Távlatok/86  -  2009. karácsony

Tartalom

Szerkesztőségi bevezető: Tudomány, hit, erkölcs      1

TÁVLATOK

Szabó Ferenc: Természettudomány és keresztény világnézet       3

Hámori József: Az agykutatás és az emberi agy      11

Hámori Antal: Az emberi élet védelme a katolikus egyház tanítása szerint       20

Kopp Mária, Skrabski Árpád: Magyar lelkiállapot az ezredforduló után       32

Somfai Béla: Homoszexualitás       53

Szabó Ferenc: André Gide lelki drámája       65

A Nemzetközi Teológiai Bizottság: Új szempontok a természet-
törvényről       72

RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ

XVI. Benedek lelkipásztori látogatása Csehországban      83

VR: Püspöki szinódus Afrikáról    89

CCEE: Európa bizakodj!    96

Meszlényi Zoltán boldoggá avatása     99

KULTÚRA ÉS ÉLET

Szabó Ferenc: Olvasónapló (Tüskés Tibor–Várhelyi Ilona–Czigány György
– Tóth Sándor)    101

Andreas Batlogg: K. Rahner összes műveinek kiadása    110

Kisné Hillier Cecília–Kis Attila: Siker – kompetencia – oktatás    112

Újra megjelent X. L. Dufour Biblikus Teológiai Szótára    115

LELKISÉG

Nemeshegyi Péter: Hét csodálatos lépcső a betlehemi jászol felé: Az „Ó-antifónák”    118

id. Hafenscher Károly: Egyszerű karácsonyt!    123

Bartók Tibor: Vízkereszt margójára    127

KÖNYVSZEMLE

Prohászka-tanulmányok 2007–2009. (Gyorgyovich Miklós)    71

Szörényi László: Levelek otthonról    133

Mit ad Isten? (Sz. F.)    135

Gáspár Dorottya: Pannónia kereszténysége a mai Magyarország területén (Kerny Terézia)    137

Sáry Pál: Pogány birodalomból keresztény birodalom. (Koncz Lajos)    140

Gyorgyovich Miklós: Könyvjelző    142

E SZÁMUNK ELÉ

TUDOMÁNY, HIT, ERKÖLCS

Az utóbbi évtizedekben a természettudományos kutatás hihetetlen gyorsasággal fejlődött. A világegyetem eredete, az evolúció, a genetika, az agykutatás számos filozófiai, teológiai és etikai kérdést vet fel a keresztény világnézet számára. Szerencsére, ma már a teológia és az erkölcsteológia egyre inkább igyekszik e tudományok által felvetett kérdésekre, kihívásokra választ keresni, párbeszédet folytatni a tudósokkal. Ezek közül egyesek bezárkóznak szaktudományukba, és mellőzik a végső kérdésekre adott válaszokat, vagy materialista-pozitivista ideológiát alakítanak ki, kizárva a transzcendenciát, a Teremtőbe vetett hitet. Mások nyitottabbak a filozófusokkal és teológusokkal folytatandó párbeszédre, és ez mindkét fél számára gyümölcsöző lehet.

A világmindenség eredetéről, az evolúcióról, a fejlődés és a teremtés viszonyáról, a darwini és más elméletekről már közöltünk tanulmányokat a Távlatok ez évi első számában (2009/1). Most e tanulmányok hátterével ismertetéseket közlünk az anyag és szellem kapcsolatáról, az agykutatás újabb kérdéseiről, továbbá a fejlődő emberi élet filozófiai és etikai problémáiról, az élet védelméről. Itt utalunk arra, hogy a Távlatok 1991/4. száma már néhány tanulmányt szentelt az emberi élet védelmének (abortusz, eutanázia stb.), és abban a számunkban ismertettük a Hittani Kongregáció „Donum vitae” kezdetű (1987-es) instrukcióját a kezdődő emberi élet tiszteletéről és a nemzés méltóságáról. Azóta a bioetika terén számos új kérdés merült fel. Megjelent II. János Pál „Evangelium vitae” (Az élet evangéliuma) kezdetű enciklikája (1995), továbbá 2003-ban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a bioetika néhány kérdéséről: Az élet kultúrájáért. E szakszerű körlevél tárgyal a fogamzás eseményéről és a halálról, illetve az emberi élet határpontjainak etikai szempontjairól, a bioetika újabb problémáiról (géntechnika, klónozás stb.). A püspökkari dokumentum bőven idézi a Tanítóhivatal különböző megnyilatkozásait. E ma is időszerű körlevél végén hasznos magyarázatokat találunk néhány szakkifejezés megértéséhez.

Az említett tanulmányok, hivatalos irányelvek után is hasznos lesz ismét foglalkoznunk az emberi élet néhány filozófiai, erkölcsi és jogi szempontjával, különösen is szem előtt tartva a magyar helyzetet. Alapvető nézőpontunk megalapozása végett ismertetjük a Nemzetközi Teológiai Bizottság legújabb, 2008-ban aláírt és az idén márciusban közzétett (Doc. Cath. 2009. szept. 6. és 20.) dokumentumát: „Egy egyetemes etika keresése: a természeti törvény új szempontjai.” Az időszerű téma kutatását még J. Ratzinger bíboros kezdeményezte, és mint XVI. Benedek pápa engedélyezte a dokumentum közzétételét. A hivatalos egyházi megnyilatkozások a leggyakrabban a természeti törvényre (természetjogra) hivatkoznak bizonyos etikai kérdések megalapozásakor, tehát amikor azt hangsúlyozzák, hogy a keresztény erkölcsi normákat nem kívülről kényszerítik a lelkiismeretre, hiszen alapjuk az emberi természetben van. Másrészt a természettörvény mindenki számára hozzáférhető, így közös alapot képez a párbeszédhez bármilyen felfogású emberrel, amikor valamilyen minimális konszenzust (egyetértést) keresünk a kiindulóponthoz. A dokumentum nemcsak összefoglalja a természettörvényre vonatkozó hagyományos és hivatalos egyházi tanítást, hanem az általánosságokon túl egy lépést tesz a konkrét helyzetekre való alkalmazás felé. Szól a természeti törvény történetiségéről (53. pont): felidézi azt a tényt, hogy olyan kérdések erkölcsi megítélésében, mint a rabszolgaság, a kamat, a párbaj, a halálbüntetés, nagyon sokat fejlődött a keresztény morális. Persze bizonyos filozófiák továbbra is kétségbe vonják az „örök” emberi természetre érvényes egyetemes természettörvényt (és az abból fakadó természetjogot az emberi kapcsolatok igazságos szabályozásában). A modern racionalizmus, relativizmus és ateizmus korában már nem olyan megkérdőjelezhetetlen Hugo Grotius ismert elve: „a természeti törvény mindenkire kötelező, még ha Isten nem is létezne, az Istenre való hivatkozás nélkül is, etsi Deus non daretur”. A hamis istenkép és emberkép keresztények körében is téves okoskodáshoz, bizonyításhoz vezethet.

A Nemzetközi Teológiai Bizottság új dokumentuma (110) végül rávilágít arra, hogy a keresztény erkölcsi törvény középpontja és teljessége Jézus Krisztus, a megtestesült Ige, aki nemcsak követendő példakép, hanem részesítve halála és feltámadása misztériumában megadja a kegyelmet – a Szentlélek által szívünkbe árasztott szeretetet (Róm 5,5) –, hogy a gyakorlatban is megvalósítsuk minden törvény összfoglalatát, az Isten- és emberszeretet.

TÁVLATOK

TUDOMÁNY, HIT, ERKÖLCS

Az utóbbi évtizedekben a természettudományos kutatás hihetetlen gyorsasággal fejlődött. A világegyetem eredete, az evolúció, a genetika, az agykutatás számos filozófiai, teológiai és etikai kérdést vet fel a keresztény világnézet számára. Szerencsére, ma már a teológia és az erkölcsteológia egyre inkább igyekszik e tudományok által felvetett kérdésekre, kihívásokra választ keresni, párbeszédet folytatni a tudósokkal. Ezek közül egyesek bezárkóznak szaktudományukba, és mellőzik a végső kérdésekre adott válaszokat, vagy materialista-pozitivista ideológiát alakítanak ki, kizárva a transzcendenciát, a Teremtőbe vetett hitet. Mások nyitottabbak a filozófusokkal és teológusokkal folytatandó párbeszédre, és ez mindkét fél számára gyümölcsöző lehet.

A világmindenség eredetéről, az evolúcióról, a fejlődés és a teremtés viszonyáról, a darwini és más elméletekről már közöltünk tanulmányokat a Távlatok ez évi első számában (2009/1). Most e tanulmányok hátterével ismertetéseket közlünk az anyag és szellem kapcsolatáról, az agykutatás újabb kérdéseiről, továbbá a fejlődő emberi élet filozófiai és etikai problémáiról, az élet védelméről. Itt utalunk arra, hogy a Távlatok 1991/4. száma már néhány tanulmányt szentelt az emberi élet védelmének (abortusz, eutanázia stb.), és abban a számunkban ismertettük a Hittani Kongregáció „Donum vitae” kezdetű (1987-es) instrukcióját a kezdődő emberi élet tiszteletéről és a nemzés méltóságáról. Azóta a bioetika terén számos új kérdés merült fel. Megjelent II. János Pál „Evangelium vitae” (Az élet evangéliuma) kezdetű enciklikája (1995), továbbá 2003-ban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a bioetika néhány kérdéséről: Az élet kultúrájáért. E szakszerű körlevél tárgyal a fogamzás eseményéről és a halálról, illetve az emberi élet határpontjainak etikai szempontjairól, a bioetika újabb problémáiról (géntechnika, klónozás stb.). A püspökkari dokumentum bőven idézi a Tanítóhivatal különböző megnyilatkozásait. E ma is időszerű körlevél végén hasznos magyarázatokat találunk néhány szakkifejezés megértéséhez.

Az említett tanulmányok, hivatalos irányelvek után is hasznos lesz ismét foglalkoznunk az emberi élet néhány filozófiai, erkölcsi és jogi szempontjával, különösen is szem előtt tartva a magyar helyzetet. Alapvető nézőpontunk megalapozása végett ismertetjük a Nemzetközi Teológiai Bizottság legújabb, 2008-ban aláírt és az idén márciusban közzétett (Doc. Cath. 2009. szept. 6. és 20.) dokumentumát: „Egy egyetemes etika keresése: a természeti törvény új szempontjai.” Az időszerű téma kutatását még J. Ratzinger bíboros kezdeményezte, és mint XVI. Benedek pápa engedélyezte a dokumentum közzétételét. A hivatalos egyházi megnyilatkozások a leggyakrabban a természeti törvényre (természetjogra) hivatkoznak bizonyos etikai kérdések megalapozásakor, tehát amikor azt hangsúlyozzák, hogy a keresztény erkölcsi normákat nem kívülről kényszerítik a lelkiismeretre, hiszen alapjuk az emberi természetben van. Másrészt a természettörvény mindenki számára hozzáférhető, így közös alapot képez a párbeszédhez bármilyen felfogású emberrel, amikor valamilyen minimális konszenzust (egyetértést) keresünk a kiindulóponthoz. A dokumentum nemcsak összefoglalja a természettörvényre vonatkozó hagyományos és hivatalos egyházi tanítást, hanem az általánosságokon túl egy lépést tesz a konkrét helyzetekre való alkalmazás felé. Szól a természeti törvény történetiségéről (53. pont): felidézi azt a tényt, hogy olyan kérdések erkölcsi megítélésében, mint a rabszolgaság, a kamat, a párbaj, a halálbüntetés, nagyon sokat fejlődött a keresztény morális. Persze bizonyos filozófiák továbbra is kétségbe vonják az „örök” emberi természetre érvényes egyetemes természettörvényt (és az abból fakadó természetjogot az emberi kapcsolatok igazságos szabályozásában). A modern racionalizmus, relativizmus és ateizmus korában már nem olyan megkérdőjelezhetetlen Hugo Grotius ismert elve: „a természeti törvény mindenkire kötelező, még ha Isten nem is létezne, az Istenre való hivatkozás nélkül is, etsi Deus non daretur”. A hamis istenkép és emberkép keresztények körében is téves okoskodáshoz, bizonyításhoz vezethet.

A Nemzetközi Teológiai Bizottság új dokumentuma (110) végül rávilágít arra, hogy a keresztény erkölcsi törvény középpontja és teljessége Jézus Krisztus, a megtestesült Ige, aki nemcsak követendő példakép, hanem részesítve halála és feltámadása misztériumában megadja a kegyelmet – a Szentlélek által szívünkbe árasztott szeretetet (Róm 5,5) –, hogy a gyakorlatban is megvalósítsuk minden törvény összfoglalatát, az Isten- és emberszeretet.

* * *

Szabó Ferenc

TERMÉSZETTUDOMÁNY
ÉS KERESZTÉNY VILÁGNÉZET

A hittudomány, és általában a keresztény világnézet egyre inkább a rohamosan fejlődő természettudományok felé, az új kérdések és kihívások felé fordul, hogy a krisztusi hit fényében válaszoljon a hagyományos teológia által nem tárgyalhatott problémákra. Nem annyira a hajdani apologetika szelleme vezérel bennünket, amely mindenre kész és biztos választ adott, hanem a párbeszédre való készség. Mindkét fél: a tudomány és a hit képviselője számára egyaránt gyümölcsöző lehet a párbeszéd, a közös keresés. Erre a nyitottságra és párbeszédre már egy évszázada kiváló példát adott Pierre Teilhard de Chardin (1881–1955) jezsuita tudós (paleontológus) és gondolkodó, akinek termékeny intuícióit később olyan szakemberek pontosították, mint H. de Lubac SJ, P. Smulders SJ és mások.¹  Most a teilhard-i vízió pontosításával világítok rá néhány időszerű teológiai, filozófiai s erkölcsi kérdésre.²

Teilhard időszerűsége

Ma már egyre világosabb Pierre Teilhard de Chardin merész vállalkozásának időszerűsége, aki éppen szaktudományos kutatásaiból kiindulva kereste a teljes „látást”, a szintézist a tudomány és a vallásos hit között, párbeszédet folytatva a tudomány képviselőivel. Úttörő volt ezen a területen, amint ezt 2005-ben, a tudós halálának 50. évfordulóján a New Yorkban és Washingtonban megrendezett nemzetközi kollokviumon megállapították.³ „Meg vagyok győződve arról, hogy P. Teilhard de Chardin előfutár a XXI. század számára. [. . .] Teilhard de Chardin a hit embere és a tudomány embere volt. Hozzátenném: ugyanakkor a cselekvés embere, mert élete maga az egyenesség és a bátorság mintaképe.” (Kofi Annan, az ENSZ főtitkára, i. h. 25–26.) A kollokvium megnyitóján pedig Georges Ordonnaud, a „Teilhard de Chardin barátai Társaságának” az elnöke így jellemezte: „Ezt a nemzetközi találkozót (Teilhard 2005) ott rendeztük meg, ahol Teilhard élt és dolgozott, aki itt, New Yorkban, 50 évvel ezelőtt fejezte be életét. Célja az, hogy méltóképpen tisztelegjünk e nemzetközi hírű nagy tudós emléke előtt, e nagy jezsuita emléke előtt, aki egész életét a ’mindig nagyobb Krisztusnak’ szentelte, és e nagy egyetemes gondolkodó, (Jer 30,18–31,9) planetáris ember, a ’Jövő zarándoka’ (P. Leroy SJ) és a globalizáció előfutára emléke előtt.” (i. h. 27.)

Szakemberek kimutatták, hogy amikor a II. vatikáni zsinaton az egyház és a mai világ kapcsolatával foglalkozó Gaudium et spes kezdetű konstitúció tervezetét vitatták, többször idézték Teilhard Krisztus-központú, kozmikus szemléletét, és a zsinati szövegekben is fellelhető a jezsuita szemlélete, pl. az e világi valóságok jogos autonómiájáról.⁴

Anyag és szellem

Teilhard egyik fő törekvése volt, hogy kibékítse a materialistákat és spiritualistákat. Voltak, akik félreértették, amikor költői vízióiban az Anyag lelki hatalmát magasztalta, himnuszt írt a „Szent Anyaghoz”. Etienne Borne írja „Anyag és szellem Teilhard de Chardin filozófiájában” c. esszéjében: „A Minden Teilhard szerint lehet Anyag éppúgy, mint Szellem. A híres ‘Himnusz az Anyaghoz’ alapvetően ‘Himnusz a Szellemhez’. Az anyag, amelyről Teilhard énekel, nem más, mint az egyetemes valóság, ‘határtalan tartam, parttalan éter, a csillagok, az atomok és a nemzedékek hármas szakadéka’, amint megjelenik neki ‘teljességében és igazságában’. Ez az Anyag ‘a lét és az átalakulás kimeríthetetlen képessége’, ‘a lelkek harmonikus forrása’, ‘a szellem anyaméhe’, röviden ‘az Isteni Miliő, teremtő hatalommal megterhelve’. Így tehát ez az Anyag mindig több és más, mint anyag. Ezekben az ‘anyagi erőkben’, amelyek növesztik a Földet, ‘jelen van a szellemi, a szakrum, az isteni’.”⁵  Teilhard mindent a megtestesült Ige fényében szemlélt: az egész teremtés az Ige által és a megtestesült Igéért lett, és minden Benne áll fenn. Folyton ismételte a Kolosszei levél Krisztus-himnuszát. Teilhard ismerői, pl. Madeleine Barthélemy-Madaule⁶ elemezték Teilhard perszonalizmusát. Õ maga, a tudós gondolkodó így vallott személyes világegyeteméről (Hogyan hiszek, 1934):

„Hiszem hogy a Világegyetem Fejlődés.
Hiszem, hogy a Fejlődés a Szellem felé tart.
Hiszem, hogy a Szellem (az Emberben) személyessé teljesedik.
Hiszem, hogy a legfőbb személyes az egyetemes Krisztus.”

A centrokomplexitás/tudat törvénye szerint az anyag bonyolódásával kialakul az emberi agy, és megjelenik az öntudat. Teilhard szerint e „törvény” a fejlődés paramétere, amely értelmét és irányát is jelöli. Az anyag egyre fokozódó bonyolultabbá válásával (complexité) párhuzamosan növekszik a tudat (conscience). A tudat fogalmát kiterjeszti az állatvilágtól lefelé a növényvilágra, sőt az élettelen anyagra is: a dolgok belsejéről (Dedans des Choses) beszél, ami filozófiai nyelven immanencia-foknak mondható. Ilyen értelemben mondhatja, hogy az evolúció a „tudat növekedése” (montée de conscience).

Teilhard hangsúlyozza, hogy áthidalhatatlan szakadék van az evolúció során szétvált két ág, a fejlődésben megrekedt főemlősök és a továbbfejlődött törzság között, a morfológiai hasonlóság ellenére az emberszabású majmok és a gondolkodó és szabad ember között: a fejlődés itt küszöbhöz érkezett, ugrás történt. Alig érezhető morfológiai különbség és mégis létrendi különbség: ez az emberi paradoxon.

Test és lélek

Antropológiánk szerint az ember test és lélek (szellem) lényegi egysége. Tehát nem valljuk a platóni dualizmust. Teilhard írja: „Anyag és Szellem nem két dolog, – hanem az egyazon kozmikus Szövet két állapota, két arca, aszerint, hogy hogyan nézzük, vagy hogy meghosszabbítjuk a kiépülés irányában, vagy ellenkezőleg a felbomlás irányában.” Az Anyag a Szellem Méhe: Materia Matrix. A kereszténység nem ellensége az anyagnak, a testnek. Éppen a Megtestesülés (Incarnatio) ad végtelen megváltó értéket a testnek: „Caro cardo salutis” (a hús/test az üdvösség sarkpontja), hangsúlyozták az egyházatyák. A katolikus dogma (vienne-i zsinat 1311. DH 902) szerint a szellemi lélek az emberi test lényegi formája (forma substantialis), vagyis létének, egységének és életének princípiuma. Az emberi lélek nem birtokolja teljesen természetes tökéletességét a test nélkül.⁷

A test-lélek (szellem) egysége/viszonya problémájával manapság sokat foglalkozik az agykutatás, illetve vitatják azt, hogy milyen a kölcsönös függés az agy (idegrendszer) és az öntudat, a gondolkodás, a szellemi jelenségek között.⁸ E területen is ütközik a materialista és spiritualista felfogás. Gánóczy Sándor, aki Teilhard de Chardin „kritikus követőjének” vallja magát, egyik tanulmányában megvitatja néhány természettudós nézetét (Changeux, Vollmer, Eccles, Jeannerod, Damasio), majd végkövetkeztetésében ezeket írja: „Fontos, hogy az ember emberré levésében is kimutassuk az úgyszólván ’teremtő’ információ szerepét. Mert az emberi anyag alapjában véve informált anyag, nem pedig merő atomhalmaz. Az így felfogott anyagiságból kiindulva lehet aztán az ember szellemiségét is leírni. Szellemünk úgyszólván megtestesült jelenség. Egy és ugyanazon strukturális egységet képez az anyagisággal. Anyag nélkül nincs szellem. Hiszen nem a platóni ideák egéből jön le a földre, hanem a földből ’emergál’ az ég felé. (…) Szoros kötelék köti az ily módon értelmezett szellemiséget az erkölcsiséghez. Nem utolsó sorban a jó és a rossz, az első- és másodrangú értékek megkülönböztetéséhez…”

A manicheista felfogással szemben (amely a fiatal Szent Ágostont is befolyásolta), a mai katolikus gondolkodásban a szexualitás perszonalista szemlélete jut érvényre. Ezt tükrözi már a zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúciója (II. rész, 2. fej.: Házasság és család). Tartózkodunk attól, hogy a testiség-nemiség és a bűn között szoros kapcsolatot látnánk. Ez az antik, görög–római filozófusoknál még ismeretlen volt. Michel Foucault monográfiái a szexualitás történetéről megmutatták, hogy az antik bölcseknél is szerepet játszott egy bizonyos önfegyelem, de az élvezet, a magányos szexuális gyönyör is, csak a keresztény érában lett erkölcsi „gond”. Foucault formulája szerint a pogány souci de soi (önmaga gondja) helyét a keresztényeknél elfoglalta a soupçon de soi (önmaga gyanúsítása), vagyis a szexualitás erkölcsi szempontból gyanús lett. Erre azt válaszoljuk: a nemiség a Teremtő szándéka szerint jó, de a szexualitást a Teremtő akarata szerint kell tekinteni, használni. (Ismeretes, hogy de Sade márki teljesen felforgatta ezt a természetes rendet, gyökeres ateizmusa kifejezéseként. Lásd alább még A. Gide homoszexualitásáról szóló tanulmányomat.) A keresztény hit értékeli, de relativizálja a szexualitást is, mint minden földi valóságot. Nem bálványozzuk a testi élvezeteket, mint azok, akiknek istenük a has és a szex (vö. Róm 14,17). Valljuk azt, hogy a test a Szentlélek temploma, és hisszük a test feltámadását.

A szellemi lélek ’közvetlen’ teremtése

A katolikus tanítás⁹ szerint vallanunk kell, hogy az emberi lelket Isten közvetlenül teremti, még ha elfogadjuk is azt, hogy az ember a fejlődés során önfelülmúlással jött létre. Hogyan értsük ezt a közvetlen teremtést az evolúció távlatában? Teilhard és K. Rahner nyomán azt állítjuk, hogy a felfejlődő világot úgy „mozgatja” a transzcendens okság, hogy létet ad az önfelülmúláshoz, tehát minden léttöbblet a Teremtőtől jön. Teilhard gyakran ismétli az alapelvet: „Dieu fait se faire les choses”, Isten cselekvőkké, „önteremtőkké” teszi a teremtményeket, és nem helyettük cselekszik. A transzcendens Ok nem nyúl bele „kívülről” a másodlagos okság láncolatába, bár mindig immanens is, belül ható, mert létet adó. Rahner elmélyítette a teilhard-i meglátást a hominizációról (emberré válásról) értekezve: a transzcendens okságot magyarázva önfelülmúlásról (Selbstüberbietung) beszélt: a felfelé ívelő fejlődés során „többlét” keletkezik, és az új, a léttöbblet túlhaladja a természetes (másodlagos) okot. Valójában az önfelülmúlás „önteremtés”, de a transzcendens, isteni Októl függve. A léttöbblet végeredményben egyedül Istentől jön. Amikor az emberi egyedek születéséről, az embriogenezisről van szó, akkor is az előbbi megfontolásokat alkalmazhatjuk. Mit jelent tehát az emberi lélek közvetlen teremtése?

Az egyház azt tanítja, hogy az emberi lélek nem származik közvetlenül a nemzésből, hanem a lelket közvetlenül Isten teremtette (DH 3896). Világos, hogy Isten nem mellőzi az emberi lélek teremtésénél a szülők nemző tevékenységét. Isten, a teremtő Ok a szülők nemző tevékenysége révén hat, vagyis a szülők nemző tevékenysége Isten létet adó közreműködése révén hozza létre az emberi lényt, a test-lélek egységet. Ezt magyarázza helyesen, Aquinói Szent Tamás teremtéstanát értelmezve, a domonkos A. D. Sertillanges, akire Teilhard is hivatkozik.¹⁰ Mai világképünk szerint már nem mondhatjuk azt, hogy Isten az embrió bizonyos fejlettségi fokán „beleönti” a lelket a magzatba. Amikor megtörténik az ivarsejtek egyesülése (külön kérdés az – amely az abortusz körüli vitákban felmerül –, hogy a megtermékenyülés pillanatát gyakorlatilag nemigen lehet meghatározni), megtörténik az „önfelülmúlás”, megjelenik a léttöbblet, és új emberi lény jön létre, aki személlyé fejlődik. A személy finis sui, öncél: minden érte van a fejlődő teremtésben. Mivel az ember a fejlődés virága („nyílhegye”), sajátosan függ létében a Teremtőtől. „Hogy Isten az embert ’sajátosan’ teremti (…) ez azt jelenti, hogy önmagáért akarja (…) Az ember önmagáért lett, de ugyanakkor Istenért is, vagyis Istenhez való viszonyáért.” (L. Richard) „Magadnak, magadhoz (ad Te) teremtettél minket…” Szent Ágoston vallomásai elején így határozza meg az embert: Istenhez rendelt lény, az örök Szeretet a világ teremtése előtt kiválasztotta Krisztusban, és meghívta az isteni életben való részesedésre. (Ef 1,4–10). A próféta szerint is Isten (nemcsak Izraelt, hanem) minden embert örök szeretettel szeretett; „tenyerére rajzolt”, nevén nevezett, ezért vagyunk egyedülálló személyek, legfőbb értékek a teremtésben.

Erkölcsi megfontolások

Az emberről és a teremtésről alkotott hamis kép, és ebből eredően a hamis istenkép a keresztények körében is téves okoskodáshoz, bizonyításhoz vezethet erkölcsi kérdésekben.

 A Nemzetközi Teológiai Bizottság új dokumentuma, amelyet alább ismertetünk, számol a természeti törvény értelmezésének fejlődésével. A GS zsinati konstitúció (16. pont) így ír a természeti törvényről, amelyet a Teremtő a lelkiismeretbe írt: „Lelkiismerete mélyén az ember olyan törvényre bukkan, amelyet nem ő szab önmagának, de amelynek engedelmeskedni tartozik. Lelkiismeretének szava mindig arra szólítja, hogy szeresse és cselekedje a jót, és kerülje a rosszat. Amikor csak szükséges, fölhangzik a szíve mélyén: Tedd ezt! Óvakodj attól! Mert van olyan törvény, amelyet az Isten írt bele az ember szívébe. Épp az mutatja az ember méltóságát, hogy igazodik e törvényhez. Szerinte is lesz megítélve (vö. Róm 2,14–16).” Az a törvény, amely a pogányokat is kötelezi, amelyet a Teremtő minden ember szívébe/lelkiismeretébe bevésett, nem más, mint az „aranyszabály” (Mt 7,12), vagy végső soron a szeretet törvénye (Róm 13,9; Gal 5,14).

A természettörvény (Lex naturae) sokat vitatott kérdésével több írásában foglalkozott az erkölcsteológia egyik kiváló szakembere, a Gergely egyetem volt jezsuita professzora, Josef Fuchs. Többek között megmutatta, hogy a „parancsoló Isten” és az „uralkodó Isten” szélsőséges antropomorf képe milyen torz erkölcsi felfogáshoz vezet.¹¹

Az újabb erkölcsteológia felfigyelt arra, hogy az emberek – tehát nem Isten – által megfogalmazott törvények gyakran pontatlanok, és egyáltalán nem annyira feltétlenek, mint amennyire egyes katolikus teológusok is állítják. A történetiséget itt is figyelembe kell venni. J. Fuchs utal egy holland természetfilozófusra, van Melsenre, aki elfogadta az evolucionista emberképet, és hangsúlyozta, hogy az úgynevezett „Istentől adott emberi természet” igazában fejlődés eredménye, és ezért a természetjog statikus értelmezése megkérdőjelezhető. Mindez felveti az emberi élet védelmével (az élet kezdetével) kapcsolatos kérdéseket is, vagy a szexuális élet erkölcsi vonatkozásának egyes problémáit. (Vö. C. Caffarra kommentárja a Humanae vitae k. körlevélről.) Ugyanígy az „uralkodó Isten” képe, tehát a teremtő Isten transzcendens (létet adó) működésének és az ember önrendelkezésnek (öntranszcendenciájának) félreismerése is helytelen erkölcsi ítéletekhez vezethet.

Itt is, miként az evolúció és teremtés kapcsolatánál, a már idézett teilhard-i és K. Rahner-i szemlélet adja a megoldást. Isten nem a teremtmények helyett cselekszik, hanem cselekvőkké, önteremtőkké teszi őket. Mondtuk, hogy K. Rahner továbbgondolta és jobban kifejtette ezt a hominizációról írt tanulmányában, amelyre Fuchs is hivatkozik: a transzcendens, teremtő Okság a teremtmények önfelülmúlását adja, amikor létet ad: a léttöbblet a teremtő Istentől származik. Fuchs ezt az evolucionista szemléletet alkalmazza az erkölcsteológiában akkor is, amikor egészen konkrét kérdéseket vizsgál.

Idézzük Fuchs végkövetkeztetését (12. jegyzet, Mérleg, 86/3, 241): „Ebben a világban való helyes erkölcsi magatartás és cselekvés keresésének és megtalálásának erkölcsi norma-jellege van annak alapján, hogy Isten a földön az embert tette úrnak, mégpedig nemcsak néhány átfogó parancsolat tekintetében, hanem részletekbe menő és ezért nagyon árnyalt ’belátások’ által is. Ezt könnyebben megértheti az, aki belátja, hogy in concreto helyes lehet ’a norma és a lelkiismeret eredendő azonosságáról’ beszélni, úgy hogy ebben az értelemben veszít jelentőségéből az a – nagyon is helyes – felfogás, amely az ’isteni törvényeknek’ egyetemes emberi helyzetekre való alkalmazásáról beszél.”

A zsinat nyomán Fuchs SJ is azt hangsúlyozta¹², amit most a Nemzetközi Teológiai Bizottság dokumentuma (110): Jézus Krisztus, a Megtestesült Ige a törvény középpontja és teljessége. „Jézus Krisztus nemcsak a követendő erkölcsi mintakép, hanem húsvéti misztériumában Õ az Üdvözítő, aki megadja az embereknek a valós lehetőséget, hogy a gyakorlatba átvigyék a szeretet törvényét. A húsvéti misztérium csúcspontja ugyanis a Szentlélek ajándéka, az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének Lelkéé, aki egyesíti a tanítványokat egymás között Krisztussal és az Atyával. Kiárasztva Isten szeretetét a szívekbe (Róm 5,5) a Szentlélek a hívők cselekedeteinek belső princípiuma és legfőbb szabálya lesz. Megadja nekik, hogy spontánul és pontosan teljesítsék a szeretet minden követelményét.”

Jegyzetek

¹ H. de Lubac: La Pensée religieuse du Père Teilhard de Chardin, Aubier, Paris, 1962; Pierre Smulders: La vision de Teilhard de Chardin, Desclée de Br, Paris, 1965. – Szabó Ferenc: Teilhard önmagáról, Agapé, Szeged, 1999. Uő. Keresztény gondolkodók a XX. században, Agapé, Szeged–Budapest, 2004, 495–521.

² Mostani számukban közölt néhány tanulmány filozófiai és teológiai hátteréül szánom írásomat. Lásd még az evolúció és a teremtés problémáiról közölt tanulmányokat a Távlatok 2009/1. számában.

³ Actes du Colloque „Teilhard 2005”. „L’Avenir de l’Humanité. La nouvelle actualité de Teilhard de Chardin. Aubin, 2005.

⁴ Wolfgang Klein: Teilhard de Chardin und das Zweite Vatikanische Konzil. Schöningh, Wien, 1975.

⁵ Essais sur Teilhard de Chardin, Recherches et débats, N^o 40, A. Fayard, 1962, 54–55.
⁶ M. Barthélemy-Madaule: La Personne et le drame humain chez Teilhard de Chardin. Seuil, Paris, 1967.

⁷ Vö. Smulders 76–77, hivatkozások Szent Tamásra.

⁸ Vö. Gánóczy Sándor: Határon innen, határon túl. Teológiai párbeszédek. Szent István Társulat, Bp. 2009. Az agykutatásról: 218–227.

⁹ Vö. Smulders 83-89. Lásd még: Távlatok 2009/1, 33–37.

¹⁰ Vö. Smulders 60kk.

¹¹ Lásd Fuchs tanulmányát a Mérleg 1986/3. számában 222kk.

¹² Mérleg, i. h. 241.

J. Ratzinger Teilhard  de Chardin-ről (1968)

„Teilhard de Chardin jelentős érdemeként kell elkönyvelnünk, hogy ezeket az összefüggéseket a mai világkép felől újra átgondolta. Bár a biológiai tényezőt nem egészen megfontoltan túlhangsúlyozta, az egészet mégis helyesen értelmezte, és utat nyitott egy új megközelítés számára. Halljuk őt magát! Az emberi monasz ’csak akkor lehet igazán önmaga, ha megszűnik csak önmagában létezni’. Ennek hátterében az a gondolat rejtőzik, hogy a kozmoszban a két jelentős rendszer, a végtelen kicsi és a végtelen nagy mellett még egy harmadik rend (végtelen) is található, amely meghatározza a fejlődés irányát: ez a végtelen komplexitás (összetettség) rendszere, az állandó keletkezés folyamatának végső célja. Ez első csúcspontjára akkor jutott, amikor megjelent az élet – de azután tovább haladt egészen addig a rendkívül bonyolult alakzatig, amelyben új középpontja lett a mindenségnek.” (J. Ratzinger: Bevezetés a keresztény hit világába, Vigilia, Bp. 2007, 209. – Az 1968-as Einführung in das Christentum új magyar fordítása és kiadása.)

Hámori József

AGYKUTATÁS ÉS AZ EMBERI AGY

    A huszadik század egyik legismertebb, Nobel-díjas tudósától, Sir John Ecclestől származik a következő megállapítás: „Az élet fejlődésének, az evolúciónak egyik, ha nem legnagyobb csodája az emberi agy, az Univerzum valószínűleg legszebb, legbonyolultabb, s egyben legkifinomultabb, ugyanakkor szinte teljes pluripotenciával rendelkező produktuma.” Ezt az állítást alá lehet támasztani számadatokkal, de még inkább a tudatossá lett emberi agy szinte korlátlan működési lehetőségeinek felsorolásával.

    Az átlagosan 1330 grammnyi emberi agyban kvantitatív morfológiai vizsgálatok szerint legalább 200 milliárd nyúlványos idegsejt van, amelyek kisebb-nagyobb neuronhálózatokba rendeződve működnek. A hálózatokban lehet néhány tíz, de sokszor több tízezer idegsejt is, melyeket egymással jellegzetes ingerületátadó szerkezetek, az ún. szinapszisok kötnek össze, s teszik lehetővé a hálózatok változatos működését. A 200 milliárd idegsejtet legalább tízezerszer több (gátló vagy serkentő) szinapszis kapcsolja hálózatokká. Lényegében ez a hihetetlen nagyszámú idegsejt, s a nagyságrendekkel ennél is több információ-átadó szinapszis teszi lehetővé az olyan emberi tulajdonságok kialakulását és működését, mint az (emberi) beszéd, a szimbolikus, elvont gondolkodás, a szabad akaraton alapuló döntésképesség, a múltba (s néha) a jövőbe látás képessége, vagy éppen a kételkedés, a kritikus gondolkodás (ha van), vagy az ugyancsak egyedülálló emberi tulajdonság, a kreativitás, vagyis az alkotóképesség megjelenése, a képzelőerőtől sem független művészi alkotások létrehozása (és élvezete), hogy csak néhányat említsünk az emberi agy tulajdonságaiból.

    Valójában azt, hogy az itt felsorolt tulajdonságok az agyhoz, az emberi agyhoz kötődnek, illetve az agytól nem függetlenül alakulnak ki, mindössze 2-3 évszázada tudjuk. Azt, hogy ezek a tulajdonságok pontosan hogyan, és az agy milyen szerkezetéhez köthetők, a modern kutatási módszereknek köszönhetően kezdjük megismerni. A beszédközpontok (érző és mozgató), az érző rendszerek (látás, hallás stb.) kérgi lokalizációját eléggé pontosan sikerült megállapítani. Érzelmi életünk is az agy különböző régióihoz kapcsolódik.  (Arisztotelész még a szívhez kötötte). Az éntudat a bal féltekéhez köthető, a legalább ilyen fontos képzelőerő, kreativitás, művészi „gondolkodás” a jobb féltekéhez. Ezek olyan tulajdonságok, amelyek az emberre, a Homo sapiensre jellemzők.

    Mégis, amikor az emberi agy fentiekhez csak nagyon vázlatosan említett különleges sajátosságairól próbálunk listát készíteni, felmerül a (természetes) kérdés: mi az a különlegesség, ami az emberi idegrendszerben található, és amelyet meg kell fejtenünk ahhoz, hogy az ember- és állatvilág közötti különbséget ténylegesen értelmezni tudjuk?

    Persze, ami a szerkezetet illet, a gerinces állatok, s főképpen az ún. emberszabású főemlősök (gorilla, orángután, csimpánz, gibbon) agyában is hasonló idegi szerkezeteket (nyúlványos idegsejtek, szinapszisok), sőt sokszor hasonló agyi, agykérgi régiókat, központokat találunk, mint az emberi agyban. Mégis, óriási a különbség az állatok és az ember agyi képességei között. Mi ennek az oka? Kétségtelen, hogy az ember agya mennyiségileg (testsúlyhoz viszonyítva) nagyobb, tömegesebb, mint akár a magatartásban legfejlettebb főemlősöké: a csimpánz agya 400 grammos, a gorilláé is csak 500 gr (60–100 kg-os egyedekben is!) míg az átlagban 70 kg-os ember agysúlya 1300–1400 gr. Természetesen naivitás lenne azonban, ha az állatok és az ember közötti értelmi különbségeket kizárólag a nagyobb agysúlyból vezetnénk le. Gondoljunk csak arra, hogy az ember és csimpánz 30 000 génjének 98,5%-a azonos! És mégis valamennyiünk számára nyilvánvaló, hogy lényeges különbségeket találunk ember és az állatvilág között. Melyek a lényegi különbségek? Az előzőekben már vázolt agyi tulajdonságok mellett ezért az emberi agy három olyan meghatározó tulajdonságával foglalkozunk, amelyek az emberi és állati agyak közötti lényegi különbségeket okozzák, de egyben az emberi agy sajátosságait is meghatározzák. Ezek 1) az emberi agy elnyújtott, születés utáni kialakulása és így az agyhoz kötött tulajdonságok optimális kifejlődése, s ezzel kapcsolatban az emberi agy, felnőtt korra is részben megmaradó, hihetetlen tanulóképessége, plaszticitása és 2) az ember agyának elsősorban a magasabb idegi tevékenységekben oly fontos agyféltekéknek az állatokétól eltérő aszimmetrikussága, amely lehetővé teszi az így kialakult munkabeosztás révén olyan emberi képességek kialakulását, mint a beszéd, a muzikalitás, a kreativitás stb. 3) Talán a legfontosabb és legkülönösebb: az emberi agy törzsfejlődése, amely az elmúlt 5-6 millió év során szinte megmagyarázhatatlan gyorsulással alakította ki az emberelődök, mai szemmel primitív agyából a homo sapiens sapiens, a „bölcs ember” sokat (bár nem mindent!) tudó agyát.

I. Az emberi agy sajátossága: rendkívül hosszú születés utáni kifejlődés, plaszticitás, tanulóképesség

Úgy tűnik, hogy a fejlődő és részben kifejlett agyban történtek két szakaszra oszthatók. Az első, korai fejlődés során minden fejlődő emberi agy jellegzetesen azonos morfológiát mutat: a későbbi (érzékelő) beszédközpont (az emberek 96%-ában) a bal félteke halántéki lebenyében alakul ki, s hoz létre aszimmetriát a jobb félteke hasonló területeivel. Az agy különböző régióinak (kisagy, középagy, nagyagy, köztiagy, nyúlt velő) kialakulása is nagyon hasonló a fejlődő embriókban – minden egyedben és minden generációban. Az idegsejtek kialakulásának menete (az ún. neuroblastokból) ugyancsak hasonlóképpen alakul minden (egészségesen) fejlődő magzati agyban. – Mindez arra utal, hogy a (korai) fejlődési folyamatokat gének szabályozzák, szigorú terv szerint, amely kereteket biztosít az idegi hálózatok további, most már nyitott genetikai program útján történő fejlődéséhez és működéséhez.

A nyitott program génjei – Dobzhansky, a populációgenetika óriása szerint az emberi mentális képességeket nem egy, hanem több gén interakciója hozhatja létre – általánosabb formában szabályozzák az agy további fejlődését. Éppen azért, mert kevés gén áll a rendkívüli bonyolultságú emberi agy, idegrendszer rendelkezésre, a természet több olyan megoldást dolgozott ki, mellyel kompenzálható a közvetlenül irányító gének hiánya.

    Az ilyen génspóroló technikák közül fontos az ismétlődő, hasonló szerkezetek kialakulása: az agykéreg 10 000–50 000 idegsejtből felépített moduljai pl. jelentősen hasonlítanak egymáshoz. Az ismétlődő szerkezetek, a modulok jelentősen csökkenthetik a szükséges genetikai információ mennyiségét. Ugyanakkor éppen a pontosabb génszabályozás hiányában nem küszöbölhető ki, hogy jelentős számú „tévedés” ne forduljon elő a fejlődő idegrendszerben.

    A továbbiakban a tévedések fontosságáról, funkciójáról essék szó. Ez a jelenség, vagyis az előre genetikusan pontosan nem programozott, „huzalozott” agyi fejlődésmenet, tévedéseivel együtt, talán a legfontosabb tényező az emberi agy különleges plaszticitásában, optimális differenciálódásában. Vegyünk erre egy egyszerű példát, pl. egy 3 jegyű számot: 333. Nyilvánvaló, hogy ha a számban csak egy számjegy megváltozik, a hiba értékteleníti a számot. Ha viszont ugyanezt a számot betűkkel (szavakkal) írjuk fel, (három, három, három) akkor a 15 betűvel felírt információ ugyan sokkal több helyet foglal el, mint a 3 számjegyű 333, de sokkal alkalmasabb esetleges tévedések korrigálására is. Pl. ha ezt írjuk „három károm házom”, akkor valamelyes magyar nyelvi tudás alapján könnyű a két betűhibát korrigálni, s az eredeti jelentést kibogozni. Vagyis: minél precízebben (és „gazdaságosabban”) huzalozott egy rendszer, annál nagyobb a veszély nagy, korrigálhatatlan hibák előfordulására. Ilyen precíz huzalozás jellemzi pl. sok gerinctelen állat, vagy pl. a békák idegrendszerét, melyeknél a „túlspecializált” idegrendszeri hálózatban előforduló tévedések (kiesések) többnyire irreverzibilisek. Az ilyen állatok tanulóképessége – a specializáltsággal fordított arányban – meglehetősen korlátolt. Úgy tűnik, hogy az emlős – s főként az emberi agy a rendelkezésre álló genetikai információt éppen ezért, azaz a végzetes tévedések kiküszöbölésére olyan mechanizmussal fordítja át saját nyelvére, amelyben engedményekre kényszerül (a pontosság terén) azért, hogy a fatális hibákat elkerülhesse. De ennek a „pontatlan” mechanizmusnak vannak más, rendkívül pozitív következményei is: elsősorban is lehetővé teszi az agy környezeti hatásokra is reagáló optimális differenciálódását. Ennek során a próbaszerencse-elv erőteljesen érvényesül: sok fejlődő folyamat, idegsejt, szinaptikus kapcsolat ugyan téves, azaz vakvágányra futhat, de a funkcionálisan legjobban reagáló, a komplex fejlődési menetbe leginkább illeszkedő folyamatok (sejtek, kapcsolataik) stabilizálódhatnak, s tovább növelhetik az egész rendszer működési értékét. Ehhez azonban az kell, hogy a nyílt genetikai programhoz, az ezzel kapcsolatos „selejtezési folyamathoz” legyen elegendő mennyiségű idegsejt, illetve idegsejtnyúlvány. Az agy fejlődése viszonylag korai szakaszában (embernél kb. kétéves korig) sokkal több idegsejtet találunk, mint amennyi a nagy differenciálódási periódus után megmarad.

Kiemelt fontosságuk van a differenciálódás során az idegsejtnyúlványoknak is, amelyek a „létfenntartó” szinaptikus kapcsolatokat formálják. Így érthető, hogy ezekből, valamint a kapcsolatokból és a szinapszisokból is alapos „túlkínálat” van az agyfejlődés legérzékenyebb (születés utáni) periódusában. Csak a funkcionálisan „igazolt” szinapszisok maradnak meg, míg a „téves” szinaptikus kapcsolatok nagy többsége (sokszor az idegsejtekkel együtt) eltűnik. Nagyon fontos, hogy ez a stabilizációs folyamat – amely egyébként egybeesik a fejlődő idegrendszer érzékeny vagy kritikus periódusával – befolyásolható a környezeti ingerekkel. Megfelelő ingerek nélkül a funkcionális stabilizáció nem, vagy csak részben történik meg, azaz az érés (beleértve az egyes agyi tulajdonságok kialakulását is) nem lesz optimális. Más szóval: az idegrendszer fejlődésének a születés utáni döntő korszakában a genetikusan pontosan meg nem határozható pontatlanságokkal, tévedésekkel teletűzdelt folyamatok az emberi idegrendszer egyedülálló plaszticitását jelzik. Minél nagyobb a pontatlanságokban realizálódó tévedési lehetőség, annál optimálisabb lehet – a korrekciók révén – a környezeti tényezőkre is reagáló emberi agytulajdonságok kifejlődése. Itt kell „jogaiba” visszahelyeznünk Szent Jeromos mondását (bár Õ valószínűleg mást értett rajta): „Errare humanum est” – Tévedni emberi dolog. Talán egy kis kiegészítéssel: „Errare et corrigere humanum est.”

Mindebből nem következik, hogy az agy fejlődését – általános körvonalaiban – nem genetikai tényezők határozzák meg. Ezt jelzi az is, hogy a legfőbb emberi agyi tulajdonságok reprezentációja, az időérzék, „logikus” gondolkodás, vagy az inkább jobbféltekés muzikalitás, térérzékelés, kreativitás nem „random” [véletlenszerű] módon alakul ki a fejlődés során: itt is tetten érhetők a gének. Az a tény, hogy a beszéd általában balféltekés, vagy hogy a homloki lebeny (az alkotás, a logikus gondolkodás s áttételesen a verbális intelligencia – Changeux szerint a „civilizáció szerve”) – emberben a kéreg 29%-át teszi ki, szemben a csimpánz 17%-ával, a kutya 7%-ával, ugyancsak egyértelműen génszabályozásra utal. Az azonban az előbbiekből nyilvánvaló, hogy a magatartás, intellektuális képességek kialakulása mögött működő génszabályozások nem közvetlenül determinálják a működés alapjául szolgáló rendkívüli bonyolultságú kérgi szerkezeteket.

Rendkívüli szerencsénk, hogy az emberi agyi képességek kifejlődése, bizonyos képességek kialakítása a nyitott genetikai program, azaz a „nature” és az embernél igen hosszúra nyúlt, a környezettel integrációban történő fejlődési periódus („nurture”) összjátékának az eredménye. Hasonlóképpen fontos az is, hogy a fejlődési periódus során megvalósuló idegrendszeri-agyi plaszticitás, s az ehhez köthető tanulóképesség, adaptivitás az egész felnőttkorra kiterjed – egészséges agy esetén. Ami az agyi tulajdonságok genetikáját illeti, Dobzhansky, a kiváló gondolkodónak is ismert genetikus, egyik munkájában foglakozott azzal a sokak által elfogadott elképzeléssel, hogy a jellegek, agyi tulajdonságok, illetve ezek génjei egymástól szinte függetlenül szelektálódnak, éppúgy, mint a haj vagy a szem színét meghatározó gének. Dobzhansky azonban kimutatta, hogy nincs arra vonatkozó bizonyíték, hogy a matematika, a költészet vagy a filozófiai képességek számára specifikus génjeink volnának. Igaz, egyesek könnyebben tanulnak matematikát, mások meg irodalmat, azonban az összes ilyen adottság tulajdonképpen az ember absztrakcióra, szimbolikus gondolkodásra (és beszédre) való alapvető képességének a manifesztációja, tükröződése. Bár ez a képesség egyénenként, kisebb-nagyobb mértékben különbözhet, a faj, a homo sapiens minden nem kóros tagjában megtalálható. Ez az általános mentális kapacitás – amely az embert minden más állattól élesen elkülöníti – rendkívüli módon alkalmazkodóképes, s nem egy adott gén, hanem gének, dinamikusan változó interakciójának a következménye. Az ember mentális képességeinek kialakulása – a törzsfejlődés és az egyedfejlődés során egyaránt merőben különbözik az emberi mérnöki szokásoktól: a kialakítandó szerkezet nincs eldöntve, mielőtt az agy végleges kifejlődése megindulna. A (mérnöki, genetikai) döntések az építkezés folyamata alatt születnek – lehetőséget adva újabb és újabb adaptív változások beépítésére a fejlődő, differenciálódó emberi agyba. Ez ismét csak a nyitott genetikai program szép megfogalmazása, s egyben válasz arra, hogy miért nem lehet az állatnemesítésben sikeres módszereket az „okosabb” emberfaj, illetve az agyi kapacitások genetikai javítására hasznosítani. Bár bizonyos természetes szelekcióból, génkeveredésből, génfelfrissítésből adódó folyamatok így is lehetségesek az egyes területeken élő csoportoknál, rétegeknél (muzikalitás, ritmusérzék, mozgás, kézügyesség), ezek Dobzhansky megállapításának érvényességét nem cáfolják: számára a fantasztikum éppen az emberi agy genetikai nyitottságú programjában s az ezzel kapcsolatos nagymértékű plaszticitásban, a részletek előre ki nem dolgozottságában, az állandó, egy életre szóló adaptivitásában van.

II. Az emberi agy sajátossága: az aszimmetrikus féltekék

Az emberi agy rendkívül hosszú posztnatalis fejlődése, és az ehhez kapcsolódó plasztikus tulajdonságai mellett (amely már egyedül is egyértelműsíti a jó iskolai oktatás, nevelés fontosságát a személyiség optimális kialakulásában) a másik, egyaránt fontos tényező az emberi agyhoz kötött működésekben található munkamegosztás, görög terminussal: aszimmetria. (Szimmetria: harmónia görögül.)

Mikor történt az első felfedezés arra vonatkozóan, hogy nem szimmetrikus az agyunk? Talán legfontosabb emberi tulajdonság, ami az aggyal szorosan összefügg, hogy beszélni tudunk. Nem is akárhogy. S az első felfedezés is a beszédkészséghez kapcsolódik. A beszéddel kapcsolatban már a XIX. század közepe felé Broca francia idegtudós rájött arra, hogy a beszédközpont a bal féltekére lokalizálódik, nem a jobb, hanem – (94%-ban) csak a bal féltekére. Az már külön tudományos érdekesség, hogy Broca ezt az 1860-as évek elején írta le, nem tudván arról, hogy egy honfitársa, Dax, francia vidéki orvos ezt már régebben megfigyelte, s elő is adta felfedezését egy vidéki orvosi ülésen. A további kérdésre, nevezetesen, hogy ha a bal félteke „beszél”, mit csinál a jobb félteke, a XX. század utolsó harmadában végzett kísérletek adták meg a választ. A „néma” jobb félteke tulajdonságai is fontosak (és talán még inkább!) a személyiség kialakításában.

Különösen fontos a jobb félteke tulajdonságai közül a képzelőerő – kreativitás, muzikalitás (a komponisták mindkét agyfelet használják!) és az érzelmi élethez fűződő dönteni tudás, amely a jobb félteke frontális kérgére lokalizálódik.

III.    A fejlődő emberi agy felgyorsult evolúciója

Az emberelőd agyának 5 millió éve kezdődött gyorsult fejlődésének a megváltozott diéta (húsevés) és szocializáció mellett elsősorban az emberi agy génjeinek felgyorsult mutációja, illetve az ezt lehetővé tévő pozitív szelekció tette lehetővé.

Ezek a genetikai vizsgálatok arra utalnak, hogy azok a gének, amelyek kontrollálják az agy fejlődését, komplexitását és nagyságát, sokkal gyorsabb evolúción mentek keresztül az emberelődökben és az emberben, mint a nem emberi főemlősökben és más emlősökben. Logikus volt ezért a kérdés, amelyet evolúciós biológiával, antropológiával és szociológiával foglalkozó kutatók tettek fel, hogy vajon az emberi agy fejlődése – ezek szerint – nem egy rendkívül speciális esemény volt-e. A legújabb kutatások, amelyeket a chicagói egyetemen Bruce Lahn vezetésével végeztek, megerősíteni látszanak a „speciális” fejlődés elméletét. Megvizsgálták, hogy ezen gének DNS-szekvenciája hogyan változott az evolúció során. A kutatók megszámolták a DNS-ben található változásokat, amiből az adott gén evolúciójának a sebességét határozták meg, méghozzá olyan módon, hogy megszámolták a DNS-változásokat, az eltelt, millió években mérhető evolúciós időben. Ezzel a módszerrel kimutatták, hogy az agyhoz kapcsolódó gének sokkal gyorsabban terjedtek el az embereknél, mint más emlősökben. Ezen túlmenően az evolúciós sebesség sokkal nagyobb volt az emberekhez vezető vonalban, tehát az utolsó 5-6 millió év alatt, mint a majoméban. Az evolúciónak ez a felgyorsított sebessége összhangban van azon szelektív erők jelenlétével az emberi vonalban, amelyek erőteljesen favorizálták a nagyobb és a komplex agy kialakulását. Olyan szelekcióról volt szó, amely nagyobb intelligenciához, nagyobb és jóval komplexebb agyhoz vezetett, és amely sokkal intenzívebb volt az emberi evolúció, mint más emlősök fejlődése során. Ezek a tanulmányok arra is rámutattak, hogy van 17 gén, amelyek a leggyorsabb evolúciós sebességgel rendelkeznek az emberi vonalban, tehát ez a 17 gén valamilyen formában részt vett az agynagyság és a magatartás szabályozásában is. Egy másik ugyancsak fontos gén az emberi evolúció szempontjából: a FOXP2, amelyet szellemesen a „beszéd génjének” is neveznek. Az a protein, amelyet a FOXP2 termeltet, majdnem tökéletesen azonos az egérben, csimpánzban és az emberben. Ténylegesen a 715 aminosavból, amely ezt a proteint hozza létre, csak két aminosav különbözik a csimpánz és az ember között. A kutatók szerint a FOXP2 génnek ez a fixált és humánspecifikus mutációja kb. 50–100 000 évvel ezelőtt jött létre. Ez a mutáció képessé teszi azoknak a beszédhez kapcsolódó izmoknak a szabályozott mozgásait, amelyek szükségesek ahhoz, hogy motorikusan egyáltalán létrejöjjön a beszéd. Ilyen módon a FOXP2 gén kis mutációja jelentős mértékben hozzájárult a beszéd és a nyelv kifejlődéséhez. Legújabban egy olyan új gént írtak le, amely hasonlóképpen az előzőekhez, nagyon felgyorsult evolúciós változáson ment át az emberelődökben és az emberekben, és amely különösen aktív az agyfejlődés kritikus szakaszában.

E gén aktivitása azért is fontos az emberi agy nagyságának a kialakításában, mert az emberi nagyagykéreg háromszor olyan nagy, (éppenséggel e gén működésének következtében), mint elődeinkében volt. Az elemzések során kimutatták azt is, hogy a HAR1-nek nevezett gén lényegében ugyanaz minden emlősben, kivéve az embereket. Csak két különbséget találtak a csirke és a csimpánz genomjai között a HAR1 118 bázisában (a bázis, a DNS-nek az a szubegysége, amely genetikus kódot fejez ki). Ez a hasonlóság azt jelenti, hogy ez a DNS-szekvencia tulajdonképpen változatlan maradt 100 millió éveken keresztül az evolúció során, ami egyben azt is jelzi, hogy biológiailag rendkívül fontos funkciót lát el. Abban az időben azonban, amikor az emberi vonal szétvált a csimpánzzal közös elődtől, kb. 5-7 millió évvel ezelőtt, a HAR1 elkezdett változni – sokkal gyorsabban, mint korábban. Egyáltalán, míg azelőtt nem volt lényeges változás, most rendkívüli módon felgyorsult: 18 különbséget találtak a csimpánz és a humán HAR1 DNS-e között, ami fantasztikusan gyors és nagy változás, különösképpen figyelembe véve azt, hogy ez néhány millió év alatt játszódott le. Különösen fontos e tekintetben az, hogy a neocortexnek az első része a prefrontális, vagyis előhomloki lebeny, cortex, rendkívüli módon, hatalmasra fejlődött a hominid evolúcióban, az ember fejlődése során. Ez azért is nagyon fontos, mert az agy intellektuális és emocionális aktivitása itt kapcsolódik egymáshoz.

    Az elmúlt 3 millió év, az emberi fejlődés 3 millió éve során a prefrontális cortex nagysága hatszorosára nőtt, míg az agy és a neocortexnek nagy része tulajdonképpen csak háromszorosára. Ez is jelzi a prefrontális kéreg különleges és kiemelkedő jelentőségét az emberré válásban. Nagyon sok kutató úgy gondolja, hogy a neocortexnek ez az expanziója általában és a prefrontális cortexnek ez a különlegesen nagy fejlődése elsősorban mutációk révén vált lehetségessé, méghozzá korlátozott számú génnek a mutációja révén. A genetikai vizsgálatok alapján emellett még egy nagyon érdekes következtetésre jutottak. Nevezetesen arra, hogy a felgyorsult mutációsorozat révén létrejött erős szelekció, amely lehetővé teszi a „jobb” agyakat, mennyiségileg és minőségileg jobb agyakat, még ma is tovább folytatódik. Vagyis, ma is várható az emberi agy további fejlődése, legalábbis kvalitatív, minőségi fejlődése, genetikai háttérrel.

Hogy az emberi vonal fejlődésében miért volt ilyen fantasztikusan felerősített az a szelekció, ami jobb és nagyobb agyat hozott létre, míg más fajoknál ez nem következett be, továbbra is nyitott kérdés. Más szóval, hogy az emberi agynak ez a fejlődése miért volt és még ma is folytatódóan miért valóban „speciális” esemény, ma még nem lehet pontosan megmondani.

A végső kérdésre, hogy mi hozta létre az emberi agy, az ember felgyorsult evolúcióját, s így az állat rokonainktól történt markáns elkülönülését – egyelőre csak gondolatkísérletekkel lehetne válaszolni. Ez a válasz azonban több tudományterület (filozófia, teológia, szociológia stb.) együttműködését feltételezi.

Gánóczy Sándor az agykutatásról

„Az emberi anyag, szintúgy, mint már a puszta fizikai anyag, a tudományok mai helyzetében elképzelhetetlen az ’információ’ fogalma nélkül; az információ olyan ősadottságnak látszik, mint a ’mező’ (field, Feld, champ), amely minden enegria és matéria előfeltétele. Fontos, hogy az ember emberré levésében is kimutassuk az úgyszólván ’teremtő’ információ szerepét. Mert az emberi anyag alapjában véve informált anyag, nem pedig merő atomhalmaz. – Az így felfogott anyagiságból kiindulva lehet aztán az ember szellemiségét is leírni. Szellemünk úgyszólván megtestesült jelenség. Egy és ugyanazon strukturális egységet képez az anyagisággal. Anyag nélkül nincs szellem. Hiszen nem a platóni ideák egéből jön le a földre, hanem a földből ’emergál’ az ég felé.” (Gánóczy Sándor: Határon innen, határon túl. Teológiai párbeszédek. Szent István Társulat, Bp. 2009, 237.)

Hámori Antal*

AZ EMBERI ÉLET VÉDELME
A KATOLIKUS EGYHÁZ TANÍTÁSA SZERINT

Az emberi élet védelme alapvető kötelességünk. Különösen is fontos feladatunk szólni róla, amikor égbekiáltó bűncselekményként, nap mint nap tömegesen gyilkolják a legártatlanabb és legkiszolgáltatottabb emberi lényeket, például az elkövetők által „számfölötti”-nek tekintett, illetve az őssejtkutatási célból „felhasznált” embriókat. Az abortusz és az „eutanázia” is elfogadhatatlan; olyan bűntett, szégyenletes gaztett, amit semmiféle emberi „törvény” nem törvényesíthet. Az ilyen jellegű „törvények” nem kötelezőek a lelkiismeretre; sőt azzal a súlyos kötelezettséggel járnak, hogy lelkiismereti alapon kell szembeszegülni velük: inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek.

Isten az életet akarta, és mindent ebből az egyetlen szempontból, az emberért alkotott. Parancsolatának, amely az emberi életet oltalmazza, a legmélyebb szempontja az, hogy feltétlen tiszteletet és szeretetet követel minden ember élete iránt. Az ember az egyetlen, akit Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett.

Az emberi élet a fogantatás pillanatától a természetes halálig Isten védelme alatt áll; az Õ ajándéka, szent és sérthetetlen, alapvető, örök érték, nem pusztán személyes, hanem közösségi, társadalmi érték is, minden személyi jog forrása és feltétele.

A szentírási szövegek úgy tekintik a magzatot, hogy természetes következetességgel rá is érvényes Isten „Ne ölj!” parancsa. Az emberi élet transzcendens eredete és ebből fakadó tisztelete a Szentírás egészét áthatja. E kulturális és vallásos világban az öregséget is tisztelettel és megbecsüléssel vették körül; az öregember bölcsességében és tapasztalatában pótolhatatlan gazdagságot láttak a család és a társadalom számára.

Jézus Krisztus a föltámadásról bizonyságot adva maga is kijelenti, hogy Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké; föltámadásával a halált is és a bűnt is legyőzte.

Az Egyház az első századtól kezdve hangsúlyozta minden szándékos abortusz erkölcsi rosszaságát. Ez a tanítás nem változott és változatlan marad. A közvetlen, azaz akár célként, akár eszközként szándékolt abortusz súlyosan ellenkezik az erkölcsi törvénnyel. Az Egyháznak ez a megfogant élet melletti elkötelezettsége a II. vatikáni zsinat tanításában, az Egyházi Törvénykönyvnek az eredményes abortuszhoz egyházi büntetést rendelő, tanúságtevő erejű 1398. kánonjában és II. János Pál pápa Evangelium vitae kezdetű enciklikájában is egyértelműen megmutatkozik.

A haldokló, beteg ember életének és méltóságának tisztelete, védelme is igen jelentős figyelmet kap a tanítóhivatali megnyilatkozásokban, például a Hittani Kongregáció Iura et bona kezdetű nyilatkozatában és A Katolikus Egyház Katekizmusában.

1. A születés előtti emberi élet és méltóság védelme

Az Egyház a megfogant, de élve még meg nem született gyermekek elleni támadások új formái (pl. genetikai manipulációk, nem megválasztása, klónozás, őssejtkutatás, abortív hatású szerek, eszközök alkalmazása), s az élet foganását kizáró (pl. sterilizációs) cselekmények kapcsán is egyértelműen és következetesen kiáll az élet védelme mellett.

Miként II. János Pál pápa a Christifideles laici kezdetű szinódus utáni apostoli buzdításában írja: az ember ma nemcsak megfigyelni, hanem manipulálni is képes az emberi életet, rögtön a kezdetétől fejlődése első szakaszain át; az emberiség erkölcsi tudata nem maradhat idegen vagy közömbös a tudományok és a technológiák hatalmas előrelépésével szemben, mert ezek egyre nagyobb és erősebb befolyást gyakorolnak az emberi élet továbbadásakor és fejlődésének első szakasza során. Ma jobban, mint valaha bármikor, ezen a területen a bölcsesség úgy jelenik meg, mint az üdvösség egyetlen horgonya, hogy az ember a tudományos kutatások eredményeinek alkalmazásakor értelmesen és szeretettel tudjon cselekedni, vagyis figyelemmel, sőt tisztelettel legyen bármely emberi teremtmény személyes méltósága iránt, létének első pillanatától kezdve. Ez akkor valósul meg, ha a tudomány és a technológia megengedett eszközökkel védi az életet, és kezdettől fogva küzd a betegségek ellen, ugyanakkor elzárkózik azoktól a beavatkozásoktól, amelyek az emberi faj és az egyén genetikai örökségének megváltoztatását is magukban foglalják. Az új és rendkívül veszélyes technológiai lehetőségek erkölcsi kihívásként jelentkeznek, és nemcsak az emberi jogok alapjait, hanem az emberi faj biológiai lényegét veszélyeztetik.

A Hittani Kongregációnak a kezdődő emberi élet tiszteletéről és az utódnemzés méltóságáról szóló, Donum vitae kezdetű instrukciója kimondja, hogy a magzati vizsgálat erkölcsileg megengedett, ha tiszteletben tartja az emberi lény életét és épségét, s minden egyes magzat megtartására vagy gyógyítására irányul; de súlyosan ellenkezik az erkölcsi törvénnyel, ha a vizsgálat eredményétől függ az abortusz. A diagnózisnak nem szabad azonosnak lennie a halálos ítélettel. Megengedettnek kell tekinteni az emberi magzaton végzett beavatkozásokat azzal a feltétellel, hogy tiszteletben tartják a magzat életét és épségét, nem jelentenek számára túlzott kockázatot, hanem gyógyítására, egészségi állapotának javítására vagy életben tartására irányulnak. Erkölcstelen emberi magzatokat azzal a szándékkal létrehozni, hogy „biológiai alapanyag”-ként hasznosítsák. Bizonyos beavatkozási kísérletek a kromoszóma- vagy génörökségbe nem gyógyító jellegűek, hanem arra irányulnak, hogy valamilyen szempont (pl. fiú–leány, erős–okos, alacsony–magas) szerint meghatározott tulajdonságú emberi lényeket hozzanak létre. Az ilyen beavatkozások ellentétesek az emberi lény személyi méltóságával, sérthetetlenségével és egyetlen, meg nem ismételhető identitásával.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia – Az élet kultúrájáért című – 2003. évi bioetikai körlevele is tartalmazza, hogy az egészség előmozdítása alapvető érték, de az örökletes vagy más betegség nem ok a magzat megölésére. Az ember léte és létének minősége nem áll azonos etikai és jogi síkon. Nem a létminőség bizonyos kritériumok alapján meghatározott foka ad jogot a védelemhez és az élethez, hanem az emberlét maga. Kerülni kell az olyan vizsgálatokat is, amelyek tisztességes célja és lényegileg ártalmatlan volta nem állítható kielégítő biztonsággal.

A prenatális diagnosztika rendeltetése az, hogy gyógyító beavatkozásokat tegyen lehetővé, biztonságérzetet és békét adjon a várandós asszonyoknak, akiket magzati károsodásra vonatkozó kétségek gyötörnek, és megkörnyékez az abortusz kísértése, valamint ha a prognózis kedvezőtlen, előkészítse őket a hátrányos helyzetű gyermek fogadására. A prenatális diagnosztika súlyos módon ellentétben van az erkölcsi törvénnyel, ha – aszerint, hogy milyen eredménnyel jár – abortusz elvégzésének lehetőségét veszi számításba.

Az úgynevezett preimplantációs diagnosztika a mesterséges körülmények között (in vitro) megtermékenyített petesejtek vizsgálatát jelenti. Ilyenkor azokat az embriókat ültetik be az anyaméhbe, akiket egészségesnek ítélnek, a többieket megölik (nem említve itt a „mesterséges megtermékenyítés” elfogadhatatlanságának egyéb okait).

Ennek kapcsán hangsúlyozandó: a Pápai Kódexmagyarázó Bizottság a hatályos Codex Iuris Canonici (CIC) 1398. kánonjához – amely kimondja, hogy aki eredményes magzatelhajtást végez, önmagától beálló kiközösítésbe esik (vö. CIC 1323–1324. kánon) – hiteles törvénymagyarázatot adott ki (CIC 16. kánon 1–2. §), amely szerint e magzatelhajtáson (abortuszon) a magzat bármilyen módon és helyen (pl. „lombikban”) történő megölését kell érteni a fogantatás pillanatától kezdve (Acta Apostolicae Sedis 80, 1988, 1818.). Értelemszerűen a Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium (CCEO) 1450. kánonjának 2. §-ában szereplő, nagyobb kiközösítéssel büntetni rendelt eredményes magzatelhajtás is ekként értendő. A fogantatás pillanata, mint kezdő időpont magából a kánon szövegéből is nyilvánvaló, mivel ott időbeli megszorítás nincs, az egyházi törvényeket pedig a szavaknak a szövegben és a szövegösszefüggésben hordozott sajátos jelentése szerint kell érteni (CIC 17. kánon). Megemlítendő, hogy a magzatelhajtás kísérlete is büntetendő (CIC 1328. kánon 1–2. §, 1397. kánon, CCEO 1418. kánon 1–3. §, 1450. kánon 1. §: emberölés tényállása).

a) Genetikai manipulációk

A természet rendjébe történő mesterséges, közvetlenül nem gyógyító jellegű beavatkozások, mint például a születendő gyermek nemének megválasztására irányuló beavatkozás, az egymással genetikailag megegyező emberi egyedek létrehozása esetében az emberi lényt „eszközzé”, egyszerű „biológiai anyaggá alacsonyítják”, sértik az emberi méltóságot, önazonosságot és genetikai örökséget. Az ilyen beavatkozások semmiképpen nem igazolhatók az emberiség jövőjére való kedvező hatásokra hivatkozva.

Miként Az élet kultúrájáért című bioetikai körlevélben olvasható: az emberi klónozás mind biológiai, mind pedig perszonalisztikus vonatkozásban radikálisan manipulálja az emberi nemzés eredetét képező szerelmi viszony és a nemek egymást kiegészítő voltát. Arra irányul, hogy a kétneműséget funkcionális szintre süllyessze le, mivel olyan petesejtet használnak, amit megfosztottak magjától, hogy átadja a helyét a klónozásra kerülő egyén diploid sejtmagjának, továbbá szükség van egy női méhre is, hogy a klónozott embrió fejlődése végbemehessen. E genetikai manipulációval a nő radikális eszközértékűvé tétele valósul meg, mert emberi mivoltát és ebből fakadó tetteit csak néhány – pusztán biológiai – funkciójára redukálják (petesejtet szolgáltat és rendelkezésre bocsátja a méhét).

A klónozás során az ember legalapvetőbb viszonyainak – a gyermekségnek, a vérrokonságnak, a szülői létnek – az elfajulása történik: egy nő ikertestvére saját anyjának, mert biológiai apa hiányában saját nagyapjának a lánya. Az emberi természet rendjébe történő mesterséges beavatkozás hatalmas, beláthatatlan (pl. egészségügyi, pszichológiai) károkat okozhat.

Az emberi klónozás terve egy értékek nélküli tudomány torz következménye, és azon kultúra mélységes válságának jele, amely a tudományban, a technikában és a puszta élettani, funkcionalista értelemben vett „életminőségben” keresi az élet értelmének és az emberi egzisztencia megváltásának pótlékát.

A kutató nem tekintheti megalázónak az emberi klónozás erkölcsi elutasítását. Éppen ez a tilalom menti meg attól, hogy hivatása elveszítse méltóságát. A kutatás méltósága abban áll, hogy azt az egész emberiség valódi javára lehet fordítani.

Az emberi embrionális őssejtek kutatási „felhasználásá”-val kapcsolatban a legalapvetőbb probléma az, hogy a szedercsíra (morula), illetve a hólyagcsíra (blasztula) belső sejtanyagának eltávolítása az embrió halálát okozza. Ezért az gyógyítási, betegségmegelőzési célból sem fogadható el.

Semmilyen jónak tartott cél nem igazolhat egy olyan eszközt, amely az emberi embrió életének kioltására irányul. A jó cél nem teszi jóvá az önmagában rossz eszközt, még akkor sem, ha az emberi embrionális őssejtek „előállítása” és „felhasználása” mellé sokan a legszörnyűbb betegségekben szenvedők képeit állítják, azt sugallva, hogy aki nem támogatja az emberi embrionális őssejtekkel kapcsolatos kutatást, az nem kívánja enyhíteni ezeknek az embereknek a nyomorát.

Az emberi lény soha nem tehető puszta tárgy- vagy eszközértékűvé; „biológiai anyag”-ként való „használata” súlyosan elítélendő cselekmény; élete annak kezdetén sem szolgáltatható ki egy másik ember vagy akár a társadalom céljaira.

Az emberi embriónak fogantatása pillanatától joga van az élethez, az egészséghez, a testi épséghez és az emberi méltósághoz is. Minden, nem az érdekében és védelmében történő, fejlődését sértő vagy veszélyeztető kutatás, beavatkozás megsérti ezt a követelményt.

Az embrió saját genetikai identitással, folyamatos, koordinált és fokozatos fejlődéssel rendelkezik, ezért nem tekinthető puszta sejthalmaznak.

Az emberi embriót a fogantatás pillanatától személyként kell tisztelni és védeni; egyedülálló méltósága okán csak olyan biztosítékok mellett vethető alá kutatásnak, beavatkozásnak, amelyek az alanyi és nem a tárgyi értékű lénnyel szemben kötelezőek; eszközként való „felhasználása” megengedhetetlen. Emiatt a biológiai-orvosi tudományoknak nincs meg ugyanaz a kutatási szabadságuk, mint a tárgyakkal foglalkozó tudományoknak. A minden emberi lényt megillető méltósággal kapcsolatos felelősséget a kutatók sem háríthatják el.

Minden kutatás és beavatkozás, amely ellentétes az emberi lény igaz javával, erkölcstelen és jogellenes. Ilyen tevékenységbe energiát és forrásokat befektetni ellentétes az emberi lényre irányuló tudomány céljával és haladásával.

Az a(z őssejt-)kutatás engedhető meg, amely nem veszélyezteti az emberi lény épségét, életét és méltóságát. A kifejlett szervezetből, például a felnőttek csontvelőjéből vagy az újszülöttek köldökzsinórjában áramló vérből származó (ún. „felnőtt”) őssejtekkel végzett kutatások, amelyek humánusak, azaz emberhez méltóak (vö. finis operis, finis operantis, circumstantiae), erkölcsi és jogi szempontból elfogadhatóak s reménykeltőek.

b) Sterilizáció

A fogamzás megakadályozásának szélsőséges fajtája a művi meddővé tétel. Míg a „mesterséges megtermékenyítés” esetében a „minden áron” való gyermekhez jutás iránti vágy jelenik meg, addig a sterilizációnál ennek éppen az ellenkezője. A sterilizáció nyilvánvalóan nem szolgálja az embrió védelmét; akkor sem, ha a fogamzás még nem következett be, és akkor sem, ha esetleg mégis bekövetkezik, amit a kis valószínűség ellenére nem lehet kizárni (az embrió egészséges fejlődése ilyenkor jóval kevésbé biztos).

A sterilizáció majdnem mindig végleges, alapvetően visszafordíthatatlan; maradandóan (súlyosan) sérti az ember méltóságát és sérthetetlenségét (egészségét), valamint az igazságosságot; maradandó fogyatékossággal, illetve súlyos egészségromlással, -károsítással jár, ezért az abba való beleegyezés – büntetőjogilag releváns módon – nem vehető figyelembe (nem létezik „öncsonkításhoz való jog”).

Hangsúlyozandó, hogy az emberi termékenység nem pusztán személyes, hanem közösségi, társadalmi érték is; emiatt sem csorbítható. A sterilizáció az illető személy „önrendelkezési jogának” (kötelességének) gyermekek nemzésére, fogamzására és nevelésére vonatkozó későbbi gyakorlását – szinte minden esetben – ellehetetleníti.

Az ember méltóságánál fogva nem birtokol hatalmat arra, hogy művi meddővé tételt hajtson végre, mivel az emberi test tagjaival másképp, mint azok természetes rendeltetése szerint nem rendelkezhet: azokat el nem pusztíthatja, meg nem csonkíthatja, természetes működésükre alkalmatlanná nem teheti, kivéve, ha az egész test egészségéről másként nem lehet gondoskodni. A beavatkozásnak a szociális helyzet, a családi kapcsolatok, a gyermekek száma és állapota, vagy más hasonló szempont sem lehet indoka. Ez mutatja, hogy az úgynevezett „önrendelkezési jog” (a szabadság) – az említettek szerint – nem terjed ki a sterilizációra (ivarmirigyek eltávolítása, károsítása, illetve nemző- vagy fogamzóképesség megszüntetése).

Az utód létrejöttének megakadályozását célzó sterilizáció a jogosultság hiánya miatt erkölcsileg rossz, a természettörvény is tiltja, ezért jogilag sem igazolható, és elítélendő. Ez vonatkozik az időleges sterilizációra is, mind férfi, mind nő esetében. A sterilizáció tilalma tehát nem sérti, nem korlátozza (fogalmilag nem sértheti, nem korlátozhatja) az „önrendelkezési jog”-ot: a sterilizációhoz nincsen jog. Az önrendelkezési jog fogalmilag nem terjedhet ki arra, hogy az ember akár közvetlenül, akár valaki más (adott esetben „orvos”) beavatkozásával ártson magának. A sterilizáció nem lehet a családtervezés eszköze.

2. A haldokló, beteg ember életének
és méltóságának védelme

Az emberi élet különösen akkor igényel fokozottabb tiszteletet, támogatást, gondoskodást, védelmet és szeretetet, ha kiszolgáltatott helyzetben (beteg státuszban) van az, akinek a méltóságától elválaszthatatlan, hogy az élet a fogantatás pillanatától a természetes halálig tart. Az élet határpontján lévő, gyenge ember ugyanis fizikai és lelki értelemben fokozottan sebezhető és „kihasználható” állapotban van.

A szeretet kizárja, tiltja az emberi élet kioltását, amely a szenvedés, az elkeseredés vagy bármilyen drámai helyzet megoldásának hamis módja. Az alany autonómiájának hangsúlyozása nem juthat el az autonómia forrásának, azaz önmaga létének megszüntetéséig.

A beteg embernek kijáró gondoskodás akkor sem szüntethető meg, ha a halál bekövetkezése várható. A szenvedő ember állapota által jelentkező kihívásra soha nem szabad erőszakos eszközökkel válaszolni.

Erkölcsileg és jogilag megfelelhet az emberi méltóságnak a haldokló ember szenvedésének csökkentésére a kábítás (morfin) alkalmazása, még azzal a kockázattal is, hogy napjait megrövidítik, ha a halált sem célként, sem eszközként nem akarják, csak előre látják, és mint elkerülhetetlen eseményt elviselik. A megfelelő fájdalomcsillapító kezelés, amely segít kevésbé drámaivá tenni a betegség természetes lefolyását, hozzájárul a halál humanizálásához és elfogadásához, az önzetlen, érdemszerző szeretet kiváltságos formája, amit ilyen meggondolással támogatni kell. (A kábítószerek szigorúan terápiás indikáción kívüli használata súlyos bűn.)

A haldokló emberekről különleges figyelemmel kell gondoskodni, hogy segítsük őket életük utolsó perceinek méltóságban és békében való megélésében.

Előfordul, hogy elviselhetetlen, hosszan tartó fájdalommal járó, súlyos betegségben megkísérti a beteget, hogy mindent föladjon. Az is megtörténik, hogy a végstádiumban lévő beteg hozzátartozói vagy ápolói félreértett együttérzésből késztetést éreznek arra, hogy a halál időpontjának előbbre hozatalát tartsák értelmes megoldásnak. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozandó, hogy az erkölcsi törvény az úgynevezett „túlbuzgó gyógyítás”-ról, a beteg állapotának figyelembevételével rendkívülinek, aránytalannak, túlságosan terhesnek minősülő kezelésekről, beavatkozásokról való lemondást (a „túlbuzgó gyógyítás” elkerülését, illetve befejezését) hagyja jóvá, és csak olyan kezelést igényel, amely az orvoslás normális követelményeihez tartozik (ld. „rendes és arányos eszközök” alkalmazása). Az „arányosság” azt jelenti, hogy a betegen olyan mértékben kell beavatkozni, amennyire az egészségének hasznára válik, sem jobban, sem kevésbé. Ezt a személy teljességét szem előtt tartva kell mérlegelni, figyelembe véve a betegség előrehaladott állapotát, a beavatkozástól várható eredmények és a vele járó kockázat arányát.

Az ártatlan ember halálának közvetlen, szándékos előidézése azonban egészen más, mint a „túlbuzgó gyógyítás”-ról való lemondás: erkölcsileg és jogilag rossz magatartás (akár aktív, akár passzív), az emberi élet és méltóság megsértése, akkor is, ha az elkövetőt „humanitárius” szempontok vezérlik. A halált nem szabad siettetni.

A kómában lévő beteg is emberi méltóságának birtokában van, ezért nem engedhető meg, hogy éhhalálra ítéljék a mesterséges táplálás felfüggesztésével. E táplálás az élet fenntartását szolgáló rendes és arányos eszköznek minősül, ezért alkalmazása abban az esetben kötelező, ha az a beteg szomj-, illetve éhhalálát hivatott megelőzni.

Az emberi méltóság alapja nem az értelem és a szabad akarat gyakorlásának aktuális képessége, hanem az emberi fajhoz tartozás ténye. Miként a magzat védelme érdekében is hivatkoztam: az ember léte és létének minősége nem áll azonos etikai síkon; nem a létminőség bizonyos kritériumok alapján meghatározott foka ad jogot a védelemhez és az élethez, hanem az emberlét maga.

Vannak ugyanakkor olyan helyzetek, amikor a mesterséges táplálás és folyadékpótlás egyébként normális terápiás eszközei haszontalannak bizonyulnak, terhesek a beteg számára, és ezért fel kell azokat függeszteni. Az élelem és folyadék adagolása, mesterségesen is, része a betegeket mindig megillető normális kezelésnek, feltéve, hogy ez nem terhes számukra. Ezekben az esetekben a halál elkerülhetetlenül és az abbahagyástól függetlenül is bekövetkezik. A kúra folytatása terápiás túlbuzgóságnak bizonyulna. Ez a kifejezés olyan orvosi beavatkozásokhoz való makacs ragaszkodást jelöl, amelyek nemcsak nem javítják a beteg állapotát, hanem egyenesen rosszabbá is teszik az ember életminőségét, vagy a gyötrelmes létállapotot hosszabbítják meg (aránytalanul terhes eszközök). Ez a makacs kitartás, beteggel szembeni agresszív orvosi magatartás ellene mond a béke argumentumának (ld. „mindaz, ami technikailag lehetséges, nem minden esetben fogadható el erkölcsileg” elve: nem minden beavatkozás válik javára az embernek).

Az Egyház tanítása szerint az „eutanázia” erkölcsileg és jogilag rossz magatartás; a szándékos, elfogadhatatlan emberölés fajtája (ártatlan ember halálának közvetlen, szándékos előidézése); a „halálközeli” állapotban lévő másik ember (beteg) „minden” fájdalma (szenvedése) megszüntetésének, kiküszöbölésének, illetve csökkentésének szándékával, saját kérésre, beleegyezéssel vagy annak hiányában történő (lásd pl. kómában lévő beteg), a betegség természetes lefolyását lehetővé nem tevő, vagy a „duplex effectus” (kettős hatás) elvét egyébként sértő megölése. A passzív (mulasztással megvalósuló) „eutanázia” esetében a beteg életének megmentésére kötelezett személy (orvos) nem fejt ki olyan tevékenységet (nem tanúsít olyan aktív magatartást), amelynek megtételére reális lehetősége van, és amely megakadályozza a halálos eredmény bekövetkezését.

Az úgynevezett „túlbuzgó gyógyítás” elutasítása – elkerülése, illetve befejezése – (a beteg állapotának figyelembevételével rendkívülinek vagy aránytalannak, túlságosan terhesnek minősülő kezelésekről, beavatkozásokról való lemondás), a közeli és elháríthatatlan, a beavatkozások abbahagyásától függetlenül halállal járó betegség természetes lefolyását lehetővé tevő, megfelelő fájdalomcsillapító kezelést biztosító eljárás (a beteg ápolása és az élet természetes befejeződésének elfogadása) nem tartozik az „eutanázia” (a rossz) fogalmi körébe. (A profán bioetikai és jogi irodalomban, forrásokban vannak, akik az „eutanáziá”-t annak „jó”, „kegyes” jelentése miatt – mint „passzív eutanáziá”-t – vonatkoztatják a „túlbuzgó gyógyítás” elutasítására, szintén megengedettnek tartva azt.)

A „duplex effectus” elve alkalmazásának szabályai szerint nincsen szó „eutanáziá”-ról, ha a tudatot korlátozó, életet elfogadhatóan megrövidítő narkotikummal (morfinnal) történő – a beteg állapotának megfelelő, szándékával egyező – fájdalomcsillapítás a fájdalom (szenvedés) megfelelő csökkentése (enyhítése) érdekében elkerülhetetlen, az adott helyzetben az egyetlen – súlyos indok (elviselhetetlen fájdalom) alapján fennálló – eszköz, nem akadályozza meg más erkölcsi, családi és vallási kötelességek teljesítését, és a beteg halálát (életének megrövidítését, kioltását) nem kívánják, csak előre látják, és mint elkerülhetetlen eseményt elviselik.

A „duplex effectus” elve alkalmazásának szabályai (amelyek értelemszerűen irányadók az állapotos nő élete és a magzat élete rivalizálása esetén is): 1. a magatartás tárgya (finis operis) erkölcsileg (belsőleg) – önmagában – nem rossz (pl. fájdalomcsillapítás); 2. a jó eredmény (a beteg elviselhetetlen fájdalmának megfelelő csökkenése) közvetlenül következik a magatartásból; a rossz hatás (a beteg életének elfogadható, a kellő fájdalomcsillapító hatás eléréséhez szükséges fájdalomcsillapítónál nem nagyobb „adaggal” történő megrövidítése) ugyanannak a magatartásnak a nem kívánt (eshetőleges, belenyugodott, eltűrt, azaz nem célzatos, nem egyenes – hanem indirekt – szándékú), elkerülhetetlen mellékkövetkezménye (a jó hatás – az elviselhetetlen fájdalom, szenvedés megfelelő enyhülése – nem a rosszon keresztül valósul meg; a rossz hatás nem a jó cél elérése érdekében felhasznált eszköz: a cél nem szentesíti az eszközt – „soha nem szabad rosszat tenni azért, hogy abból jó származzon”; ha az orvos az említettnél nagyobb „adagú” fájdalomcsillapítót ad a betegnek, a szenvedés-megszüntetéstől, -csökkentéstől, az „együttérzéstől” motiválva, akkor a rossz hatás – akárcsak eshetőleges szándék esetén is – nem mellékkövetkezmény, a jó eredmény közvetett, a „nagyobb adagú” fájdalomcsillapítás rossz); 3. a magatartást tanúsító személy célja (finis operantis) jó (pl. elviselhetetlen fájdalom, szenvedés kellő csillapítása); 4. a rossz hatáshoz képest arányos mértékben súlyos ok, szükség (pl. elviselhetetlen fájdalom, szenvedés) fennállása a magatartás tanúsításához.

Az „eutanázia” tehát nem jó, hanem rossz: „halál”. A terminális állapotban lévő betegek fájdalma, szenvedése által keltett szánalom sem teszi megengedhetővé az „eutanáziát”. Az orvosi hivatáshoz a gyógyítás és nem a halál osztogatása tartozik.

A „eutanázia” a védelemre, támogatásra, gondoskodásra, szeretetre szoruló emberrel szemben tanúsított erőszakos, önkényes, életellenes magatartás: a beavatkozás vagy mulasztás megöli a beteget ahelyett, hogy megfelelően a segítségére sietne. Ez a magatartás gyengíti a társadalmon belül létező – orvos-beteg viszonyban is meglévő – bizalmi tőkét, támadja a békés egymás mellett élést, a szolidaritást, hiszen az egyre inkább kiszolgáltatott állapot felé sodródó ember érzi-tudja, hogy embertársai részéről nem számíthat őszinte segítőkészségre, hanem lopakodva jelentkező „eltávolítási”, „megszüntetési” törekvéssel és lappangó kihasználással kell szembenéznie.

A védelemre szoruló emberrel szembeni magatartás egy társadalom etikai fejlettségének, erkölcsi érzékének és érettségének valódi próbaköve. A sérülékeny ember védelme távolabbi pozitív társadalmi hatásokkal is jár, szimbolikus értékű, a békés és szolidáris egymás mellett élést szolgálja. A nevelés és szemléletformálás kiemelkedő feladata, hogy ne csak pillanatnyi, közgazdaságilag is kifejezhető értékek kerüljenek az emberi élet védelmével kapcsolatos megfontolások középpontjába.

Dicséretre méltó az, aki szándékosan elutasítva a kábítást, vállalja a szenvedést azért, hogy megőrizze világos tudatát, vagy hogy mint krisztushívő tudatosan részesedjék Krisztus szenvedéseiből („mindent elviselve abban, aki erőt ad”), hiszen a beteg lélekben növekedhet, megtisztulhat, szolgálva saját és mások üdvösségét; az ilyen „hősies” magatartás azonban nem várható el mindenkitől, a fájdalom ugyanis gyakran csökkenti az ember „erkölcsi erejét”, nem minden szenvedő ember képes arra, hogy szenvedését Krisztuséval egyesítse úgy, hogy az valóban lelki épülésére szolgáljon, illetve, aki képes erre, talán az sem mindvégig (az elméleti hit nem mindig olyan élő, hogy képes lenne erőt és bátorságot adni egy drámai helyzet kezeléséhez, az abban való gyakorlati helytálláshoz), ezért az említettek szerint a kábítás alkalmazása elfogadható.

A beteget körülvevő és komoly áldozatot vállaló emberek olykor abba a kísértésbe „eshetnek”, sokszor nem teljesen tudatosan, hogy a szenvedőt saját hivatásuk és megszentelődésük eszközének tekintsék. Az ember azonban ilyen, halálos körülmények között sem „csökkenthető”, még lelki értelemben sem, az eszköz szintjére; erre mindig figyelemmel kell lenni.

A szenvedő ember élete is emberi élet; vigyázni kell, nehogy idealizáljuk a szenvedést, vagy annak megtisztító-nevelő erejét, hiszen a fájdalom olykor a legnemesebb emberi képességeket is megbénítja.

Az olyan intézmények létrehozása, működése támogatandó, amelyek tartózkodnak a terápiás túlbuzgóságtól, szakszerű fájdalomcsillapító kezeléseket és teljes egészségügyi ellátást (pl. táplálást, folyadékellátást), együtt érző, tisztelet- és szeretetteljes gondoskodást nyújtanak, megadva a betegeknek a szükséges emberi segítséget és lelki vezetést.

Az embernek éreznie kell, személyre szóló meghívást kapott arra, hogy a szenvedésben – erőforrássá válva – tanúságot tegyen a szeretetről. E szolgálat nélkül a halál valóban emberhez méltatlan körülmények között következik be.

A szeretet azt az adó és elfogadó jelenlétet is jelenti, amely a haldokló emberrel figyelemből, megértésből, törődésből, türelemből, részvétből és önzetlenségből született közösséget hoz létre.

A védtelen, kiszolgáltatott, a születő és haldokló, beteg, szenvedő ember – a fogantatás pillanatától kezdve minden ember – méltóságteljes éléséért, örök életéért, testi-lelki egészségéért, békéjéért, boldogságáért ajánljuk szeretettel a fentiekben megfogalmazottakat, remélve, hogy segítségül szolgálnak az emberi életet fenyegető kihívásokra és a szenvedés összetett problémájára adható megfelelő, az emberi életet és méltóságot a fogantatás pillanatától a természetes halálig oltalmazó, az Életet választó, szolidáris válaszhoz.

Hámori Antal: A haldokló, beteg ember életének és méltóságának tisztelete az Egyház tanításában (az „eutanázia” problémája erkölcsteológiai szempontból, profán szakirodalmi és jogi kitekintéssel),  Bp. 2009. 345. (imprimatur: Erdő Péter)

Hámori Antal: Igazságosság, emberi méltóság, szabadság és felelősség, élet- és családvédelem, Bp. 2009. 122.

Hámori Antal: A humánembrió védelme erkölcsteológiai nézőpontból (Erkölcsteológiai Könyvtár 6. Sorozatszerkesztő: Tarjányi Zoltán), JEL Könyvkiadó, Budapest, 2008. 151.

Hámori Antal: Az életvédelem jogforrási alapjai, in Házasság és Család, Szerk. Horváth-Szabó Katalin, Bp. 2008. Új Ember K. (300) 130–159.

Hámori Antal: Az emberi reprodukcióra irányuló különleges eljárások erkölcsi és jogi aspektusai, in Szabadságra elhívatva az életért, Szerk. Hámori Antal–Rojkovich Bernadette–Szilágyi Szilvia, Bp. 2007. Magyar Katolikus Családegyesület (103) 65–75.

Hámori Antal, Életvédelem a katolikus Egyház jogrendjében világi jogi összehasonlítással (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae IV. Dissertationes 4 Moderatur Petrus Erdő), Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 2006. XVIII + 474 (imprimatur: Erdő Péter).

Hámori Antal, A magzatkorú gyermek élethez való jogának egyházjogi és világi jogi védelméről  (A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Az élet kultúrájáért című, a bioetika néhány kérdéséről szóló, 2003. évben meghozott körlevele kapcsán), in Biogenetika és etika (Sapientia füzetek 4.), Bp. 2005. Vigilia K. (109) 87– 107., Távlatok 14 (2004/4) (66) 454–463., Studia Wesprimiensia 6 (2004/I–II) 267–277.**

^* A szerző kánonjogász (Bp)

** A szerző a további vonatkozó irodalmát megtalálják honlapunkon.

Kopp Mária, Skrabski Árpád

MAGYAR LELKIÁLLAPOT
AZ EZREDFORDULÓ UTÁN

A boldogság nem állapot, hanem aktivitás.
(Arisztotelész)

Az életminőség fogalma és jelentősége a modern társadalmak központi célkitűzéseként fogalmazódott meg a XX. század második felében, amikor felismerték, hogy a gazdasági, fogyasztói verseny, növekedés gyakran kifejezetten káros az emberi személyiség fejlődése szempontjából. Az emberi agy, lélek, szervezet, az emberi társadalom saját evolúciós sikerének áldozatává vált. A tanulmány az egymástól gyakorlatilag függetlenül fejlődő szociológiai, pszichológiai és egészségtudományi életminőség-kutatás fő célkitűzéseit tekinti át, és ennek alapján kísérletet tesz a mai magyar társadalom életminőségének vizsgálatára. Az életminőség javítása szempontjából az anómiás, értékvesztett állapot csökkentése, a sokszínű nemzeti azonosságtudat erősítése meghatározó jelentőségű.

„A magyar népesség életminősége az ezredfordulón” c. kötetben az életminőség interdiszciplináris, magatartástudományi vizsgálatára tettünk kísérletet. (Kopp, Kovács, 2006)* A kötet alapvető célja a magyar népesség életminőségének bemutatása, az életminőséget meghatározó tényezők elemzése, mind a szociológiai, mind a pszichológiai, mind az egészségtudományi életminőség kutatások eszköztárát felhasználva.

Az emberiség egyik legősibb kérdése, hogy mi teszi az életet értelmessé, boldoggá, mi a jó, a teljes élet titka. Egészen a XX. század hatvanas éveiig ez a kérdéskör elsősorban a filozófusokat foglalkoztatta. Az orvosi, pszichológiai lexikonokban meg sem jelentek ezek a fogalmak. A mai életminőség-kutatások alapjaként mindenképpen hivatkoznunk kell Arisztotelész munkásságára, hiszen a mai pszichológiai életminőség-kutatás is innen eredezteti a gyökereit.

Lennart Nordenfelt, az egészség és életminőség összefüggéseinek kitűnő svéd kutatója Quality of Life, Health and Happiness (1993) című kötetében áttekinti ezt a filozófiai irodalmat, különösen Arisztotelész tételeit. Arisztotelész szerint az élet alapvető célja az eudaimonia, szó szerint az isteni kísérővel való azonosulás, ami megfeleltethető a boldogság mai fogalmának. A boldogság, ebben az értelemben nem állapotot jelent (amit az ember birtokolhat), nem is élményt, hanem aktivitást. Az emberi létezés alapvető célja az ember funkcióinak lehető legteljesebb gyakorlása. Arisztotelész szerint az emberi lény funkciói az erények, amelyek megkülönböztetik az állattól. Az az ember, aki aktívan és folyamatosan gyakorolja az erényeket, az eudaimoniát valósítja meg, azaz boldog. Megkülönbözteti az erények hierarchiáját is, ahol annál magasabb szintű egy erény, minél inkább megkülönböztet minket az állatoktól. (Arisztotelész: Nikomachosi etika)

     Az Arisztotelész-féle megközelítés a mai pszichológiai elméletek közül közel áll a Maslow-féle (1968) szükséglet-hierarchia modellhez, Erikson (1959) pszichoszociális fejlődéselméletéhez, vagy Allportnak (1961) a személyiség érettségével kapcsolatos elméletéhez. (Lásd részletesen Kopp, Berghammer 2004) Mindezekben az elméletekben közös, hogy az érett személyiség jellemzője az, hogy mennyire tudja megvalósítani önmagát, ahol a szükségletek hierarchiájában a legmagasabb rendű szükségletek túlmutatnak az egyénen.

Az embert épp az különbözteti meg az állatvilágtól, hogy magasabb szintű erkölcsi igényeinek, életcéljainak alá tudja rendelni ösztönös késztetéseit, bár a kettő egyensúlya mind a lelki, mind a testi egészség, jól-lét alapja. Ezt a gondolatot legegyértelműbben Victor Frankl (1996), az egzisztenciaanalízis megalapozója írta le. Szerinte a mai társadalomban egzisztenciális vákuum alakult ki, mert a társadalom éppen csak az anyagi szükségleteket elégíti ki, ám az értelem akarását nem teljesíti ki. Frankl abból indul ki, hogy a Maslow által feltételezett hierarchia helyett, amely szerint az ember csak akkor elégíti ki magasabb szintű igényeit, ha az alacsonyabb szintűek egyensúlyban vannak, azt tapasztalta, hogy „az élet értelme iránti igény és kérdés gyakran éppen akkor lángol fel, amikor valakinek nagyon rosszul megy. Ezt haldokló pácienseink éppúgy bizonyítják, mint a koncentrációs és hadifogolytáborok túlélői.” Azt a tényt akarom ezzel körülírni, hogy az emberi lét mindig is túlmutat önmagán, valamire, ami nem önmaga, valamire vagy valakire: egy értelemre, amit érdemes beteljesíteni, vagy egy másik emberi létre, amellyel szeretettel találkozunk. Egy ügy iránti szolgálatban vagy egy személy iránti szeretetben az ember önmagát teljesíti ki. Minél inkább feloldódik a feladatában, minél odaadóbb a partnerével szemben, annál inkább ember, annál inkább lesz önmaga. Önmagát megvalósítani tehát igazán csak abban a mértékben képes, amennyire megfeledkezik önmagáról és túllép önmagán. „Ez volt a lecke, amit Auschwitzból és Dachauból magammal hozhattam: leginkább azok voltak képesek határszituációkat átélni, akik nyitottak voltak a jövőre, egy feladatra, amely várt rájuk, egy értelemre, amelyet be akartak tölteni.” (Frankl, 1996)

A jólét és „jól-lét” összefüggései
a modern ipari társadalmakban

A felvilágosodás eszméinek hatására a tudományos, gazdasági fejlődést önmagában célként tűzték ki, és azt feltételezték, hogy a fokozódó „jólét” a „jól-lét”, well-being jelentős javulásával fog együtt járni. A XX. század során a gazdasági, ipari, anyagi fejlődés soha nem látott eredményeket ért el, és ma már olyan anyagi helyzetet tesz lehetővé az ún. „fejlett” társadalmak többsége számára, ami korábban elképzelhetetlen lett volna.

A nemzetgazdaság egy bizonyos jóléti szintjéig valóban javult az emberek „jól-léte”, azonban afölött már egyáltalán nem javult sem az Amerikai Egyesült Államok, sem Nyugat-Európa lakosainak elégedettsége, jól-léte, sőt az utóbbi évtizedekben az adaptáció zavaraiból eredő mentális tünetek és panaszok a civilizált világ országaiban egyre gyakoribbá váltak, és ez az életminőség rosszabbodását eredményezi, főleg a társadalom viszonylag rosszabb helyzetű rétegeiben. (Pikó, 2002) Gregg Easterbrook több könyvében, legutóbb a fejlődési paradoxon („The Progress Paradox”) című kötetben elemzi igen szellemesen azt a jelenséget, hogy miközben az életfeltételek folyamatosan javulnak a nyugati társadalmakban, az emberek egyre rosszabbul érzik magukat.

Mi lehet a magyarázata ennek az ellentmondásnak? Szervezetünk az ember megjelenése óta, de az általunk nagyjából ismert eddigi története során alakította ki azt az egyensúlyi állapotot, amely a nehézségekkel való megküzdésre, sőt folyamatos fejlődésre tette alkalmassá. Ennek a hatalmas időfolyamnak csupán elenyésző töredéke az az időszak, amelyet a modern életforma jellemez.

Az evolúciós pszichológia adja a legvilágosabb választ erre az életminőség szempontjából alapvető kérdésre. Míg az emberiség génjei évezredeken át a vadászó-halászó, illetve földműves életformához alkalmazkodtak, szervezetünk megtanult gyorsan reagálni a fizikai veszélyekre. Ma génjeink igen nehezen tudnak megbirkózni az utóbbi évszázadban tapasztalt igen gyors, és elsősorban pszichológiai válaszokat igénylő kihívásokkal. A kihívás alatt teljes életformaváltást kell értenünk, a korai anya-gyermek kapcsolat megváltozását, a lakóhelyi és munkahelyi környezet urbanizálódását, a nagycsalád értékátadó szerepének jelentős gyengülését, a tömegtájékoztatás norma- és értékközvetítő szerepének előtérbe kerülését. Mindezek a jelenségek az emberi adaptációs képességeket rendkívül súlyos, és korábban nem tapasztalt szakítópróbának teszik ki, ami az adaptáció zavaraiból származó egyensúlyvesztés pszichológiai és élettani következményeit eredményezi.

A „Where psychology meets physiology: chronic stress and premature mortality – the Central-Eastern European health paradox” (A pszichológia és az élettan találkozási pontja: krónikus stressz és idő előtti halálozás – a közép-kelet európai egészség paradoxon, Kopp M, Réthelyi J: Research Bulletin, 62,351–367) című cikkünkben olyan modellt javasoltunk, amely a különböző tudományterületeken más és más elnevezésekkel megjelölt, az adaptáció tartós zavarának jeleként kialakuló krónikus stresszállapot lényegi jellemzőire koncentrál. Ugyanazt a jelenséget a pszichiátria depressziónak, a pszichológia tanult tehetetlenségnek, vitális kimerültségnek vagy kontrollvesztésnek, a szociológia relatív deprivációnak nevezi. A lényeg azonban mindezen jelenségekben, hogy a modern életfeltételekhez való alkalmazkodás kudarca, elsősorban a lemaradó rétegekben az életminőség olyan fokú tartós romlásával jár együtt, amely nem csupán jelentős szenvedést jelent számukra, hanem alapvető szerepet játszik a korai egészségromlásban és az idő előtti halálozásban, de az egyre több gondot okozó szenvedélybetegségekben is.

Az utóbbi időben egyre több tanulmány emeli ki a krónikus stressz és depresszió közötti párhuzamot. A depresszió kialakulásában a gyermekkori, családi háttér, az egyén megbirkózási, coping képességei, szociális kompetenciája és az életesemények meghatározó szerepet játszanak. Mivel az önértékelés attól függ, hogy az ember milyen célokat tűz ki maga elé, mikor érzi magát sikeresnek, az én-ideál, a célok, értékek szerepe a depresszió megelőzése szempontjából alapvető.

Randolf Nesse (2004), az evolúciós pszichológia egyik legkiválóbb képviselője a „füstdetektor” elv segítségével mutatja be a mai ember helyzetét. A füstdetektor célja, hogy a tűz legelső jeleire felhívja a figyelmet, és akkor működik megfelelően, ha már a legkisebb füstöt is jelzi, annak árán is, hogy számos esetben tévesen ad pozitív eredményt. Szervezetünk ugyanígy reagál alarmjelzéssel a várható veszély első jeleire, ebben azonban a korábbi élményeknek, a szubjektív minősítésnek alapvető szerepe van. Az embert az állatvilágtól megkülönböztető jelenség, hogy a jövőben bekövetkező veszély előjeleire ugyanúgy vészreakcióval válaszolhatunk, mintha a veszély jelenvaló lenne. A modern világ gyakran igen nehezen kiszámítható körülményei között, a tömegtájékoztatás negatív üzenetei hatására, vagy a kevés biztonságot adó gyermekkori fejlődés eredményeként igen sokan reagálnak ilyen téves pánik-, veszélyreakciókkal a bizonytalanság, betegség, társadalmi lemaradás gondolatára.

A verseny, a valóban soha nem látott gazdasági fejlődés eredményeképpen olyan társadalmak jöttek létre, amelyek csak nagyon korlátozottan felelnek meg az emberi személyiség, az önálló, környezetét alakító, kreatív alkotó ember fejlődésének, sőt, a „fogyasztói” embertípus szinte nagyipari előállításának kedveznek. Modern paradoxon, hogy az érett személyiség nem ideális fogyasztó, az ideális fogyasztó a kapcsolataitól, céljaitól megfosztott, magányosan szorongó ember. A fogyasztói társadalom ideálja az infantilis személyiség, akinek jellemzői: bizalmatlanság, sőt ellenségesség, unalom, öncélú izgalomkeresés, erőszak, agresszivitás, mint szorongásoldás. Az az ember, akinek nincsenek hosszú távú céljai, aki nem bízik senkiben, és a kapcsolatokat is fogyasztási cikknek tekinti, a legkönnyebben manipulálható, befolyásolható.

Az életminőség változása Magyarországon
1988 és 2006 között

A tanult tehetetlenség lelkiállapota és élettani következményei magyarázzák, hogy különösen a gyorsan átalakuló társadalmakban, mint Magyarországon az elmúlt évtizedekben az életminőség romlásának rendkívül súlyos példáját láthatjuk. Az életminőség romlásában meghatározó szerepet játszik a krónikus stressz, amelyet legmegfelelőbben a depressziós tünetegyüttessel mérhetünk. Saját vizsgálataink eredményei szerint a Beck Depresszió-skálával vizsgálva 1988-ban még csak a felnőtt magyar népesség 2,7%-a panaszkodott súlyos, feltétlenül kezelésre szoruló, a Beck Depresszió-skála (BDI) szerint 25 pont feletti depressziós tünetegyüttesről. Ez az arány 1995-ben (ugyanezzel a skálával mérve) már 7,1%-ra emelkedett, és ugyanezt az arányt találtuk a 2002-es felmérésünk során is.

2002-ben a felnőtt magyar népesség 13%-a, tehát körülbelül minden tizedik ember szenvedett súlyos, a BDI szerint 18 pontnál magasabb pontszámmal jellemezhető depressziós tünetegyüttestől, amely már betegségnek tekinthető, és alapvetően akadályozza a munkavégzést és a családi élet egyensúlyát is. Valamennyi betegség közül az emberek a depressziós állapotot tartják saját maguk, családjuk, környezetük számára a leginkább megterhelőnek; ez az állapot akadályozza legnagyobb mértékben a munkaképességünket, családi és más társas kapcsolatainkat, kikapcsolódásunkat. Ugyanakkor ebben a tekintetben legszembetűnőbb a társadalmi igazságosság hiánya, a nyolc osztálynál kevesebbet végzettek közel 40%-a, a nyolc osztályt végzettek 22%-a, tehát minden ötödik ember szenved ilyen lelkiállapottól, míg a diplomásoknak csak a 4%-a, az érettségizetteknek 6%-a. Tehát nem mondhatjuk azt, hogy a magyarok általában depressziósabbak, mint más országok népei, viszont a leszakadó rétegekben, az állandó krónikus stressz, bizonytalanság állapotában élők között rendkívül magas a negatív hangulati állapot, és az ezzel együtt járó negatív életminőség.

A most befejezett követéses vizsgálatunk első eredményei szerint 2002 és 2006 között, ugyanazoknál az embereknél, rendkívül megnőtt a már kezelésre szoruló depressziós tünetegyüttes gyakorisága. Míg ez az érték 2002-ben 13,5% volt, mind a teljes népességet képviselő mintában, mind azok között, akik beleegyeztek az utánkövetésbe, 2006-ra ez az arány 18%-ra változott, 4,5%-kal emelkedett. Ennek megfelelően, míg 2002 tavaszán a megkérdezettek 71%-ának egyáltalán nem voltak depressziós panaszai, a mostani kikérdezés során közülük már csak 67% volt lelkileg egészségesnek tekinthető. Érdekes módon, a depressziós tünetegyüttes viszonylag nagyobb mértékben emelkedett a férfiak között. Míg a férfiak körében 2002-ben 11% volt a közepesen súlyos és súlyos depressziósok aránya, ez az arány 2006-ban, ugyanazok között a férfiak között 16%-ra emelkedett, a nők esetében ez az arány 2002-ben 15% volt, 2006-ban 19%.

Az, hogy a teljes népesség 67%-a nem depressziós, lelkileg egészséges, egyben azt is jelenti, hogy a mai magyar népesség mintegy egyharmada szenved olyan, az életminőséget jelentősen rontó tünetegyüttestől, amely a korai halálozás szempontjából is igen jelentős veszélyeztető tényező (Kopp, 2001, 2003). Igen fontos tehát, hogy mindent megtegyünk a mai magyar drámai egészségromlás hátterében kimutatható krónikus stressz, depressziós tünetegyüttes felismerése és minél korábbi megelőzése, kezelése érdekében.

Az életminőség romlása és a krónikus stressz összefüggése

Ma a világon 450 millióra becsülik a lelki betegek számát, négy ember közül egy szenved élete során valamilyen, az életminőséget jelentősen rontó lelki betegségben. A munkaképesség-csökkenés leggyakoribb oka a depresszió, ez a megbetegedés ma negyedik a tíz legnagyobb társadalmi terhet jelentő betegség közül, de az előrejelzések szerint 20 éven belül a második helyre fog kerülni a sorban. Az egész világon közel 70 millió ember és környezete szenved alkoholfüggőségben, 10-20 millió ember kísérel meg öngyilkosságot évente, közülük egymillióan – közöttük serdülők és fiatalok – halnak meg öngyilkosság miatt. A WHO előrejelzések szerint a 2000 utáni évtizedben az egészségügy legsúlyosabb problémái a lelki betegségek, ezen belül is a depresszió és következményei lesznek (Murray, Lopez, 1996).

A stressz – kihívás – alapvető a fejlődéshez, ha folyamatosan képesek vagyunk megbirkózni a nehézségekkel. Ezért a megbirkózás, „coping” a stressz ikerfogalma, a stresszelmélet egyik legfontosabb összetevője. A stressz akkor válik kórossá, ha nem vagyunk képesek megbirkózni az újszerű, veszélyeztető helyzettel; illetve a krónikus stressz, a kimerülés fázisa egyértelműen károsító hatású. A modern stresszelmélet kulcsfogalma a kontrollvesztés. Az, hogy egy nehéz, újszerű élethelyzet milyen reakciókat vált ki, alapvetően az egyén megbirkózási készségeitől függ. Fontos hangsúlyozni, hogy az ember esetében nem egyszerűen alkalmazkodásról van szó, hanem arról, hogy céljaink megvalósítása során hogyan tudunk megküzdeni a nehézségekkel – ezt nevezzük allostázisnak Ha kialakul a sikeres megküzdés, megbirkózás képessége, egyre nehezebb célokat tűzhetünk magunk elé: az eredményesség élménye fokozza énerőnket, kompetencia élményünket, hatékonyságunkat.

Amennyiben az érzelmileg negatív helyzetet aktivitással kontrollálhatatlannak, megoldhatatlannak minősítjük, vagy azért, mert nem ismerjük a helyes megoldást, vagy mert az ehhez szükséges cselekvésre nem érezzük képesnek magunkat, szorongással reagálunk. Ha ismételten nem vagyunk képesek a negatív helyzetek megoldására, a „tanult tehetetlenség” (Seligman, 2004) állapota alakulhat ki, amelyet a depresszió legjobb modelljének tekintenek.

A tartós, hosszan tartó kontrollvesztés élménye elkerülhetetlen, érzelmileg negatív helyzetekben, a reménytelenség, magárahagyottság érzése a későbbi helyzetekre is áttevődik, és kimutatható élettani változásokkal is jár.

A veszélyeztetettséget fokozza a kora gyermekkori szeparáció az anyától. A korai szülővesztés, negatív családi légkör, gyermekkori bántalmazás fokozza a „tanult tehetetlenség”, a depressziónak megfelelő lelkiállapot kialakulását. A depresszió úgynevezett szociális stresszmodellje szerint a korai anya-gyermek kapcsolat zavara a depresszió iránti fokozott sérülékenységhez vezet. A kötődéselmélet ezen a modellen keresztül bizonyítja a biológiai és pszichológiai tényezők igen szoros összefüggéseit. Ennek a jelenségnek a kitűnő áttekintését adja Keverne fejlődésbiológiai és fejlődéslélektani tanulmánya, amely azt elemzi, hogyan vált az emberi agy saját evolúciós sikerének áldozatává a modern társadalomban (Keverne, 2004).

A tanult tehetetlenség mellett egy másik fogalom az úgynevezett tanult leleményesség, sikeresség, eredményesség, tanult optimizmus vált a mai, pozitív pszichológia egyik központi fogalmává. (Pikó, 2004) Ennek a készségnek az elsajátítása szintén a nevelés, az önnevelés eredménye (Seligman, 2004). A pozitív pszichológia nemzetközileg elismert képviselője a Chicagói Egyetem professzora, Csikszentmihályi Mihály (1997), akinek az optimális élménnyel, bevonódással kapcsolatos kitűnő könyvei gyakorlati eszközöket nyújtanak a tanult eredményesség, forrásgazdagság eléréséhez.

Az életminőség fogalmának megjelenése
a modern „jóléti” államok alapvető célkitűzéseként

Ezeknek a felismeréseknek a hatására fogalmazták újra a társadalom alapvető céljait mind az USA-ban, mind Nyugat Európában azzal, hogy a fejlődés célja nem a mindenáron való gazdasági növekedés, hanem az emberek jól-létének, életminőségének javítása. (Berger-Smitt, Noll, 2000) Ez a felismerés igen jelentős fordulatot jelez, annak felismerését, hogy a társadalmi fejlődés központjában az embernek kellene állnia, az emberi személyiség fejlődése támogatásának, és ne a gazdasági erők játékszere legyen a fejlődés. Míg a fizika, orvostudomány, biológia felismeréseit már sok szempontból sikerült az ember szolgálatába állítanunk, a társadalomtudományi kutatás a korábbiakban alapvetően a jelenségek leírására korlátozódott. Így alakulhatott ki, hogy mintegy „kísérleti állattá” váltunk egy világméretű laboratóriumban, ahol a játékszabályokat a gazdasági, fogyasztói érdekek mozgatják és nem az ember alapvető érdekei. Ma már számos előrejelzés, többek között a Római Klub figyelmeztetései jelzik, hogy az emberiség rövid időn belül elpusztíthatja önmagát, ha nem változtat a környezetszennyezés, fegyverkezés, urbanizáció jelenlegi trendjein.

A nyugati államokban a deklarációk szintjén az 1960-as évektől megjelent az életminőség javításának célkitűzése, amit többen Johnson elnök 1964-es, az elnöki kampányban tett kijelentésétől eredeztetnek, amely szerint „céljaink elérését nem mérhetjük bankszámlánk nagyságával, csak az emberek életminőségének javulásával”. (Nordenfelt, 1993) Ez a célkitűzés azóta a jóléti államok alapvető jelszavává vált, ami elsősorban a kutatókra gyakorolt jelentős hatást. Egymással szinte párhuzamosan indult meg az „életminőség” – az ebben a formában új fogalom – kutatása a szociológia, pszichológia és az orvostudomány területén. Mindhárom területen könyvek és könyvtárnyi irodalom jelent meg azóta az életminőség vizsgálatáról, azonban megdöbbentő módon a három terület szinte teljesen elkülönülten fejlődött, a kutatók gyakorlatilag nem idézik egymást, nem építenek egymás eredményeire, nem ismerik egymás munkáit.

A szociológiai életminőség-kutatás az egyes országok, régiók, társadalmi rétegek életminőségét vizsgálja. Erre a célra igen jelentős nemzetközi központokat hoztak létre, amelyek azonos módszerekkel elemzik az egyes országok életminőségét, és elsősorban ennek összefüggéseit az értékekkel, anómiával, az utóbbi évtizedekben az úgynevezett társadalmi tőke jellemzőivel. (Berger-Schmitt, Noll, 2000, Helliwell, Putnam, 2004) Ezek a vizsgálatok, mivel igen széles körű populációs felméréseken alapulnak, viszonylag igen rövid, az élettel való elégedettségre, boldogságra vonatkozó kérdésekkel vizsgálják az életminőséget, és gyakorlatilag azonosítják a szubjektív jól-lét fogalmával. Ilyen folyamatos, rendszeres időközönként ismétlődő vizsgálatok a „General Social Survey” az Egyesült Államokban, az Eurobarométer  az Európai Unióban. A szociológiai kutatás alapművei Campbell (1976): „The Quality of American Life”, Andrews és Withey (1976): „Social Indicators of Well-Being” című kötetei. Az életminőség szociológiai kutatását összefogó nemzetközi társaság az International Society for the Study of Quality of Life (ISSQOL) (Szabó, 2004). Bár a szociológiai életminőség-vizsgálatok természetesen nagy hangsúlyt fektetnek az objektív tényezők vizsgálatára is, elsősorban az amerikai irányzat a szubjektív ítéletet tekinti valóban életminőség-mutatónak, míg az objektív társadalmi-gazdasági, demográfiamutatók háttértényezőként szerepelnek. Argyle (1996) a szubjektív jól-lét három komponensét különíti el, az elégedettséget, a pozitív érzelmeket és a negatív érzelmek hiányát.

Magyarországon Hankiss Elemér és Manchin Róbert igen korán bekapcsolódtak ezekbe a vizsgálatokba: elsősorban az értékek és az életminőség összefüggéseit vizsgálták és vizsgálják. (Hankiss és munkatársai, 1982, 1984, 1978, Hankiss, Manchin, 1976, 1977, Manchin, 1976. Andorka Rudolf (1990, 1992, 1996) kutatásainak folytatásaként a Közgazdasági Egyetem Szociológia Intézetében folynak ma is szociológiai életminőség-kutatások. (Lengyel, Hegedűs, 2002, Lengyel, Janky, 2002, Utassy, 2000).

Az életminőség pszichológiai vizsgálatának háttere az úgynevezett pozitív pszichológiai irányzat, amelynek megalapozói Martin Seligman, Csíkszentmihályi Mihály, Ed Diener. (Diener és munkatársai, 1999, Seligman, 2002, 2004, Csíkszentmihályi, 1977) Az irányzat szakít a korábbi negatív, elsősorban a pszichopathológia vizsgálatára koncentráló szemlélettel és az emberi psziché erősségeinek feltérképezését, törvényszerűségeink vizsgálatát tartja alapvetőnek. Így tehát a tünetek és panaszok helyett az életminőség, a pozitív életminőség fogalma került a középpontba. A pszichológiai életminőség-koncepció erősen épít az Arisztotelész-féle boldogság-koncepcióra. Seligman (2002) „Authentic happiness” című kötete az életminőség vizsgálatának, amelyet a boldogsággal azonosít, három szintjét különíti el.

Az első szint a „pleasure”, gyönyör, élvezet szintje, a hedonikus boldogságelképzelés célkitűzése. Bár ez a szint is igen fontos a testi-lelki egyensúly fenntartásához, de ez önmagában még csupán az állati, ösztönös késztetések szintjének felel meg. A modern társadalom igen gyakran egyedül ennek a szintnek az elérését tekinti boldogságnak, ez magyarázza a drog, alkohol – átmeneti csúcsélményt, kellemes élményeket előidőző – használatának járványszerű terjedését a modern társadalmakban, főleg a fiatalok között. Ez a boldogságkeresés megegyezik Huxley Szép új világának szóma-boldogságával, a szerek hatására a vezetők totális diktatúrája valósítható meg, miközben a szómával boldogított tömegek a „fools paradise”, az ostobák paradicsomának elkábított hamis világában boldognak képzelik magukat. Ez a boldogság azonban nem felel meg az ember valódi lényének: nem a személyiség érettségének, hanem regressziójának az állapota.

A boldogság második szintje a bevonódás, elkötelezettség, amikor az ember teljesen feloldódik, a legmagasabb szintű élményt éli át egy feladat teljesítése közben. Ezt az állapotot nevezi a magyar nyelv ihletnek a művészek esetében. Csíkszentmihályi Mihály azt vizsgálta, hogy a legkülönbözőbb, örömmel végzett feladat adhat ilyen boldogságélményt, ez a titka az eredményes tanulásnak, hatékony teljesítménynek. Ezt az optimális élményt nevezi Csíkszentmihályi flow-élménynek, áramlatnak, amelynek elektroenkefalográfiai korrelátumai is mérhetőek. (Csíkszentmihályi, 1997)

A boldogság harmadik szintje az értelmes élet, az élet értelmének keresése, ez felel meg az Arisztotelész-féle eudaimionnak, valódi boldogságnak, ami nem élmény, nem állapot, hanem aktivitás. A boldogságnak ezt a szintjét az önelfogadás, életcélok, a személyes növekedés, a másokkal való pozitív kapcsolatok és az autonómia jellemzik. Míg a hedonista boldogságélmény nem áll kimutatható kapcsolatban az egészségi állapottal, az élet értelmével jellemezhető boldogság nemtől, életkortól és szociális helyzettől függetlenül lényegesen jobb egészségi mutatókkal jár együtt. (Ryff és munkatársai, 2004)

A pozitív érzelmi állapot nem azonos a negatív érzelmi állapot hiányával. Barbara Fredrickson (2004) a pozitív érzelmek „broaden and build”-elmélete szerint míg a negatív érzelmi állapot beszűkíti a gondolkozásunkat, és csak az adott helyzet elkerülésére koncentrál, a pozitív érzelmek növelik az ember aktivitási repertoárját, érdeklődését, nyitottságát, kreativitását. Míg a negatív érzelmek rombolnak, a pozitív érzelmekre építeni lehet új emberi kapcsolatokat, ideákat: az ember személyes forrásgazdagságát javítják. Saját kísérletei szerint a negatív érzelmekre is szükség van, de legalább 3:1 arányban több pozitív érzelmet kell átélnünk ahhoz, hogy életminőségünk pozitív legyen. (Fredrickson, 2004) Grastyán Endre professzor akadémiai székfoglalójában a játék alapvető fontosságáról beszélt a lelki és testi egészség erősítése szempontjából. Ezzel a legmodernebb pozitív pszichológiai gondolatokat vetítette előre.

A fentiek értelmében a pszichológiai életminőség-vizsgálatok a már jól bevált és széles körben alkalmazott pszichológiai kérdőíveket is alkalmazzák az életminőség vizsgálatára. Joseph Sirgy (2002) The Psychology of Quality of Life című kötete az életminőség pszichológiájának kognitív és érzelmi mutatóit és szintjeit tekinti át.

Az egészséggel összefüggő életminőséget az alábbiak szerint definiálhatjuk: Az egészséggel összefüggő életminőség azt vizsgálja, hogy a személy hogyan értékeli és mennyire elégedett jelenlegi funkcióival (tevékenységeivel és életvezetésével), ahhoz viszonyítva, hogy mit tart lehetségesnek vagy ideálisnak.

Egy másik definíció – amely szorosan összefügg az adaptációval: Az egészséggel összefüggő életminőség azon fizikai és pszichológiai jellemzők összessége, amelyek meghatározzák, hogy a személy mennyire érzi képesnek magát és talál örömöt tevékenységeiben és életvezetésében.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1946-os meghatározása szerint az egészség a teljes testi, lelki és társadalmi jól-lét és nem egyszerűen a betegségek vagy fogyatékosságok hiánya. Ez a megfogalmazás egyértelművé teszi, hogy az egészségnek több dimenziója van: ezek a testi egészség, a lelki egészség és a társas, szociális, társadalmi egészség (Pikó 1996; Pikó, 1999). Az egészségnek ez a dimenzionalitása jól tükrözi a biopszichoszociális szemléletet is. Az életminőség-mutatók jól követik az egészségi állapot három fő dimenzióját: a biológiai (fiziológiai, testi) struktúrát, a pszichés/mentális állapotot és a szociális/társas funkcionálást (Bowling, 1996). E dimenziók alapján értelmezhetővé és empirikusan megragadhatóvá válik az egészség, ami közelebb visz bennünket az életminőség fogalmához:

Testi egészség: a betegségtől mentes testi állapotot jelenti, egészséges szív-érrendszeri, gyomor-bélrendszeri, izom- és csontrendszeri és más szervrendszeri működéssel, ellenálló immunrendszerrel, éles érzékszervekkel és gyors reagálóképességgel rendelkezünk a balesetek elkerülésére. Ide tartozik az egészségvédő életvezetés, amely a fizikális egészség megőrzéséhez alapvető: a rendszeres testmozgás, egészséges táplálkozás, megfelelő alvás, valamint az önkárosító magatartásformák, a dohányzás, kóros alkoholfogyasztás, más drogok elkerülése.

Pszichológiai egészség: általános jól-lét, önmagunk elfogadása, intelligencia, jó memóriaműködés, világos gondolkozási képesség. A lelki egészség feltételei: az eredményes megbirkózási készségek, érzelmi stabilitás, kreativitás, nyitottság, a személyiség és az azonosságtudat életkornak megfelelő érettsége.

A társas, társadalmi egészség: jó személyközi, interperszonális kommunikációs készségek, a bizalom képessége, tartalmas emberi kapcsolatok barátokkal és a családdal, az intimitás képessége, nehéz élethelyzetekben erős szociális háló. Szorosan összefügg a kulturális-társadalmi tényezőkkel, mint a társadalmi-gazdasági helyzet, végzettség, az etnikai, vallási hovatartozás, kulturális, nemi és hivatásbeli azonosságtudat.

Mint az eddigiekben láttuk, az életminőség vizsgálata és modelljei, amelyek eredetileg abból a célból indultak, hogy a népesség jól-létét fokozzák, optimalizálják, vagy legalábbis ehhez segítséget nyújtsanak, nagymértékben szétszakadtak tudományterületek szerint. Így éppen az alapvető célt, a társadalom jól-létének egységes elvek szerinti megértését és a beavatkozás hatékony szintjeinek megtervezését csak korlátozottan, külön-külön tudományterületenként szolgálják.

A magyar népesség életminősége a rendszerváltás óta

Az emberiség történetében is rendkívüli az a kísérlet, amelynek átélői, alakítói, bizonyos értelemben elszenvedői vagyunk az utolsó tizenöt év során. Hiszen azzal, hogy a demokrácia politikai, jogi alapjai megteremtődtek, még egyáltalán nem alakult ki a demokratikus társadalom, még kevésbé a demokratikus lelkiállapot. A demokráciának elsősorban és alapvetően az emberek lelkében kell kiépülnie. Csak akkor beszélhetünk valódi demokráciáról egy társadalomban, ha a népesség meghatározó hányada lelkében demokrata.

Régiónkban a diktatúra vezető rétege lépésről lépésre engedte ki – látszólag – a hatalmat a kezéből, így természetszerűen befolyásolhatta az események menetét. Látszólag bársonyosan, könnyű szüléssel jött világra a demokratikus Magyarország. Kérdés azonban, hogy mindez mit jelent az életminőség szempontjából, mi zajlott le a lelkünkben az elmúlt 19 év alatt?

Ha a demokrata lelkiállapotát próbáljuk meghatározni, Bibó István gondolatai alapvetőek. Bibó István szerint a demokrata nem fél. A félelem alapvető ösztön, a túlélés feltétele. Veszély észlelésekor természetes az a reakciónk, hogy szembeszállunk vele, vagy elmenekülünk. Ha nem élnénk át félelmet veszélyek közeledtére, teljesen kiszolgáltatottá válnánk. Akinek hiányzik a hőérzete, könnyen megég a keze.

Mire gondolt Bibó? Az általa felhozott példák alapján nyilvánvaló, hogy az állítás lényege az, hogy a demokratát nem lehet megfélemlíteni. Ugyanennek az állításnak a másik oldala, hogy nem demokratikus az a társadalom, az a politika, amely a megfélemlítés eszközeivel próbálja hatalmát megtartani. A diktatúra a totális megfélemlítés rendszere.

A magyar társadalom jelentős hányada ma is megfélemlítetten él. A megfélemlítettség görcse ott munkál szinte mindannyiunkban, legalábbis a 30 évnél idősebbek lelkében. Nézzünk erre egy ma aktuális, megdöbbentő példát. A történészek vizsgálatai szerint Budapest ostroma alatt a megerőszakolt nők száma, a nemibeteg-gondozók és a tisztiorvosok adatai alapján 50 ezer és 200 ezer között mozgott. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa, hiszen aki tehette, nem fordult orvoshoz. A fegyveres önvédelmet a szovjet hatóság nem ismerte el mentő érvként, így a feleségüket, lányukat védő férfiakra halálbüntetés vagy jó esetben 30 évi börtön várt. A nemi erőszak háborús bűntett, ma Hágában vizsgálják a délszláv háború nemi erőszakkal vádolt elkövetőit. A tetteket az egész civilizált világ megvetése és elítélése övezi. Nálunk a kérdés politikai tabu volt 45 éven át, és a megfélemlítés súlya alatt gyakorlatilag ma is az. A magyar értelmiség többsége 17 évvel a rendszerváltozás után még ma is tudatalattijába fojtja a megfélemlítés diktatúráinak iszonyatát. A nemi erőszak áldozatai közül egyedül Polcz Alaine vállalta az elviselhetetlen trauma feltárását Asszony a fronton című könyvében. Pedig az ő útja lenne az egyetlen út az áldozatok, az áldozatok családjai, az ország lelki gyógyulása felé.

Buda Béla elemezte több kitűnő tanulmányában, hogy a magyar lelkiállapot nyomorúságainak mélyén a titkok szerepe meghatározó. A két egymást váltó diktatúra megfélemlítése olyan légkört teremtett, hogy „soha, sehol, senkinek”, legfeljebb a legszűkebb családi körben beszéltek a kivégzettek gyermekei, a megerőszakoltak, kitelepítettek, a végletesen megalázottak, az egyetemekről kizártak, a vallásuk miatt üldözöttek. És akkor a határainkon kívül rekedtek sorsáról még nem is beszéltünk.

Saját közvetlen baráti, munkatársi körünkből kettőnek végezték ki az édesapját ártatlanul. Megszámlálhatatlan azoknak a száma, akiket börtönbe zártak, kitelepítettek, kiváló teljesítményük ellenére évekig nem kerülhettek egyetemre, a 80-as évekig nem kaptak útlevelet, folyamatosan súlyos hátrányos megkülönböztetést szenvedtek. Nem panaszáradatra van szükség, hanem a jelenségek feltárására, a megfélemlítettség helyett a valóság kimondására, hogy ne erősödhessen meg újra a jogsértések és megfélemlítés láthatatlan hálója felettünk. Ha nem teszünk meg mindent, a legsúlyosabb jogsértések is bekövetkezhetnek és bekövetkeznek újra.

A megfélemlítéssel kialakult az értékvesztés, az anómia, a bizalmatlanság, a kisszerű versengés, a rivalizálás légköre. Az ellenséges, értékvesztett, senkiben sem bízó ember manipulálható a legkönnyebben. Minél depressziósabb, szorongóbb, agyonhajszoltabb, megfélemlítettebb, annál könnyebb a negatív érzelmek biztos csapdáiba keríteni. Aki negatív érzelmi állapotban van, ösztönösen elkerülő magatartást tanúsít, a „csak rosszabb ne jöjjön” az alapvető motivációja. Így a tartós negatív érzelmi állapot, a szorongás és depresszió a megfélemlítés legbiztosabb alapja.

A negatív életminőség gyakorisága
a magyar népesség körében

1988 és 1995 között, a társadalom rendkívül gyors átalakulása a lelki egészség mutatóinak jelentős rosszabbodásával járt együtt, elsősorban a lemaradó rétegekben. A súlyos depressziósok aránya 2,9%-ról 7,6%-ra emelkedett. Különösen drámai volt a változás Nógrád és Borsod-Abaúj-Zemplén megyékben, ahol az erőltetett nagyipar megszűnése a legnagyobb mértékű rosszabbodást eredményezte. Mindkét megyében a depressziós pontszám átlagértéke magasabb volt 10-nél, tehát a megye népességét depressziós lelkiállapot jellemezte.

1995 és 2002 között a negatív tendencia megfordult, különösen az ország régiói közötti különbségek mérséklődtek, és megnőtt azok aránya, akik egyáltalán nem tekinthetőek depressziósnak. Azonban még 2002-ben is jelentősen magasabb értékek jellemezték a depresszió átlagértékénél Nógrád, Szabolcs-Szatmár és Borsod-Abaúj-Zemplén népességét. A depresszióértékek legalacsonyabbak Fejér és Győr-Moson-Sopron megyékben voltak.

A reménytelenség ugyan a depresszió fontos összetevője, de mégis bizonyos értelemben független a depressziótól. Míg a depresszió állapotfüggő, változó tünetegyüttes, a reménytelenség tartósabb lelkiállapot jellemzője lehet. A reménytelenség szorosan összefügg a kimerültséggel, döntésképtelenséggel, elégedetlenséggel. A legmagasabb reménytelenség-értékeket Nógrád, Borsod-Abaúj-Zemplén, Békés, Baranya és Tolna megyékben tapasztaltuk, amíg a legalacsonyabb értékeket Győr-Moson-Sopron, Komárom-Esztergom, Vas és Fejér megyékben találtuk. Ez a sorrend ugyan igen hasonló a depressziós tünetegyüttes pontszámának sorrendjéhez, azonban vannak jelentős eltérések is. Például Szabolcs-Szatmár megye kevésbé reménytelen, mint depressziós, míg a dél-dunántúli megyék reménytelenebb átlagértékeket mutatnak, mint amennyire depressziósak.

A legmagasabb szorongásértékeket Szabolcs-Szatmár-Bereg, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyékben, a legalacsonyabb értékeket Vas, Győr-Moson-Sopron és Fejér megyékben találtuk.

A pozitív érzelmi állapot fontossága

A negatív érzelmekkel szemben a pozitív érzelmek nyitottságot, kezdeményezőkészséget, pozitív életcélokat, az élet értelmébe vetett hitet, mások megértésének és elfogadásának igényét jelentik. Mivel az ilyen lelkiállapotú ember igen nehezen félemlíthető meg, a demokrácia fejlesztésének alapja a pozitív, nyitott lelkiállapot megteremtése. Alexis de Tocqueville az amerikai demokráciáról írott meghatározó könyvében ezt az attitűdöt mutatja be. Amerika egyedülálló helyzetét sok tekintetben magyarázhatja, hogy ide eleve a vállalkozó kedvű, a jövő érdekében komoly áldozatot és bizonytalanságot vállaló kivándorlók érkeztek, mint Matolcsy György kitűnően elemzi Amerikai birodalom című könyvében. Másrészt az államvezetés is mindent megtett egy új „amerikai nemzeti büszkeség” ápolására ebben az „etnikai olvasztótégelyben” (cf. Sollors W. ed., 1996, Theories of Ethnicity. Macmillan Press Ltd.). Az amerikaiak körében természetes a nemzeti színű alsónadrág vagy nyakkendő – Teller Ede is ezt viselte a Fehér Házban vagy a Science-ben közölt egyik legutolsó fényképén.

Míg a negatív érzelmek rombolnak, a pozitív érzelmekre építeni lehet, új emberi kapcsolatokat, ideákat, az ember személyes forrásgazdagságát, életminőségét javítják.

A WHO jól-lét életminőség-skálája szerint a 18 évnél idősebb magyar népesség 22%-át jellemzi teljes jól-lét, pozitív életminőség; minden második ember lelkileg egészségesnek mondta magát, további 23%-ot jellemez csökkent lelki jól-lét és csupán 5% minősítette életminőségét teljesen negatívnak. A megyék közül Vas és Győr-Moson-Sopron megye lakói minősítik életminőségüket legpozitívabbnak.

Vizsgálataink eredményei alapján faktoranalízissel kimutattuk, hogy gyakorlatilag mindenkiben együtt megvan kétféle faktor, amelyek közül a pozitív oldalt önazonosság faktornak, a negatív oldalt értékvesztés faktornak nevezhetjük, csak az arányok igen különbözőek. Ennek az a rendkívüli jelentősége, hogy szinte mindenkiben ott van a lehetőség a pozitív irányú fejlődésre is. Az önazonosság biztosítja a legfontosabb védelmet a megfélemlítés, a manipulációk ellen. Ez a demokraták alapvető jellemzője. Összetevői a koherencia, az élet értelmébe vetett hit, erős társas kapcsolatok, bizalom, együttműködési készség, tolerancia, hatékony megküzdési készségek.

A koherencia, az élet értelmébe vetett hit meghatározó
jelentősége a pozitív életminőség szempontjából

Antonovsky (1993) salutogenezis-modellje szerint a koherencia annak átélése, hogy az embernek van helye és szerepe a világban és a társadalomban, hogy a velünk történő események értelemteliek, kihívások, amelyeknek megoldására képesek vagyunk. A koherencia a személynek saját magával és a világgal szemben tanúsított és átélt beállítódása, annak a biztonsága, hogy a minket körülvevő és a bennünk megnyilvánuló világ kiszámítható, és az események nagy valószínűséggel befolyásolhatóak. Ebben a modellben a krízisek, nehézségek nem elkerülendő nehézségek, mert alkalmasak arra, hogy általuk a személyiségfejlődés magasabb szintjére jussunk. Ez a lelkiállapot ellentéte a „tanult tehetetlenségnek”: a „tanult forrásgazdagság” állapota, ami az ún. pozitív pszichológia alapfogalmává vált. Az általunk használt kérdőívet Richárd Rahe „az élet értelme” kérdőívnek nevezi, amely a koherenciához igen hasonló koncepciót vizsgál (Rahe, 2002), azonban magában foglal az élet transzcendens értelmére vonatkozó kérdéseket is, mint pl. „Úgy érzem, életem egy nagyobb terv része”, „Az értékeim és hitem vezérelnek mindennapjaimban”. (Skrabski és munkatársai, 2004, 2005)

A koherencia-élmény magában foglalja a sikeres megküzdés, megbirkózás képességét, azonban ennél többet jelent. Azt a képességet és biztonságot jelenti, hogy a személy bízik benne, hogy változó körülmények között mindig képes lesz megfelelő erőforrásokat mobilizálni, adott esetben nem csupán saját erőforrásokat, hanem a külső segítségben, a kölcsönösségben is bízhat, így erős „társadalmi tőkével” rendelkezik. Érdekes módon, a koherencia mértéke nem tér el jelentősen az egyes magyarországi régiók között, magas koherencia-érték jellemzi a magyar társadalom egyharmadát, a nők 32%-át, a férfiak 28%-át. (Skrabski, 2003) Az élet értelmébe vetett hitet életkortól, nemtől és iskolázottságtól szinte független lelki és testi egészségi védőfaktornak találtuk. Ez azt jelenti, hogy azonos életkörülmények között a társadalmi átalakulás negatív hatásai sokkal kevésbé érintik azokat, akik úgy érzik, életüknek van értelme. Az ilyen ember lélekben valóban demokrata. Akire ez a lelkiállapot jellemző, ugyanolyan egészséges marad alig iskolázott parasztemberként, mint a legmagasabb végzettségű egyetemi professzorként.

A magyar társadalom átalakulása során, miközben új gazdasági és politikai feltételekkel kell megbirkóznunk, vizsgálataink eredményei szerint rendkívül szoros összefüggés mutatható ki a koherencia-érzés és az életminőség-mutatók között. Az átlag feletti koherenciával rendelkezők, miután az adatokat életkor, nem és iskolázottság szerint kontrolláltuk, tízszer nagyobb valószínűséggel minősítették jónak egészségi állapotukat, nyolcszor nagyobb valószínűséggel állították, hogy nincs munkaképesség-csökkenésük. Esetükben az átlagnál pozitívabb életminőség valószínűsége ötszörös volt, és hétszer ritkább közöttük a súlyos depressziós tünetegyüttes. (Skrabski és munkatársai, 2004, 2005)

Az élet értelmébe vetett bizalom ugyanakkor több további, a pozitív életminőség szempontjából meghatározó tényezővel szoros kapcsolatot mutat, a személyiség fejlettségének, önazonosságának, kompetenciájának, sikeres megbirkózásának, a környezetével kialakított harmóniájának igen jó mérőeszköze. Pozitív kapcsolatot mutat a közösségi hatékonysággal, azaz a szomszédsági kapcsolatok erősségével, a vallásgyakorlással, a vallás fontosságával, a civil szervezeti tagsággal, amelyek számos vizsgálat tanúsága szerint jelentős egészségvédő faktorok. Az élet értelmébe vetett hittel negatív kapcsolatban áll több nagy egészségi kockázatot jelentő mutató, mint a bizalmatlanság, a rivalizálás, az anómia (Skrabski és munkatársai 2004, 2005).

Az élet értelmébe vetett hit és a vallásosság között ugyan szoros kapcsolatot találtunk, de a két fogalom nem azonos. Vannak vallásos emberek, akik nem hisznek az élet értelmében, és koherens személyiségek, akik nem vallják vallásosnak saját magukat.

A nagy világvallások mind alapvető céljuknak tekintik az érték-konszenzust, az értékek megvalósítását. Vizsgálataink eredményei szerint a vallásosság a mai magyar társdalomban is jelentős életminőség-javító erőforrást jelent. Mind a fasiszta, mind a kommunista diktatúra célja a vallásosság, a vallási közösségek megsemmisítése volt. Az évtizedekre börtönbe zárt papok, vallásukért meghurcoltak példája mutatja, hogy a vallás milyen fontos szerepet játszhat a megfélemlítés erői elleni ellenállásban, a valódi, külső tényezőktől nem függő életminőség kialakításában. A fogyasztói társadalom is ellenségének tekinti a vallást, amely komoly védettséget ad a fogyasztásra csábító manipulációk ellen.

Az anómia, értékvesztés jelentősége

Andorka Rudolf (1996) élete utolsó éveiben szinte minden írásában az anómia, értékvesztés, céltalanság jelentőségét hangsúlyozta a magyar népesség testi-lelki bajainak háttértényezőjeként. Saját országos reprezentatív vizsgálataink során az anómiát ilyen állításokkal vizsgáltuk: „Minden olyan gyorsan változik, hogy az ember azt sem tudja, már miben higgyen”, „Az ember egyik napról a másikra él, nincs értelme előre terveket szőni”, „Manapság alig tudok eligazodni az élet dolgaiban”. Az anómia azt a meggyőződést jelenti, hogy egy adott társadalomban csak a szabályok és törvények megszegésével lehet eredményeket elérni, a céltalanság és irányvesztés érzése. Olyan helyzetekre utal, amikor a társadalmi normák elvesztik befolyásukat az emberek viselkedésére. Az anómiát úgy is meghatározhatjuk, mint a közösségi kötődések, hagyomány és szabályrendszer szétesését.

A Hungarostudy2002 felmérés eredményei szerint az anómia megyei átlagértékei igen szoros kapcsolatot mutatnak valamennyi életminőség-mutatóval, valamint a középkorú férfi-halálozás és a depresszió megyei átlagértékeivel. A legmagasabb anómia-értékeket Nógrád, Békés, és Somogy, a legalacsonyabb értékeket Győr-Moson-Sopron, Vas megyékben és Budapesten találtuk.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a kistérségek között sok esetben jelentős különbségek vannak, a legnegatívabb lelkiállapotú megyékben is vannak viszonylag sokkal egészségesebb, és a legegészségesebb megyékben is viszonylag betegebb kistérségek. Felvethetjük, hogy a negatívabb lelki és egészségi állapot szoros kapcsolatban áll a rosszabb gazdasági helyzettel. Ez valóban így van, de ez a jelenség önrontó körként működik, ahol rosszabb az emberek életminősége, nagyobb fokú az értékvesztés, ott kevésbé képesek a gazdasági fellendülésre, de a rosszabb anyagi helyzet szintén a negatív lelkiállapotot erősítheti, ha nem sikerül kilépni ebből a mókuskerékből.

Az European Social Survey szerint Európa országai közül a Baltikum kivételével a magyarok egészséggel kapcsolatos életminősége a legrosszabb. Mondhatnánk erre, hogy a magyarok talán inkább hajlamosak a panaszkodásra – egyébként ez is súlyos lelki torzulást jelezne –, de ha a középkorú népesség halálozási arányait vizsgáljuk, akkor is a mi mutatóink a legrosszabbak Európában, a Baltikum, Oroszország és Ukrajna után. A középkorú, aktív, alkotó népesség idő előtti halálozása egy ország rossz életminőségének legsúlyosabb tükre. A 45 és 64 év közötti életkorban a krónikus stressz szerepe meghatározó mind az életminőség romlása, mind az ezzel összefüggő önkárosító magatartásformák, tanult tehetetlenség, kontrollvesztés miatt kialakuló civilizációs megbetegedésekkel összefüggésben.

A nemzeti azonosságtudat fontossága
az életminőség szempontjából

Mi magyarázza, hogy a csehek, lengyelek, szlovének életminősége jelentősen javult hozzánk képest az utóbbi évtizedben? A lengyelek, csehek, szlovének előnye velünk szemben, hogy ott a nemzeti összetartozás érzése kevésbé volt a megfélemlítés tárgya. 1956 a nemzeti azonosságtudat rendkívüli, világraszóló példája volt, az egész világ számára új utat nyitott, nálunk azonban ezután a nemzeti érzés „politikailag inkorrektté” vált. Egész generációk nőttek fel, saját hibájukon kívül ebben a légkörben, amely az anómiát, az értékvesztést sugallta a társadalmi kohézióval, az önálló civil szerveződéssel szemben, és büntette a nemzeti érzés, összetartozás megnyilvánulásait.

1956 után rájött a politika, hogy a legnagyobb veszélyt számára a nemzeti identitástudat, vagyis az a fajta összetartozás-élmény jelenti, amit a forradalomban szinte az egész ország átélt. Ennek kivédésére kinyitottak néhány kiskaput, és valósággal sulykolták a fogyasztói társadalom értékrendjét. Az anyagi helyzet a magyar társadalomban értékmérővé vált, ezért is hívták azt a rendszert fridzsider-szocializmusnak. Mindenkivel külön alkukat kötöttek, és aki „közelebb volt a tűzhöz”, kicsit többet kapott, kicsit többet utazhatott, kicsit hamarabb kapta meg a kocsikiutalást. Így a fogyasztói ideológia vált általánossá, különösen a társadalom alacsonyabb végzettségű rétegeiben, ahol ezek a viszonylagos előnyök váltak az önértékelés alapjává. Ugyanakkor a nemzeti érzés megélését a legszigorúbban elfojtották. A pszichológiából, pszichiátriából tudjuk, hogy az elfojtás neurózishoz vezet, így valóban országos szintű neurózis alakult ki. Beláthatatlan következményekkel jár, ha sikerül egy nép jelentős hányadával elfogadtatni, hogy számára az összetartozás-élmény nem fontos. Ezért áll ma Magyarország az anómia, a közös érték- és normarendszer tekintetében sokkal rosszabbul, mint szomszédai, akár a szlovének, a lengyelek, a csehek, még a szlovákok is.

A lélek számára a társadalmi-kulturális azonosságtudat olyan szükséglet, mint a testnek a kenyér. Michel Marmot vizsgálatai bizonyították, hogy az USA-ban élő japán férfiak közül azok, akik a japán közösséghez tartoznak, betartják a közös erkölcsi elveket, lényegesen kisebb arányban halnak meg szívinfarktusban, mint az amerikanizálódott japán férfiak.

    Vizsgálataink eredményei szerint ma Magyarországon a teljes népesség 46%-a nem anómiás, ezzel szemben 54%-ot anómiás lelkiállapot jellemez. Ez az arány a nyolc általánosnál alacsonyabb végzettségű rétegben 74%, a nyolc általánost végzettek között 64%. A legmagasabb anómiaérték 48-szor magasabb bizalmatlansággal, 21-szer magasabb rivalizálással, irigységgel jár együtt. Az anómiás, értékvesztett, demoralizált lelkiállapot az életminőség és egészségi állapot súlyos romlásával jár együtt.

Ezzel a súlyos örökséggel nem tudtunk szembenézni 1989 óta. És amit elfojtanak, az megpróbál kitörni mindenféle, akár torz módokon is; az elfojtásnak pontosan ez a következménye. Az ország egyik fele, teljes joggal, a végveszély jelének érzi a nemzeti azonosságtudat, és az ezzel járó közös erkölcsi elvek, normák meggyengülését, míg az ország másik fele nem is érzékeli a veszélyt.

Ellenvetésként fontos figyelembe vennünk, hogy a nemzeti azonosságtudat torzulásai éppen régiónkban tragikus következményekkel járhatnak. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni Nedjeljko Fabrio Adriai trilógiáját, ahol bemutatja, hogyan változtathatták Dalmáciát pokollá a nemzeti azonosságtudat torzulásai. Ezt az ellentmondást fel kell oldanunk, ha együtt akarunk megoldást keresni az életminőség mai krízisére a magyar társadalom számára.

A magyar társadalom rendkívüli értéke a sokszínűség, az hogy észak-dél, kelet-nyugat találkozik a génjeinkben. Valószínűleg ez a sokszínűség magyarázza, hogy a Hofstede-féle kulturális dimenziók szerint az angolszász országok (USA, Anglia, Ausztrália) és Hollandia után a magyar társadalom a leginkább individualista. A szomszédaink, a csehek, lengyelek, németek mind sokkal kollektivistábbak. Az individualizmusnak vannak előnyei és hátrányai, egy kollektivista társadalom könnyebben irányítható hatalmi szóval, az individualista társadalomban demokratikus módszerekkel hihetetlen energiákat, alkotóképességet lehet felszabadítni. Egy ilyen társadalom alkalmas a valódi nemzeti liberális elvek megvalósítására, ehhez azonban mind a liberális szónak, mind a nemzeti azonosságtudatnak vissza kellene nyernie az eredeti értelmét.

Ma Magyarországon alapvető volna a kettős vagy többszörös identitás értékének erősítése a mai súlyos helyzet feloldása érdekében. Az a fajta többszörös identitás, amit Devecseri Gábor így fogalmazott meg:

„Én a legszerencsésebb ember vagyok. Mert egy labdarúgó mérkőzésnél nem is tudom, kinek szurkoljak. Elsősorban a magyarnak bárkivel szemben. Másodsorban az európainak a nem európaival szemben, azután a zsidónak, a származásomra való tekintettel, katolikusnak a vallásra való tekintettel, amelyben felnövekedtem, a reformátusnak, mert református gimnáziumban nevelkedtem. Én jónak érzem ezt a sokféle kötöttségemet, hogy semmiféle szektás, semmiféle soviniszta vonás nincs bennem. De a szolidaritást és az együvé tartozást a legkülönbözőbb kategóriákkal, amelyekbe beletartozom így vagy úgy, átérzem nagyon is.”

A magyar azonosságtudatnak épp a sokszínűség a különlegessége, az, hogy már a hét törzs is azért kötött vérszerződést, mert annyira különbözőek voltak, etnikailag, vallásilag és sokféle szempontból. Erről szólnak Szent Istvánnak a fiához, Szent Imréhez írt intelmei. Első királyunk a XI. században, amikor a világon még senki nem beszélt erről, arról értekezett, hogy a soknemzetiségű ország gazdag. Ez különleges örökség, egyedülálló kincs, amely feloldhatná a nemzeti identitással kapcsolatos ellentmondásokat a mai magyar társadalomban. Nemeskürty István írta, hogy amikor a XX. század közepén a családok eredetét kellett vizsgálni, kiderült, hogy Magyarországon szinte minden család rendkívül gazdag, sokszínű örökséget hordoz. Büszkének kell lennünk családjaink német, szlovák, zsidó, délszláv, cigány és még sorolhatjuk hányféle örökségére, identitására, amely a genetikai gazdagság és a kreativitás alapja. Ennek a sokféle eredetnek az értékelésével kell azonosulnunk a magyar történelem és kultúra hagyományaival, értékrendjével, szeretnünk és ápolnunk kell ezt a közös örökséget.

*A téma iránt érdeklődők számára a tanulmány irodalomjegyzékét internetes változatunkban közöljük.

Somfai Béla

HOMOSZEXUALITÁS
a keresztény erkölcstan dilemmája?

Fogalomtisztázás

A mai szóhasználat különbséget tesz a homoszexuális cselekedet (viselkedés) és orientáció (a homoszexuális hajlam vagy orientáció) között. Az első szó olyan szexuális kielégüléshez (orgazmushoz) vezető cselekményt jelent, melyet azonos nemű személyek hajtanak végre egymással. Általánosan elterjedt az a feltevés, hogy az orientáció is hasonlóan magától értetődő kifejezés, mely könnyen azonosítható magatartásmódot, alapbeállítottságot, hajlamot jelent. A valóság nem ilyen egyszerű, a jelenség magyarázatában a mai napig sincsen összhang. Az ember szexuális orientációja – ideértve a homoszexuális orientációt is – nagyon összetett, és a mai napig sem pontosan megértett jelenség. A biológiai értelemben vett szex ennek csupán egy összetevője. Ezenfelül a közkézen forgó magyarázatokra épülő meghatározások nem egy esetben nemcsak tudományos megfigyeléseken alapszanak, hanem tükrözik a megfigyelő előfeltevéseit is. A kifejezés tehát koránt sem egyértelmű, jelentése függ attól a kulturális és szociális kontextustól is, amelyben használják. Örökölt vagy születés után kialakult, vagy kialakított magatartásmódot jelöl, amely azonos nemű személy iránti állandó, vagy hosszabb-rövidebb ideig tartó szexuális vonzalomban nyilvánul meg. Korábban pszichopatológiai jelenségnek tekintették, amit azonban sohasem sikerült meggyőzően bizonyítani. Napjainkban általában a szexuális orientáció változatának tartják, amely örökletes, azaz genetikai tényezőkre, a terhesség alatt vagy később, az ideg- vagy hormonrendszer fejlődésében kialakult biológiai eltérésekre vezethető vissza; esetleg korai gyermekkorban tapasztalt családi hatásokkal, vagy a későbbi életben kialakult szociális környezettel és tapasztalatokkal magyarázható. E tényezők szerepének értelmezésében, és a jelenség gyökerének magyarázatában azonban nincsen általánosan elfogadott álláspont, kivéve azt a sokak által „biztosnak tartott” megállapítást, hogy ez a normális szexuális orientáció variánsa csupán, és nem perverzió, nem is fiziológiai, esetleg pszichikai rendellenesség, vagy társadalmi értelemben vett deviáció.¹ Noha ez a feltevés a múlt század hetvenes évei óta általánossá vált az élet- és magatartástudományok e kérdéssel foglalkozó képviselői között, tudományos érvekkel megalapozott nyomós ellenérvek a mai napig sem hagyhatók figyelmen kívül, különösen a pszichoanalitikus iskola követőinek véleménye szerint.

A homoszexuális orientáción, tehát a jelenség bizonyos mértékű leszűkítésével, az azonos nemű személyek felé irányuló tartós erotikus és érzelmi vonzalmat értjük. Ismert az a tény is, hogy az ember képes homoszexuális cselekedet végrehajtására, anélkül hogy ilyen beállítottsággal rendelkezne, és a beállítottsággal sem jár együtt szükségszerűen annak erotikus cselekedetekben kifejezett megnyilvánulása. Nem könnyű feladat tehát a cselekedet és az orientáció kategorikus meghatározása; ezeket ugyanis sokszor a fekete-fehér, a homo- vagy heteroszexuális értelmezés helyett a kettő közötti skálán lehet csak megjelölni. Mindez nagyon megnehezíti a statisztikai módszerekkel történő ténymegállapítást is.

Az erkölcsi értékelésnek, e nehézségek ellenére, figyelembe kell vennie a biológia, a genetika és a magatartástudományok területén kialakult véleményeket is. Ezért röviden össze kell állítanunk azt a képet, amit ezek a tudományágak adnak a jelenségről, választ keresve a következő kérdésekre: 1. abnormálisnak vagy patologikusnak tekinthető-e, és 2. az emberi szabadságtól független meghatározó tényezőkben gyökerezik-e az orientáció, 3. lehetséges-e annak megváltoztatása, „gyógyítása,” és végül 4. a pszichológiai „egészséghez” szükséges-e a szexualitás erotikus cselekedetekben kifejezett megnyilvánulása?

Homoszexuális orientáció és cselekedet

A homoszexuális orientációt sem a zsidó-keresztény hagyomány, sem a klasszikus világ, sem a középkor nem ismerte, noha a „fiúbarátság” (pederasztia) és a homoszexuális prostitúció elterjedt jelenség volt a görög-római világban. A zsidók ismerték a homoszexuális kultikus prostitúciót is az őket körülvevő népek között. Legtöbb nyugati joghatóság csak a huszadik században hatálytalanította az idevonatkozó törvényes szankciókat, kivéve a szexuális erőszak vagy zaklatás cselekményeit. Napjainkban a „szexuális diszkrimináció” általános elítélésének jogrendszerbe való beillesztése világszerte nemcsak a felnőttek közötti homoszexuális cselekmény büntetését szüntette meg, hanem az azonos neműek együttélésének a heteroszexuális házasságtól való bármilyen jogi és gyakorlati megkülönböztetését is egyre nehezebbé teszi.

A homoszexuális orientáció és cselekedet megkülönböztetése a modern magatartástudomány kezdetére, mintegy százötven évre megy vissza csupán. A „Homosexualität” kifejezés először egy 1869-ben, Lipcsében kiadott németnyelvű nyomtatványban látott napvilágot²; két évtizeddel később bejutott az angol nyelvbe is. Az orvos- és magatartástudomány ekkor kezdett foglalkozni az orientáció kérdésével, és azt elmebetegségnek, pontosabban a paranoia és tudathasadás patologikus megnyilvánulásának tekintette. Ez a vélemény, és a rendelkezésre álló drasztikus beavatkozások alkalmazása lényegében nem változott az 1940-es évekig. Az eljárások között található volt ösztrogéninjekció, méhmetszés, lobotómia, elektrokonvulziós kezelés, valamint kasztráció is, melyek szinte mindig sikertelennek bizonyultak.³ Csak Alfréd Kinseynek és társainak kutatásai változtatták meg ezt a felfogást 1948 után.⁴ Felméréseik, ismételten azt mutatták, hogy a férfi lakosság jelentős hányadának (7-10%) a pubertás utáni szexuális életét homoszexuális hajlam dominálja legalább három évig. Már az ő adatai is arra utaltak, hogy nők esetében a jelenség mintegy fele a férfiakénak. Kutatásai a terápia sikertelenségét is bizonyították, legalábbis abban az értelemben, hogy az állandó jellegű homoszexuális orientáció nem változik meg még akkor sem, ha az illető heteroszexuális kapcsolatot alakít ki.⁵

Az erkölcsi értékelés első két szempontjának mérlegeléséhez az a megállapítás, hogy az orientáció nem tekinthető betegségnek, önmagában nem ad magyarázatot, mivel nem derít elegendő fényt sem kialakulásának körülményeire, létrejöttére, sem pedig a létrehozó tényezők mivoltára. Először a biológiai és a genetikai vizsgálatok eredményét vizsgáljuk. A biológiai abnormalitás egyik régi érve szerint az orientáció kizárja, vagy jelentősen csökkenti a reprodukcióban való részvételt. A túlnépesedés korszakában ez a tény már előnyt jelent. Az állatvilágban szerzett megfigyelések nem állíthatók párhuzamba az emberi magatartásmóddal, esetleges hasonlóságok ellenére sem. Tudatos tapasztalatok, elhatározások és érzelmek, valamint a jelenség sok más összetevője kizárólag emberi sajátosság.

Mivel az emberi magatartás biológiai és kulturális meghatározóit az agy rögzíti, annak vizsgálatával sokat foglalkoztak, de kevés eredménnyel. Az agy két féltekéjét összekötő kérges test a nők esetében kétszer akkora, mint a férfiaknál, lehetővé téve a nők számára a két félteke intenzívebb együttműködését és a gondolkodásmód két nemre jellegzetes különbségeit. Többek között a nőkre jobb verbalitás, a férfiakra jobb térbeli tájékozódás jellemző. Heteroszexuális társaikkal összehasonlítva a homoszexuális férfiak agyában azonban mintegy 34%-kal több idegrost található, ennek megfelelően verbális képességük jobb, térbeli tájékozódó képességük pedig rosszabb. Ennek fordítottja mutatkozik a leszbikus nők esetében. Ezenkívül heteroszexuális férfiak esetében általában a bal hemiszféra dominál, a homoszexuálisok esetében a két agyfélteke kiegyensúlyozottabb működése jellemző. A homoszexuális agy tehát mintegy átmenetet képez a heteroszexualitásra jellemző különbségek között.⁶ Más jellegzetes különbségeket is találtak az agyban, de ezek is csak részeredményeknek tekinthetők. A holttestből vett szövettani megállapítások egyértelműen nem mindig érvényesek az élő szervezetre, és azt sem lehet biztosan eldönteni, hogy ezek okai, vagy okozatai-e a magatartásnak. Közismert tény ugyanis, hogy az agy fejődését használata befolyásolja.

A kongenitális mellékvese-nagyobbodás esetében egy enzimhiba miatt a magzatban androgén hormontúltengés jön létre, melynek egyik feltételezett hatásaként az így született nők 37%-a leszbikus vagy biszexuális magatartást tanúsít, a korábban átlagosnak vélt 2–4%-kal szemben. Ha az okozati összefüggés bizonyítható lenne, akkor a homoszexuális orientációval rendelkező férfiak között is nagyobb arányban találnának endokrinális zavarokat, ennek azonban semmi jele sincsen. Heino Meyer Bahlbung 1990-ben összesítette ezeket a kutatásokat, és a legtöbb vizsgálatot módszertanilag megbízhatatlannak találta.⁷

Genetikai kutatások

A genetikai szinten végzett kutatások sem adnak döntő választ kérdéseinkre. A homoszexualitás pusztán biológiai alapokon történő vizsgálata kudarcra van ítélve, mivel ezek a tényezők a személyes tapasztalatok és a pszichoszociális helyzet komplikált rendszerében foglalnak helyet.⁸ Ez a megállapítás is az APA álláspontját támogatja.

A genetikai tényezők szerepét azonban nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni. Erre utal az a megfigyelés is, mely szerint, ha egypetéjű ikrek egyike homoszexuális orientációval rendelkezik, akkor ikertestvérének 52%-os esélye van ugyanerre, még akkor is, ha nem együtt nőttek fel. Ugyanez az arányszám kétpetéjű ikrek között 30%, testvérek között pedig csupán 10% körül található. Az 52%-os arányszám arra is utal azonban, hogy a homoszexuális orientáció kialakulásában nem öröklődő tényezőnek is van kb. 50%-os szerepe. A 90-es évek elejétől a genetikai magyarázat azonban egyre nagyobb teret kapott a szakirodalomban. A Colorado Institute of Behavioral Genetics kutatói harminchárom homoszexuális testvérpár DNS elemzése során az X-kromoszóma hosszú karjának q28-as régiójában találtak egy olyan gént, amely a vizsgáltak többségével ellentétben, heteroszexuális személyekben és leszbikus nőkben sem található. Azótaaz is bebizonyosodott, hogy ez a gén a homoszexuális férfiak 80%-ában megtalálható. Ez recesszív genetikai hajlamot jelent a nemi fejlődési zavar kialakulásához, ami azonban csak külső provokáló tényezők hatására jelenik meg. Ikervizsgálatok is megerősítették a hajlam genetikai eredetét. Az egypetéjű ikrek genetikai információja teljesen, a kétpetéjű ikreké pedig 50%-ban azonos; az utóbbiak azonos időpontban megszületett testvérekhez hasonlíthatók. Ez a különbség lehetőséget biztosít az öröklődés és a környezeti hatások felbecsülésére, melynek mindkét csoport egyaránt ki van téve. Egypetéjű ikrekben tehát az örökölhető sajátosságok és fogyatékosságok egyenlő mértékben megtalálhatók, kétpetéjű ikrek esetében ez a lehetőség jóval kisebb. Külső hatásokkal előidézett sajátosságok viszont mindkét ikercsoportban egyenlő gyakorisággal fordulnak elő.

Az említett ikervizsgálat mindkét nem tagjaira kiterjedt. Leszbikus nők között száznyolc ikerpárt értékeltek ki. Kiderült, hogy ha az egypetéjű ikerpár egyik tagja leszbikus, akkor az esetek 48%-ában a másik is az. Ez az arány kétpetéjű ikrek esetében csak 16%. Ehhez nagyon hasonló módon az egypetéjű ikrek nőtestvérei közül is 14% bizonyult leszbikusnak. Örökbefogadott leánytestvérek között csak 6%-ban találtak leszbikusokat. A férfilakosság 4%-os átlagához nagyon hasonlóan a leszbikus ikrek fivéreinek 5%-a volt homoszexuális.

A kutatásokból arra lehet következtetni, hogy a férfi és női homoszexuális hajlamnak egyaránt átörökölt genetikai alapja van; a hajlam kialakulásában betöltött szerepét azonban csak tág határok között lehet megállapítani, és mintegy 30–70 százalékra lehet becsülni. A hajlam kialakulásában külső hatásoknak jelentős szerepe van. A többé-kevésbé megbízható számítások szerint a külső, főleg születés utáni hatások szerepe 50%-ra becsülhető. A férfi és női homoszexualitás általában nem fordul elő ugyanabban a családban, tehát ezek kialakulásában eltérő genetikai tényezők játszanak szerepet. Erre utal az a tény is, hogy a magatartásmód férfiak és nők esetében jelentősen eltérő sajátosságokat mutat. A homoszexuális férfiak jelentős többségének életében az első élmény már megjelenik a kamaszkorban. Ha egy férfinek 30–35 éves koráig nem volt ilyen élménye, akkor valószínűleg később sem lesz. Nők esetében az első élmény lehetősége 50 éves korig változatlanul fennáll. A homoszexuális férfiaknak sokkal több azonos nemű partnere van, mint a heteroszexuálisoknak. A leszbikus kapcsolatok szilárdabbak és tartósabbak is.⁹ Kimutatható azonban az is, hogy az „állandó” jellegű hajlam kialakulásához szükség van egy „közösségre” is, amely befogadja a személyt, megtanítja a magatartásmódra és tanúsítja annak elfogadhatóságát is. Ezenfelül a hajlam fenntartásához a heteroszexuális érdeklődés tudatalatti visszafojtására is szükség van.

A genetikai vagy más biológiai tényezők ismerete nem ad alapot az erkölcsi értékeléshez, nem is szükségesek ehhez. A genetikai információ segít a jelenség pontosabb megértésében, és a kialakult előítéletek leküzdésében, de önmagában nem ad kiindulópontot a balkezes személy erkölcsi–társadalmi vagy vallásos megítéléséhez. Hasonló a helyzet a homoszexuális orientációval is. Az erkölcsi ítéletnek szüksége van a természet- és magatartástudományok megállapításaira a jelenség pontos megértéséhez, de az elsősorban nem az orientációra, hanem a személy szabad és felelős magatartására vonatkozik. Az orientáció erkölcsi értékelése annyiban lehetséges és szükséges, amennyiben bizonyítható, hogy szabad elhatározásnak is szerepe van benne; ennek eldöntése azonban nem tekinthető a természettudományok kizárólagos feladatának.

A magatartástudományok álláspontja általában megerősíti ugyanezt a következtetést. Az 1974-ben megfogalmazott APA állásfoglalás napjainkban történt megismétlése kiemeli, hogy az elmúlt évtizedekben már nagyon sok felmérés és tudományos vizsgálat és sok tapasztalat erősíti meg azt is, hogy a hajam megváltoztatására irányuló igyekezet siker helyett sok esetben okoz kárt, még akkor is, ha a terápiát a kliens kezdeményezi. Amíg az Egyesült Államokban gyakorló pszichiáterek 69%-a 1978-ban még úgy vélte, hogy a homoszexualitás „rendszerint patológiás társadalmi beilleszkedést jelent¹⁰”, ma ez már nem mondható. Az orientáció abnormalitásának, patologikus jellegének mérlegeléséhez figyelembe kell venni annak statisztikai gyakoriságát, a személyes szorongás mértékét, és az adaptáció, valamint a társadalmi deviáció kérdését. Tudnunk kell azonban azt is, hogy a patológia meghatározásában a jelenség gyakorisága nem döntő szempont. A normális és abnormális magatartás közötti határvonal megállapítása mindig tetszőleges bizonyos mértékig. A felmérések általában azt bizonyítják, hogy stressz és érzelmi zavar nem található nagyobb arányszámban homoszexuális emberek között, mint a lakosság átlagában. Egy korábbi felmérés az öngyilkossági tendencia, egy másik az iszákosság és droghasználat magasabb arányszámát mutatta ki. Ezeknek a tendenciáknak a megnyilvánulását azonban nem lehetett az orientációval kapcsolatba állítani.¹¹ A neurotikus tendencia gyakoriságából sem bizonyítható, hogy az orientáció jelentős személyes szorongással, vagy stresszel lenne összekapcsolva. Ezek a tünetek inkább a társadalmi életben tapasztalt diszkrimináció és a homofóbia hatásának tulajdoníthatók. A társadalmi beilleszkedésről annyit lehet mondani, hogy feltűnő eltérések nem mutathatók ki a heteroszexuális társadalom tagjaival összehasonlítva.

A kapcsolatfenntartásra való képesség az abnormalitás egy másik vitatott, de figyelmen kívül nem hagyható mércéje. A vita a normális kapcsolattartás sajátosságainak meghatározásában rejlik. A leszbikus nők ebből a szempontból nem térnek el a társadalom heteroszexuális tagjaitól, de a homoszexuális férfiak kapcsolatait rövidség és nagyfokú promiszkuitás jellemzi.

Az analitikus pszichológia, normális fejlődésre vonatkozó kritériumai alapján ma is regresszív megnyilvánulásnak tartják az orientációt. A normális személyfejlődés végső pontjának ugyanis a heteroszexualitást tekintik, melynek hiánya patologikus társadalmi beilleszkedést jelent.¹² A normalitásnak ezt a megfogalmazását azonban más pszichológiai iskolák általában nem fogadják el. Hasonlóan leegyszerűsített magyarázatnak tekintik azt a véleményt is, mely szerint az orientáció a családi kapcsolatok kiegyensúlyozatlanságából eredő nemi identitás- vagy szerepzavarban rejlik. Egy Dániában végzett nagyon széles körű fölmérés jelentős összefüggést mutatott ki 2006-ban a családi kapcsolatok rendezetlensége és az így felnövekvő gyermekek homoszexuális orientációja között. Ha a társadalmi deviáció kérdésében a többség gyakorlatát és véleményét tekintjük mérvadónak, akkor a homoszexuális cselekményt és az orientációt egyaránt abnormálisnak kell tekinteni az elmúlt évtizedek felmérései alapján.¹³ Allen Bergin felmérése szerint még 1988-ban is a pszichoterapeuták 57%-a azt vallotta, hogy a „heteroszexuális kapcsolat előnyben részesítése” a pszichológiai egészség egyik fontos kritériuma.¹⁴

Az eddigiek alapján a bevezetésben föltett kérdésekre a következő választ adhatjuk: 1. a természettudományok és a magatartástudomány megállapításai alapján tehát a homoszexuális orientáció abnormalitása vagy betegség jellege nem bizonyítható, arra azonban elég sok tény utal, hogy genetikai diszpozíciónak és környezeti hatásoknak szerepe van a jelenség magyarázatában, de önmagukban ezek nem elegendők hozzá. 2. El kell fogadnunk tehát, hogy kialakulásában és még inkább a cselekményekben az eddig vizsgált tényezők mellett szerepe van a szabad döntésnek is. 3. Az orientáció megváltoztatására irányuló terápia hosszú távú eredményességének meggyőző bizonyítékai kétségbe vonhatók. Még azok a szakemberek is, akik a családi kapcsolatok kiegyensúlyozatlanságára vezetik vissza az orientáció kialakulását, elismerik, hogy a sikeres „gyógyításhoz” ugyanannyi időre van szükség, mint a hajlam kialakulásához.

A negyedik kérdésre a választ az etikai értékelésben adjuk.

Erkölcsi értékelés

A homoszexuális hajlamú férfiak kapcsolatainak rövidsége, nagyfokú promiszkuitása és exhibicionista tendenciája a hajlam és azt kifejező cselekmény abnormalitására utal, legalábbis az emberi történelem és a mai társadalom magatartásformáinak fényében. Ezt azonban nem lehet ugyanekkora valószínűséggel állítani a leszbikus kapcsolatokról. A társadalmi rend fejlődéséről és jövőbeli normáinak változásáról is nehéz előre biztos ítéletet megalkotni. Ezért a társadalmi normákra való hivatkozás alapvető bizonytalanságot hordoz magában. Bizonyítékul elég arra hivatkozni, hogy a leszbikus magatartásmód soha sem váltott ki akkora figyelmet és elutasítást, mint a férfiak homoszexuális viselkedése. Az elmúlt évtizedek megbízhatóbb statisztikai adatainak fényében valamivel megnőtt, de nem vált döntővé ezeknek a normáknak a súlya. Aláhúzza a negatív ítélet valószínűségét a cselekmény életadó képességének hiánya is, de önmagában ennek a ténynek sincsen perdöntő súlya, mivel a heteroszexuális kapcsolatok esetleges terméketlensége nem jár szükségszerűen negatív ítélettel, még akkor sem, ha az szabad emberi döntés eredménye.

A genetikai tényezők meghatározó szerepe sem tekinthető egyedülállónak. Általában 50%-ra becsülik hatásukat, de figyelembe kell venni a másik 50%-ot, köztük a kiváltó tényezőket és az emberi igyekezetet is. A zenei tehetségnek is vannak genetikai alapjai, de emberi közreműködés nélkül, kitartó és kemény tanulás nélkül a művészi tehetség nem érvényesül a személy életében. Az öröklött hajlamok kifejlesztéséhez emberi igyekezetre, társadalmi és kulturális tényezők együtthatására is szükség van. Ez a homoszexuális hajlam kialakulásában is megfigyelhető, annál is inkább, mivel a vonzalom erotikus cselekedetekben történő kifejezése annak nem az egyetlen lehetséges vagy szükséges módja. Minden szexuális vonzalom integrálható sok olyan intenzív és bensőséges kapcsolatba, amely nem erotikus vagy orgazmikus cselekményekre irányul. Az AIDS-veszély sok ilyen példát produkált a homoszexuális közösségek tagjainak esetében is.

Mindezeken felül az erkölcsi értékeléshez, valamint a homoszexuális hajlamú hívők pasztorális gondozásához szükség van a természettörvény, vagyis az alapvető és általánosan fölismert emberi értékek rendjének, valamint a Szentírás, a keresztény hagyomány és az idevonatkozó egyházi tanítás ismeretére is. A teremtésről szóló biblikus tanítás szerint az ember férfi-női polaritásban teremtett lény, amit a természet rendjében megerősít az a tény, hogy férfiak és nők nagyjából egyenlő számban születnek. Az egy testté válás biblikus képében és a szaporodás parancsában kifejezésre jut, hogy a Teremtő szándéka szerint a heteroszexuális kapcsolat és vele együtt az élet továbbadása a kinyilatkoztatott norma. Ezek a képek elénk állítják a férfi-női polaritás emberi természetünkben gyökerező lényeges sajátosságait is. A homoszexuális cselekmények kifejezett elítélésére azonban nem találunk példát az Ószövetségben. Lót története (Ter 19,1–29) elsősorban a vendégjog megsértésének és a nemi erőszaknak a gonoszságáról szól. A homoszexuális kultikus prostitúciót azonban, ami a szemita termékenységi kultuszok gyakorlatához tartozott, a zsidóság határozottan visszautasította. A Lev 18,22 és a Lev 20,13 megállapításai („Férfival ne hálj úgy, ahogy asszonnyal hálnak”; „Ha valaki férfival hál úgy, ahogyan asszonnyal szoktak hálni, mivel utálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak”) elsősorban nem erkölcsi ítéletet fogalmaztak meg, hanem a rituális tisztátalanság terjedésének megakadályozására irányuló szabályok voltak.

Szent Pálnál, az 1Kor 6,9–10-ben, a malakoi/arsenokoitai (buják/fajtalanok) szópár használata párhuzamba állítható az idevonatkozó rabbinikus zsidó nyelv szóhasználatával, ami az aktív és passzív homoszexuális magatartást jelöli meg, és lényegében kifejezi a mai napig is érvényes erkölcsi ítéletet. A Róm 1,21–27 a megátalkodott hitetlenség és az Istennel szembeni engedetlenség büntetéséről beszél, amely azzal sújtja a bűnösöket, hogy „gyalázatos szenvedélyeiknek” szolgáltatja ki őket, és „egymás iránti vágyra gerjedve ocsmányságot űznek egymással, megkapván tévedésük megérdemelt bérét” (Róm 1,26–27). Szent Pál szerint tehát a homoszexuális cselekedet a természet rendjének megsértése és a hitetlenség – keresztények számára elfogadhatatlan – megnyilvánulási módja. Sem ő, sem az egyházi hagyomány nem hagy kétséget afelől, hogy a homoszexuális cselekedet a hívő ember számára elfogadhatatlan. A heteroszexuális házassági kapcsolat vagy a szüzesség a norma. Sem a kinyilatkoztatás forrásai, sem a keresztény hagyomány nem beszél más keresztény életformáról.

A Katolikus Egyház Katekizmusa megkülönbözteti a homoszexuális cselekedetet és a hajlamot. „A cselekedetet a biblikus tanítás és a hagyomány alapján természetellenesnek, és ezért önmagában vett rossznak, bűnnek kell tekinteni.” A Hittani Kongregáció részletesebben foglalkozott a homoszexuális hajlamú hívők lelkipásztori gondozásával 1986-ban. Figyelembe vette a jelenséggel kapcsolatos modern ismereteket és azt a szociálpolitikai mozgalmat, amely a homoszexuális hajlamúakkal szembeni előítéleteket és diszkriminációt igyekszik megszüntetni. Megállapította, hogy „a homoszexuális személynek ez a beállítottsága nem bűn, hanem egy többé vagy kevésbé erős hajlam egy önmagában vett rossz felé, ezért magát a hajlamot objektív rendellenességnek kell tekinteni”.¹⁵ A kialakult negatív tendenciát tehát nem lehet pusztán előítéletnek tekinteni. A személy méltóságát megillető tisztelet és a felebaráti szeretet azonban megköveteli, hogy a diszkrimináció és az előítéletek minden formáját elkerüljük. A homoszexuális hajlamú embereket is meghívta Isten az üdvösségre. Nekik is helyük van az Úr asztalnál és az Egyház munkájában. Az egyházközségekben helyet lehet adni minden olyan szervezetnek, amely tagjait a szent tisztaság megőrzésében támogatja. A lelkipásztori szolgálatban biztosítani kell számukra a sajátos helyzetükből fakadó igények kielégítését és a megfelelő lelki kísérést is, hogy megfelelő segítséget kapjanak a helyzetük adta nehézségek megoldásához is. A barátságon alapuló és szociális igényeket kielégítő együttélés elítélése nélkül a dokumentum kiemeli, hogy el kell kerülniük annak a veszélyét, hogy a hívő közösségben kétely vagy zavar támadjon a tiszta élet hagyományos követelményeire vonatkozóan, a hajam cselekedetekben történő kifejezésével. Mivel a hajlam önmagában nem szünteti meg a cselekményekhez szükséges szabad elhatározást, azokat még nagy nehézségek árán is el kell kerülni. Tekintsék tehát helyzetüket hitük egy olyan meghívásának, amelyben Krisztus követését a homoszexualitás sajátos keresztjének hordozásával, szexuális önmegtartóztatással gyakorolhatják.

Az állásfoglalás dilemmája mindenekelőtt abban rejlik, hogy amíg a papi vagy szerzetesi szüzesség vállalásához a Szentlélek sajátos adományát kapják meg az arra hivatottak, addig ezt az adományt a hívő homoszexuális hajlammal rendelkezők nem tapasztalják. Ellenkezőleg, nem ritkán arról tanúskodnak, hogy a „hajlam keresztjének viselését”, egymás iránti érzelmeik szexuális kifejezésének elkerülését, elviselhetetlen tehernek tapasztalják. A nem hívők számára pedig éppen az erre irányuló igény tűnik magától értetődőnek és „természetesnek”.

A cselekmény „természetellenességét” annak terméketlenségével és a szervek biológiai diszkrepanciájával magyarázza a tomista hagyományra épülő katolikus erkölcsteológia. A kifejezés feltételezi, legalábbis bizonyos természeti sajátosságok, struktúrák esetében, hogy azoknak erkölcsi értelemben vett normatív szerepük is van. A terméketlen házassági kapcsolatokat azonban, legyenek az életkorfüggő, patológiai okokra visszavezethető, vagy akár a terméketlen időszakok szándékos kihasználásából eredő cselekmények, nem ítéli el a hagyomány. A II. vatikáni zsinat sem erősítette meg azt, amit a hagyomány elsődleges célként jelöl meg, az élet házassági aktusban történő továbbadását. Tehát a biológiai diszkrepanciának feltehetően nagyobb a súlya ebben az érvelésben. A férfi/női polaritásra épülő és egymást kölcsönösen kiegészítő kapcsolatok emberi gazdagságát sem éri el az azonos neműek bensőséges szerelmi kapcsolata. Ezeken az adottságokon nem lehet változtatni, és a Katolikus Egyház Katekizmusa szerint „nem ők választották maguknak”¹⁶. Ezért fölmerülhet az a kérdés is, hogy vajon nem vonatkozik-e rájuk is Szent Pál megállapítása: „Jó nekik, ha úgy maradnak, mint én is. Ha azonban nem tudják magukat megtartóztatni, házasodjanak meg. Mert jobb megházasodni, mint (vágytól) égni.” (1Kor 7,8.) Pál szavait csak átvitt értelemben lehet erre a helyzetre alkalmazni, de azt nehéz kétségbe vonni, hogy további bizonyítékokra is szükség van ahhoz, hogy homoszexuális cselekményen kivételt nem engedő tilalmát elfogadhatóvá tegyük, nemcsak a hívő homoszexuális hajlamú emberek, hanem a közfelfogás számára is. Erre annál is inkább szükség van, mivel napjainkban a jogfejlődés nemcsak a homoszexuális hajlamúak védelmét igyekszik növelni, hanem együttélésüket is a házassági kapcsolatok mintájára rendezni, ideértve az öröklés és örökbefogadás jogát is. Fönnáll annak a veszélye, hogy ez a fejlődés figyelmen kívül hagyja majd a különneműek házassága és az egyneműek együttélése közötti lényeges különbségeket, és eddig fel nem becsült károkat okozzon például örökbe fogadott gyermekek számára.

Végül ki kell térni a klérus soraiban előforduló homoszexuális erőszak botrányára is. Ennek, egyrészt a sokáig titokban tartott, és/vagy elhanyagolt ügyek kitudódásával járó szenzáció, másrészt a kártérítéssel esetleg együtt járó haszon a magyarázata, de nem lehet tagadni a hagyományos papnevelés fogyatékosságainak és a megfelelő szűrés hiányosságainak a szerepét sem. Ezen igyekszik változtatni a 2005-ben kiadott Instrukció.¹⁷ Sürgeti a jelentkezők pszichológiai alkalmasságának gondos szűrését, a szemináriumi nevelők megfelelő pedagógiai és pszichológiai felkészültségét, valamint annak szükségességét, hogy az öt éves előkészület alatt a celebsz papságra készülők megfelelő személyes, lelki, elméleti és gyakorlati felkészítést kapjanak arra a szexuális fejlődésre, mely lehetővé teszi számukra egyéniségüknek a papi szolgálatban történő teljes gyümölcsöztetését. Mivel a celibátus egyenlő követelményeket jelent a homo- vagy heteroszexuális jelöltjeire, a homoszexuális hajlam sem akadálya a szentelésnek, föltéve hogy minden indokolt kétséget kizáró képességet bizonyítanak a papi élet követelményeire. Azok a jelöltek, akik homo- vagy heteroszexuális kapcsolatban éltek, legalább öt éves szexuális absztinenciát tanúsítsanak szentelésük előtt.  Már a II. vatikáni zsinat is sürgette a papnevelés radikális reformját, amiből ez ideig sajnos nagyon kevés valósult meg. Remélhető, hogy a sajnálatos botránysorozatnak a melléktermékeként megszületik majd ez az elhanyagolt reform is.

Jegyzetek

¹ Eli Coleman „Homosexuality, Clinical and Behavioral Aspects”, Encyclopedia of Bioethics, Revised edition, vol. 2, 1143-47. p.  Simon Schuster, MacMillan N.Y. 1995.

² David Halperin, One hundred years of homosexuality, New York, Routledge, 1990.

³ James Harrison, „Changing Our Minds” (Elménk Megváltoztatása) című dokumentumfilm, 1992.

⁴ A. C. Kinsey, W.B. Pomeroy és C. E. Martin, Sexual behavior in the human male, Philadelphia, W.B. Saunders és Társai, 1948.

⁵ R. Isay, being homosexual: Gay men and their development, New York, Farrar, Straus, Giroux, 1989.

⁶ Dr. Ménteki Júlia, „Örökletes-e a Homoszexualitás?”, Élet és tudomány, 1966, +2, 35–37. o.

⁷ H. Meyer-Hahlbung, Journal of child and adolescent pharmacology, 1990.

⁸ P.P. Jay, „Childhood Cross-Gender Behavior and Adult Homosexuality: The Resurgence of Biological Models of Sexuality”, Journal of homosexuality, 24(1993), 3–4.,41–54. o.

⁹ Dr. Mérei Júlia, „Örökletes-e a Homoszexualitás?” Élet és Tudomány, 1996, #2, 35–37. o.

¹⁰ R. Bayer, Homosexuality and american psychiatry, Basic Books, N.Y.,1981, 161. o.

¹¹ A. P. Bell és M. S. Weinberg, Homosexualities a study of dicersity among men and women, Simon és Schuster, N.Y., 1978. R.Kus, „Alcoholism and the nonacceptance of gay self”, Journal of homosexuality, 15(1988), 25–42. o.

¹² E. Moberly, Psychogenesis, the early development of gender identity, Routleg and Kegan, 1983.

¹³ J. Davis és T. Smith, general social surveys (1972–1984): cumulative data, Yale University Press, 1984; J.S. Nevid, „Exposure to Homoerotic Stimuli: Effects on Attitudes and Affects of Heterosexual Views”, The journal of social psychology, 119(1983), 249–255. o.

¹⁴ A. Bergin, „Three Contributions of a Spiritual Perspective to Psychotherapy and Behavior Change”, W. Miller és J. Martin (szerkesztők), Behavioral therapy and religion: integrating spiritual and behavioral approaches to change, Sage, 1988, 25–36. o.

¹⁵ Hittani Kongregáció, „Letter … on the Pastoral Care of Homosexual Persons, Letter to the Bishops”, 3. par. in Origins,1986, 379–383. o.

¹⁶ KEK, 2358.

¹⁷ Congregation for Catholic Education, „Instruction for the Discernment of Vocations…” Rome 2005. nov. 4.

Szabó Ferenc

ANDRÉ GIDE LELKI DRÁMÁJA

Ateizmusának forrása: uránizmusa

A XX. századi francia irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja, a század első felének legbefolyásosabb írója kétségkívül André Gide (1869–1951). Manapság a szexuális felszabadulási mozgalom („Háttér társaság a Melegekért”) tűzte nevét zászlajára. Gide, Withman, Wilde, Proust, Th. Mann, Forster, S. Zweig és más nagy írók, művészek voltak a homoszexuális kultúra megalapozói. Most nem Gide zseniális írói művészetéről szólok, hanem lelki drámáját világítom meg: miközben a regényeiben és naplójában többé-kevésbé jelen levő, sok gyötrődést okozó uránizmus határozottan a felszínre tör (az 1911-ben született Corydon-t a nagyközönség csak 1924-ben ismerhette meg), fokozódik hitetlensége, és élete végén már a legteljesebb ateizmust vallja. Életműve néhány kritikusának tanulmányait felhasználva világítom meg lelki drámáját, amelyet talán az egyre erősödő mai meleg mozgalom hívei nem ismernek. (A tájékozódásban segítheti őket az írás végén megadott irodalom.)

„ Földi táplálékok”

A Földi táplálékok (Les Nourritures terrestres, 1897) lapjait olvasva a 20. századforduló fiatalsága valami új, néha evangéliumi ihletésű mestert vélt felfedezni. E költői próza Gide „evangéliumát” hirdette részben Nietzsche Zarathustrájára emlékeztetve: nem az örök élet, hanem az örök elevenség, a „ferveur” (izzó létezés), a pillanat érzéki öröme a fontos. „Vivre le plus!”, a legintenzívebben megélni a pillanatot. Készséggel kitárulni mindannak, amit felkínál a valóság, elvetni minden egyetemes normát, amely korlátozza szabadságunkat. Elfogadni mindazt, ami gazdagítja az egyedi életet (féktelen individualizmus!). Nem utánozni senkit, mert ez elidegenítő. Soha senki nem lesz olyan egyedülálló helyzetben, mint én itt és most. A spontán életlendületet kell követnem. Minden norma, imperatívusz, minden társadalmi, politikai, vallási, erkölcsi kényszer akadályozza szabad kibontakozásomat. Egy érzés, cselekvés csak akkor őszinte, ha szabad, vagyis ha a vágy dinamizmusát nem akadályozza semmiféle törvény vagy szabály. Hagyjuk az életet spontánul kibontakozni! A boldogság nagyjából azonos az élvezettel, a gyönyörrel. A Földi táplálékok szerzője még az evangéliumokban is hamis életszemléletének igazolását látta. Egyszer ezt állította: „Az az örök élet, amelyet Krisztus ajánl…, egyáltalán nincs a jövőben.” De az örökkévalóságot helyettesítő pillanat öröme, a gide-i „instantanéisme” – illúzió!

Gide 1935-ben, amikor már a hírnév csúcsán állt, kiadta az Új Földi táplálékok-at. Ennek vége felé már kikristályosodott világnézetét így foglalja össze: „A sajnálkozás az elmúlt idő (temporis acti) miatt az idős ember leghiábavalóbb foglalkozása. És én mégis engedek neki. Ti biztattok rá, mert úgy vélitek, hogy ez a természetes sajnálkozás észrevétlenül visszavezet Istenhez. De félreértitek az én sajnálkozásom, az én lelkiismeret-furdalásom természetét. Engem az gyötör, amit nem tettem meg, amit fiatalságomban megtehettem volna, meg kellett volna tennem, és ebben megakadályozott a ti erkölcsötök. Az a morális, amelyben nem hiszek többé. Amelynek – úgy hittem – alá kellett vetnem magam, amikor a leginkább akadályozott és büszkeséggel töltött el, hogy nem engedtem a testnek. Mert az ifjú életkorban a lélek és a test a leginkább készséges a szerelemre, a leginkább méltók arra, hogy szeressenek, hogy szeressék őket, amikor a szerelmi egyesülés a leghevesebb. [. . .] Amit ti, és veletek én, kísértéseknek nevezünk, azok miatt sajnálkozom én. És ha ma bánatot érzek, ez nem azért van, mivel engedtem egyes kísértéseknek, hanem azért, mivel annyi másnak ellenálltam, amelyek után később futottam, amikor már nem voltak olyan elbájolók és kevésbé voltak hasznosak gondolkodásom számára. Bánkódom amiatt, hogy beárnyékoltam ifjúságomat, azért hogy a képzeletbelit a valóság elé helyeztem, hogy elfordultam az élettől. [. . .] Mivel nem ragadtam meg mindennap a helyettesíthetetlen, vissza nem térő pillanatot. Mivel későbbre halasztottam a döntést, az erőfeszítést, a szeretkezést…”

Gide ifjúsága és házassága

Ha André Gide lelki drámáját meg akarjuk érteni, ismernünk kell ifjúságát. 1869. november 22-én született Párizsban. Katolikus normand anyától és protestáns dél-francia apától származott. Puritán protestáns neveltetése kétségkívül befolyásolta abban, hogy félreismerte a szexualitás igazi jelentését. Állandó morális szorongásban élt. Gide később bevallotta, hogy gyermekkorában olyan bűnös játékoknak adta magát, amelyek miatt eltávolították az iskolából. Már gyermekkorában hiányzott nála a pszichológiai és morális egyensúly. Puritanizmusa nem engedte, hogy a testi és a lelki szerelmet harmóniába hozza. A házasságot is félreismerte. Egészen házasságáig, 26 éves koráig úgy hitte, hogy a nő kizárólag szellemi lény, és csak a platonikus szerelmet ismerte. Egészen sajátságos volt unokahúgához, későbbi feleségéhez fűződő viszonya. Madeleine Rondeaux (a Napló-ban ő Emmanuèle) súlyos pszichológiai megrázkódtatást hordozott lelkében: egészen fiatalon megtudta, hogy anyja rossz útra tért. Ez a leánykában a szexuális élettől való borzongást és az angyali eszmény felé való menekülést váltotta ki. Madeleine mélyen vallásos volt. Később Gide számára is felesége hitén keresztül nyílt ablak a vallásos világra. De a gyermekkori eltévelyedések, illetve sebek miatt nem sikerült a házasság – a szerelmi élet síkján. Gide engedett a szinte ellenállhatatlan erővel jelentkező ferde hajlamoknak, és – egy-egy időre elhagyva feleségét – homoszexuális kalandokban (pl. Algériában) keresett kárpótlást sikertelen házaséletéért.

 J. Delay monográfiája megvilágította Gide pszichológiai és erkölcsi krízisét. A következő tényezőket emelte ki: a puritán anya képének gátló szerepe, házasságának sikertelensége, amely jórészt felesége temperamentumának köszönhető; Goethe és Nietzsche hatása morális felfogására, amelyben egyrészt nemi perverzitása igazolására törekszik (vö. Corydon), másrészt a művészetben (a saját alkotásaiban) keres valláspótlékot.

Derűs ateizmus felé

Gide személyiségének említett árnyoldalai segítenek megérteni vallási életét, megtérési pillanatait, végül derűs ateizmusát. Roger Martin du Gard André Gide-ről írt könyvében találóan írja: „a morális eltévelyedés élesíti a szellemet, de meghamisítja az ítélőképességet”.

Gide nagy barátai – Claudel, Du Bos és mások, főleg azok, akiket ő vezetett be az evangéliumba (amelyet sajátos módon értelmezett): Rivière, Schwob, Ghéon, Copeau – ez időben igazi misztikusnak tartották. Többen remélték, hogy Gide megtalálja a katolikus hitet. A modern kor egyik leghatározottabb antiteistája 1916-ban ilyen sorokat írt le híres Numquid et tu című vallomásában: „Uram, úgy jövök Hozzád, mint egy gyermek; mint az a gyermek, akit Te elgondoltál, aki akaratod szerint egészen Reád hagyatkozik.  Elvetem mindazt, ami gőgöm forrása volt, és ami szégyenem oka lenne. Hallgatlak, és szívemet alávetem akaratodnak. [. . .] Uram, bárcsak imám, mint az egészen tiszta lélek imája, a Te Arcod tükre lenne, Arcod visszfénye, mikor fölém hajolsz.”

Gide nem tudott hinni a halhatatlanságban, mint szeretett felesége. Madeleine 1938-ban bekövetkezett halála után arról ír, hogy filozófiája csődöt mondott. Élete tanúját veszítette el, aki arra serkentette, hogy „ne éljen hanyagul”. „…De nem osztom Emmanuèle hitét a halhatatlanságban, amely lehetővé tenné, hogy a halálon túl érezzem tekintetét; miként életében sem hagytam azt, hogy szeretete az ő felfogása felé térítse gondolkodásomat, még kevésbé engedem, hogy szeretetének emléke ezt tegye. A komédia utolsó felvonása nem kevésbé szép, ha egyedül játszom. Nem szabad megfutamodnom.” Rettenetes vallomás! De fényt vet Gide rejtett materializmusára. Különös tény pl., hogy sohasem látogatta meg felesége vagy szülei sírját. Nem tudott hinni a halhatatlanságban. „Ó, talán nem így beszélnék, ha testileg is szerettem volna őt!” – vallotta naplójában. Feleségének csak a lelkét szerette, a kimeríthetetlen jóságot, az evangéliumi tisztaságot benne. „Kalandjait” elrejtette felesége elől. 1939-ben, amikor Naplója kiadására készült, bevallotta, hogy felesége halálig rendszeresen törölte a kompromittáló részeket.

Felesége haláláig műveit neki írta: „Egész művem feléje hajolt…” De egyre fagyosabb lett közöttük a légkör, lassan tűrhetetlen csend. Gide megérezte, hogy felesége elveti egész művét. Egy napon Madeleine elégette minden levelét. Ez nemcsak mély törést okozott kettejük között, hanem Gide egész lényét összetörte. Felesége semmibe vette azt, ami leginkább megérdemelte volna a fennmaradást. (Bizonyára e leveleket is csak „irodalomnak” szánta.) Elszakadva feleségétől, az „égtől”, most már egyre mélyebbre zuhant poklába. Amikor feleségül vette unokahúgát, az eszményt, az „eget” kereste: „az eget jegyezte el kielégítetlen poklom”.

1939 és 1951 között André Gide már határozott istentagadó. Igazában jóval korábban kezdődött hitehagyása. Már 1897 után a liberális protestantizmus tételeit fogadta el Krisztusról. Az evangéliumban az egyént felszabadító erőket kereste. Azt vallotta, hogy Jézus elítéli a családot, és a földi öröm apológiáját nyújtja. Csak az evangélisták alakították át Jézus örömüzenetét a kereszt által való megváltás szomorú históriájává. Amikor később Krisztus kereszthalálát és elhagyatottságát értelmezi, részben Nietzschére, illetve az azóta kialakult „Isten meghalt” teológia néhány radikális képviselőjére emlékeztet. Gide mindig elismerte Krisztus emberi nagyságát, de evangéliumában a saját örömüzenetének igazolását kereste. Nem lázadt Isten ellen „hallgatása” miatt, a világban levő rossz, az ártatlanok szenvedése miatt, mint Dosztojevszkij vagy Camus – ateizmusa nem volt ilyen „altruista”. Kezdeti nyugtalanság, szorongató bűntudata elcsitult, makacs nyugalom, gőgös derű jellemezte élete utolsó szakaszának ateizmusát.

Homoszexualitás és istentagadás Gide-nél

Tanulmányom utolsó részében G. Fessard S.J. nyomán próbálom megvilágítani, miként kapcsolódik André Gide-nél a homoszexualitás és az istentagadás.

Midenekelőtt itt utalok Fessard életművére és sajátos módszerére: Szent Pál nyomán (Gal 3,28; Ef 2,13–18) – Hegel és Marx dialektikájának alkalmazásával – dolgozta ki módszerét, amellyel a „társadalom misztériumát” Krisztus fényében értelmezte (vö. Távlatok 1992/3, 472–77 és 2004/2, 168–175). „Nincs többé zsidó vagy görög (pogány), rabszolga vagy szabad (úr), férfi vagy nő, mert ti mindannyian egyek vagytok Krisztus Jézusban” (Gal 3,28; vö. Kol 3,9–10). A hegeli úr–szolga dialektikát Marx sajátosan értelmezte: a szolga szempontját vette figyelembe, amikor az osztályharcot értelmezte. Hitler viszont az úr, az uralkodó faj szerepét hangsúlyozta a nietzschei Übermensch eszmét magáévá téve. Fessard – Szent Pál gondolatát követve – kiegészíti e két „dialektikát” a férfi és a nő, valamint a zsidó–pogány ellentéttel (dialektikával), és a természetet, illetve a történelmet a természetfeletti hit távlatában szemléli. Krisztus kiengesztelte az ellenséges csoportokat, Õ a mi békénk, Õ ledöntheti a válaszfalakat és elhozza a testvériséget. Fessard megmutatja (AH I, 171kk), hogy az emberi társadalom és történelem genezisében a férfi–nő dialektikája alapvetőbb, mint az úr–szolga dialektikája. Mert a férfi–nő dialektikája (a szerelem és nemzés révén) az emberiség természetes fejlődésének a motorja: belőle három új társadalmi kapcsolat alakul ki: apaság, anyaság, testvériség. E kapcsolatok aztán kitágulnak: a családi kapcsolatból születik a patria (a latin paterből), tehát a haza atyasága-anyasága.

Fessard még elemzi a három alapvető dialektika kiszélesedését és egymással való összefüggéseiket, majd igazolja, hogy a teljes megoldást (a feszültségek „feloldását” a természetfeletti történetiségben találjuk meg: Isten (Teremtő, Úr, Atya) és az emberiség (teremtmények, szabad szolgák, ó- és újszövetségi nép) szeretetkapcsolata Krisztus Jézusban (vö. Ef 2,14–18). Itt tehát a keresztény hit távlatában mozgunk.

A hívő ember számára az eszmény Jézus Krisztus, aki felvette a szolga alakját, engedelmes lett egészen a kereszthalálig, ezért aztán az Atya a feltámadással mindenek urává tette (Fil 2,7–11). Szent Pál a Római levél elején megmutatta, hogy a pogányok, akik a teremtésből felismerhették a Teremtőt és lelkiismeretükben a természetes erkölcsi törvényt, de nem dicsőítették, nem ismerték el őt Úrnak, hanem esztelen gőgjükben bálványimádásba estek, ezért „Isten szívük hajlama szerint kiszolgáltatta őket a tisztátalanságnak, hadd becstelenítsék meg saját testüket. (…) Mivel a Teremtő helyett a teremtményeknek hódoltak és szolgáltak, tehát bálványimádók lettek, „ezért szolgáltatta ki őket Isten aljas szenvedélyeiknek. Asszonyaik ugyanis a természetes szokást természetellenessel váltották föl. Ugyanúgy a férfiak is, abbahagyva az asszonnyal való természetes életet, egymás iránt gerjedtek vágyra, férfi férfivel űzött ocsmányságot.” (Róm 1,18–27)

Fessard Szent Pálra utalva fejti ki nézetét a homoszexualitásról, főleg Gide Corydon című művét idézve (De l’Actualité historique I, 190–194). A Teremtő gőgös tagadása, a természet rendjének felforgatása a perverzióhoz vezetett a Corydon szerzője életében is. Gide okoskodása a melegség védelmében hamis propaganda: megengedi, hogy a homoszexualitás „természetellenes”, amennyiben a kultúra alapelve. Vagyis a természetes történelem után következik a kultúra, az irodalom, művészetek, a szociológia és a morális történelme. Gide meleg hajlamú írókat, művészeket hoz fel példának arra, hogy a homoszexualitás a fejlettebb kultúra jelensége, és nem ellentétes a Természettel. Fessard elemzése viszont azt igazolja, hogy a homoszexualitás a férfinél és a nőnél egyaránt egy bizonyos aszexuális angyali állapot utáni vágyódás jele, ahol a gőgös szellem visszautasítja a Transzcendenssel (a Teremtővel) szembeni „női” magatartást, vagyis a teremtményi engedelmességet Istennek. Ez a gőgös magatartás tehát alapvetően bűn a Lélek ellen, ateizmus, amely a bálványimádás lényege. A szellemnek ez perverzitása Gide-nél abban is megnyilatkozik (vö. Si le Grain ne meurt… c. pederaszta regényét), hogy az Evangélium tanítását is felhasználja  szenvedélye igazolására.

André Gide élete vége felé túltette magát jón és rosszon, az etika az esztétika egyik ága lett számára. Kitűnő író volt, a francia irodalom egyik óriása: életéből alkotott remekművet. Derűs ateizmusa, miként korábban hamis „evangelizmusa” (Krisztus csak a szeretet szimbóluma volt számára már 1897-ben) a modern ateizmus egyik tipikus képviselőjéhez, Nietzschéhez közelítette.

Egyetlen esélye volt, hogy megtalálja véglegesen Istent: az őt állandóan kínzó vágy az angyali tisztaság után. Rettenetesen vágyott a gyengédségre, a szeretetre, esztelenül kívánta, hogy megértsék, jóváhagyják tetteit. De a tisztaság iránti vágyát elfojtotta a magányos bűnök nyugtalansága, majd makacs nyugalma, gőgös derűje. A telhetetlen érzéki öröm elhomályosította ítélőképessé-gét. Élete végéig élt benne a gyermek.

Az vessen rá követ, aki bűn nélkül van.

Irodalom

André Blanchet S.J.: La littérature et le spirituel, Aubier, Párizs 1959, 151–174.

J. Delay. La jeunesse d’André Gide, 1869–1895, 2 kötet, Párizs, 1956–57.

Charles Moeller: Littérature du XXe siècle et christianisme, I. köt. Casterman, Tournai, 1965, 117–200.

Szabó Ferenc: Párbeszéd a hitről, Róma 1975, 190–191.

Szabó Ferenc: „A társadalom misztériuma és a történelem értelme” (Gaston Fessard 1897–1978), Távlatok, 2004/2, 168–175. (Itt további irodalom.)

Gaston Fessard S.J. De l’Actualité historique, I. köt., Desclée de Brouwer, Párizs, 1960, 190–201.

Prohászka-tanulmányok 2007–2009

A Székesfehérvári Egyházmegye Prohászka-konferenciáinak előadásai. Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár Székesfehérvár, 2009. 197 o. Prohászka Ottokár, Székesfehérvár egykori püspöke műveit Schütz Antal piarista huszonöt kötetben foglalta össze. Aki ismeri ezt a kisebb könyvtárnyi irodalmat, tudja, hogy új és új hangsúlyok felmutatására alkalmas kincsesbánya ez. Tudnunk kell azt is, hogy Prohászka lényegesen többet írt annál, mint ami a 25 kötetbe belekerült.

A püspök, aki az élet szépségét törekedett Isten jelenlétében szemlélni, máig modellje lehet mindazoknak, akik gondolkodásukat élő hittel ötvözik, és a kettő jegyében élik életüket. A sugárzó életű főpap munkásságának egy-egy újabb részletét, újabb aspektusát mutatják be a kutatók (Frenyó Zoltán, Klestenitz Tibor, Mózessy Gergely, Orvos Levente, Sarnyai Csaba Máté, Szabó Ferenc SJ, Szénási Zoltán) tanulmányaikban. A kötet függelékébe kerültek a források, a szakirodalom és a Prohászka Imaszövetség alapdokumentuma. A könyv előszavát Spányi Antal írta.  

E helyütt szeretném felhívni olvasóink figyelmét a magyar jezsuita rend két nagyobb jelentőségű elképzelésének már körvonalazódó megvalósulására. Hosszas és alapos előkészítés után jó angol fordításban válik hozzáférhetővé Szabó Ferenc: Prohászka Ottokár élete és műve (1858–1927) című meghatározó műve. A nyersfordítást alapos munkával angol anyanyelvű szaklektor dolgozta át. Reményünk szerint a közeljövőben a legelterjedtebben használt világnyelven, angolul jelenik meg a szent életű székesfehérvári püspökről szóló vaskos kötet. Továbbá elhatározás született arra vonatkozóan is, hogy az Anima-una sorozat 8. köteteként korábban megjelent Üldözött jezsuiták vallomásainak francia nyelvű változata elkészül. Így hiteles forrásból értesülhet a nyugati világ arról, miképpen lehetetlenítették el a szerzetesrendeket létükben és működésükben a Rákosi- és a Kádár-rendszer idején. Mindkét munka érdemes arra, hogy az egész világ megismerje a magyar történelmi valóság vonatkozó részeit.

Gyorgyovich Miklós

Nemzetközi Teológiai Bizottság

ÚJ SZEMPONTOK A TERMÉSZETTÖRVÉNYRÕL

La Documentation Catholique, No 2430
(6–20 sept. 2009), 811–844.

2004-ben J. Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa és egyben a Nemzetközi Teológiai Bizottság (NTB) elnöke elhatározta, hogy a Bizottság tagjai a következő öt évben (VII. quinquennium) a természettörvényt tanulmányozzák. S.-T. Bonino O.P. volt a tíz tagból álló albizottság munkáinak felelőse. A megszerkesztett dokumentumot 2008. dec. 1-én megszavazta a NTB, majd William J. Levada bíboros, a Hittani kongregáció jelenlegi prefektusa márc. 27-én engedélyezte hivatalos közzétételét. A dokumentum megalapoz egy egyetemes etikát, megfogalmazva az általánosan elfogadott normákat. Némileg újraértelmezi a hagyományos természetes erkölcsi törvényt, a természettörvényt. – Az okmány részletes ismertetését Szabó Ferenc készítette.

Bevezetés

„Vannak-e olyan objektív erkölcsi normák, amelyek képesek egyesíteni az embereket, és megszerezni nekik a békét és a boldogságot? Melyek ezek, és hogyan lehet őket megismerni? Hogyan lehet őket átvinni a gyakorlatba a személyek és a közösségek életében? Ezek a jó és a rossz körül forgó kérdések ma sürgetőbbek, mint valaha, minthogy az emberek fokozottabban tudatosították, hogy egyetlen világközösséget alkotnak.” – Ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni a dokumentum. A bevezető még rávilágít arra, hogy napjainkban vannak kísérletek egy egyetemes etika meghatározására. Nevezetesen a II. világháború után a nemzetek közössége belátta, hogy a totalitarizmusokkal szemben nem elégséges a jogpozitivizmusra, a törvényhozásra hivatkozni. 1948-ban közzétették az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amely megfogalmazott olyan alapvető jogokat, amelyek túlmutatnak az államok pozitív törvényein, mert „elismeri az emberi család valamennyi tagjának veleszületett méltóságát” (Praeambulum). Az ENSZ közgyűlésén tartott beszédében 1995. október 5-én II. János Pál kijelentette: a Nyilatkozat „korunk emberi lelkiismeretének egyik legkiválóbb kifejezése”. És XVI. Benedek, ugyancsak az ENSZ közgyűlésén 2008. április 18-án kiemelte a Nyilatkozat érdemét: Megnyitotta a lehetőséget a kultúráknak és a jogalkotásnak, hogy egy központ felé, az értékek és alapvető jogok felé összpontosuljanak, túlhaladva a puszta legalitáson, az utilitarista törvényhozáson.

Néhány évtized óta a jog és a politika etikai alapjainak kérdéseit mintegy zárójelbe tették a mai kultúra egyes szektoraiban azzal az ürüggyel, hogy az objektív és egyetemes igazság intolerancia és erőszak forrása, és csak a relativizmus képes megőrizni az értékek és a demokrácia pluralizmusát; tehát ilyen meggondolások alapján védik a jogpozitivizmust, amely nem hivatkozik objektív, ontológiai kritériumokra. Ebben a távlatban a jog és az erkölcsi norma az érvényben levő (pozitív) törvény, amelyet azért tartanak igazságosnak, mert a törvényhozó akaratát fejezi ki. De ezzel megnyitják az utat a hatalom önkényének, a számbeli többség diktatúrájának és az ideológiai manipulációnak a közjó kárára. Ebben az összefüggésben az objektív, abszolút, egyetemesen elismert értékekre való hivatkozás problematikussá vált, jóllehet egyesek igyekeznek racionális alapot adni a közös etikai döntéseknek.

A Bevezetőben így vázolt mai helyzet, a nézetek kihívásának szem előtt tartásával igyekszik a NTB újragondolni az erkölcsi természettörvény és a természetjog hagyományos tanítását, keresve az etika és a jogi rend végső alapjait. A következő részekre tagolódik:

I. Konvergenciák (Történeti áttekintés)

II. A közös erkölcsi értékek felismerése

III. A természeti törvény elméleti alapjai

IV. A természeti törvény és a társadalom

V. Jézus Krisztus, a természeti törvény beteljesedése

I. Konvergenciák (12–35. pontok)

E leghosszabb rész történeti áttekintés az alapvető erkölcsi értékek kereséséről. Itt csak felsorolást adunk az egyes pontokról.

1) A világ hagyományos bölcsessége és a nagy vallások tanítása az etikai értékekről. Az emberiségnek ezt a közös örökségét a keresztények az Evangélium előkészítésének (praeparatio evangelica) tekintik. Pl. az ún. „aranyszabály” különböző megfogalmazásban megtalálható az emberi bölcsességi hagyományban.

2) A természeti törvény görög–római forrásai. A klasszikus görög drámák (Antigoné alakja), Platón, Arisztotelész, sztoikusok. Ez utóbbiaknál (Cicero) a természet és az ész alkotják az isteni eredetű alapvető etikai törvény megismerésének két forrását.

3) A Szentírás tanítása. (ószövetségi törvény, Jézus Krisztus; „aranyszabálya” (Tób 4,15; Mt 7,12).

4) A keresztény hagyomány fejlődése: egyházatyák, középkori teológusok (Szent Ágoston és Szent Tamás).

5) Későbbi fejlődés: reformáció, Hugo Grotius, a modern racionalizmus, egzisztencializmus.

6) Az egyházi Tanítóhivatal és a természeti törvény.  Pápai enciklikák XIII. Leótól XVI. Benedekig (Pacem in terris, Humane vitae, Veritatis splendor, A Katolikus Egyház Katekizmusa).

Ma a katolikus Egyház négy fő összefüggésben hivatkozik a természettörvényre: a) az erkölcsi relativizmussal szemben, b) a szélsőséges individualizmussal szemben, amely az egyént tartja saját értékei forrásának, c) az agresszív laicizmussal szemben, amely a hívőket ki akarja zárni a közéletből, d) a totalitarizmusokkal és a jogpozitivizmust valló ideológiákkal szemben.

II. A közös erkölcsi értékek felismerése (36–59.  pontok)

Az első fejezetben megvizsgált erkölcsi hagyomány nagy irányai megmutatták, hogy az emberi magatartás bizonyos típusai jelen vannak a legtöbb kultúrában: bátor tettek, türelem a megpróbáltatásokban, együttérzés a gyengékkel, mérséklet az anyagi javak használatában, a közjó szolgálata stb. Ezek az etikai magatartások jelzik a „természet szerinti” élet erkölcsi eszményét, vagyis az emberi alany mély lénye szerinti eszményt. Ellenkezőleg általánosan elítélik az ilyen tetteket: gyilkosság, lopás, hazugság, harag, bűnös kívánság, fösvénység… Az ilyen tettek az emberi méltóság és a társadalmi élet igazságossági követelményei ellen vannak. A különböző kultúrákban jelentkező egyetértés mintegy az „emberi természet” megnyilatkozása.

A NTB ebben a fejezetben, még a természettörvény igazolása előtt empirikus úton közelíti meg a problémát. Elemzi a kultúrák szerepét és az erkölcsi tapasztalatot: „A jót meg kell tenni, a rosszat kerülni kell!” Szent Tamás szerint is (S. Th. I-II, 94, 2): „A törvény első parancsolata, hogy meg kell tenni és követni a jót és elkerülni a rosszat. Ezen a parancson alapul a természeti törvény minden más parancsa.” Szent Tamás szerint a lex naturalis észtörvény: az ész (ratio) spontán és közvetlenül, mintegy ’természetes’ szükségszerűséggel fölismeri. Az eszes teremtmény eszével gondoskodik magáról és irányít, bár csak az isteni gondviselés keretén belül. Ez az Istenhez kötött önirányítás a természetes erkölcsi törvény, amely részesedés az isteni lex aeterna-ban (I-II, 91, 2). Szent Tamás szerint a Tízparancsolat parancsai is ahhoz tartoznak, amit a ratio naturalis rögtön („statim”) helyesel.

KITÉRÕ. – A természettörvény felismerésénél beszélnek a skolasztikusok a szünderesziszről, amely egyfajta őslelkiismeret, vagy pedig a lelkiismeret, mint habitus vagy potentia. A conscientia (lelkiismeret) az őslelkiismeretben tárolt etikai belátásoknak az alkalmazása a konkrét esetre, tehát egyfajta szituációs lelkiismeret. A tomista iskolában mind a szündereszisz, mind a conscientia az intellektushoz van rendelve. (Vö. Helmut Weber: Általános erkölcsteológia, SZIT, 2001, 201–202.) A NTB dokumentuma a 39. pont egyik jegyzetében utal A Katolikus Egyház Katekizmusára (1780. pont), amely a lelkiismeret józan ítélete kapcsán ír a természettörvényről: Az emberi személy méltósága magában foglalja és megköveteli az erkölcsi lelkiismeret helyességét. Az erkölcsi lelkiismeret intuitív módon megismeri – a velünk született értelmi dispozíció, képesség (szündereszisz) révén – az erkölcsi élet első alapelvét. (NB. a KEK magyar fordítása hibás!) A továbbiakban (44–52) a dokumentum még részletezi Aquinói Szent Tamás tanítását a természettörvényről.

Ezután, az 53. ponttól kezdődik igazában a dokumentum újdonsága. Innen kezdve részletesebben ismertetjük a fontosabb pontokat.

Eddig csak általánosságokban mozogtunk, amikor a természeti törvény első alapelveiről/parancsairól szóltunk. De most szembe kell néznünk egy fontos ténnyel: a természeti törvény történetiségével. Mert megfigyelhetjük, hogy a különböző kultúrákban, sőt ugyanazon kultúrán belül is korok szerint fejlődés van az erkölcsi reflexióban. Példák: a rabszolgaság, a kamatra adott kölcsön, a párbaj vagy a halálbüntetés erkölcsi megítélésében változott az egyház álláspontja is.  (53–54) Ezentúl tehát a konkrét helyzetekre alkalmazva kell vizsgálni a személy erkölcsi felkészültségét, és konkrét cselekvését szem előtt tartani. Az alanynak azonban nem szabad elvesznie a konkrétban és az egyéniben, amint azt a „szituációs etika” tanította. (57) Tehát mindenképpen vallani kell, meg kell őrizni az egyetemes erkölcsi alapelveket a konkrét helyzetek változatosságában is. Az egyetemes és a konkrét dialektikáját fejti ki a következő rész elméleti megalapozása.

III. A természettörvény elméleti alapjai (60–82)

A természettörvény elméleti igazolásánál a tapasztalatból indulunk ki: az ember spontán módon megragadja (felismeri) az alapvető etikai értékeket, amelyek a természettörvény parancsaiban fejeződnek ki. A filozófiának és a teológiának kell reflektálnia a tapasztalatra, hogy igazolja az etikai alapelvek megalapozottságát. A filozófiai igazolás két szinten történik: 1) Mindenekelőtt az antropológiai állandók tudatosításának szintjén: a hagyományos bölcsesség alapján a filozófia vagy az embertudományok meghatározzák azt, hogy a személyes és közösségi élet harmóniájához, a sikeres humanizációhoz milyen feltételekre van szükség. 2) De igazában még mélyebben, a valóság metafizikai dimenziójában lehetséges csak a természettörvény teljes filozófiai igazolása. A metafizikai reflexió igazolja, hogy a világmindenség léte nem önmagában bírja magyarázatát, hogy létezik a Legfőbb Lény, Isten, és belőle részesednek a többi létezők. Isten a Teremtő, ő szabja meg a teremtmények természetét. A teremtmények mintegy a személyes Bölcsesség, a teremtő Ige, Logosz epifániái, megnyilatkozásai, visszfényei. Szent Bonaventúra írta: „Minden teremtmény isteni ige, mert Istenről beszél.” A Teremtő nemcsak a teremtmények létrehozója, hanem transzcendens, végső céljuk is, aki felé természetszerűen törekszenek. Ez a dinamizmus az örök törvényből ered, vagyis az isteni Gondviselés tervéből, amely a Teremtő szellemében létezik. (Vö. Szent Tamás:  S. Th. I-II, 91, 1.) De egyben immanens (bennható) is, mert nem kívülről van rákényszerítve a teremtményekre, hanem bele van írva a természetükbe. Tehát, Szent Tamás szerint részesedés az örök törvényből. (I–II, 91, 2.)

 KITÉRÕ – Látjuk, hogy az igazolásban még nem jutottunk túl Szent Tamáson. Még mindig általánosságokban mozgunk. A „szituációs etika”, amelynek a dokumentum válaszolni akar, többek között azért bírálta az örök és egyetemes törvényre hivatkozó természettörvényt, mivel nem mondja meg, hogy hogyan lehet a gyakorlatban konkrét helyzetekben konkrét erkölcsi normákat találni, alkalmazni. (Vö. H. Weber: Általános erkölcsteológia, 127.) A filozófiai-teológiai igazoláshoz nem elégséges a Teremtőre hivatkozni (különben is az ateista számára ez nem bizonyít). A dokumentum 63. pontja jegyzetben hivatkozik a Veritatis splendor k. enciklikára (41. p.), ahol II. János Pál kijelenti: „A természettörvényről, mint az etika és a jog alapjáról szóló tanítás hozzáférhető a természetes ész számára. A történelem tanúsítja ezt. De ténylegesen ez a tanítás csak a keresztény kinyilatkoztatás befolyása alatt éri el teljes érettségét.” Másik szempont: meg kell vizsgálni a természet, a személy és a szabadság alapvető fogalmait, amelyek a modern (perszonalista-egzisztencialista) filozófiában új értelmezést kaptak. Ezt teszi a dokumentum a 64. ponttól.

A természet fogalma nagyon összetett, és egyáltalán nem egyértelmű. Először a görög filozófiában jelölte egy alany sajátos ontológiai azonosságát, egy bizonyos dinamizmust, amely az alanyt beteljesedése felé lendítette.  Az anyagi („fizikai”) és érzékletes valóságok természete analógiájára a lelki valóságok természetéről is beszélnek. (A dokumentum jegyzetben utal az evolúcióra, amely a fajok állandóságát megkérdőjelezhetné, továbbá az eredeti bűn teológiájára, amely erősen kiemeli az emberi nem egységét.) A természetet így határozzuk meg: bizonyos velük született célra törekvés és tevékenységükben mutatkozó szabályosság révén a létezőkben felismerhető egy bizonyos állandóság (tartósság), amelyek a létezés rendjében viszonylag önálló központok. De ezek a „természetek” nem ontológiailag zárt egységek, hanem kölcsönhatásban vannak, az okság bonyolult viszonyában. A dokumentum burkoltan utal a perszonalista filozófia meglátásaira. A szellemvilágban a személyeket az interszubjektivitás, a tudatok kölcsönös nyitottsága jellemzi. Végső elemzésben a személyek a viszonyok (kapcsolatok) hálózatát alkotják. Egyszerűen a születés (natura a nasci igéből) ténye a szolidaritás tartós viszonyait létesíti az emberek között.

A kereszténységgel az antik gondolkodók physis-e a valóság tágabb és mélyebb távlatába került. Egyrészt a keresztény kinyilatkozatás Istene nem eleme a világnak, a nagy Mindennek, hanem transzcendens, szabad Teremtő, aki a semmiből hozta létre a mindenséget, és tetszése szerint közbeléphet a természet folyásába. Másrészt a Teremtő visszfénye az emberi személy, Isten képmása: gondolkodásra és szeretetre képes, kapcsolatba léphet Istennel, aki szeretetből alkotta meg, és meghívta, és az emberekkel szeretetközösséget alkothat. A dokumentum még kiemeli, hogy a keresztény misztérium fénye segítette a filozófiai reflexiót a személy fogalmának elmélyítésében. Azt is hangsúlyozza (68), hogy a személy nem áll szemben a természettel, hanem a két fogalom egymást kiegészíti. A természet megadja a feltételeket a személynek szabadsága gyakorlásához és választásához. Kutatva természete értelmét, a személy felfedezheti önmegvalósítása útjait.

A természettörvény fogalma feltételezi azt az eszmét, hogy a természet hordozója az ember számára egy etikai üzenetnek, és burkolt (implicit) erkölcsi normát képvisel, amelyet aktualizál az emberi ész. Ma is érvényes az a meggyőződés, hogy harmónia létezik Isten, az ember és a természet között. Ebben a távlatban a világot úgy fogják fel, mint értelmes egészet, minthogy a létezőket az alapító isteni princípiumra, a Logoszra való hivatkozás egyesíti. A dokumentum itt (69. pont) idézi XVI. Benedek reményről szóló enciklikáját (Spe salvi, 5): „Végső soron nem a kozmosz elemei, az anyag törvényei uralkodnak a világ és az emberek fölött, hanem egy személyes Isten uralkodik a csillagok, azaz mindenek fölött; nem az anyag és a fejlődés törvényei a végső valóságok, hanem az értelem és az akarat, a szeretet – egy Személy.” A személyes isteni Logosz – Isten Bölcsessége és Szava – nemcsak eredete és transzcendens értelmes mintája a mindenségnek, hanem Õ az, aki harmonikus egységben megtartja és céljuk felé vezeti. (Hivatkozás Szent Athanázra.) Minden teremtmény részesedik a maga módján a teremtő Logoszban.

Különböző történelmi és kulturális okok miatt ez a szemlélet, főleg a késő középkor óta, elveszítette kulturális fontosságát. Többé már nem vonatkozási pont az etika számára. A dolgok természete már nem jelent törvényt a modern ember számára.  A metafizika síkján a filozófiai fejlődés (nominalizmus), antropológiai síkon pedig a voluntarizmus és a szubjektivitás felmagasztalása szakadékot ásott az emberi alany és a természet között. (Itt burkolt utalás van az egzisztencialista J.-P. Sartre szabadságfelfogására és szituációs etikájára.) Egyesek úgy vélik, hogy az emberi szabadság maga lényegében a hatalom, amely semmibe veheti azt, ami az ember természeténél fogva adottság, tehát visszautasít mindent, amit nem ő maga választott szabadon. Az ember így egyre inkább „denaturált” lény lesz, vagy természetellenes lény. Az emberi kultúra most már nem abban áll, hogy a természetet humanizáljuk és átalakítjuk a szellem által, hanem egyszerűen tagadja a természetet. (71) A lét metafizikájának alkonyával, amely pedig egyedül alkalmas megalapozni a szellemi és anyagi valóság differenciált egységét, és a voluntarizmus előretörésével, a szellem birodalmát gyökeresen szembeállították a természet uralmával. Ez a szemlélet látszólag kiemeli az emberi szabadság értékét, de valójában – szembehelyezve a szabadságot és a természetet – megfosztja a szabadságot minden objektív normától. Végső soron elvezet az értékek teljesen önkényes emberi „teremtése” eszméhez, vagyis teljes nihilizmushoz. (72–73)

Szétvált a lét és az igaz, elvált az etika a metafizikától. Kialakult a gyökeres antropológiai dualizmus, amely szembehelyezi a szellemet és a testet, minthogy valamiképpen a test a „természet” mindegyikünkben. Márpedig lényegi egység van a szellem és a test között, az ember „megtestesült” szellem, ahogy II. János Pál is magyarázta a családoknak írt levélben. A szubjektivitás által idegennek ítélt test puszta „birtoklási tárgy” lesz, a technika által manipulálható tárgy az egyéni érdekek számára. A dokumentum e 74. pontja egyik jegyzetében utal a gender ideológiájára, amely ezt a dualizmust képviseli: tagadja a nemek különbözőségének minden antropológiai és etikai jelentőségét.

Az említett nézetekkel és ellenvetésekkel szemben a NTB dokumentuma (76kk) hangsúlyozza, hogy a teremtés eszméjének, valamint a transzcendens, az isteni okság és az emberi szabadság kapcsolatának helyes értelmét kell megvilágítani. Nincs versengés Isten és az ember között: az ember úgy teljesedik ki, hogy szabadon beilleszkedik Isten gondviselő működésébe.  Az ember eszével felfedezi és vállalja, teljesíti azokat a mély dinamizmusokat, hajlamokat, irányokat, amelyeken belül megjelenik a szabadság. E szabadság nem abszolút, nem teljesen önteremtő, hanem a jó és a végső cél természetes vágya mozgatja. Az új dokumentum némiképp elfogadja a természet és a személy új filozófiáját, túlhalad a szellem és a test dualizmusán, és mintegy rehabilitálja a testiséget, a szexualitást. (Veritatis splendor 50. p.) A még nem racionális természetes dinamizmusok, hajlamok erkölcsi jelentése világosan megjelenik a természetellenes bűnökről szóló tanításban. Egyes magatartásokat sajátosan természetellenes bűnöknek neveznek, mivel közvetlenebbül ellenkeznek a személy természetes dinamizmusával. Így pl. bizonyos szexuális gyakorlatok közvetlenül ellenkeznek az ember szexuális testi mivoltába beírt nemzési célirányossággal. (Természetesen a szubjektív erkölcsi felelősség megítélésénél bizonyos enyhítő körülményeket figyelembe kell venni.)

KITÉRÕ. – A NTB dokumentuma egyetemes etika megalapozását keresi a természettörvény újraértékelésével. Mielőtt tovább ismertetnénk a IV. és az V. részt, megjegyezzük, hogy a dokumentum elismeri: csakis a temető Isten létének, az Általa akart természet rendjének hitével lehet teljességgel megalapozni az alapvető egyetemes etikát. Végső elemzésben – amint az V. fejezet hangsúlyozza – a Jézus Krisztus által hozott kinyilatkoztatás, és ezen belül a szeretet törvénye adja az erkölcsi törvény teljességét. Másik megjegyzésünk: feltűnő módon elhanyagolja a dokumentum a lelkiismeretről szóló zsinati tanítást (GS 16), jóllehet éppen a helyes lelkiismeret szavának engedelmeskedve igazodik az ember az erkölcsiség objektív normáihoz, a természettörvényhez. Ennek egyik magyarázata talán az, hogy a patrisztikában és a skolasztikában meglehetősen elhanyagolták a lelkiismeretre vonatkozó reflexiót. (Vö. H. Weber: Általános erkölcsteológia, 200–203.) Viszont A Katolikus Egyház Katekizmusa egy egész cikkelyt (1776–1802) szentel a lelkiismeretnek.

IV. A természettörvény és a társadalom

A NTB dokumentuma ezután a társadalmi és politikai rendre alkalmazza a természettörvényt, utalva a pápák szociális tanítására, külön hangsúlyozva a személy központi szerepét és a közjó alapvető fogalmát. A közjó keresésében szem előtt kell tartani olyan értékeket, mint a szabadság, igazság, igazságosság és szolidaritás. (Vö. Pacem in terris, 37.) Néhány pontban (88kk) megvilágítja a természettörvény és a természetjog viszonyát: a természettörvény (lex naturalis) természetjogban (jus naturale) fogalmazódik meg, amikor az emberek közti igazságosság viszonyait vesszük tekintetbe: fizikai és erkölcs személyek, magánszemélyek és politikai hatalom közötti viszonyok, illetve valamennyi viszonya a pozitív törvényhez. Itt már a természettörvény antropológiai kategóriájától átmegyünk a társadalom szervezésének jogi és politikai kategóriáihoz. A természetjog szabálya és immanens mértéke a személyek közötti és társadalmi viszonyoknak. A jog(alkotás) nem önkényes, a természettörvényből folyó igazságosság követelményének kell megfelelnie. A politika sem lehet önkényes: az igazságosság normái nem csupán az emberek közötti múlt szerződés eredményei, hanem elsődlegesen az emberi lények természetéből erednek. A természetjog a természettörvény emberi törvényeibe kapcsolódik. A természetjogot nem a törvényhozó akarata szabja meg, de a változó helyzetekhez alkalmazza a törvényhozó aszerint, hogy mi az igazságos és jó. Szent Ágoston szerint a törvényhozó jó tettet visz véghez, amikor (a konkrét helyzetre alkalmazva a természetjogot) megkonzultálja az örök törvényt.

  A dokumentum ezután (93kk) a kinyilatkoztatás fényében elemzi az állam és az e világi rend szerepét, túlhaladva mind a teokráciát, mind pedig a politika abszolutizálását. A politikai rend hivatása nem lehet az, hogy a földön megvalósítsa az eljövendő Isten-országot. De valamiképpen elővételezheti, siettetheti eljövetelét az igazságosság, a szolidaritás és a béke területein. Sohasem szabad összekeverni a politikai rendet a kegyelem rendjével, amelyhez az emberek szabadon csatlakoznak. De a politika kapcsolódik az egyetemes emberi etikához, amely be van írva az emberi természetbe. Ha Istent és minden transzcendenciát száműznek a politika látóhatáráról, már csak az embernek ember feletti hatalma marad. A totalitárius ideológiák és rendszerek megmutatták, hogy az Isten nélküli politikai rend embertelenné válik. A társadalmi és politikai rend alapjául szolgáló természettörvény nem a hit, hanem az ész csatlakozását követeli. Persze, az észt elhomályosítják a szenvedélyek, érdekek, előítéletek, ezért állandó megtisztulásra szorul. Csak így kerüli el a gyakorlati politika az önkény, az egyéni érdekek, a szervezett hazugság, a szellemek manipulálásának a csapdáit. A természettörvény magában foglalja a jogállam eszméjét, amely a szubszidiaritás elve szerint szerveződik, és tiszteletben tartja a személyeket és a köztes testületeket, szabályozva kölcsönhatásukat. (Quadragesimo anno, 79–80.)

V. Jézus Krisztus a természettörvény beteljesedése

A kegyelem nem rombolja le a természetet, hanem meggyógyítja, megerősíti és teljességre viszi. A természettörvényt, amely az emberiség közös meggyőződésének kifejezése, be lehet mutatni koherens és igaz módon már filozófiai síkon, tehát megmutatni, hogy nem idegen a kegyelem rendjének. A különböző korok teológiai reflexióiban is jelen van. De végső soron a Jézus Krisztus által megvalósított üdvtörténetben, az új törvényben, az Evangélium Törvényében nyeri el teljességét. Hála az ész természetes fényének, amely részesedés az isteni fényben, az emberek képesek kikutatni a világegyetem értelmes rendjét, hogy ott felfedezzék a Teremtő bölcsességének, szépségének és jóságának kifejezését. Ebből az ismeretből kiindulva erkölcsi cselekedeteikben beilleszkednek ebbe a rendbe. A Szentírásból megtudjuk, hogy ez a világ a Logosz, Isten Igéje, az Atya Fia, a láthatatlan Isten képmása által és érte teremtetett, és minden Benne áll fenn (Kol 1,15–17; Jn 1,3–4; 1Kor 8,6). A Logosz tehát a teremtés kulcsa. De bűn révén az ember rosszul használta szabadságát, elfordult a bölcsességtől, hamis teóriákkal akarta igazolni bűneit. (Vö. Jn  3,19–20; Róm 1,24–25) A bűn miatt az emberek félreismerik a világ mély értelmét, és csak az élvezet, a pénz vagy a hatalom szempontjából tekintik. A megváltó megtestesülés által az Ige, felvéve az emberi természetet, helyreállította az Isten képmását, és az embert visszaadta önmagának. „Õ ’a láthatatlan Isten képmása’, tökéletes ember is, aki Ádám fiainak az ősbűn által elcsúfított istenképiségét helyreállította. Mivel Õ az emberi természetet fölvette, nem elemésztette, a természet bennünk is nagy méltóságra jutott. Isten Fia ugyanis megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült… (Gaudium et spes, 22) Jézus Krisztus a mózesi törvény helyett új törvényt hozott. Nem akarta eltörölni, hanem beteljesítette az ószövetségi törvényt (Mt 5,17). A régi törvény a mi nevelőnk volt Krisztusra (Gal 3,24–26). Jézus sokféle módon kihirdette az Isten- és emberszeretet etikai elsőbbségét (Mt 22,37–40; Lk 10,25–37). De főleg szenvedése és kereszthalála által teljesítette be a szeretet törvényét: életét adta barátaiért és ellenségeiért (Jn 15,13).

Az új törvény felveszi a természettörvényt, és egyrészt emlékezteti azokra a követelményekre, amelyeket elhomályosíthat a bűn és a tudatlanság; másrészt felszabadítva őt a bűn törvénye alól, képessé teszi az embert annak megvalósítására, amire a maga erejéből képtelen lenne (Róm 7,18). A kegyelem megadja a képességet, hogy felülmúljuk önzésünket, és megvalósítsuk Krisztus törvényét, a szeretetet. A Szentlélek szívünkbe árasztja Isten szeretetét (Róm 5,5) és a Lélek vezérel bennünket (Gal 5,16). Beteljesedik a próféták (Ez 36,26–27; Jer 31,33–34) jövendölése: új szívet kapunk, Isten szívünkbe írja a szeretet törvényét. Az Evangélium új törvénye magában foglalja, felveszi és beteljesíti a természettörvény követelményeit.

Végkövetkeztetésében

a NTB dokumentuma arra hívja a nagy vallások képviselőit és a filozófusokat, hogy folytassák az egyetemes etika keresését, annak megalapozását saját forrásaik alapján, hogy eljussanak az egyetemes erkölcsi normák közös elismerésére, amely a valóság racionális megközelítésén alapul. A dokumentum célja az volt, hogy a természetörvény bonyolult és vitatott kérdésének tisztázásához hozzájáruljon. (Hozzátehetjük: még ezután is sok megoldatlan kérdés merül fel éppen az általános törvény konkrét, gyakorlati megvalósításakor.) A különféle vallási és kulturális nézeteknek, meggyőződéseknek el kell jutniuk az emberiség alapvető értékeinek elismerésére, hogy előmozdítsák az emberi család népei között az egyetértést és a békés együttműködést.

Tíz éve jelent meg az evangélikus–katolikus
Közös Nyilatkozat a megigazulás tanításáról

„Mérföldkő a keresztények egysége felé vezető úton” – így méltatta II. János Pál pápa 1999. október 31-én délben az aznap Augsburgban ünnepélyesen aláírt katolikus-luteránus közös nyilatkozatot a megigazulás tanáról. A szakteológusok – a zsinat után elkezdődött párbeszéd során – eljutottak az alapvető egyetértésre a katolikus-protestáns hitviták egyik legfontosabb kérdésében. (Vö. Nemeshegyi Péter „Mérföldkő…” c. tanulmányát a Távlatok 1999/4. számában, 544–560.) A megigazulás tanát maga Luther is olyan alapvető hitágazatnak tartotta, amelyen „áll vagy bukik az egyház”. Közismert, hogy a megigazulással függ össze a hit és a jócselekedetek, ill. a szabadság és a kegyelem viszonyának kérdésköre (sola fide, sola gratia), sőt az eleve elrendelés értelmezése is

II. János Pál említett beszédében leszögezte: „A mostani dokumentum alapul szolgál ahhoz, hogy  a teológiai kutatást ökumenikus területen tovább folytassuk, és szembenézzünk azokkal a nehézségekkel, melyek abban még megmaradtak. Mégis elmélyült a remény, hogy ezeket a nehézségeket a jövőben meg tudjuk oldani. Ezenkívül a dokumentum értékes hozzájárulás a történelmi emlékezet megtisztításához és a közös tanúságtételhez is. Hálát szeretnék adni az Úrnak ezért a közbülső célért az egység és a keresztények közötti közösség felé vezető úton.”

RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ

Vatikáni Rádió

XVI. BENEDEK LELKIPÁSZTORI LÁTOGATÁSA CSEHORSZÁGBAN

(2009. szeptember 26–28.)

A szentatya látogatásáról részletesen beszámolt a Vatikáni Rádió: ezeket az adásokat újrasugározták a Magyarországi katolikus adók, és a Magyar Kurír is összefoglalókat készített a pápai beszédekről. Mi most a fontosabb pápai beszédeket ismertetjük kivonatosan a Vatikáni Rádió műsora alapján. A csehországi és nemzetközi visszhangok általában kedvezőek voltak, a vártnál sikeresebb volt XVI. Benedek 13. nemzetközi apostoli útja Európa talán legszekularizáltabb országában. Husz János több évszázados protestantizmusa és a bolsevizmus közel fél évszázados vallásüldözése legyengítette a katolikus egyházat, illetve kiölte a vallásos hitet. Hozzávetőleges statisztikák szerint ma a Cseh Köztársaságban a lakosságnak kb. 60%-a ateistának vallja magát.

Szeptember 26-án XVI. Benedek pápa megkezdte háromnapos csehországi apostoli látogatását, amely 13. nemzetközi útja. A látogatásra több neves esemény is alkalmat adott: II. János Pál 20 évvel ezelőtt, néhány nappal a kommunista rezsim bukását megelőzően, 1989. november 12-én avatta szentté Rómában Prágai Ágnest. Két évtized telt el a prágai „bársonyos forradalom” óta, szeptember 28-a pedig a cseh nép védőszentje, Szent Vencel liturgikus emléknapja, Csehországban nemzeti ünnep.    

Miloslav Vlk bíboros, Prága érseke az Osservatore Romano c. vatikáni napilap szeptember 25-i számában foglalta össze a cseh hívek reményeit. Az ország híveinek „kicsiny nyája” nagy várakozással készült a pápa fogadására. A Cseh Köztársaságban ugyanis még nem gyógyultak be a totalitárius rendszer által okozott sebek. A kommunista rezsim még nem adta vissza az ellopott egyházi vagyonokat. A Szentszék és a Köztársaság között aláírt megegyezést az országgyűlés még mind a mai napig nem ratifikálta, így a helyi egyház nagy bizonytalanságban él. A polgári társadalom általában véve negatívan vélekedik az egyházról, amely marginális helyzetben, egyfajta privát, gyakorlatilag jelentéktelen társulásként él.

Ezért a kis nemzetnek, a kis helyi egyháznak szóló pápalátogatás rendkívül nagy értéket jelent a cseh hívek számára. A „kicsiny nyáj” a szentatya jelenlétében érzi, hogy részét alkotja az egyetemes egyháznak – írta Miloslav Vlk cseh bíboros az Osservatore Romano hasábjain.

A szentatya szeptember 26-án reggel nyári rezidenciájáról, Castel Gandolfóból indult el 3 napos cseh- és morvaországi látogatására. Prágába érkezve, fél tizenkettőkor Václav Klaus köztársasági elnök fogadta.

Az államfő beszédében arra helyezte a hangsúlyt, hogy a világ problémáival kapcsolatban vallott nézetei rendkívül közel állnak a pápa álláspontjához és ugyanazokra az alapelvekre épülnek. A kommunista rendszer bukásának 20. évfordulójára emlékezve Klaus elnök azt mondta, hogy XVI. Benedek látogatása nem kevésbé jelentős, mint II. János Pál pápáé volt, aki 1990-ben, egy évvel a vasfüggöny leomlása után látogatott el hozzájuk.

„Nagy öröm számomra, hogy itt lehetek veletek a Cseh Köztársaságban” – a pápa ezekkel a szavakkal kezdte beszédét a prágai repülőtéren. Kifejezte köszönetét a meghívásért Václav Klaus elnöknek, és köszöntötte mindazokat a civil, politikai és egyházi közméltóságokat, akik szeretettel fogadták. Mint mondta: látogatása elsősorban a katolikus híveknek szól. Az Európa arculatát kialakító keresztény örökség különösen érvényes ezen a földön, ahol Szent Cirill és Metód – Európa védőszentjei – már a 9. században kezdték hirdetni az evangéliumot. Az ószláv nyelv akkor kapta első írott formáját. Említésre méltó tény az is, hogy a két nagy bizánci hagyományú szent itt összetalálkozott a latin nyugatról érkezett misszionáriusokkal.

Itt, Európa szívében, Észak és Dél, Kelet és Nyugat útkereszteződési pontjában különböző népek, hagyományok és kultúrák találkoztak egymással. Tagadhatatlan, hogy ez olykor összeütközéseket okozott, ám az idő múltával mindez gyümölcsözőnek bizonyult. A szentatya említést tett a térség történelmének egy-két fontosabb állomásáról: mint pl. a „bársonyos forradom” közelgő 20. évfordulója és a berlini fal lerombolása, amely egyfajta vízválasztó lett az egész világ, de főként a kelet- és közép-európai országok számára.

Negyven esztendő politika elnyomását azonban nem szabad lekicsinyelni. E régió számára különösen nagy tragédiát jelentett az akkori kormány kíméletlen törekvése arra, hogy elnémítsa az egyházat. A történelem során Szent Vencel korától Szent Ludmillán, Szent Adalberten keresztül Nepomuki Szent Jánosig bátor vértanúk sokasága maradt hűséges Krisztushoz. Az ő példájuk mennyivel világosabb és ékesszólóbb, mint azoké, akik elvették életüket. A szentatya emlékeztetett még a közelmúlt jelentős egyházi személyiségére, Beran bíborosra, akinek folyamatban van boldoggá avatási eljárása, valamint Frantisek Tomasek bíborosra, akit személyesen is ismert, és az üldözött, ám hitükben rendíthetetlen papok, szerzetesek és világi hívek sokaságára.

„Isten nélkül az emberek nem tudják hova menjenek, azt sem értik, kik is valójában. Az evangélium igazsága elengedhetetlen a társadalom számára, mert megnyit a reménységre, és képessé tesz arra, hogy felismerjük Isten fiainak kétségbevonhatatlan méltóságát. »Pravda Vitézi« – az Igazság Győzedelmeskedik –, ezt hirdeti a prágai kastély magaslatán lobogó elnöki zászló. Az én reményem az – mondta végül a pápa –, hogy továbbra is az igazság világossága vezeti a szentek és vértanúk által megáldott nemzetet.”

„Krisztus az egyetlen bizonyos reménység. Isten nélkül az emberiség abszurd utakra téved" – mondta a pápa Brnóban.

Történelmi eseményre került sor szeptember 27-én, vasárnap délelőtt Morvaország fővárosában, Brnóban, ahol minden eddiginél nagyobb számú hívősereg vett részt a pápai szentmisén. 150 ezren gyűltek össze a repülőtér melletti térségen, több ezren érkeztek a környező országokból: Szlovákiából, Lengyel- és Németországból, Ausztriából és Magyarországról.

Homíliájában XVI. Benedek arra szólította fel a híveket, hogy ismét fedezzék fel a Jézus által véghez vitt üdvözítő művet. Jézus az emberiség egyetlen reménysége. A szertartáson jelen volt mintegy 50 bíboros és püspök, továbbá Václav Klaus cseh államfő és felesége. A magyar püspöki konferenciát Udvardy György esztergom-budapesti segédpüspök képviselte.

Jézus azért jött el, hogy szabadságot és örömet hirdessen a szenvedőknek és a szegényeknek – mondta homíliájában a pápa. Jézus az egyetlen megbízható reménységünk, akire szüksége van a Cseh Köztársaságnak, Európának és az egész emberiségnek.

A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy az ember abszurd dolgokat követ el, ha kizárja Istent választásai és tettei látóhatárából. Azt is látjuk, hogy nem könnyű a jó, az igazságosság, a testvériség értékeiből merítő társadalmat építeni, mert az ember szabadsága törékeny. A szabadságot tehát szüntelenül újra ki kell vívni. Az emberi dolgok helyes rendjére való törekvés minden nemzedék feladata. Az igazi reménység Jézus halálával és feltámadásával valósult meg, ami által megszabadított bennünket az önzés és a rossz rabságából. Korunk kultúrája azonban gyakran radikális kihívást jelent a hit, tehát a remény számára is.

A hitet és a reményt a modern korban, mintegy „áthelyezték” a magán- és a földön túli szférába. A közéletben megszilárdult a tudományos és gazdasági haladásba vetett bizalom. Mindnyájan tudjuk, hogy ez a haladás kétes értékű: lehetőséget nyit mind a jó, mind a negatív távlatok felé.

A műszaki fejlődés és a társadalmi struktúrák jobbá tétele fontos és szükséges, de nem elegendő a társadalom erkölcsének biztosításához – állapította meg XVI. Benedek.

Az embernek szüksége van arra, hogy megszabaduljon az anyagi elnyomástól. Arra is szüksége van azonban, hogy még mélyebben megmentsék a lelkét sújtó bajoktól. És ki más üdvözítheti az embert, ha nem Isten, aki maga a Szeretet, és aki Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta arcát: Õ mindenható és irgalmas Atyánk. Szilárd reménységünk tehát Krisztus. Õbenne Isten a végsőkig szeretett bennünket, és bőséges életet ajándékozott nekünk. Azt az életet, amelyre minden ember mélyen vágyik, még akkor is, ha ez a vágya nem tudatos.

Elidegenült világunkban, amely pusztán emberi tervekben bízik, csak Krisztus lehet biztos reménységünk. Ez az az örömhír, amelyet nekünk, keresztényeknek mindennap hirdetnünk kell tanúságtételünk révén – mondta homíliájában a pápa.

XVI. Benedek beszéde a Cseh Köztársaság Ökumenikus Tanácsának képviselőihez

A találkozóra vasárnap délután került sor a prágai érsekségen. A 10 millió lakosú Cseh Köztársaság vallások szerinti megoszlása a következő: a katolikusok 31,7%-ot, a protestánsok 1,3%-ot, a husziták 1%-ot, az ortodoxok 0,2%-ot képviselnek. Az ateisták aránya 59% a cseh társadalomban.

A prágai érsekség jelenlegi épülete 1562-ben épült, miután a korábbi palotát 1420-ban a husziták leégették. (Husz János cseh reformátor 1415-ben halt máglyahalált. II. János Pál pápa 1999-ben, a szentév előestéjén a múlt eseményei között ezért is bocsánatot kért).

A szentatya délután 5 órakor érkezett meg az érsekségre, ahol Miloslav Vlk bíboros, prágai érsek fogadta és kísérte el a Trónterembe. Itt a Cseh Köztársaság ökumenikus tanácsának képviselői várták. A tanács elnökének köszöntő szavai után a pápa fordult beszéddel a jelenlevőkhöz. Utalt a korábbi rezsimek összeomlását követő nehéz, de eredményes átalakulási folyamatra. Az elmúlt két évtizedben a keresztények összefogtak más jóakaratú emberekkel egy igazságos politikai rendszer újjáépítése céljából. Ma is folytatják a párbeszédet annak érdekében, hogy új utakat találjanak a kölcsönös megértés, a békéért való együttműködés és a közjó előmozdítása felé.

Ugyanakkor a pápa rámutatott, hogy új formában tűnnek fel azok a törekvések, amelyek háttérbe akarják szorítani a kereszténység közéletre gyakorolt hatását. Gyakran azzal a kifogással, hogy a kereszténység tanításai károsak a társadalmi jólétre. Ezzel kapcsolatban XVI. Benedek feltette a kérdést: mit mond az Evangélium a Cseh Köztársaság és Európa számára ebben az időszakban, amelyet a különböző világnézetek burjánzása jellemez? A kereszténység sok mindent felkínál gyakorlati és etikai szinten, mivel az Evangélium mindig arra ösztönzi az embereket, hogy testvéreik szolgálatába álljanak. Isten olyan valóságot kínál, amely elválaszthatatlan a világban működő szeretet „ökonómiájától”: Isten az üdvözülést kínálja fel számunkra. Ez a fogalom a kiengesztelődés és a szeretetközösség vágyára utal, amely spontán módon kiárad az emberi lélek mélyéről. Az üdvözülés az Evangélium központi igazsága és a cél, amelyre az evangelizálás és a lelkipásztori tevékenység minden erőfeszítése irányul. Erre irányítják figyelmüket a keresztények, amikor a múltbeli megosztottság sebeit igyekeznek gyógyítani. Ezért a Szentszék örömmel rendezte meg 1999-ben a Husz Jánosról szóló nemzetközi szimpóziumot, amellyel elő kívánta segíteni az összetett vallástörténeti vitát Csehországban és Európában egyaránt. „Imádkozom, hogy az ilyen jellegű ökumenikus kezdeményezések ne csak a keresztény egység terén hozzanak gyümölcsöket, de az európai társadalmaknak is a javára váljanak” – hangsúlyozta a pápa.

Majd XVI. Benedek rámutatott, hogy a keresztények nyerjenek ösztönzést abból a tényből, hogy Európa keresztény gyökerei továbbra is hatással vannak, és táplálják a közéletet. A keresztények ne rettenjenek meg a világtól, hanem bátran osszák meg másokkal a rájuk bízott igazságok kincseit. Bátran hívják az embereket radikális megtérésre, amely a Krisztussal való találkozásból származik és egy új élethez vezet el a kegyelemben.

„A szabadság célja, hogy az igazságot keressük” – mondta a pápa a cseh értelmiség képviselőinek.

A Károly-egyetem Közép-Európa egyik legősibb egyeteme, amelyet IV. Károly császár alapított 1348-ban, az évszázadok során rendkívül nagy szerepet játszott a cseh nemzeti tudat kialakításában. Jelenleg 17 fakultása, 6 felsőoktatási képző- és kutatóintézete működik. 42 ezer hallgatója a cseh egyetemisták egyötödét képviseli.

XVI. Benedek a cseh értelmiség képviselőihez intézett beszédében emlékeztetett rá, hogy mint egykori professzor, különösen nagy figyelmet szentel a kutatási szabadságra, az értelem helyes használatának felelősségére. Mint pápa tekintélyes hangot képvisel az emberiség etikai kérdéseit illetően. Egyesek azt tartják, hogy a vallás, a hit, az etika által felvetett problémáknak nincs helye a közgondolkodásban, de ez a nézet egyáltalán nem nyilvánvaló.

A szabadság, amely az értelem gyakorlásának alapját jelenti – az egyetemen csakúgy, mint az egyházban – határozott célkitűzéssel rendelkezik: az igazság kutatása felé irányul. Az ember tudásszomja minden nemzedéket arra késztet, hogy kiszélesítse az értelem fogalmát és enyhítse szomjúságát a hit forrásainál.

Az egyetem, illetve bármilyen oktatási intézmény önállósága abban a képességében rejlik, hogy mennyire felelős az igazság kérdésével szemben. Ezt az önállóságot azonban különböző módokon meg lehet hiúsítani. A transzcendens felé nyitott nagy hagyományt, amely egész Európában az egyetemek alapját képezte, itt és másutt, rendszeresen gúzsba kötötték a materialista ideológia révén, a vallásüldözés, az emberi lélek elnyomása által.

1989-ben azonban a világ megtapasztalhatta a bukásra ítélt totalitárius rendszer drámai megdöntését és az emberi lélek győzelmét.

A szabadság és az igazság iránti vágy elidegeníthetetlen emberi közösségeinktől. Erre az igényre kíván választ adni a vallásos hit, a művészetek, a filozófia, a teológia és egyéb tudományágak.

A pápa rámutatott, hogy korunk társadalmában a tudás egyre inkább széttöredezett. Az információáramlás, a technológia hatalmas fejlődése következtében fennáll annak a kísértése, hogy elválasszuk az értelmet az igazság keresésétől. Az értelem pedig irányt veszít, megelégszik pusztán részleges, időleges eredményekkel. A relativizmus álarca mögött új veszélyek rejtőzhetnek el, amelyek fenyegetik az oktatási intézmények önállóságát. Amikor figyelmen kívül hagyják a transzcendens dimenziót, megfojtják a kutatási szabadságot is.

Ez történt a materialista rezsim idején. Ez ma is jelen van, amikor olyan relativista gondolkodás uralkodik, amely egy rosszul értelmezett tolerancia nevében, kivétel nélkül mindennek egyforma értéket tulajdonít, enged az ideológiai érdekcsoportok nyomásainak, rövidlátó, utilitarista céloknak.

Az egyetemek humán küldetéséről szólva XVI. Benedek utalt a tudomány és a vallás közötti szakadásra, amely miatt gyakran kifejezte aggodalmát II. János Pál pápa. Fides et ratio k. enciklikájában azt hirdette: az emberi lélek a hit és az értelem két szárnyán emelkedhet a magasba, hogy az igazságot szemlélje.

Vatikáni Rádió

PÜSPÖKI SZINÓDUS AFRIKÁRÓL

(2009. október 5–25.)

XVI. Benedek október 5-én nyitotta meg az Afrikával foglalkozó rendkívüli püspöki szinódust, amelynek témája: az afrikai egyház és kiengesztelődés, az igazságosság és a béke szolgálata az Úr útmutatása szerint: „Ti vagytok a föld sója…Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,13–14). Megnyitóbeszédében ezt hangsúlyozta: Isten szeretete szüntesse meg Afrikában a törzsek, etnikumok és vallások közötti határokat. Isten visszautasítása lerombolja a békét a társadalomban.

Ez a rendkívüli szinódus folytonosságban van az előzővel, amelyet II. János Pál hívott össze ezzel a témával: „Az Egyház Afrikában és evangelizáló küldetése a 2000. év felé tartva: ’Tanúim lesztek’ (ApCsel 1,8).” Ezt 1994. április 10. és május 8. között tartották meg a Vatikánban. E szinódus munkái és javaslatai alapján fogalmazta meg a pápa „Ecclesia in Africa” kezdetű apostoli buzdítását. Emlékezünk Wojtyla pápa drámai felhívására: „A mai Afrika ahhoz az emberhez hasonlítható, aki Jeruzsálemből Jerikóba tartott, rablók kezébe került, akik kifosztották, leütötték, azután elmentek, és félholtan otthagyták (vö. Lk 10,30–37). Afrika olyan földrész, ahol számtalan ember – férfiak és nők, gyermekek és fiatalok – mintegy az út szélén fekszenek, betegen, sebesülten, ájultan, az élet peremére szorulva és elhagyottan. Sürgősen szükségük van irgalmas szamaritánusokra, akik segítségükre sietnek.” (EA 41). II. János Pál kitért a földrészt sújtó egyik legszörnyűbb csapásra, az AIDS-re (EA 116–118). De számos más társadalmi és politikai kérdés: éhínség, az elvándorlás és menekültek helyzete, törzsi viszályok és háborúk, drog- és fegyverkereskedelem, a mérhetetlen szegénység, keresztények üldözése stb. továbbra is a fekete földrészt állítja az evangelizáló Egyház, a 36 püspöki kar képviselői figyelmének homlokterébe.

Éppen csak példaképpen néhány adatot közlünk.

– Éhínség: a FAO 2009-es adatai szerint a világon kb. egymilliárd 20 millió ember szenved az éhségtől. Ebből Közel-Keleten és Észak-Afrikában 42 millió (13,5%), a Szahara-alatti Afrikában a lakosság 32%-a, 265 millió rosszul táplált. Júliusban, a G8-ak államfői L’Aquilában megajánlottak 20 milliárd dollárt Afrikának, ez egy kis reménysugár.

– Szegénység: Afrika 53 független országának többsége igen szegény. Az egy főre eső GDP/PPP Afrika átlagában 2000 USD. Összehasonlításul: Magyarországon 15 500 USD, az Európai Unió egészében 26 900 USD. A legszegényebb afrikai országok: Szomália, Malawi és a Comore-szigetek, amelyekben az egy főre eső éves GDP csupán 600 USD.

– Menekültek, elvándorlás: A világ 40 millió menekültjének egynegyede afrikai. A legtöbb menekült/elvándorló a következő országokban van: Kongói Demokratikus Köztársaság: kereken 2 és fél millió, Uganda kétmillió, Szudán 1 millió 700 ezer, Tanzánia 436 ezer, Kenya 370 ezer.

* * *

Tallózás a felszólalásokból a Vatikáni Rádió adásai nyomán

Október 5-én délelőtt XVI. Benedek megnyitó beszédében arra szólította fel – a 244 szinódusi atyához szólva – a földrész pásztorait, hogy a Szentlélekre nyitott szívvel vegyenek részt a szinóduson, mert a valóság pusztán emberi elemzése nem elegendő. A Szentlélek segítségével az emberi történéseket Isten fényében ismerhetjük meg, ereje által követhetjük a helyes utat. Az afrikai helyzet pusztán szociológiai megközelítése, vagyis a „horizontális” dimenzió mellett szükség van a „vertikális” dimenzióra is. Isten fényében vizsgálva a világot, rájövünk arra, hogy az igazságtalanság és a korrupció gyökerében az Istennel szembeni bezárkózás áll. Ha az Istennel való kapcsolat helytelen, akkor alapjaiban válik működésképtelenné az összes többi kapcsolat.

A pápa beszédét követően Francis Arinze bíboros, a szinódus megbízott elnöke és Nikola Eterovic érsek, a szinódus főtitkára szólt a jelenlevő püspökökhöz, majd a szinódus főrelátora, Peter Turkson, a ghánai Cape Coast érseke tartotta meg a vita előtti első beszédet.

Turkson bíboros, a főrelátor a szinódusi munkadokumentum alapján megjelölte azokat a fő témákat, amelyeket a szinódusi atyáknak meg kell vitatniuk. Itt az idő, hangsúlyozta, hogy váltsunk, és szeretettel elmondjuk az igazságot Afrikáról. Elő kell segíteni a kontinens fejlődését, amely az egész világ javára válik. A média túl sokáig mindazzal vádolta Afrikát, amelyet az emberiség megvet, pedig Kína után a második fejlődő világpiac, a lehetőségek kontinense. Turkson bíboros felidézte Afrika súlyos problémáit: a szekták terjedése, etnikai összeütközések, elvándorlás, a hagyományos házasság válsága, ami a családról, a szexualitásról, valamint az abortusz, a fogamzásgátlás és a génmanipuláció gyakorlatához, az új „globális etika” kialakítása felé vezet. A relátor szólt még a drog- és fegyverkereskedelemről, a klímaváltozásról, amely áradással, szárazsággal és éhínséggel sújtja Afrikát. Végül a ghánai bíboros részletesebben foglalkozott a szinódus fő témáival: kiengesztelődés, igazságosság és béke.

Turkson bíboros a délelőtti ülést követően sajtókonferenciát tartott. Az újságírók kérdéseire válaszolva többek között kijelentette, szerinte a katolikus egyház érett arra, hogy afrikai pápát válasszon: Ghánai már az ENSZ-főtitkár, és színes bőrű az USA-elnöke, és az egyetemes egyház is érett arra, hogy fekete pápát válasszon. Kitért a szekták és a fundamentalista iszlám terjeszkedésére, a papi cölibátussal és az AIDS-szel kapcsolatos problémákra is. A bajok mellett hangsúlyozta, hogy Afrikában virágzó helyi egyházak vannak. A Szaharától északra fekvő széles térségekben az evangelizálás soha nem volt ilyen virágzó, mint ma.

Erdő Péter bíboros, a CCEE elnöke felszólalásai

Október 5-én délután, a második közgyűlésen hangzott el Erdő Péter bíboros, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) elnöke felszólalása. Tolmácsolta az európai püspöki konferenciák szívélyes üdvözletét, amelyek elnökei e napokban tartották plenáris ülésüket Párizsban. (Nyilatkozatukat lásd alább.)

Erdő Péter bíboros megállapította: „Európa földje is vértől áztatott”. Amikor a berlini fal lebontása után a földrész nyugati és keleti részének lakói, főleg a katolikusok, szabadon találkozhattak egymással, tudomást kellett venniük közös történelmük összetettségéről. Főleg a kelet-európai népek, történelmük során gyakran úgy érezték, hogy gyarmati helyzetben vannak és kizsákmányolják őket. Még a modernkor első évszázadaiban is Dél-Kelet-Európa egyes falvainak egész lakosságát rabszolgapiacokra hurcolták el. Európa közelmúltjának történelme számos sebet hagyott maga után, amelyek még távolról sem gyógyultak be teljesen. Az emberiség történelmében legtöbb áldozatot követelő II. világháború után a nyugat-európai népek közül a németek, franciák és olaszok olyan katolikus politikusok alapvető segítségével, mint Konrad Adenauer, Robert Schuman és Alcide De Gasperi megtalálták a békés együttélés és a mélyen gyökerező kiengesztelődés útját. Ma Európa középső és keleti térségére vár a feladat, hogy keresse a szívek kiengesztelődését, az emlékezet megtisztítását és az építő testvériséget.

Erdő Péter bíboros még hosszabban szólt Európa tegnapi és mai helyzetéről, a keresztények üldöztetéséről, a XX. századi vértanúk és hitvallók emlékezetéről, valamit II. János Pál pápa isteni irgalmasságról szóló tanításáról. Az európai és afrikai kontinens keresztényeinek testvéri szolidaritását különösképpen kiemelte: „Mi, európai katolikusok megtanultuk történelmünkből, hogy figyelemmel kövessük az afrikai keresztények sorsát is. Megtanultuk nagyra becsülni hűségüket, tanúságtételüket. Az afrikai vértanúk, akiknek száma évről évre aggasztóbb,  Krisztusért és Egyházáért adják életüket, így tehát értünk is. Az afrikai helyi egyház megérdemli hálánkat és mély tiszteletünket.” Az ajándékok kicserélése nemcsak Európa nyugati és keleti részére érvényes, hanem az egyes kontinensek között kötelessége a híveknek. Az európaiak jobban el akarják mélyíteni az afrikaiak liturgikus, kateketikai tapasztalatát, a papi hivatások dinamizmusát, Krisztus Egyházának közös építését Európában, Afrikában és világszerte. „Biztosítunk benneteket imáinkról és szolidaritásunkról, hogy megtaláljátok a kiengesztelődés, az igazságosság és a béke előmozdításának útjait, hogy számunkra is támaszt nyújtsatok tapasztalataitokkal, hitetekkel és tanúságtételetekkel.”

Erdő Péter bíboros, a CCEE elnöke a vatikáni Szent Márta Házban interjút adott a Vatikáni Rádió magyar műsorának. Vertse Márta kérdéseire válaszolva beszámolt a CCEE párizsi plenáris üléséről és szinódusi tapasztalatairól. A magyar prímás hangsúlyozta, hogy a szinódus nem pusztán Afrikának szól, hanem az egész emberiség egyetemes problémáját vitatja meg. Október 8-án Erdő Péter bíboros a szinódusi közgyűlésen mindenekelőtt azt javasolta, hogy fokozzák a fekete kontinens főpásztorai és a CCEE  közötti együttműködést. A zsinat óta létrejött egyházi szervezetek célja az, hogy a gyakorlatban világszerte megvalósítsák a keresztények küldetését.  Így a Iustitia et Pax (Igazságosság és béke) országos bizottságai, amelyek az egyes püspökkari konferenciák szerveiként működnek, legyenek az egyház világban betöltött küldetésének kifejezései.

A szinódus atyái okt. 8-án egy üzenetet fogalmaztak meg. Szolidaritásukat fejezték ki a Kongói Demokratikus Köztársaságban üldöztetést szenvedő keresztényekkel, és felhívást intéztek az ország püspökeivel együtt a politikai vezetőkhöz Kongó békéjéért: a politikai és közigazgatási hatóságok vizsgálják meg az erőszakos tetteket, és szolgáltassanak igazságot.

Egy másik felhívást is megfogalmaztak a halálbüntetés eltörlésére. Giorgio Biguzzi püspök, a Sierra Leone-i püspöki konferencia elnöke kezdeményezte a felhívást okt. 12-én, amikor az atyák, XVI. Benedek jelenlétében, az államcsínyek és a belső emigráció kérdéseit, valamint a hagyományos afrikai vallásokkal való kapcsolatokat vitatták meg. Biguzzi püspök elmondta, hogy országában a törvény lehetővé teszi a halálbüntetést. Korábban a rezsimek gyakran politikai ellenfeleik kiirtására alkalmazták azt. Az egyház társadalmi tanítása szerint azonban elfogadhatatlan a halálbüntetés.

Okt. 12-én délelőtt a szenegáli származású Jacques Diouf, a FAO vezérigazgatója szólalt fel a szinóduson. Beszédében hangsúlyozta az afrikai kultúra értékeit, és megállapította: Afrika a jövő földrésze. Az elkövetkező 40 évben erős népességnövekedés várható: 2050-ben kétmilliárd lesz lakóinak száma, vagyis kétszerese jelenlegi népességének. Megelőzi majd Indiát és Kínát is, és a világ legnagyobb piacává válik. A földrészt tehát nem lehet figyelmen kívül hagyni a világ gazdasági fejlődésének folyamatában. Potenciális munkaerő- és energiaforrásai azonban csak akkor válnak valósággá, ha a földrész lakóinak gazdasági felemelkedését szolgálják, ha Afrika felszabadul az éhség és a rosszul tápláltság igája alól. Ezért békében és egységben kell élnie. A közéletben meg kell valósítani a demokráciát, a jog elsőbbségét, a törvényességet és a független igazságszolgáltatást. Mindehhez alapvető az élelmezési biztonság, a globális biztonság szempontjából is. Az elmúlt két évben az éhséglázadások 22 ország kormányait ingatták meg. A FAO friss adatai szerint ma még súlyosabb a helyzet az éhség és a rosszul tápláltság terén, mint az 1996-ban megrendezett élelmezési csúcstalálkozó idején. Az emberiség történetében az éhség most először a Föld lakosságának 15%-át sújtja. A FAO főigazgatója szerint a Föld rendelkezik elegendő pénzügyi eszközökkel, hatékony technológiákkal, természeti és emberi erőforrásokkal ahhoz, hogy véglegesen kiküszöböljék az éhséget az egész világon, ha megvan az erre irányuló erős akarat a politikusok részéről. A muzulmán Jacques Diouf elismeréssel szólt az egyház segélynyújtó tevékenységéről. A misszionáriusok, szerzetesek és szerzetesnők nehéz és gyakran hálátlan munkát végeznek.

Okt. 12-én bejelentették, hogy XVI. Benedek november 16-án ellátogat a FAO római székhelyére az élelmezésbiztonsággal foglalkozó világcsúcs megnyitására. A FAO 36. ülésszaka keretében tartják a nemzetközi tanácskozást.

XVI. Benedek az Élelmezési Világnap alkalmából (okt. 16.) üzenetet küldött a FAO főigazgatójának, Jacques Dioufnak, amelyben hangsúlyozza: a megfelelő és egészséges táplálkozás az élethez való jog egyik legkonkrétabb megnyilvánulása, amelyet mindenki számára biztosítani kell. Az idei Világnap témája ugyanis: „Az élelmiszerbiztonság elérése a válság idején”. A pápa a nemzetközi közösség határozott közbelépését sürgeti. A szegényebb országok lakói érdekében kerülni kell a pazarlást, félre tenni a kiváltságokat, a profitot és a kényelmet. Az éhezést csak úgy lehet felszámolni, ha megszüntetjük a kiváltó okokat, segítjük a szegény országok mezőgazdaságát. Nem elégségesek a technikai megoldások, az emberi személyt kell minden törekvésünkben a középpontba állítani. A katolikus egyház minden népet támogat a megfelelő szintű élelmiszerbiztonság elérésében.

Peter Turkson bíboros, szinódusi főrelátor okt. 13-án összegezte az aulában addig elhangzott felszólalásokat. Az afrikai főpásztor megállapította, hogy az első Afrikával foglalkozó szinódus óta eltelt 15 évben a földrészen sok pozitív változás történt, amelyek éppen a püspöki összejövetel gyümölcsének tekinthetők. De még mindig vannak árnyoldalak mind a helyi egyházban, mind az afrikai társadalomban. A szinódusi atyák keserűséggel állapították meg, hogy a társadalom egyre inkább eltávolodik a hagyományos értékektől: különösen sok támadás éri a családot és házasságról alkotott felfogást. Az egészséges családot fenyegeti a szegénység, konfliktusok, különféle hiedelmek, mágikus gyakorlatok, betegségek, főleg a malária és az AIDS, továbbá Afrikától idegen irányzatok is támadják a család intézményét: ilyenek a globalizált szexuáletika, gender-elmélet, génsebészet, együttélések, egyneműek házassága. A nők helyzete némileg javult, de egyes társadalmakban még mindig hátrányos helyzetben vannak. Kizárják őket az örökségből, nem részesülnek oktatásban, nem vesznek részt a közéleti döntésekben, továbbá a poligámia és a prostitúció áldozataivá válnak. A gyermekek is számos visszaélésnek vannak kitéve: gyermekkatonaság, kiskorúak dolgoztatása, gyermekkereskedelem. A fiatalokat érintő veszélyek között van a kábítószer-fogyasztás, az AIDS-fertőzés, korai terhesség, rabszolgamunka, migráció, az értelmiség kivándorlása. Végül a főrelátor azt hangsúlyozta, hogy a szinódust nem lehet az ENSZ Afrikával foglalkozó különleges ülésének tekinteni, hiszen központi témája Krisztus, a kiengesztelődés, az igazságosság Forrása és a béke Fejedelme.

* * *

Háromheti kemény munka után befejeződött az Afrikával foglalkozó püspöki szinódus. Október 25-én, vasárnap délelőtt a Szent Péter-bazilikában XVI. Benedek ünnepélyes szentmisével zárta le a tanácskozást. Homíliájában többek között ezeket mondta: „Íme, a remény üzenete Afrika számára: Isten Szava. A történelem Ura soha nem fárad bele, hogy szüntelenül megújítsa üzenetét minden idők elnyomott emberisége számára. Amikor kinyilatkoztatta Mózesnek akaratát, hogy kiszabadítsa a zsidókat az egyiptomi fogságból, új földet ígért számukra. Ez pedig a kiengesztelődés, az igazságosság és a béke országa, amelybe meghívást kapott az egész emberiség.” A pápa gondolatban azok felé fordult, akik Afrikában szenvednek a szegénység, a betegségek, az igazságtalanságok, a háborúk és az erőszak csapásai miatt, akik elvándorlásra kényszerülnek. Utalva a vasárnapi evangéliumra, a vak koldus meggyógyítására, XVI. Benedek így buzdította a fekete földrész pásztorait és híveit: „Kelj föl, Afrika, lépj az új evangelizálás útjára!” A szinódus erőteljesen megmutatta: az egyház Isten családja, amelyet nem oszthat meg az etnikai, nyelvi vagy kulturális hovatartozás. Az emberi történelem legsötétebb pillanataiban is működik a Szentlélek. Átalakítja az áldozatok és az üldözők szívét, akik testvéreknek ismerik el egymást. A kiengesztelődött egyház a kiengesztelődés élesztője az egyes afrikai országokban és az egész kontinensen. Az egyház – miközben közvetíti az üdvösség üzenetét – mindig összekapcsolja egymással az evangelizálást és az ember teljes fejlődését. A pápa utalt VI. Pál Populorum progressio k. körlevelére és saját legújabb, Caritas in veritate k. körlevelére, amelyben kifejtette, hogy meg kell újítani a globális fejlődés modelljét, amire irányt mutat az egyház szociális tanítása.

„Az afrikai föld, amely otthont adott a világ Üdvözítőjének, amikor gyermekként Egyiptomba menekült Józseffel és Máriával, ma ismét megújult lelkesedéssel fogadja be az evangéliumi üzenetet, hogy Krisztus ragyoghassa be a lakosság sokszínű kultúráját és nyelvezetét!”

Az Afrikával foglalkozó püspöki szinódusnak

244 tagja volt, közülük 79-en hivataluk folytán, 129-et választottak, 36-ot pedig a pápa nevezett ki. Ez utóbbiak között volt Erdő Péter bíboros, Esztergom-budapesti érsek, a CCEE  elnöke. A tagok megoszlása: 33 bíboros, 75 érsek, 120 püspök és 8 férfiszerzetes. Öten képviselték a testvéregyházakat vagy egyházi közösségeket. 29 szakértőt a Vatikán hívott meg 21 országból. Köztük volt Jacques Diouf, a FAO igazgatója és Samir Khail Samir jezsuita, iszlámszakértő és még 49 „auditor” (vendég-megfigyelő) 17 pap és férfi-nő szerzetes és 32 világi.

   2007-ben Afrikában 516 egyházkerület volt; a püspökök száma 657, a papoké 35 000, akik közül 11 000 szerzetes. Az egyházi (konszekrált) személyek száma: 61 886. (1994 óta a növekedés mintegy 30%.) A lelkipásztori segítők közül 1994 és 2008 között elhunytak közül 248 a ruandai tragédia áldozata lett, 40 kisszeminaristát  pedig 1997-ben Burundiban öltek meg.

(Forrás: L’Osservatore Romano)

EURÓPA, BIZAKODJ!

„Húsz évvel a berlini fal leomlása után: újból meg kell találni a lendületet, és hirdetni kell a reményt.”

Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) 2009. okt. 1–4-i teljes ülésének az üzenete.

Húsz évvel ezelőtt nagy pillanatot éltünk át: lebontották a berlini falat.  Ez az esemény, amely megjelölte a történelmet, nem úgy jelent meg, mint valami égből esett meteorit.  Olyan meggyőződéses és bátor emberek készítették elő, akik nem nyugodtak bele a szabadság hiányába. Azoknak a sok-sok áldozata előzte meg, akik kockára tették életüket és küzdöttek e szabadságért. Gondoljunk a lengyel Szolidaritásra és a több szolidaritásért és az emberméltóság tiszteletéért kifejtett minden küzdelemre Közép- és Kelet-Európa országaiban. És hogyne emlékeznénk itt II. János Pál elsőrendű szerepére és Európáról alkotott éleslátó víziójára: a hit, a közjó és a béke alapjaira épített Európáról? Sokan meglátták a berlini fal ledöntésében más falak leomlását: a gyűlölet, a félelem, a hazugság és a kegyetlen ideológia falainak eltűnését.

Ez a mindenkinek felajánlott új szabadság kegyelemalkalom volt az egyházak számára: újra megtalálták a cselekvési, szervezkedési és evangelizálási szabadságot. Még ha ez a folyamat nem is fejeződött be minden ország számára, és a múltból származó vitás kérdések még nem is tűntek el, felmérjük az elmúlt 20 év során megjárt utat. Mi, Európa püspökei ebben a felszabadulásban az idők jeleit látjuk, és hálát adunk Istennek, az idő és a történelem Urának.

Ennek az eseménynek a következménye egy óriási ugródeszka volt az európai kaland számára. Sok európai tudott így találkozni, látogatást tenni, együtt újraolvasták történelmüket. Megtanulták jobban megismerni egymást, felfedezni azt, amit közösen birtokolnak, és jobban meglátni különbségeiket. Kétségtelen, hogy a bevándorlási hullám, amely megjelölte Európa egyes országait, hozzájárult egy bizonyos jólét elősegítéséhez, de ugyanakkor új nehézségeket szült szétválasztva a családokat, vagy arra kényszerítette őket, hogy kiszakadjanak szokásos életkeretükből.

Húsz év után megállapítjuk, hogy ez a nagyszerű, etikai jelleggel megjelölt európai lendület nagyon meggyengült. A legutóbbi európai választások alkalmával megmutatkozó magas tartózkodás ennek árulkodó jele. Az Európa építésébe vetett reménykedések a mai napig nem valósultak meg. Ennek több tényezőjét sorolhatjuk fel:

–     Az Európai Unió fejlődését kísérte a fogyasztás fejlődése, legalábbis egy bizonyos számú személy számára. A mindig új javak megszerzése azonban nem elégíti ki soha az emberi szíveket. „Az ember nemcsak kenyérrel él, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.” (Mt 4,4) Egyedül a piac és a verseny törvénye nem szülhet egy eszményt.

– Ez a társadalom meg akarja adni egész helyét az egyénnek, választásainak és személyes kiteljesedése keresésének. De így azt kockáztatja, hogy bezárja a személyt saját érdekei és megszerzett előnyei puszta védelmébe. XVI. Benedek pápa leleplezte a „bírvágyat”, mint a jelenlegi súlyos pénzügyi és gazdasági világválság rejtett motorját. Az a társadalom, ahol minden egyén, vagy mindegyik csoport, vagy mindegyik nemzet csak a saját érdekeit védi, csak dzsungel lehet. Igazságosság nélkül, a javak megosztása nélkül, szolidaritás nélkül a társadalmi élet erőszakba süllyed. Ne csodálkozzunk hát akkor, ha maffiaszervezetek és a terrorizmus burjánzik mindenfelé. A társadalmi béke és a szükséges emberarcú globalizáció ma egy másfajta szolidaritást és másfajta nagylelkűséget sürget!

– A pluralista társadalmat gyakran kísérti a relativizmus, különösen is az etikai relativizmus. Mindenki saját magának adja normáit és követeli jogait. Márpedig a társadalmi élet csak közös normákon alapulhat, olyan emberképen, amely nem változik a presszió-csoportok befolyására vagy a közvélemény-kutatások szerint. Aggodalommal tölt el bennünket számos törvénytervezet országainkban vagy a nemzetközi intézményekben, amely tervezetek ellenkeznek az ember és a társadalom igazi javával. Tudatában vagyunk annak, hogy sürgető szükség van arra, hogy a jogi normák megfeleljenek a természettörvénynek, amely az emberi méltóságon alapul, és amely meghatározza minden egyes ember elidegeníthetetlen jogait és kötelességeit. E normákat jellemeznie kellene a párbeszédnek, a szabadság tiszteletének és az igazság őszinte keresésének.

Súlyos az a válság, amelyet ma Európában átélünk. A születések csökkenése és a demográfiai jövője sem hangol nagyobb derűlátásra. De mi nem akarjuk a vészpróféták szerepét játszani. A rossz sohasem biztos! Hitünk szerint éleslátó és reménységgel teli tekintetet vetünk az európai társadalomra, amelyben élünk.

Megállapítjuk egy bizonyos számú kortársunknál a vágyakozást olyan életre, amely belső béke, öröm és bizalom forrása. Sok fiatal kész arra, hogy elkötelezze magát, hogy nagyobb testvériség és nagyobb szolidaritás legyen a világban; hogy előmozdítsák a köz javát és tiszteljék a környezetet. Férfiak és nők közösen vállalnak áldozatokat, azzal a feltétellel, hogy ezek igazságosan legyenek elosztva. Az élet védelme a fogantatástól a természetes halálig nem elveszett ügy. Erről meg vagyunk győződve, mert az emberi élet valóban a társadalom alapja.

Mindezt nem emberi optimizmus alapján mondjuk, hanem mivel olyan emberkép hordozói vagyunk, amelyet ma is, mint tegnap az európai építés szolgálatába akarunk állítani. Az Evangéliumból merítjük meggyőződésünket, de úgy gondoljuk, hogy ezt sokan megoszthatják velünk. XVI. Benedek mondta nemrég: „Éppen azért, mivel az Evangélium nem ideológia, nem akarja bezárni a mindig változó szociopolitikai valóságokat merev sémákba. Ellenkezőleg: túlszárnyalja ennek a világnak a viszontagságait, és új fényt áraszt az emberi személy méltóságára minden korban.” (Beszéd Prágában az ökumenikus találkozón, 2009. szept. 27.)

Európa építése valóban olyan kaland, amelyet érdemes megélni. Mindenkinek megvan benne a helye, mindenkit várnak. Az út nyitva áll mindenki előtt: jobban, mint valaha. Nincs itt a pillanat, hogy lassítsuk menetünket vagy leüljünk az út szélére. Nem felejtjük, hogy Annak a tanítványai vagyunk, aki mindegyikünknek ezt mondja: „Bízzál. Kelj fel és járj!”

Új apostoli konstitúció:
Személyi ordinariátusok a visszatérő anglikánoknak

XVI. Benedek november 4-én írta alá az „Anglicanorum coetibus” kezdetű apostoli konstitúciót, amely új utat nyit az ökumenizmusban.  A dokumentummal a pápa a világ minden részéről érkezett anglikán kérésekre válaszol. Azt kérik, hogy teljes szeretetközösségre léphessenek a katolikus egyházzal. (Tehát nem a Szentszék kezdeményezéséről van szó.) A konstitúció szerint a Hittani Kongregáció személyi ordinariátusokat állít fel egy-egy meghatározott püspöki konferencia területi határain belül. A személyi ordinariátus a Hittani Kongregációnak és más vatikáni dikasztériumoknak van alárendelve. Az ordináriust, lelkipásztori vezetőt a pápa nevezi ki. Ez a személy lehet püspök vagy pap. Az illető a helyi püspöki konferencia tagjává válik. A személyi ordinariátusok lehetővé teszik a visszatérő anglikán csoportoknak, hogy teljes szeretetközösségre lépjenek a katolikus egyházzal, megőrizve sajátos anglikán spirituális és liturgikus örökségük elemeit. A személyi ordinariátusban jelen lesznek nős papok is, de ez nem jelenti azt, hogy megváltozott volna a papi nőtlenségre vonatkozó egyházfegyelmi szabály. (Bővebben: L‘Osservatore Romano, 2009. november 9–10.)

MESZLÉNYI ZOLTÁN BOLDOGGÁ AVATÁSA

Ünnepi szentmise keretében avatták boldoggá október 31-én az esztergomi bazilikában Meszlényi Zoltánt, az 1951-ben mártírhalált halt segédpüspököt. A volt kommunista diktatúra magyarországi vértanúi közül Meszlényi az első, akit az egyház a boldogok sorába emelt. Az boldoggá avatási szentmisén Erdő Péter bíboros prímás Budapest-esztergomi érsek mondott homíliát. Most lapunkban a Vatikáni Rádióban felvett interjúval emlékezünk a felemelő eseményre.    (Szerk.)

Amato érsek interjúja Meszlényi Zoltán vértanú püspökről (VR)

Angelo Amato érsek, a Szenttéavatási Kongregáció prefektusa a vele készült interjúban felidézte a főpásztor életét. Emlékeztetett rá, hogy Meszlényi Zoltán 1892. január 2-án született szilárd katolikus hagyományokkal rendelkező családban, Hatvanban. A papi hivatást választotta. Filozófiai és teológiai doktorátusát a római pápai Gergely Egyetemen szerezte meg, a kánonjogot is elvégezte.

1937. október 28-án szentelték püspökké, és kinevezték az esztergomi főegyházmegye segédpüspökévé. Képzettsége és lelkipásztori buzgósága jelentős lelkipásztori és kulturális tevékenységre serkentette. A magyar kommunista rezsim a második világháborút követően nyomban megkezdte támadását a katolikus egyház ellen. Az intolerancia olyan eszközeit használta, amelyek gyakran erőszakos és véres üldöztetésbe torkolltak. A terror és a súlyos elnyomás korszakának jellemző eseménye volt Mindszenty József bíboros érsek, magyar prímás letartóztatása.

Arra kérdésre, hogy mi váltotta ki a magyar rezsim haragját, Amato érsek a következőt válaszolta:

„Az ’odium fidei’, vagyis az Isten és az egyház elleni gyűlölet. A gonosz sötétsége, amely nem fogadja be a jó világosságát.”

A Szentté avatási Kongregáció prefektusa ezután felidézte Meszlényi Zoltán segédpüspök vértanúságát.

1950-ben, a kormány akarata ellenére, az esztergomi székesegyház kanonokjai Isten Szolgáját nevezték ki új káptalani helynöknek, elismerve egyenességét és szilárd jellemét. Meszlényi püspök, bár tudatában volt a kockázatnak, készségesen elfogadta a kinevezést. Az elnyomó rezsim válasza azonban nem váratott magára. Tíz nappal később letartóztatták, és bármiféle eljárás lefolytatása nélkül a recski büntetőtáborba internálták. Később a kistarcsai internáló táborba deportálták, ahol magánzárkára ítélték.

Ezzel kezdetét vette nyolc hónapig tartó kegyetlen fogsága, élelem és fűtés nélkül. Mindezt súlyosbította a kényszermunka, a leírhatatlan erőszak és kínzás, amelynek nagy mesterei minden kor elnyomói. „Hűség vagy árulás” dilemmájával szemben Isten Szolgája erőteljesen megvallotta az Evangéliumhoz való hűségét. A kegyetlen eseményeket az isteni irgalomba és Gondviselésbe vetett bizalommal élte meg. Mindent szeretettel viselt el. 1951. március 4-én halt meg végkimerülésben. Az embertelen fogság szó szerint megölte. Vértanúságának oka az „odium fidei” volt, gyilkosainak gyűlölete Jézus, az Evangélium, az egyház iránt. A gonosz misztériuma az, ami gyűlöletet szít, maga után hagyva a halál, a pusztítás, a fájdalom végtelen sorát.

Amint elterjedt Meszlényi püspök halálának híre, azok, akik ismerték, azonnal látták, hogy életét a vértanúság pecsétje zárta le.

A kommunista rezsim minden módon megakadályozta, hogy életsorsát kutathassák, elmélyíthessék. Tudjuk azonban, hogy a hazugság nem győzheti le tartósan az igazságot. A rezsim bukása után az igazság napvilágra került dokumentumok és személyek sokirányú tanúságtétele révén.

A leendő boldog üzenete többek között az, hogy az egyház ma is vértanúk egyháza, vagyis olyan személyeké, akik erőteljes és bátor tanúságot tesznek az Evangéliumról. A keresztény vértanúk jól meghatározható tulajdonsággal rendelkeznek. Kioltják életüket, de ők maguk soha nem ölnek. Megölik őket, mert gyűlölik Jézust és Evangéliumát, amely maga az élet és az igazság. A keresztény vértanúk válasza azonban sohasem a gyűlölet, hanem a szeretet, nem bosszúállás, hanem megbocsátás, nem harag, hanem ima üldözőikért és gyilkosaikért. Meszlényi püspök ezt a nagy tanulságot hagyta ránk – fejezte be az interjút Angelo Amato érsek, a Szenttéavatási Kongregáció prefektusa.

KULTÚRA ÉS ÉLET

Szabó Ferenc

OLVASÓNAPLÓ

1. Fodor András és Tüskés Tibor levelezése I. köt. 1959–1966, szerk. Tüskés Anna. – II. köt. 1967–1976. Szerk. Tüskés Tibor. Pannónia Könyvek, 2008.

Tüskés Tibor barátom két vaskos kötete irodalmunk forrásaihoz tartozik. Mindjárt megjegyzem, hogy Tibort azért is nevezem barátomnak, mert több évig a Távlatok szerkesztőbizottságának tagja volt, és többször megtisztelt bennünket írásaival. 2009. nov. 11-én hunyt el. R.I.P. Fodor András költővel – főleg levelezés útján – folytatott „párbeszéde” irodalomtörténészeknek felbecsülhetetlen kincsesbánya, különösen is az első kötet, amelyet az író unokája, Tüskés Anna rendezett sajtó alá és látott el jegyzetekkel. Az előszóban írja: „Főleg kapcsolatuk első korszakában Fodor András volt az, aki ötlettel, tanáccsal, gazdag irodalmi kapcsolatainak hozadékával segítette Tüskés Tibor tájékozódását, irodalomszervező munkáját, és barátságuk ebben az időben erőteljesen báty-öcs kapcsolat volt.” A Budapesten élő és dolgozó Fodor András (†1997) csak másfél évvel volt idősebb a „vidéki”, 1953-tól Pécsett élő tanár, szerkesztő Tüskés Tibornál. A harminckilenc éven át folytatott kapcsolat során 500–500 levelet írtak egymásnak. A levelezés első korszakára esik az az idő, amikor Tüskés Tibor a Jelenkor c. folyóiratot szerkesztette egészen 1964-ig, amikor is a kommunista kultúrpolitika korifeusai eltávolították a folyóirat éléről. A Jelenkor mellett olvashatunk más lapokról is: Kortárs, Új Írás, Élet és Irodalom, valamint a hivatalos irodalompolitika, a pártirányítás működéséről: Király István, Pándi Pál, Szabolcsi Miklós, Aczél György, Köpeczi Béla, Tóth Dezső és mások működéséről. Ezért is művelődéstörténeti dokumentum ez a levelezés.

Még érdekesebb azonban a két író személyes kapcsolata, igazi barátsága, ami korunkban már elég ritka. Mindkettőjük számára fontos érték volt a barátság. Tüskés Anna az előszóban megjegyzi: „Fodor András költészetének valósággal központi gondolata az emberi kapcsolatok erősítése; és a barátság tartalmáról, ’hasznáról’ – Fodor András egyik versének címével: A barátság béréről – sok szó esik Tüskés Tibor leveleiben is.” (Pl. I, 5, 8, 9, 55. levelek). Érdeklődéssel olvastam számos jeles íróval való kapcsolatairól; közülük egyesekkel én magam is találkoztam: Weöres Sándorral Rómában interjút készítettem a Vatikáni Rádiónak, Cseres Tiborral is még Rómában találkoztam. Már elhunytak: Hernádi Gyula, Bertha Bulcsú és Gyurkovics Tibor, velük párszor Esztergomban irodalmi esten szerepeltem, néhányszor beszélgettem Beney Zsuzsával (Isten nyugosztalja őket!). Csoóri Sándort szeretem, Illyés szellemi örökösének tartom… Szóval jó volt találkozni a már elhunyt és még élő, a „mi táborunkhoz” tartozó írók nevével, megismerni szerepük egy-egy mozzanatát. Ha a két kötet végén található névmutatókat megtekintjük, ámulattal látjuk, hogy mily mérhetetlenül sok azoknak a személyeknek a száma, akiket a levelekben említenek. Első pillantásra is feltűnik a hivatkozások jegyzékéből, hogy kik szerepelnek a legtöbbször: Bertók László, Csorba Győző, Fülep Lajos, Hernádi Gyula, Illyés Gyula, Kodolányi János, Mátis Sára (Fodor Andrásné), Németh László, Simon István, Szemes Anna (Tüskés Tiborné), Takács Gyula, Weöres Sándor.

A II. kötetet, amelyben az 1967 és 1976 közötti tíz év 335 levelét találjuk, maga Tüskés Tibor szerkesztette. Õ írja az Előszóban: „1966-ban mindkét levélíró előtt nyilvánvalóvá vált, hogy levelezésüket a posta ’melléküzemága’, a politikai cenzúra figyeli, levelezésüket rendszeresen felbontják. Ezért legbizalmasabb közléseik nem a levelekben szerepelnek, hanem azokat személyes találkozásaik alkalmával cserélik ki.”

A tervek szerint még hátra van a levelezés III. kötetének megjelenése, amely az 1977 és 1997. közötti időt öleli föl. Jól tette Tüskés Tibor, hogy a II. kötet elején felsorolta a két író irodalmi munkásságát tanúsító köteteket, bibliográfiájuk fontosabb adatait, hiszen ezek jól kiegészítik, néha megvilágítják a levelekben történő utalásokat.

2. Várhelyi Ilona: Bibliával Munkácsy Krisztus-trilógiája előtt. Déri Múzeum, Debrecen 2009.

„Szabó Feri szemének gyönyörűségére barátsággal ajánlom új könyvemet: Heléna.” Kedves Heléna! Debrecenben, a Déri Múzeumban nekem is magyaráztad a csodálatos trilógiát; nem minden magyarázatod győzött meg. De most ez a pazar könyv nemcsak szememet gyönyörködteti, hanem elmélyült elemzéseidet is elfogadom. Te kiváló muzeológus és irodalomtörténész vagy, de most bibliaismeretedet is csodálom. Mostanában egyetemen és főiskolán előadásokat tartottam és tartok – korábbi könyveimet felhasználva – erről a témáról: »Bevezetés Krisztus misztériumába.« Nos, ha most könyvedet röviden jellemezni akarnám, az előbbi címet alkalmaznám rá. Mert a Krisztus szenvedéstörténetét mély megrendüléssel ábrázoló trilógia elemzésekor nem a felületes képes albumokat utánzod, hanem szakszerű biblikus és krisztológiai magyarázatokat is nyújtasz. Most már meggyőztél, hogy bizonyos meglátásod (‘a győzelmes fehér lovas’ értelmezése) nem belemagyarázás.”

Várhelyi Ilona elmélyült elemzései fokozatosan vezetik rá az olvasót – és a trilógia debreceni szemlélőit – Krisztus misztériumára, úgy, ahogy azt Munkácsy maga is fokozatosan megközelítette. A Krisztus-trilógia keletkezéstörténete több érdekes adatot tár fel a magyar festő életéből, amelyek alakították Munkácsy hitét: személyes ismeretsége Párizsban a híres Jézus-életrajzot író racionalista Renannal, kapcsolata a művészetpártoló Haynald kalocsai érsekkel vagy a sikeres műkereskedő, Sedelmeyer befolyása meghatározó volt abban, hogy Munkácsy Jézus bibliai szenvedéstörténetének megfestésére elszánja magát. Szerzőnk érdekfeszítő módon bemutatja a trilógia genezisét, születését. 1881-ben elkészült a Krisztus Pilátus előtt, amely minden várakozást felülmúló sikert aratott. Ez a tény visszaadta Munkácsy alkotókedvét, és felvetődött a folytatás gondolata. Az év végére megfestette a Krisztus a sziklasírban c. képét. Az élő Krisztust kereste, ezért a Golgota-téma kidolgozásával kezdett foglalkozni. Munkácsynak ezt a művét Sedelmeyer nevezte el Golgotának, Munkácsy Jézusnak a kereszten elhangzó szavával: Beteljesedett! címmel jegyezte. (88kk.) A Golgota-jelenet – amint ezt Várhelyi Ilona később az evangéliumok és a képek szimbolikája elemzésével – meggyőzően igazolja – Munkácsy megerősödő hite szerint sem az utolsó állomás Jézus életében. A festő kritikusai nem értették, hogy egy jó évtized múltán Munkácsy miért nem a sírból kilépő Feltámadottat ábrázolta, hanem az Ecce homót festette meg (a honfoglalási millenniumra, 1896-ra készült el). Munkácsy itt már nem annyira Jézus emberségének bemutatását célozza, hanem a tömegember manipulálhatóságát, a könnyen változó népítéletet, a történelemben megismétlődő rossz döntést. Ez a kép a már betegséggel bajlódó festő utolsó műve.

Várhelyi Ilona a három Krisztus-kép elemzése során bemutatja a sorrend alkotás-lélektani logikáját, továbbá igazolja, hogy a bibliai témájú képek nem visszalépést jelentenek Munkácsy életművében, hanem „ezek koronázzák meg munkásságát. Ezeken a műveken keresztül áll helyre és teljesedik ki saját keresztény élethivatása is.” (24. o.) Munkácsy a trilógiával – a bibliai elbeszélések és szimbolika elemzése ezt igazolja – azt tanúsítja, hogy Jézus a Krisztus, amint ezt az ősegyház pünkösd után vallotta: túllépett Renan és más racionalisták felfogásán, akik szétválasztották a történeti Jézust és a hit Krisztusát, vagyis azt hirdették, hogy Jézus története befejeződött nagypéntekkel.

3. Czigány György: Zárófogadás. Szent István Társulat. Budapest 2009.

Emlékezések, találkozások, személyes vallomások, végül a drága feleségedet, Erikát elsirató, megrázóan szép versek. Gyurikám, most egy kicsit jobban megismertelek. Mert a leggyakrabban rejtőzködő voltál. Családodról, drága feleségedről gyermekeidről, unokáidról gyakrabban beszéltél, de magadról, hitedről kevésbé. Már tudom, hogy megjelenik a Kairosznál a „Miért hiszek?” sorozatban interjúd: Simon Erikával beszélgetsz, akinek neve már ebben a kötetben is szerepel. Gazdag életed volt, számtalan jeles személyiséggel, íróval, művésszel kerültél kapcsolatba rádiós műsoraid és tévés szerepléseid révén is.

A gyermek- és ifjúkori emlékek felidézésekor gyakran vissza-visszatér Győr: „Győr eszmélésem városa, bár Budapesten születtem a Baross utcai klinikán, ahol tíz évvel később Erika, feleségem is, s ahol 1988-ban Zsófi, első unokám ugyancsak világot látott. (…) Győr számomra semmi és minden, evidencia, gyermeklétem otthona…” És közlöd ismert versedet, a Győri Te Deum-ot, amelyről írod: „gyakran olvasom fel szerte az országban”. „Mert Győrött már mindég nyár van…” Ezt a versedet kedvesen – „viszonzásul” az utólag Neked dedikált Az öröm üzenetei c. versemért – nekem ajánlottad 70. születésnapomra a Távlatok szerkesztői írásai között (Idő a művészetben). Ebben a kis kötetben versed után ott látom „három költő” fotóját: Baranyi Ferenccel meglátogattatok a Vatikáni Rádió szerkesztőségében. A Zárófogadás-ban (53–54) emlékezel erre a látogatásra, meg arra, hogy elvittelek Benneteket Szőnyi Zsuzsához, a híres „Triznya-kocsmába”, meg hogy több évig együtt közvetítettük a pápa karácsonyi és húsvéti „Urbi et orbi” üzeneteit a Magyar Televízióban.

Találkozások és közös emlékek nagyjainkkal: Kodály Zoltán, Ottlik Géza, Pilinszky János, Weöres Sándor, Rónay Gyurka, Cs. Szabó László… Sok-sok író és művész neve „tolul” emlékezetedbe, akik közül a legtöbben már megelőztek bennünket – elmentek odaátra. Többször emlegeted a győri Tűz Tamás papköltőt (Makó Lajost), akivel én még 1950-ben mint kezdő költő levelezés útján kapcsolatba kerültem. Az ugyancsak győri prelátussal, Harsányi Lajossal biztatott a verselés folytatására. Tamás Kanadába került, párszor találkoztunk Rómában (közös költői estet is rendeztünk). Nagyon szép, hosszú méltatást írt a párizsi Irodalmi Újságba első, Õszi ámulat c. verseskötetemről. Tamásnak már csak porai tértek vissza Győrbe.

Minden bizonnyal Erikád halála váltotta ki a halandóság, halál, halálon túli élet misztériumairól való eszmélődéseidet. És csodálatos új verseidet:

Valami véglegesen elkezdődött.
Akármit szólni: hazugság ezentúl.
Csak halott Erikám csendjében élek.
                                       (Véglegesen)

A kedves távolléte miatti „szörnyű fájdalom” érzelmei váltakoznak a jelenétet idéző emlékezéssel: Áhítat, Halott nyár, Együtt, vagy a kötetzáró Reggel sötétült el. Kis részlet ebből:

Zöldmál üres és nem lellek Szadán
– hát merre is?! – kereslek mindenütt,
        csal fenti rét, ahol kutyánk feküdt…
        Láger-lét zár be: hírek nélküli…     

Egyik recenziómat olvasva a halál és a feltámadás teológiájáról, megjegyezted (54): „Ami a Ziegenaus-recenziót illeti, néhány naiv, laikus gondolat felmerül bennem. Nem tudjuk racionalizálni a halálon túli létet: azt nem lehet a halandóság idejébe zárni… Szólítjuk szeretteinket tehetetlenül, kétkedve és képtelenül a reménytelenségre: Velem vagy? Velünk vagytok? Iszonyú az ő csendjük. Egy versemben régen azt írtam a halottról: az időből hanyatt kizuhant… Ma is így vélem, a teremtett világ időbilincseiből felszabadít a halál, ha hitünk szerint nem a semmi abszurditásával állunk csupán szemben…” Később (123) még e mély gondolatokat olvasom: „A halálnak mi csak a földön zajló részét látjuk. A lényeges része olyan lehet, mint egy hófehér menyegző, ünnep, csillogás, zene, öröm!? A halálhoz nagyon erős hit kell, nem földi gondolatok, itt már a természetfölötti munkálkodik. Ez segít meghalni.

Ki eshet távolabbra
mint Isten önmagától
Vele vagy, övé bárhol.
Visz vígan ölbe kapva.
Kezedben egy szál barka.
Elvérzel. Így virágzol.

Hiszek, tehát vagyok. A lét őre a szeretet, mely kezdetben volt és minden általa lett. A szeretet meg is marad, az én személyes szeretetem is, vagyis én magam. Szerintem. Te segíts, Szentlélek, hogy földi életem utolsó percében is tudjam, hogy hova megyek.”

4. Gyöngyössy Imre (1930–1994) költő, filmrendező barátom halálának 15. évfordulóján újra elővettem válogatott verseinek kötetét: Utódom lesz minden halandó. Bp. 1999. A verseket válogatta és sajtó alá rendezte özvegye, Petényi Katalin. Ugyancsak ő és Kabay Barnával dokumentumfilmet rendezett életéről, alkotásairól.: In memoriam Gyöngyössy Imre. (Lásd tanulmányomat: Távlatok 1997/5, 659–664. Itt bővebben bemutattam a filmrendezőt.) Rómában ismerkedtünk meg 1975-ben Szőnyi Zsuzsánál és Triznya Matyinál. Most, amikor a magyar mozikban adják Petényi Katalin és Kabay Barna „Hitvallók és ügynökök” c. új filmjét (vö. Távlatok 2009/2, 92), idézem a filmből Imre barátom vallomását: Századunk a menekültek százada. Háborúk, világégés, újra és újra fellángoló testvérharcok emberek millióit űzték el otthonaikból, szakították el szeretteiktől. Milliók váltak nincstelenné, hontalanná, a fasizmus, a sztálinizmus, a világ újrafelosztásának áldozataivá. Milliók tűntek el nyomtalanul a koncentrációs táborok gázkamráiban és a GULÁG munkatáboraiban. A fennmaradásukért küzdő kisebbségek, hazátlanná vált kis népek sorsa máig tragikusan aktuális az egész világon. Személyes élményeim, a börtönben eltöltött évek élettapasztalata, találkozások a zsidóság tragédiájával köteleznek arra, hogy a szenvedők, elnyomottak, száműzöttek üzenetét közvetítsem.” – Gyöngyössy Imre filmjei és versei ezekről az élettapasztalatokról tanúskodnak. A filmrendező és költő intuícióinak forrásvidéke: az orvos édesapa emléke, a „pusztai emberek”, a falusi szokások, a pannonhalmi diákévek, a kommunista börtön embertelenségei, a világ különböző tájain üldöztetést szenvedők, menekülők, hazátlanok sorsa…

A váci magánzárka (1951) rémségeit érzékelteti a Kígyóösvények:

Kígyóösvények is célt vesztenek a sötétben:
Az őrizetesek meghúzhatják magukat végre
A verőfények farkasvakságában.
     Mi halálraítéltek a hajnalról is megfeledkezünk
                                   kis időre.

Aztán ránktör majd szemünkreszegezett
Vallatóreflektoraival.

Álljon itt még egy részlet a börtönélményeket felidéző Búcsúvers-ből (1989):

         Újra és újra
             Elsők vagyunk
        s legutolsók.      

         Jézus segíts.
             Én következem.

Önhullámaival viaskodik
    a Holt-Dunaág. A kopjafa akasztófák
    megteszik kereszt helyett is.
    Hazám kivetett
             a föld befogad minket.

Már szabadon alkotva is visszatérnek a gyűjtőfogház emlékei. De egyre inkább a világszerte szenvedőkkel vállal sorsközösséget. A nagy játékfilmek után számos dokumentumfilmet alkot. A nyolcvanas évek elejétől már a németországi Starnbergi-tó partjától igyekeztek közvetíteni Kelet és Nyugat között. Katival és Barnával kamerával bejárták a kontinenseket a brazíliai őserdőtől Kínáig és Szibériáig. Közben jegyezgette élményeit, többnyire töredékes versekben.:

Kazahsztáni angyali üdvözlet III rész (részlet)

A tömegsírok mélységdimenzióit
Ismerik-e már a csillagászok,
asztronauták?

A rendőrkordonok örvény-gyűrűzését
hullámhosszát,
ismerik-e már az atom-tengerészek?

                       (…)

       Hamurajz (részletek)

                       (…)

Már jelenteni sem lehet senkinek.
Töviskoszorúzni sem lehet.
Hajnalra
a történelem kettős keresztjeiről
           a rángó korpuszok
édes-álomba zuhannak.

A visszapillantó tükörben
CSAK RAGYOGÁS VAN.
Az istenlátóknak védőszemüveget
Osztanak.
Csak virág-lét van.        (1973)

5. Tóth Sándor: Csillagárnyék. Régebbi és új versek, műfordítások. Szent István Társulat, Budapest, 2009.

A napokban pécsi barátomnál, aki a Vatikáni Rádió egyik hajdani legbuzgóbb hallgatója volt, és nagyszerű hangarchívumot őrzött meg, nosztalgiáztunk. A regisztrált – nem rádiós – műsorok között volt egy emlékezetes, amelyet Neked köszönhetek, Sándor barátom. Mátraszentimrén, Kacsik Árpi templomában 1989 koratavaszán irodalmi délutánt szerveztél, ahol megjelentek író és művész barátaim. A szentmise után irodalmi előadást tartottam „Mai irodalom és kereszténység” címmel. Színészek verseimből adtak elő, végül kellemes bográcsgulyással ért véget Árpinál a délután. Hallgatva a felvételt, gondoltam római látogatásaitokra. Kacsik Árpival és Győri Bélával együtt egyszer Tivoliba vittelek Benneteket, ott történt emlékezetes mutatványod: derékig vízbe csúsztál, amikor másodszor is át akartad ugorni a vizes árkot. Mindez most jut eszembe, amikor olvasom új köteted, a Csillagárnyék dedikációját: „Szabó Feri drága barátomnak – emlékezve, folyton emlékezve, ami azt jelenti, hogy csak az idő múlik. Szeretettel, köszönettel.”

Olvasom Tóth Sándor régi és új verseit. Lényeges benyomásaimat megírtam az Új Emberben közzétett jegyzetemben. Ami első olvasásra szembetűnik: számtalan, szokatlan szóösszetétele, gyakran kötőjellel összekapcsolt szavai. Így tömörít a költő, új jelentést, új képet alkotva az összetett szavakból. Idézek néhányat: ilyen a címadó Csillagárnyék, sár-fény, gúny-parázs, álom-rongy, Júdás-gyötrelem, senkiföld-ország, aranysövény-napraforgók arca… A költő legtöbbször számba veszi a látott dolgokat, mozaikszerűen összeilleszti a képeket, táj-képeket fest, játékosan. (Ilyenek a „Táj-kép”-ciklus versei, de sok más költemény a többi ciklusból is.) Máskor a látvány látomás lesz. Pl. a Feleségnek ajánlott Badacsonyi látomás: nosztalgia, az akkor és a most ellentéte:

A tó zöld volt akkor most márvány-erezet
Füröszteném benne szelíd szemedet
Fiatal éveink villany-atlaszát
kigyúlni látnám a nagy időkön át…

A nagy zeneszerzők műveit hallgatva szárnyakat kap a költő. Mozart klarinétversenyével a csillagokig emelkedik:

Emlékek-könnyek játékán is
szivárványt köt a szép derű.

De a varázslat rövid, a költő azonosulva a zeneszerzővel, sorsközösséget vállal vele

Visszatérnek a színi-képek,
búcsú és megtépázott évek
lassan kivérző kín-torna
Vonóknak ágán kürt harangja
kondul majd névtelen síromra

Hallom a Halmok énekét.
                        (Mozart – 1791)

Tóth Sándor magyar és keresztény költő. A nemzet sorsáért aggódó értelmiségi hangja szólal meg diszkréten nagy kortárs mestereknek vagy barátoknak ajánlott verseiben. Egészen világosan az „Októberi töredék”-ben:

Mikor az ejtő fényben
Zsongnak a régi fák
Kinyílnak az emlékezések,
Érted mondanak imát

Hazám. Hittel-vérrel szerzett
Történelmed kín-özön
István kiküzdött öröksége
Ha idegenbe is költözőn

Ötvenhat reménységes éve
Megtépett hajnal-századon
De húsvét fény-pecsétje,
Ha még követő utódokon

 Az Új Ember ismert munkatársa az esztergomi Vitéz János Főiskolán tanít hosszú évek óta. „Esztergomi vallomás” ciklusában vall arról, hogy milyen szellemi környezetet jelent neki Pázmány, Prohászka, Babits városa:

„Próféta-üzenet Babits a szent hegyen
Békesség lenne már szigeten, tengeren
Keljen a szebb világ lélek-bérces árja,
amelyen világít a vitorla vászna
A hajó csak szelje rendületlen-útját
Kerüljük koboldok rosszgerincű táncát
Lesz még bölcs értelme elszántabb szavaknak
Élet-idővel szabadság virágzik.
                                              (Idő-sorok)

Andreas B. Batlogg

KARL RAHNER ÖSSZES MŰVEINEK KIADÁSA

Mint már korábban hírt adtunk róla (Távlatok 1995/6, 876–879), elkezdődött a neves jezsuita teológus, Karl Rahner (1904–1984) Összes Műveinek (Sämtliche Werke = SW) gyűjteményes kiadása. 1995 nyarán jelent meg elsőnek a sorozat 19. kötete. Akkor A. B. Batlogg tájékoztatta olvasóinkat a nagyszabású tervről. K. Rahner életművének jó ismerői, illetve tanítványai vállalták a terv megvalósítását: Karl Lehmann, Johann B. Metz, Karl H. Neufeld, Albert Raffelt és Herbert Vorgimmler. Négy nagyobb szakaszra osztották a köteteket, követve K. Rahner életének szakaszait: 1) Alapozás (1922–1948) 1–8. kötet; 2) építés (1948–1964) 9–17. kötet; 3) kibontakozás (1964–1976) 18–26. kötet, 4) szintézis (1977–1984) 27–32. kötet. Minden kötetet más-más szerző gondoz. – Most röviden bemutatjuk, meddig jutottak a nagy terv megvalósításában. Ismét A. B. Batlogg osztrák jezsuita (szül. 1962) tájékoztatóját vesszük alapul, aki 2005 óta a SW társkiadója, és 2008-tól a müncheni Karl-Rahner-Archivum (KRA) igazgatója. Forrásunk P. Batlogg Szabó Ferencnek írt levele (2009. aug. 14.), valamint az ő angol nyelvű előadása az SW kiadásáról 2006-ban San Antonio/Texasban (Rahner Breakfast der Karl-Rahner-Society). A Stimmen der Zeitnél-is dolgozó P. Batlogg ezt az előadását levelében kiegészítette az utóbbi három év fejleményeivel. (Sz. F.)

* * *

Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Karl Rahner felbecsülhetetlen szolgálatot tett a katolikus teológiának a XX. században és azon túl is. Mi is ennek a teológiának a jelentősége? Nem vagyok próféta – mondta Batlogg –, de úgy gondolom, hogy „2004, a Rahner év”, amikor megünnepeltük születésének centenáriumát és halálának 20. évfordulóját, megmutatta, hogy rendkívüli érdeklődést keltett ez a teológia. Az Összes Műveket először az eredeti német nyelven adják ki, de tervezik, hogy válogatást tesznek közzé majd angol nyelven is.

Nem volt kérdéses jó néhány nagy teológus, gondolkodó összes műveinek gyűjteményes kiadása: pl. Henri de Lubac, Bernard F. Lonegan, Matthias J. Scheeben, Romano Guardini, újabban Walter Kasper bíboros vagy Joseph Ratzinger (XVI. Benedek). J. Ratzinger összes műveinek kiadását 2008 őszén kezdte el a Herder. Nem ez volt a helyzet K. Rahnerrel. Sokan ezt kérdezték: Mi szükség van az összes művek kiadására, amikor 1954 és 1984 között megjelent a Schriften zur Theologie 16 kötete? (A sorozat angol kiadása 23 kötetből áll.) Tudni kell, hogy a Schriften 16 kötete K. Rahner összes írásának egyharmadát teszi ki. Bibliográfiájában több mint 4000 cím szerepel, nem számítva a fordításokat, amelyek 1700 egységet jelentenek. Elég arra utalnunk, hogy a Schriften kötetei nem tartalmazzák K. Rahner olyan nagy műveit, mint a Grundkurs des Glaubens (A hit alapjai), a Hörer des Wortes (Az Ige hallgatói) vagy a Geist in Welt. (Szellem a világban).

K. Rahner különbözik olyan szerzőktől, mint Henri de Lubac vagy Hans Urs von Balthasar. Õ nem írt monográfiákat, hanem legtöbbször tanulmányokat (esszéket) tett közzé különleges alkalmakra. Válaszolt lelkipásztori problémákra vagy különleges kérdésekre. Sok írása történelmi alkalmakkor született, pl. az Assumptio dogmája kihirdetése alkalmából (SW 9) vagy a II. vatikáni zsinat idején. Vannak olyan cikkei vagy könyvei, amelyeket nem adtak ki újra, és most a SW-ben megjelennek: pl. a penitenciatartásról (SW 6), az evolúcióról (SW 19), a kegyelemről (SW 5). Ezenkívül nem feledhetjük szakszerű hozzájárulását (szócikkekkel vagy tanulmányokkal) a következő fontos közös művekhez: Lexikon für Theologie und Kirche, Qaestiones disputatae, Handbuch für Pastoraltheologie, Sacramentum Mundi, Kleines Theologisches Wörterbuch (Teológiai kisszótár) stb.

K. Rahner művének jelentősége a XX. századi katolikus teológia számára elég ok, hogy kiadják összegyűjtött műveit. Eddig a következő kötetek jelentek meg: SW 2, 3, 4, 6 (6/1, 6/2), 8, 9, 10, 11, 12, 13, 14, 15, 16, 17 (17/1, 17/2), 18, 19, 22/2, 23, 25, 26, 27, 29.

2009 októberére tervezték az SW 30. kötetét. Még ebben az évben jelenik meg az SW 28. kötete. 2010-ben kell megjelenniük: az SW 1, 5, 20, 21, 22/1, 24, 30, 31. köteteinek. P. Batlogg előbb említett angol nyelvű előadásában bemutatta a fontosabb kötetek tartalmát és a köteteket gondozó szakembereket. Végső megjegyzéseiben utalt arra, hogy néhány neves munkatársa – K. Rahner tanítványai vagy művének szakszerű tanulmányozói – közül többen már elérték az idős kort: Lehmann bíboros 72, J. B. Metz 80, H. Vorgimmler 80, A. Raffelt 64 éves. Szerencsére az SW kiadása a vége felé jár.

Lehmann bíboros 1994-ben (Stimmen der Zeit, 212, 1994, 150) találóan jellemezte Karl Rahnert: „a holnapután embere” – a jövő embere.

Kisné Hillier Cecília–Kis Attila

SIKER – KOMPETENCIA – OKTATÁS
(egy etikakonferencia margójára)

Egy társadalom fontos jellemzője, hogy hogyan áll az idők által rá mért problémákhoz. Megretten tőle, és sodródik vele, vagy épp szembe fordul és harcol ellene. Az etika, az etikus viselkedés minden kor társadalmának alapja (kell/kellene hogy legyen). Ma Magyarországon az etika tárgy oktatása a tűrt és a tiltott határán mozog törvényi kötelezettség és anyagi megszorítások kereszttüzében. Ilyen helyzetben különösen fontos, hogy az etikát mindig is felvállaló történelmi egyházak képviselői hogyan viszonyulnak ehhez a kérdéshez, mit gondolnak a tárgy jövőjéről.

2009. szeptember 19-én, szombaton 15 ember, az etikatanítás iránt elkötelezett maroknyi csapat gyűlt össze Budapesten, a Háló Központban, hogy megvitassák, mi is e tárgy reális jövőképe. Egy konferencia rövid, szubjektív jegyzőkönyve olvasható az alábbiakban:

Hajdu Zoltán Levente református, és Isó Zoltán evangélikus lelkészek, Kalina Katalin a Magyarországi Evangélikus Egyház oktatási osztályvezetője, Márkus Gábor református oktatási referens, Körmendy Károly, az Egyetemi Katolikus Gimnázium igazgatóhelyettese, valamint Dr. Kamarás István vallásszociológus, az etikatanárok egyesületének korábbi elnöke arra keresett választ, hogy miként lehetne versenyképessé tenni ezt a tantárgyat (már ez is kérdés, hogy tantárgy-e a szó klasszikus értelmében?) a ma divatos számítástechnika, angol és egyéb ismeretkörök mellett.

Egy rövid, Kamarás István által tartott bevezetőben képet kaptunk arról, hogy Európa mennyire másként gondolkodik erről a témáról. A hittan ma már alig néhány országban (Málta, Görögország, Horvátország) kötelező, a többi államban mind csak választható a – kötelező, vagy szintén választható – társadalmi, polgári vagy erkölcsi ismereteket oktató tárgyak mellé. A magyarországi koncepció viszont egészen új, a kidolgozásakor, 1996-ban (sőt egyesek szerint még ma is) egyedülálló volt.

Különös jelentőségű, hogy nem versenytársak egymással a hittan és az etika (mint azt néhány egyházi iskola vezetése még ma is gondolja, helytelenül), hanem nagyon jól kiegészítik egymást. Lehetnek a tematikákban, témákban átfedések, de ezek legtöbbször csupán erősítik egymást, mintsem gyengítik. Az etika elsősorban az EMBERrel, és annak problémáival foglalkozik, míg a hittan a transzcendens világot helyezi vizsgálódásának középpontjába, és azon belül helyezi el az embert a maga helyén. Az ember teljessége, mindenre kiterjedő vizsgálata csupán a két tárgy együttes szemléletével lehet – megközelítőleg – teljes.

Az etika mint tantárgy szükséges, hiszen mindenkinek joga, hogy legyenek ismeretei az emberről és a társadalomról. A modell pedig jól sikerült, mert struktúrája miatt megvéd a moralizálástól: a tanulót rá lehet vezetni, hogy ő maga mondja ki az etikai axiómákat és reflexiókat. Talán a legfontosabb, hogy ezen az órán a tanár valóban együtt gondolkodik a diákokkal, és közösen jutnak el a mindenki számára megnyugtató, helyes megoldásra. Nem elsősorban a kőbe vésett törvények bemagolása a cél, hanem az adott – emberi, gyakran személyes, életközeli – problémákon való együttgondolkodás, vitatkozás során való előbbrehaladás.

A gyakorlat azonban tragikus: az egyházi iskolák jellemzően hárítanak, a hittanban (morális) tanítják az etikát, minek neki külön tantárgy… Az állami iskolákban pedig erre már nem jut kapacitás: vagy integrálják a történelem, irodalom, biológia, osztályfőnöki órákba, vagy az a tanár kapja meg, akinek kevés az óraszáma, esetleg lassan halad az anyaggal a saját tárgyában. Ilyen körülmények között valóban nehéz színvonalasan etikáról beszélgetni!

Öröm volt hallani néhány üdítő példát. Az ócsai gimnáziumban pl. profilként vállalták az etikát, és magas óraszámban tanítják; Hajdu Zoltán Levente pedig egy kis falu általános iskolájában tanítja a gyerekeket 5-8. osztályban.

Kamarás István négy utat vázolt fel, hogy milyen sors várhat a tárgyra:

Gyors vagy lassú, de mindenképpen észrevétlen halál. A NAT-ban biztosított heti ½ órás keret tragikusan kevés, a küzdelem pedig jelenleg szélmalomharcnak tűnik

A tárgy megszűnik, de az ellenállók (fél)illegalitásban tanítani fogják

Egy ókonzervatív fordulat után a kötelező hittan mellett (a nem vallásos diákok jogaira hivatkozva) esetleg beindul az etikaoktatás

Csoda, utópisztikus álom: a világválság okozta sokk miatt vagy egyéb okból újra tanítani kezdik, egymásra építve az ember- és erkölcsismeretet, a vallásismeretet és végül a hittant.

E bevezető után arra a kérdésre, hogy fontosnak tartják-e az etikatanítást, természetesen mindenki igennel válaszolt:

Isó Zoltán szerint fontos, hogy mit tudunk önmagunkról, hogyan viszonyulunk magunkhoz; beszélnünk kell ezekről a kérdésekről.

Kalina Katalin szerint (aki az oktatásügy felől szemléli a témát) nehéz a tárgy helyét megtalálni, hiszen óraszámban így is túl vannak terhelve a diákok; integrálhatósága pedig elég kétséges, mert a tényanyag sem fér bele sok esetben az órákba, nemhogy még vitatkozni, érvelni tanítsák a gyereket a pedagógusok. Egyedül a profil vállalása esetén lehet javítani ezen a helyzeten.

Márkus Gábor rávilágított arra, hogy jelenleg leginkább az életközépkrízisben szenvedő és sok esetben meghaló/megrokkanó 40-60 éves korosztályon látszik, hogy KELL az etika és az emberismeret, amely „védőoltásként” segíthet e problémák áthidalásában és túlélésében. A stabil identitással rendelkezők ugyanis kevésbé veszélyeztetettek ezekkel a kihívásokkal szemben. Ezt pedig a szülő tudja a gyermekbe beletáplálni, de csak akkor, ha saját magával tisztában van, hiszen csak példával lehet ilyen típusú eredményeket elérni. Az ember ugyanis nem viseli el, ha megmondják neki, mi a jó.

Körmendy Károly 11. osztályban tanít etikát, és elmondta, hogy a gyerekeket még saját egyediségükre, értékességükre is rá kell vezetni. Ez az alapja annak, hogy tisztába jöjjön (jöhessen) önmagával, és ki tudja mondani az erkölcsi axiómákat.

Hajdu Zoltán Levente arra világított rá, hogy azt kell megtanítani: mit tud kezdeni magával az ember siker és sikertelenség idején.

Az etika tantárgy önismeretre, konfliktuskezelésre, az európai normák és az általános emberi törvények betartására, másvallásúakkal és másgondolkodásúakkal való toleranciára tanít világnézetileg semleges formában (az más kérdés, hogy az általános emberi törvények „véletlenül” minden nagy vallás tanításában megtalálhatók és nagyon hasonlók: Európa a zsidó-keresztény hagyományból Tízparancsolatként ismeri ezeket…). Az etika célja, hogy minél több személyes, átgondolt tapasztalatot adjon az embernek az emberről. Ilyen alapokkal már könnyebb az együttműködés a másikkal akár az osztályban, akár a munkahelyen vagy bárhol az életben.

Mi tehát a teendő, ha sikeres, önmagát és a másik embert reálisan felmérni képes, szociálisan és pszichésen érett fiatalokat/felnőtteket szeretnénk magunk körül látni, akik Európát és Magyarországot ki tudják vezetni a válságból?

Merjük az etikát (a résztvevők által inkább emberismeretként emlegetett diszciplínát) vállalni, és a Kamarás István által felvillantott csoda meg fog születni.

ÚJRA MEGJELENT XAVIER LÉON-DUFOUR S.J.
BIBLIKUS TEOLÓGIAI SZÓTÁRA

Sokak kívánságának tett eleget a Szent István Társulat, amikor most újra kiadta Xavier Léon-Dufour világhírű Biblikus Teológiai Szótárát. A francia jezsuita (1912–2007) halálakor megemlékezett életművéről a Távlatok. (2008/1, 44–45) Az 1970-ben a párizsi Cerf kiadónál megjelent francia szótár fordítását, szerkesztését és kiadását a Vatikáni Rádiónál dolgozó Szabó Ferenc és Nagy Ferenc valósította meg 1972-ben több fordító segítségével. Még Rómában két kiadást ért meg a munka, olyan nagy volt itthon az érdeklődés. Majd átengedtük itthoni kiadásra a Szent István Társulatnak: 1986-ban Budapesten is megjelent a javított kiadás. 2009-ben ez a változat látott ismét napvilágot.

A római kiadás hazai megjelenése után Jelenits István (Tótfalusy István álnévvel) hosszan méltatta a Vigiliában (1975/8, 522–527: „Szentírástudományunk egy szótár tükrében”). Most részleteket közlünk Jelenits István eme tanulmányából. 

(Sz. F.)

* * *

Rómában Szabó Ferenc és Nagy Ferenc gondozásában magyar nyelven is megjelent P. Xavier Léon-Dufour világszerte ismert és elismert Biblikus Teológiai Szótára. A magyar szellemi élet történetében egy-egy jelentős fordítás sokszor játszott korszakalkotó szerepet. Érdeme szerint ez a könyv is új korszakot nyithat papok és világi keresztények szentírás-olvasó gyakorlatában, megtermékenyítheti egy egész nemzedék prédikációs és elmélkedő igyekezetét.

A fordítás alapjául szolgáló vocabulaire keletkezésének története – amint az előszóból kiderül – önmagában is harminc évet fog át. De X. Léon-Dufour és hetven szerzőtársa (a szentírástudomány francia nyelvű katolikus művelői) művének hátterébe odakívánkozik az újkori, kritikus bibliakutatás és a katolikus szentírástudomány három évszázados „odi et amo”-jának legalább vázlatos bemutatása.

[. . .]

A katolikus szentírástudomány szemléletváltozását mi nem követhettük lépésről lépésre, végső tényeket kellett előkészítetlenül tudomásul vennünk. S akkor is úgy, hogy szinte lehetetlen volt az egész átalakulásról, a kibontakozó új szemlélet egész rendszeréről áttekintést nyerni. Akár a megboldogult Szörényi Andor figyelmeztető-polemizáló cikkeiből, előadásaiból, akár egy-egy tovaröppenő hírből, adatból – elszigetelt, önmagukban érthetetlen és szélsőségesnek látszó állásfoglalásokról lehetett hallani. Egy-egy megállapítás rakétaként robbant: kápráztatott és idegesített. Az „új” szemléletnek elsősorban a negatívumai voltak szembeszökőek. „Már ez sem igaz” – hangzott újra meg újra, fájdalmasan, csúfondárosan. Léon-Dufour Szótárának megjelenése Franciaországban is esemény volt. Tizennégy nyelvre lefordították, ez sem gyakori dolog. De hogy magyar fordításban is megjelent, az épp az előbb bemutatott körülmények miatt különösen nagy jelentőségű. A csak magyar nyelven olvasó közönség végre hozzájutott egy könyvhöz, amelyből a katolikus szentírástudomány „új” szemléletéről megbízható képet alkothat. Nem egy-egy „bikavadító” állítás vagy elnagyolt helyzetjelentés alapján, nem is egy mindent tárgyaló tankönyvszerű földolgozásból, hanem egy olyan műfajú összefoglalásból, amely a tudomány műhelyébe vezet be.

[. . .]

Talán a legváratlanabb ajándék, hogy Léon-Dufour Szótárának egy-egy jellegtelennek ígérkező szócikke, miközben egy fogalom bibliai jelentését, asszociációs körét föltárja, hangzatos módszertani magyarázgatások nélkül, egyszerűen a jónak bizonyult módszerek alkalmazásával: észrevétlenül közelünkbe hozza a formatörténet, a redakciótörténet s a biblikus teológia egész világát. A hegy-cikk például vallástörténeti összehasonlítással kezdődik: „A legtöbb vallásban a hegyet – talán magassága és az őt övező titokzatosság miatt – az ég és föld találkozási pontjának tartják. Számos országnak megvan a maga szent hegye, ott teremtették a világot, ott laknak az istenek, onnan jön az üdvösség. A biblia megtartotta ezeket a hiedelmeket, de megtisztította őket: az Ószövetségben a hegy csak egy teremtmény a többi között; ilyenformán Jahve kétségtelenül a »hegyek Istene« (az El-Shaddái kifejezés valószínű értelme), de a síkságoké is. Krisztus óta pedig Sion már nem »a föld köldöke« (Ez 38,12), mert Isten most már nem azt akarja, hogy ezen vagy azon a hegyen, hanem hogy lélekben és igazságban imádják.” (Jn 4,20–24). S ennek a mondatnak gondos magyarázatát megtaláljuk az igazság címszó alatt, a megfelelő szövegkörnyezetben; lám, már sodor is magával a Szótár, a kutatás izgalmának és a fölfedezés örömének ajándékaival!

[. . .]

Egyébként a fölsorolt és bemutatott példákból az is kiviláglik, hogy nem katolikus vagy nem keresztény, esetleg nem hívő olvasó számára mit jelenthet Léon-Dufour Szótára. Sehol sem lobban benne apologetikus indulat: egyszerűen fölmutatja a biblia nyelvi tényeit, s milyen megrendítően és minden kétséget kizáró módon kiderül belőle, hogy Izrael népének hite vagy Jézus tanítása, ha beleszövődik is az emberiség vallástörténetébe, mégis egészen sajátos jellegzetességek villannak föl benne. Gondoljunk a hegyekről szóló szócikk idézett bevezetésére: a „mítosztalanítást” maga a biblia kezdi el. Távol áll a szótár szerkesztőitől minden olcsó divatoskodás is: a több ezer éves múltat nem próbálják átfesteni, erőszakosan aktualizálni. Épp így lesz szívszorítóan aktuálissá minden szavuk: ahogy a másik emberben akkor találunk felebarátra, ha másságát nem tagadjuk-feledjük, ez a messzi táj, ez az idegen nép is épp akkor bizonyul egy, a mi létünk titkait megnyitó kinyilatkoztatás földjének, hordozójának, ha nem igyekszünk erőnek erejével modernizálni, hanem a maga igaz valóságában ismerjük meg.

A mű után kellene még szólnunk néhány szót az alkotóiról is: Szerkesztője, Xavier Léon-Dufour 1912-ben született Párizsban. Nevét először a Robert-Feuillet szerkesztésében megjelent kompendiumból ismertük meg (Introduction à la Bible I–II, 1959), abban ő írta a szinoptikus evangéliumokról szóló részt. Azután hamarosan találkozhattunk önálló műveivel is: Les évangiles et l’histoire de Jesus című monográfiájával, Études d’Évangile címen összegyűjtött tanulmányaival. Nemrég jelent meg a föltámadásról szóló könyve: annak idején bemutatta a Vigilia is. Mostanában rendezte kötetbe a János-evangéliumról írott tanulmányait.

A hetventagú munkatársi gárda bemutatása reménytelen vállalkozás volna. Annyit azonban hadd jegyezzünk meg, hogy nem föltétlenül tudományos „rangjuk” szerint vettek részt a szótár munkálataiban, hanem – bizonyára – úgy, ahogyan idejük engedte. Az előszóból azt is megtudjuk, hogy a szerkesztőbizottság közös munkával átnézte, többszörösen átfésülte a szócikkeket. Így aztán arra nem alkalmas ez a kötet, hogy a bizottságban részt vevők egyéni arcéle megmutatkozhassék. [...]

LELKISÉG

Nemeshegyi Péter

HÉT CSODÁLATOS LÉPCSÕ
A BETLEHEMI JÁSZOL FELÉ: AZ „Ó-ANTIFÓNÁK”

December 17-től 23-áig az Imaórák Liturgiájának Esti Dicséretében szerepel hét Magnificat-antifóna, melyeknek mindegyike „Ó” felkiáltással kezdődik. Ugyanezek a szövegek szerepelnek e napok miséinek alleluja-verseiben is. A szövegek a 7. század körül, valószínűleg Rómában keletkeztek, és nemsokára elterjedtek az egész nyugati egyházban. Csodálatos, hogy a népvándorlás viharai, háborúi, viszontagságai között ilyen mélységes hitről, reményről, rendíthetetlen bizonyosságról tanúskodó imaszövegek fakadtak a keresztények ajkán. Minden antifóna Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus megszólításával kezdődik, akit az imádkozók a Szentírásból vett különböző címekkel illetnek. A megszólítás után az imádkozók, szentírási képek színes sorozatával, megvallják ennek a Krisztusnak üdvözítő tevékenységét. Végül pedig, a „Jöjj” szóval kapcsolják e megvallásokhoz a sürgető kérést: Jöjj, taníts, válts meg, szabadíts ki, világosíts meg, ments meg, üdvözíts minket!

 A hivatalos magyar liturgia szövegei szabadon fordítják ezeket a szövegeket: más fordítás van az Imaórák Liturgiájában és más az alleluja-versekben. Ezzel a szövegek egyszerűbbé és érthetőbbé váltak, de elhomályosodott bennük a szentírási utalások nagy része, amelyek teológiai mélységet és költői lendületet adnak ennek az imának.

Engedtessék meg tehát, hogy ide tegyek, csekély módosításokkal, egy pontosabb fordítást. Ezt három piarista teológiai tanár által készítette 1936-ban, a neves liturgia-szakértő – Parsch Pius – könyvének magyar fordítása számára¹.

    1. (dec. 17.)    Ó, Bölcsesség,

        ki a Magasságbelinek szájából jöttél elő,

        végtől végig érsz,

        s mindent elrendezel,

         erősen és édesen:

            jöjj, és vezess bennünket az okosság ösvényén!

    2. (dec.18.)    Ó, Adonai, Izrael házának vezére,

        ki Mózesnek a csipkebokor lángjában megjelentél,

        és Sinai hegyén neki törvényt adtál:

            jöjj, válts meg minket, kinyújtott karral!

    3. (dec.19.)    Ó, Jessze gyökere,

        ki zászlónak állsz a nép számára,

        ki előtt elnémulnak a királyok,

        térdet hajtanak a nemzetek:

            jöjj, szabadíts meg, ne késsél tovább!

    4. (dec. 20.)    Ó, Dávid kulcsa,

        Izrael házának jogara,

        ki nyitsz, és nincs, aki bezárja,

        zársz, és nincs aki kinyissa:

            jöjj, hozd ki a börtönből a sötétségben

            és halál árnyékában ülő megkötözöttet!

    5. (dec. 21.)    Ó, napkelet,

        örök fény ragyogása,

        igazság napja:

            jöjj, és világosítsd meg

            a sötétségben és a halál árnyékában ülőket!

    6. (dec. 22.)    Ó, nemzetek Királya, és népek epedettje,

        Szegletkő, kiben eggyé lesz a kettő:

            jöjj, és mentsd meg az embert,

            akit a föld agyagából alkottál!

    7. (dec. 23.)    Ó, Emmánuel, királyunk és törvényhozónk,

        nemzetek várakozása és üdvözítője:

            jöjj, üdvözíts, mi Urunk, Istenünk!

Vándoroljunk végig, keresztény őseinktől vezetve, ezeken a lépcsőfokokon. Nem lent kezdődik ez a vándorlás, hanem fent a magasban. Az a Jézus, akinek a születésére várakozunk, nem más, mint az Isten örök Bölcsessége (Mt 11,19; 1Kor 1,24) és örök Igéje (Logosza) (Jn 1,1). Sirák fiának könyvében szólal meg ez az isteni Bölcsesség: „A Magasságbeli szájából jöttem elő, mint elsőszülött” (24,5). A Bölcsesség könyve pedig ezt mondja erről a Bölcsességről: „Elér erejével egyik határtól a másikig, s a mindenséget üdvösen igazítja.” (8,1). A latin „Vulgata” e mondatot így fordítja: „Erősen (fortiter) ér el (a világ) egyik határától a másikig, és mindent édesen (suaviter) elrendez.” János evangéliuma (1,3) és a Kolosszei levél (1,16) mondják, hogy az Atyaisten mindent örök Igéje, Bölcsessége, Fia által teremtett.

Örök, isteni létében tehát az egész világ teremtője ez a Jézus, akinek emberi születésére vágyakozik a világ. Az ember Jézus viselkedésében mutatkozik meg az isteni Bölcsesség tevékenységének paradox sajátossága: fortiter et suaviter. Jézus tudott „erős” lenni, mint az acél, és ugyanakkor „édes”: szelíd és irgalmas. Benne az erő nem kemény és az irgalom nem puha. Ilyen „tanítómester” kell nekünk (vö. Mt 11,29). A Példabeszédek könyvében is ezt mondja az isteni Bölcsesség: „Járjatok az okosság útjain.” (9,6). Ezért arra kérjük őt az 1. antifónában, hogy vezessen az okosság ösvényén.

A 2. antifónával az ószövetségi üdvtörténetbe lépünk. Az ókori egyházatyák úgy vélekedtek, hogy az Isten ószövetségi megnyilatkozásai az Isten Igéjének és Bölcsességének művei. Ezért szólítja meg ez az antifóna Jézust héberül: Adonai: Mi Urunk, és nevezi, Mikeás 5,1-t követve, Izrael háza uralkodójának, vezérének. Máté szerint Mikeásnak e jövendölését idézték az írástudók, amikor a napkeleti bölcsek Izrael újszülött királya felől tudakozódtak (Mt 2,6). Az antifóna ezután az Egyiptomból történő szabadulást, Isten nevének kinyilatkoztatását, a Sinai hegyen kötött szövetség megkötését tulajdonítja Isten Bölcsességének, Igéjének. Ezért kérjük tőle, hogy „erős kézzel és kinyújtott karral” (MTörv) váltson ki, mentsen meg bennünket minden ellenségtől.

A 3. antifónában tágul a látóhatár: az eljövendő Üdvözítő nemcsak Izrael, hanem minden nép és nemzet szabadítója. Izajás beszél Dávid apjának, Jesszének gyökeréről (11,1). Ebből hajtás sarjad, amely zászlóként áll a népek számára (11,10). Ugyancsak Izajás könyve mondja, hogy az eljövendő Üdvözítő Isten Szolgája „ámulatba ejt majd sok nemzetet, királyok fogják be előtte szájukat”. (52,15) Ezért mi, akik a „nemzetekhez” tartozunk, egyre sürgetőbben kérjük: „Jöjj, ne késlekedj!” (Zsolt 40,18)

A 4. antifóna szintén Izajás könyvét idézi (22,22), amelyet a Jelenések könyve is idéz (3,7). Izajásnál Eljakimnak, Ezekiás király hűséges udvarnagyának kinevezéséről van szó. Róla mondja Isten: „Az ő vállára adom Dávid házának kulcsát; amit kinyit, nincs, aki bezárja, és amit bezár, nincs, aki kinyissa.” A Jelenések könyve ezt a mondást, amely túl ünnepélyes egy udvari tisztviselő kijelöléséhez, Jézusra alkalmazza. Õ az, aki Dávid fiaként teljhatalommal rendelkezik. Az izajási szövegnek Jézusra való alkalmazását talán az is elősegítette, hogy a héber Eljakim név jelentése: „Akit Isten feltámaszt”.

A zár kinyitásának képéhez természetszerűen csatlakozik a börtönben megkötözött rabok kiszabadításának kérése. Szintén Izajás könyvében, az Úr Szolgájának első énekében szól így az Isten: „Én, az Úr, hívtalak meg téged. . ., hogy kihozd a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétségben ülőket.” Ehhez az idézethez kapcsolja az antifóna szabadon Izajás 8,22–9,1 szövegét, követve Máté 4,15–16-ot, amely szintén ezzel az idézettel jellemzi Jézus működését: „A nép, amely a sötétségben ült, nagy fényt látott, s akik a halál országában és árnyékában ültek, fény virradt rájuk.” Sokszor említi a Biblia a bűn, a sátán rabságában sínylődőket: Jézus azért jön, hogy ebből a rabságból kiszabadítson.

Az 5. antifóna ugyanezeket a gondolatokat szövögeti tovább, hiszen a 4. antifónában még nem szerepelt a prófétánál olvasható világosság témája. Malakiás próféta ígéri: „Nektek felkel az igazság Napja” (3,20), Izajás beszél a világosság felragyogásáról (9,1), s maga Isten mondja Szolgájának: „megteszlek a nemzetek világosságává” (42,6). A sürgető kérés ezért nem is lehet más, mint az, hogy „világosítsd meg” a sötétségben ülőket.

A 6. antifóna még nyomatékosabban beszél a nemzetek vágyakozásáról. A Jeremiás 10,7 hangzik így: „Ki ne félne téged, nemzetek királya?” (10,7) A Teremtés könyvében olvassuk Jákob áldásában: „El nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától, míg el nem jön az, akié az, akinek a népek engedelmeskednek.” (49,10). A Vulgata-fordításban ez így hangzik: „. . .míg el nem jön az, aki küldendő, és ő maga lesz a népek epedettje”. Ezt a jövendölést a régi keresztények a Júda törzséből származó Jézusra alkalmazták.

A szegletkőről Izajásnál beszél az Isten: „Íme, leteszek alapul egy követ Sionon, kipróbált követ, értékes szegletkövet, szilárd alapot.” (28,10) A 119. zsoltár 22. verse pedig ezt mondja: „A kő, amelyet az építők elvetetettek, szegletkővé lett. Az Úr műve ez, csodálatos a mi szemünkben.” Az evangéliumok (Mk 12,10–11 és par.) szerint Jézus önmagára alkalmazta ezt a jövendölést. Ehhez kapcsolja Máté evangéliuma Jézus következő szavait: „Ezért mondom nektek, hogy elvétetik tőletek az Isten országa, és olyan népnek adatik, amely meghozza annak gyümölcseit.” (Mt 11,43) Ehhez természetszerűen kapcsolódik az Efezusi levél állítása: Jézus halálával és feltámadásával „a két népet (vagyis az izraelitákat és a nemzeteket) eggyé tette, és a közöttük levő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében” (2,14).

A sürgető kérés visszamegy egészen az ember teremtéséig. Az egyházatyák hangoztatták, hogy az első ember teremtése „a föld agyagából” (Ter 2,7) szintén az Isten Bölcsessége-Logosza által történt. Jézus eljövetelével tehát azt az „embert” jött megmenteni, aki az ő alkotása.

Így jutunk el az antifónák lépcsőjének csúcspontjához. A Máté evangéliuma által is idézett (1,23) Izajás 7,14 így hangzik: „Íme, a szűz fogan, és fiút szül, és nevét Emmánuelnek fogja hívni.” Az Emmánuel nevet Máté helyesen lefordítja görögre: „Ez azt jelenti: velünk az Isten.” (1,23). Izajás, leírva a megígért csodálatos jövőt, ezt az Istent nevezi „törvényhozónknak” (33,22), a Jelenések könyve (19,16) pedig a királyok Királyának és az uralkodók Urának. Kérésünk ezért most már nem lehet más, mint az, hogy ez az üdvözítő üdvözítsen minket. Minthogy pedig üdvözíteni csak az Isten tud, boldogan szólítja meg végül az antifóna Jézust: „mi Urunk, Istenünk”.

Íme, végigjártuk a lépcsőket. Első pillantásra idézetek mozaikjának tűnik a szöveg, de ha végigelmélkedjük, felfedezzük a rajta átvonuló hatalmas vezérfonalat. Kezdődik a dicséret a mindeneket erősen és édesen elrendező teremtő Bölcsesség felidézésével, folytatódik Izrael népe üdvtörténeti eseményeinek elmondásával, kiterebélyesedik minden nép és nemzet várakozásának hangoztatásával, tovább gyűrűzik a börtön és a sötétség hatalmából való kiragadás ecsetelésével, és beteljesedik a mi Urunk, Istenünk, királyunk és törvényhozónk megvallásával. Jusson eszünkbe ez a világméretű perspektíva, amikor gyertyát gyújtunk a kis Jézus já- szolyánál.

¹ Lásd: Dr. Parsch Pius, Üdvösség Éve. Az egyházi év liturgiájának magyarázata. I. kötet, ford. Dr. Halamka Gyula, Dr. Bátky Mihály és Dr. Szamek József, kiadja a Szociális Missziótársulat. Budapest, 1936.

id. Hafenscher Károly

EGYSZERŰ KARÁCSONYT!

Évtizedes szokásom, hogy még mindig írok karácsonyi üdvözletet a szívemhez közelállóknak, akár itthon élnek, akár határainkon túl. Tudom, ez a szokás ma már kiment a divatból. Szándékom az, hogy minden évben más jelzőt keresek, amivel köszönthetem szeretteimet. Volt, amikor áldott, csendes, tartalmas, békés, nyugodt stb. ünnepeket kívántam, aszerint, hogy miben láttam hiányt a kor, a társadalmunk közhangulatában. Idén ezt a jelzőt tartom találónak: egyszerű!

Felnőtteknek írom soraimat, nem gyerekeknek. Más szóval azoknak, akik az első naivitásból már felébredtek, s a második naivitásban élhetnek, amiben hívő és értelmes módon keresztény tartásukat ünnepeken és hétköznapokon egyaránt megtarthatják – szégyenkezés nélkül.

Bonyolult világunkban nemcsak hétköznapjaink, de ünneplésünk is egyre komplikáltabb lesz, gyakran elviselhetetlenül bonyolult. Többek között ezért fárasztóak, napi gondokkal teli hétköznapjaink és hajszolt készülődéssel telt ünnepeink.

1969-ben voltam először néhány hónapos ösztöndíj alapján Svédországban. Feltűnt, hogy a svédeknél ádvent első vasárnapjától (amikor megtelnek a különben csaknem üres templomok), városon és vidéken egyaránt karácsonyi készülődés érezhető, a karácsonyi sütemények elkészítésétől kezdve a karácsonyi kivilágításig. A kertes házakban a fákra akasztják a díszeket, lámpásokat vagy a kiírást: God Jul! Ugyanígy a városokban éjszakára is kivilágított ablakokat, karácsonyra utaló díszítést és sok-sok fényt látunk. Az északi emberek boldogságot éreznek, ha a sötét éjszakában ragyognak a karácsonyi szimbólumok. A városokban azonban az üzleti szellem is beköltözött, és az árusok egymást versenyben akarják megelőzni. Mostanában már november elejétől kezdve.

Néhány éve már Budapesten is fénybe borul karácsony előtt a Belváros, sőt néhány helyen már november 1-től kivilágított üzletekre, gazdag karácsonyi ajándékokkal telt boltokra találunk. „Olcsó” árakat propagálnak, hogy a bevétel egyre nagyobb lehessen. Érzésünk szerint ez is, mint életünk sok területe, üzleti hangulatúvá vált. Több helyen megszólalnak a karácsonyi dallamok, másutt az utcán is karácsonyi vásárokat rendeznek, és akkor még nem is szóltam a nagy bevásárlóközpontokról, ahol állandó tolongás, zaj, zene és hirdetés fojtja el a karácsony hangulatát. Elveszett vagy átalakult a karácsony értelme. Megüresedett, fárasztóvá vagy lényegtelenné vált ünneplésünk. Ha körkérdést intéznek fiatalokhoz és középkorúakhoz: Mit jelent a karácsony, ilyen válaszokat kapnak: fenyőfaünnep, Mikulás napja (sic!), a Télapó megérkezése, bőséges étkezés és italozás, családi összejövetelek (amik végtelen unalmasak tinédzserek számára), pihenés, szórakozás ideje. Az angoloknál nemcsak a Merry Christmas jegyében ünnepelnek, van hivatalos szekuláris felfogás is: a régi jelző helyett karácsony a fény ünneplése, hiszen a „sol invictus” eredetileg is ezt jelentette a római időkben. A jelzők unalmassá váltak. A „Stille Nacht, heilige Nacht” német, osztrák, svájci területeken is inkább csak kívánság. Az előző évtizedekben általánossá vált „kellemes ünnepeket” kifejezésében a szabadulás minden kellemetlenségtől érzése nyilvánult meg. A skandinávok a „jó” jelzőbe tömörítették karácsonyi kívánságaikat, mint ahogy az új évben is egyszerűen „jó esztendőt” kívánnak egymásnak. Közben egyre erősödik a Luca-nap ünneplése december 13-án, ami egyértelműen a fény ünnepe, amit még a fiatalok is megtartanak, és a középiskolás–egyetemista diákoknál „jelmezes bulivá” formálódott. Észak-Amerikában általában a karácsonyestét nem tartják az ajándékozás ünnepének, inkább a vidámság alkalmának, és az ünnep első napján reggel adják oda egymás ajándékait. Nemzetközivé, sokszínűvé vált életünkben a legkülönbözőbb hatások érvényesülnek külföldről és belföldről kapott minták szerint. Ebben a bonyolult helyzetben jelentősnek érzem idei kívánságomat: „egyszerű karácsonyt”. Így is mondhatnám: szent napot!, hiszen az ünnep szó is (idnap) szent napot jelentett, és a szekularizált világban éppen a szent jelleg tűnt el. A harmadik parancsolat változatlan: Szenteld meg az ünnepnapot! Míg a pihenés csak egyik oldala az ünneplésnek, másik oldala a Szent megünneplése tudatosan. Az egyszerű karácsony azt jelenti, hogy a két jelleg ma is érvényesülhet.

Mi a jellemző a mai ünneplésre? Röviden, az előbbieket is figyelembe véve, három szóval jelölhetjük a jellegzetességet: előrehozott – hangos – értelmezésében zavaros. Ez a három szó összefoglalhatja azt a helyzetet, amiben nekünk hívő keresztényeknek is ünnepelnünk kell.

Mit jelent számunkra az egyszerű karácsony?

– Lényegre törést, hogy éppen Õ ne vesszen el, akinek a születésnapját ünnepeljük. Mi is tudjuk, hogy Jézus Krisztus születésnapja naptárilag nem időzíthető, de az ősi sol invictus ünnepe „megkeresztelése” nem szégyellhető, mert azt ünnepeljük, aki a világ világossága, naptámadat.

– Az egyszerű nem azonos a primitívvel, a műveletlenséggel, a sötét babonasággal, hanem lényegre törést jelent a Biblia és a világ sok nyelve szerint. Érdemes fellapozni különböző nyelvű szótárainkat az egyszerű és származékszavak jelentését figyelve, latin, görög, angol, német stb., sokféle pozitív és negatív kifejezést találunk. Az egyszerű jelenthet szerényt, dísz nélkülit, feltűnéstől menteset. Mesterkéletlen, szolid, naiv, puritán, gyökeres szót, tartalmas, rövid beszédet. Az egyszerű viselkedés és szó mentes a gőgtől, a feleslegestől, nem nagyhangú, szószátyár, sokbeszédű, csacsogó, terjengős és nem azonos a közhivatalok érthetetlen nyelvével.

Az irodalomból és az egyháztörténetből ezt a szót keresve sok arc jelenik meg előttünk. Mindenekelőtt a tanító Jézus személye, szava és magatartása. Amikor bemutatkozik, forrásvíznek mondja magát, útnak, igazságnak és életnek. Boldogmondásai a szegényt, a kisemmizettet, a sírót, az üldözöttet állítják elénk. Magatartása gyermekekhez, bűnösökhöz egyaránt őszintén egyszerű. Õ, aki szegényes jászolban született, akinek később nem volt hely, ahová fejét lehajtsa, aki egyszer kapott varratlan királyi köntöst csúfolódásból, azt is elvették tőle. Édesanyja, Mária is, aki az egyszerű FIAT szót mondta ki, egy életen át vállalta Isten akaratát. Az apostolok is egyszerű emberek voltak. A halász Péternek sem aranya, sem ezüstje nem volt. Pál apostol nem fogadott el pénzt igehirdetői, missziói szolgálatáért. Talán Nagy Konstantin császár idejéig minden keresztényt és közösségét lehetett az egyszerű szóval jelölni. Assisi Ferencre, a Poverellóra úgy emlékszünk, mint aki egyszerű életfolytatása végén még ruhájából is kivetkőzött, hogy Isten szegényeként hagyja itt a földi életét. Nagy szóművészeink műértékű verseikkel egyszerűséget sugalltak. Pilinszky szikár, tömör fogalmazásában minden felesleges szó hiányzik. Egyszerű volt. József Attila, ahogy életével elszámol (Éltem, s abba más is belehalt már) éppen olyan egyszerű, mint a Mama c. versében, szavak és képek leegyszerűsítve, őszintén beszélnek. Illyés Gyula sok-sok írása után, élete vége felé már csak táviratokat írt. Áprily Lajos öregségében egy szóra koncentrált, hogy tudjon a készenlétre kérdezőnek válaszolni: készen. Tolsztoj naplójában olvastam, hogy egy szigetre elvetődve kolostort látogatott meg, és olyan egyszerűségben élő szerzetesekre (sztarec) talált, akik már a miatyánkot is három kérésre redukálták: szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod. – A két orosz óriás írót gyakran idézem, sokban különböztek, sokban hasonlítottak egymásra. Dosztojevszkij legnagyobbnak a bűnvallást és a bűnbocsánatot tartotta, emberi feladatnak is. Tolsztoj, az egykor tivornyázó életű gazdag nemes élete végén a teljes szegénységet hirdette. Zarándok akart lenni, mindenestül az egyszerű muzsikhoz hasonlító.

– A karácsonyi csend még Budapesten is lehetséges. Valamennyiünknek szükségünk van csendre, hogy meditálni és koncentrálni tudjunk. Meg kell keresni a helyet és alkalmat, hogy egyénileg és családban karácsonykor a hangos lárma világában is lehessen csendünk. Benyomást keltő, amikor fővárosunkban is három vagy négy órakor elcsendesedik a forgalom, néhány óra múlva kihalnak az utcák, majd éjfélkor ablakunk alatt, környékünkön sok-sok ember megy a Bazilikába éjféli misére, hogy közösségben találkozzanak a testet öltött Krisztussal.

Az egyszerű karácsonyt tartsuk meg, az értékes tradíció szokásait, ugyanakkor gondolatban és imádságban forduljunk embertársaink felé, többek között a magányosok, öngyilkosjelöltek, keserű életűek, hajléktalanok és világszerte megtalálható hazájukat elhagyó otthontalanokra is. Pál apostol gyönyörű himnuszában, a Filippi levélben figyelmeztet: Jézushoz hasonlóan ki kell üresíteni magunkat, hogy aztán Isten ajándékaival teljünk meg. Õ az, aki az 1Kor 15,58-ban arra bátorít, hogy fáradozzunk az Úrban, mert nem hiábavaló, üres (kenosz) ez a szolgálat. Fáradozásunk nem üresjárat, még ha szegények vagyunk is.

Többen felhívták figyelmemet, hogy idén szegény lesz a karácsony. Kevesebb a pénzünk, kisebbek lesznek a karácsonyfák, gyérülnek az ajándékok, szerényebbek lesznek a terített asztalok. Egyszerű karácsonyunk azonban mégis lehet. Több tartalommal, kevesebb külsőséggel.

Karácsony is Krisztus-ünnep. Művészek néha Jézus bölcsőjét a kereszt árnyékával takarják, Bach pedig a Karácsonyi oratóriumban megszólaltatja passióba való énekünket. Mi a teljes Jézus Krisztust (totus Christus) hisszük és valljuk, aki megszületett, meghalt és feltámadott. Õ segíthet hozzá, hogy egyszerű karácsonyunk legyen. Tartalmasan egyszerűbb…

Lelkiségi és kulturális folyóirat

Ismerje meg A TÁVLATOK folyóirat testvérlapját, A Szív folyóiratot!

A Szerkesztőség címe: H-1026 Budapest, Sodrás u. 13. Telefon: 200-8054/102, 200-9476/102; fax: 275-0269. Előfizetés egy évre Magyarországra: 4080 Ft, Európába: 9000 Ft, tengerentúlra: 10000 Ft.

Bartók Tibor

VÍZKERESZT MARGÓJÁRA

Vízkereszt karácsonynál is ősibb ünnepe Istennek a világban való epifániájára, azaz ünnepélyes megjelenésére irányítja a figyelmet: „földre szállt halandó testben Istenünk” – ahogy az ünnep egyik himnusza mondja. Már nem a karácsony meghittségében, hanem istenségének megnyilvánulásában szemléljük Jézust. Az ünnep három epifániát foglal magába: a bölcsek hódolatát (Mt 2,1–12), Jézus megkeresztelkedését (Mt 3,13–17par) és a kánai menyegzőn borrá változtatott víz csodáját (Jn 2,1–12). Mindegyik esemény Jézusra, mint testben megjelent Istenre irányítja a figyelmet. A nyugati egyház hagyománya elsősorban a Keletről jött csillagtudósok látogatására helyezte a hangsúlyt, akiket hol bölcsekként, hol Három-királyokként emlegetünk. Bennük fedezte fel az egyház a nemzetek képviselőit, akik ajándékaikkal kifejezik Jézus királyi, isteni és emberi valóságát.

A három vízkereszti misztérium (bölcsek látogatása, megkeresztelkedés, borcsoda) kimeríthetetlenül gazdag. Ebben a kis írásban pusztán az elsőhöz, a bölcsek hódolatához szeretnék néhány gondolatot fűzni egy talán szokatlan nézőpontból közelítve: vízkereszt, mint a kiengesztelődés ünnepe és a Krisztusban való kiválasztottságunk új fölfogása. A gondolat akkor merült fel bennem, amikor a dél-franciaországi Chaise-Dieu monostortemplomának óriás faliszőnyegképeit szemléltem. A 2 méter széles és 4-8 m hosszú faliszőnyegek mindegyike három-három bibliai jelenetet ábrázolt: középen egy evangéliumi epizódot Jézus életéből, amelyet egy-egy ószövetségi esemény keretezett jobbról és balról, mint a középen ábrázolt Jézus-misztérium előképe. Az egyes kompozíciók a szerzetesi lectio divina-ból születtek, azaz a Szentírás elmélkedő olvasásából, amit aztán flandriai szőnyegszövők a monostor megrendelésére képi ábrázolásba ültettek át a XVI. század elején. A szerzetesi szentírásolvasás ősidőktől fogva arra törekedett, hogy felfedezze Krisztus misztériumának rejtett előképeit az ószövetség szereplőiben és eseményeiben, amelyek teljes értelmüket és jelentőségüket csak Krisztusban nyerik el (vö. Dei verbum 16).

A Chaise-Dieu-i faliszőnyegek harmadik darabja a vízkereszt egyik misztériumát, a bölcsek hódolatát ábrázolja. A gyermeket tartó Mária előtt a hagyományos három „király” térdel, kezükben az ajándékok. Máté evangéliuma magoi-nak, vagyis mágusoknak nevezi őket, nevüket nem említi, sem azt, hogy hányan voltak. Magosz eredetileg tudós perzsa papi kaszthoz tartozó férfit jelentett, később asztrológiában és más okkult tudományokban jártas embert. A Máté által emlegetett csillag is ez utóbbi jelentést erősíti, nem zárva ki persze az elsőt sem. Az evangéliumi epizód történetkritikai elemzésén túl számunkra itt fontosabb a teológiai mondanivaló. Jézus beteljesíti az ószövetségi messiásváró próféciákat, köztük a jeruzsálemi írástudók által idézett mikeási jóslatot (Mik 5,1–3) a Messiás születési helyéről, valamint a Számok könyvéből ismert Bálám-jóslatot és az Iz 60,1kk próféciát. Õ a csillag, amely Jákobból támadt (Szám 24,17), s amely felragyogott nemcsak Izraelnek, hanem minden népnek. Az ő világosságához jönnek a nemzetek és a királyok (Iz 60,3). A mágusokban már Máté is a népek képviselőit mutatja be. De lehetséges-e, hogy ez a zsidó kisfiú kiengeszteljen zsidót és pogányt? Hiszen az evangélium tanúsága szerint Izrael írástudói tudják ugyan a választ a mágusok Messiás-kereső kérdésére, de Heródestől való félelmük megakadályozza őket abban, hogy felkeressék a gyermeket. Gondolkodjunk el azonban egyelőre a Máté-epizód mellett ábrázolt két ószövetségi jeleneten.

A Máté-jelenet bal oldalán egy, az Ószövetségből kevésbé ismert jelenet ábrázolását találjuk Sámuel 2. könyvéből (2Sám 23–17). A történet szerint Dávid király – szülővárosa, Betlehem mellett járván – megszomjazott, és vizet kívánt inni a város kapuja melletti forrásból. Csakhogy a várost a filiszteusok tartották hatalmukban. Ekkor Dávid három vitéze keresztülvágta magát az ellenségen és életük kockáztatásával vizet hoztak Dávidnak. A király azonban nem itta meg a vizet, mondván: „ez azoknak az embereknek a vére, akik életüket kockáztatva elmentek oda [ti. a forráshoz]” (23,17). A faliszőnyegképen látható, amint Dávid elhárítja a vizes tömlőt és kupákat. A keresztény hagyomány a mágusok előképét látta a három vitézben, amint ezt a kép fölötti felirat is jelzi: „Három bátor és nagylelkű férfi átvágott a filiszteusok táborának közepén, hogy Dávid királynak Betlehem kútjából vizet vigyen, amire vágyott. Hasonlóképp a három pogány mágus is áthaladt Heródes országán, hogy Krisztusnak, a most született legfőbb Királynak aranyat, tömjént és mirhát ajánljon fel.” A három vitéz és a három mágus között azonban van egy döntő különbség. Az utóbbiak nem vérrel szerzett ajándékot visznek Krisztusnak. Dávid uralkodásához sok vér tapad, a Krónikák 1. könyve szerint ezért nem építhet házat az Úrnak (vö. 1Krón 22,8). A fenti jelenetben azonban mégis előképe Krisztusnak, a Béke Fejedelmének, mert lemond az erőszakkal szerzett vízről.

A faliszőnyeg jobb oldalán egy másik ószövetségi jelenet ábrázolását találjuk, amely az előbbinél mélyebb párhuzamokra ad lehetőséget. A Királyok 1. könyvének azt a jól ismert jelenetét szőtték meg, amelyben Sába királynője nagy kísérettel és ajándékokkal felkeresi Salamont, hogy próbára tegye és hallja bölcsességét. A párhuzamot a következőképp fejezi ki a faliszőnyeg felirata: „Sába királynője a föld határáról eljött Salamonhoz ajándékokkal, hogy hallgassa és próbára tegye bölcsességét. Hasonlóképp eljöttek a mágusok Keletről misztikus ajándékaikkal, hogy lássák a Szűztől született Messiást és hódoljanak előtte.” (1Kir 10,1–10) A Máté- és Lukács-evangélium tanúsága szerint Jézus maga is utal erre a jelenetre, valamint Jónás prófétára, amikor elutasítja a jelet követelő írástudókat, hiszen Õ maga a jel: nagyobb jel, mint Jónás, s nagyobb jel, mint Salamon (vö. Mt 12,38–42; Lk 11,29–32). Sábával, az Arab-félsziget virágzó kereskedőállamával való kapcsolat egyébként máshol is megjelenik a Bibliában. A Máté-evangélium szerzője minden bizonnyal szeme előtt tartotta a fentebb már idézett izajási jövendölés folytatását, amely szerint a Jeruzsálembe zarándokoló népek között ott lesznek a sábaiak, akik aranyat és tömjént hoznak, és az Úr dicső tetteit hirdetik. (Vö. Iz 60,6)

Salamon és Sába királynőjének találkozója azokhoz az ószövetségi epizódokhoz tartozik, amelyekben Izrael és a gentiles, azaz a nem zsidó nemzetek békében találkoznak, és Izrael örömmel osztja meg talentumait másokkal. Így teljesedni kezd az Ábrahámnak tett ígéret: „Benned nyer áldást a föld minden nemzete.” (Ter 12,3). Hasonló jótékony hatása van éhínség idején József sáfárkodásának a fáraó országában vagy Illés próféta jelenlétének a száreptai özvegyasszony házában, aki nem tartozott a választott néphez. A pozitív tartalmú jelenetek mellé azonban oda kell sorolni azokat is, amelyek Izrael és a nemzetek ellenséges viszonyát szemléltetik. Bőven akad belőlük: az egyiptomi csapások, a tengerbe veszett fáraó, az Izraelt környező népekkel és nagyhatalmakkal folytatott háborúk, amelyek Jeruzsálem pusztulásához vezetnek; az Eszter- és Judit-történet, a templom újjáépítését akadályozó ellenségeskedések, a makkabeus háborúk stb. Az ellenségeskedés történelmi és politikai okain túl szinte mindig felfedezhetjük azt a vallási-teológiai tényezőt, amely Izrael identitásának magját képezi: a kiválasztottság tudatát. Az Ábrahám-történetre visszavezetett „választott nép”-tudat ezerféle módon és helyen tükröződik Izrael bibliai történetében. Ez a tudat alapozza meg Izrael misztériumát, más népekhez fűződő viszonyát, nagyságát és nyomorúságát egyaránt.

A bibliai írások alapján úgy tűnik, két erő küzd egymással Izrael kollektív tudatában. Az egyik a felsőbbrendűség és az elkülönülés hangja, amely más nemzetek fölé helyezi a népet. Ez a hang még a bűnbánati panaszokon is átszűrődik, például Báruk prófétánál: „Alájuk kerültünk [ti. más nemzetek alá], nem pedig föléjük, mert vétkeztünk az Úr, a mi Istenünk ellen.” (Bár 2,5) Érdekes jelenet Ezdrás könyvében, amikor a fogság utáni templomépítésbe a Júda földjére telepedett idegenek is be akarnak kapcsolódni, mondván: „Hadd építsünk mi is veletek, hiszen mi éppúgy keressük Isteneteket, mint ti.” (Ezd 4,2) Zorubbábel és Józsue főpap azonban elutasítanak minden segítséget: „Nem illik, hogy mi veletek építsünk hajlékot Istenünknek, felépítjük majd mi magunk…” (4,2) A prófétai írásokban azonban – főleg a fogság után – megcsendül egy másik hang is, amely emlékeztet az Ábrahámnak tett ígéret egyetemes vonására, ti. arra, hogy Izraelnek áldássá kell válnia minden nemzet számára: „Kevés az, hogy szolgám légy, hogy helyreállítsd Jákob törzseit, és Izrael maradékát visszatérítsd; a nemzetek világosságává teszlek, hogy eljusson üdvösségem a föld végéig.” (Iz 49,6) Zakariás egyenesen kijelenti: „Miattatok átok szállt a nemzetekre, Júda háza: Ugyanígy, ha megmentlek benneteket, áldás lesztek számukra.” (8,13) Az ószövetségi írások azonban homályban hagyják a döntő kérdést: Képes lesz-e Izrael arra, hogy kiválasztottságát megossza más nemzetekkel? Képes lesz-e alázattal befogadni másokat az Istentől kapott áldásba?

Izrael üdvtörténeti küldetésének beteljesedését az evangélisták – különösen is Máté – Jézusban látják. Ha egymás mellett szemléljük a faliszőnyegen ábrázolt három bibliai jelenetet, világosan kirajzolódik a teológiai alapgondolat: Jézus, Dávid és Salamon fia, megnyitja népe kiválasztottságát mások előtt, és kiengesztelődést teremt Izrael és a többi nép között. Mindezt már Pál is megfogalmazza: Krisztus „a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében.” (Ef 2,14) Csakhogy érzékelünk-e ebből valamit? Vajon a Krisztus óta eltelt két évezred igazolta-e ezt a páli hittételt? Pusztán a történeti tényeket tekintve aligha. Ezért a vízkereszti misztérium és Szent Pál megfogalmazása csak eszkatologikus távlatokban értelmezhető. Mindaddig Izrael és a népek kapcsolata a történelem egyik alapvető mozgatórugója marad akár a béke és a kiengesztelődés, akár az ellenségeskedés irányában.

Térjünk azonban vissza a vízkereszti misztériumhoz. Talán nem véletlen, hogy a három misztérium egyikében Jézus mint kisgyerek jelenik meg. Gyerekek időnként könnyebben teremtenek békét ellenségeskedő felnőttek között. Az is igaz persze, hogy jobban megsínylik az ellenségeskedést, mint maguk a felnőttek. Az egyház – ha követni szeretné Alapítóját a kiengesztelődés és a béke szolgálatában – nagyon is rászorul arra, hogy Jézust gyermekségében szemlélje. A gyermek Jézus nem követeli a bölcsek hódolatát, pusztán elfogadja azt, mint ahogy azt is elfogadja, hogy a főpapok és az írástudók távol maradnak. A felnőtt Jézus majd megsiratja és megszenvedi az elutasítást népe részéről, de soha nem kényszeríti rá magát senkire.

Az egyháznak hosszú időre volt szüksége, míg a lelkiismereti szabadságnak erre a jézusi fokára jutott, s mindezt a II. vatikáni zsinat Nostra aetate kezdetű dokumentumában meg is fogalmazta. Nem árt ezt tudatosítanunk most, amikor például újra fellángoltak a viták a zsidókért való nagypénteki imádság tridenti rítusú formája kapcsán. Mindig voltak és lesznek zsidók, akik személyesen Jézus vonzásába kerülnek, amint ezt például P. Nemeshegyi Péter A Szív 2009. októberi számában bemutatta négy zsidó konvertita életútján keresztül. Izrael – mint vallási-spirituális közösség – azonban titok marad az egyház számára a történelem végéig. Senki sem fogalmazta meg jobban ennek a misztériumnak, Izrael titkának feszültségét, mint egy zsidóból kereszténnyé lett ember, Szent Pál: „Õk [a zsidók] az evangéliumot tekintve ellenségek ugyan a ti javatokra: a kiválasztottságot tekintve azonban igen kedvesek az ősök kedvéért. Isten ugyanis nem bánja meg adományait és hívását. Hiszen ahogyan egykor ti nem hallgattatok Isten szavára, most azonban irgalmasságot nyertetek az ő engedetlenségük miatt: ugyanúgy ők most engedetlenek az irántatok megnyilvánult irgalmasság miatt, hogy azután ők is irgalmasságot nyerjenek.” (Róm 11,28–32) Jó, ha ez a páli teológiai és spirituális meggyőződés kíséri az egyház megnyilvánulásait, amikor Izrael kiválasztottságának teológiai és spirituális vonatkozásairól van szó. Hangsúlyozom: teológiai és spirituális vonatkozásokról, amelyek nem igazolhatnak semmiféle politikai és hatalmi visszaélést és törekvést.

A múltban – egyébként ugyancsak Szent Pál egyes kijelentései alapján – eléggé egyoldalúan hangsúlyoztuk, hogy Krisztus óta az egyház lett a verus Israel (vö. Gal 4,21kk) s Ábrahám igazi örököse. Csakhogy az egyház éppúgy képes a kiválasztottság elbizakodottságába esni és lemásolni ugyanazokat a hibákat, mint a történeti Izrael. A nagy keleti vallási tradíciókkal való találkozás és a posztmodernkor azonban, amelynek részesei vagyunk, újra kell hogy gondoltassa velünk: mit is jelent a Krisztusban való kiválasztottságunk (vö. Ef 1,4kk)? El tudjuk-e fogadni, hogy nemcsak Izrael őrzi meg misztériumát, hanem más vallási hagyományok is, amelyeknek a bölcsei eljönnek ugyan a gyermek Jézushoz, a maguk módján hódolnak is előtte, de kifejezett értelemben nem válnak követőivé? Vagy hogy Jézus jászolához sok poszt-keresztény ember is odatérdepel, akik nem sorolódnak be az egyház „rendes” tagjai közé? Mindez nem kérdőjelezi meg számunkra azt az igazságot, hogy Jézus Krisztus minden ember üdvözítője. A kérdés inkább az, hogy tudunk-e békében együttműködni más gondolkodású emberekkel ott, ahol csak lehetséges? S egyáltalán: kiengesztelődött szívű emberekként élünk-e Istennel és önmagunkkal, hogy így mások számára is megkönnyítsük a kiengesztelődést? Megjelenik-e rajtunk keresztül Isten jósága mások felé? E kérdésekre adott őszinte válaszainkon keresztül lemérhetjük, hogy Krisztusban való kiválasztottságunk valóban áldást jelent-e mások számára, vagy még nem értettük meg igazán ennek a kiválasztottságnak a gyakorlati következményeit egy poszt-keresztény társadalomban. Vízkereszt misztériuma azonban folytatódni szeretne a világban ma is – általunk.

* * * * * * * * * * * * * * * *

             József Attila

BETLEHEMI KIRÁLYOK

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta – biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!

Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
Úgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!

SZEMLE

Szörényi László

Levelek otthonról

Szőnyi István és Bartóky Melinda levelei Szőnyi Zsuzsához és Triznya Mátyáshoz (1949–1960) PMMI–Szentendre, 2009. (PMMI kiadványai, Kiállítási katalógusok 29.) A kiállítást rendezte: Klemmné Németh Zsuzsa, Köpöczi Rózsa, a katalógust szerkesztette, a szöveget gondozta, a képeket válogatta: Köpöczi Rózsa, 643 o.

Triznya Mátyásné Szőnyi Zsuzsa a zebegényi Szőnyi István Emlékmúzeumnak ajándékozta szülei, Szőnyi István és Bartóky Melinda leveleit. Emellett az Emlékmúzeum 2008. november 6–2009. április 30-ig nyitva tartó, nagysikerű kiállítást rendezett „Egy raktár rejtett kincsei” címmel azokból a vázlatokból, amelyeket a művész monumentális munkáihoz készített. Ehhez a kiállításhoz kapcsolódik ez a hallatlanul gazdag és igen jól és alaposan illusztrált forrásgyűjtemény, amely páratlan betekintést nyújt egy kettészakadt család kapcsolattartásának dokumentumai révén, nem csupán Szőnyi István vagy Triznya Mátyás életművének műhelytitkaiba, hanem az egész magyarországi kommunista uralom első korszakának kultúrpolitikájába. Abba például, hogy milyen volt az az allegorikusan alkalmazott virágnyelv, amelyet egy anya használhatott 1950-ben a szörnyű kapitalizmus örvényébe merült disszidált lányához és vejéhez írva. (Egyébként ez az anya Bartóky Melinda határozott írói vénával levelezett, és nem véletlen, hogy édesapja, Bartóky József neves író volt, akit Kosztolányi Dezső méltatta, aki, mint elődjének, halála után helyére lépett a Kisfaludy Társaságban.)

„Én most legutóbb egy XV. Lajos korában írt könyvet olvasgattam, amit a parisi polgár akkor írt. Nahát, mondhatom szép kis állapotok lehettek akkor! Azt írja, hogy a barátság teljesen megszűnt, mert senki se tudta a másikról, hogy nem a rendőrség kémje-e, s ezért senki se mert senkivel őszintén beszélni. Az elfogatási parancsokat pénzért lehetett venni a rendőrségtől, s ha valaki rászánt erre egy összeget, úgy akárkit, akinek nem tetszett neki az orra, elfogattathatott. A rendőrség mindjárt ítélkezhetett is felette, nem sokat teketóriáztak vele.

Most újabban az olvasáson kívül más szórakozás is lenne, ha én bírnám. Rádiónk van. Meglepetésszerűen jutottunk hozzá; Szilárdnak egy rádiómérnök barátja átkapcsolta az itteni áramra, s antenna nélkül is egész jól szól. Csak nem tudom miért, nekem rettentően az idegeimre megy, még a muzsika is a rádión. Múltkor valami olasz zenét próbáltam fogni, de éppen a Creme Neddat vagy mit és a Palmolive szappant dicsérte egy nő és egy férfi felváltva és együtt. Azért örültem az olasz povedálást hallani. Nem tudom a Scalaból szoktak-e közvetíteni?”

Magyar oldalról a szülők próbálják elvesztett gyermekeik révén újra bejárni Olaszországot, és felfedezni újra azokat a csodákat, amelyeket egykor láthattak; nagyon megható ahogyan maga Szőnyi István is – felidézve régi emlékeit és előásva régi útikalauzait – a „gyerekeknek” rajongva javasol egy-egy okvetlenül megnézendő, felfedezendő, megcsodálandó múzeumot, képet, szobrot vagy épületet. Zsuzsa és Matyi cserébe az akkor itthon elképzelhetetlen pezsgő olasz életről tudósítanak; mivel Szőnyi régi barátja Korda Sándor a világhírű filmrendező fivére Korda Vince, aki maga is festőnek készült, felkarolta Matyit és Zsuzsit, ezért Zsuzsa tollából – cserébe az otthoni bukolikus idill maradványaiért és a hétköznapok rejtjelezve kidolgozott rajzáért – a szülők maguk is élvezhették Rómát vagy Milánót, a filmcsillagok és egyéb sztárok életét ugyanúgy, mint a precíz és ragyogó részletekkel megrajzolt olasz hétköznapokat. (Persze titok Olaszországban is van: Zsuzsa virtuóz meséivel titkolja el sikeresen súlyos betegségét, amely egy ideig még életét is fenyegette.)

További gyönyörűséget meríthet az ember azokból a levelekből, amelyeket após és veje váltottak a művészet technikai kérdéseiről. Triznya Mátyás Vittorio de Sica Csoda Milánóban című filmjének munkálataiba kapcsolódott be: látványterveinek és más feladatoknak a sikeres megoldásához Szőnyi István mintegy levelező mesteriskolát tartott a fiatal kollégának. Közben persze azt is megtudhatjuk, hogy mennyi mellőzésen kellett itthon átesnie akkor is, ha csodálatosképpen a főiskoláról nem távolították el; nagyobb arányú terveit azonban nem valósíthatta meg: sokszor évekig hitegették egy-egy monumentális munkával, amelyből végül alig lett valami, vagy végképp köddé foszlott. Mivel a kiválóan szerkesztett kötet kísérő tanulmányokat is tartalmaz, ezért a művészettörténeti tanulságokat levonhatja, a szélesebb összefüggéseket is tanulmányozhatja az olvasó Köpöczi Rózsa bevezetőjéből, illetve a szintén általa összeállított, az érintett Szőnyi, Bartóky, Jékey és Triznya családokat érintő genealógiai és családtörténeti vázlatból, illetve Szűcs György tanulmányából, aki az „50-es évek” Szőnyi Istvánját elemzi.

A folyamatosan áradó levelek legnagyobb hézaga 1956. október 21-e és december 5-e közé esik. Ezt a hiányt Szőnyi Zsuzsa feljegyzései és visszaemlékezései töltik ki: megtudhatjuk például, hogy a forradalom emlékét tragikusan megörökítő két híres rajz, a „Halottvivők” és a „Gyász” egy olyan megrázó benyomás alapján keletkezett, amely a betegsége miatt Zebegényben maradt mestert egy szemtanú elbeszélése nyomán érte, aki november 4-e után beszámolt a budapesti vérengzésekről.

A könyv katartikus epilógusa a végre-végre 1957-ben megvalósulhatott viszontlátás Rómában, majd a Szőnyi házaspár utolsó látogatása Itáliában, 1959–60 fordulóján. A könyv természetesen közli azoknak az alkotásoknak a reprodukcióját is, amelyekről a levelekben szó esik; csak sajnálni tudjuk, hogy a sokszor csak a margón helyet kapó, sokszor csak bélyeg nagyságú képek nem lehettek nagyobbak és minden szükséges esetben színesek, mert így sokszor ugyancsak szemrontó a részletszépségekkel való megismerkedés.

A levelek, illetve a róluk már időközben készült másolatok rendkívül kalandos módon maradtak ránk – és bizonyos szétszórtságban. A könyv olvasása során sokszor érezzük azt, hogy hiányzik egy-egy vagy több levél, amelyek az összefüggések értelmét teljesen megvilágítják, illetve folyamatossá tennék a levélregényt. Csak a legnagyobb örömmel tudom tehát hírül adni a kedves olvasóknak, hogy nemrég előkerültek a hiányzó levelek is, amelyeket legnagyobbrészt Zsuzsa írt Rómából, és ugyanaz a lelkes és felkészült szerkesztő, illetve kiadói munkaközösség készül ezt a frissen felbukkant anyagot is sajtó alá rendezni, amely a jelenleg ismertetett kötetet is létrehozta. Mindenesetre már így is olyan mintaszerű forráskiadvánnyal gazdagodott a magyar irodalom, amelyet a művészettörténészeken és történészeken kívül feltétlen örömmel és haszonnal forgathat minden olvasó, aki kíváncsi, nem tartja erénynek a feledést, és tudja, hogy a szépre nem törekedni önfeladás.

Mit ad Isten? Vallomások hitről és életről. (Szerk. Szőnyi Szilárd) Heti Válasz Kiadó, Budapest, 2009.

Lebilincselő interjúsorozatot készített és adott ki egy szép kiállítású kötetben a Heti Válasz c. folyóirat munkatársgárdája Szőnyi Szilárd szerkesztésében. Huszonkét, jórészt ismert személyiség vall hitéről és küldetéséről, istenkereséséről, szenvedéséről, megtéréséről. Néha olyan megrendítően őszinte válaszokkal találkozunk, hogy életgyónásnak is vehetnénk őket, vagy lelki olvasmánynak is beillenek. Hús-vér emberek, világi hívők és apostoli lelkületű vagy szenvedélyeikkel küzdő papok. Pl. hajdan alkoholista, ma alkoholistamentő pap, vagy hosszú ideig sztárpap, majd élete delelőjén megnősült, de egyházához hű maradt; művészek és orvosok, jogász rabbi és számítógépes nyelvész, protestáns közösségek és kisegyházak lelkészei. Valamennyien arról tanúskodnak, hogy az emberi élet – sok szenvedésen és megpróbáltatáson keresztül is – istenkeresés. Néhány nevet megemlítek: Süveges Gergő, Ablonczy László, Pál Ferenc, Diószegi László, Magyar Balázs, Balog Zoltán, Jakus Ottó, Rónaszékiné Keresztes Mónika, Oberfrank Pál, Lackfi János, Hack Péter, Hegyi Gyula, Petrás Mária, Makkai Lilla.

A kötetet olvasva több olyan vallomást, szakaszt megjelöltem, amelyek szívemhez szóltak. Íme, ízelítőül néhány vallomás vagy életbölcsesség. Az ismert, rokonszenves médiaszakember, Süveges Gergő: négy gyermek apja, így nyilatkozik „unalmas” nagycsaládos életéről: „Az én életem kívülről nézve álmosítóan egyhangú. Ahogy Tolsztoj mondta: ’A boldog családok mind hasonlóak egymáshoz; minden boldogtalan család a maga módján az.’ Az ellenkező nemhez vonzódom, feleségem van, aki a négy gyermekünk édesanyja is egyben. Ráadásul szentségi házasságban élünk, nem kacsintgatunk ki belőle; nem voltunk elvonókúrán. [. . .] Csupa-csupa unalmas dolog történik velünk: szeretjük egymást, a konfliktusainkat megbeszéljük, szeretünk kettesben időt tölteni egymással, szeretjük és neveljük a gyermekeinket, és igyekszünk átadni nekik a számunkra fontos értékeket, esténként pedig együtt imádkozunk.” (14–15) – Ablonczy László kardiológus: „A szertartásokat fontosnak tartom, de azt, hogy milyen erős a hitem, a tetteimen keresztül tudom megmutatni, ahogy a másikhoz szólok, ahogy segítek neki. Minden alkalommal arra jutok, hogy a vallásomat én a munkámon keresztül is gyakorolom. Még akkor is, ha a betegnek fogalma sincs róla, hogy hívő vagyok.” (26) – Pál Ferenc: „Pap vagyok, tehát minden [hozzám érkező] ember számára világossá kell tennem – és világossá is teszem –, hogy mik az egyház jelenlegi törvényei, normái. Egyébként azt tapasztalom, az emberek számára fontos az is, hogy tudják, miről mit gondol az egyházuk. Utána azonban megvan az a szabadságom, hogy a hozzám fordulóval elbeszélgessek arról, ő miként tud viszonyulni az egyház aktuális normáihoz. Utóbbiakkal kapcsolatban neki is, nekem is lehetnek kritikus megjegyzéseim.” (118) – Jakus Ottó lelkész, a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat vezetője, a szenvedélybetegséget saját bőrén megélő pap arról beszél, hogy bár ’tágas a kapu és széles az út, mely a romlásba visz’, van remény. Küzdelmeiről szólva kijelenti: „A legnagyobb csalódás különben nem az, amikor valaki a szerelmében vagy a családjában csalódik, hanem amikor önmagában.” (136) – Ritoók Zsigmond klasszika-filológus, akadémikus azt vallja, hogy Isten a tenyerén hordozza. Református hívő, tudományos gondolkodása nem akadályozza hitbéli meggyőződését. „A szolgálat a keresztény élet lényege. De kinek-kinek a hivatása is az, hogy miként sáfárkodik valaki azokkal a talentumokkal, amelyekkel Isten ajándékozta meg.” (223)

Sok más szép vallomást idézhetnénk hitről, megtérésről, lelki küzdelmekről. Mennyire más az ilyen vallomásgyűjtemény, mint vallásszociológusok tipizálása, a „maguk módján hívők” általánosításai, felületes kategorizálásai! Minden személy titok, külön világ. Sajátos, egészen egyéni istenkeresésünk, istenélményünk, istenképünk is. Kétségtelen, hogy a szekularizált, ateista környezet ma próbára teszi világi keresztények és papok hitét is. Világos az is, hogy a hit az egész ember elkötelezettségét követeli, a keresztény hitnek megvannak az erkölcsi vonatkozásai, követelményei. Ez megnehezíti a hit döntését. De tény az – és ezt a kiváló vallomáskötet is igazolja –, hogy a „végső kérdések”, az élet végső értelmére és az ezekre választ adó keresztény hitre vonatkozó kérdések, a mai magyarokat is nyugtalanítja. Szent Ágoston vallomása a „nyugtalan szívről” mindig időszerű. És Pascal meglátása is, aki Jézus szavát hallja „Jézus misztériuma” c. elmélkedésében: „Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna”. Igazában nem is annyira mi keressük Istent, hanem Õ keres minket. Õ nyugtalanítja szívünket, Õ vonz és serkent kegyelmével, mígnem rátalálunk, „tetten érjük szívünkben”.                                                           

(Sz. F.)

Gáspár Dorottya: Pannónia kereszténysége a mai Magyarország területén. I. Históriaantik Könyvesház Kiadó. Budapest, 2008. 212 o. és 180 fekete-fehér kép.

„Habent sua fata libelli” (Minden könyvnek megvan a maga sorsa) – idézgetjük gyakorta Terentius Maurus szállóigévé vált mondását. A szerző is idézi köszönetnyilvánításában, s nem véletlenül. Az 1994-ben elkészült kéziratának ugyanis szintén meg volt a maga kálváriája. Különböző okok miatt nem kerülhetett hazai nyomdába. 2002-ben Oxfordban jelent meg először a British Archaeological Reports sorozatban. Gáspár Dorottya köszönetnyilvánítása azonban nem csupán kéziratának viszontagságos sorsát idézi fel, hanem hű látleletet ad korunk egyre siralmasabb kutatási moráljáról is. Az a sora például, hogy „örülnöm kell, hogy – bár hivatkozás nélkül – viszontlátom ötleteimet”, sajnos bármelyik más szakterületre vonatkoztatható lehetne az utóbbi időben.

A könyv felépítése klasszikus: bibliográfiára, három fejezetre tagolt bevezetésre, kutatástörténetre, katalógusra és a képekre tagolódik. Az irodalomjegyzék hatalmas, de még terjedelmesebb lehetne, ha azok a közlemények, feldolgozások is belekerülhettek volna, amelyek kiadása, mint erről az egyes leletek bemutatásánál többször is szó esik, még mindig váratnak magukra. Alighanem ez lehet a magyarázat arra is, mert más aligha indokolná a leszűkítést, hogy a szerző miért csupán a jelenlegi országhatárok között tárgyalja a témát. Ha a hazai anyag is hozzáférhetetlen, mit várhatunk akkor a határokon kívül?

A logikusan fölépített, leginkább módszertani alapvetésnek tekinthető előtanulmányban a szerző számos félreértést, vulgáris közhelyet, makacsul tovább élő tévedést tisztáz és pontosít. Szomorú, de olyan triviális fogalmakat, kronológiai adatokat is kénytelen helyesbíteni, amelyekről azt gondolnánk, hogy a téma kutatói tökéletesen járatosak bennük. Ezek közé tartozik például a Milánói constitutio (313) pontos definíciója, amely a köztudatban tévesen edictumként szerepel. Valójában egy teljesen más jogi formula, amit a császár akkor alkalmazott, ha azt kívánta, hogy a rendelet túlélje őt (42–43, 27. jegyzet); vagy hogy a kereszténység nem Nagy Konstantin, hanem Nagy Theodosius (379–395) alatt lett államvallássá (43. 28. jegyzet). „Szeretném a leghatározottabban felhívni a figyelmet arra a téves, de igen elterjedt véleményre, miszerint Constantinopolist fővárosként alapította Constantinus” írja egy harmadik esetben (46. 60. jegyzet).

De nem csupán alapfogalmakat, hanem igen lényeges terminológiai problémákat is fölvet. Olyan jelzőnek minősülő szavak jelentését „teszi a helyére”, amelyeket ma is gyakorta használunk, anélkül hogy tudatában lennénk eredeti értelmükkel. Logikusan kimutatja például, hogy a sommás keresztényüldöző császárok képzete mögött saját forrásértékelésünk áll, mert a modern tömeggyilkosokkal hasonlítjuk össze őket. A római császárokat a belső béke, a derű tette alkalmassá vezető szerepre, és nagyfokú tolerancia jellemezte őket. Az „üldözés” szó tehát pontosításra szorul. Róma nem üldözött, hanem büntette a birodalom egésze szempontjából veszélyes engedetlenséget. Ezek közé tartozott a kereszténység is, amely 313-ig nem engedélyezett vallás volt.

A pogánynak nevezett ókor című fejezetben a „pogány” kifejezéshez a kereszténység államvallása után hozzátapadt negatív előjelű, megbélyegző értelmezés teljes képtelenségére és tarthatatlanságára hívja fel a figyelmet. A Római Birodalom más vallású polgára éppen olyan istenhívő volt, mint a keresztény (43–44). Használata konkrétabb terminológiával elkerülhető.

A kutatástörténeti áttekintésben a szerző Daniel Farlati nyolckötetes Illyricum sacrum-án (Venetiis, 1751–1815) át napjainkig tárgyalja a téma legfontosabb szakirodalmát. Itt szeretném fölhívni a figyelmet arra, hogy a különböző régészhagyatékokban még bőséges közöletlen kéziratos anyag vár „föltárásra” idevonatkozóan. Földolgozásuk egyre sürgetőbb feladat lenne. Rómer Flóris hagyatékában például, akit a magyar régészet és művészet egyaránt alapítójaként tisztel, s akitől öt irodalmi tétel olvasható a bibliográfiában, hatalmas mennyiségű följegyzés, vázlat és rajz található, továbbá úti jegyzőkönyveiben is olvashatók még bőségesen a témára vonatkozó adalékok. Néhány év múlva ünnepeljük születésének kétszázadik évfordulóját. Elkeserítő tény, hogy még mindig nem jutottunk el a több közgyűjteményben őrzött óriási anyaggyűjté- sének legalább repertórium jellegű összeállításáig sem. A tudománytörténeti fejezetből világosan kiderül, hogy Gáspár Dorottya legfontosabb módszertani példaképe Nagy Tibornak az 1939-ben kiadott „tiszta, világos levegőjű”, ma is alapműnek számító monográfiája volt, „amelyet az utóbbi évtizedek felületessége, rendszertelensége, érzelmi befolyásoltsága porral lepett be”. A leletek átvizsgálásából leszűrhető következtetései a következők:

Szinte soha nem mondhatjuk, hogy egy lelet keresztény, inkább csak azt, hogy árulkodik használójának kereszténységéről. Soha nem a tárgy a keresztény. Tehát amikor keresztény leletekről beszélünk, akkor leegyszerűsítve fejezzük ki azt a körülírást, hogy a leletek egykori használóik vagy környezetük keresztény voltáról vallanak. Nagyon sok esetben nehéz eldönteni, hogy kereszténységhez tartozó vagy nem keresztényekhez tartozó tárgyakról van-e szó. Mindez azért lehetséges, mert a szimbólumok nem feltétlenül egyértelműek. Közvetett bizonyítékok adódhatnak, amelyeket figyelembe kell vennünk. A kérdés problematikája épp abban rejlik, hogy a közvetlen bizonyítékok ritkák vagy kétségesek, a közvetett bizonyítékok pedig nagyobb körültekintést igényelnek, és további bizonytalanságot eredményeznek. A korábbi kutatás ezeket a nehézségeket megkerülve azt állította, hogy Pannóniában a 3. század előtt nem volt kereszténység. Vagy túlbuzgón – az éppen aktuális divatnak megfelelően, ötletszerűen – „keresztényesített” tárgyakat, épületeket. Állandó, kifejezetten liturgikus használatra szánt eszközök nem léteztek a 4. századig. Ugyanígy nem volt templom sem, pontosabban az a hely, ahol a liturgiát végezték, nem volt felszentelt tér. A keresztények imádkozni és az utolsó vacsora emlékét megülni profán térben jöttek össze. Ez a profán tér nem volt más, mint saját házuk, amelyeket megállapodás szerint erre a célra rendeztek be és használtak. Pannónia területén az első keresztények bevándorlók. Amíg a nyugati részen itáliai, illetve görög bevándorlók a keresztények, addig a keleti részen szírek, akik – ha kevesen is, de korán – megjelennek a provinciában, nevezetesen Aquincumban és Pécsen, ezért ezeken a helyeken az 1. század végétől kezdve, de a 2. századtól mindenképpen feltételezhető keresztények jelenléte. Pannóniában a keresztényeknek annyira meghatározó részét alkotják a szírek, hogy egy speciális keresztény közösségről lehet beszélni. Összefüggés van a Mithras-hívők, a szír közösségek és keresztények között. Nem a romanizált itáliai lakosság viszi tovább a kereszténységet, mert ők zömében elmenekültek. A keleti lakosság leszármazottai és a megkeresztelkedett helyiek együtt képviselik a népvándorlás ideje alatt, sőt talán a honfoglalás korában a keresztény ókor hagyományát. A népvándorlások korában a germánok az arianizmusban jelentős szerepet játszottak.

A katalógusban topográfiai rendben, Balatonberénytől Nagyberki-Szalacskáig következnek a leletek bemutatásai. Kivétel nélkül minden olyan darab belekerült a felsorolásba, amelyről a kutatás korábban azt gyanította, hogy valami köze lehet a kereszténységhez. Helynév, kutatástörténet, az emlékek leírása, értékelés, a leletekkel kapcsolatos problémák, következtetés és esetleges hipotézis fölvetése alkotja az egyes katalógustételek gerincét. Gáspár Dorottya vizsgálatai nyomán a tárgyak besorolása árnyaltabbá vált: egyértelműen keresztény, bizonytalan, illetve föltételezhető és kizárható darabokra osztható. Általános érvényű módszerének köszönhetően, mely gyökeresen eltér a témába vágó korábbi régészeti szakmunkák elsődleges anyagközléseitől, a környezetükből kiragadott leletek szimpla felsorolása, az unos-untalan hivatkozott, s gyakorta teljesen fölösleges analógiák tömkelegének közlése helyett inkább ahhoz a mindig célszerű módszerhez folyamodik, hogy újra megvizsgálja a korábban kereszténységhez kötött valamennyi tárgyat. Az egyes darabokat külön-külön értékeli és értelmezi előkerülésük szűkebb és tágabb környezetében. Összefüggéseket keres, tár föl és tisztáz az ásatási dokumentációk, térképek összevetése alapján. Kérdéseket tesz föl, és ami igen lényeges, ki mer mondani hiányosságokat, problémákat. Buktatókra, zsákutcákra, tévedésekre, szakirodalmi ellentmondásokra (ilyen például Aquincumnál a Vihar és Szél utca sarka Nagy Lajos egyik tanulmányában, holott azok párhuzamos utcák) figyelmeztet. A lelet szellemi hátterét, a helyi vallási kultuszok gyökereit, kölcsönhatásait, esetleges együttélését vizsgálja, hiszen enélkül a keresztény eszmerendszer egyáltalán nem tárgyalható. Van bátorsága alaptalannak bizonyuló hipotézisekkel, prekoncepciókkal vitatkozni, beidegződött, makacsul továbbélő téves meghatározásokat, besorolásokat megkérdőjelezni, vagy éppenséggel megcáfolni logikus ellenérveket felsorakoztatva. Valami belső félelem visszatart ugyanis bennünket attól, hogy kézenfekvő kérdéseket föltegyünk. Alighanem az a magyarázata, hogy félünk tudatlanságunkat elárulni, főleg egy bizonyos kor és már elért tudományos sikerek, címek után. Gáspár Dorottya feldolgozó módszere mindezen, gyakorta tapasztalható magatartásnak a tökéletes cáfolata. Akárcsak példaképe Nagy Tibor, ő is friss levegőt visz a téma eddigi kutatásba. Nem fél beismerni bizonytalanságait sem, mert az „közelebb visz az igazság megismeréséhez” (41). Mindenekelőtt pedig témáját igyekszik az ókor szemüvegén keresztül nézni és vizsgálni:

„[A kutatás a] régészeti leleteket és objektumokat tértől, időtől, környezettől függetlenül vizsgálta. Ilyen esetekben fordul elő a legkönnyebben, hogy saját korunk gondolkodásmódját, saját egyéni értékítéletünket vetítjük bele abba korszakba, amelyet épp tanulmányozni kívánunk, és amelytől a mi világunk feltétlenül idegen.” Hogy ez téves következtetésekre vezet, nem igényel részletezést (47). Ilyen téves következtetés például a modernkor kutatójának túlzott én-szemlélete, mely eltávolít az Istennel való egyesüléstől. „Ez a mentalitás teljesen az újkor szokása. Az individuumnak a hangoztatását és szorgalmazását az ókor nem akarta, nem becsülte, hiszen ellene mond az Istennel való egyesülésnek.” (45)

Gáspár Dorottya szintézise régi adósságot törleszt. A Birodalom egészében gondolkodó, a szellemi hátteret és az anyagot egyaránt vizsgáló kutató tovább bővítette a pannóniai kereszténységre vonatkozó ismereteinket, miközben lényegesen csökkentette a korábban ide sorolt leletek számát. A biztos szemmel, „helyes mértékkel” meghatározott darabok, még ha nem is adhatnak minden felmerülő kérdésre választ; a pannóniai kereszténység kezdeteit borító homály azonban határozottan oszlani látszik. Ismereteink e könyv elolvasása után sokkal tisztábbak – és ami a legfontosabb –, hitelesebbek lettek. A homály valószínűleg soha nem fog teljesen eloszlani, de jócskán földerenghetne, ha az a sok, eddig közöletlen ásatás-beszámolót végre kiadnák. Várjuk a második kötet mielőbbi megjelenését.

Kerny Terézia (művészettörténész)

Sáry Pál: Pogány birodalomból keresztény birodalom.  Szent István Társulat. 160 o. 1600 Ft.

A szeptemberben felolvasott Magyar Püspökkari Körlevél rendkívüli figyelmet idézett elő a hívek sokaságában a magyar vallási helyzetről. Ez néhány éve jelentkezett már, és kezdett lassan tudatosodni, a vallásgyakorló híveknél – egymásra figyeléssel, és pl. a templomba járó hívek számának fogyatkozásával. Oka talán az új vallási közösségekbe való eltávozás lehet, amelyekről az értesülés főképp a médiákban és egyes tévécsatornák adásaiban keresendő. Ilyen pl. a körlevél által is szóvá tett „ősmagyar pogányság” újrajelentkezése és térfoglalása, részben nacionalizmusból és a magyar hagyományból, részben pedig az európai tradícióból merítve.

Most egy váratlanul új könyv megjelenése és tanulmányozása segíthet a jobb és teljesebb megértésben, és talán tanácsot is adhat. A Szent István Társulat kiadásában jelent meg, szerzője a részben már ismerős miskolci egyetemi professzor, Dr. Sáry Pál – a Római Jog Tanszékének docense. Műve elvezet a Krisztus utáni 310-es és utána következő esztendőkbe, amikor a világtörténelmi, hatalmas fordulat bekövetkezett Konstantin császárral, és elkezdődött a keresztény világbirodalom építése. Ez a könyv az első magyar nyelvű tudományos mű, mely a korabeli császári rendeletek alapján, lépésről lépésre haladva mutatja be a pogányság felszámolásának és a kereszténység megszilárdításának sokrétű folyamatát. Hogy ez milyen és mekkora következetességgel, ugyanakkor óvatossággal és bölcsességgel zajlott le, erről szól a könyv.

A Római Birodalomnak – Traianustól kezdve – kb. 80–90 millió pogány vallású tagja, polgára volt. Ezért az első keresztény császároknak rendkívül óvatosan és körültekintően kellett eljárniuk a pogány vallás felszámolását célzó rendeletekkel, azok kibocsátásával. A pogányságot egyik napról a másikra aligha lehetett eltörölni. E világpolitikai célt csak fokozatosan lehetett megvalósítani – a krisztianizálódás, vagyis Krisztus-hívő kereszténység felé. Ez törtért a császári rendeletek sokaságával.

Könyvünk a jogászi szakirodalom ezen forrásaira épít, felsorolja és rendezi a különböző császárok által kibocsátott intézkedéseket és rendeleteket, amelyek által fokozatosan növekedett a keresztény élet és krisztusi életértékek érvényesülése, és háttérbe szorultak a pogány szokások. És ha valakinek nehéznek tűnik a szakirodalom tanulmányozása, nagyon megkönnyíti a könyv tartalomjegyzéke. Ott címek, alcímek, szempontok sorakoznak, amelyek segítik a tartalmi megértést. I. A pogányság felszámolása, 1. A pogány szertartások betiltása, 2. A pogány szentélyek lerombolása. II. A keresztény szellemiség és értékrend megszilárdítása, 1. A szüzesség és a nemi erkölcs védelme, 2. A házasság és a család védelme, 4. Az apai és a rabszolgatartói hatalom korlátozása. . . III. A keresztény vallás védelme, 1. A keresztény ünnepek zavartalansága. . . 7. A keresztény hitre tért zsidók védelme. . . IV. 1. A katolikus hit államvallássá nyilvánítása. . . 2. Az állam fellépése az eretnekekkel szemben. . . V. Az egyház jogi helyzetének rendezése, 1. A klerikusok. . . 8. Az egyházi menedékjog szabályai. . . VI. 1. A zsidók helyzetének szabályozása. 1. A zsidó vallás védelme. . . stb.

A császári rendelkezéseket egyébként időnként a jogászbizottságok összegyűjtötték, rendbe rakták, szortírozták és kiadták, s a kormányzásban ezeket használták. Ilyen törvénygyűjtemény többször is született a Római Birodalom uralma alatt. Jelen könyv is egy ilyen gyűjteményre épült, ahogy alcíme is kifejezi:  „a római birodalom kereszténnyé válása a Codex Theodosianus tükrében”. (II. Theodosius császár 408–450 között uralkodott kelet-római császárként, és parancsára 438-ban jelent meg a Törvénykönyv-Kódex: 429-től dolgozott rajta egy kilenc, majd tizenhat tagú bizottság. A kódexben 2500 törvény és rendelet található.)

És hogy nagyon érdemes ezeket a kétezer éves rendeleteket és intézkedéseket is tanulmányozni, ékesen bizonyítja a fentiekben ismertetett új könyv. Befejezésül egy példáját idézzük fel, amely megrázó tanulságul szolgál, és megóv attól, hogy manapság egy kétezer éves mocsárba süllyedjünk. Augusztus császár a kereszténység alapítója, Jézus Krisztus kortársa volt. Mégis – még pogány etikára építve is – elrendelte, hogy minden férfi, római polgár nősüljön meg, éljen házasságban és neveljen gyermekeket. Aki pedig erkölcstelen módon házasságkötés nélkül él, „ágyasságot választva” és kényelemből nem vállalva gyerekeket (concubinatus), „ki van zárva minden öröklésből”. Vagy pl. ízleljünk meg egy, a kereszténységet erősítő (430 körül keletkezett) rendeletszöveget: „Szűnjön meg a pogány babona, és töröltessék el az áldozatbemutatások őrültsége!” És végül egy hitvalló befejezés az egyik rendeletből: „A legtiszteletreméltóbb keresztény vallás jele: A szent kereszt.” (Ld. 25.)

Ez az üdvözítő kereszt áldja meg és segítse további tudományos munkájában és Isten Országa építésében a könyv szerzőjét! Ezt kívánja hálás köszöntéssel és megbecsülő keresztényi szeretettel minden tisztelője, olvasója nevében a könyv ismertetője:

Dr. Koncz Lajos

Könyvjelző

1. Vallásosság és kultúra. A Fiatal Vallás- és Érték-Szociológusok Körének tanulmánykötete. Szerk. Gereben Ferenc. Agóra VIII. Faludi Ferenc Akadémia. Budapest, 2009. 379 o. Részlet Szigeti Szabolcs bevezetőjéből: „Való világunk betonfalai tele vannak repedésekkel, amelyekbe erőfeszítéseink végül is gyökeret verhetnek, és alkotó kapcsolódási pontokat találhatunk az isteni szeretet segítségével.” A jubileumi kötet a Faludi Ferenc Akadémia keretein belül éppen tíz éve működő FIVÉSZ újabb szakkutatási anyagaiból válogat.

2. Lagzi István: „A magyar–román zöld határon át kísértünk sok lengyelt. A lengyel hadsereg fővezére, Rízd-Œmig³y marsall Magyarországon van.” Budapest–Szeged, 2009. 164 o. A történész kötetében hadtörténeti kuriózumot dolgoz fel, a lengyel marsall és fővezér kalandos átmenekítését Romániából Magyarországra, és nálunk való tartózkodásának mintegy tízhónapos történetét. A könyv mondanivalóját 44 fénykép, szöveges melléklet és újságkivágás teszi érzékletesebbé.

François Mauriac: A bárány. Új Ember. é. n. 159 o. 2500 ft. A Nobel-díjas francia író számos katolikus témájú regénye, kisregénye napvilágot látott az elmúlt évtizedekben. Az Új Ember Kiadó 2009-ben egy olyan regényét teszi közzé, mely ugyan 1954-ben íródott, de mindmáig nem volt magyarul hozzáférhető. Most Fázsy Anikó jóvoltából a magyar olvasóközönség is megismerkedhet a mindig sötét színekkel dolgozó, mindig lelkünk mélyéig hatoló francia szerző újabb regényével, mely egy fiatalember sorsán keresztül mutatja meg az emberi kapcsolatok kusza szövevényét.

3. P. Szeghy Ernő kármelita: Gondolatok az élet késő alkonyán. A Szűzanya testvéreinek!-sorozat 4. Magyar Sarutlan Kármelita rendtartomány. Szent Gellért Kiadó és Nyomda é. n. 293 o. 1950 ft.
Az ismert karmelita szerzetes elmélkedéseit tartalmazza a kötet a világról, az erkölcsről, a szerzetesi élet kihívásairól, a tanári élet belső rezdüléseiről. Olyan területeket járhatunk be kalauzolásával, melyek a hétköznapi ember számára szokatlanok és rejtettek.

4. Kerekes Károly OCist: Érdemes volt. Versek, imák, elmélkedések. Szent István Társulat Budapest, 2009. 546 o. 3500 ft. Az idén júniusban elhunyt nyugalmazott zirci apát vaskos kötettel búcsúzik. A könyv alcíme kijelöli azokat a kereteket, melyeken belül marad a szerző. Kilián István záró tanulmánya nem véletlenül kapta címét: Az imádság költője, a költő imádsága. A kötetet ajánló Szabó Ferenc pedig azt emeli ki: „Kerekes Károly olyan alkat volt, hogy ritmusra imádkozott, minden hittitok, minden jézusi tanítás költői kifejezést keresett”, ...és ez „tanúságtétel volt az »örömhírről«.” A könyv fejezetcímei is sokatmondóak: Lélekszikrák munka közben – Szántás-vetés közben – Kötetekben nem szereplő versek.

5. Dr. Borbély Kamill OSB: A keresztény életalakítás elmélete. Pannonhalma, 2009. 323 o. Generációk nőttek fel a szerző keze alatt. A hálás tanítványok, rendtestvérei adóznak egykori tanáruknak, aki lelkigyakorlatok adása során igazította el tanítványai életét, hogy felismerjék követendő céljukat, hivatásukat, és hitükben megerősödjenek. A múlt század negyvenes, ötvenes éveiben keletkezett kéziratokon csak a legszükségesebb – zömmel tördelését érintő – változtatásokat hajtották végre a szöveg gondozói. Rendtársa, Forrai Botond OSB kiemeli, hogy erkölcstani kézikönyvként igen hasznos alapműnek tekinthető ma is a most megjelent kötet.

6. Angelika Daiker: Határokon át... Magdeleine Jézus kistestvére élete és lelkisége. Új Ember. é. n. 246 o. 3200 ft. A Charles Foucauld szellemében 70 éve létrejött Jézus Kistestvérei Női Közösség meghatározó egyénisége volt a hosszú életet (90 év) élt Magdeleine Hutin (Magdeleine Jézus kistestvére), aki egész életében az egységet kereste az emberek, a közösségek között. Egy emberéletsorsának megismerése mindig nagyszerű értékeket kínál, és meglepetésekkel szolgál. A kiemelkedő életvitelű és sorsú személyek különösen is számíthatnak érdeklődésünkre. Ilyen a könyv főszereplője is, akinek az életéről rövid összegzést olvashattak olvasóink lapunk őszi számában. (Távlatok 85, 120–126.)

Gyorgyovich Miklós