún. mítosztalanítás egyik meg­alapítója.

Camus, Albert (1913–1960), francia író, 1957-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.

Cazelles, Henri, francia szulpiciánus (katolikus pap), szent­írástudós, Párizsban az Institut Catholique tanára.

Claudel, Paul (1868–1955), francia író és diplomata.

Cotigar, Yves (1904– ), francia domonkos, az egyik legjele­sebb mai katolikus teológus, az ökumenizmus úttörője.

Darwin, Charles (1809–1882), angol természettudós, a „Fajok eredeté”-ről írt (1859) munkája az élőlények fejlődését a természetes kiválasztással magyarázza. Ld. darwinizmus.

Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1821–1881), orosz regény­író.

Duhem, Pierre (1861–1916), francia fizikus és filozófus.

Fabbri, Diego (1911– ), olasz drámaíró.

Feuerbach, Ludwig (1804–1872), német vallásfilozófus, műve a marxi valláskritika egyik forrása.

Foucauld, Charles de (1858–1916), francia katonatiszt, fel­fedező (Marokkó), majd – megtérése után – remete a Szaharában. Szellemiségéből született meg Jézus Kis Test­véreinek és Jézus Kis Nővéreinek kongregációja.

Freud, Sigmund (1856–1939), osztrák orvos és elmegyógyász, a pszichoanalízis (lélekelemzés) megalapítója.

Garaudy, Roger (1913– ), francia marxista író és filozófus.

Guillet, Jacques (1910– ), francia jezsuita, a biblikus teológia kiváló képviselője,

Háring, Bernard, német redemptorista szerzetes, teológus, az erkölcstan tanára a római Alphonsianumon.

Huxley, Aldous (1894–1963), angol író.

Irenaeus, Szent, (kb.140-kb.202), lyoni püspök, görög egy­házatya.

Káhler, Martin (1835–1912), német evangélikus teológus. Ö vetette fel a ma is időszerű és vitatott kérdést: „Azo­nos-e a „történeti Jézus” és a „hit Krisztusa”?

Kant, Immanuel (1724–1804), német filozófus, az ismeretelméleti idealizmus megalapítója. Vö. agnoszticizmus.

Kierkegaard, Sören Aabye (1813–1855), dán filozófus és teológus, az egzisztencializmus „atyja”.

Kopernikusz, (Coppernicus 1473–1543), lengyel kanonok, csillagász, a mai világképünk alapjául szolgáló heliocentrikus rendszer megalkotója.

Lamarck, Jean-Baptiste-Pierre-Antoine de Monet de (1744­1829), francia botanikus és zoológus. Az élők leszármazását (fejlődését) főleg a változó környezet hatásával magyarázta. Vö. transzformizmus.

Lemaitre, Georges (†1966), belga kanonok, világhírű kozmológus; a leuveni katolikus egyetemen a matematika-fizika tanára volt.

Léon-Dufour, Xavier (1912– ), francia jezsuita, szentírástudós, a lyoni teológiai főiskola tanára.

Lubac, Henri de (1896– ), francia jezsuita teológus, Teilhard nagy barátja, az ún. „új teológia” egyik fő képviselője. Luther, Martin, (1483–1546), német teológus, ágostonrendi szerzetes; ő indította el a hitújítást (vö. reformáció).

Manaranche, André (1927– ), francia jezsuita, teológus.

Marie de l’Incarnation (1599–1672), tours-i és québec-i orsolyita, misztikus.

Marz, Karl, (1818–1883), német közgazdász és filozófus.

Mauriac, Francois (1885–1970), francia katolikus regényíró. 1952-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat.

Merleau-Ponty, Maurice (1908–1961), francia bölcselő, a fenomenológia módszerének képviselője.

Newman, John Henry (1801–1890), angol bíboros, teológus, az anglikán hitről tért át a katolikusra.

Nietzsche, Friedrich (1844–1900), német bölcselő író. Nagy hatással van a mai filozófiai nihilizmusra. (Ld. Sartre).

Otto, Rudolf (1896–1937), német protestáns teológus, úttörő az összehasonlító vallásfenomenológiában.

Pascal, Blaise (1623–1662), francia matematikus, filozófiai író. „Gondolatai” (Pensées) egy tervezett apologetika (hitvédelmi írás) töredékei.

Péguy, Charles (1873–1914), francia szocialista-katolikus író.

Péter, Kláver Szent (1851–1654), spanyol jezsuita hittérítő, a négerek nagy apostola.

Platón, (427–347), görög bölcselő. Szokratész tanítványa, Arisztotelész mestere. Athénben tanított az „Akadémián”.

Prohászka Ottokár (1858–1927), székesfehérvári püspök, kiváló szónok, író, haladó szellemű gondolkodó.

Rahner, Karl, (1904– ), német jezsuita filozófus és teológus, a mai katolikus teológia egyik legkiemelkedőbb alakja.

Ratzinger, Joseph (1927– ), német katolikus teológus, a reigensburgi egyetemen a rendszeres teológia tanára.

Sartre, Jean-Paul (1905– ), francia író és bölcselő, az egzisztencializmus nihilista (istentagadó) irányának képviselője.

Schopenhauer, Arthur (1788–1860), német filozófus; a pesszimista világnézet képviselője.

Sertillanges, Antoine-Gilbert (1863–1948), francia domonkos, filozófus és teológus.

Tamás, Aquinói Szent (1225 v. 1226–1274), olasz domonkos szerzetes, „doctor angelicus”, a keresztény tanrendszer legzseniálisabb összefoglalója a középkorban. Leghíresebb műve: Summa Theologica.

Teilhard de Chardin, Pierre (1881–1955), francia jezsuita, a paleontológia tudósa, az evolúció eszméjét beépítette a katolikus világnézetbe.

Teréz anya, világi nevén: Ágnes Boajaxhiu (1910– ), a „Szeretet Misszionáriusai” kongregáció alapítója.

Thurian, Max, a Taizé-i protestáns szerzetesközösség tagja, teológus.

Veuster, Damien De (1840–1889), belga hithirdető, a Picpus-kongregáció tagja, a leprások apostola.

Weil, Simone (1909–1943), francia bölcselőnő.

Xenophanész, (kb. 576–484), görög filozófus, az ún. „eleai iskola” alapítója. 

II. Mit jelent? 

Ebben a „kislexikonban” megjelöljük az idegen (főleg görög=gör. és latin=lat. eredetű) szakkifejezések 1) általános jelentését és 2) a katolikus gondolkodásban használt (filozófiai-teológiai) értelmét. (A fogalmak minden jelentését tehát nem soroljuk fel).

Abszolútum (lat.): 1) az a való, amely önmagában birtokolja léttartalmát, létmódját tekintve pedig minden mástól független (logikai, ontológiai, értékelméleti vonatkozásban semmi más nem határozza meg). Ellentéte: a relatívum. 2) Transzcendens szellemi létező, maga a létteljesség: Isten.

absztrakció (lat.) 1) elvonatkoztatás; 2) az a szellemi tevékenység, amely révén a gondolkodó kifejti (megragadja és kifejezi) az egyetemest a részlegesből az általános tartalmat (lényegit) az egyedi jegyek közül. – Absztrakt: ellentéte a konkrétnak, az egyedi jegyekkel rendelkezőnek.

agapé (gör.): 1) szeretet; 2) az ősközösség szeretetlakomája („a kenyértörés”), eucharisztikus istentisztelet.

agnoszticizmus (gör.-lat.): az a tan (irányzat), amely szerint az emberi szellem számára a lét (valóság) igazában megismerhetetlen, mert az érzékelhető látszatok elrejtik a lényeget. Vö. Kant ismeretelméleti agnoszticizmusát („idealizmusát”).

analógia (gör.): 1) arány, megfeleléshasonlósági viszony. 2) a, fidei: a hit hasonlósága. A katolikus teológiában az az irányelv, amely szerint minden kinyilatkoztatott igazságot az Egyház egész hitének fényében kell érteni.

apollinarizmus: Apollinaris laodiceai püspökről (360 körül) elnevezett teológiai tévtan (=eretnekség), amely szerint Jézusban a második isteni Személy (Logosz=Ige) helyettesíti a szellemi lelket; tehát tagadja Jézus Krisztus teljes emberségét. Szerinte az Ige közvetlenül az emberi testtel egyesült, Jézusnak nincs emberi lelke.

arianizmus: Arius (Areios) alexandriai papról (315 körül) elnevezett eretnekség, amely szerint a második isteni Személy (a Fiú vagy Logosz) nem örök, mint az Atya, hanem csak az Atya legkiválóbb teremtménye. („Volt idő, amikor nem létezett”). A Fiú tehát nem egylényegű (homoousios) az Atyával, ahogy ezt a niceai zsinat (325) leszögezi, hanem amolyan „másodrangú” Istenség, aki által az Isten (Atya) mindent teremtett.

ateizmus (gör.): 1) istentagadás; 2) a személyes, transzcendens Isten létének tagadása.

axióma (gör.): önmagában világos, általános elv (vö. evidencia).

Biblia (gör.): 1) tekercs könyv; 2) azoknak a könyveknek a gyűjteménye, amelyeket a zsidó (ószövetség) ill. a keresztény vallás (Ó és Újszövetség) szentnek, isteni eredetűeknek ismer el, és mint ilyeneket a hit és erkölcs zsinórmérékének tart. – Más néven: Írás, Szentírás, Vö. exegézis.

buddhizmus: Buddháról (Sziddhárta Gautama B., kb. i.e. 560–480) elnevezett világvallás. Indiában jött létre az i. e. VI, században, részben a brahmanizmus (India védikus vallása) kasztrendszere elleni tiltakozásként. A b. többek között sürgeti a vágyaktól való szabadulást és az azt követő teljes feloldódást, a Nirvánát.

charis (gör.): 1) kellem, báj; 2) ingyenes ajándék, kegyelem. Vö. gratia.

Credo (lat.): a keresztény hitvallás kezdőszavából („Credo in unum'Deum...” Hiszek egy Istenben...) = hitvallás, a hit rövid összefoglalása.

„Deus semper maior” (lat.): Isten mindig nagyobb (ti. annál, amit belőle felfoghatunk, misztériumából megérthetünk).

dinamizmus (gör. lat.): feszülő erő, mozgás, lendület.

dogma (gör.): 1) vélemény, határozat; 2) olyan kinyilatkoztatott igazság (lásd: Biblia), amelyet a katolikus Egyház minden hívőre kötelező tételként ad elő. Dogmatika: a teológia ága, amely tudományos rendszerbe foglalja és kifejti a hittételeket.

dokétizmus (gör. dokein = látszani): az első keresztény századok eretneksége, amely szerint Jézus Krisztus csak látszólag volt ember (látszatra vette fel az emberi testet), következésképp csak látszólag szenvedett és halt meg. A kalkedoni zsinat (451) határozottan elítélte, amikor kimondta, hogy Jézus Krisztus, az Isten emberré lett Igéje, egy (isteni) személy két (isteni és emberi) természetben. – Vö. apollinarizmus.

dualizmus: 1) általában olyan felfogás, tan, amely két ellentétes tényezőre (principiumra) vezet vissza valamilyen dolgot, jelenséget. 2) a filozófiában (test-lélek szétválasztása: platonizmus) vagy a vallástörténetben (a világ egy Jó és egy Rossz őselvből ered: manicheizmus) állandóan kísértett ez a szemlélet. Ellenkező véglet: monizmus. A kereszténység nem dualista: mindent a jó Isten teremtett jónak; a rossz nem valami rossz istenség műve, hanem lázadó (angyali és emberi) szabadság vezeti be a világba.

egzisztencializmus: az a modern filozófiai irányzat (vagy világnézet), amely az emberi egzisztenciát állítja a középpontba, és az elvont lényeg (esszencia) helyett a konkrét, történeti, „szituált” szabadság kibontakozását írja le. Általában a fenomenológia módszerét alkalmazza a valóság és a tapasztalat leírásában. Az egzisztencialisták gyakran költői irodalmi alkotások révén népszerűsítik felfogásukat (pl. J.-P. Sartre). Több árnyalata van: a hívő (Kierkegaard, Marcel) szárnytól a többé-kevésbé nihilista-ateista irányig (Heidegger, Sartre).

eksztázis (gör.): 1) kilépés önmagából, önkívület; 2) a keresztény misztikában: olyan rendkívüli (kegyelmi) állapot, amelyben a lélek mintegy közvetlen kapcsolatba lép Istennel.

erosz (gör.): érzéki vágy, vonzalom, birtokolni akaró szerelem. Ellentéte: agapé.

etiológia (gör.): az okok vizsgálata; egy jelenségnek az előidéző okok alapján történő magyarázata. Eucharisztia (gör.): Oltáriszentség, Úrvacsora, Vö. agapé.

Evangélium (gör.): 1) jó hír, örömhír 2) az Újszövetség (vö. Biblia) négy első könyvét (Máté, Márk, Lukács, János) evangéliumoknak nevezzük, mert rögzítik a krisztusi örömhírt. Jézus gyermekkora nyilvános működése, halálfa és feltámadása keretében, sajátos teológiai szándékkal adják eló a Krisztus-eseményt részben már az őskeresztény igehirdetést (vö. kerygma) tükrözve.

evidencia (lat.): tiszta (értelmi) látás belátás; közvetlen vagy közvetett, aszerint, hogy a tárgy belső megragadása, vagy pedig másvalaki tekintélye alapján (mivel ő „látott”) győződünk meg valamiről. Vö. intuíció.

evolúció (lat.): 1) fejlődés, fokozatos kialakulás; 2) kozmikus és biológiai folyamat, amelynek során – bizonyos törvények alapján – kialakul a világ és az élők világa, majd megjelenik az ember (kozmogenezis, biogenezis, antropogenezis). Az evolucionizmus általános (átfogó) elméletet állit fel a fejlődésről, annak belső és külső okairól, irányáról stb. A darwinizmus és a transzformizmus még csak az élők világára korlátozta a fejlődést, újabban kiterjesztik az egész világfolyamatra. Pl. Teilhárd de Chardin: a kezdeti atomtól az emberig, sőt – a noogenezisen keresztül – valami Emberen-túli állapotig (Ultra-Humain). Ez a fejlődés („fejlődő teremtés”) az egyre bonyolultabbá-válással (centro-complexité) párhuzamosan a tudat növekedése („montée de Conscience”).

exegézis (gör.): 1) magyarázat; 2) a Biblia tudományos magyarázata, a szentírás-értelmezés tudománya.

existentiale (lat.): teológiai szakkifejezés a természetfeletti misztériumával kapcsolatos újabb nézetekben. Karl Rahner Heideggertől kölcsönözte (Existential: az ember ontológiai jellegét jelöli) a kifejezést és hozzátette a „természetfeletti” jelzőt. Az embert Isten Krisztusban végérvényesen meghívta az üdvösségre (vö. Isten egyetemes üdvözítő akarata), és ez az üdvösségre való rendeltség az emberi egzisztenciát meghatározza, még a kegyelem szabad befogadása vagy visszautasítása előtt. Konkréten – ebben az adott világrendben – mindenki állást foglal Isten ill. Krisztus mellett vagy ellene; a természetfeletti meghívás miatt súlyosabb az üdvösség kockázata: az ember – a Végtelenre nyitott és Istenhez rendelt személy – csak Istenben teljesedhet be. (Rahner Blondel, Maréchal, de Lubac ide vonatkozó nézeteit sajátos módon értelmezi).

„Extra Ecclesiam non est salus” (lat.): Az Egyházon kívül nincs üdvösség”. Egy hagyományos katolikus teológiai elv megfogalmazása. Ma sokat vitatják az elvet, amelynek lehet helytelen (kizárólagos) értelmet is adni. Pozitív megfogalmazásban: „Ahol üdvösség valósul meg, ott jelen van az Egyház”. Más szóval: az Egyház, a Krisztusban hívők közössége (Szent Pál szerint: „Krisztus Teste”), az üdvösség Istentől akart eszköze, közvetítője (tanítása, szentségei révén stb.). Más kérdés az, hogy miként tartozhat valaki az Egyházhoz még ha a keresztség révén nem is lett tagja ennek a látható közösségnek.

fenomenológia (gör.): 1) a jelenségek tana, leírása; 2) Előkészítői: I. Kant, G.W. Hegel, F. Brentano. E. Husserl (1859–1938) óta a tények előítélettől mentes leírásának a módszerét jelenti, amelynek első mozzanata a létezés kérdésének „zárójelbe tétele” (epoché). Hunseri, egyrészt az empirizmus és pszichologizmus (a tudat és a szellemi valóságok túlzottan „objektív” szemlélete), másrészt a túlzott idealizmus (vö. kantizmus) végletei között kereste a középutat. A f. mint módszer a ,jelenkori filozófia minden területére kiterjedt (pl. az egzisztencializmus is a fenomének = jelenségek leírásával kezdi, mielőtt ontológiai kérdéseket vetne fel).

filantrópia (gör.): emberbarátság, emberszeretet.

„filii in Filio” (lat.): „fiak a Fiúban”=Isten fogadott gyermekei vagyunk Jézus Krisztusban a Lélek ajándéka (kegyelem) révén.

genezis (gör.): eredet, származás, kialakulás. Vö. evolúció. Genezis: a Biblia első könyve (1 Mózes). Ennek eleje ugyanis a világ keletkezését (teremtéstörténetét) írja le.

„gnöti szeauton” (gör.) = Ismerd meg magadat!” – Felírás a delphi Apolló-templom homlokzatán. (Igazi jelentése: „Ismerd meg, hogy halandó vagy és nem isten!”). Szókratész jelmondatául választotta.

gratia (lat.): 1) kellem, báj; 2) ingyenes isteni ajándék, vagyis kegyelem. Vö. charis.

„Gratia non tollit, sed supponit et perficit naturam” (lat.). A kegyelem nem rombolja le, hanem feltételezi és tökéletessé teszi a természetet.

hellenizmus: 1) görögség, görögös kifejezés 2) az ógörög kultúra, gondolkodás befolyása a zsidó-keresztény gondolkodásra. Vö. patrisztika.

henoteizmus (gör.): egyistenhit; a monoteizmustól eltérően nem kizárólagos. Egy adott (primitív) népnek csak egy istene van, de ez a nép nem zárja ki, hogy másoknak is meglegyen a maguk istene.

hinduizmus: indiai vallási rendszer, amelyet 800 körül Sankara dolgozott ki a buddhizmus és az iszlám (mohamedán vallás) hatása alatt a régi brahmanizmusból (India védikus vallásából).

hipotézis (gör.): I) feltétel(ezés), feltételes ítélet; 2) a tudományban: a megfigyelt (tapasztalt) jelenségek ideiglenes magyarázata (vö. teória), amelyet még utólag igazolni ellenőrizni kell. (Vö. verifikáció).

homoousios (gör.): agylényegű; a niceai zsinat (325) szerint a Fiú egylényegű az Atyával. Lásd: arianizmus. humanizmus (lat.): kulturális mozgalom az újkor kezdetén

(Renazssance); az antik kultúrához való visszatérést, a naturalizmust, az emberközpontúságot hangsúlyozta. immanens (lat.): bennmaradó; valamely dologban, lényben benne lévő, ható, azon túl nem mutató. Ellentéte: transzcendens.

implicite (lat.): burkoltan, benne-foglaltan.

intencionalitás (lat.: intentio: törekvés valami felé, beirá­nyulás, szándék). – A mai filozófusoknál, főleg a Husserl nyomán járó fenomenológusoknál, a tudat lényeges tulaj­donságát jelöli: a tudat mindig valami tudata, tudomás­vétel valamiről; éspedig spontánul megragadja annak ér­telmét, amiről tudomást vesz.

intuíció (lat.): látás, a konkrét tárgy közvetlen észrevétele; közvetlen megismerés. Bergson szerint olyan megisme­rés, amely a rokonszenv révén egybeesik a létezők „ben­sejével”, legsajátosabb mivoltával.

„Interior intimo meo, superior summo meo” (Ágoston) _ Isten legbensőbb énemnél is bensőségesebben jelen van, és ugyanakkor a szellem csúcsánál is magasabban van. Isten immanenciájának és transzcendenciájának para­dox kifejezése.

káosz (gör.): 1) örvény mélység, zűrzavar; 2) a bibliai te­remtéstörténetben (Ter 1, 2): rendezetlen ősanyag. Vö. kozmosz.

kerygma (gör.): 1) hirdetés, hírüladás üzenet; 2) igehirde­tés az Egyházban az Istentől – Krisztus által – adott küldetés alapján. Vö. evangélium.

konkordizmus: 1) egyeztetés, összebékítés; 2) az az irányzat a szentírás-értelmezésben (vö.: Biblia, exegézis), amely az újabbkori természettudományos felfedezésekkel (pl. he­liocentrikus világkép, evolúció) „egyezteti” a bibliai vi­lágképet. XIII. Leó pápa a Providentissimus” kezdetű körlevele elítélte ezt a „konkordizmust”, hangsúlyozva azt, hogy Isten a Bibliában üdvösségünkre vonatkozó tanítást és nem kozmológiát stb. akart velünk közölni.

kozmosz (gör.): rend, a világ mint rendezett, harmonikus egész. – Kozmogónia: A világ eredetének és kialakulásá­nak (vö. genezis evolúció) legendás és mitikus magyará­zata. – KozmoÍógia: a természetfilozófia ága, amely az anyagi világgal foglalkozik.

kritérium (gör.): ismertető jel; megkülönböztetési jelleg, sajátosság.

kultusz (lat.): tisztelet, istentisztelet; vallási gyakorlatok és ceremóniák összessége.

kvietizmus (lat. 9uies = nyugalom): téves irányzat a misz­tikus teológiában (XVII. század, latin országok: M. de Molinos, Mme Guyon, Fénelon; ellenfelük: Bossuet): a passzív (=tétlen) belső magtartást, az Istenre való sze­rető ráhagyatkozást hangsúlyozta, kizárva minden sze­mélyes erőfeszítést (aszkézis, imádság).

liberalizmus: társadalmi-politikai irányzat, amely korlátoz­za az állam szerepét a gazdasági (pl. szabadverseny) és társadalmi életben. Morális szempontból: a szabadság minden kényszertől és korláttól mentesen egyedül képes megvalósítani a haladást és a társadalmi békét. Vallási-­politikai téren: Lammenais abbé iskolájának tana, amely egyrészt az egyház és az államok közötti konkordátumok eltörlését, másrészt a korlátlan szólás- és sajtószabadságot követeli.

limbus (lat.): 1) valaminek a széle, párkány, tornác; 2) teo­lógiai szakkifejezés ama hely vagy állapot jelölésére, amely azok számára van fenntartva, akik nem jutnak el sem Isten látására (üdvösség), sem a kárhozatra; ilyenek pl. a keresztség nélkül (az eredeti bűnnel) meghalt gyer­mekek, vagy az ószövetség „igazai”. Magyarul: „pokol tornáca”, vagyis az „alvilág”. Krisztus „alászállott a poklokra” = az alvilágba, hogy az itt várakozó „igazak­nak” megvigye az üdvösség örömhírét. – A limbusról szóló régi tanítás nagyon vitatott a mai teológiában.

Logosz (gör.): 1) szó, ige, értelem; 2) a kereszténységben: is­teni Ige, a Szentháromság második Személye, aki Krisz­tusban testet öltött („az Ige testté lett”, Jn 1, 14).

mágia (gör.): 1) varázslás; 2) primitív népeknél azoknak a gyakorlatoknak, mozgásoknak, jeleknek összessége, a­melyek révén az ember hatást vél gyakorolni távoli dol­gokra és eseményekre megfelelő eszközök hiányában; hatalmába akarja keríteni a „természetfelettit” is.

manicheizmus: a dualizmus egyik formája, eretnekség az első keresztény évezredben. Nevét a perzsa Manes vagy Mani (200–277) rendszerétől kapta. Később (X–XII. sz.) a m.-ból nőtt ki a katharok (gör.: „tiszták”) eretneksége. A világot két princípiumtól, a Jótól és a Rossztól eredez­teti. Az anyag, a test, a szexualitás rossz, mert a Rossz­tól származik és a Gonosz hatalma alatt áll.

marxizmus: Marx és követőinek filozófiai-gazdasági-politikai tana, világnézete. Főforrásai: a német idealizmus (Hegel dialektikája, Feuerbach valláskritikája); az angol politi­kai gazdaságtan; a francia utópista szocializmus. A kom­munizmus világnézete és forradalmi módszere. Tovább­fejlesztette: V.I. Lenin (1870–1924). Vö: materializmus.

materializmus (lat.): anyagelvűség; az a tan, amely szerint az egész valóság visszavezethető az anyagra és annak mozgására, megnyilvánulásaira. A marxizmus a dialekti­kus és történelmi materializmust vallja, tagadja a szel­lem felsőbbrendűségét és függetlenségét (spiritualizmus), következésképp a legfőbb Szellemet, Istent (vö. ateizmus).

messiás (héber messiah): felkent. Gör.: christos, innen: Krisztus.

misztérium (gör.): 1) titok; 2) a keresztény teológiában olyan természetfeletti igazság-valóság, amelyet az emberi értelem önmagától képtelen felismerni, vagy ha a kinyi­latkoztatásból tud is róla, képtelen megérteni, bizonyí­tani (pl. Szentháromság).

mítosz (gör.): 1) beszéd, hitrege; 2) azoknak az elbeszélések­nek összege, amelyek képekben és dramatizálva kifejezik egy embercsoport vallási hiedelmeit, érzéseit. A mítosz tehát nem okvetlenül kitalált mese (ahogy általában gon­dolják), hanem egy élmény, tudattartalom szimboliku.a kifejezése, tehát hiteles „nyelvezet”, beszéd, amelyet ér­telmezni kell.

mítosztalanítás: R. Bultmann iskolájának törekvése, amely a Bibliából csak az ember egzisztenciájához szóló üzene­tet (üdvösség) fogadja el, minden mást mitológikus elem­nek tart. De szerinte sem annyira „mítoszfosztásról”, mint inkább a mitológikus elemek újraértelmezéséről van szó. Ez a modern hermeneutikai=értelmezési probléma. Bultmann túlzásaira maguk a protestáns teológusok (pl. Karl Barth) is felhívták a figyelmet.

monogenizmus (gör.): az az antropológiai tan, amely szerint az emberi fajok egyetlen emberpártól származnak le. Vö. poligenizmus.

monoteizmus (gör.): egyistenhit; a henoteizmustól eltérően kizárólagos, tehát egyetlen Istent ismer el és rajta kívül senki mást (zsidóság, kereszténység, mohamedanizmus). Vö. politeizmus

nooszféra (gör. noüs = szellem): a szellem szférája. Teilkard kifejezése. A kozmogenezis és a biogenezis az antro­i pogenezzsben, majd pedig a noogenezisben folytatódik. Vö. evolúció és transzformizmus.

ontológia (gör.): a filozófiának az a része, amely a léttel mint olyannal foglalkozik.

ökumenizmus: keresztény egységtörekvés; Krisztus szán­déka szerint a különböző egyházak és felekezetek egysé­géért fáradozik. A XX. század első évtizedében indult el.

paleontológia (gör.): őslénytan; az ásatag (fosszilis) leletek feltárása és kiértékelése.

paradoxon (gör.): ellenvélemény, ellentétes álláspont, ,meg­hökkentő állítás, látszólagos ellentmondás.

pzscha (gör. – a héber pesah-ból): átmenet; a zsidóknál és a keresztényeknél emlékezés az Egyiptomból való kivo­nulásra (Kiv 12, 12–14, 24–27kk). A zsidók az első hónap (nisan) 14. napján ünnepelték a pászkát, amely Jézus ha­lálával és feltámadásával a keresztények szemében új jelentést kapott. Krisztus a mi pászkánk, húsvéti bárányunk (1 Kor 5, 7).

patrisztika – patrológia: az egyházatyák (vagyis az első századok, II–VI. sz. igazhitű íróinak) tana ill. az ezzel foglalkozó történeti-teológiai tudomány. Görög és latin egyházatyákról beszélünk.

pelágianizmus: Pelagius szerzetesről (V. sz. eleje) elneve­zett eretnekség ~ a kegyelemről szóló igaz tanítást megha­misítja. (Szent Ágoston volt nagy ellenfele). Elveti az ere­deti bűnt, úgy fogja fel az emberi szabadságot, mint amely önállóan (a kegyelem segítsége nélkül) is képes megtartani az erkölcsi törvényeket.

poligenizmus (gör.): az az elmélet, amely szerint az ember több őstől származik. Vö. monogenizmus.

politeizmus (gör.): többistenhit. Vö. monoteizmus.

pozitivizmus: a filozófiában az az irány, amely szerint az emberi megismerés az érléki tapasztalás közvetlen „adottságaira” (pozitívumaira) korlátozódik; a tények, adottságok közötti összefüggéseket kutatja, elvonatkoz­tatva azok mélyebb (ontológiai) okaitól. Szellemtörténe­tileg az angol empirizmus készítette elő (Hume), a fran­cia Auguste Comte (1798–1857) foglalta rendszerbe. Az új­pozitivizmust az un. Bécsi Kör alapozta meg (M. Schlick, R. Carnap, L. Wittgenstein). A marxizmus természettudo­mányos szemléletében érezhető a hatása.

princípium (lat. princeps = első): az az első elv vagy alap, amelytől valamilyen módon más függ (logikai, erkölcsi stb. alapelvek).

projiciál (lat.): kivetít; a belső tudat- vagy lelkiállapotot az alany kivetíti, vagyis mint tőle független (objektív, önállóan is létező) valóságot fogja fel.

protestantizmus (a lat. protestatio = tiltakozásból; vö. az 1529-i speyer-i diétát): az XVI. századi hitújítás (reformá­ció) keresztény közösségei, amelyek „tiltakoznak” a kato­likus Egyház ellen, ill. ezeknek a teológiai rendszere. Vö. Luther, sola fide..

reformáció: hitújítás ill. az egyház reformját sürgető moz­galom a XVI. században. A katolikus Egyház a trentói (trienti) zsinattal (1545–1563) válaszolt: összefoglalta és kifejtette az igaz tanítást a hitújítókkal szemben (Szent­írás, tradíció hit és jócselekedetek, megigazulás, kegye­lemtan, szentségek stb.), és elindította az egyházi refor­mokat. Helytelenül „ellenreformációnak” is nevezik ezt.

sacrum (lat.): „szent”; mindaz, ami kapcsolatban van az isteni valósággal, istentisztelettel, tehát elkülönített a profántól.

„Sola Scriptura ~ = Egyedül a Szentírás! = Luther és a hitújítók elve; kizárja a tradíciót (szent-hagyományt) mint irányadót a kinyilatkoztatás rögzítésében. Az újabb időkben (főleg az ökumenikus törekvések hatására), módosult mind a katolikus, mind a protestáns vélemény: a katolikusok szervesebb felfogást vallanak a „kinyi­latkoztatás forrásairól”, a protestánsok viszont elismerik legalább az apostoli hagyomány meghatározó szerepét (pl. a írás „kánonjának” rögzítésében).

strukturalizmus (lat. structura = szerkezet, a szerves egészet alkotó elemek elrendeződése; egymáshoz és egészhez való viszony megszabott rendje): újabb szellemirányzat, mód­szer és tan. A strukturális nyelvészet (F. de Saussure) elveiből bontakozott ki, terjedt át az emberrel foglalkozó tudományokra (pl. etnológia: C. Lévi-Strauss; kultúra: M. Foucault). Vö. újpozitivizmus. – Mint „világnézet” elveti a metafizikát; a végső okok és a végső jelentések keresését haszontalannak tartja.

szekta (lat.): 1) elvágott, elszakított (szakadt); 2) olyan (főleg) vallási csoport, amely elszakadt egy nagyobb kö­zösségtől; rendszerint a protestáns egyházakból váltak le e csoportok és a nagy egyháztól eltérő tanrendszerrel és egyházszervezettel rendelkeznek (pl. Jehova tanúi).

szekularizálódás (lat. saeculum = világ): az újkorban elin­dult irányzat, amely ezt a világot (szemben a „másvilág­gal”) állítja középpontba elfordul Istentől és egyháztól (elvallástalanodás); összefügg a deszakralizációval (lásd: sacrum), vagyis kiküszöböli a „szentet”, a vallásosat mint babonát vagy elidegenítő tényezőt; a társadalmi életben mint laicizálódás is jelentkezik (állam és egyház szétválasztása). Ha gyökeres, szekularizmus, vagyis teljes evilágiság, ateizmus. Pozitív mozzanata: megszabadít a babonás hiedelmektől, a vallás mágikus elemeitől, vis­szaállítja a földi valóságok önállóságát. (Ezt a II. Vatikáni Zsinat is elismerte).

szimbólum (gör.): 1) ismertető jel, jelkép; mást jelez, áb­rázol a hasonlóság alapján. 2) A Bibliában és a patrisz­tikában fontos szerepet játszik a szimbolikus gondolko­dás. A szimbólumok (jelképek) utalnak a fogalmilag ki nem fejezhető misztériumokra, segítik „kimondani” a kimondhatatlant (miként a mítoszok is). Veszélyük: pon­tatlanság és antropomorfizmus = emberszabású elképze­lések Istenről.

szintetikus (gör.) – szintézis, vagyis összetétel, egyesítés eredménye. Ellentéte: analitikus = elemző, elemzés ered­ménye.

„Tam Pater nemo” (lat. Tertullianus kifejezése): Istenhez hasonló Atya nincs.

teofánia (gör.): az istenség megnyilatkozása.

teológia (gör.): az Istennel foglalkozó tudomány, hittudo­mány. Valamely vallás, hit rendszeres, tudományos ki­fejtése ill. ez a tanrendszer. Katolikus teológia: a Kinyi­latkoztatás rendszeres kifejtése a Szentírás alapján a tra­díció és az egyházi Tanítóhivatal irányításával.

teória (gör.): 1) „szemlélés”, elméleti ismeret, elmélet; 2) tudományos síkon: olyan ideiglenes elmélet (vö. hipotézis) amely számos jelenséget megmagyaráz ill. a részle­tes törvényeket egy átfogóbb törvény alatt egyesíti. (Lásd még: verifikáció).– Ellentéte: praxis = gyakorlat.

„Tibi silentium laus” (lat.) = Neked a hallgatás dicséret. ret.

típus (gör.): 1) lenyomat, jelleg, valaminek eszményi képe; 2) a Bibliában: előkép; olyan ószövetségi személy vagy esemény, amely előre jelzi vagy előkészíti Krisztust, a krisztusi eseményt (pl. a pászka, a húsvéti bárány Krisz­tus szabadító halálának ill. az eucharisztikus áldozatnak előképe). Szent Pál nyomán az egyházatyák szívesen al­kalmazták ezt az ún. „tipizálást”.

tomizmus: Aquinói Szent Tamás elveire hivatkozó katoli­kus filozófiai és teológiai tanítás.

tradíció (lat.): 1) átadás, hagyomány; 2) A katolikus Egy­házban: Szenthagyomány = a kinyilatkoztatott miszté­riumok (hitletétemény) hűséges átadása és értelmezése az egyházi Tanítóhivatal (Magisztérium, püspöki testület élén a Pápával) vezetésével. Ez a Tradíció a katolikus számára normatív, irányadó. Lásd: protestantizmus és „Sola Scriptura”.

transzcendens (lat.): 1) túlhaladó, valamit meghaladó; 2) katolikus filozófia-teológia: a véges világon túlmutató, végtelen Valóság: Isten a Transzcendens. Transzcenden­ciája nem jelent távollétet, hiszen a teremtő Isten egy­szersmind immanens (bennmaradó, jelenlévő) is: nem eleme, része a világnak, hanem annak létalapja. „Benne élünk, mozgunk és vagyunk” (Csel. 17, 28). Isten léteta­dó; tehát nem közvetlenül nyúl be a világ folyásába (ki­véve a csodákat), hanem az evilági okok révén, vagyis önálló cselekvőkké teszi a dolgokat, hogy azok önmaguk­tól kibontakozzanak. „Dieu fait se faire les choses” (Teil­hard de Chardin).

transzformizmus; A XVIII. században kialakult – szűkebb értelemben vett – fejlődéselmélet (lásd: evolúció), amely a fajok egymásból való kialakulását tanítja. (Ellentéte: fixizmus).

verifikáció: 1) igazolás; 2) a tudományban: egy hipotézis vagy teória igazolása, vagyis annak megállapítása (tények­kel való egybevetés, kísérlet), hogy a valóságnak meg­felelő-e, igaz-e.