Miért élűnk, miért hiszünk?

André Malraux halála előtt tartott utolsó konferenciájá­ban így fogalmazta meg kétkedő-vajúdó korunk alapkér­dését: „Lehetséges-e a kommunió (szellemközösség) transzcendencia nélkül? Mire jó az, hogy a Holdra szállunk csak azért, hogy ott öngyilkosok legyünk?” Dosztojevszkij, aki „prófétaként” előre látta és átélte a leggyökeresebb ateizmust, de végül Krisztusban találta meg az élet értelmét, így vallott a Karamazov testvérek-ben: „Az ember létének titka nem abban rejlik, hogy csak éljen, hanem abban, hogy miért éljen. Az ember, ha nincs szilárd elképzelése arról, hogy miért éljen, nem hajlandó élni, és inkább elpusztítja magát, semhogy a földön maradjon, még ha csupa kenyérrel rakják is körül” (...) Jegyzetünkben főleg azt akartuk megmutatni, hogy az élet örök kérdéseire a végérvényes válaszokat mindenki maga fogalmazza meg; pontosabban: mindenki egziszten­ciálisan, egész elkötelezettségével és életével ad választ e kérdésekre: Miért élünk, miért hiszünk? Végeredményben minden attól függ, hogy ráhangolódunk-e a szeretet hul­lámhosszára és hinni tudunk-e a Szeretetnek.

I. „MAGADHOZ TEREMTETTÉL MINKET..."

"Fecisti nos ad Te... Magadhoz teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned” (Szent Ágoston, Vallomások, I.1,1). Isten magához, ma­gának teremtett minket; a Végtelen vágya mozgat ben­nünket, ezért nem nyughatunk meg semmiféle végesben. Isten nyugtalanítja szívünket. Csak azért kereshetjük Őt, mivel Ő előbb keres minket, és mivel már valamiképpen megtaláltuk. Ezt fejezik ki Jézus Pascalhoz intézett szavai azon a tüzes éjszakán, amikor véglegesen megtért: „Vi­gasztalódj! Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna!"

A keresés és a találás nyugtalanító és örömet szerző kalandjába sodor be ez a sorozat. Közös keresés akar lenni: párbeszéd az Isten-keresésről. Hívő testvéreimnek szól a következő megjegyzés. Amikor más világnézetűekkel foly­tatunk párbeszédet, ne fitogtassuk hitünket, de ne is rejtsük el. Bátran adjunk számot a minket kérdőre vonóknak a minket éltető reménységről (vö. 1Pét 3,15). Mindig marad­junk azok, amik vagyunk, persze mindig készen arra, hogy másoktól, akár a nem hívőktől is elfogadjuk azt a részigaz­ságot, amit ők képviselnek. Sohase a magunk igazát keressük vagy próbáljuk ráerőszakolni a másikra, hanem az Igazság teljesebb megismerésére törekedjünk. A. Ca­mus szavait idézzük, aki 1946-ban Párizsban (a domonko­sok rendházában tartott). „A hitetlen és a keresztények” c. előadásában ezeket mondotta: „A világnak szüksége van az igazi párbeszédre; a párbeszéd pontosan az ellenkezője a hazugságnak és a hallgatásnak; a párbeszéd tehát csak olyan emberek között lehetséges, akik önmaguk maradnak és igazat mondanak. Ez pedig azt jelenti, hogy a világ elvárja a keresztényektől, hogy keresztények maradja­nak...” (A. Camus, Essais, La Pléiade, NRF; 372. lap) 

Hit az életben 

A világban minden élő, még az alsóbbrendű élőlények is afelé törekszenek, ami több létet hoz nekik Természetesen az ember is, a legfejlettebb élőlény, a több létre törekszik; ez azt jelenti, hogy ki akar bontakozni, és boldog akar lenni. Az élővilág évmilliós fejlődése után – egy bizonyos ponton – megjelent a tudat, majd pedig az öntudat: megszületett az ember. A gondolat vagy reflexió (és vele természetesen a szabadság) megjelenése azt jelenti, hogy maga a világfejlődés is öntudatos lett: az ember veszi kezébe a világ irányítását, észreveszi lehetőségeit, és maga alakítja jövő sorsát. Mindez szorongást és reménységet szül.

Teilhard de Chardin francia jezsuita, neves paleontoló­gus és gondolkodó, a Boldogságról írt reflexióban (1947) háromféle magatartást különböztet meg az élettel szemben. Szemléletes képpel így jellemzi a három embercso­port alapmagatartását. Képzeljünk el egy kirándulást: egy magas hegyet kell megmászni. Jó korán elindulnak a turistaszállóból a kirándulók. Egyesek sajnálják, hogy el­hagyják a szállót. Úgy vélik, a fáradság és a veszélyek nagyobbak, mint a kívánt siker. Nem érdekli őket, hogy célba jussanak, vissza akarnak fordulni. Egy másik csoport: ezek nem sajnálják, hogy elindultak. A nap ragyog, szép a kilátás, a hegyi út. De közben megállnak, élvezni akarják a zöldet a csúcs tövében, nem érdemes tovább mászni. Letelepszenek a fűbe és piknikeznek. A harmadik csoport tagjai – az igazi hegymászók – a csúcsra tekintenek, eltökélték, hogy feljutnak oda, és továbbmennek. Három típus tehát: a fáradtak, az élvezők és a lelkes vállalkozók.

Ugyanezeket a típusokat találjuk meg az élettel szembe­ni magatartás síkján is. A fáradtak, vagyis az életuntak, pesszimisták úgy vélik, hogy az élet értelmetlen, vagy legalábbis az ő életük nem sikerült. Minek kutatni, minek a haladás, a technika, a sok küszködés? Más szóval, ezek – ­ha kényszeredetten vállalják is az életet –, nem töreksze­nek a több létre. A második csoport: az élet élvezői, élvhajhászok, akik le akarják szakítani minden perc virágát. Ezek a hedonisták, az epikureusok, azok, akik megelégsze­nek a „földi táplálékokkal", vagyis a pillanat örömével (gyönyörével). Végül a lelkesek, akik számára az élet felemelkedés, növekedés, állandó felfedezés és gyara­podás, egyszóval: akik a több létet keresik.

A boldogság a három alapmagatartás szerint háromféle lehet. 1) A nyugalom boldogsága: Semmi erőfeszítés, semmi kockázat; fékezzük igényeinket, vágyainkat, bújjunk be csigaházunkba. Az ember annál boldogabb, minél kevesebbet gondolkodik, minél inkább mérsékli vágyait – 2) Az élvezet boldogsága: az állandóan megúju­ló gyönyör; az élet célja nem a tett és a teremtés, hanem az élvhajhászat: kihasználni minden gyönyörlehetőséget. Csak a pillanat a miénk, lehetőleg a legjobban aknázzuk ki gyönyörkészletét. – 3) A növekedés boldogsága. E csoport számára boldog az az ember, aki előre tekint, fejlődni, növekedni akar, anélkül, hogy a közvetlen boldogságot keresné; de ez a boldogság, az öröm, a növekedéssel együtt ráadásként megadatik neki.

Ha Teilhard gondolatmenetét folytatni akarjuk, akkor mindenekelőtt a fejlődés egyetemes fényére kell hivatkoz­nunk előretekintő magatartásunk megalapozásához. Tudjuk, hogy az ember benne sodródik az egyetemes fejlődés­ben: az élők világát – így az emberi világot is – az evolúció jellemzi. A világegyetemben az élet árama felfelé mutat, míg az élettelen anyag a lebomlás, a nyugvó állapot, a hőhalál felé tart. Mi most a felfelé ívelő áramot tekintjük, amelyhez tartozunk. Minden jel arra mutat (bár ezt egyesek tagadják), hogy valóban teremtő fejlődésről beszélhetünk, vagyis olyan fejlődésről, amelynek során egyre bonyolultabb szervezetek jönnek létre, a bonyolódás egy bizonyos fokán pedig megjelenik a gondolkodó lény, az ember, amely aztán kialakítja kultúráját – a szellem szféráját –, társadalmiasul, és magasabb szinten folytatja a fejlődést. Teilhard-ral azt mondhatjuk, hogy a fejlődés lényegében a tudat növekedése – montée de conscience, és ezzel párhuzamos természetesen a szabadság növe­kedése is. Az öntudatra ébredt és szabad választásra képes ember a jövővel szemben azt kérdezi: merre menjen, mit kell tennie, hogyan folytathatja ezt a fejlődést? Alaposabb reflexió után ráébred arra, hogy csak előre, felfelé mehet, ha boldog akar lenni, ha ki akar teljesedni. A felfelé törő élet irányát kell követnie. Ezt követik, akik hisznek az életben.

De nem elég az, hogy az előre – felfelé haladást választjuk. Ismernünk kell a helyes utat is. Melyik hát a helyes út? Ha a fejlődés tőrvényeit vizsgáljuk, megállapít­hatjuk a következőket: Ha az ember főbb – vagyis boldogabb akar lenni: 1) bensőségesebbé, centráltabbá, személyesebbé kell válnia; 2) ugyanakkor meg kell nyílnia mások felé; 3) mindennek pedig feltétele az, hogy meg­nyíljanak közösen egy nálunknál nagyobb felé, a transz­cendens (vagy személyes) Isten felé. Mindezeket Teilhard a fejlődés törvényeiből olvassa ki. Minden tudós nem fogadja el ezeket a nézeteket; van aki nála pesszimistább (mint pl. a biológus Rostand), vagy a véletlenre hivatkozik és kizár minden célszerűséget, rendet, mint pl. Monod. Jegyezzük meg, hogy Teilhard-t is keresztény világnézete, végső elemzésben hite befolyásolta, hogy ilyen választást tegyen.

Mi sokkal kifejezettebben a keresztény bölcselet és a kinyilatkoztatás fényére hagyatkozunk keresésünkben. De nem vetjük meg az előbbi jelzéseket; tehát a fejlődő élet alapvető beirányultsága a több élet, vagy több lét felé fordít bennünket. A személyesedés, a mások felé való megnyílás (szeretet) és az Isten felé való kitárulás boldogs­águnk feltétele, életünk értelme. Mindezt a következők­ben több szempontból megvilágítjuk, elemezzük

Jézus az életet hirdeti; azért jött, hogy az embereknek életük legyen, és minél főbb legyen. Egyeseknek visszaadja az életet. Amikor Lázárt feltámasztja, fennen hirdeti, hogy Ő a feltámadás és az élet. Máskor is kijelenti: „Én vagyok az Élet". Aki benne hisz, annak örök életet ad, vagyis az igazi, isteni életben részesíti. Ezt azért teheti meg, mert mint örök Ige, öröktől fogva birtokolta az életet. „Őbenne élet volt...” – olvassuk Sz. János prológusában. Jézus az élet világossága. Véglegesen halála és feltámadása által sze­rezte meg nekünk az örök életet, mert legyőzte a halált, végleg elvágta annak gyökerét, a bűnt. Az élet fejedelmének győzelmét hirdetik az első apostolok, amikor szét­szélednek az éltető Lélek erejében.

A halálból az életbe való átmenet megismétlődik ab­ban, aki hisz Krisztusban. A testi halált nem kerülhetjük el, de tudjuk, hogy ezt a halandó földi életet elnyeli az örök élet; testünk is megdicsőül, mert követi személyünket a megdicsőülésben. A feltámadástól ezt várjuk: részese­dünk Krisztus által az isteni életben, amikor majd megje­lenik „életünk, Krisztus". 

Öntudatosodó és személyesedő élet

Akik előre néznek, akik az élet törvényeihez igazodva a több létre törekszenek, azoknak bizonyos veszélyeket el kell kerülniük, néhány alapfeltételt figyelembe kell venniük. A fejlődés a tudat és a szabadság növekedése. A világfejlődés az ember felé mutat, aki az egyetemes evolúció „nyílvesszője” (Teilhard). A gondolkodó ember megjelenésével az evolúció (fejlődés) autoevolúció lett: most már az ember irányítja a fejlődés menetét, a hominizációt (emberré levést) befejezi a humanizációval, vagyis a világ emberibbé tételével. Civilizációnk célja az, hogy az ember otthon érezze magát a történelem­ben, hogy magát kibontakoztatva a több lét felé segítse a fejlődést.

Még mielőtt ennek alapvető feltételeit részletesebben megvizsgálnák, jelezzük az életet fenyegető veszélyeket. Konrad Lorenz (1973-ban orvosi Nobel-díjat kapott) nyomán egészen nagy vonásokban így jelölhetjük meg a modern emberiséget fenyegető veszélyeket: 1) A Föld túlnépesedése: ez valamennyiünket arra sarkall, hogy agresszív módon küzdjünk a létért, és embertelen erőszak­kal teremtsünk magunknak életteret. 2) A természetes élettér kipusztítása: ezzel nemcsak a külső környezetet teszi tönkre az ember, hanem önmagában is lerombolja az Isten által teremtett világ szépsége és nagysága iránti tiszteletet. 3) A technika rohamos fejlődése olyan technoló­giai társadalmat teremt, amelyben az ember elveszíti az érzéket minden igazi értékkel szemben, és amely elveszi az időt, a nyugalmat a valóban emberi tevékenységtől, a gondolkodástól. 4) A technológiának és a kényelmes éleinek, a szenvedéstől való menekülésnek (pl. a Fájda­lomcsillapítók tömeges használata) egyik eredménye az, hogy az ember puhány lesz: nem képes a küzdelemre, az unalom gyötri a jólétben, ahelyett hogy az akadályok és szenvedések kihívására a kemény munkában és az al­kotásban-teremtésben találná meg örömét. 5) Az ember genetikai hanyatlása: a modern civilizációban nincsenek olyan Faktorok, amelyek a kiválasztást és a társadalmi magatartásnormákat a helyes irányban megtartanák. Talán ezzel magyarázhatók azok az infantilizmusok, ame­lyek a mai lázadó fiatalság egy részéből társadalmi élősdie­ket csinálnak. 6) A hagyománytól való elszakadás: az újabb nemzedéknek már nem sikerül a régebbi kultúrákba bekapcsolódniuk, azok értékeit asszimilálniuk. A mai „gyökértelen” fiatalok úgy viselkednek a régi kultúrával szemben, mint valami idegen etnikai csoport, amelynek semmi köze sincs őseihez. Ennek oka részben az, hogy nincs igazi kapcsolat a szülők és a gyermekek között. 7) Az emberek eltömegesedése: a tömegkommunikációs eszkö­zök által befolyásolt közvélemény révén az emberek nézetei uniformizálódnak; egyre kevesebb az egyéni meg­győződés és a személyes hit Az elszemélytelenedésnek egyik eredménye az, hogy az embereket könnyen mani­pulálhatják szellemileg. 8) A legfélelmetesebb veszély pe­dig az atomfegyverek szaporodása, amelyet pedig kön­nyebben elkerülhetne az emberiség, mint az előzőeket.

Mindezek a tendenciák (mert főleg a nyugati civilizációt veszélyeztető tendenciákról van szó) elősegítik az ember elembertelenedését (ez éppen a humanizáció ellentéte): tehát az élet fejlődését elterelik a helyes iránytól, az ember elszemélytelenedését siettetik. Az ember a maga teremtette civilizáció áldozata lesz: ahelyett, hogy a főbb lét felé lendíte­né előre a fejlődést, lefokozza azt.

A következőkben megvizsgáljuk azt a három alapvető fel­tételt, amely a fejlődést a helyes irányban megtartja, az em­bert a főbb emberség (több lét) felé segíti. Teilhard nyomán imént jeleztük ezeket a feltételeket: 1) Bensőségessé válás, vagyis személyesedés; 2) megnyílás más személyek felé (szeretet); 3) megnyílás a legfőbb Személynek, Istennek. Természetesen, ez a három feltétel szorosan összefügg. 

Bensőségessé válás

"Ne fordulj kifelé, térj be önmagadba; a belső emberben lakozik az igazság. És ha saját változó természetedet felfe­dezted, haladj túl önmagadon is. S ne feledd el, hogy még itt sem állhatsz meg, túl kell menned az okoskodó értelmen is. Oda kell tehát igyekezned, ahonnan az értelem fénye forrásozik...” (Sz. Ágoston, De vera religione, 39,72.)

Az első legfőbb feltétel tehát a befelé fordulás, hogy önmagunkra találjunk, hogy megismerve önmagunkat, tudjuk, miért élünk Ki vagyok? Honnan jöttem, és mi életem célja? Csak a cél ismerete adhat egységet életem­nek, teremthet rendet és lendíthet előre. Csak a „belső örökkévalóságban” találhatjuk meg az Igazságot, amely szabaddá tesz, és személyiségünk kibontakozásához vezet.

Az élőlények mérhetetlen sokasága évmilliók óta fejlő­dik: az élet az egysejtűtől felemelkedik az emberig. Egyre koncentráltabb, összetettebb, bensőleg függetlenebb és így szabadabb lények alakulnak ki. A szerkezeti bonyo­lódással párhuzamos a bensőségesség, a tudat, ill. öntudat növekedése. Az embernél az öntudat és a szabadság kibontakozásával növekednie kellene az erkölcsi fele­lősségtudatnak is.

Az egyed megismétli részben a faj fejlődését. Azzal, hogy anyánk megszült bennünket és öntudatra ébredtünk, fejlődésünk még nem fejeződött be. Személyiségünknek ki kell bontakoznia, erkölcsi felelősségtudatunknak érlelődnie kell. Nekünk magunknak kell kézbe vennünk életünket, befejeznünk teremtésünket, hogy végül önmagunk le­gyünk. Mit jelent ez? Azt, hogy öntudatosodunk, megtalál­juk életünk értelmét, a cél szerint rendezzük életünket. És ha keresztények vagyunk, meg kell találnunk hivatásunkat Isten akarata szerint. Lenni annyit jelent, mint megtalálni önmagunkat, sőt kibontakoztatni önmagunkat Isten örök terve szerint. Életünket szüleinken keresztül Istentől kap­tuk. De ez az adottság (adomány) feladat is: be kell fejeznünk önmagunk megteremtését.

A befelé fordulás első mozzanata: felfedezem testemet. Mert testem én magam vagyok. Testem által vagyok jelen a világban és kerülök kapcsolatba másokkal. Annyira be vagyok ágyazva e test által a világba, hogy könnyen úgy tekintem, mint egy tárgyat. A gyermek is előbb úgy fedezi fel testét, mintha nem is az övé lenne, mintha tőle különböző dolog lenne. Testem formája, szükségletei, mozgása a térben stb. mind arra vall, hogy az anyagi világhoz tartozik. Innen érthető tehát, hogy legtöbbször tárgyként kezeljük. Pedig valójában testem elválaszthatat­lan személyemtől. Marcel szavaival nem birtoklom teste­met, hanem a testem vagyok.

Innen van az, hogy a test különbözik a hullától, amely elemeire bomlik. Testem által vagyok jelen a világban, érintkezem az emberekkel, személyi jelenlétem áthatja testemet. Gondoljunk az emberi arcra: az arcon születik a mosoly, a tekintet a személyt nyilatkoztatja ki (a szem a lélek tükre!), az arcon fakad a szó forrása, a beszéd pedig a szellem kifejezése és a személyek közötti kommunikáció eszköze. De ugyanígy vehetjük példának az emberi kezet is vagy általában a mozdulatot, taglejtést (táncművészet): a test a szellem jelenléte, a szépség hordozója. Anyai csók vagy cirógatás, a szerelmesek szótlan ölelkezése, a művész alkotó keze vagy a pap áldó keze mind-mind szellemi valóság revelációja, hordozója, kifejezése.

De még beljebb kell hatolnunk: a tekintetben tükröződő lelket, a szóban kifejeződő szellemet, az ölelésben testet öltő szerelem forrását kell kutatnunk.

Ma nem szívesen beszélnek lélekről, hogy elkerüljék azt a dualizmust, amely a platonizmus nyomán túlságosan szétválasztotta a testet és a lelket, illetve a testet a lélek börtönének tekintette. A helyes keresztény szemlélet sze­rint valóban lényegi, szubsztanciális egység van a test és a lélek között, tehát egyik sem kész, teljes valóság önmag­ában, jóllehet az emberi szellem a halálban (a test fel­bomlásával) nem semmisül meg. Beszéljünk most lélek helyett szellemről.

A szellem fejeződik ki a test gesztusain, a nyelven stb. keresztül. A szellem objektiválódik a munkában, a művészi alkotásban, a kultúra legkülönbözőbb megnyilatkozásai­ban. Amikor tehát szellemet mondunk, azt jelöljük, ami az emberben dinamikus, ami személyiségünk állandó cse­lekvő princípiuma, és ami (aki) a testen keresztül megnyi­latkozik: gondolkodásunk és szabadságunk forrása. Az emberi szellem itt a földön csak úgy létezik, hogy a testet alakítja. Ebben az alakításban segíti, vezeti a kromoszómák információja, amely magába sűríti az élet hosszú (előzetes) fejlődését. Az anyaméhben kialakuló embrió, amely majd megszületik, emberi test, mert benne, általa a szellem megnyilatkozik. Az újszülött kiáltása, sírása, tekintete, majd mosolya, később beszéde ennek a testi-szellemi valóság­nak, az emberi titoknak megnyilvánulása. Ez a szemlélet tehát azt követeli, hogy az emberről mindig úgy beszél­jünk, ahogy létezik és megnyilatkozik testén keresztül. Ha mégis a hagyomány szerint „lelket” mondunk, nem szabad felednünk, hogy ez a lélek az a szellem, amely a testet alakítja, és hogy a test az ember számára világban való jelenlétének és megnyilatkozásának elsődleges formája: az énnek, a személynek kifejezési formája, így más szemé­lyekkel való kapcsolatának (a szeretetnek is) közvetítője.

Jegyezzük meg: A léleknek – túl az említett filozófiai kétértelműségen – megvan a sajátos jelentése: személyi­ségünk magva, valami állandó a változásokban; kifejezheti azt, hogy az ember személy, akit Isten öröktől fogva szeret és örök életre teremt (a „lélek halhatatlansága").

Bár igaz, hogy „senki sem sziget” (Merton), hiszen a személy lényegéhez tartozik, hogy nyitott mások felé (erre mindjárt visszatérünk), azt mondhatjuk, hogy minden ember külön világ: individuum ineffabile, kimondhatatlan titok, egyszeri, meg nem ismétlődő valóság. Azt mondják, hogy nincs két teljesen hasonló falevél. Tehát már a biológiai lét szintjén elkezdődik a differenciálódás, a létezők egyediségének kialakulása. Még fokozottabban érvényesül ez emberi szinten. Az ember már testi alkatánál fogva elkülönül a többi embertől.

A. Carrel, akinek az Ismeretlen ember-ről szóló könyvét magyarra is lefordították, ezeket írja: „Valószínű, hogy az emberi lények gigászi számában, azok között, akik eddig a földet lakták, két egyén sem akadt, akinek vegyi alkata azonos lett volna. A szövetek személyisége eddig ismeret­len módon kapcsolódik azokhoz a molekulákhoz, amelyek felépítik a sejteket és nedveket. Az egyéniség rányomja bélyegét a test minden alkatrészére. Az egyéniség jelen van az élettani folyamatokban csakúgy, mint a nedvek és a sejtek vegyi szerkezetében. Mindenki a maga módján reagál a külvilág eseményeire – lármára, veszélyre, táplálékra, hidegre, melegre, a mikrobák és a vírusok támadásaira. Mint Richet mondja, éppúgy van nedvi személyiség, mint van szellemi személyiség. A szellemi, szerkezeti és nedvi személyiségek ismeretlen módon olvadnak egymásba. Minél gazdagabb (szellemileg) a személyiség, annál nagyobbak az egyéni különbségek” (Carrel, Az Ismeretlen ember, 260-262).

A francia Nobel-díjas orvos megállapítása megerősíti azt, amit az előbb Teilhard nyomán a bonyolódásról, a belső függetlenség növekedéséről mondottunk. Annyiban kiegészíti megfontolásainkat, hogy megértjük a test és a szel­lem összefonódását még a személyiség kialakulásában is.

De most egy lépéssel tovább kell mennünk. Bármennyi­re paradoxnak tűnik is egyeseknek, az ember csak úgy lehet személy, ha megnyílik másoknak, ha kapcsolatba lép, párbeszédet folytat másokkal, végső elemzésben: ha sze­retetközösséget alkot más személyekkel.

Személyesedés és közösség másokkal

Amikor másokhoz való viszonyunkról elmélkedünk, ismét csak abból kell kiindulnunk, hogy az ember testbe ágyazott („inkarnálódott”) szellem.

Testünk révén vagyunk jelen a világban, és így rajta keresztül érintkezünk másokkal is. Már említést tettünk a gesztusokról és a beszédről is. Most itt közelebbről meg kell vizsgálnunk a szexualitást, az ember nemi meghatáro­zottságát, amelynek különleges szerepe van az egymás közötti érintkezésekben.

A nemiség magának az életnek a kifejezése, emberi mivoltunknak is alapvető meghatározója. Igaz, az elvont emberi természet azonos férfinél és nőnél. De nemiségünk mégis meghatározza egész magatartásunkat, pszicholó­giánkat, másokkal való kapcsolatainkat, sőt bizonyos mértékig még Istenhez való viszonyunkat, lelki életünket is. Ha a nemiség legalapvetőbb rendeltetését keressük, akkor megállapíthatjuk, hogy a fajfenntartás funkcióján túl a következő a szerepe: a mások felé való megnyílás és a két nem komplementaritása (kölcsönös kiegészülése), végső soron pedig a szeretetközösség közvetítése. Az emberi szexualitás tehát nem korlátozódik a faj fenntartására, amint ezt az állatoknál látjuk, hanem a személyes kapcso­latok gyökere, hordozója.

A mai pszichológiával állíthatjuk, hogy a fiatal (lány és fiú) fejlődése akkor normális, személyisége akkor bontako­zik ki buktatók és válságok nélkül, sőt patologikus elferdü­lések nélkül, ha sikerül létrehoznia a másokkal (mindenekelőtt a másik nemmel) a valódi személyközi kapcsolatot. A magányos gyönyörkeresés vagy a futó flört (ahol a másik­ban csak élvezeti eszközt lát) annak a jele, hogy a fiú vagy a lány (sőt a férfi és a nő) nem jutott el az igazi személyközi kapcsolathoz, még nem tud megnyílni és adni a másiknak, így nem képes a szeretetközösségre sem.

Amikor „közösséget” mondunk, a nehezen lefordítható kommunióra gondolunk, tehát ontológiai (létben való) közösségre, nem pedig pusztán társadalmi együttélésre. A kommunió, mely a futó találkozásokat és kapcsolatokat létbeni közösséggé alakítja át, sokat követel az embertől: azt, hogy a másikat ne csupán (hasznos) tárgynak tekintse, ne birtokolni akarja, hanem tisztelje, hagyja létezni, segítse annak személyes kibontakozását sajátos adottságai és (keresztény) hivatása szerint. Tiszteli a másikat a legegye­dibb, legszemélyesebb mivoltában. Ezt mondja neki: „Sze­retlek, mert te vagy, mert ilyen vagy; szeretlek, hogy légy, minél több létet akarok biztosítani neked!"

Ennek a helyes magatartásnak mintegy negatívja a fiatal Szabó Lőrinc jól ismert, Semmiért Egészen című versének követelése (a férfi „birtokló” és zsarnoki szerelmi vágyának kifejezése):

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
  még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
  minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy...

Ha valaki igazán szeret, nem azt követeli: „a sorsomnak alkatrésze légy!", hanem azt mondja: „Légy!” Tiszteli a másikban a mást is, és főleg tiszteli annak szabadságát, személyiségét. Csak ha a két személy egymás számára valóban Te, akkor tudnak együtt lenni (nem csupán együttlenni!), akkor lesznek „mi” a szeretetközösségben.

Hosszú fejlődés vezet ide. Valljuk meg, inkább csak többé-kevésbé megközelítjük ezt az eszményt, semmint tökéletesen megvalósítjuk.

Tudjuk, hogy a serdülőkor sajátossága, főleg a serdülés elején, az álmodozás. Ennek a jelentése igen mély. Most már nem arról a képzelődésről van szó, amelyet a játszadozó gyermeknél tapasztalunk. A serdülőnél nem a játékszenvedély uralkodik. Magányos álmodozó lesz. Eb­ben az álmodozásban a fiatal önmagát teremti – de a valóságtól távol. Próbálgatja, miként léphet be a felnőttek világába, sikeres kapcsolatokat akar, hogy ő maga is legyen valaki. Ennek az álmodozásnak fő jellemzője az elmene­külés. A serdülő kapcsolatai főleg a családban és az iskolában szövődnek. De ezeket szűknek és nyűgösnek érzi. A felnőttekkel való normális kapcsolatok még kétértel­műek (nem „egyenrangú” a felnőttekkel), ezért menekül el a valóságtól az elképzelt világba, ezért álmodozik. Ez a képzeletbeli élet időtlen. A fiú és a lány különféle szerepek­ben képzelik el magukat (felfedező, hercegnő), és ezeket állandóknak akarják. Ez az álmodozás fokozatosan tér meg a reális időhöz, és ekkor teremtő álmodozás lesz. Amikor a serdülő képes lesz elhelyezkedni a felnőttekkel való reális kapcsolatok szövevényében, tehát amikor valóban meg­nyílik másoknak, akkor elfogadja, megtalálja önmagát. Ez jelenti egyben az érzelmi kiegyensúlyozódást is – a szexualitás alapvető problémája vagy az agresszivitás megoldódnak. A pszichológiailag felnőtté váló fiatal felfe­dezi a reális időt is, vagyis azt, hogy a növekedéssel-fejlő­déssel öregszik, tehát hogy halandó. A valódi élet a halál felé vezet. A gyermek ezt nem tudja; belső életében nincs helye a haláltudatnak, legfeljebb csak mint futó félelem van jelen, de ez nem lényeges, személyiséget formáló elem. Egyes pszichológusok szerint a serdülőkor legmélyebb problémája éppen a reális időnek a felfedezése. Felnőtté válni annyit jelent, mint valóban belépni a cselekvésviszo­nyok hálózatába – ez pedig nem állandó, mint az álmodo­zás „álló ideje", hanem olyan mozgás, amely végzetesen a halál felé vezet –, és lényünk legmélyén érezni, hogy ez a „személyes esemény” elkerülhetetlen.

Érdekes megfigyelni, hogy serdülők a fejlődés nehéz szakaszaiban mennyire érzéketlenek a terv fogalmával szemben. Álmodozásukból rögtön átmennek a cselekvés­hez. Ez áll a fiatalkori bűnözőkre és az ifjúság különböző vandalizmusaira. Továbbra is játszanak, anélkül hogy meg­tértek volna a valósághoz, amely túlságosan terhes számuk­ra. Ha megkérdezzük tőlük: „Hogyan képzeled el magad tíz év múlva?” – nem is tudnak válaszolni, mert a kérdés nem sokat jelent számukra. Nem terveznek. A pillanatban élnek. A tapasztalat azt mutatja, hogy egyedül a társadalomba való fokozatos beilleszkedés, a felnőttek világával való sokrétű kapcsolatok kialakítása teszi lehetővé számukra azt, hogy többé-kevésbé megvalósítsák „reális időtartamukat", vagyis azt, hogy halálra szánt lények. Így tehát beigazolódik a pszichológusok megfigyelése: emberi szinten szexualitás és halál paradox módon összekapcsolódnak. A szexualitás mint életerő (fajfenntartás ösztöne) és mint az egyén halálának revelálója elválaszthatatlanul összefonódnak a kérdező tudatban – annál az embernél, aki azt kutatja, miért élünk. Az élet legsötétebb zónáitól a kigyúló öntudat világosságáig jelen van az alapvető kérdés. A „szexuált” lény átadja az életet, tehát a faj fennmarad, de az egyén, mihelyt igazán öntudatra ébred, ráébred arra, hogy esen­dő, halandó. Sőt megkockáztathatjuk ezt a paradox állítást: az emberi lény (amennyiben különbözik az állattól) általá­ban a szexualitás síkján (amely a másokkal való kapcsolat­nak is alapja) tapasztalja meg leginkább, hogy halandó lény.

Az emberi kapcsolatok, párbeszéd, barátság, szerelem, közös kutatás, a házasélet mindennapi „kapcsolatai” (a fürdőszoba közös használatától kezdve) és a legmélyebb intimitások állandóan alakítják a személyt; lassan-lassan személyes teremtő erővel létrejön a közösség, a kommu­nió, a megélt harmónia. Az állandó fejlődés folyton-folyvást a másik elfogadását sürgeti. Sokszor már nincs is szükség szavakra, hogy ezt a megélt közösséget kifejezzék, állítsák. „Megértik egymást", anélkül hogy ezt szóban kifejeznék. És ha szólnak, ösztönösen többes szám első személyben beszélnek, annyira egy lett az életük.

És mégis, még az eszményi szerelemben vagy házas­életben is megmarad személyiségnek, az énnek belső magva, amit az ember nem tud közölni a másikkal. A közös emlékek, örömök és szorongások, gondolatok és tervek, egyszóval mindaz, ami ezekből kifejezhető és közölhető ­közösségteremtő lesz. De marad a lélek csúcsa vagy mélye, amelyhez egyes-egyedül a Teremtőnek van bejárata, amely egyedül Istennek nyílik meg. A két eggyé forrt ember (férfi és nő) közösen keresheti, imádhatja, szolgál­hatja Istent. De végül mindenki egyedül hal meg, és személyesen találkozik Istennel. A végtelen Te, Isten külön szól hozzám. „Én és Teremtőm” – mondotta Newman.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a hívő magányos, hiszen a közösségben – az Egyházban – keresi és találja meg Istent, és majd a szentek közösségében élvezi Isten színelátását. De tetteinkért magunk felelünk, üdvösségünk személyes: még a hozzánk legközelebb álló szeretett lény sem mentheti meg helyettünk a lelkünket. Ez ismét csak személyes felelősségünkre figyelmeztet: arra, hogy ne­künk magunknak kell megoldanunk az élet alapvető kérdéseit, nekünk magunknak kell döntenünk.

Találkozás az abszolút Te-vel

Az élet nemcsak abban áll, hogy kifejlesztjük önmagun­kat, nem is abban, hogy kitárulunk mások felé, hanem ­– ha valóban boldogok akarunk lenni, ha a több létre törekedve igazán ki akarunk teljesedni – meg kell nyíl­nunk a legfőbb, abszolút Te-nek, Istennek is. Más szóval, ha Teilhard programját elfogadjuk: előbb lenni, aztán együtt lenni, vagyis szeretni, végül találkozni a nálunk nagyobbal, és imádni Őt.

Legutóbb a szexualitás jelentéséről elmélkedtünk, és rámutattunk arra, hogy a másoknak való megnyílás, a kommunió – vagy keresztény szóval: szeretet – személyesedésünk feltétele. De az igazi szeretet nem könnyű dolog. Következő elmélkedéseinkben még visszatérünk a kérdésre. Most csupán néhány megjegyzés: a „szeretni” szónak számos jelentése van – Don Juan egészen mást ért a kifejezésen, mint Szent János evangélista.

Szeretni nem azt jelenti, hogy érzékileg megindulunk a másik nem jelenlétében; nem annyi, hogy vágyódunk a másik után (őt kívánjuk, mint gyönyörünk forrását), nem is csak azt jelenti, hogy csodáljuk a kedvest és gyengédséget mutatunk iránta... Igazi baráti vagy hitvesi szeretetben az egyik személy a másikat személynek ismeri el, akarja, hogy a másik legyen; önmagát adja mindkét fél azon túl, hogy megosztja mindenét. Minden igazi szeretetben valami abszolút van jelen. Az a felfelé törő dinamizmus fűti, amely a több létet keresi közösen: halhatatlanságra törek­szik és örök életet ígér a másiknak.

Aragon írja egyik versében:

Igazán akkor kezdődött életem,
amikor találkoztam veled,
Igazán ajkadról születtem,
Tőled indult el az életem.

A Te és az Én együtt: Mi; nem csupán két lény összeadó­dása, hanem valami több: a komplementaritás, a kölcsönös kiegészítés új gazdagsággal gyarapítja a kommuniót, a szeretetközösséget. Itt a közös adás, a kölcsönös gazda­godás örömének forrásánál vagyunk.

Nézzük a fiatal házaspárt, amint újszülöttje fölé hajlik sugárzó örömmel. Csodálkozó tekintetük és remegő gyengédségük mögött az a tudat feszül, hogy szerelmük új gyümölcsöt termett. Szeretni annyi, mint hinni a bol­dogságban, és életet vetni. Ha csak „ketten” akarnak boldogok lenni, szeretetük meddő – önzés kettesben. A szerelem-szeretet az abszolútum ízét hordozza; isteníti a másikat, bálványozza. Nem hisz abban, hogy a másik meghalhat, nem hisz a szerelem mulandóságában. Marcel szerint „Szeretni valakit annyi, mint ezt mondani neki: Te nem halsz meg". Minderre azonban rácáfol a valóság. Ha a futó szerelmeket, a hűtlenségeket, válásokat tekintjük, mindezt romantikus álmodozásnak tartjuk. És mindenképpen jön a halál, amely a legtisztább szeretet szavát is meghazudtolja. Ha igaz is az, hogy a szeretet legmaga­sabb fokán el akarja törölni a földről a szenvedést, az igazságtalanságot, a gyűlöletet, és minden embernek boldogságot akar biztosítani – a valóság szétfoszlatja ezt a vágyálmot. De akkor miért az emberi szívben ez a feltörő erő, miért a több lét utáni vágy? Vagy inkább: honnan ez a vágy, és mi (ki) biztosítja azt, hogy mindez nem hiábavaló? Ki ad tartást, lendületet a felfelé ívelő emberi fejlődésnek?

Egyedül szegény, szürke, befejezetlen vagyok. Egész lényem egy másik, mások felé kiált, hogy kibontakozzam és kiegészüljek a kölcsönös adásban. A másik, aki felé a szeretet lendít, nem tárgy, hanem személy, aki velem együtt akar lenni, tehát ilyennek kell elfogadnom, és így vele együtt kell a több létet keresnünk. De az a másik is szegény, befejezetlen és halandó. Bármenyire boldogító is szeretetünk – mulandó, törékeny. Könnyen visszahul­lunk az önzésbe. És még a legszebb szeretetet is összetöri a halál. Minden „Felnőtt”, vagyis aki az élet valóságát megis­merte, tudatában van ennek a törékenységnek Ki szabadít meg bennünket végességünk szomorúságától? Ki biztosítja a boldogságot és a kiteljesedést?

Csakis valami abszolútum; csak egy legfőbb Te, szemé­lyes Végtelen, aki azt mondja az embernek: szeretlek, és ezért örök életre rendeltelek. H. U. von Balthasar írja: „Ha a szeretetben semmiféle szellőcske sem hozza felénk a végtelen illatát, ha nem tudom szeretni felebarátomat olyan szeretettel, amely sokkal messzebbről jön, mint az én véges szeretni-tudásom, ha tehát találkozásunkban az, ami joggal viselheti a szeretet kiváló nevét, nem Istentől jön és nem hozzá tér vissza, akkor nem éri meg, hogy megkíséreljük az emberi kalandot".

Megtapasztaljuk tehát önmagunkban a megélt relatív és a vágyott abszolút feszültségét. Más az, amik vagyunk, és más az, amire mint célra törekszünk. Mindenben, de főleg a szerelemben-szeretetben jelen van ez a kettősség, szakadás, feszültség. Ez magyarázza meg a bukások, sikertelenségek ellenére is az újrakezdéseket, a szüntelen boldogságkeresést. A hitetlen számára ez a feszültség a végtelen felé meddő szenvedély és szenvedés („passion inutile”, Sartre); a hívő itt felfedezi az Isten jelenlétét.

Természetesen, egészen sajátos jelenlétről van szó. A tárgyak jelen vannak a szobában, és megtapasztalom (érzékszerveimmel is) jelenlétüket. Más természetű már a személyek kölcsönös jelenléte – itt már szellemi valóság­ról van szó. Felfedezni a másik jelenlétét nem annyi, mint megragadni egy tárgyat: két intenció (szándék), két sza­badság, két szeretet találkozása ez. Isten jelenléte bennünk nem a fizikai síkon helyezendő el. Igaz, a Teremtő jelen van a teremtésben, a természetben is, pl. ama mély, „centrális rend” által, amelyről a most elhunyt atomfizikus, Heisen­berg beszélt (bár Ő ezt a rendet nem kapcsolta össze a személyes Istennel). De főleg az emberek szívében van jelen Isten, aki bensőbb legbensőnknél – interior intimo meo. A Végtelen jelenléte a véges emberi szívben csak részleges lehet, mégpedig úgy, hogy a szeretet részesedés Istenből, aki Szeretet. A kielégítetlen, végtelenre vágyó emberi szív mindenekelőtt a hiány által tapasztalja meg a végtelen Szeretetet. De néha megéli a teljességet is.

A transzcendest mint a kezdődő teljességet tapasztaljuk meg a megismerés vagy az akarás (szeretet) önmagunkon túlmutató aktusában. De más részleges emberi tapasztala­tokban is jelen van. A szeméremérzet azt mondja: testem több, mint test; a félénkség ezt hirdeti: több vagyok, mint gesztusaim és szavaim; a féktelen vágy minden szépség után megtapasztalja, hogy „egész világ nem a mi birto­kunk". A kielégítetlenség megtapasztalásában burkoltan benne van a végtelenség. És szomjúságunk csak nagyobb lesz a vágy ideiglenes beteljesedésével. Pascal mondja: „Az ember végtelenül felülmúlja az embert."

Ha ilyen végtelen vágyak feszülnek bennünk, ha ennyire szükségünk van boldogságunkhoz arra, hogy szeressünk és kiteljesedjünk, ez azért van, mert Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket. Isten képmása vagyunk, mivel szabadok vagyunk és képesek vagyunk szeretni. A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy Isten szeretet. Az abszolútum – caritas, Agapé. Paul Valéry mondja: a szeretet szót csak Krisztus óta társítjuk Isten nevével.

Hogy ennek az Istennek jelenlétére érzékenyek legyünk, megfelelő antennával kell rendelkeznünk; hogy találkoz­hassunk vele, ki kell tárulnunk, és készen kell lennünk az imádásra. A figyelem, a várakozás, a befogadásra való készség tesz alkalmassá bennünket a nálunk Nagyobb jelenlétének megtapasztalására.

Isten jelenlétébe helyezkedni és imádni őt: ez a hívő legelső magatartása. Csak az imádságban lesz számomra Isten a Te; tehát akkor, amikor hittel és szeretettel Hozzá szólok, én személyesen a legfőbb Személyhez, nem pedig róla beszélek. Igen sokat megtanult az, aki tudja, hogy Isten előtt áll, az ő jelenlétében, és várja, hogy szóljon hozzá. Félelmetes tapasztalat. A hitetlennek hiába beszélünk róla. Ezt az élményt nem lehet közölni, mert egyszeri, egye­dülálló: a kimondhatatlan személy áll szemben a kimond­hatatlan misztériummal.

Nagyon lényeges tudnunk azt, hogy itt nem a misztiku­sok rendkívüli élményéről van szó, hanem olyan maga­tartásról és megtapasztalásról, amelyben minden hívőnek része lehet. Az élet minden pillanatában, eseményében, tettében találkozhatunk Vele, a mindenütt Jelenlevővel. Amint egy mohamedán filozófus és misztikus állítja: „Bármerre fordultok is, mindig szembe találjátok magato­kat Istennel". Vagy idézzük a zsidó filozófust, Martin Bubert: „Élni annyi, mint hallani, hogy valaki szól hozzánk; csak arra van szükségünk, hogy készenlétben legyünk a hallás­ra. Mindannyian egy páncélzatba vagyunk bezárva, és a szokás hatalma folytán ezt nem is érezzük. Csak kiváltsá­gos pillanatokban válik áthatolhatóvá ez a páncélzat, és akkor a lélek a befogadóképesség állapotában van. A hívó jelek egyáltalán nem rendkívüliek, semmi olyan, ami eltérne a dolgok mindennapi folyásától; minden helyzet­ben megtörténnek: egyszerűen mindaz jelzés, ami törté­nik; a hívás nem ad hozzájuk semmit. Az éter hullámai továbbterjednek, de mi gyakran kikapcsoljuk a vevőkészü­léket. Mindaz, ami velem történik, a világ egyszerű folyása is, olyan hívás, amely nekem szól. . . . Az igazi hit – ha jogom van így nevezni a meghallgatásra és az észrevevésre való készséget – ott kezdődik... amikor az ember tuda­tosítja azt, hogy mindaz, ami történik, valamit mond neki... Hirtelen észrevettem, hogy egy jelenlét néz rám". (M. Buber, Zwiesprache, 145–148).

Mindezt keresztény nyelven úgy mondjuk, hogy az Isten Igéje szól hozzám a napi eseményeken keresztül; a Szentlélek működik a hétköznapok történéseiben is. A feltámadt Jézus jelen van világunkban – főleg a hívők közösségében, az Egyházban – Lelke által. És e Lélek tesz érzékennyé bennünket Isten sugallataira, az Ige meg­hallására.