Távlatok/85  -  2009. Magyarok Nagyasszonya

Tartalom


Szerkesztőségi bevezető. A papság éve: Isten népének szolgái     1

TÁVLATOK
Szabó Ferenc: A papság válsága az egyház válsága?    4
Nemeshegyi Péter: Az újszövetségi papság teológiája    12
Török Csaba: A papságról – ma    23
Hess István: Szent Ignác papi lelkisége    31
Lázár Kovács Ákos: Kultikus funkció, hirdetés, univerzalitás    40

VIRTUÁLIS KEREKASZTAL
Papok és világiak az egyház szolgálatában    46
Gyorgyovich Miklós: Szolgálati és általános papság    48
Bárdosy Éva: Volna segítség    51
Koronkai Zoltán: Jezsuita hivatásgondozás    55
Keresztesné Várhelyi Ilona: Identitászavarok    57

RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ
XVI. Benedek: Caritas in veritate (Sz. F.)    61
XVI. Benedek beszéde az aostai székesegyházban    72
Szabó Ferenc: VI. Pál és az Ostpolitik    74
Szabó Ferenc: Magánkinyilatkoztatások és látomások    81
Az európai jezsuita folyóiratok találkozója Dobogókőn,
Erdő Péter bíboros beszéde    86
Somodi Imre: A pécsi jezsuita Pius Kollégium    91

KULTÚRA ÉS ÉLET
Szabó Ferenc: A XX. század három nagy tanúja
(Dienes Valéria, Simone Weil és Pierre Emmanuel)    97
Gyorgyovich Miklós: Megemlékezés Joseph Haydnról
halálának 200. évfordulóján    108
Török Csaba: Mi nyit jövőt egy nemzet előtt?    111

LELKISÉG
Bartók Tibor: Sentire cum Ecclesia    114
Magdolna Kistestvér lelkisége – Magdeleine Hutin (1898–1989)    120
Benkő Antal: Papi lelkiség – papi egység    127

KÖNYVSZEMLE
Hargittay Emil: Filológia, eszmetörténet és retorika Pázmány Péter életmûvében (Sz. F.)    137
Pálos Antal emlékezete (Gyorgyovich Miklós)    138
Kees Teszelszky: Az ismeretlen Korona (Török Csaba)    140
Bodó Márta: Iskola és színház (Dénes Gabriella)    142
Sommaire    144
 

 

 


E SZÁMUNK ELÉ


Szerkesztőségi bevezető

A PAPSÁG ÉVE: ISTEN NÉPÉNEK SZOLGÁI

Még be sem fejeződött a Szent Pál-év, XVI. Benedek Jézus Szíve ünnepén meghirdette a Papság Évét, amely 2010. június 18-ig tart. Alkalmul Vianney Szent János, az arsi plébános halálának 150. évfordulója szolgált (1786–1859–2009). A pápa mottóul ezt választotta: „Krisztus hűsége, a papok hűsége”. A pápa paptestvéreihez intézett, 2009. jún. 16-ai levelében azt kívánta, hogy „az elkövetkező év legyen alkalom arra, hogy minden pap elkötelezze magát a belső megújulásra. Tegyenek mélyreható evangéliumi tanúságot a mai világban”, amint a maga korában tette a szent életű arsi plébános, „az Isten szíve szerinti” lelkipásztor.

Egyre jobban működjenek együtt a világi hívekkel, akikkel az egyetlen papi népet alkotják, és akik körében – a szolgálati papság erejében – azért fáradoznak, hogy „valamennyiüket elvezessék a szeretet egységére”, ezért a testvéri szeretetben „legyenek gyengédek egymáshoz, és a tiszteletadásban előzékenyek” (Róm 12,10). A pápa itt hivatkozik a II. vatikáni zsinat Presbiterorum ordinis kezdetű határozatának 9. pontjára, amely a papok és a világi hívők kapcsolatáról, együttműködéséről szól: „A papok ismerjék el és segítsék érvényesülni a világi hívők tekintélyét és az egyház küldetésében nekik jutott sajátos szerepet. Vegyék komolyan azt a jogos szabadságot, amely az emberi közösségben mindenkit megillet. Szívesen hallgassák meg a világiakat, testvéri megértéssel vegyék figyelembe kívánságaikat, ismerjék el, hogy az emberi tevékenység különféle területein nekik van tapasztalatuk, és ők az illetékesek, hogy így, velük együtt, képesek legyenek olvasni az idők jeleit.”

A pápa nemcsak azért hangsúlyozza mindezt, mivel – főleg az ún. „nyugati világban” – egyre aggasztóbb a paphiány, hanem mivel ez a zsinati egyháztannak  (Lumen gentium, II. fej.: Isten népe) logikus következménye. Miután elismeréssel szólt a papok nagy többségének áldozatos szolgálatáról, akik a legkülönbözőbb körülmények között is hűségesen teljesítik szolgálatukat, nem hallgatja el azt sem, hogy sajnos vannak szomorú helyzetek, amelyekben az egyház maga szenved egyes papjai hűtlensége miatt, és a világ ezt botránkozás és visszautasítás alkalmául használja fel. Mindez segítheti az egyházat abban, hogy papjai gyengeségének pontos kiteregetése helyett megújult és örvendező lélekkel tudatosítsa Isten ajándékának nagyságát, amely megnyilatkozik a nagylelkű lelkipásztorok és Isten szeretetének magukat átadó szerzetesek életében.

A Papság Évét megnyitó pápai levél főleg Vianney Szent János lelkiségét állította példaképül a papok és szerzetesek elé. De – mint láttuk – a lelkiségen, a megújulás sürgetésén kívül érintett néhány időszerű kérdést: a papság válsága, egyháztani szempontok, papok és világiak együttműködése stb. Mostani számunkban megvilágítunk néhány alapvető elméleti és gyakorlati szempontot, különös tekintettel a magyarországi helyzetre. Bár egész Európában, sőt az egész ún. „nyugati világban” (Észak-Amerika: USA, Kanada) is jórészt hasonló problémák merülnek fel

A II. vatikáni zsinat után kirobbant tekintélyválság a társadalomban és az egyházban egyre mélyült (az 1968-as diáklázadások, a Humanae vitae enciklika körüli viták, kontesztáló teológusok, a zsinati teológia progresszív és tradicionalista értelmezése stb.) Az egyházi válság különösképpen tükröződött a papság válságában: a papok identitásválsága,  kilépések, hivatások csökkenése. Csak egy példa: A papi szolgálat alóli fölmentések kérése 1964-ben 640 volt, négy évvel később pedig már 2263! Utána rohamosan növekedett világszerte a papi és szerzetesi felmentések száma. 1966 és 1968 között Európa több országában a papi és szerzetesi hivatások csökkenése kb. 40% volt.  Jan Kerkhofs S.J. (Des prêtres pour demain, Cerf, 1998) szerint a paphiány általánossá vált Európában a XX. század végére. Ezt számos statisztikával igazolja. Pl. az egyházmegyés papok száma 1986-ban 159 682 volt, 1995-ben pedig már csak 65 776. Tehát a papság öregszik, rohamosan csökken a papi és szerzetesi hivatások száma. Szakemberek megállapítják, hogy a felszentelt papság krízise lényegében kulturális, ami kihat a hit tartalmára és egyháztani problémákra is.

A papi identitás kérdéséről tárgyalt az 1971-es püspöki szinódus előkészítéseként a Nemzetközi Teológiai Bizottság, amelynek dokumentációja megjelent a párizsi Cerf kiadónál: Le sacerdoce ministeriel. (A szinódus okmányát pedig magyarul  közzétette a Szent István Társulat.) A papi válsággal foglalkozó irodalom a hetvenes években megkísérelte osztályozni a szolgálatukat elhagyó papok (és szerzetesek) jellegzetes típusait. Egészen vázlatosan a következő csoportokat különböztették meg: 1) Azok, akiknek sohasem volt igazi hivatásuk, vagy nem voltak alkalmasok a papságra, tehát fölszentelésük téves volt.  Ilyen esetek régen is előfordultak, de a hetvenes évek első felében (VI. Pál idején) könnyebben kaptak felmentést. (II. János Pál megszigorította a gyakorlatot.) 2) Azok a papok, akik nem képesek elviselni az egyház belső feszültségeit. Úgy érzik, hogy két tűz közé szorultak: egyfelől idejétmúltnak találják a mai egyházi struktúrákat, másfelől szeretnék magukat elkötelezni, hogy elősegítsék a világ fejlődését, hogy osztozzanak az emberek sorsában, szenvedéseikben, alkotómunkájukban, hogy esetleg családot alapító emberekként találják meg helyüket a társadalomban, 3) A harmadik csoportot a bátorságukat vesztett papok alkotják: idegenül érzik magukat a modern világban. Csüggedésük, pesszimizmusuk okai: gyötrelmesen keresik azokat a szavakat, eszközöket, amelyekkel mint papok kapcsolatot teremthetnek a szekularizálódó, elkereszténytelenedő,  ateista világgal; eddigi munkájuk eredménytelensége; a magány kemény próbatétele; anyagi nehézségek, létbizonytalanság. 4) Akik nem tudtak ellenállni az eddigi életszemléletüket felforgató elméleti és gyakorlati nehézségeknek. Egyesek elveszítették hitüket; és itt mindjárt jelezzük, hogy a papi identitás mai válságának gyökere a hit válsága. (Erre a következőkben visszatérünk.) De vannak e 4. csoportban olyanok is, akiknek Istenbe és Krisztusba vetett hite ugyan nem szenvedett csorbát, de nem tudnak hinni a mai egyházban, egy bizonyos egyháznak. E csoport tagjai – saját vallomásuk szerint – az őszinteség útját választják. Mivel nem tudják elfogadni a mai intézményes egyházat, tehát összeegyeztetni saját egyházképüket és papi hivatalukat, inkább elhagyják a papi szolgálatot. Természetesen ez a tipizálás csak hozzávetőleges. Minden személy „északfok, titok, idegenség” (Ady), minden pap esete egészen sajátos.

 Tegyük hozzá: a kötelező papi cölibátus valamiképpen mind a négy csoport döntésébe belejátszik. Továbbá a kilépés ugyan minden korosztályban tapasztalható, de a legtöbb a 35-45 éves fiatal papok körében. „Nyugaton” (Európában és Észak-Amerikában) a kilépések egyik oka sokaknál a hierarchiával, a püspökkel és a római kúriával való összeütközés. Sokszor politizáló világiak vagy megnősült papok tanúsítanak lázadó, kritikus magatartást, és igyekeznek nyomást gyakorolni a papság többségére is.

A Nemzetközi Teológiai Bizottság említett dokumentuma megállapította: A papság mai identitásválságát részben az egyház életének mélyreható reformjai, a világgal való új kapcsolatai idézték elő. Végeredményben tehát a papság mai válsága az egyház válságából ered. „Ha a papság jelenlegi megpróbáltatása identitásválság, akkor ez valójában az egész egyház identitásválságát jelzi” – állapította meg a Nemzetközi Teológiai Bizottság. Látjuk majd, hogy a jelenlegi papi és egyházi válság gyökerében a keresztény hit válsága rejlik.



TÁVLATOK


 

Szabó Ferenc

A PAPSÁG VÁLSÁGA AZ EGYHÁZ VÁLSÁGA?

Szellemtörténészek, egyházi vezetők, teológusok az elmúlt évtizedekben gyakran foglakoztak a papi identitás s általánosabban a változó modern világban élő egyház válságával. Több tanulmányt és felmérést figyelembe véve ezt mondhatnánk: lényegében a hit és a hűség válságát tapasztaljuk a papok és szerzetesek életében.

Hit és hűség a pap életében

Gustave Martelet francia jezsuita háromkötetes monográfiát tett közzé 1984–1990 között a papság teológiájának fejlődéséről: Deux Mille ans d’Église en question, Cerf. (Ismertetésem: Mérleg 1991/2, 175–179). Az első kötet címe: „A hit válsága: a pap válsága”. Martelet központi tételként elfogadja Danneels belga bíboros megállapítását: a papi hivatások krízisének magyarázata mindenekelőtt tanbeli, teológiai síkon keresendő. A keresztény sajátosság eltűnése után az egyházirend (ordo) leértékelése miatt a katolikus papság bizonytalanságban él, elveszítette identitását, önazonosságát. Ezért szükség van a teológiai tisztázásra, a hitvallás megerősítésére. Martelet hivatkozik Karl Rahnerre is (Knechte Christi, Krisztus szolgái, Herder 1967). Rahner a zsinat másnapján megjelent tanulmánykötetében szintén alapvetően a hit válságában látja a papság válságának mély gyökerét. Manapság a szekularizált társadalom, a vallási közömbösség, az ateizmus próbára teszi a papok hitét is. A hit kegyelmét a keresztény is, a pap és a szerzetes is az imádságban könyörögheti ki. Rahner hangsúlyozza: a Krisztus melletti szabad döntésben egész lényünket el kell köteleznünk; vannak hitre invitáló jelek, hitünk ésszerű hódolat, de nem pusztán értelmi döntés. Kegyelemre van szükségünk tehát, ezért imádkoznunk kell. Csak az imádkozó pap lehet hívő pap, és a hit örömének hirdetője. Az imádság pedig sokszor – sötétségben, kísértésekben – a hit gyakorlása.

Tehát nem pusztán hitigazságok elfogadásáról van szó, bár az egyház hitét meg kell vallanunk. A papnak az egyház krédóját kell vallania és hirdetnie. Az egyház nem egyszerűen szabad eszmecserék klubja, ahol mindenki előadja egyéni nézeteit. A papnak ismernie kell a mai teológiát, a keresztény üzenet aggiornamentóját, korszerű kifejtését, amelyet a zsinati tanítás közvetít. Az egyház által megfogalmazott igazságok a katolikus számára itt és most magát az Igazságot közvetítik, Istenre utalnak, aki üdvösségünk. Az igazságnak van közösségi, intézményes vonatkozása, mert interkommunikáció: mert az Írást az egyház értelmezi hitelesen, tehát a pap, teológus nem terjesztheti a saját, kénye-kedve szerint manipulált „igazságát”. A hívő pap ma is kötelezve van arra, hogy a Tanítóhivatal mai értelmezését hirdesse, tanítsa. Világos azonban, hogy a teológusnak konfrontálnia kell a keresztény üzenetet a mai ember problémáival: ez jelenti a korszerűsödést. Persze a vitatott teológiai kérdéseket nem kell diszkréció nélkül a hívek elé vinni az igehirdetésben.

A hit válságával függ össze a hűség mai válsága, akár az emberek mindennapi életéről (házasság), akár a papi és szerzetesi életről (cölibátus, fogadalmak) van szó. A kultúra mai válságán túl a hit mai krízisének alépítményeiben felfedezhetjük – igénybe véve a pszichológia segítségét is – mennyi éretlenség, rossz nevelésből származó elfojtás táplálja nyugtalanságunkat, befolyásolja ítéletünket, okozza hűtlenségünket, vakvágányra juttatja cselekvésünket. A mai lélekelemzés felfedte azt a tényt, hogy az ember csak akkor válik érett felnőtté, ha megnyílik a másik, mások felé, ha találkozik másokkal, ha szolgálni képes másokat. Egy szóval az igazi szeretetben válik éretté. És ez érvényes a szerelemre-házasságra éppúgy, mint a klerikusok elkötelezettségére. Az önző agglegények képtelenek a házasságra, amely az öröm mellett áldozatokat kíván. (A házasok más területen gyakorolják az áldozatot, amit a papnál-szerzetesnél a cölibátus, a házaséletről való lemondás követel.)

A házaséletben és a papi életben jelentkező hűtlenséggel kapcsolatban gyakran hangoztatják: A testben élő ember korlátolt szabadsága miatt valójában képtelen a végleges, halálig tartó elkötelezettségre. Manapság egyesek hangoztatják (és gyakorolják) az ideiglenes (egy időre, néhány évre szóló) elkötelezettséget (pl. ellene vannak az „örök” fogadalomnak). E nehézséget háromfajta meggondolásra vezethetjük vissza: 1) A választás korlátozza szabadságunkat, mondják, egy bizonyos tettet, tapasztalatot választva lemondunk másokról. („Ne mondj le semmiről, minden lemondás egy kis halál!” – írta Babits.) 2) Korlátozza szabadságunkat az is, hogy a végleges elkötelezettséggel elfogadunk egy jogi szabályt (szerződés/eskü, fogadalom) 3) Aki véglegesen elkötelezi magát, előítélettel van a jövővel szemben, hiszen nem ismeri: mit hoz a jövő, a jövő tapasztalatait és erőkészletét. Az ellenvetésekre röviden az emberi tapasztalatokra hivatkozva válaszolhatunk. Ad 1) Csak a dilettáns vágyik mindig új tapasztalatokra, az érett ember végleges elkötelezettségre vágyik. (A Gide-féle dilettantizmus illúzió.) Az emberi egzisztencia elmélyítése a hűséges cselekvésből, az elkötelezett szeretetből fakad, tehát (a házasságban és a papi hivatásban) olyan odaadásból, amely visszavonhatatlan. Ad 2) A jogi kötelék megpecsételi, kifejezi a szerető odaadás teljességét. Aki esküszik, fogadalmat tesz, azért teszi, hogy örökre bebiztosítsa elkötelezettségét. Mert tudatában van gyengeségének, törékenységének, ezért – a kért kegyelmen kívül – ilyen kötelékkel is biztosítani akarja hűségét. Ha szeretek, nem egy adott szóhoz, hanem a szeretett személyhez vagyok hűséges. Ad 3) Igaz, hogy jövőmet, jövő energiakészletemet nem ismerhetem. Senki sem lehet teljesen bizonyos jövőjét illetően. De az emberi szabadságot éppen a transzcendencia jellemzi: túlhalad a pillanat töredékein, totalizálja (egyesíti) az emberi időt, a múltat és a jövőt, amikor önmaga teljes odaadásával a szeretetre hagyatkozik.

De rögtön tegyük hozzá: Ez a szerető hűség csakis a kegyelem erejében lehetséges: Krisztus Szentlelke biztosítja állhatatosságunkat. Tehát a hűség alapvetően összefügg a hittel. Hiszünk a Szeretet-Istenben, hisszük, hogy Isten örök szeretettel szeret, meghívott, és ad is elég kegyelmet, hogy viszontszeressem. Isten hűséges ígéreteihez, mert magát meg nem tagadhatja.

A papság teológiájához

Láttuk, hogy a papság indentitáskrízisében (önazonosság-válságában) alapvető egyháztani, sőt krisztológiai kérdések merülnek fel. A XX. század második felében sok teológiai vitára került sor, részben a II. vatikáni zsinat tanítása (LG 10 stb.) folytatásaként, valamint a papi szolgálattal foglalkozó 1991-es püspöki szinódus előkészítésekor és annak eredménye megvitatásakor. (A papság teológiájáról lásd itt alább Nemeshegyi Péter S.J. tanulmányát.)

G. Martelet nyomán megemlítek néhány katolikus teológust, akik többé-kevésbé kétségbe vonták a hagyományos (tridentinumi) tanítást: Hans Küng kritikus exegézise és a papi szolgálat apostoliságának kétségbe vonása, Edward Schillebeeckx O. P. és P. Grelot francia exegéta vitája a szolgálati és az általános papság kapcsolatáról (vö. ismertetésemet a Mérlegben, 1990/3, 292), de ide tartozik Drewermann és Bulányi György is. Martelet monográfiájában ismerteti és megvitatja az újabb nézeteket. Anélkül hogy most sorra venném az említett szerzőket, röviden összefoglalom a katolikus tanítást a II. vatikáni zsinat (Lumen gentium, Presbiterorum ordinis) alapján. (A Katolikus Egyház Katekizmusa az 1536–1600. pontokban foglalkozik az egyházirend szentségével.)

Az egyházi tanítás hangsúlyozza a papság apostoliságát, szemben pl. Küng nézetével, aki ezt vitatja, minthogy nem tekinti mérvadónak a Pálnak tulajdonított pasztorális leveleket (ezek páli szerzőségét elvitatja). A bibliai alap elvitatásán túl egyesek (a teljes szekularizáció szellemében) a demokratikus és szociológiai szemlélettel szétválasztják az Egyház két arcát (vö. LG 8): Krisztus misztikus Testét és a látható, intézményes oldalt. Egyesek azt hangoztatják, hogy a presbiteri intézmény nem más, mint „eszköz egy transzcendens cél megvalósítására”. Ez a cél megjelenik, mihelyt megkülönböztetjük egyrészt az Evangéliumot hordozó történelmi irányt, másrészt a köréje csoportosuló keresztények társadalmi és közösségi létét. Csakis a második szempont szerint beszélhetünk tulajdonképpeni egyházról, a szó társadalmi-jogi jelentésében.

Martelet szerint, aki Grelot exegézisére támaszkodik, ez a dualista szemlélet idegen az Újszövetségtől. Ha az egyház természete kettőzött is (a megtestesülés analógiájára, LG 8), nem lehet szétválasztani az egyház látható és misztikus „arcát”, „természetét”. Kettős a papi szolgálat is. Az egyik történeti, igeszolgálat, amely a kinyilatkoztatott szóhoz kötött, a másik a közösséghez kapcsolódik. A kritikus vélemények (Küng, Schillebeeckx) szerint az a krisztusi ígéret, hogy az egyháznak sohasem hiányoznak az apostolai, csak az elsőre vonatkozik, míg a második a közösségtől függ, amely magának támaszt szolgákat. Ez a második fajta szolgálat nem tartozik az apostoli folytonossághoz, amire Krisztus ígérete vonatkozik, hanem a közösség „autonóm adminisztrációja” joghatóságát illeti. Másképpen kifejezve: a közösség szolgálata nem az egyházirend (ordo, felszentelés, „szolgálati papság”), hanem a közösség választása, delegálása révén történik. Ez a „horizontális” szemlélet egyben megkérdőjelezi a bűnbocsánat (kiengesztelődés) szentsége és az Eucharisztia krisztusi alapítását is, minthogy a szolgálati papság szerepét kizárólag a közösség szolgálatára fokozza le. Látjuk, hogy visszatértünk a reformáció korához: az ökumenikus párbeszéd egyik neuralgikus pontjánál vagyunk.

A katolikus teológia szerint az Egyházban mint Krisztus testében nem lehet szétválasztani, elszigetelten szemlélni a közösségi szolgálatot Krisztusnak mint Főnek a szerepétől, amelyet a Krisztus személyét képviselő pap biztosít a felszenteléssel kapott „rendelés”, a Szentlélektől kapott lelki hatalom erejében. A pap az Egyház megbízásából a Krisztustól kapott lelki hatalommal, tekintéllyel, az egyházirend szentségének erejében in persona Christi Capitis (Krisztus, a Fő személyében) cselekszik, amikor a szentségeket kiszolgáltatja (vö. LG 10; 28; SC 33; CD 11, PO 6.) Schillebeeckx, aki maga is kritikus, Küng ellenében leszögezi: Az Újszövetség alapján nehezen lehetne azt állítani, hogy a páli közösségek vezetők nélkül voltak. Sőt, a papi szolgálat szerepe éppen az, hogy megőrizze a közösségek apostoliságát, hiszen e közösségek „Isten, ill. Jézus egyházai”. Viszont Martelet szerint vitatható Schillebeeckxnek az az állítása, hogy az apostoli közösségek (nem felszentelt) vezetői, rendkívüli esetekben elnökölnek, elnökölhetnek az Eucharisztia ünneplésénél. Természetesen a vitapartnerek nemcsak a Szentírásra és teológiai megfontolásra, hanem történelmi példákra (a tradícióra) is hivatkoznak. Martelet háromkötetes monográfiája végigveszi a papság teológiájának homogén fejlődését a vértanúk egyházától (apostoli atyák, Didaché, Didaszkalia) a II. vatikáni zsinatig. A III. század elején a liturgia már tanúsítja a felszentelt papságot a Római Hippolütosznak tulajdonított Traditio Apostolicá-ban (II, 175–177). Martelet következtetése (II 219–223): Római Hippolütosz idejére az egyház világosan papi közösségnek vallja magát, nemcsak tagjaiban, hanem az apostoloktól örökölt szolgálatban is. Ez a tudat világosan megjelent a liturgiában. A következő századok során a Szentlélek őrködött, hogy érintetlenül megmaradjon ez az egyházi struktúra.

A II. vatikáni zsinat szerint a papi szolgálat teljesen Krisztus küldetésétől és papságától függ, és ezért teljesen az egyház és a világ szolgálatára van (vö. LG 10). Ez a szemlélet hiányzott a trentói zsinat tanításából. Az ökumenikus mozgalom készítette elő ezt a korszerűsödést, illetve a zsinat utáni teológiai párbeszéd a katolikus és más keresztények között jobban kifejtette az egyező és eltérő pontokat. A jelenlegi helyzetben a szolgálatokra vonatkozó ökumenikus párbeszéd sarkpontja, alapkérdése a következő (Martelet III, 213): „Az apostoli szolgálat, a szó szoros értelmében vett, vagyis az apostoloktól örökölt szolgálat, amelyben a felszentelt püspökség és presbitérium folytonossága lényeges szerepet játszik, integráns részét alkotja-e Krisztus misztériumának? Ha igen, addig kell-e tartania, amíg Krisztus maga ’tart’, és az egyházban az Úr helyettesíthetetlen eredetiségét kell-e képviselnie? Vagy ellenkezőleg: a püspökök és a papok (presbiterek) felszentelt szolgálata, az apostoloktól kapott formájában, csupán csak Jézus uralmának egy módozata a többi között? Röviden: vajon e szolgálat különleges címen hozzá van-e kötve vagy sem Krisztus önazonosságához, ahhoz az identitáshoz, amelyet Krisztus meg akar őrizni az idők végezetéig.” E lényeges kérdésekhez viszonyítva minden egyéb a papságra vonatkozó kérdés másodlagos, hangsúlyozza Martelet. Így az alkalmazkodás a modern világhoz, a papi funkciók jobb elosztása, cölibátus, „demokrácia” az egyházban. Ha a Szentírás és a tradíció, valamint az egyetemes zsinatok alapján a Tanítóhivatal igazolta a felszentelt papság apostoliságát, minden más kérdést szabadon és derűsen lehet vitatni.

Papi lelkiség

Az előzőkben már érintettük a papi lelkiség néhány vonását. A keresztény élet tökéletességéről elmélkedve Nüsszai Szent Gergely a lényeget így fejezte ki: a keresztényeket Krisztus nevéről „krisztusiaknak” hívják, ezért életüknek tanúskodnia kell nevük igaza mellett: lelkük, szavuk és életmódjuk ugyanazokat az értékeket hordozza, amelyeket Krisztus neve jelent nekik: egész életükkel sugározzák Krisztust! Mindez vonatkozik a papokra és szerzetesekre is. De bizonyos sajátosságai vannak a papi lelkiségnek.

A papi lelkiséget nem az különbözteti meg a világiak lelkiségétől, hogy jobb, több nála, hanem abból következik, hogy a pap hogyan tudja jobban ellátni papi szolgálatát, és hogyan közelítheti meg jobban a krisztusi eszményt. Természetesen a papi szolgálat, hivatal nem „funkcionáriusi” feladat, hiszen – Drewermann kritikájától eltérően – a papok nem „Isten funkcionáriusai”. Persze a pap, ha már nem lelkesíti Krisztus szeretete és az emberek szolgálatának vágya, ha megfogyatkozott hite, elapadt imaélete és a blazírt megszokás vezérli csupán, végül nem lesz más, mint funkcionárius.

A szerzetesi (és papi) eszményről, elkötelezettségről írta Halász Piusz O.Cist (Papi lelkiség, 6. szám): A fogadalomban a lélek egyetlen ujjongó igennel odaadja magát Istennek. De ez egy pillanat csupán a múló időben. A fogadalom révén a szabad önátadás kemény kötelezettséggé válik. „A szerzetesi élet most már folytonos harc lesz ezért a pillanatért. Minden új napot bele kell menteni, ebbe a percbe, ezt a napot ki kell tágítani, hogy elférjen benne az egész élet. (…) A szerzetesi élet igazi nagy kísértése tehát az, hogy a szabad önátadás helyébe lassan a fáradt kötelességtudat akar lépni; az eszmény csendesen el akarja hullatni szirmait, hogy ne maradjon mögötte más, mint a jog száraz csonkja. Ilyen holtpontok mindenki életében előfordulhatnak, s e gyenge napok számára vannak a fogadalmak. Amikor azonban lélek nem képes többé kezébe venni önmagát és könnyesen vagy boldogan, de szabad önátadással újból meg újból Istennek áldozni önmagát: Suscipe! – hanem csupán a vállalt iga fáradt sóhajával suttogja: Suscipe! – akkor már romokban hever az eszmény.” Mindez áll nemcsak a szerzetesi, hanem a papi elkötelezettségre is.

 az ilyen holtpontok elkerülését akadályozza meg a lelkiség, az imaélet és az egész élet megújítása, amely állandó feladat, de most a Papság Évében a szentatya szándéka szerint a legfőbb feladat. Az arsi plébános példakép lehet: másfél évszázad során ugyan a világ és az egyház sokat változott, de Vianney Szent János lelkiségének főbb vonásai megfelelnek a II. vatikáni zsinat által ajánlott új szempontoknak (Presbyterorum ordinis, III. fejezet.)

A zsinat (PO 13) szerint „az életszentséget a papok sajátos módon érik el: éppen papi feladataiknak krisztusi szellemű, becsületes és fáradhatatlan teljesítésével. Mint Isten igéjének szolgái, naponta olvassák és hallgassák azt, amire másokat tanítaniuk kell, az Isten igéjét. (…) Keresve a módját, hogy a szemlélődés gyümölcseit hogyan adhassák át minél jobban másoknak, mélyebben fogják megérteni ’Krisztus felfoghatatlan gazdagágát’ (Ef 3,8). (…) A szentségek szolgálatában, de különösen a szentmiseáldozat bemutatásában a papok kiváltságos módon képviselik Krisztust, aki önmagát adta áldozatul az emberek megszentelésére. Felhívás ez számukra: utánozzák azt, amit művelnek, vagyis ha az Úr halálának misztériumát ünneplik, akkor maguk is igyekezzenek a bűnöknek és gonosz vágyaknak meghalni. (…) Az a szeretet, amelyet a Jó Pásztor olt a szívükbe, arra indítja Isten népének vezetőit és pásztorait, hogy életüket adják juhaikért. (…) Mint a közösség vezetői, gyakorolják a lelkipásztorok sajátos aszkézisét: félretéve egyéni érdekeiket, ne azt keressék, ami nekik maguknak hasznos, hanem azt, ami mások üdvösségére nézve hasznos.”

Gisbert Greshake („Papi lelkiség” címszó, in Christian Schütz: A keresztény szellemiség lexikona, SZIT, 1993) a zsinat szellemében a papi lelkiség három súlypontját jelölte meg. a) Áttetszőség Krisztus számára. „A pap szentelése alapján ’Krisztus képviselője’, és maga Krisztus biztosítja, hogy az egyházi élet csomópontjaiban (szentségek kiszolgáltatása) a hivatal birtokosának személyes állapotától függetlenül érvényes legyen a cselekedete. Ennek ellenére „a papságra meghívottnak joga és kötelessége, hogy olyan helyzetet teremtsen, melyben az objektív szentségi cselekményt hittel lehet fogadni. Ezért mondhatja Karl Rahner, hogy ’a hivatal és az egzisztencia elszakíthatatlanok egymástól’. Ez a szentelés szertartásában a szentelendőkhöz intézett felszólításként el is hangzik: ’Kövessétek, amit hivatalosan végeztek’. b) A communio (közösség) megvalósulása. „A papi lelkiség második súlypontja az a célkitűzés, hogy közösségivé váljék, és mindjobban belenőjön az egyházi közösségbe, vagyis hogy a többi keresztényért és velük éljen.” (PO 9). c) Testvériség. „Különösen a II. vatikáni zsinat mutatott rá nyomatékosan, hogy a pap testületben pap (PO 8). (…) A pap hivatalosan úgy áll az egyházközség élén, mint aki maga testvéri közösségben van a hivatal többi viselőjével, és pontosan ebben a formában mutat rá minden tanítványi kör egyetlen Urára és minden testvériség forrására és céljára.”

Korábban már utaltunk a hit és az ima kapcsolatára. Az ima sokszor a hit gyakorlása. Főleg szárazság idején, amikor úgy tűnik, hogy hallgat az Isten. A papot és szerzetest is megkísérti az ateista környezet. De amikor Isten távollétét, hiányát, hallgatását érezzük, akkor kell kitartanunk – a kegyelem segítségével. Istent nem úgy tapasztaljuk meg, mint más véges létezőket. A Transzcendens Valóság, Isten megközelíthetetlen fényben lakozik. Isten megérthetetlensége hittitok. Ha Isten hiányát, távollétét érezzük, ez lehet a bűn következménye, de annak jele is, hogy a Végtelen nyugtalanítja szívünket. Az űr kimutat önmagából, valahol központja van. És nem az a lényeges, hogy Isten meghallgassa kérésünket, hanem az, hogy mi figyeljünk sugallatára és megtegyük azt, amit Ő kíván tőlünk. Ezt tanítja Szent Ágoston Vallomásaiban, ezt Szent Ignác a Lelkigyakorlatokban: Ne azon mesterkedjünk, hogy Isten jöjjön oda, ahova mi akarunk menni, hanem egészen, minden alkudozás nélkül adjuk át magunkat az Ő akaratának. Mindez önmegtagadást követel, harcot is. De ez nem fogcsikorgató voluntarizmus, hanem a kegyelem felszabadító erejében szabad ráhagyakozás a szerető Atyára. Ráhagyatkozom, „hagyom magam szeretni”, de el nem hagyom magam. Mert a kegyelem nem helyettem cselekszik, hanem cselekvővé tesz. A feltámadt Krisztus Szentlelke új teremtménnyé alakít a szívünkbe árasztott szeretet által.



Nemeshegyi Péter

AZ ÚJSZÖVETSÉGI PAPSÁG TEOLÓGIÁJA

Az újszövetségi papság teológiájával igen alaposan foglalkozó domonkos teológus, Yves Congar egyik művében a következő három mondatot állítja egymás mellé:

– az újszövetségben csak egyetlen pap létezik: Jézus Krisztus (vö. Zsid 7,23–24; 10,10–12; 1Tim 2,5),

– az újszövetségi Isten népének minden tagja pap (1Pt 2,9),

– az újszövetségi Isten népében egyesek papok (vö. 2Tim 1,6).

Ennek a három állításnak szerves egybeillesztésével dolgozhatjuk ki az újszövetségi papság teológiáját.

Az újszövetség egyetlen papja: Jézus Kriszus

A kiindulópont: Jézus Krisztus egyetlen papsága. Aquinói Tamás szerint a pap „az Isten és az emberek közötti közvetítő” (Summa theol. III, q.22, a.4). A keresztény hit szerint pedig „egy a közvetítő Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus.” (1Tim 2,5) Isten „Krisztusban megbékéltette magával a világot”, (2Kor 5,19) és Krisztus által „szabad utunk van az Atyához”. (Ef 2,17)

Krisztus az „egyetlen tanítónk” (Mt 23,10), az egyetlen pásztor, aki egy akolba gyűjti Isten népét (Jn 10,11–18), és aki önmaga feláldozásával, ezzel az egyetlen és egyszeri áldozattal teszi tökéletessé örök főpapként a megszentelteket (Zsid 10,14).

Minthogy Jézus „meghalt mindenkiért” (2Kor 5,14–15), ezért élete, halála és feltámadása egyetemes érvényű. Az Atyánál örökké él, és közbenjáró papi tevékenysége sohasem szűnik meg.

Az Isten és az emberek között megkötött új szövetség végérvényes. Ezért minden más emberi, papi közvetítés csak ennek az egyetlen krisztusi megbékélésnek hathatós jeleként értelmezhető. Ezért írta Karl Rahner egyik figyelemre méltó tanulmányában („Priesterliche Existenz”, Schriften zur Theologie, III, Einsiedeln, 1964, 285–312. o.), hogy az újszövetségben működő papok csak „legyengített értelemben” mondhatók közvetítőnek, mert nem ők hozzák létre az Isten és az emberiség közötti kapcsolatot, hanem csak a már létrehozott kapcsolatot jelenítik meg hathatósan az emberek között.

Isten egész népének királyi papsága

A Jézus-eseményből született Isten újszövetségi népe, amelyet Egyháznak nevezünk. Ebben az Egyházban, a keresztség és a bérmálás szentsége révén Krisztussal egyesülve, valamennyi keresztény hivatott arra, hogy a világnak hirdesse Isten dicsőségét, és számot adjon reményük alapjáról (1Pt 3,15). Ugyancsak, valamennyi keresztény feladata, hogy az egyetlen Pásztor egyesítő ereje, a Szentlélek által az Atyában és a Fiúban eggyé legyen (Jn 17,21). Szintén valamennyi keresztény feladata, hogy az Eucharisztia megünneplésén tevékenyen részt vegyenek, és a Szentlélek indíttatására magukat „élő, szent, Istennek tetsző áldozatul” adják (Róm 12,1). Ilyen értelemben nevezi a Szentírás Isten egész népét „királyi papságnak”. (1Pt 2,9; Jel 1,6; 5,10) Krisztus az „ősszakramentum”, a Szentlélek által tőle származó Egyház pedig az őt megjelenítő „alapszakramentum”, amely jelzi és közvetíti a szentháromságos Isten önátadását az embereknek.

A karizmák sokasága

Istennek e népét és családját az Atya, a Fiú és a Szentlélek változatos adományokkal árasztja el (1Kor 12,4–6). Minthogy Jézus híveinek élete egymásért való élet, ezért ezek az adományok egyben szolgálatok is, melyeknek célja, hogy Krisztus Teste, az Egyház felépüljön a szeretetben (Ef 4,12–16).

Ezek az ajándékok és az azokból eredő szolgálatok sokfélék. Pál az emberi test sokféle szervének működéséhez hasonlítja a keresztények szolgálatainak e változatosságát (1Kor 12,12,–31). Mint ahogy különböző hangok összecsengéséből születik a harmónia, mint ahogy a japán kert kavicsainak, szikláinak, fenyőjének, bambuszának, mohájának változatos színárnyalataiból születik annak páratlan szépsége, úgy Isten népének élete is változatos hangokból és színekből szőtt szimfónia. Akkor van ez így, ha e színek és hangok az Atyaistentől erednek, Jézusból forrásoznak, a Szentlélektől származnak, és így a kölcsönös szeretetből fakadó szolgálattá lesznek.

Szolgálati papság

A sokféle adományok és szolgálatok között, amelyekkel Isten Egyházát gazdagítja, van egy csoport, mely különösen fontos szerepet játszik avégből, hogy az Egyház megvalósítsa Krisztusból eredő, Krisztus által élő és Krisztus felé haladó lényegét. Ezt nevezzük „szolgálati papságnak” vagy „papi szolgálatnak” (ministerium sacerdotale, sacerdotium ministeriale).

Nagyon fontos kiemelnünk, hogy az Egyháznak az általános papsággal megajándékozott tagjai közül adja az Isten egyeseknek a szolgálati papság kegyelmét. A Nemzetközi Teológiai Bizottság 1973. évi összejövetelén elfogadott, „Az Egyház apostolisága és az apostoli utódlás” (L’apostolicité de l’Église et la succession apostolique) című nyilatkozatában, nagyon helyesen, a következő mondat olvasható: „Az Atya akarata szerint a pászkáját megvalósító Krisztus misztériumából teljes egészében előtörő, a Szentlélek által éltetett és organikusan strukturált Egyháznak képe vezeti valamennyi megfontolásunkat. Az apostoli hitet megvalló és Uráról tanúságot tevő egész Egyházba kívánjuk elhelyezni az apostoli utódlás (succession apostolique) sajátos és lényeges működését.”

Örülök annak, hogy ezt az eredetileg a nyilatkozattervezet vége felé helyezett mondatot az én felszólalásom nyomán helyezte át a bizottság a végleges szövegben a nyilatkozat elejére. Igen fontos, hogy a szolgálati papságot magyarázó minden megfontolás az Egyház egészének krisztusi megajándékozottságából és szolgálatából induljon ki. A szolgálati papsággal megajándékozott minden ember eredetileg a keresztség által Isten gyermekévé lett tagja az Egyháznak. Helyesen mondta Ágoston egyik szentbeszédében: „Veletek együtt vagyok krisztusi (keresztény). Számotokra vagyok püspök.”

A tizenkét apostol

A szolgálati papságról történő minden megfontolásnak a tizenkét apostolnak Jézus általi kiválasztásából kell kiindulnia. Őket küldi Jézus már földi életében Isten Országának hirdetésére, és nekik adja a megbízatást feltámadása után, hogy menjenek, és tegyenek Jézus tanítványává minden népet (Mt 28,19–20). Amint a Jézus-eseményből fokozatosan megszületik az Egyház, az apostolokkal együtt mindig jelen van a többi tanítvány, a szent asszonyok és Jézus anyja is.

Az első keresztények meg voltak győződve arról, hogy maga az Isten és Krisztus adja az apostolokat drága kincsként az Egyháznak (1Kor 12,28; Ef 4,11). Az Egyház „szegletköve” kétségkívül Krisztus. Krisztus apostolai az erre a szegletkőre épült „alapozás”, amelyen az Egyház nyugszik (Ef 2,21; Jel 21,14).

Az apostolok feladatukat elsősorban az evangélium hirdetése által valósítják meg (ApCsel 2,14–42 stb.) Második fontos működésük pedig az újonnan alapított egyházi közösségek vezetése és irányítása (Csel 4,35–37; 8,14–17 stb.).

Az apostolok munkatársai és utódai

Az apostoloknak voltak munkatársai, akik segítették őket a hithirdetésben és az újonnan alakult közösségek vezetésében. I. sz. az 1. században még nem alakult ki egységes elnevezés ezeknek a munkatársaknak a megjelölésére. Az Apostolok Cselekedetei presbitereknek nevezi őket (Csel 11,30), Pál régebbi levelei „elöljáróknak,” (1Tessz 5,12–13) „episzkoposznak” (felügyelő), „diakonosznak” (szolgáló) (Fil 1,1–2), az Efezusiakhoz írt levél „pásztoroknak” (4,11), a Zsidókhoz írt levél „vezetőknek” (13,7.17), a Timóteusnak és Titusznak írt levelek episzkoposznak, preszbiternek, diakonosznak mondják őket.

Amikor az apostolok kezdtek eltávozni az élők sorából, az Egyház elgondolkodott arról, hogy miképpen őrizze meg továbbra is apostoliságát. A Timóteusnak írt két levél írja le azt a szertartást, amellyel az Egyház az apostoli utódlást igyekezett megvalósítani: „Szítsd fel magadban Isten kegyelmi ajándékát, amely kézrátételem által benned van” (2Tim 1,6; vö.1Tim 4,14).

A Szentírás mellett az 1. század utolsó éveiben íródott Római Kelemen-levél mondja el részletesebben, hogy hogyan nevezték ki az apostolok a jól megvizsgált első híveket „a későbbi hívek számára episzkoposznak és diakónusnak” (42. fej.1–4). (Minderről lásd részletesebben Isten népének szolgái című könyvemet. Szeged, Agapé kiadó, 1994).

Antiókhiai Ignác és utána számos egyéb ókori írás azt mutatja, hogy az i. sz. 2. században bámulatos egyöntetűséggel az egész keresztény Egyházban a következő szervezet alakult ki: minden város keresztény közösségében volt egy episzkoposz (püspök), aki a híveknek prédikált, az eucharisztiát vezette és a közösséget irányította; az episzkoposzt körülvette a presbiterek csoportja, valamint a püspököt karitatív és egyéb tevékenységeiben segítő diakónusok.

Hippolytosz „Apostoli hagyomány” című írása részletesen beszámol arról, hogyan szenteltek püspökök új püspököket, presbitereket és diakónusokat kézrátétel és imádság által.

Így a 3–4. században megszilárdult az egyházi szervezet, kialakultak a patriarchátusok, a városokban egy-egy püspök hirdette az igét, vezette a liturgiát és irányította az egyházi közösséget, faluhelyen pedig presbiterek végezték az igehirdetés, liturgia és vezetés feladatát.

Kialakult tehát az „egyházi rend” (ordo, klérus), mint a társadalomnak jogokkal, kiváltságokkal és kötelességekkel felruházott osztálya.

Az egyházi rend további fejlődése

Az egyházi rend további fejlődése nem mondható szerencsésnek. Káros hatást gyakorolt rá a Pseudo-Dionysius Areopagita neoplatonikus „hierarchikus” világképe. Szerinte az egész mindenség a mindent felülmúló, kimondhatatlan Istentől származik, mégpedig úgy, hogy mind az angyalok, mind az egyház, mind a társadalom különböző „rendekre”, „fokozatokra” oszlik, és az Isten energiái mindig csak a felsőbbrendűeken keresztül, azok közvetítésével érik el az alsóbbrendűeket. E felfogás ellenkezik a Bibliával, amely szerint Isten közvetlenül működik valamennyi teremtményében, és Krisztus által minden hívőnek „szabad útja van” az Atyához. Pseudo-Dionysius tanának, amely a klerikusokat felsőbbrendű keresztényeknek tartotta, nagy hatása volt a középkori felfogásra, mert elhitték ennek az 5. században működő teológusnak, hogy ő az a Dénes (Dionysius), akit maga Pál térített meg Athénban. Így általános lett a „piramis-egyházkép”: a klerikusok és szerzetesek az „egyháziak”, akik Isten ügyeivel törődnek, és alattuk állnak a „világiak”, akik a világ ügyeivel (házasság, politika, gazdálkodás stb.) foglalkoznak. Ők is elérhetik ugyan az örök üdvösséget, de a Jézus tanítványaihoz illő tökéletes szeretetre nem juthatnak el.

Az illetékességi kör ilyen elhatárolása ellenére azóta, hogy a kereszténység a római birodalom államvallása lett, az egyházi vezetők egyre inkább kezdtek részt vállalni a világi hatalom gyakorlásában. A korábban üldözött egyházból pogányokat és eretnekeket karhatalommal üldöző egyház lett. Püspökök, pápák nagy gazdagsággal és hatalommal kezdtek rendelkezni, és hozzászoktak ahhoz, hogy még egyházi szolgálataikban is a „hatalom” legyen gondolkodásuk és tevékenységük alapvető kategóriája. A VII. Gergely által vezetett gregorián reform még egy lépéssel tovább ment: a pápa hatalmát minden egyéb hatalom fölé igyekezett helyezni, és azt vallotta, hogy a pápának jogában áll császárokat, királyokat kinevezni és letenni, minden korlátozás nélkül. Az ebből a felfogásból származó invesztitúraharcban látszólag a pápaság győzött a császárság felett, de a győzelem pirruszi volt: a császárság hatalmának lehanyatlásával a pápa egyetemes hatalmának igénye sem volt fenntartható, és a pápák a politikai hatalmak gyámsága alá kerültek. Az egyház és a politikai hatalom által a 13. század óta karöltve gyakorolt inkvizíció pedig börtöneivel, hóhéraival és máglyáival szöges ellentétben állt Jézus szellemével, és elidegenítette a szabadságot egyre inkább követelő újkori embereket a kereszténységtől. A protestáns reformáció átütő eredményének egyik alapvető oka a hatalom elleni lázadás és a „vidám szabadság” kivívásának igénye volt.

A trentói zsinat nagy lépéseket tett az egyház megreformálása érdekében, de az újszövetségi papságra vonatkozólag nem dolgozott ki mélyenszántó teológiát, hanem csak a „lelki hatalom” és a papság kultikus-szakramentális tevékenységének állítására szorítkozott. A zsinat utáni évszázadok sem változtattak sokat ezen a felfogáson. Az alapvető állítás az maradt, hogy a papok „in persona Christi” (Krisztus személyét képviselve és az ő hatalmával) végzik a szentmisét, oldozzák fel a bűnösöket, tanítják és „legeltetik” Krisztus nyáját. Ez a felfogás nem hozza szerves egységbe a tanulmányunk elején idézett három mondatot.

Az újszövetségi papság teológiájának
szentháromságos megalapozása

A forrásokból (szentírás, ősegyházi hagyomány) merítő megújulást szorgalmazó 20. századi teológiai ébredés nyomán tudunk ma a tanulmányunk elején idézett három állítás között megfelelő felfogást megfogalmazni.

A kiindulópont: a Szentháromság. Az Atyaisten teremt magának új népet és családot Fia, Jézus Krisztus és a Szentlélek küldetése által. Ezen a népen belül osztogatja az Atya, Fiú és Szentlélek karizmáit, amelyeknek egyike a „szolgálati papság” szolgálatára képesítő karizma.

Ezért az újszövetségi papságot krisztológiailag és pneumatológiailag kell megalapozni. Ha csak az egyik megalapozást vesszük, ferde lesz az újszövetségi papságról alkotott felfogásunk.

Krisztológiai megalapozás

Kezdjük a krisztológiai megalapozással. A papi szolgálat viselői az egyetlen közvetítőt, Jézus Krisztust kifejező és képviselő „szakramentális jelként” tevékenykednek. Az Atya, Fiú és Szentlélek által személyesen meghívott, és a Krisztus-eseményből származó apostoli küldetésre felszentelt papok igehirdetésükkel, irányításukkal és szentségi szolgálatukkal (misézés, szentségek kiszolgáltatása) megtapasztaltatják a hívőkkel, hogy Krisztus üdvözítő, megváltó műve megelőz minden emberi teljesítményt. Krisztusnak ezt az állandóan érvényes „megelőző” valóságát tanúsítják a papok az egyház alapvető ténykedéseiben („Das bleibende Voraus Christi in seiner Kirche zu bezeugen und in den zentralen Lebensvollzügen der Kirche zur Geltung zu bringen ist Aufgabe des Amtes. G. Greshake, Priestersein, Herder, 1982, 27–28. o.). Ilyen értelemben a papok szemben állnak a hívő közösséggel: akár tetszik az embereknek, akár nem, hirdetniük és gyakorolniuk kell a jézusi evangéliumot.

Tevékenységük – Krisztus hármas „hivatalának” megfelelően – hármas: 1) hirdetik Jézus nevében, a Szentlélektől támogatva, az „örök élet igéit”, 2) ők alkotják azt a testületet, amely a helyi egyházi közösség és az egyetemes egyház egységének és közösségi szervezetének garanciája, 3) ők vezetik Krisztus nevében az eucharisztiát és szolgáltatják ki a szentségeket, amelyek által a Krisztusban megvalósult isteni üdvözítő tett minden hely és kor közösségeit és egyedeit érinti.

Pneumatológiai megalapozás

A krisztológiai megalapozásnál azonban nem kevésbé fontos a pneumatológiai megalapozás, amely által a szolgálati papságnak az Egyházzal való viszonya lesz világossá. A papnak az Egyházzal való viszonya abban áll, hogy – mint a püspök-, illetve a papszentelés révén az Egyháznak a Szentlélek által teremtett szerve – kifejezze és közvetítse azt a láthatatlan kegyelmet, amelynek az összegyház (mint alapszentség, Grundsakrament) a letéteményese. A szentelési szertartás (kézföltétel és szavak) értékelésekor fontos hangsúlyozni, hogy ezen a püspök által végzett szertartáson kívül az érvényes püspök- és papszentelésnek egyéb feltételei is vannak, nevezetesen az apostoli tanításhoz való hűség és az egyházi közösséghez való tartozás. Az apostoli utódlás továbbadása nem olajvezetékszerűen történik. Vannak ma is a világon elég nagy számban olyan emberek, akiket az egyháztól elidegenült valamelyik püspök kézrátélellel szabályosan „felszentelt”, de nincsen hívő közösségük. Minden valószínűség szerint az ilyenek nem lesznek az apostoli testületet utódló püspöki testület érvényes utódaivá.

Az Egyház kebelében és az Egyház szolgálatára felszentelt püspökök és papok feladatukat ugyanazzal a hármas tevékenységgel teljesítik, amelyeket fentebb felsoroltunk, de más szempontra is ügyelve. Vagyis: 1) a papi szolgálat viselői az összegyház híveinek szívében a Szentlélek által adott „hitérzék” (sensus fidei) révén tévedhetetlenül megőrzött és továbbélő hitnek adnak hivatalos kifejezést. 2) Ők azok, akik a Szentlélek által a hívőknek osztogatott karizmákat megvizsgálják és összehangolják az Egyház egységének és harmóniájának érdekében. 3) Ők azok, akik az összegyház szándéka szerint (intentio faciendi quod facit Ecclesia) az Egyház nevében vezetik az eucharisztiát, és szolgáltatják ki a szentségeket, amelyeken aktívan részt vesznek a hívők, és amelyek által egyre inkább egyesülnek a Szentlélekben az Atyával, a Fiúval és egymással.

A pap e kettős viszonyának, vagyis a Krisztustól kapott meghatalmazás és az Egyház közösségéhez való tartozás viszonyának a harmóniájából születik az újszövetségi papi szolgálat megfelelő formája. Ha a pap csupán krisztusi meghatalmazását tartja szem előtt, félő, hogy „zsarnokoskodni” fog a „választottak fölött” (1Pt 5,3), és elnyomja „Isten fiainak szabadságát” (Róm 8,21). Ha csak az egyházi közösséggel való jóviszonyt ápolja, félő, hogy olyan pap lesz, akit „az emberi tanítás minden szele magával sodor” (Ef 4,14). Ha viszont mindkét viszonyt életében és működésében megvalósítja, akkor lesz, Jézust követve, Isten misztériumainak hűséges sáfára és Isten szolgáinak szolgája.

Prohászka Ottokár meglátása

Az újszövetségi szolgálati papságnak ilyen felfogásából nagyon konkrét, gyakorlati következmények születnek. Zseniálisan tapintott rá ezekre Prohászka Ottokár, már 1919-ben, bár a „de Ordine” című teológusi traktátusban neki még nem tanították a fenti szentháromságos felfogást a szolgálati papságról. Naplójegyzeteiben ezeket írja:

„Azt szeretném, hogy a papok ne tartozzanak ahhoz a klérushoz, mely osztályt, pártot, elszigetelt osztagot jelent. Szeretnék papokat, akik a ’bonum opus desiderant’ (’derék dolgot kívánnak’ 1Tim 3,1. N.P.), de bent állnak a népben – régi kézműves, rabszolga, fölszabadult, vagy patricius presbitereket. Most a klérust fal választja el. Azt mondják, hogy a szentség izolációja. Ha csak az volna; de nem az; inkább a tekintély, a jog, a vagyon, a joghatóság izolációja. Ez izoláció hideget hoz nép és papság közé s eltávolítja őket. Több meleget és szeretetet nép és klérus közé; többet a Szentlélekből s a testvériségből; ezt nem házasság, hanem a demokratikus intézmények behozatala által. Ne a tekintély, a joghatóság, hatalom, parancs, hanem a belső elv, a szeretet dirigáljon. ’Cor unum et anima una’ (ApCsel 4,32) – mily kevés van itt jogból, szétkülönböztetésből! Nem alattvalók, hanem a testvérek viszonya, a hierarchiából, az archéből (hatalomból, N.P.) keveset, a hierosból (szentből, N.P.) sokat, s úgy bánni s úgy beszélni és megnyilatkozási szabadsággal egymáshoz közeledni. Nem a tekintélyt akarom ledönteni, hanem azt, hogy a tekintéllyel kooperálni lehessen, s így a tekintély épen e koncertnek, e kooperáló karnak karmestere, de nem szólózik. Nem kell koncentráció, mely a tagokat kizárja, az erőt, az érdeket egyben koncentrálja; ez a perifériáknak s a szubaltern központoknak elhalását jelenti. (…) Íme, most az új idők viharja mindenütt új helyzetet teremt; a hívek bevonulnak az egyházi keretekbe. Ne féljünk ettől, hanem higgyük, hogy az Úristen kalapácsa segítségünkre jön.” (Naplójegyzetek, Szeged–Székesfehérvár, 1997, 2. kötet, 29. o.)

Kollegialitás

Az újszövetségi papságnak még egy fontos elemét kell említenünk: a kollegialitást, a testületiséget. Ahogy a Jézus által kiválasztott tizenkettő az apostolok testületét képezte, úgy a világegyház valamennyi püspöke egy testületet alkot. Ez a „zsinati (szinodális) elv” tovább gyűrűzik: a püspököt körülveszi a presbiterek testülete, a plébánost pedig körülveszik a különböző egyházközségi tanácsok.

A modern kor zsinati elvének megfelelő vezetői stílust még meg kell tanulnia a püspököknek és papoknak. Reinhold Stecher, nyugalmazott innsbrucki püspök nevezte meg találóan ezt a stílust: integratív és kommunikatív vezetési stílus kell, vagyis mindenkit érintő döntések meghozatalánál a döntéshozatal folyamatába bele kell vonni mindazokat, akiket a döntés érint, és a meghozott döntést úgy kell közzétenni, hogy meggyőző érvekkel legyen alátámasztva. Manapság, amikor a népegyház fogyóban van és az Egyháznak semmi hatalmi eszköze nincs a vezetők döntései követésének kikényszerítésére, csak az ilyen vezetési stílus lehet eredményes.

Különböző papi típusok

A fentiekben, úgy vélem, megrajzoltuk az újszövetségi papság teológiájának lényeges vonásait. Az így megrajzolt papképen belül, természetesen, létezhetnek és léteznek különböző papi stílusok. Lesznek papok, akik az evangélium hirdetését tekintik papi tevékenységük súlypontjának, lesznek olyanok, akik élő közösségek formálására és irányítására fektetik a hangsúlyt, lesznek olyanok is, akik a liturgiát igyekeznek életformáló élménnyé tenni a hívek számára. Lehetnek egyik vagy másik tevékenységre specializált papok. Kellenek olyanok is, akik az Egyház negyedik lényeges feladatára, a diakóniára, vagyis a társadalom, főképpen a szegények megsegítésére buzdítják a hívők közösségét, bár a másik három feladathoz (igehirdetés, közösségformálás, liturgiavezetés) viszonyítva, e feladatban a papoknak és a többi hívőnek azonos a küldetése.

Egyéb kérdések

Az olvasónak bizonyára feltűnt, hogy magyarázatunkban nem tértünk ki az újszövetségi szolgálati papság hármas fokozatának kérdésére. A trentói zsinat még nagyon magabiztosan így nyilatkozott: „Ha valaki azt állítaná, hogy a katolikus Egyházban nincs hierarchia, melyet isteni rendelés állított fel, s amely három fokból áll: püspökök, presbiterek és diakónusok, legyen kiközösítve.” (DH 1776). A 2. vatikáni zsinat sokkal óvatosabban fogalmaz: „Az isteni alapítású egyházi szolgálatot különböző rendekre osztva gyakorolják azok, akiket már ősi időktől fogva püspököknek, presbiterek és diakónusoknak hívnak.” (LG 28). A 2. vatikáni zsinat tehát állítja azt, hogy az egyházi szolgálat Jézus Krisztus akaratából származik, de tartózkodott annak kijelentésétől, hogy a püspöki és presbiteri fokozat megkülönböztetése Jézus Krisztus közvetlen rendelésén alapszik. Külön részletes vizsgálat tárgyává kell tehát tenni, hogy ez a 2. századtól kezdve az egész Egyházban egyöntetűen elfogadott megkülönböztetés hogyan keletkezett, és hogy a szolgálati papság hatásköre miképpen oszlik meg a püspöki és presbiteri fokozat között. Ez a kérdés bonyolult teológiai és történelmi kutatást igényel, amelyre most nem vállalkozhatunk.

Ugyancsak nem térhetünk ki a papságra vonatkozó magyar terminológia tisztázására. Nehezíti ezt a tisztázást, hogy a hiereus (latin: sacerdos) és presbiter görög szavakat a magyar egyházi szóhasználat ugyanazzal a pap (vagy: áldozópap) szóval fordítja, az episzkoposz szót pedig, kiejtését elferdítve, püspöknek mondja. Ezzel szinte kibogozhatatlan nehézségeket okoz. Igaz, hogy sok nyugati nyelvben sem jobb a helyzet, mert ott meg a presbiter szót elferdítve Priest, Priester, prêtre-nek ejtve a hiereus fordítására használják.

Zárszó

Ezeket a kérdéseket félretéve, befejezésül csak azt szeretném mondani, hogy az újszövetségi papi szolgálat napjainkban nehéz feladat, de akit erre meghív az Isten, annak érdemes rá vállalkozni. A pap Krisztus evangéliumának hirdetője, amely csodálatos egyszerűségében létünk legmélyebb igazságát fejezi ki. Igaz, ma a pap már nem közéleti méltóság viselője, de ha igazi evangéliumi életet él, meg fogja tapasztalni a bátor krisztusi szabadságot. Igaz, hogy a mai világban számtalan kísértés éri, de ha imádsággal állandóan kapcsolatban áll Istennel, aki lefoglalta őt a maga számára, és sohasem felejti el felelősségét embertársai iránt, akik benne akarják látni Isten hűséges szeretetének jelképét, akkor nem fog leszállni keresztjéről, ahogy Jézus sem tette. Igaz, hogy a mai világ nem a múltba, hanem a jövőbe tekint, de a pap nem egy „elmúlt” múltnak a képviselője, hanem olyan múlté, amely minden korban jelenné válik, és megnyitja a végleges jövőt. Igaz, hogy a mai ember nem szereti a szertartáskodást, de a pap által vezetett szertartások nem üres formaságok, hanem minden lét legmélyebb titkával hozzák kapcsolatba az embert, vagyis Krisztussal, aki mindenkiért meghalt, feltámadt és örökké él. A pap, aki ilyen módon éli papságát, ma is örömmel és hálával fogja teljesíteni azt a „szolgálatot”, amelyet Urunk Jézus bízott rá: „tanúságot tenni az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (ApCsel 20,24)



Teilhard de Chardin:  A pap
(Részlet az Átváltoztatásból)

Uram, mert ma – nekem, Papodnak – nincs sem kenyerem, sem borom, sem oltárom, a Világ teljes egésze fölé tárom karomat, s áldozatom anyaga lesz az óriási Mindenség.*

Ugye, hogy a dolgok végtelen köre az a végleges Ostya, amelyet át akarsz alakítani.

S ugye, a fájdalmakkal telt kehely, amelyet megszentelni kívánsz, nem más, mint az az izzó kohó, amelybe minden élő és kozmikus valóság aktivitása egybegyűl és buzogva forr.

Szokták úgy nézni a Világot, hogy csak szétszakadt, vagy ellenséges elemek halmazát látják benne, mintha mindenütt csak gyógyíthatatlan szakadás és ősi ellentét létezne; mindenütt ócska keveredik az értékesbe, s a tiszta búzát konkoly szennyezi; minden csak haszontalan selejt és salak. . .

Istenem, megadtad nekem, hogy e felszíni összevisszaság mélyén megérezzem azt az élő és mélységes egységet, amelyet jóságos kegyelmed árasztott szánalmas sokféleségükre (fundamentumként adott neki).

Megengedted, hogy a látszat reménytelensége fölé kerekedjék, és ezért csak úgy láthassam a Dolgokat, hogy morzsákra foszlásuk előtt és után (amely a sokféleségünknél valódibb, s mégis csak később keletkezett) észrevegyem a most szövődő lényeges köteléket, az egyesülésre vágyó lelket, amely már alakul.

Elém tártad a Világ valódi hivatását: egész lénye kiválasztott részének a Te megtestesült Igéd teljességében kell végét érnie.

*Teilhard de Chardin ezt az elmélkedést a fronton írta. Később, 1923-ban Kínában hasonló gondolatokat jegyzett le Mise a világ felett c. elmélkedésében.




Török Csaba

A PAPSÁGRÓL – MA

Napjainkban sokat szólnak a papság identitásválságáról, már-már közhelyes módon. Eközben azonban alig hallunk a laikátus vagy éppenséggel a püspöki szolgálat válságáról. Mintha a „nagy tömegek” és a magas egyházi hierarchia stabilan, biztosan állna, s a kettő közötti közvetítőnek, a köztes pozícióban lévő papságnak kellene egymagában szembenéznie a talajvesztéssel, az önértelmezés klasszikus útjainak ellehetetlenülésével. Minden bizonnyal hamis ez a képzet. Amennyiben az Egyház communio, közösség, Krisztus misztikus teste, elképzelhetetlen, hogy a papság identitásválságáról a közös válság nélkül szóljunk. Mindazonáltal a papság krízisének kiemelt és sajátos volta annak a jele, hogy a klérus nem csak társadalmi szempontból jelöl elgyengült státuszt (a cölibátus meg nem értése, az engedelmességen alapuló életforma összeegyeztethetetlensége az önmegvalósítási és -kibontakoztatási kultusszal, egyre jelentősebb marginalizálódás, a papság kiszorulása az értelmiség köréből, olykor az egész középrétegből), hanem egyházilag is. Ez nyilvánvalóvá válik a kettős kapcsolatrendszerben, amely a pap és „hívei”, illetve a pap és a püspök között fennáll. Először e kettő viszonylatot kell tehát megvizsgálnunk, ha a papságról akarunk szólni.

Papság és/vagy világi hívek

Nemegyszer az az érzése az embernek – hallva, miként beszélnek papok a hívekről, illetve a hívek a papokról –, mintha két egymást bizonytalanul (és bizalmatlanul) méregető idegen teremtmény lenne bezárva egy ketrecbe (plébánia), ahol a legkülönfélébb együtt- (egymás mellett) élési modellek valósulhatnak meg: állandó kakasviadal, békés bevackolódás a ketrec lehető legtávolabbi két sarkába, keringés körbe-körbe a kereteken belül, olykor egymásra vicsorogva… Bizalomvesztés, ellenérzés, néha egyenesen támadó indulat fogalmazódik meg a papokkal szemben, immár nemcsak az egyházon kívül. Még K. Rahner is így ír (bár pár sorral odébb elismeri a meglévő csodákat a papságban):

Mennyire unalmasnak, öregemberesnek, csakis az apparátus renoméjára gondolónak, mennyire rövidlátónak, mennyire hataloméhesnek tűnnek nekem olykor az egyházi hivatalviselők [Amtsträger], mennyire rossz értelemben konzervatívnak és klerikálisnak.1

Ebben a szövegkörnyezetben kialakulnak az újfajta paptípusok: a közösségszervező, a zarándok (utazásszervező), a karizmatikus, az építkező, a vállalkozó és menedzser. Mindemellett azonban egészen barokkos érzületet ébresztő alakok is újraélednek zsinat utáni álmukból: a liturgikus, a plébániai főpap, a feudális kegyúr. A középpontban már rég nem az elmélyült hitélet áll (ami nem tévesztendő össze a liturgicizmussal, a túlzó jámborsággal és a plébánia valamilyen lelkiségnek való prédául vetésével), hanem stílusok, formák, egyfajta komplex egyházközségi gesztusnyelv, minek folyományaképpen egy adott plébánia olykor jobban hasonlít a hasonló mentalitású református vagy evangélikus gyülekezetre, mint a szomszéd, ám merőben más felfogású pap által vezetett, ugyancsak katolikus plébániára.

Töredezett mozaikká lett az egyházközségek hálója, s az összkép egyre nehezebben kivehető. Mi plébániai létünk oka és célja? Olyan kérdés ez, amely mellett másodlagosnak kellene lennie annak, hogy merre néz az oltár, milyen alakú a miseruha, van-e birétum a pap fején, ki milyen eltérő módokon keresztel vagy tagadja azt meg, és így tovább. A lényeg helyett a járulékokról, a tartalom helyett a formáról beszélve a pap automatikusan funkcionáriussá lesz2. A kérdés persze az, akar-e más lenni? Például „mindenkinek a mindene”? A funkcionáriusi lét – még ha bizony degradálódott szinten is – biztonságot nyújt, mert tiszta kereteket ad, a megszokottság otthonosságát kínálja.

Amikor ez bekövetkezik, többé már nem indokolható meg, csakis adminisztratív kényszerként, hogy a hívő miért a lakóhelye szerint illetékes plébánia tagja, nem pedig azé, ahol közösségi életet él. Megindul a vándorlás: a pap köré gyűlnek a plébániára azok, akiknek az kell, amit ő nyújt; s megkeresik máshol a maguk papját azok, akiknek meg nem kell az, amit ő nyújt.

Mindeközben elfelejtjük azt az intést, amelyet immár négy évtizede intézett a II. vatikáni zsinat a papokhoz: „A legszebb szertartások és a legvirágzóbb társulatok sem sokat használnak, ha nem arra irányulnak, hogy az embereket a keresztény érettségre neveljék.” (Presbyterorum ordinis, 6). A zsinat még hozzátette: „Ennek előmozdítására segítsék őket abban a papok, hogy mind az apró hétköznapi, mind a nagyobb eseményekben föl tudják ismerni a dolgok jelentését és Isten akaratát. Arra is neveljék a keresztényeket, hogy ne csak maguknak éljenek, hanem a szeretet új törvényének követelményei szerint mindenki a kapott kegyelemnek megfelelően legyen a másik szolgálatára, s így valamennyien keresztény módon teljesítsék kötelességeiket az emberi közösségben.” Ez a communio-szemlélet alapvető igénye, amelynek kapcsán még ezt is olvashatjuk az idézett szakaszban: „A lelkipásztori tevékenység azonban nem szorítkozhat arra, hogy a hívekkel csak egyenként törődjék, hanem ki kell terjednie arra is, hogy valódi keresztény közösséget alakítson ki. A közösségi szellem azonban csak akkor bontakozhat ki egészségesen, ha a helyi egyházon túl a maga közösségének érzi az egyetemes Egyházat is. A helyi közösségnek tehát ne csak a hívő tagokra legyen gondja: missziós buzgósággal arra is törekedjék, hogy minden ember számára megnyissa az utat Krisztus felé. (…) A keresztény közösségeket építve a papok sohasem valamilyen ideológia vagy párt szolgálatában állnak, hanem mint az evangélium hirdetői és az Egyház pásztorai, Krisztus testének lelki gyarapításán fáradoznak.

Papság és/vagy püspökök

A püspök az egyházmegye atyja. Antiochiai Szt. Ignác csodálatos szépségű képeitől kezdve megannyi egyházatya és egyháztanító nyilatkozott a püspöki szolgálat kivételes fontosságáról, felelősségéről az évszázadok során. Természetesen nem rekonstruálhatjuk, hogy – a döntő többségében püspökök által írt – teológiai források születése idején mi módon élte meg egy pap a püspökhöz való viszonyát, annak minden emberi dimenziójában. Egy azonban bizonyos: a papok és püspökeik kapcsolata az egyháztörténelem századai során közeledések és távolodások, magaslatok és mélységek láncolata. Az elmúlt évtizedek reformjai szerették volna újraszabni az egyházmegyék lelki-emberi arculatát is. A II. vatikáni zsinat így ír: „A püspökök atyai és pásztori feladatuk betöltésében úgy legyenek övéik között, mint akik szolgálnak, mint jó pásztorok, akik ismerik juhaikat, s a juhaik is ismerik őket; mint igazi atyák, akik azzal tűnnek ki, hogy mindenkit szeretnek és mindenkiről gondoskodnak, s kiknek isteni eredetű tekintélye előtt mindnyájan szívesen meghajolnak. Nyájuk egész családját úgy gyűjtsék össze, és úgy neveljék, hogy valamennyien – kötelességeik tudatában – a szeretet közösségében éljenek és tevékenykedjenek.” (Christus Dominus, 16).

A zsinat szándéka, amely ezekben a szavakban kifejezésre jut, világos: át kell lépni évszázados beidegződéseket, azt a fajta feudális szemléletet, amelyben a püspök mint egyházfejedelem jelenik meg, akit udvartartás vesz körül, és aki hivatalai és hivatalnokai által teljhatalmat gyakorol a neki alávetettek fölött. Az eltelt időszak bizonyos mérlegelésre lehetőséget adott már, hiszen a püspöki szolgálat témájának szentelték a X. rendes püspöki szinódust 2001-ben. Az utólag elkészült apostoli buzdítás, a Pastores gregis valójában a zsinati tanítás elmélyült szemléletén alapul. Ebben igen sokszor tér vissza a püspöki hivatal szolgálati jellegének gondolata: „Lehetetlen mások szolgájának lenni, ha valaki először nem Isten szolgája” (vö. 13).

Megvalósul-e azonban ez az elvárás, amely – a zsinati szemlélettel együtt – azt jelentené, hogy a püspök mint a plébániai közösségek szolgáinak (papok) a szolgája, egész létezésével áldozattá válik a teljes népért, mindezt úgy, hogy az engedelmesség többé nem tekintélyelvre alapozva bevasalandó, nyomasztó uralkodás által kipréselt igent jelent a felső vezetés döntéseire, hanem „szíves meghajlást az isteni tekintély előtt”? Amíg a püspökvár vagy aula tiszteletteljes távolságtartással kezelt irodakomplexum, és nem otthon, ahová jól esik betérni; amíg a püspöki adminisztráció kényelmetlenség, zavargás a plébánia életében, és nem könnyebbség, jóleső szolgálat; amíg az engedelmesség a katonaság vagy a hivatalnoki lét nyelvén értendő, és nem a szeretetközösség egységének szolgálataként, addig elmondhatjuk, hogy sem a zsinat, sem a szinódus elvárásai nem teljesülnek.

Hogyan értelmezik önmagukat ebben a helyzetben a papok? Van, aki egy messzi központ fiókhivatalának hűségesnél is hűségesebb vezetőjeként munkálkodik; van, aki lázad, és a „csak azért sem” forradalmi szellemével bátorítva magát elindul a maga külön útjain – és van (talán a többség ilyen), aki a „leben und leben lassen” elve alapján teszi, amihez kedve van, kerüli a kontaktust a püspökséggel, lehetőség szerint a többi plébániával is. Ha már elkerülhetetlen az érintkezés (bérmálás vagy egyéb ünnepség okán), akkor a közösségi létezés terén reprezentációba és jólneveltségbe csomagolva megelégszik a kórus, a szónoklatok és a nagy ünnepi étkezések megszervezésével. Miért elképzelhetetlen napjainkban, hogy egy asztaltársaságban a püspök és papjai hitünk titkairól beszélgessenek, az egyházi létezés nem csak formális (pl. anyakönyvezési kérdések, központi járulék befizetése, a legújabb körlevél tartalma), de lényegi elemeit is megvitassák? Az oly ritka és jóleső, valóban tartalmas „asztali beszélgetések” hiánya csupán felszíni jele annak, hogy a széttöredezés olykor túl mélyre hatol életünkben.

Közösségben

Véleményünk szerint a papság szerepe csak akkor világítható meg helyesen, hogyha azt az egyházi létezés legtágabb szövegkörnyezetében szemléljük. Téved az, aki úgy véli, itt csupán stílusokról folyik a vita. Az, hogy ki milyen módon éli meg a papságát a hívek és a püspök viszonyában, az egyértelműen és megkerülhetetlenül kifejezi azt is, hogy mit jelent számára az egyház.3 Minden papmodell egy kimondatlan egyházmodellt is rejt magában. Éppen ezért napjaink papságának kérdései csak akkor válaszolhatók meg, hogyha komolyan vesszük annak igényét, hogy a zsinat egyházképét elmélyítsük, s abból kiindulva próbáljuk meg értelmezni azt, mit jelent napjainkban Krisztus felszentelt szolgájának lenni.

A dolgok gyökerénél mindenképpen a communio-fogalmat találjuk, a közösségnek azt a csodálatos bibliai-teológiai gondolatát, amely vezérfonal lehet keresztény Isten-, egyház- és önképünk kialakításában. Ez egészen dinamikus szemléletet eredményez. „Az egyház, amely mint communio, vagyis mint a hármas-egy Isten képmása értelmezi magát, olyan közvetítési történés, amelyben a különböző sokfélesége egységgé lesz, és az egység éppen a különbözőnek a sokféleségében valósul meg.4 Ez csak az első olvasásra elvont gondolat. A gyakorlatra vonatkoztatva azt jelenti, hogy nem áll az az elképzelés, miszerint a világi hívő a világ dolgaiban, a pap pedig az egyház dolgaiban jár el. „Mindketten, a világiak és a szolgálattevők az egyházra és a világra irányulnak.”5 Ebből természetesen az is következik, hogy a papság nem egy kiemelt egyházi státusz jelölője lesz. A papi létezés mindenestül bele van testesülve a teljes egyházi létezésbe, mélységesen és elszakíthatatlanul egyként a laikátussal. Úgy vélik talán egyesek, hogy ezáltal megszűnik a világos különbségtétel, és a papot lefokozzuk egyszerű közösségi munkássá, és elfelejtkezünk a szentségi karakterről. Erre az ellenvetésre K. Hemmerle gondolatával válaszolhatunk: „A laikus és a pap közötti világosan keresztülvitt megkülönböztetéshez nem szükséges státuszban gondolkodnunk, hanem (…) a kölcsönös perikorézisre kell gondolnunk, amelyben a különbözőség, [valamint] az egyenlő méltóság és az egység nem képez egymást kizáró ellentétpárt, hanem ugyanannak a feszültségnek két pólusa.”6

Mint tudjuk, a perikorézis (körüljárás) a krisztológia és a szentháromságtan szakszava. Jelöli egyfelől az emberi és isteni természet különbözőségét, mégis keveredés és megoszlás nélküli egységét a názáreti Jézus Krisztus személyében; másfelől pedig a Szentháromság személyeinek sajátos viszonyát írja le. A papság – ha szabad ezzel a hasonlattal élnünk – egy „egyháztani perikorézisben” áll. Ez azt jelenti, hogy identitását nem olyan exkluzív jegyek adják, amelyek kiemelik őt az egyházi közösség tömegéből, a massa fidelium-ból. Épp ellenkezőleg: szentségi karaktere, papi mivolta éppen Istenhez és az ezen közösséghez való viszonyában keresendő. G. Greshake így fejti ezt ki: „Ami az egyiké, az a másiké is, amit az egyik birtokol, azt birtokolja a másik is, amit az egyik végbevisz, azt a többiekkel együtt és a többiekben viszi végbe. Ez azt jelenti, hogy az egyházban az egyes ember egészen sajátos, a többitől különböző hivatásának és meghatalmazásának erejében különleges és kifejezett módon azt teszi vagy szenvedi el, amit alapjában mindenkinek meg kell tennie és el kell szenvednie, és hogy az egyes ember különleges cselekvését és szenvedését mindannyian közös cselekvésükként vagy szenvedésükként ismerik el.7 Minden olyan – a poszttridenti teológia túlzásaiból, sarkításaiból, protestánsellenes polémiáiból fakadó – misztifikáló elképzelés, amely a papot egy tévesen értelmezett szentségi jelleg barokk ködébe vonja, ellentétes azzal a szándékkal, amelyet az egyházi tanítóhivatal az elmúlt évtizedek során egyértelműen és visszavonhatatlanul kinyilvánított.

A II. vatikáni zsinat papságról szóló dokumentuma az egyházi rend teológiájának alapvetését ezzel a mondattal kezdi: „Az Úr Jézus, akit «az Atya megszentelt és a világba küldött» (Jn 10,36), a Lélek kenetében, mely őt fölkente, egész titokzatos testét is részesíti: benne ugyanis a hívők valamennyien szent és királyi papsággá lesznek, Jézus Krisztus által lelki áldozatokat mutatnak be Istennek, és annak erőit hirdetik, aki a sötétségből meghívta őket csodálatos világosságára. Nincs tehát olyan tag, akinek ne volna része az egész test küldetésében, hanem mindegyiknek szentül kell tisztelnie szívében Jézust, s prófétai lelkülettel kell tanúságot tennie Jézusról” (Presbyterorum ordinis, 2). A kiindulási pont tehát a keresztségben minden hívő által elnyert általános papság. Ettől elindulva lehet helyesen megérteni a felszentelt szolgálati papság szerepét: „Ugyanaz az Úr azonban a hívők között, hogy egy testté szerveződjenek, amelyben «más a szerepe minden tagnak» (Róm 12,4) egyeseket szolgává tett, hogy a hívők közösségében felszentelésük folytán hatalmuk legyen áldozatot bemutatni és bűnöket megbocsátani, s hogy Krisztus nevében az emberek javára nyilvánosan is gyakorolják a papi hivatalt” (uo.).

Hogy ez nem csak elvont eszmefuttatás, hanem az egyházi lét valósága, az világossá válik akkor, amikor megpróbáljuk végigvezetni, milyen következményekkel jár a fenti meglátás. Elsődlegesen az lesz a folyománya, hogy az egyház közössége kerül a középpontba, s a hierarchikus alkotmánya is a közösségiség felől értelmeződik. Amikor a zsinat az egyházról mint hierarchica communióról beszél, egyértelműen állást foglal: az alany a communio, a neki alárendelt jelző pedig a hierarchica.

A papságra vonatkoztatva II. János Pál pápa nagy erővel fejti ezt ki Pastores dabo vobis kezdetű apostoli buzdításában: „Így lehet megérteni a papi identitás lényeges vonását, a «viszonyosságot»: a papság révén, mely Isten kimondhatatlan misztériumából, azaz az Atya szeretetéből, Jézus Krisztus kegyelméből és a Szentlélek egységének ajándékából fakad; a pap szentségileg kerül közösségbe a püspökkel és a többi papokkal, hogy szolgálja Isten népét, az Egyházat, és mindenkit Krisztushoz vonzzon az Úr imádsága szerint: «Szent Atyám, őrizd meg a nevedben azokat, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi ... Miként te, Atyám bennem és én tebenned, úgy legyenek ők is egyek mibennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.»” (12)

A papi létezés tehát közösségi létezés – így érthető meg identitása, és ez foglalja össze a világi hívekkel és a püspökkel való kapcsolatát is. G. Greshake joggal jegyzi meg: „Ahol nem lelki, az Úr által felhatalmazott tekintélye forog kockán, a papnak tartózkodnia kellene minden «szemben»-től [Gegenüber], és a közösség tagjaként, egy keresztényként a keresztények között kellene értelmeznie magát – a Mt 23,8 «hivatalkritikus» szöveghelye értelmében: Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. (…) Tanítónak se hívassátok magatokat, mert egy a ti tanítótok, Krisztus. Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz.”8

A püspök ebben a megközelítésben a sokféleségben megvalósuló egység szolgájaként áll előttünk, akit sajátos közösség fűz egybe a papjaival: „A papjai nélkül a püspök a szó szoros értelmében «tehetetlen», hivatala «üres», bizonyos értelemben ő maga is «semmi» (ahogy megfordítva is áll, hogy a pap a püspökhöz való rendeltsége nélkül «semmi»). Ezért nem lehet fontosabb, semmi, de semmi által hátsó helyre nem szorítható feladata a püspöknek, mint az, hogy szoros közösségben legyen a papjaival, legyen ott a számukra, vigasztalja, bátorítsa, segítse őket. És ez ne csak egy lélekben jóindulatú, ám valójában következmények nélküli szándék legyen, hanem konkrét, megtapasztalható gyakorlat.9

Miként valósulhat meg ez a közösség? Hol van a forrása? Honnan ered ereje? Erre a kérdésre – kommentálva a Presbyterorum ordinis kezdetű zsinati dokumentum általunk is idézett részletét – XVI. Benedek pápa így felelt 2009. augusztus 5-én, a Vianney Szent János személyének szentelt katekézisében:

A tanítás, amit Ars szent életű plébánosa ennek kapcsán továbbra is közvetít felénk, nem más, mint az, hogy a lelkipásztori elkötelezettség alapjainál a pap és Krisztus bensőséges személyes kapcsolatának kell állnia, amelyet ápolni és növelni kell nap mint nap. A pap csak akkor taníthat másokat erre az egységre, erre az isteni Mesterrel való bensőséges barátságra, hogyha szerelmes Krisztusba. Csak így lesz képes megérinteni az emberek szívét és megnyitni őket az Úr irgalmas szeretete előtt. Következésképpen csak így sugározhat lelkesedést és lelki vitalitást azok felé a közösségek felé, amelyeket az Úr rábíz.

 

1 Rahner, K., Gebete des Lebens, Freiburg i. Br. 1984, 141.

2 Lásd erről alább E. Drewermann kritikáját. (Szerk. megj.)

3 Olyan ez, mint a liturgia körül folyó viták. Történelmi, tudományos és teológiai érvek ütköznek egymásnak, ám nem sokan merik kimondani, hogy a liturgikus harcok gyökerénél az a kérdés áll: milyen képünk van Istenről, az egyházról és benne az emberről?

4 Greshake, G., Der dreieine Gott. Eine trinitarische Theologie, Freiburg–Basel–Wien 20014, 393. – 5 Uo., 392.

6 Hemmerle, Im Austausch Gestalt gewinnen, in Miteinander Kirche sein (szerk. Müller, J.–Birkenbeil, E. J.), München 1990, 1–18, 18; idézi: Greshake, G., Der dreieine Gott, 393.

7 Greshake, G., Priester sein in dieser Zeit, 64.

8 Greshake, G., Priester sein in dieser Zeit, 343. – 9 Uo., 179k.



Teilhard de Chardin: Mise a világ felett (1923)
(Részlet a Felajánlásból)

Uram, most ismét nem az Aisne megyei erdőkben vagyok, hanem Ázsia sztyeppéin:* Itt sem találok bort és kenyeret. Oltárom sincs. Ezért a szimbólumok fölé emelkedem, a Valóság puszta fenségébe, s én, a Te papod, az egész Föld oltárán ajánlom fel Neked a Világ munkáját és verítékét.

Uram, fogadd el ezt a teljes Ostyát, melyet a vonzásodra ébredező Teremtés ajánl fel ezen az új hajnalon. Bizony tudom, hogy ez a kenyér – a mi fáradozásunk – önmagában csak vég nélküli szertebomlás. S jaj, ez a bor – fájdalmaink – egymagában még csak szétmaró ital. De biztosan tudom, mert érzem, hogy ennek az alaktalan tömegnek szíve mélyébe oltottad azt az ellenállhatatlan és megszentelő vágyat, amely mindnyájunkat – a gonoszt, meg a hívőt is – egyaránt kiáltani késztet: „Uram, tégy minket eggyé!”

Istenem, minthogy szentjeid lelki buzgósága és liliomtisztasága helyett legyőzhetetlen rokonszenvet adtál nekem mindaz iránt, ami mozdul a sötét anyagban; s mert látom, hogy gyógyíthatatlanul és sokkal inkább a Föld fia vagyok, mint az Ég gyermeke, ezért ma reggel gondolatban felmegyek a magas hegyekbe. Földanyám reményei és nyomorúságai fekszenek vállamon. S ott fent, papságom erejével, melyet – tudom – csak Néked köszönhetek, mindarra, ami az emberi Testben születni vagy elhalni készül a felvirradó nap alatt, lehívom a Tüzet.

*Teilhard 1918-ban a fronton írta A pap című elmélkedését. Most Kínában, egy expedíció alatt írta Mise a világ felett c. elmélkedését, amelyben visszautal 1918-ra. – XVI. Benedek alább idézett beszédében erre a teilhard-i látomásra utal.




Hess István

SZENT IGNÁC PAPI LELKISÉGE1

Bevezetés

    Témafelvetésünk alapja a következő kérdés: mi a szerepe a papságnak Loyolai Szent Ignác lelkiségében? Fel lehet-e fedezni szoros kapcsolatot Ignác papsága és a Jézus Társasága alapítása között, különös tekintettel az ő saját papi hivatása és az alapító karizma között?2

    A 31. és a 34. Általános Rendgyűlés közötti időszakban (1965–1995) felerősödtek azok a hangok a Társaságon belül és kívül, melyek megkérdőjelezték a papság fontosságát, alapvetőségét a jezsuita küldetésben, s ezzel óhatatlanul is árnyékba vonták Szent Ignác tudatos és szabad választását a papság mellett. Egyes szerzők odáig mentek, hogy Ignác papságát mint kényszerválasztást tüntették fel, melyet egyházi nyomásra kellett elfogadni szabad apostolkodása érdekében3. Nehézséget jelent, hogy Szent Ignác semmit sem írt közvetlenül papi hivatásáról.

    Munkánkban arra törekedtünk, hogy tisztázzunk három alapvető fogalmat az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásaira és a szakirodalomra támaszkodva. E három alapvető fogalom az „alapító karizma” (gratia vocationis), a lelkiség (spiritualitás) és a hivatás (vocatio) fogalma, összefüggésben Loyolai Szent Ignác hivatástörténetével.

    Az első fogalom, karizma (a meghívás kegyelme) más szóval különleges isteni adomány, melyet Ignác kapott a lelkek segítésére4 és a Társaság megalapítására5. A karizma kibontakozását egy sajátos lelkiség kíséri, mely Ignác esetében szerzetesi, papi és apostoli6.

    Spiritualitáson – lelkiségen élő és éltető kapcsolatot értünk a Szentháromság és a megváltott ember között. Hangsúlyoznunk kell, hogy a személy lelkisége és hivatása között lényegi kapcsolat van. Az Istennel való élő kapcsolat az Egyházban egy konkrét életformára hívja az embert7.

    A hivatást, speciálisan a papi hivatást, a XX. század elejétől a pápai megnyilatkozások Szent X. Pius pápa tanítására alapozzák8, aki bizottságot hozott létre annak tisztázására, Joseph Lahitton, francia pap könyvének a felvetésére. Lahitton atya szerint akkor beszélünk papi hivatásról, ha megvan a helyes szándék (recta intentio) és az alkalmasság (idoneitas), amely magában foglalja a szükséges képességeket, a kánoni akadályoktól való mentességet és a jelölt szabadságát9. A természetes képesség – emberi, lelki és szellemi (qualitas naturalis) –, mely isteni kegyelem (divina gratia) és a tiszta vagy helyes szándék, amellyel a jelölt válaszol Isten hívására.

    Írásunk azt vizsgálja tehát, hogy Szent Ignác életében hogyan jelenik meg a speciális karizma s egyben az isteni hívás, egy sajátos lelkiség kíséretében. Megvan-e a megfelelő kvalitás és alkalmasság, amely magába foglalva a személyi szabadságot, melyet az egyházi felsőbbség, mint a papi hivatás jelét fogad el és ad küldetést Ignácnak az Egyházban. Hogyan válik Ignác pappá és hogyan lesz papi hivatását gyakorolva egy papi kongregáció alapítója?

    Jelen írásunk meghatározó korlátja a rövidsége. A szinte kimeríthetetlen szakirodalom számtalan kérdést vet fel, melyet ez esetben nem tárgyalhatunk10.

1. Ignác, a karizmatikus (1521–1528)

1.1. Alaptapasztalat – lovagi neveltetés

    Loyolai Szent Ignác (1491–1556) megtérése pillanatában mint „úriember” az alkirály szolgálatában fontos diplomáciai, alkalomszerű katonai tisztséget tölt be. Elsődleges neveltetése a király pénzügyminiszterénél, majd az alkirály udvarában folyik, a király közelében, ahol elsajátítja a rangjának megfelelő viselkedéskultúrát, katolikus magatartást. Előélete lehetőséget teremthetne magasabb egyházi tisztség vállalására is, annál is inkább, hiszen ifjú korában felvette a tonzúrát, s így egyházi személynek is számít. Közvetlen tapasztalata van kora egyházáról – testvére plébános. Mindez csupán külső ismeret, még el kell mélyülnie az egyház belső természetének és mibenlétének tanulmányozásában.

    Kora javadalmakhoz kötött szekuláris papsága nem biztosítaná számára a „lelkek segítését” abban a formában, ahogyan ő az apostolok módjára tenni akarja.

    Más lehetőség lehetett volna a konventuális, vagy az obszerváns szerzetesség, illetve a monasztikus életforma. A helyhez kötöttség és a reform bizonytalansága miatt, illetve a hagyományos szerzetesélettel járó kötelezettségek gátolnák elképzelését. A később megvalósított jezsuita közösség életrendje és fegyelme mutatja, hogy meghívása egészen új utakat követel. Karizmájával párhuzamosan fejlődő olasz vagy spanyol mintájú „reformált” papság Ignác számára egyelőre ismeretlenek. A meglévő formák így nehézséget okoznak abban, hogy megtalálja pontos helyét az egyházban. Új kategóriát kell nyitnia, hogy Istentől jövő hívását beleilleszthesse a hagyományos egyházi életbe.

1.2. Ignác megújuló életének alapélménye

Ignác „ősegyháza”, ahogyan később nevezte a manrézai tartózkodást (1522. március 25–1523. február), életre meghatározó lelki iskolává válik számára. Itt tartózkodásának gyümölcse az évtizedekig tökéletesített Lelkigyakorlatok, kirajzolja a későbbi apostolt, a karitatív, lelkivezetői, szervezői tevékenységet folytató szentet. A manrézai tartózkodás csúcspontja a cardoneri élmény, melyre Ignác élete végéig, mint rendező elvre tekint, nem csupán lelki dolgokban, de mindennapi praktikus kérdésekben is, mint a ruhaviselet, a kórusima kérdése, vagy a novíciusok zarándoklata. Mennyivel inkább gondolhatjuk, hogy a lényeges kérdések megoldása is bennefoglaltatott ebben a 30 év múlva is legnagyobb kegyelemnek tartott megvilágosodásban. Jeronimo Nadal „bölcsen tudatlan”-nak („sapienter imprudens”) nevezi a manrézai Ignácot, aki a cardoneri megvilágosodásban meglát minden lényegeset, ami oda vezeti, hogy később is, az események sodrában megtalálja és felismerje Isten akaratát, ha akadályokba ütközik, anélkül hogy eredeti meggyőződésén változtatnia kellene, haladva egy apostoli közösség megalapítása felé.

    Manrézai tartózkodásának fontos pillanata, amikor kezébe veszi Kempis Krisztus követése című könyvecskéjét a „Gerconzitot”-t, mely lelkigyakorlatainak egyik inspirálója és útmutatója, s melyet élete végéig asztalán tart az Újszövetség mellett. Kortársai szerint e művet Ignác szinte szó szerint ismerte és idézte azzal a természetességgel, mint aki saját gondolatait mondja. A könyv negyedik fejezetének papját, Ignác megszólalásig visszatükrözi majd szentelése után.

1. 3. Találkozás az Egyházi tekintéllyel

    Az első találkozás megtérése után az egyházi tekintéllyel számára igen fájdalmas. Bár a Szentföldön maradna, ez minden vágya, de Isten akarataként fogadja, hogy a ferences elöljáró ezt nem engedélyezi számára, a pápától kapott felhatalmazásra hivatkozva. Később az egyházi hatósággal, ill. az inkvizícióval való kapcsolatát is az a magatartás jellemzi, hogy elfogadja azok tekintélyét, de kitart az általa felismert út mellett, misztikus isteni megerősítésekre hagyatkozva, addig, míg el nem fogadtatja küldetését, elfogadva az egyház természetéből fakadó lehetőségeket.

    Ignác a szentföldi kudarc után elhatározza, „egy ideig tanulni fog” a lelkek segítésére, magában hordozza a készséget, hogy akkori papsághoz való minimum-feltételeknek eleget tegyen. Ebben az időben elutasítja, hogy papi kollégiumban, egy egyházmegye klerikusaként készüljön fel apostoli életére, mert az nem tenné lehetővé számára, hogy szabadon apostolkodjon.

    Ignác nyelvezete, udvari kifejezésmódja, a teológiai tanulmányok hiánya nem teszi lehetővé, hogy az általa elképzelt apostoli utat szabatosan kifejezze, annál is inkább, hiszen új úton jár. Konfliktusai az inkvizícióval, egyházmegyei hatóságokkal, nagyrészt, ebből tényből fakadnak, valamint abból az egyszerű félreértésből, hogy bár laikusként, de különösen is a papoknak, elsődlegesen a tanult papoknak fenntartott módon apostolkodik. Ignácnak meg kell érteni, hogy az a fajta Krisztus-követés, amelyre vágyakozik, az Egyház természete szerint, Jézus rendeléséből: a papság. A megváltás gyümölcseinek, a szentségek által közölt kegyelemnek az elsődlegességét tanítja Lelkigyakorlataiban, tehát ha igazán segíteni akar, akkor azt, mint apostoli lelkületű pap teheti meg, melyre fel kell készülnie. A spanyol egyetemeken eltöltött idő, valamint az egyháztapasztalat arra készteti, hogy ne elégedjen meg a felszínes tanulmányokkal, hanem teljesebb módon keresse Isten nagyobb dicsőségét. Párizsi útjának gyökerében ez a felismerés áll. Egy idegen városban, melynek nyelvét nem beszéli, jobban a szükséges tanulmányokra figyelhet.

2. Az egyházias karizmatikus 1528–1535(7)

    Párizs számára a hely, ahol végre olyan társakra talál, akik követve az ő életmódját, teljes szívvel készülnek a papságra, ahogyan azt az 1534-es montmartre-i fogadalom visszatükrözi. Itt még nem volt szándékuk szerzetesrendet alapítani, ahogyan azt P. Laínez visszaemlékezéseiben olvassuk, de a pappá válás ténye már minden Párizsban gyűjtött társ számára elfogadott.    

2.1. Felsőfokú tanulmányok

    Mint ismert, Ignác tanulmányainak kezdetén rögtön, Alcalában Lombardust tanult, hogy mielőbb képes legyen a lelkek segítésre. Alacalában és Salamancában, az egyházi hatóság által követelt több tanulmány és a „négy éves szünet” – hogy „megkülönböztethesse a bocsánatos és halálos bűnöket” – utalás a négy éves minimális tanulmányra, mely során rendes kurzus keretében elsajátíthatók Lombardus Szentenciái, amely a papszentelés feltétele.

    A teológiai tanulmányokat meg kell előznie a filozófiai kurzus elvégzésének, így Ignác, amint Párizsban filozófiai tanulmányai megengedték, hozzálát a teológiához. Ignác filozófiai tanulmányaiban eljutott a magiszteri fokozatig, amely lényegében a doktori fokozatnak felel meg.

    A teljes teológiai bakkalaureátus négy és fél éves stúdiumot igényelt. A teológiai kar dékánja „egy és fél éves” tanulmányt igazol a Párizsból távozó „Zarándoknak”, ahogy Ignác nevezte magát önéletrajzi elbeszélésében. Ugyanakkor „egy és fél év” nem feltétlenül jelenti a tényleges időtartamot, lehet az terminus technicus is, amint Petrus Faber, aki öt évig tanult teológiát, hasonló igazolással rendelkezett.

    Ignác rendszeresen látogatta az előadásokat a dominikánusok Szent Jakab Kollégiumában, mint azt titkára, Juan de Polanco is írja később Chroniconjában. Ignác tanulmányainak iránya egyértelműnek tűnik. Szerény barcelonai kezdeteitől fogva felkészülés egy olyan típusú papságra, amely lehetővé teszi, hogy a szentségek kiszolgáltatása mellett az apostolok mintájára az igeszolgálat sokrétű feladatát is el tudják látni a világ más részein, hívők és nem hívők között, a szegény Krisztust követve.

2.2. Az első végleges társak megnyerése

    Ignácot láthatóan a Gondviselés segíti, ugyanis amikor 1529. október 1-én megkezdi filozófiai tanulmányait, két későbbi szentet kap szobatársul és tanulmányaiban segítőtársul. Petrus Faber és Francisco Xavier filozófiai tanulmányaikat már befejezték (ez utóbbi mint tanár a filozófiai karon), fogadta Ignácot, aki ténylegesen itt lesz Iñigo-ból Ignáccá. Elbeszélése szerint Párizsba tanulni jött, de hamarosan, főként a spanyolok között apostolkodni kezd, a szegényebbeknek anyagi segítséget nyújt. A vasárnapi összejövetelek a karthauzi kolostorban, a lelkigyakorlatok, teljesen hatásuk alá vonják Fabert, a társaság első papját, de a még oly ellenálló Xavért is, és még öt másik társukat, a későbbi Jézus Társasága alapító tagjait.

    Ami közös társaiban, hogy Ignác életformáját akarják felvenni a Krisztus-követésben. Elhatározásuk az volt, hogy a Szentföldre mennek, de nem volt egészen világos, hogy örökre-e vagy csak egy időre. Mivel megoszlottak e tekintetben, a kompromisszum az volt, hogyha egy évig nem tudnak elindulni, felajánlják szolgálatukat a pápának. Ebben a követésben jelen van a papság, amint azt a későbbi események és a már bevezetőben idézett vallomás is megerősítették. Ignác és a többiek – Faber kivételével – még nem papok, de nem kétséges, hogy mindannyian készülnek rá, mint jövő apostolkodásuk alapjára.

    A montremartre-i fogadalom formája igen kifejező: a pap áldozása után, az eucharisztikus Jézus előtt került sor, „super hostiam”, mely előre vetíti a fogadalmak gyakorlatát a Jézus Társaságában, mély eucharisztikus lelkületről tesz tanúságot.

2.3. Ignác papi lelkisége

    Az Egyházban a papjelölttől megkívánják, hogy élete visszatükrözze a meghívottságot, hiszen ez a szentelő püspök döntésének alapja. Ignác megtérése utáni lelkiségének vonásai ma, mint a papok és papjelöltek spiritualitásának elemei találhatóak a II. vatikáni zsinat dokumentumaiban.

    A Lelkigyakorlatok gyakorlataiból és ajánlásaiból is kiolvashatók ezek az elemek, melyeket csupán felsorolunk írásunk szűkre szabott keretei miatt: Közvetlen kapcsolat az Atyával Jézus Krisztus által a Szentlélekben. Belső személyes egység Krisztussal, mindennapi dialógus Jézussal, Jézus húsvéti misztériumának élése, szentmise és más mentális és szóbeli imák, a zsolozsma végzése, a Mária-kultusz, lelkiismeret-vizsgálat, szentséglátogatás, lelkigyakorlat, lelkivezető, együttérzés az Egyházzal és küldetésével, a pápával és a püspökökkel.

3. Karizmatikus egyházi (1537–1556)

3.1. Ignác szentelése és első szentmiséje

    Rövid otthoni látogatása után, mely során tanúságot tett apostoli elkötelezettségéről, és mint tapasztalt lelkipásztor lépett föl, Velencében várta be társait. Itt egy jótevő pap házában élt, akinek – mint sok más velenceinek is – lelkigyakorlatokat adott, valamint a jótevő pap magánkönyvtára segítségével teológiai magánstúdiumokat végzett, készült pappá szentelésére.

    Miután társai 1537 elején Párizsból megérkeztek, kórházakban szolgáltak néhány hónapig, majd Rómába a pápához mentek a zarándoklási és a szentelési engedély megszerzésére.

    Szent Ignác teljes tudatossággal és mély lelki örömmel fogadja az egyházi rend szentségét társaival együtt, 1537. június 24-én, melyet a „szegénység és az elegendő tudás titulusára” szolgáltatott ki a velencei nuncius. Minden kétséget kizár a szentelés napján írt lelkes beszámoló. Ignác egy cseppet sem érezte kényszernek a pappá válást. Ellenkezőleg, egy apostol ujjong a széles felhatalmazás felett, mellyel teljesebb módon segítheti a lelkeket.

    Az események egyértelművé teszik, hogy Ignác mindenben magára érti mindazt, amit a Lelkigyakorlatokban választásról ír. A papi életforma választásának alapkritériuma Isten akarata. Minden más motívum bűnös és kerülendő.

    Ignác, a szentföldi zarándoklat lehetőségére várva néhány hónapot pasztorációs munkával tölt. Miután a szentföldi zarándoklat meghiúsult, társaival együtt Rómába megy 1537 novemberében. Útközben egy rendkívül jelentős esemény történik, mely egybecseng Ignác elhatározásával: „Miután pappá szentelték, elhatározta, hogy egy évig nem mond misét, hanem készül és kéri Miasszonyunkat, hogy helyezze őt Fia mellé.” Róma felé tartva, Ignác társaival arra készült, hogy felajánlja magát a pápának, fogadalmuk szerint. Ignác életének ebben a szakaszában sem hiányoztak a misztikus élmények, sőt megsokszorozódtak a papságra készülve. Az Örök Város kapujánál egy La Storta nevezetű község kis kápolnájában amint „imádkozott, olyan változást érzett lelkében, és olyan világosan látta, hogy Isten, az Atya, odahelyezte őt Fia, Krisztus mellé, hogy nem mert volna kételkedni ebben, tudniillik, hogy az Atyaisten odahelyezte őt Fia mellé”. Ignác kísérői elbeszélése alapján ismerjük a lelki látomásban elhangzó jézusi mondatot: „Rómában kegyes leszek hozzátok”. Az esemény feltételezhető kapcsolatban van a későbbi eseményekkel, Jézus Társasága megalapításával.

    A La Storta-i látomásnak nagy szerepe lehetett abban, hogy Ignác első szentmiséjét csak 1538 karácsonyán mutatta be. A lelki természetű indokok mellett külső nehezítő körülmények is felléptek. Ignác, aki számára rendkívül fontos volt a belső meglátás objektív megerősítése, várakozásra kényszerült. A római környezet jól fogadta a reformált papok prédikációit, szentségkiszolgáltatását, katekéziseit, munkáját a kórházakban. Néhány bizonytalan hitű vagy személyiségű szerzetes irigységből kezdett hamis híreket terjeszteni a papi csoportról. S miután egy kemény és hosszan tartó támadást példás papi munkájukkal sikerült kivédeni, számos barátjuk tanúságtételével kellemetlen és alattomos támadásokat sikerült elhárítaniuk.

    Miután megszületett a felmentő ítélet, az egyházi elismerés, az objektív megerősítés, Ignác bemutatta első szentmiséjét, Jézus jászlának Maria Maggiore-i ereklyéjénél. A megtestesülés kézzel fogható jele vonzza Ignácot; a második isteni Személy megtestesülése, az örök főpap áldozata, melybe most Ignác bekapcsolódik, immáron papként. Az első szentmise és a Társaság megalapítása között szoros lelki összefüggés van, hiszen Ignácot és társait később, éppen a Krisztussal való egyesülés indítja arra, hogy a közösség megalapítása mellett döntsenek. Ignác, miután első szentmiséjét bemutatta, ha egészsége engedte, naponta misézett, mely lelki élete, kormányzása, megkülönböztetései alapját képezte.

3. 2. A Társaság megalapítása papi mentalitással

    Amikor Ignác társaival Rómába indult, szerzetesrend alapításáról még nincs szó. Az események sodrában azonban olyan helyzetbe kerülnek, ahol felmerül a kérdés, ha nem alapítanak szerzetesi közösséget, szétszóródnak. De akkor mi lesz az eredeti vágyukkal, amit már Párizsban megfogalmaztak? Az első társak 1539 tavaszán nagy „megkülönböztetésre” jönnek össze, melyben azt keresik, hogy mi Isten akarata ebben az új helyzetben. A három hónapos megkülönbözetés összefoglaló dokumentuma a „holocaustum”, „teljesen elégő áldozat” kifejezést használja, mint a legigazabb motiváció a nehezebb és teljesebb életforma választására, egy új szerzetesrend megalapítása.

    A „teljesen elégő áldozat” kifejezés kinyilvánítja a párhuzamot Ignác lelkisége és a Zsidókhoz írt levélben olvasható krisztusi lelkület között (Zsid 10,6–7). Az örök Atya Fia, mint az újszövetség főpapja, egészen elégő áldozattá válik az Atya iránti engedelmességből és az emberek iránti szeretetéből. A „holocaustum” kifejezés később is visszacseng Ignác leveleiből, amikor az engedelmességről, mint „holocaustum”-ról, „egészen elégő áldozatról” ír, Jézus Társasága általános elöljárójaként.

    A „holocaustum” kifejezést már ott találjuk a párizsi fogadalomról szóló beszámolóban és később a Rendalkotmányban közölt első fogadalom szövegében is. A szóhasználat és a mögötte található mentalitás artikulált forrása, véleményünk szerint, Krisztus követése, Ignác élete végéig napi használatban lévő lelki könyve. Kempis művének 4. fejezetében az egyetlen helyes papi magatartásról – „holocaustumról” – ír a szentmiseáldozat és a szentáldozás vonatkozásában. Az ebben a szellemben megfogalmazott alapító okiratot, III. Pál pápa, 1540. szeptember 27-én hagyja jóvá.

Befejezés

    A rövid tanulmány végén örömmel állapíthatjuk meg, hogy a bevezetőben feltett kérdéseinkre választ kaphattunk. Loyolai Ignác életét megvizsgálva a források és a szakirodalom fényében nyugodtan állíthatjuk, hogy rendelkezett a papi hivatáshoz szükséges természetes képességekkel és alkalmassággal. Életviteléből világosan kiolvasható annak egyre tudatosabb elfogadása. A Szentföldről visszaérkezve, lépéseket tesz a pappá válás érdekében, hiszen egyre inkább rádöbben, hogy Istennek tulajdonított meghívását leginkább mint pap tudja betölteni a lelkek segítésére.

    Elmélyülése és növekedése hivatásában, melyben nagy szerepet játszanak a külső körülmények, és a misztikus kegyelmek reflektív vizsgálata, a külső szemlélő számára, karakteres papi spiritualitásban nyilvánul meg.

    Társai felismerik Ignácban Isten különleges meghívását (alapító karizma), melyet a maguk számára is elfogadnak.

    A papság gyakorlása a sajátos meghívás (karizma) szerint arra vezeti Ignácot és társait, hogy kifejezzék közösségalapító vágyukat, melyet a Szentszék elismer és jóváhagy mint új szerzetesrendet, a Jézus Társaságát.

1 Dolgozatom eredeti címe Spiritualità sacerdotale di Sant’Ignazio di Loyola nella grazia della vocazione della Compagnia di Gesù (PUG 2006) – Szent Ignác papi lelkisége Jézus Társasága meghívásának kegyelmében (Gregoriana 2006.)

2 Alapító karizmának nevezzük azt az isteni ajándékot és küldetést, amelyet egy szerzetesrend alapítója jelenít meg, és amelyet a csatlakozók elfogadnak és a Szentszék jóváhagy. A karizma pontos megfogalmazása megtalálható a Mutuae Relationes, Notae directivae pro mutuis relationibus inter episcopos et religiosos in Ecclesia” AAS 70(1978); Magyarul: Mutuae Relationes, Budapest 1995, p. 18.

3 Luis de DÍEGO, La opción sacerdotal de Ignacio de Loyola y sus compañeros (1515–1540), CIS -UCAB, Roma 1975. Ez a vélemény tükröződik néhány kutatáson alapuló műben is, pl. John W. O’MALLEY, The First Jesuits, Harvard University Press Cambridge, Massachusetts, London, England 1993.

4 „ayudar a las ánimas” v. „ayudar las animas”, Autobiografia (Aut.). 45. „Segíteni lelkeket”. Jeronimo Nadal (1507–1580), a rendfőnök Ignác egyik legfontosabb munkatársa ír részletesen a karizma kérdéséről, WITWER, Anton Lorenz, Die Gnade der Berufung zur Gesellschaft Jesu in den Schriften von Hieronymus Nadal, SJ, PUG, Roma 1996.

5 A karizma pontos megfogalmazása megtalálható a Mutuae Relationes, Notae directivae pro mutuis relationibus inter episcopos et religiosos in Ecclesia” AAS 70(1978), Magyarul: Mutuae Relationes, p. 18, Budapest 1995.

6 „Normae Complementariae Constitutionum Societatis Iesu”, Sectio I: De hisce „Normis Complementariis Constitutionum Societatis Iesu”, ut expressione ipsius indolis et charismatis, in ARSI, 21(1994–95) 997–998.

7 „Dei verbum”, 21, „Constitutio dogmatica de divina Revelatione”, in ASS, 58(1966) 827–828. H. U. von BALTHASAR, Sponsa Verbi, Johannes Verlag, Einsiedeln 1961, p. 11.; M. DUPUY, « Spiritualité », in Dictionnaire de Spiritualité, 14, p. 1169. „Lumen gentium”, 13, “Constitutio dogmatica de Ecclesia”, in AAS, 57(1965) 18;14–15; 41, in AAS, 57(1965) 45.

8 Csak néhány hivatkozás: XII. Pius, Mystici Corporis, AAS 35(1943) 218; Presbyterorum ordinis, 11; II János Pál, Pastores dabo vobis, 11, 22.

9 J. LAHITTON, La vocation sacerdotale, Paris 1909, p. 445. A püspök a szükséges feltételek megléte esetén is szabadon dönt, vö. AAS 4(1912) 485.

10 Az eredeti dolgozat csaknem háromszáz oldal, több száz jegyzettel és idézettel, megfelelő bibliográfiával. Az alábbiakban a kutatás dinamikáját és fontosabb megállapításait ismertethetjük csupán.

A szerk. megjegyzése: A Szerző beleegyezésével elhagytuk a négy oldalt kitevő jegyzetek további hivatkozásait. A teljes jegyzet-apparátus honlapunkon olvasható.



Lázár Kovács Ákos

KULTIKUS FUNKCIÓ, HIRDETÉS, UNIVERZALITÁS

Adalékok a küldetés posztmodern fogalmához

A papság lényegének meghatározására törekedve (és papságnak itt természetesen az önálló szentség révén megvalósuló katolikus papságot nevezzük) először is a papság kérdésének a természetén ajánlatos röviden elgondolkodnunk. A kérdés ugyanis szoros összefüggésben van azzal az általános jelenséggel, amelyet némi leegyszerűsítéssel az identitás problémájának nevezhetünk. Az identitás-fogalom, az önazonosság esetünkben nem valamiféle külső szempontot, hanem belsőleg kimunkált, elsajátított és gyakorolt képességet jelent, illetve ennek kívánalmát. Az identitás lényegi eleme Istenhez-rendeltségünk, istenképiségünk antropológiai és ontológiai felismerése, belátása. A papi munka, sors, hivatás (mint értelmiségi tevékenység) vizsgálata eminens módon érinti az értelmiségi viszonyokra vonatkozó szociológiai, teológiai reflexióink egészét. Ezektől most mégis eltekintünk1 és inkább általános megfontolásokra teszünk kísérletet, nem is szigorúan tudományos, hanem inkább kísérletező módon.

Mióta az európai vallásháborúk és a felvilágosodás következtében az európai társadalmi berendezkedésen belül megrendült a kereszténység mindaddig nagyjából magától értetődőnek számító státusza, és a keresztény vallás nem funkcionálhatott tovább a társadalmi együttélés és az egyéni élet egységét szavatolni képes alapként, a kereszténység általános társadalmi identitáskrízise a konkrét keresztény mozzanatokat is utolérte. Ez a kijelentés akkor is érvényes, ha erre igen sok egyháziasan szocializálódott klerikus és laikus a mai napi csak legyint. A (tőlük, tőlünk függetlenül lezajlott) folyamat akkor érte el a tetőpontját, amikor a történeti kutatások és az önmagát szigorúan történetinek tekintő teológiai módszer nyomán a kereszténység lényegének, magának a kereszténységnek, azaz Jézus Krisztus személyének az identitása is megkérdőjeleződött, amikor a történeti Jézus-kutatás hatására egészen újfajta erőfeszítéseket kellett tenni Jézus személyes identitásának meghatározására. Mivel a kereszténység maga Jézus Krisztus, a szociális horizontú, a felszabadítást hangsúlyozó, a szótériológiai, a morális, a kozmológiai, az esztétikai és az evolucionista jezuológiák tükrében a kereszténység is rendszeresen új és új arcát mutatta a teológiai reflexió síkján. A teológiai reflexiót természetesen nem önmagába fordulva végezték a szakértők, hanem olyan komplex nyilvánosságterekben, ahol a művészet, a tudomány, a bölcselet, a kultúra összes többi eleme is aktívan jelen volt, és így a különböző műfajú, szintű, önmagukat is másként definiáló és megítélő reflexiók folyamatosan át- és átszőtték egymást, olyannyira, hogy a kijelentések metszeteiben újabb és újabb jelentésösszefüggések keletkeztek. Ezek a metszetek azóta is valamiféle holisztikus egybelátásra, sajátos értelmezői szinopszisra várnak, egyre kevesebb reménnyel aziránt, hogy igazán jól is értsük őket. A mindentudás igényéről lemondva mégsem tágíthatunk attól a belső igénytől, hogy fogalmi erőfeszítéseket tegyünk a komplex jelenségek árnyalt leírására, elemzésére és értelmezésére.

A kereszténység lényegére vonatkozó önazonossági kérdéseknek az elmúlt évtizedekben (a szűkebben vett és a még talán követhető dogmatikai reflexió körén túl) elsősorban a keresztény életállapotok területén figyelhetők meg leképződései. Az általában a keresztény egzisztencia, az evangéliumi tanácsok szerint a világban élt élet, a papság, a szerzetesség és a házasság lényegi sajátosságainak kérdése olyan mértékben problematizálódott, hogy a szüntelen identitáskeresés valóban már „klinikai tünetnek” (Hans Urs von Balthasar) tekinthető. Komoly aggodalomra adhat okot, hogy a jelek szerint (mi magunk) a keresztények tekintélyes hányada, talán döntő többsége még csak eljutni próbál saját kilétének megállapításához, ahelyett hogy kereszténységének erejéből szabad, kezdeményező, önzetlen, nagylelkű, szenvedésre és örömre kész cselekvéseket végezne az egyházon belül. Az egyháziasság a liberális teológiakritika eredményeképpen is problematizálódott. Ennek (is) következtében, hogy vállalnánk a valahová tartozás látszólagos szűkösségeit, a sehová sem tartozás valóságos tereibe menekülünk, ahol aztán koordináták nélküli zuhanásba kezdünk. „Papok, szerzetesek és világi intézmények egyre önértelmezésükért küzdenek. De hát hogyan tudnának bárkit is meggyőzni azok, akik önmagukkal sincsenek tisztában? Volt-e apostol, aki saját önértelmezéséért küzdött volna? Ez csak időpazarlás, és ha valamit, ahogy én látom, ezt tekinthetjük elzárkózásnak a világ elől.”2 Hozzátehetnénk: a „való világ” elől.

Még radikálisabban: a külső szemlélőben könnyen a neurózis gyanúját keltő identitáskeresésnek ugyanúgy jele az egyházi képzésben és az individuális lelki vezetésben egyaránt egyre nagyobb teret nyerő pszichológiai tájékozódás (az úgynevezett mentálhigiénés, vagyis elmeegészségi tanfolyamok klerikusok közötti népszerűsége egyáltalán nem megnyugtató), mint a keresztény életállapotokkal foglalkozó (köldöknéző) könyvek egyre duzzadó tömege. A (pszichikailag, kulturálisan, egzisztenciálisan is primer, elsődleges /és nem másodlagos, szekunder/ – vallásában is) kezdeményező, önzetlen és szabad keresztény cselekvésnek talán más talajon kellene mozognia – „a szenteknek nincs idejük arra, hogy identitásukról töprengjenek”.3

A papság kérdését is valószínűleg inkább akkor közelítjük meg helyesen, ha előbb magáról a kereszténységről, vagyis Jézus Krisztusról igyekszünk (a feladat lehetetlensége ellenére is) pontos és árnyalt képet alkotni. Ha elsősorban és lényegileg Jézus Krisztus, az ő személye és cselekvése foglalkoztatna bennünket, a kereszténység konkrét mozzanatairól szinte közvetlen természetességgel tudnánk összetett és perspektivikus (Jézus személyéhez kapcsolódó) fogalmat alkotni. A probléma pontosan az, hogy sokszor Jézus Krisztust ismertnek és személyét „elintézettnek” tekintve vetjük bele magunkat a papság, a házasság vagy a szerzetesség lényegének boncolgatásába. Ezek az „eb ura fakó” csapkodások épp bizonytalan indítékaik miatt válnak olyannyira egyoldalúakká és türelmetlenekké. Ha meghagynánk Jézust annak, akinek mondja magát, és akinek a keresztények kétezer év óta újra és újra megtapasztalják, akkor talán nem lenne szükségünk elkapkodott definíciókra, „lezárt jövőtervekre” és „lebetonozott, távlattalan egekre”. (Metz)

    De hogy ne térjünk ki (az akadékoskodás látszatával) a konkrétan a papságot érintő kérdés vizsgálata elől, egészen röviden kíséreljünk meg néhány szót leírni arról, hogy mit jelent a papi egzisztentia, vagyis a papság egzisztenciát megalapozó és egzisztenciát formáló ereje. Mielőtt ugyanis a papok egyházi és társadalmi helyzetéről, napjainkban lehetséges és kívánatos lelkipásztori stratégiáiról, a papi életforma esetleges változásairól (kisebb-nagyobb papi közösségek stb.), a papság és az aszketizmus (a cölibátus) összefüggésének sokak szemében egyre inkább megkérdőjeleződő szükségszerűségéről, a papi szegénység Európában tagadhatatlan kivitelezhetetlenségéből adódó problémákról, a plébániákra alapuló egyházszerkezet esetleges módosulásaival együtt járó nehézségekről, az egyre üresebb templomok elképzelhető jövőbeli (egyházi és szekuláris) funkcióiról, az Afrikából és Ázsiából érkező európai papi utánpótláshoz kapcsolódó kulturális feszültségekről, a nők pappá szentelésének dogmatikai és társadalmi akadályairól és hasonlókról értekeznénk, érdemes megvilágítanunk magát az (egyetemes papságtól eltérően a keresztségtől különböző szentség révén létrejövő) papi egzisztenciát. Mindezt nem annyira a papi identitás problémáját előtérbe helyezve, hanem a pappá szentelt keresztény férfi egzisztenciális alaphelyzetét megközelíteni igyekezve. Ehhez csupán egyetlen szempontot veszünk számba, azt is röviden.

    Nem biztos, hogy a papi egzisztencia alaphelyzetét a pap kultikus funkciója (az egyszeri, történelmi jézusi áldozat kultikus megjelenítése) felől tudjuk megközelíteni a legpontosabban. A jézusi áldozat egzisztenciális elfogadása, a jézusi áldozat személyes elsajátítása és a Jézus áldozatába való életszerű (vagyis az egész életet átható és formáló) beépülés minden keresztény ember életének első és alapvető mozzanata, s ami ehhez képest új a felszentelt pap esetében (a kultikus hatalom), annak – Karl Rahner egyik figyelemre méltó korai tanulmánya szerint – „nincs közvetlen egzisztenciamegalapozó funkciója”. Elsősorban azért nincs, mert „a kultikus hatalom gyakorlása szigorú értelemben teljességgel független a szóban forgó hatalmak birtokosának emberi és egzisztenciális teljesítményétől”.4 Ez még akkor is így van, ha kívánatos, hogy a kultikus hatalom gyakorlása ne szakadjon el az áldozattal kapcsolatos egzisztenciális viszonyulástól – bár ebben az esetben a pap „csupán” pontosan azt az egzisztenciális viszonyulást teszi magáévá, amely az egyetemes papságban, vagyis az általános keresztény életben is megvan, vagy meg kellene, hogy legyen.

    Ezzel szemben Rahner a papság másik alapelemének, az apostoli, „prófétai”, az isteni igével összefüggő mozzanatának tulajdonít egzisztenciamegalapozó (mint abszolút hivatali) funkciót, egyrészt arra hivatkozva, hogy a prófétai küldetés a pap teljes egzisztenciáját igénybe veszi, másrészt igazolva, hogy ezt egészen új módon teszi. Ami az előbbit illeti: az evangélium hirdetése nem csupán megköveteli az arra küldetésben részesülő ember személyes elköteleződését, de személyét önmaga belső elemévé is teszi, a jézusi üzenet hirdetése ugyanis lényegileg az igehirdető „személyes, egzisztenciális elköteleződésétől függ”.5 Ez azért van így, (igazolódik) mert az igehirdetéshez szükséges karizma, a Szentlélek karizmája megszenteli magát az igehirdetőt, más szóval „igehirdetés csak akkor lehetséges, ha alapvetően igazolódik, hogy a hirdetett kegyelem megvan magában az igehirdetőben”.6 (Jóllehet a személyes elsajátítás nélkül hirdetett üzenet tételei természetesen ettől függetlenül már önmagukban helytállóak; csak éppen kikerülnek abból a tartományból, /személyes Isten, személyes ember, a Lélek működése, stb./ ahol a helyük lenne). Az imént mondottakat árnyalva és kiegészítve: a papi hivatal formájában, az apostoli szukcesszió révén elnyert küldetésében beszélve, azzal szólva a pap nem önmagában véve a saját kereszténységéről tesz tanúságot (bár lényegileg azon keresztül szól), hanem magát Krisztus igéjét hirdeti. Ezt pedig azért is teszi új (váratlan és folytonos megújulást elősegítő) módon, mert nem ott tesz tanúságot (a saját kereszténysége helyett) magáról Krisztusról, ahol életének körülményei folytán ez szükségessé válik (ez a laikusok helyzetére jellemző), hanem ott, ahová küldetést kap. Ez a küldetés, küldés az egyház szolgálata által a jézusi küldetésbe, küldésbe „állítja bele”, „célozza rá” a küldött személyének középpontját. Az egyházi tevékenységekben, és nem csak a szerzeteseknél, a „köztes csoportok”7 különböző módon kapcsolódhatnak a lényegi egészhez. Az ezek által végzett munkákban az „általános és a speciális feladatok”8 nem különíthetőek el egymástól, így a papság tevékenységének jelentős része ebben a kevert nyilvánosság- és cselekvéstérben folyik. Mégis, odaküldöttsége, elküldöttsége és az ezzel való egyéni azonosulása révén válhat olyanná, azzá, aki őt küldte, és aki gondoskodik a vele azonosulókról.

„A keresztény Nyugaton az értelmiségi osztályt elsőként a papság képviselte, és ez a tény még mindig hatással van a mai értelmiségiek magatartására – nem utolsósorban azokéra is, akik minden vallástól függetlennek tartják magukat. A politikai eljárásokra irányuló mai kritikákban még mindig megtalálható az az elgondolás, hogy értelmiségiek feladata az, hogy a társadalom lelkiismeretét képviseljék. Az európai papság a »világot« magasabb rendű szellemi értékek alapján kritizálta.”9 Az ilyesféle megfogalmazások, habár nem teológiai „számítógépnyelvet” használnak, mégis számot vetnek azzal az igénnyel, amellyel minden odaküldött belebocsátkozik a hétköznapok kis és nagy csatáiba. A „társadalom lelkiismeretének képviselete”, a világot „magasabb rendű szellemi értékek alapján” kritizáló értelmiségi feladatok csak következményei annak a belső elköteleződésnek, amelynek alapja a küldés, a küldetés mozzanata. Ez a küldetés univerzális, vagyis mindenre és mindenkire kiterjedő. Égen, földön és föld alatt személyválogatás nélkül kell tanúságot tennie igehirdetésében és kultikus funkciójában arról a valóságról, aki minden értelmet meghalad, és akinek képére és hasonlóságára van itt. Ez az egyszerű érvényesség és hatóerő minden bonyolult összefüggésnél általánosabb és hatékonyabb.

Úgy kellene tehát élnie, beszélnie, és úgy kellene meghalnia, elhallgatnia, ahogy Mestere azt előképezte. A vonatkozó elv és a gyakorlat univerzális, egyetemes, általános. A Krisztus-követés nem exkluzív feladat, hanem univerzális embersors: „ennek az univerzalizmusnak a megmentésétől függ – túlságosan is –, lesz-e jövője emberi világunknak…”10 A pap tehát ennek az univerzalizmusnak a küldöttje és a hirdetője. Személye továbbra is kihívás és meghívás.

1 Bővebben: Lázár Kovács Ákos: Önfeladás és megmaradás. Vallásos értelmiség Magyarországon 1948–1991 között. Osiris, Budapest, 2006. 71–82; 112–122.

2 H. U. v. Balthasar: Számvetés. Sík Sándor Kiadó, Budapest, 2005, 118.

3 H. U. v. Balthasar: Der antirömische Affekt. Wie läßt sich das Papsttum in der Gesamtkirche integrieren? Johannes Verlag Einsiedeln, Trier, 19892, 40.

4 K. Rahner: Priesterliche Existenz. In uő: Schriften zur Theologie. III. kötet. Benziger, Einsiedeln–Zürich–Köln, 19646, 285–312., 305.

5 Uo. 307.

6 Uo. 308.

7 K. Rahner: Das Verhältnis von personaler und gemeinschaftlicher Spiritualität und Arbeit in den Orden. In uő: Schriften zur Theologie. X. kötet, 467–490.

8 K. Rahner: Zur Situation des katholischen Intellektuellen. In uő: Schriften zur Theologie. VII. kötet, 368–385.

9 S. M. Lipset – A. Basu: The Roles of the Intellectual and Political Roles. In A. Gella (Hg.): The Intelligentsia and Intellectuals. Theory, Method and Case Study. London–Beverly Hills, 1976. 121.

10 J. B. Metz: Az új politikai teológia alapkérdései. L’Harmattan, Budapest, 2004. 147–157. 148.




VIRTUÁLIS KEREKASZTAL


PAPOK ÉS VILÁGIAK
AZ EGYHÁZ SZOLGÁLATÁBAN

Vélemények

Szabó Ferenc

A Klerikusokról

A pápa által meghirdetett Papság Éve alkalmat ad arra, hogy a Távlatok őszi száma a papi szolgálat és élet különféle szempontjaival foglalkozzék. A június 26-i szerkesztőségi megbeszélésen számos javaslat, ötlet hangzott el. Ezeket is figyelembe véve most újra megfogalmazok néhány kérdést, illetve szempontot, amelyek megkönnyíthetik a hozzászólást akár elvi (egyháztani), akár gyakorlati (lelkipásztori) oldalról közelítitek meg a problémát. A szerkesztőbizottság tagjain kívül ezt a bevezetőt megküldjük néhány ismerős papnak és világinak is. Elsősorban személyes tapasztalataitokra vagyunk kíváncsiak: a helyzetfelmérés mellé aztán lehet elvi javaslatokat, megoldási ötleteket is fűzni.

Gondolatébresztőül ideírok néhány kritikát Eugen Drewermann exegéta-terapeuta pap Klerikusok c. kétkötetes könyvéből, amely magyarul is olvasható. (Klerikusok I-II. köt. Ré Kiadó 1992 és 1994.)

Az 1989/90-es évek körül meglehetősen heves vitát váltott ki Eugen Drewermann német teológus-exegéta könyve a „klerikusokról”*. Már előtte szentírás- és hitértelmezései, a mélypszichológia és a teológia viszonyáról vallott nézetei miatt összeütközésbe került a hierarchiával. Degenhardt paderborni érsek – hosszú vita és levélváltás után – 1991-ben megvonta a teológiaprofesszortól a tanítási megbízatást, és eltiltotta a prédikálástól (A „Drewermann-ügyről” lásd Távlatok, 1992/2, 236–242.). Egyoldalúságai és teológiai elhajlásai ellenére Drewermann könyvének vannak hasznos ötletei a papképzés és a lelki vezetés, valamint a lelkipásztorkodás számára.

Drewermann központi gondolata a papokról (és apácákról) írt könyvében a következő: az a mód, ahogyan az egyházban megélik az evangéliumi tanácsokat, nem felel meg sem az egészséges pszichológia, sem az evangéliumi üzenet kritériumainak, hanem az intézmény követelményeinek. Az olasz fordítás címe jól jelzi a pszichoterapeuta pap álláspontjának egyoldalúságát „Klerikusok” helyett: „Isten funkcionáriusai”. (A könyv alcíme a magyar fordításban: „Egy eszmény lélekrajza”.) A szerző szerint a világi és szerzetes papok, valamint a nővérek nem lelki mesterek, vezetők, hanem meghatározott kritériumok szerint az intézménynek megfelelő funkcionáriusoknak nevelik őket. Az intézmény garantálja a biztos és tiszteletnek örvendő egzisztenciát, de szorongást okoz, és gátolja a személyes kibontakozást: az igazi emberi létezés feláldozását követeli.

Drewermann pszichológiai és egzisztenciális összefüggésben elemzi az egyházi hivatásokat és e sajátos antropológiát, valamint eltorzult megváltástanára alapozza elhamarkodott általánosításait. Pl. az irgalmas és szerető Isten képe helyett a szigorúan büntető és áldozatokat követelő Isten képét véli felfedezni a klerikusok többségében. Tagadhatatlan, hogy ez az istenkép is létezett és létezik, főleg az idősebb papnemzedéknél. Tehát Drewermann kritikájának van tapasztalati alapja. De a torzulásokat nem lehet általánosítani. Jellemző, hogy a szerző gyakran olyan ateista képrombolók kritikáira hivatkozik, mint Freud és Nietzsche, akiknek ideológiája befolyásolja ítéleteit a klerikuslét diagnózisában és az evangéliumi tanácsok újraértékelésében. Helyes az, hogy igyekszik elkerülni a természet és természetfeletti „kétemeletes” felfogását, amelyet a hagyományos elv is kizár: gratia non destruit naturam, sed perficit eam (a kegyelem nem rombolja le a természetet, hanem tökéletessé teszi azt). De amikor az ember önmegvalósítását, kiteljesedését hangsúlyozza, egy bizonyos naturalizmusba téved. „A klerikális isteni kegyelem nimbuszát legegyszerűbben úgy lehet megszüntetni, hogy megmutatjuk, milyen nagyon is ’földi’ elfojtásokból és áthárításokból áll össze a klerikuslét bizonyos mértékig földöntúli magasztosságának a képe.” (I, 24)

Drewermann elébe helyezi a spontaneitást az igazi szabadságnak, az álmot a valóságnak, az érzelmeket az észnek, az egyéni szempontokat a közösségi szellemnek, így az Én nem tud kilépni önelégültségéből, magányából. Antropológiája nem ismeri a (bűntől) sebzett emberi természetet. Az ember eredendően jó, és megvalósíthatja önmagát, ha mer önmaga lenni, ha nem hagyja magát megbénítani a szorongás által a vágy erőszakos hevességével szemben, ha nem keres biztonságot a társas élet maskaráiban és a ráerőltetett konvenciókban, szabályokban, normákban, hanem megtalálja az utat a természetes és eredendő értékek és örömök felé. A félelmetes Isten fényében az egzisztenciális szorongás a klerikus számára az önmagával és másokkal szembeni agresszivitás forrása lesz, rettegés a törvény áthágása miatt, amelyet pedig Isten az ember boldogságáért adott. Ezzel szemben az igazi hit száműzi a szorongást, megnyitja az embert Isten ajándékának, bármi legyen is a civil vagy vallási társadalom ítélete. Az igaz Isten az ember szívéhez szól az álmokban és mítoszokban, kiküszöböli a félelemből származó konfliktusokat, és jelzi a paradicsomba való visszatérés útját.


Gyorgyovich Miklós

Szolgálati és általános papság

Hivatás

Alighanem sok fiatalember fejében megfordul, mi lenne, ha pap lenne. Magam is el-elmerengtem rajta középiskolás koromban, annál is inkább, mert a piaristákhoz jártam. Osztálytársaim közül négyen lettek papok. Egyikük még gimnazista koromban buzdított:

– Gyere kispapnak.

– Nem megyek – válaszoltam neki –, meg akarok nősülni.

Ha megtehettem volna mindkettőt ...?!

Megértem én a papi nőtlenséget, és el is fogadom. Hiszen az Úr így fogalmazott: „Van, aki a mennyek országáért önként lemond róla (mármint a házasságról)”, majd hozzáteszi: „aki föl tudja fogni, fogja föl!” (Mt 19,12) Nem mindig, és nem mindenkinek könnyű ezt felfogni. Különösen is nem az korunkban az igen erős ellenpropaganda következtében. A csapból is a szerelem szabadossága folyik, a tévécsatornákból pedig kiváltképpen. Ide az kívánkozik, hogy a tömegtájékoztatás zajában egyre nehezebb meghallani az Isten hívószavát, és emiatt elkallódhatnak az Isten által a papságra elgondolt emberek. Ha viszont valaki világosan hallja a hívást, jó, ha elég bátor és/vagy megvilágosodott ahhoz, hogy habozás nélkül igent mondjon az őt hívó Istennek. Ez a hívás is egyénenként más intenzitású lehet, a felismerése azonban nem könnyű az említett zaj miatt.

Alma vagy körte

Egyik barátomtól ismételten hallottam, hogy a papság szentsége magasztosabb, mint a világi hivatás. Én nem így gondolom. A pap is eszményt követ, a világi is. Mindegyik a maga ideájának kell, hogy megfeleljen. Ez nagyon nehéz, nagyon szép és állandó éberséget kívánó feladat. Különben zagyvasággá lesz, és az eszményéhez hűtlen ember lehet bármilyen tehetséges, legfeljebb „legszebb nyúl lesz a halpiacon”. Vagy sokkal szebben kifejezve a lényeget: „Aki az eke szarvára tette a kezét, ne nézzen hátra”. Bizony ne nézzen, mert hátranézés közben jönnek a kísértések. Az eszményt ímmel-ámmal követő meg úgy járhat, mint Lót felesége. Vagy legalábbis két szék között a pad alá eshet.

„A közgazdászok mind egyformák. Az egyik ilyen, a másik olyan” – tartja egy szellemes mondás. Áll ez a világiakra és a papokra is. Mind egyformák! Az egyik ilyen, a másik olyan (Mind egyformák, amennyiben mind – egyformán – meg vannak keresztelve), ráadásul mindegyikük az általános vagy másképpen az úgynevezett „királyi papság” részese is. A szolgálati papok pedig mindnyájan a papságra meghívott és felszentelt személyek. (Ha görög katolikusok, akár nősült férfiből is lehet pap. Nem térek ki a szabályra, mely a sorrendet nem engedi megfordítva.)

Sok vagy kevés

Az egyház megalakulása után mindössze tizenkét papja volt a keresztény gyülekezetnek, s mérhetetlen nagy munka várt rájuk: hitterjesztés az egész világra vonatkozóan. Ma több pap van, ezért a feladatok megoszlanak. Egy idős pap azt mondta nekem: Budapesten elég volna hét pap is, de azoknak aztán papoknak kellene lenniük a javából. Meglehet, bár értetlenül fogadtam kijelentését, és máig is vannak kételyeim felőle.

Él az ellenvélemény is. Korábban Tomka Ferenc vetette fel: Amikor egy papot infarktus ér leterheltsége folytán, kénytelen az egészségesebbje átvállalni munkáját. A fokozott terhelés következtében azonban újabb papok betegszenek meg. Az ő munkájukat a már megfogyatkozott létszám veszi át. A megbetegedések száma pedig feltehetően tovább nő a terheléssel párhuzamosan egyre gyorsuló arányban. Mára általában több fília tartozik egy egyházközséghez (plébániához), plébánoshoz.

Párhuzamok

Graham Green ír egyik regényében az iszákos papról: emberi roncsként ábrázolja, akinek azonban a politikai nyomás következtében az értéke hallatlan mértékben megnövekszik. Messze földön ő az egyetlen, aki könnyíthet az embereken bűneik feloldozásával, ő az egyetlen, aki érvényesen misézhet. Végül őt is megölik.

Nehéz elképzelni hasonlót a házasságban élőkről, de lehetséges: Egy elképzelt természeti katasztrófa esetén mi volna, ha majdnem kipusztulnának az emberek, csak néhány képviselőjük maradna. Ezeknek, ha folytatni kívánnák a világ benépesítését, meg kellene elégedniük azokkal, akik egyáltalán életben vannak, akár emberroncsok, akár kiváló személyek.

Az eddigieket némileg összegezni lehet azzal, hogy mindig a létező emberek, embercsoportok alkotnak klérust, alkotnak családokat, alkotnak világi hívőket.

Ideális pap?

Megint humorhoz folyamodom első megközelítésben: Az igazi férfi nem dohányzik, nem iszik, nem kártyázik, nem jár lóversenyre és ... és nem létezik.

Ahogy ideális pap se sűrűn. Az igaz pap ugyanis Krisztus hasonmása. Mesterből pedig csak egy van. A Főpap. Az irgalmas és alázatos szívű. A lábmosó Mester. Aki paradox dolgokat művel, tanít, képvisel és él meg. Akinek a hatalma a szeretet hatalma, és amit mond, azt teszi és éli. Bűntelen, alázatos, szent, engedelmes, magát kiüresítő személy, a szeretet teljességének megvalósítója. Semmit sem birtokol, ezért minden az övé. „Ha nekem nem hisztek, legalább a tetteimnek higgyetek” – mondja a kételkedőknek. A pap az ő képviselője. Nem adminisztrátor, nem nagyhírű szónok, nem keresi a magáét, nem látszani, hanem tükrözni akar. Nincs felhatalmazásom és erkölcsi alapom se ahhoz, hogy bárkinek, pl. a papoknak a lelkiismeretét vizsgáljam. Azt azonban látni kell, hogy a pap (legalábbis a keresztény pap) Krisztus követe, képviselője, megjelenítője (ő konszekrálja a kenyeret, részesül az oldás-kötés hatalmából), aki Jézusnak a modellje, aki elénk éli a Krisztus-követést. Ha jó pap, szorosan jár a Mester nyomában. Úton lévő ember magasztos hivatással.

Sokan egyáltalán nem hisznek a Mária-jelenésekben. Ez kinek-kinek szíve joga. Ám az egyik helyen egy alkalommal többek között az hangzott el a jelenések asszonya ajkáról: a jelenésnél fontosabb a szentmise, mert ott Krisztus van. És ott hangzott el az is, hogy az én áldásomnál nagyobb, több a felszentelt pap áldása! Érezzük e kijelentések rendkívüli és megdöbbentő voltát, súlyát. Merthogy csakugyan súlyos következményei vannak. A pap méltósága az egekbe szökik, de szolgálatának méltósága az alázatban rejlik, és köze nincs a hatalomhoz, legalábbis ahhoz, amit közönségesen a világ használni szokott. Össze merjük-e mérni a valóságot az ideálokkal?

Persze össze lehet, és talán kell is.

Minden kegyelem

A papnak oda kell jutnia hivatása gyakorlásában, hogy Istenben való életének örömét, boldogságát sugározza az emberekre. A világinak pedig oda, hogy az emberi közösségek különféle formáiban megélt kiteljesedése felebarátait az Istenhez vezesse, akitől minden jó jön.

Ha tehát a pap Krisztusról tanúskodik, akkor megkíséreli szorosan követni Őt, kész mindenkor elismerni, hogy még messze van az ideálistól, elismeri, hogy úton van, és csetlő-botló valaki maga is. Nem a mobiljában, hanem „lelki antenná”-jában bízik, mely közvetlen kapcsolatban áll a Gazdával, aki a teljes Szentháromság. Belőle él, minden kérdésben hozzá fordul tanácsért, a választ tőle várja. Ha nem így tesz, akkor kishitű, akkor nem jár jó úton. Az Istenből, Istennel és Istenért való élet viszont szent, azaz a kegyelemmel együttműködő. Lehet, hogy ez nem nyilvánvaló első benyomásra, de egészen biztosan így van.

Gondoljuk csak meg: Pétert és társait mennyire felzaklatja a feltámadt Krisztus csodája, amikor is egy szakszerű, ámde teljesen eredménytelen éjjeli halászat után Krisztus tanácsára még egyszer leengedik a hálót, mely szétszakadással fenyeget, amikor partra akarják vonszolni, és amely alkalommal 153 nagy halat fogtak. Ez a kegyelem megnyilvánulása. Ez, és más efféle élmények éltetik a papot. Ezekből él, ezekre emlékezve alkot, dolgozik és élvezi Istenben gyökerező szabadságát. A hegyi beszéd Mestere adja a pap célját: „Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.” (Mt 5,16)

Ahogy ugyanis nincs hitvány és kiváló teremtett növény vagy állat, ugyanúgy nincs fölösleges, illetve a többieknél fontosabb ember sem. Isten nem személyválogató. Mégis annak ad eredményességet és akkorát, akinek és amekkorát akar.

Rövid reflexiómban több látszólagos ellentmondás is található. De mint erre korábban felhívta figyelmünket Török Csaba (Távlatok 2009/1) – hitünkben igen sok paradoxon érhető tetten. Hadd tegyem hozzá, ez a papok és a világiak életével kapcsolatban is így van.

 


Bárdosy Éva

Volna segítség

Laikus a liturgiában

A főszerkesztő bátorított, hogy a „Papok évében” írjak lelkipásztori kisegítőként szerzett tapasztalataimról. Ez a fogalom olyan területeken vált ismertté, ahol a paphiány erősebben érzékelhető, de természetesen az új egyházi törvénykönyv is tud szolgálatokról, amelyeket szükség esetén a „nép” tagjainak engedélyezni lehet. Fővárosi lakosként – itt még nem eléggé égető a paphiány – nem kerülhettem volna olyan közel ezekhez a szolgálatokhoz, mintha vidéki egyházmegyében élnék. Ugyanakkor a liturgia szerelmeseként kifejezetten törekedtem arra, hogy amit csak el lehet érni e téren, elérjem. A Gondviselés segítségével sikerült is, bár sajátos körülmények kellettek hozzá. Például hogy a Patrona Hungariae gimnáziumba járjak, hogy bekapcsolódjak a Regnum Marianum közösség akkor még javában „földalatti” munkájába, hogy elvégezzem a kántorképzőt, a teológiát, sikerüljön egyben-másban bizonyítani rátermettségemet, de mindez együtt is kevés lett volna, mert valójában az kellett hozzá, hogy bátor és leleményes papokkal hozzon össze a sorsom.

E szerencsés körülményeknek köszönhetően a zsinat előtt is ministrálhattam a leánygimnáziumban, ugyanott tudós hittanárunk jóvoltából a Szentírás-szakkörben kora ifjúságomtól ismerkedtem a Bibliával; a Regnumban már a hatvanas években lektorverseny döntötte el, kik olvashatnak fel a közösségi miséken, amelyek során – akár egy lakásban, akár egy barlangban vagy bárhol a szabad ég alatt ünnepeltük őket – nem volt nehéz az utolsó vacsora termébe képzelni magunkat. A közösség az egymásért vállalt felelősség jó iskolája is volt, de abban a körben kezdtünk ismerkedni a II. vatikáni zsinat tanításával is, és szántuk rá magunkat mindenféle munkára, ahol az Egyház bennünket használni akar és tud.

A Regnum közösség – amikor már kijöhettünk a föld alól – többek között különféle munkabizottságokat hozott létre a fölmerülő igények szerint. Magam a lelkiségi és liturgikus bizottságba jelentkeztem. Szerteágazó dolga volt ennek a munkacsoportnak, mert rengeteg különféle helyszínen, általában sajátos körülmények és adottságok között kellett a közösségi liturgiákat előkészíteni, megszervezni, az abban közreműködőket felkérni, ha kellett, fel is készíteni stb. Ebbe a bizottságba a dolog természetéből következően főként papok tartoztak. Kényes feladat hárult rám, mikor én lettem a hol kinevezett, hol választott vezetője. A beletartozó papok olykor szinte vérre menő szópárbajokat vívtak apró részletkérdések miatt. Nem is bírtam volna ki sokáig közöttük, ha nem lett volna legbensőbb szívügyem a liturgia, amelyet most is a legnemesebb emberi cselekedetnek tartok.

Mivel a regnumi papok akkor már többnyire plébánosként szolgáltak, abban reménykedtem, hogy az a szép liturgia, amelyet a bizottságban néha mégis sikerült megszerveznünk, talán elterjed azokon a plébániákon is, ahol ők a felelősek érte. A „földalatti” miséinken nagyon megszerettük például a két szín alatti áldozást, amelyre közösségi miséken ma is lehetőség volna. A közösség laikus tagjai sokszor adták tudtomra, hogy igényük lenne rá, ám mivel a megvalósításhoz elengedhetetlen papi közreműködésre lett volna szükség, csak nagy ritkán, a kívánatosnál sokkal ritkábban teljesült ez a kérés.

A mise egyik mozzanata a liturgikus reform ajánlása szerint úgy módosulhatott volna, hogy a Krisztus áldozatához szükséges kenyeret és bort a hívek felajánló menete vigye az oltárhoz. Az egész nép képviseletében történne ez, hiszen az a kenyér és bor az emberi munka gyümölcse, a teremtett világ része, velünk és minden tökéletlenségünkkel együtt, s amikor azokat mintegy Isten kezébe adjuk, azt reméljük és várjuk, hogy belőlük az élet kenyere, az üdvösség itala lesz számunkra is. Ilyenkor tehát annyi kenyeret kellene az oltárra tenni, amennyiből minden áldozó részesülhet. A liturgikus konstitúció ajánlja is, hogy az egész nép lehetőleg ugyanabban a szentmisében konszekrált ostyával áldozzék. Ezt hazánkban szinte sehol sem valósították meg az eltelt ötven év során, s az ellene felhozott érvek sírni valóan tragikomikusak. A hazai plébánosok (tisztelet a kivételnek) nemcsak hogy negligálták ezt a szempontot, néhány pap egyenesen dührohamot kap a puszta említésekor is. (A regnumi atyák között eleinte voltak támogatóim e téren, de meghaltak, illetve belefásultak a többiek meggyőzésébe.)

Katekézis és szeretetszolgálatok

Ezek azok a területek, amelyek járhatóbbnak látszanak az elszánt laikusok számára, akik továbbra is arra törekednek, hogy ne csupán fogyasztók legyenek az Egyházban, hanem teljesíthessék a keresztségben kapott küldetésüket. Én például mozgás- és látássérült gyerekek között próbálhattam ki először kateketikai tudományomat, beleértve a hittantáborokat és a sokféle szabadidős programot. Felnőtt mozgássérültek között is sokat forogtam, sok barátot is szereztem így, és onnan már csak egy lépés volt a betegek látogatása és szolgálata. A Gondviselésnek köszönhetően egy nagyszerű kórházlelkész munkatársaként többedmagammal sok budapesti kórházban végeztem ezt a munkát: bejáratos voltam a járványkórházba, a Szent Istvánba, az Országos Onkológiai Intézetbe, a Honvéd kórházba, a Szabolcs utcai Haynal Imre egészségügyi központba, ahol mindenütt betegek vártak. Mentálhigiénés képzést is kaptunk a nehéz munkához, mert nem mindegy, hogyan ülünk le a határhelyzetben lévő, halálfélelemmel küszködő vagy egyszerűen csak megilletődött ember betegágya mellé. Ez a kórházlelkész pedig nemcsak arra vett igénybe bennünket, hogy összetoborozzuk a még mozogni tudókat a kórházi misére, hanem egyéb elfoglaltságai miatt időről időre ránk bízta egy-egy pap nélküli istentisztelet vezetését is.

Erre, valamint a betegek áldoztatására természetesen engedélyünk is volt. Így kezdődött az én lelkipásztori kisegítői „karrierem” a kilencvenes évek elején, amelyet olykor kántori szolgálattal is kiegészítettem. Sokszor énekeltem temetéseken is, és egy ilyen alkalommal kaptam életem egyik legbecsesebb ajánlatát. Egy barátnőm, aki részt vett egy temetésen, amelyen kántorkodtam, azzal a meglepő kéréssel keresett meg, hogy neki teljesen megfelelne, ha az Egyház nevében én temetném el az édesanyját. Sosem kaptam volna engedélyt erre, de nem biztos, hogy ez jól van így. Ausztriában például bevált gyakorlat mentén alaposan felkészült, gyászmunkában jártas, buzgó „laikus” hívők (nők és férfiak) végzik a temetéseket a gyászoló családok nagy megelégedésére, mentesítve így ez alól a nem kevés fáradsággal járó és időigényes feladat alól a papokat.

Itt nem arról a nálunk épp megszűnőben lévő gyakorlatról van szó, hogy a temetési engedéllyel rendelkező férfiak papi ruhába bújva „tévesztik meg” a gyászoló rokonságot. Nem, az erre szakosodott és feljogosított nők és férfiak (a nők ugye nem is tudnák „megtéveszteni” a gyászolókat) igen körültekintően látnak munkához. Meglátogatják a temetést kérő családot még jóval a temetés előtt. Már akkor vigasztalnak, bátorítanak, és alaposan felkészülnek a sokkal személyesebb temetési szertartásra, amely természetesen szintén a feltámadáshitre épül, de azzal minden további nélkül megfér az is, hogy sokkal jobban tekintetbe veszi a veszteségtől szenvedő családtagok érintettségét. Tulajdonképpen az erre való készséget érezte meg rajtam a barátnőm egykor, s ezért bízta volna édesanyja temetését rám.

Visszafogottan

A felsorolt kórházak közül már egyikben sem végezhetünk ilyen szolgálatokat, és ez nem volna baj, ha lenne helyette valami jobb: például szentmise, akár ritkábban is – de nincs semmi – az Onkológiát kivéve. Az egykori kórházlelkésznek vissza kellett térnie egyházmegyéjébe, munkatársainak pedig csupán egyetlen ápolási otthonuk maradt, ahol mintegy tucatnyi idős ember várja őket szombat délutánonként; illetve néhányan már az ágyhoz kötve remélik, hogy jut rájuk is egy kis idő. Meghallgatják Isten igéjét és azt, amit még az ügyeletes lelkipásztori kisegítő hozzátesz, de csak a jó Isten tudja, ki mennyit hall, lát vagy ért meg belőle. A kifejezéstelen tekintetekben leginkább a demencia tükröződik, ezért ezt a munkát nem is végezné szívesen  fölszentelt pap. Nekünk mégis jól esik ez a szolgálat is, mert jobban átérezzük, hogy Isten nem személyválogató, és Jézus még az ilyen „legkisebbekkel” is azonosította magát.

Sokan a papok számának növekedésében remélve tudatosan szorítják vissza a laikusok minden ilyen irányú szolgálatkészségét. Pedig a laikusok részvételének az Egyház munkájában a papok számától egészen függetlenül is megvan a maga értéke. Őrsy László SJ a  Párbeszéd Házában tartott nyári előadássorozatán is érintette ezt a problémát. Szokott optimizmusával szónoki kérdéssel zárta le: „Ugyan ki szeretne mindig parlagföldeket művelni?” Arra utalt, hogy a képzetlen, öntudatlan, soha nem kérdező, semmi újat nem akaró hívő nép pásztorai nem elégedhetnek meg azzal, hogy a rájuk bízottak ilyenek maradjanak. Parlagföldek tessék-lássék való megmunkálásától csak nagyon csekély termés várható. A szónoki kérdés hallatán bennem mégis megfogalmazódott a keserű válasz: elképzelhető, hogy sokan még mindig jobban szeretik a parlagföldeket, mint az „okoskodó”, a „fejükre növő” laikusokat. Pedig a folyamatot már nem lehet megállítani, meg nem történtté tenni. Sok olyan papra volna szükség, akik féltékenység és szerepféltés nélkül képzik, képeztetik ki hasznos és sokoldalú munkatársaknak a világi hívőket, vállalják az ezzel járó rengeteg kényelmetlenséget is, amely sokszor éppen elöljáróik részéről éri őket, de az igazsághoz tartozik, hogy nincs könnyű dolguk magukkal a világi hívőkkel sem. Ez az út tényleg nehezebb, több áldozattal jár, „keskeny út”, de csak a megművelt földről várható igazi termés, amelyre méltán lehet büszke művelője.

Mivel bátoríthatnánk jó papjainkat mi, akik eddig is már sokféle ösvényen törtük az utat, sok járhatatlan, járatlan ösvényt kitapostunk? Hogy melléjük állunk, mellettük állunk, és minden nehézség és elutasítás ellenére továbbra is segíteni akarunk nekik.

 


Koronkai Zoltán

JEZSUITA HIVATÁSGONDOZÁS

Az 1989-es rendszerváltást követően igen sokan léptek be a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományába. Az első időszakban évente átlagosan hét fiatal szerzetes kezdte meg újoncidejét. Olyan év is előfordult, hogy tizenhatan kopogtattak a rend kapuján. A kilencvenes évek vége óta azonban jelentős visszaesés figyelhető meg. Először a nagy létszámú belépő évfolyamok tűntek el. Fokozatosan egyre kisebb lett az évkezdő novícius csapat. A mélypont a 2006-os év volt, amikor egyetlen belépő sem kezdte meg újoncidejét.

Vajon ez az idők jele, és megállíthatatlan folyamat a belépések ilyen mértékű visszaesése? Vagy inkább mondjuk azt, hogy innen már csak fölfele vezet az út? Vagy esetleg egyszer majd megváltoznak az idők, és újra jobb szelek támadnak a szerzetesi hivatások világában? A jezsuiták nem az idők jobbrafordulásában bíznak, hanem inkább alapítójuk Loyolai Szent Ignác tanácsát követik, aki szerint nehézségek idején nem szabad csüggednünk, hanem önmagunkat és hozzáállásunkat kell megváltoztatni. Hogyan tehetjük ezt a hivatásgondozás terén?

Az első lépés azt tudatosítani, hogy mindenki felelős a hivatásokért. A hivatásgondozás nem csupán egy kinevezett, hivatalos hivatásgondozó feladata, hanem minden egyes rendtagé. Amikor a rendtartomány elöljárója 2007 júniusában egy fiatal jezsuitát felszabadított a hivatásgondozási munkára, akkor kijelentette, hogy a magyar rendtartományban minden egyes jezsuitának hivatásgondozónak kell lennie.

A felismert felelősség egyik következménye, hogy a rendtagok imádkoznak hivatásokért, egyénileg és közösségileg is rendszeresen kérik az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába. Van olyan rendház, ahol mindennap közösen imádkoznak ezért. Mások rendszeres szentségimádást ajánlanak fel erre a célra. Az idős és beteg atyák szenvedéseiket ajánlják fel a hivatásokért. A jezsuiták igyekeznek bevonni a világi híveket is ebbe az imádságba. Ezt a célt szolgálja minden év novemberében a jezsuita hivatások napja, amikor a rend templomaihoz tartozó hívek, a jezsuita gimnázium diákjai és a jezsuita intézményekben dolgozó munkatársak mind együtt imádkoznak hivatásokért.

Az imádságos háttér feltétlenül szükséges a hivatásgondozáshoz, de önmagában még kevés, ezért a jezsuiták különböző programokat indítanak a hivatásukat kereső fiatalok számára. Csoportokat hoztak létre, ahol a lelki élet, és a hivatástisztázás fontosabb kérdéseit beszélgetik át. A nyár folyamán pedig élethivatás-tábort szerveznek, amelynek az a célja, hogy különböző hivatásokat, a családos hivatást, a papi és a szerzetesi hivatásokat alaposabban megismertetessék a fiatalokkal. A jó döntéshez ugyanis szükséges az életformák alaposabb ismerete.

A lelki napok és hivatástisztázó lelkigyakorlatok az imaéletben és a döntésben adhatnak nagy segítséget. A lelkigyakorlat során elmélyül az imádkozó ember kapcsolata Istennel, így közvetlenebbül és világosabban hallhatja meg az Úr hívó szavát.

A meghirdetett programokon túl a jezsuiták igyekeznek személyesen is foglalkozni az érdeklődő fiatalokkal. A lelki beszélgetések révén a fiatalok segítséget kapnak, hogy felfedezhessék személyes élethivatásukat. Meglepően sokukban ott mozgolódik a papi vagy a szerzetesi hivatás csírája. A fiataloknak szükségük van valakire, aki meghallgatja őket, aki segíti őket keresésükben, félelmeik, nehézségeik legyőzésében, valamint a hitben és az imádságban való növekedésben.

A hivatásgondozás része végül a szélesebb körű ismeretterjesztés is. Az internetes honlap egyre nagyobb jelentőségű ebből a szempontból, ezért a jezsuiták igyekeznek korszerű és rendszeresen frissített honlapot fenntartani, ahol a hivatásgondozásnak külön területe van (www.jezsuita.hu/hivatas). Emellett prédikációk, előadások, újságcikkek, hirdetések mind-mind eszközei annak, hogy a fiatalok számára a papi, illetve a szerzetesi élet alternatívája mind szélesebb körben ismertté váljon.

Kérdezhetjük, hogy vajon lesz-e gyümölcse ezeknek az erőfeszítéseknek? A jövőt nem ismerjük. Egy biztos: vetés és öntözés nélkül nincs aratás. De a termés végső soron mindig az aratás Urának a kezében van. Mindenesetre biztató jel, hogy 2009 szeptemberében újból megnyílik a magyar noviciátus öt fiatallal, és úgy néz ki, hogy lesznek követőik is, hiszen a Montserrat jelöltházba is öten készülnek belépni ősszel.


Keresztesné Várhelyi Ilona

IDENTITÁSZAVAROK

Alig van ma már olyan hivatás, foglalkozás vagy egyéb emberi tevékenység, amely a nemek hagyományos szerepét föl ne lazította volna, főként az európai és (észak-amerikai) társadalmakban. Ez a tendencia az utóbbi évszázadban szembetűnően felgyorsult, és a folyamatnak még nincs vége. A jelenség a nők jogi és társadalmi helyzetét csak látszólag javította, valójában az anyaság, az apaság, a család leértékelődéséhez vezetett. A nők megváltozott társadalmi helyzetére a katolikus egyház meglehetősen későn reagált. Bár az „asszonyállat”, „fehércseléd” stb. kifejezések kiszorultak az egyházi szóhasználatból, a szemléletből azonban nem egészen. A jogegyenlőség és az emberi egyenértékűség elismerése többnyire elvi szinten maradt. Bár a természettörvényekben az isteni szándék jut kifejezésre, amely szerint a nő mint anya a legnagyobb érték, az egyház még mindig egyoldalúan férfias istenképet sugall. A papok gyakran nemük fölényét élik meg fölszenteltségükben. Pedig, ahogy Pál apostol mondja, „a férfi is asszonytól van”.

Az európai családok összezsugorodásáért, amelynek egyik következménye a paphiány is, joggal okolható az a gyakorlat, amely a jogegyenlőséggel helyettesíti annak hangsúlyozását, hogy a nemi szerepek világos különbségében rejlik a nemek egyenértékűsége.

Több más tényező mellett ez is hozzájárul ahhoz, hogy az életállapotok értékrendje is keveredik. A cölebsz életállapot nem önmagáért való érték, miként a házasság sem, de nem is lehet magasabb rendűnek tekinteni egyiket a másiknál, hanem csakis a bennük megvalósuló moralitás adhatja a minőségét. Mindkét életállapotban Isten irgalmára szorult bűnös emberek élnek. Az a pap, aki életállapotát tisztán vállalja, termékeny közösséget épít, de hitelvesztésével nemcsak meddővé teszi és szétzilálja közösségét, hanem az egyház ellenségeinek táborát növeli. Mivel nagyon elrugaszkodott a világ a kereszténységtől, csak szent papoknak lenne szabad oltár elé állni. És nem csak az oltár mellett kellene szentnek lenni!

Az egyetemes papság

A megkeresztelt ember istengyermeki méltósága abban áll, hogy öntudatosan és elkötelezetten munkálkodik Isten országának benépesítésén. Ez inkább apostoli, mint papi szerep. Talán az egyetemes apostolság jobban kifejezné a klerikus és laikus közti különbséget.

A „világi” pap és a szerzetes közötti különbség is elmosódni látszik. A paphiány következtében sok szerzetes él világi papként, plébániai alkalmazásban. Másfelől a papi cölibátus a szerzetesi, sőt, sokszor a remete életformát kényszeríti a „világi” papra.

A pap manapság inkább közössége vezetője, nem is csak lelki értelemben, hanem programszervezőként, építkezések lebonyolítójaként, gazdasági menedzserként, médiaszakemberként. Jó, ha minderre alkalmas, de előbb-utóbb ez mégis csak a saját és a rábízottak lelki életének a kárára megy. Ugyanakkor sok esetben a szakszerűtlenség el is idegeníti azokat az egyháztól, akik a papnál jobban értenének egy-egy területhez.

A tekintély

A társadalomra mindig jellemző, hogy kinek van tekintélye. Ma nálunk általános tekintélyvesztés figyelhető meg. Míg korábban a pap, „a tanult ember”, az értelmiséghez tarozónak tudhatta magát, és ez önmagában is tekintélyt jelentett számára, mára – a képzettségi szint növekedésével és az értelmiségi szerep általános leértékelődésével – tekintélye megfogyatkozott. Műveltségi és viselkedési hiányosságai miatt sok pap nem is kívánja magát értelmiségiként definiálni, sőt olykor ellenérzéseket táplál az értelmiségiek iránt. A papság általános műveltségének, nyelvtudásának fejlesztésére további erőfeszítéseket kellene tenni a képzésükben és folyamatos továbbképzésük során.

A papi tekintélyt ma az erkölcsi hitelesség és közösségépítés képessége alapozhatja meg. Nem kell a papnak mindenhez érteni, de ahhoz igen, hogy a lehető legjobban ossza el a feladatokat, hogy az ne csupán a szükségesség szintjén, saját munkájának megkönnyítésére szolgáljon, hanem a megbízott személy kiteljesedését is elősegítse. Ehhez hasonlóan kellene munkálkodni azon, hogy a hit és az élet együtt jelentse a vallásosságot. Ne papi „szakmunkások”, hanem életcélt és morális eszményt felmutató lelki vezetők legyenek!

Ökumenikus párbeszéd

Nagy szükség lenne arra, hogy a párbeszéd alapos ismeretekre alapozódjék, ugyanis nagyon hiányosak az ismereteink a keresztény felekezeti teológiák fejlődéséről. Persze, helyi szinteken elég lenne a képmutatás és egymás lebecsülése nélküli őszinteség, vagyis az előítéletek felszámolása. Azt kellene szem előtt tartani, amit az egyszerű keresztény ember biztosan érez: nem a keresztény felekezetek között feszül a legnagyobb ellentét, hanem a hit és hitetlenség között.

A hivatás

Igen nehéz ma meghallani Jézus hívását a hozzá méltó életre és tanításának terjesztésére. Különösen nagy külső és belső ellenállást kell legyőznie annak, aki ezt a hívást hivatásként értelmezi. Sok esetben a pap élete a fiatalok számára taszító példa. Sok rohanás, kevés bensőséges együttlét… Mégis, még az ilyen példa is inspiráló lehet: én másféle pap szeretnék lenni! Az élet realitásai közepette azonban az ilyen indíttatás gyakran kudarccal végződik. A hivatás misztifikálása helyett fontos lenne annak felismerése, hogy Krisztus áldozata ma abban is kifejeződik, hogy itt és most, ilyen körülmények között kell őt és népét szolgálni. Ez nem azt jelenti, hogy be kell érni a „favágással”, hanem ott és úgy kell „embert halászni”, ahol és ahogy lehet. Talán a legmélyebbre evezve, vagy éppen a sekély vizeken, de a célt soha nem tévesztve szem elől.

Minden keresztény ember „világi” hivatásának is Isten országát kellene szolgálnia, úgy, hogy azáltal a családja és a társadalom is gazdagodjék. Ennek tiszta megélése ma éppoly nehéz, mint a papi hivatásé.

A bajok egyik forrása – a hitelesség megfogyatkozása mellett – az, hogy minden pap mindenkihez szólni akar. A területi elv merev alkalmazása erre rá is kényszeríti őket. Miközben szervezeti szempontból a területi elv alkalmas az egyházi élet statikus működtetésére, a társadalom széthullott, kusza állapota ma rétegpasztorációt, egyéni bánásmódot követel. Ehhez azonban a papság specializálódására volna szükség. A rétegképződés ráadásul labilis, többféle összetevő együtthatására történik, és állandó mozgásban van.

A lelkiségi mozgalmak és az egyéni kezdeményezésű kisközösségek talán valamelyest kielégíthetik a rétegpasztoráció igényét. Ezek általában nem területi alapon jönnek létre, és nem is kellene minden áron integrálni őket az egyházközségbe. Valamiképpen a négy égtájra mutató keresztet ábrázolná a területi működésű egyházszervezet és a közösségi egyház.

Nyilatkozat

Az Evangélium tanításával és XVI. Benedek pápa megnyilatkozásaival összhangban kötelességünknek érezzük, hogy az aktuális társadalmi helyzet egy szomorú erkölcsi problémájával kapcsolatban szót emeljünk a társadalom alapvető értékei és különösen legkiszolgáltatottabb honfitársaink mellett. Miután püspöki konferenciánk tagjai az elmúlt időszakban többször felszólaltak ezekben a kérdésekben, most együttesen is kifejezzük álláspontunkat.

Emberek százezrei kerülnek ma Magyarországon adósságcsapdába, a kilakoltatástól veszélyeztetve, miközben egyes bankok és bankvezetők jelentős profitra tesznek szert. Ebben a helyzetben a Magyar Katolikus Egyház nemcsak azt tartja kötelességének, hogy minden tőle telhető lelki és fizikai segítséget megadjon a kilátástalan helyzetbe került embereknek, hanem azt is, hogy felhívja a felelősök figyelmét az azonnali hatékony cselekvésre.

Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a gazdasági nehézségek terheit a társadalom különböző rétegei nem gazdasági helyzetük mértékében hordozzák, sőt a leggyengébb, legvédtelenebb rétegekre hárul immár elviselhetetlen teher, ami ellentmond a józan erkölcsi értékrendnek. Ezért arra kérünk minden felelős döntéshozót, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt az ellehetetlenült helyzetbe kerülő családokért, otthonaik megmentéséért. Az otthonok megmentése ugyanis a családok megmentését jelenti.

   Budapest, 2009. szeptember 2.

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

 


RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ


XVI. BENEDEK: CARITAS IN VERITATE

1. Régi és új az egyház szociális tanításában

XVI. Benedek Caritas in veritate (Szeretet az igazságban) kezdetű szociális körlevele a mai világméretű gazdasági és erkölcsi válságot elemzi, keresve a kiutat az etikát mellőző, felgyorsult globalizáció zsákutcájából. A körlevél időzítése nem volt véletlen: egybeesett a G8-ak L’Aquilában megrendezett csúcstalálkozójával. Hiszen a pápa éppen azokat a szempontokat ajánlotta Obama amerikai elnök figyelmébe, akit a csúcstalálkozó után fogadott, amelyeket enciklikájában kifejtett.

Éppen az említett csúcstalálkozó némiképpen elterelte a figyelmet az enciklikáról: egyes kommentálók felületesen olvasták, nem figyeltek fel kellőképpen a körlevél újdonságára. Még az Osservatore Romano (12. 07. 09.) egyik kommentátora is félreérthető kijelentéseket tett: „A Caritas in veritate alapelveit tekintve időtlen: íródhatott volna egy évszázaddal ezelőtt, miként majd egy évszázaddal később.” A végső teológiai, evangéliumi alapelvek tekintetében igaz lehet ez az állítás, hiszen az Evangélium örök. De éppen a változó világ, a kulturális–gazdasági–társadalmi fejlődés folytonos alakulása teszi szükségessé, hogy az egyház módosítsa, korszerűsítse, konkretizálja szociális tanítását, amely alapvetően az erkölcsteológia keretébe tartozik. Ezt tették XVI. Benedek pápaelődei, legutóbb (1991-ben) II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevelében, felvázolva a szociális tanítás fejlődését XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevelétől egészen napjainkig.

XVI. Benedek új körlevele bevezetőjében rámutat arra, hogy VI. Pál Populorum progressio (PP) kezdetű körlevelében már alaposabban foglakozott a teljes emberi fejlődéssel, de az azóta eltelt több mint negyven év alatt – főleg az emberiség egységesülése, a globalizáció felgyorsulása miatt – a népek fejlődésének problémája világméretű lett, amint a jelenlegi gazdasági–pénzügyi és erkölcsi válság is jelzi. XVI. Benedek, jóllehet elődei valamennyi fejlődésre vonatkozó megnyilatkozását figyelembe veszi, főleg a Populorum progressio üzenetéből indul ki, gyakran hivatkozik rá, sőt az egész első fejezetet VI. Pál körlevelének szenteli, amely viszont integrálta a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes (GS) kezdetű konstitúciójának a keresztény humanizmusra és szociális kérdésre vonatkozó filozófiai és teológiai meglátásait.

Ismeretes, hogy VI. Pál jól ismerte az új francia katolikus gondolkodókat (a PP hivatkozik is rájuk), így pl. J. Maritain teljes humanizmusára vagy H. de Lubac jezsuita teológusnak az ateista humanizmusról szóló nagy munkájára. E hivatkozásokat XVI. Benedek is átveszi új enciklikájában.

Ha mármost a Populorum progressio üzenetét alaposabban szemügyre vesszük Benedek pápával, már VI. Pálnál is láthatjuk, mi a régi és mi az új az egyház szociális tanításában. A népek fejlődése, állapította meg VI. Pál, egyetemes, világméretű lett (PP 3). Hangsúlyozza: „Nem csupán egy-egy ember, hanem minden ember hivatva van a teljes fejlődésre. A civilizációk születnek, növekszenek és meghalnak. De amiként dagálykor a tenger hullámai fokozatosan elöntik a fövenyt, úgy halad előre az emberiség is a történelem útján.” (PP 17) A népek fejlődésének témáját már a második világháború előtt érintették a pápák. XI. Pius a Quadragesimo anno-ban (1931) már beszélt arról, hogy az iparosodással és a technikai fejlődéssel egyre növekszik a nélkülöző proletárok hatalmas tömege, akiknek nyomora az égbe kiált (QA 66). Leleplezte a gazdasági imperializmust, „a pénz nemzetközi imperializmusát” (QA 117). XXIII. János (Mater et magistra k. körlevelében), majd a II. vatikáni zsinat (az egyház és a mai világ kapcsolatával foglalkozó Gaudium et spes k. konstitúcióban) már előkészítették a PP-t. A MM (69) szól arról, hogy több nem fejlett országban a sokaság mérhetetlen nyomora nyilvánvaló, szemben a maroknyi kiváltságos luxusával és költekezésével. Sok helyen embertelen feladatokat kell teljesíteni a nemzetgazdaság felemeléséért, anélkül hogy tiszteletben tartanák az igazságosság és a méltányosság követelményeit. VI. Pál, követve a zsinat által megjelölt utat, határozottan kitér a demográfiai problémára, nevezetesen a születésszabályozásra, amelyben a közhatalomnak is szerepe lehet a felvilágosítással, feltéve, hogy tiszteletben tarja az erkölcsi törvényeket és a házaspár szabadságát. (PP 37; GS 87). A zsinat (GS 86) a gazdasági és társadalmi kérdésekről tárgyalva kiváltságos helyet biztosít a fejlődés kérdéseinek: a demográfiai kérdéseken túl kitér a gazdag és a szegény népek közötti kereskedelmi kapcsolatok méltányosságára, továbbá valamennyi gazdasági kérdést a fejlődés jegyében vizsgál, tehát a fejlődött és a fejlődésben elmaradt országok viszonya szempontjából. VI. Pál PP enciklikája csaknem kizárólag gazdasági-társadalmi kérdésekkel foglakozik, de megfontolásai mögött felfedezhetjük – mint már jeleztük – a francia perszonalista filozófusok (Mounier, Marcel) vagy Lebret domonkos közgazdász nézeteit is. XVI. Benedek új enciklikája, idézve a PP-t, átveszi e perszonalista gondolkodók nézeteit. Miként általában az egyház szociális tanításában, a Caritas in veritate gondolatmenetén is végigvonul az emberi személy központi szerepének hangsúlyozása: a személy teljes fejlődése és a közjó felé kell irányulnia a megoldások keresésének, a közgazdaságnak szüksége van az etikára helyes működéséhez.

Idézzük a PP 42. pontját (Konklúzió), amely viszont Maritaint és H. de Lubacot idézi, és amelyet lényegileg átvesz XVI. Benedek is körlevele végén (CV 78): „A teljes humanizmust kell előmozdítani. Ez nem mást jelent, mint az egész ember és minden ember fejlődését. Az a humanizmus, amely zárt a szellem értékeinek és Istennek, aki azok forrása, látszólag győzedelmeskedhet. Biztos, hogy az ember megszervezheti a földet Isten nélkül is, de Isten nélkül végső soron csak az ember ellen szervezheti meg. Az ilyen kizárólagos humanizmus embertelen humanizmus. Az igazi humanizmus tehát nyitott az Abszolútumra, elismerése annak a hivatásnak, amely az emberi élet igazi értelmét adja. Az ember távolról sem végső normája az értékeknek, és csak önmagát felülmúlva valósíthatja meg önmagát, Pascal találó kifejezése szerint: ‘az ember végtelenül túlszárnyalja az embert’.”

XVI. Benedek körlevelének egyik újdonsága, hogy VI. Pál filozófiai alapvetésére építve teológiailag elmélyíti a keresztény humanizmust, az ember természetfeletti hivatását az üdvösségtörténet távlatában. Gyakran visszautal első, Deus caritas est k. körlevelére.

Most még enciklikája utolsó pontjából idézek (CV 79): „A fejlődésnek szüksége van a keresztényekre, akik Isten felé emelik karjukat imádkozva, keresztényekre, akik tudatában vannak annak, hogy a szeretet tele van igazsággal, caritas in veritate, és ebből fakad az igazi fejlődés: nem mi állítjuk elő, hanem ajándékként kapjuk. Ezért a legnehezebb és legbonyolultabb pillanatokban is, azon túl, hogy tudatosan cselekszünk, a szeretetre kell hivatkoznunk. A fejlődés magában foglalja a lelki életre való figyelmet, az Istenbe vetett bizalom tapasztalatának komolyságát, a Krisztusban való lelki testvériséget, a ráhagyatkozást a Gondviselésre és az isteni Irgalomra, a szeretetet és a megbocsátást, az önmagunkról való lemondást, a felebarát felé való megnyílást, az igazságosságot és a békét. (…) Mindez az embertől van, mert az ember létezése alanya, és ugyanakkor Istentől, aki kezdete és vége mindannak, ami érték és megváltásra szorul. Szent Pál írja (1Kor 3,22–23): ‘Minden a tiétek: a világ, az élet, a halál, a jelen, a jövő. De ti Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené’.”

2. Teológiai távlatok

Ratzinger pápa átvette VI. Pál perszonalista filozófiája, teljes humanizmusról szóló megfontolásait, de tovább mélyítette reflexióit: a társadalmi–gazdasági élet globalizációját, az emberek, és a népek fejlődésének új problematikáját az üdvösségtörténet távlatába állította. Első, Deus caritas est (Az Isten szeretet) k. körlevelének teológiai megfontolásait aprópénzre váltotta, amikor a mai világméretű gazdasági és erkölcsi válságból kereste a kiutat. Mindjárt a körlevél nyitánya feltárja az említett távlatot: „Caritas in veritate, a szeretet igazságban, amelyről Krisztus tanúságot tett földi életével, különösen pedig halálával és feltámadásával, a legfőbb lendítő erő minden személy és az egész emberiség fejlődése számára. A szeretet – caritas – rendkívüli erő, amely a személyeket arra sarkallja, hogy kötelezzék el magukat bátran, és nagylelkűen az igazságosság és a béke területén. Olyan erő, amelynek eredete Istenben van, aki örök Szeretet és abszolút Igazság. Minden ember java az, hogy igent mondjon Isten reá vonatkozó tervére, hogy teljesen megvalósítsa önmagát. E tervben találja meg ugyanis saját igazságát, és csatlakozva ehhez az igazsághoz igazán szabad lesz (vö. Jn 8,22).” Krisztus, aki maga az Igazság, megtisztítja és felszabadítja a mi szegénységünktől a szeretet és az igazság keresését, és teljesen feltárja a Szeretet-Isten ránk vonatkozó örök tervét. (CV 1)

A következő pontban maga a pápa utal első, Az Isten szeretet kezdetű enciklikájára, amelyben megmutatta: „Isten szeretetéből ered minden, általa nyer formát minden, és Feléje törekszik minden.” (CV 2) Az egyház szociális tanítása is a „caritas in veritate”, az igazi szeretet alapelve körül forog: az igazságosság a szeretet „minimális mértéke” (VI. Pál), a globalizálódó világ fejlődésének tanulmányozásában is az igazságosság és a közjó keresése lesz az erkölcsi kritérium. (CV 6) A szeretet tehát az egyház szociális tanításának királyi útja. Emlékezünk, hogy XVI. Benedek első enciklikájának második felében az igazi szeretet gyakorlati megvalósulásáról, a egyház karitatív tevékenységéről írt. Itt is hangsúlyozta, hogy az egyháznak, mint „szeretetközösségnek” a szeretetszolgálata a szentháromságos Szeretet kifejezése. Mostani szociális körlevelében megmutatja, hogy ez a teológiai távlat alkalmazható a mai gazdasági–társadalmi–erkölcsi világválság megítélésében és orvoslásában is. Természetesen elsősorban a krisztushívőket kötelezi a szeretet kettős-egy parancsa (Mt 22,36–40), de látnunk kell, hogy az egész emberiség számára csakis az erkölcsi megújulás hozhat szabadulást. A közjó biztosításának, a szociális kérdés megoldásának kulcsa az igazságosság és a szeretet követelménye. (CV 7) Csakis az értelem és a hit fényétől megvilágított szeretet révén lehetséges az emberibb és humanizáltabb fejlődés célkitűzéseinek megvalósítása. A puszta technikai haladás nem biztosíthatja a javak igazságos elosztását, a személyes társadalmi kapcsolatok kialakítását, a technika etika nélkül nem képesíti az embereket arra, hogy jóval győzzék le a rosszat (vö. Róm 12,21).

Az egyház nem ajánl fel technikai megoldásokat, egyáltalán nem akar beavatkozni az államok politikájába. (CV 9) Viszont az igazságból fakadó küldetése minden időben az, hogy az emberre szabott társadalmat, az emberi méltóságot és az ember természetfeletti hivatását szolgálja. Az emberhez való hűség, az igazsághoz való hűség az egyedüli garanciája a szabadságnak (vö. Jn 8,32), és a teljes emberi fejlődés lehetőségének. Szeretet az igazságban: ezt kell szolgálnia az egyháznak, erről a küldetéséről nem mondhat le. Nyitott az igazságra, bárhonnan jelentkezik is. Szociális tanítása elfogadja, integrálja ezeket az igazságtöredékeket is, hogy folytonosan megújítsa az emberek és népek életét.

Már jeleztük, hogy XVI. Benedek körlevele első fejezetét VI. Pál Populorum progressio k. körlevele elemzésének szentelte. A 2. fejezetben figyelmét az emberi fejlődés jelenlegi állapotára fordítja. Egészen konkrétan rávilágít arra, hogy az elmúlt négy évtized alatt miként változott a világ gazdasági–társadalmi–kulturális helyzete. Ezért ma új diagnózisra, új megoldások keresésére van szükség.

XVI. Benedek részletesen elemzi az átalakulásokat. A 26–32. pontokban sorra veszi a jelen gazdasági–társadalmi problémáit: a kultúrák közötti integráció, az éhínség és az élelmezés, az élet tisztelete és védelme (abortusz), jog a vallásszabadsághoz, a munkanélküliség, a gazdag és szegény országok közötti egyenlőtlenség. Utal arra, hogy az egyház szociális tanítása is interdiszciplináris lett. (Kétségtelen, hogy új enciklikája kidolgozásához is igénybe vette szakemberek közreműködését.) XVI. Benedek elismeri a fejlődés pozitív mozzanatait: pl. megszüntette emberek milliárdjainak nyomorát, és sok országnak lehetőséget adott, hogy a nemzetközi politika aktív résztvevői legyenek. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a gazdasági fejlődés torzulásai drámai problémákat szültek, amint a jelenlegi világválság ezt ékesen bizonyítja.

Most újra kell gondolni a VI. Pál által tárgyalt problémákat, új szabályozásra, új humanista szintézisre van szükség az emberiség jelene és jövője szempontjából. (CV 21)

A PP után több mint negyven évvel a fejlődés problémája nyitott. A fejlett és fejlődésben elmaradt országok közötti viszony bizonyos értelemben rosszabbodott: új kolonializmus van kialakulóban, új függőségek jelentek meg egyes országokon belül is. A gazdag és szegény országok viszonyai ma mások, mint VI. Pál idejében. Még a gazdag országokban is új szegénység jelentkezik. Az államok szuverenitását korlátozzák az új nemzetközi gazdasági–kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok, az anyagi és szellemi termékek mobilitása. A legfőbb újdonság tehát a planetáris kölcsönös függés robbanásszerű létrejötte, amelyet ma globalizációnak nevezünk. VI. Pál ezt részben előre látta, de mivolta és hirtelen kialakulása megdöbbent bennünket. A gazdaságilag fejlett országokban született, de ez a folyamat az egész világgazdaságot elérte. A „szeretet az igazságban”, az igazi szeretet vezérlése nélkül ez a planetáris lendület előre nem látható veszélyeket rejteget, és az emberi család újabb megosztottságát idézi elő. Ezért a szeretet és az igazság új és kreatív feladat elé állítanak bennünket, amely hatalmasabb és bonyolultabb. „Erről van szó: kitágítani az értelmet, és képessé tenni arra, hogy felismerje és irányítsa ezt az impozáns új dinamizmust, hogy betájolja és segítse azt »a szeretet civilizációja« irányába, amelynek magvát Isten belehelyezte minden népbe és minden kultúrába.” (CV 33)

Az új enciklika harmadik fejezete („Testvériség, gazdasági fejlődés és polgári társadalom”) a világgazdaság helyzetét elemzi szakszerűen az egyház szociális tanítása fényében: piac, állam, polgári társadalom. A kölcsönösség, szolidaritás és ingyenesség elveinek kell érvényesülnie a globalizáció korában is. Foglalkozik a pápa az üzleti vállalkozásokkal, hangsúlyozva, hogy az üzleti élethez is, mint általában a gazdasági és politikai hatalom kérdéseinél az értékek és az etikai szempontok az irányadók. A globalizációról írja (CV 42): az emberiség egységesülése és a kapcsolatok sűrűsödése az emberi személyek és népek javát, fejlődését szolgálja. Nem kell engedni a determinista szemléletnek. Ezt az emberi valóságot kell etikai kritériumok szerint irányítani. El kell tehát köteleznünk magunkat szüntelenül, hogy „a planetáris integrációs folyamatot a perszonalista és közösségi kultúra felé irányítsuk, amely nyitott a transzcendencia felé”. Ahogy II. János Pál mondotta egyik beszédében: „A globalizáció a priori se nem jó, se nem rossz. Az lesz, amivé a személyek alakítják.” A globalizáció több dimenziós és több értékű, tekintetbe kell venni változatosságát, és együtt kell látni valamennyi dimenzióját – beleértve a teológiait is. Így megéljük és irányítjuk az emberiség globalizációját a személyi kapcsolatok, a szeretetközösség és a javak megosztása felé.

3. A népek fejlődése a globalizáció korában

VI. Pál elemzései és javaslatai a Populorum progressio-ban jó negyven év után már csak az alapvető etikai alapelvek szempontjából érvényesek. A világhelyzet gyökeres megváltozása miatt új elemzésre, új szintézisre és irányelvekre van szükség, amelyek figyelembe veszik a globalizáció robbanásszerű megjelenését, az országok és népek planetáris kölcsönös függését, nevezetesen az új nemzetközi gazdasági–kereskedelmi–pénzügyi kapcsolatokat, amelyek következtében átalakult az államok politikai szerepe is. A pápa a körlevél harmadik fejezetében („testvériség, gazdasági fejlődés és polgári társadalom”) etikai szempontból vizsgálta meg a globalizáció új helyzetét (piackérdés, gazdasági demokrácia, külföldi tőkebefektetések, vállalkozások, és mindezekben az állam szerepe), hangsúlyozva, hogy a globalizáció több dimenziójú és több értékű jelenség, és hogy tekintetbe kell venni valamennyi dimenzióját, beleértve a teológiait is. Így az emberiség globalizációját, egységesülését a személyi kapcsolatok, az egyetemes szolidaritás és szeretetközösség felé irányíthatjuk. (CV 42)

Mindez jogokat és kötelességeket foglal magában, ahogy az enciklika negyedik fejezete kifejti.

„Az egyetemes szolidaritás tény, jótétemény számunkra, de egyben feladat is”, hangsúlyozta már VI. Pál (PP 17). XVI. Benedek idézi e kijelentést és II. János Pál 2003-as békeüzenetét a jogokról és kötelességekről (CV 44), majd így folytatja: „Ma súlyos ellentmondással állunk szemben: egyrészt sokan feltételezett jogokat követelnek, amelyek önkényesek és megalapozatlanok, másrészt elemi és alapvető jogokat mellőznek és megsértenek az emberiség különböző részein. Ezért felelősek az államok és a nemzetközi szervezetek is, és így veszélybe sodorják a népek igazi fejlődését. A jogok és kötelességek szempontjából is vizsgálja a pápa a demográfiai kérdést (CV 44), amely alapvető a fejlődés szempontjából. Hangsúlyozza az élet és a család elidegeníthetetlen jogait (gyermekhalandóság, a születések csökkenése, hedonizmus a szexualitás gyakorlásában, kellő nevelés hiánya szemben a materialista felfogással). Az élet felé való erkölcsi nyitottság társadalmi és gazdasági gazdagságot jelent, szögezi le a pápa. Társadalmi és gazdasági szükséglet, hogy az új nemzedéknek feltárják a család és a házasság szépségét. E szempontból az államok is arra hivattak, hogy politikájukkal elősegítsék a család központi és teljes szerepét, hiszen a férfi és a nő házassága a társadalom alapsejtje.

A következő, 45. pont ismételten leszögezi: „A gazdaságnak szüksége van etikára helyes működéséhez, nem akármilyenre, hanem személybarát etikára, túl az ún. business ethics-en; mindig ügyelni kell az emberi személy sérthetetlen méltóságára, a természeti törvény normáira. Az egész gazdaságnak és pénzvilágnak etikára van szüksége. A profit legyen eszköz ahhoz, hogy a gazdálkodás emberi és társadalmi célokat érjen el, hogy a piac emberibb legyen (CV 46).” Az enciklika kitér a környezetvédelemre (CV 48–51). A környezetvédelemhez nem elégséges a pusztán technikai és gazdasági eszközök felhasználása. Az ember és a természet viszonyában a teremtő Isten szándékait kell figyelembe venni, tehát a morális szempontok mértékadók. Minden gazdasági, környezeti problémánál az irányadó a szeretet és az igazság kapcsolata, a kettőt sohasem kell szétválasztani, ezek végső forrása nem az ember, hanem Isten, aki maga az abszolút Szeretet és Igazság. Ő jelzi az ember igazi javát, amely boldogsága, tehát mutatja az utat az igazi fejlődés felé.

Az enciklika ötödik fejezete az emberi család együttműködéséről szól (CV 53–67). Ismeretes, hogy Ratzinger pápa teológiájának, egyháztanának kulcsszava a kommunió, szeretetközösség. Továbbgondolva a modern perszonalisták meglátásait a személyek közötti kapcsolatokról (interszubjektivitás, kommunió), ezt nemcsak a profán kapcsolatokra és az egyházi közösségre vonatkoztatja (ez utóbbit a zsinat egyháztana nyomán a Szentháromság szeretetközösségéig vezeti vissza), hanem a népek közötti kapcsolatokra is. És ez teljesen új a pápák szociális tanításában. Idézzük az 53. pontot: „Az emberi teremtmény, amennyiben szellemi természetű, a személyközi kapcsolatokban valósítja meg magát. Minél hitelesebben éli meg ezt a közösséget, annál jobban megérleli saját személyi önazonosságát. Az ember nem elszigetelődve érvényesíti önmagát, hanem a másokkal és Istennel való kapcsolatokban. Ezek a kapcsolatok tehát alapvető fontosságúak. Mindez vonatkozik a népekre is. Ezért nagyon hasznos fejlődésük szempontjából a személyek közötti viszony metafizikai víziója. E szempontból az értelem inspirációt és iránymutatást talál a keresztény kinyilatkoztatásban: e szerint az emberek közössége nem szívja fel magába a személyt, megszüntetve autonómiáját, amint ez megtörténik a különböző totalitarizmusokban, hanem inkább kiemeli a személy értékét, mivel a személyek és a közösség közötti viszony teljesen átalakul. (Itt utalás van Szent Tamásra.)” Miként a családi közösség vagy az egyházi kommunió is valorizálja a személyeket, „úgy az emberi család egysége nem semmisíti meg magában a személyeket, népeket, kultúrákat, hanem egymás felé kölcsönösen átlátszókká teszi őket, és jobban egyek lesznek különbözőségükben”. Ezt alkalmazza XVI. Benedek (CV 54) a személyek és népek fejlődésére, amelyek egyetlen emberi családot alkotnak, és – mint már jeleztük – az igazságosság és a béke alapjaira épülő emberi szolidaritást a Szentháromság Személyei szeretetközösségének fényébe állítja. Három Személy egy isteni Lényegben, egységük abszolút, amennyiben a Személyek tiszta relációk, vonatkozások. A zsinat szerint (LG 1) az Egyház ennek a szentháromságos kommuniónak jele és eszköze. De az igazi szerelem-szeretet emberi tapasztalata is megerősíti ezt az alapvető igazságot: a szeretetegység nem olvasztja be a személyeket. (Az igazi szeretetegység differenciál, hangoztatta Teilhard de Chardin a perszonalistákkal.)

A személyes kommunió filozófiai és teológiai távlatába állítja a pápa az egységesülő világ kultúráinak és vallásainak találkozását: a világnézetek és vallások kölcsönös ismerete és tisztelete mellett a globalizáció egyik negatív hatása a szinkretizmus (keveredés): minden vallás egyenlő, mindegy, miben hisz az ember. E téren helyes megkülönböztetésre van szükség. A két véglet – a szélsőséges laicizmus és a vallási fundamentalizmus – között meg kell találni a középutat. A vallásnak mindig szüksége van arra, hogy az ész megtisztítsa. A pápa szól még a hívők és nem hívők párbeszédéről, testvéri együttműködéséről az igazságosság és a béke szolgálatában. (CV 57) Hivatkozik a zsinatra (GS 12): „Hívők és nem hívők csaknem egybehangzó véleménye az, hogy mindent az ember érdekében kell elrendezni, minthogy az ember áll a földi lét középpontjában és csúcsán.” Ezután így folytatja: „A hívők számára a világ nem a véletlen és szükségszerűség, hanem Isten tervének a gyümölcse. Ebből ered, hogy a hívőknek egyesíteniük kell erőfeszítésüket más vallások és nem hívők minden jóakaratú emberével, hogy ez a világunk ténylegesen megfeleljen az isteni tervnek: egyetlen nagycsaládként éljen a Teremtő tekintete alatt.” A szociális kérdésről írva a pápa hangsúlyozza a szubszidiaritás elvét, amelyhez szorosan kapcsolódik a szolidaritás: a fejlődésnek nyújtott nemzetközi segítség, az együttműködés e téren nemcsak gazdasági, hanem alkalom a kulturális és emberi találkozásra is. Az enciklika kitér (61–66. pontok) a gazdasági–társadalmi élet számos részletes problémájára (nevelés, munkanélküliség, elvándorlás, pénzvilág, szakszervezetek), mindig a természeti törvény, az erkölcsi felelősség szempontjából tekintve a helyzetet, mérlegelve a megoldási lehetőségeket.

Végül a fontos 67. pontban hangsúlyozza: „A megállíthatatlanul növekvő világméretű kölcsönös függésekkel szemben, amellyel párhuzamos a globális recesszió is, ma sürgető az ENSZ és a nemzetközi gazdasági–pénzügyi szervezetek reformja, hogy konkrét formát kapjon a nemzetek családjának fogalma.” A szegény országoknak is hangot kell adni a döntésekben, a politikai, jogi és gazdasági rendezésnek a nemzetközi együttműködést a népek szolidáris fejlődése felé kell irányítania. XVI. Benedek –  XXIII. János (Pacem in terris) és a zsinat nyomán – egy igazi világpolitikai Tekintély létrehozását sürgeti, amelyet jog szabályoz, és következetesen a szubszidiaritás és a szolidaritás elveit követve a közjó megvalósítására törekszik, „elkötelezi magát az igazi teljes emberi fejlődésre, az igazságban gyakorolt szeretettől sugallva”.

Láthattuk: az egész enciklikán vezérmotívumként vissza- visszatér a bevezetőben megmagyarázott, kezdő szavak formulája: „szeretet az igazságban” (vö. Ef 4,15). A szeretet és az igazság egységéről, egymást erősítő kölcsönös hatásáról van szó. A szeretet igazság nélkül szentimentalizmus vagy tehetetlen paternalizmus lesz. Az igazság szeretet nélkül lehet hatékony, de megvan a kockázata, hogy becsukódik a gnózisba (puszta ismeretbe) vagy olyan technikába, amely felejti az emberi személy sajátos dimenzióját. „Egyedül a szeretet, amelyet megvilágít az ész és a hit fénye, teszi lehetővé azt, hogy a fejlődés az emberibb és humanizáló értékek hordozója legyen.”

Ratzinger pápa körlevelében a filozófiai és teológiai reflexiók néha lelkiségi megfontolásokban végződnek, amelyeket elsősorban a hívőknek szán, hiszen nekik élen kell járniuk a karitász, a gyakorlati szeretet megvalósításában, ami lehetetlen a lelki valóságok, a Lélektől a szívekbe árasztott szeretet, tehát kegyelmi segítség nélkül. Az enciklika többször kitér az ingyenesség és az ajándék valóságára. Ezek a kategóriák a személyek és a társadalmak közötti kapcsolatok sajátosan emberi dimenziói. A szeretet ingyenessége az ajándékozás révén kap gyakorlati kifejezést. Az említett kategóriák inkább a lelkiséghez, a magánszférához tartoznak. De a pápa igyekszik azokat alkalmazni a gazdasági és pénzügyi kapcsolatokra is.

A körlevél utolsó, hatodik fejezete éppen az emberi tényezőkre hívja fel a figyelmet: minden gazdasági, technikai megoldáson túl sürgető a mentalitás megváltozása, a szívek átalakulása. „A fejlődés lehetetlen egyenes emberek nélkül, olyan gazdasági és politikai egyéniségek nélkül, akik lelkiismeretükben erőteljesen a közjó hívásának engedelmeskednek. Szükséges a szakszerű felkészülés és a morális következetesség.” (CV 71). Az erre való nevelésben fontos szerep hárul a kommunikációs eszközökre. „A médiumok hathatós eszközt képezhetnek annak elősegítésére, hogy növekedjék az emberi család kommuniója (szeretetközössége) és a társadalom ethosza, ha az egyetemes részesedés kifejlesztésének eszközei lesznek az igazság közös keresésében.” (CV 73) „Nincs teljes fejlődés és egyetemes közjó a – testi lelki egységükben tekintett – személyek lelki és erkölcsi java nélkül.” (CV 76) „A fejlődésnek szüksége van az Isten felé karjukat kitáró keresztények imájára, akik annak a tudatában cselekszenek, hogy a szeretet tele van igazsággal – caritas in veritate –, amelyből az igazi fejlődés ered. Nem a mi művünk, hanem ajándékba kapjuk.” Minden az embertől is van, mert az ember létezése alanya, és ugyanakkor Istentől, mert Isten a kezdete és vége mindannak, ami érvényes és megváltást nyer. (CV 79) Mint fent már említettük: a pápa Szent Pált idézi: „Minden a tiétek: a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők. Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené.” (1Kor 3,22–23)

(Sz. F.)

 


André Vingt-Trois párizsi bíboros érsek
a
Caritas in veritate k. enciklikáról

„XVI. Benedek harmadik enciklikája számomra a reménység nagyszerű üzenete. (. . .) Ez a reménységüzenet a következő: az emberiség küldetése az – és megvannak hozzá az eszközei –, hogy uralma alá hajtsa a világot, amelyben élünk. Nemcsak hogy nincs alávetve a végzetnek, hanem át tudja alakítani a világot, hatást gyakorolva az eseményekre vagy következményeikre: előmozdíthatja az igazságosságot és a szeretetet az emberi viszonyokban, beleértve a társadalmi és gazdasági területeket is, még ilyen válságos korszakban is, amelyet most megélünk. Ez a reményüzenet nem evidens egy olyan társadalomban, amely jelentősen bonyolódott, és amelyben a döntések központjai szétmállnak, és kiszöknek a demokratikus és politikai ellenőrzés alól. (. . .) Az emberi lény lényegében vonatkozás: társadalmi lény. De még tovább kell menni: Csak a nálánál nagyobbhoz, az Abszolútumhoz való viszonyában teljesedhet ki, Őbenne, aki nagyobb minden létezőnél. Mert minden embernek, akár hívő, akár nem, végső soron állást kell foglalnia az erkölcsi ítélet kérdésében, amely túlmutat az egyén érdekein, és amelyről lelkiismerete tanúskodik. A hívők számára ez a transzcendens vonatkozási pont: Isten. . .”   


XVI. BENEDEK BESZÉDE
AZ AOSTAI SZÉKESEGYHÁZBAN

(Részletek a július 24-i rögtönzött beszédből)

Ünnepi zsolozsmával emlékeztek a helység nagy fia, a későbbi canterbury érsek, Szent Anzelm teológus halálának kilencedik centenáriumára. XVI. Benedek a vesperás alatt mondott rögtönzött beszédében a liturgia rövid olvasmányáról elmélkedett. A Római levél 8. fejezetének első két verse így hangzik: „Nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak. Mert a  lélek törvénye – tehát a Krisztus Jézusban való élet folyománya, megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől.”

A pápa megjegyezte, hogy ezt a szöveget imádsággá alakították át a vesperás könyörgésében: „Irgalmas Atyánk, aki megváltottad a világot Fiad szenvedése által, add, hogy egyházad felajánlja magát neked mint élő és szent áldozatot, és mindig megtapasztalja szereteted teljességét.” Az olaszban csak „Irgalmas Atyánk” szerepel – magyarázta a pápa – az eredeti latinban több van: „Mindenható és irgalmas Isten”. Majd így folytatta: „Új enciklikámban igyekeztem megmutatni Isten elsőbbségét, akár a személyes életben, akár a történelem, a társadalom, a világ életében. Kétségtelen, hogy Isten kiválasztása mélyen személyes dolog, és a személy viszony-lény, és ha az alapvető, Istenhez való viszony nem eleven, nem megélt, az összes többi viszony sem nyeri el igazi formáját. De ez áll a társadalomra is, az emberiségre mint olyanra. Itt is, ha Isten hiányzik, ha elvonatkoztatnak Istentől, hiányzik az iránytű, amely mutatja minden kapcsolatnak az utat, hiányzik a betájolás a célra. Isten: újra el kell hoznunk a világunkba Isten valóságát, meg kell Őt ismertetnünk, és jelenvalóvá kell tennünk.” [. . .]

XVI. Benedek a liturgiával hangsúlyozta, hogy Isten igazi hatalma az irgalmasság, a megbocsátás: „A hatalmat mi nem világi értelemben vesszük, nem a vagyon, a gazdaság, a pénz hatalmasaira gondolunk, akik a világ kereskedelmét befolyásolják. Sztálin egyszer azt kérdezte: »Hány hadosztálya van a pápának?« – Ez a kérdés jellemző a hatalomról alkotott általános felfogásra. Hatalma annak van, aki veszélyes, aki fenyegetni tud, aki lerombolni tud, akinek a kezében annyi veszélyes eszköz van. De a Kinyilatkoztatás ezt mondja: Nem így van! Az igazi hatalom a kegyelem, az irgalmasság. Isten igazi hatalmát a megbocsátásban mutatja meg. Erről szólt a rövid olvasmány: »megváltottad a világot Fiad szenvedése által«. Isten szenvedett és Fiában szenved velünk – folytatta a Szentatya. És ez hatalmának végső csúcsa. Képes szenvedni velünk. Így mutatja meg igazi isteni hatalmát. Szenvedni akart velünk, értünk, és szenvedéseinkben sohasem hagy bennünket magunkra.”

(Felfigyeltünk arra, hogy a teológiában ma sokat értelmezett misztériumról, Isten szenvedéséről beszélt a pápa.) „Megmarad azonban a nehéz kérdés, amelyet most nem tudok bővebben kifejteni: Miért volt szükség a szenvedésre a világ megváltásáért? Szükség volt, mert a világban elárad a rossz, az igazságtalanság, a gyűlölet, az erőszak óceánja, és a gyűlölet és az igazságtalanság áldozatainak joguk van ahhoz, hogy igazságosságot szolgáltassanak nekik. Istennek ismernie kell a szenvedők kiáltását, akiket elnyom az igazságtalanság. A megbocsátás nem jelent nem ismerést, hanem átalakítást: vagyis Istennek be kell lépnie ebbe a világba, és szembehelyeznie az igazságtalanság óceánjával a jó és a szeretet nagyobb óceánját. Ez a kereszt eseménye: attól a pillanattól a rossz óceánjával szemben létezik egy végtelen folyó, amely mindig hatalmasabb a világ igazságtalanságainál: a jóság, az igazság és a szeretet folyama. Így Isten megbocsátása átalakítja a világot, és belép világunkba, hogy valóságos erő legyen, minden lehető rossznál nagyobb a jó folyama.”

A pápa ezután a könyörgés folytatásáról elmélkedett: „»Add, hogy egyházad felajánlja magát Neked mint élő és szent áldozatot.« Ez ránk is vonatkozik, amint a Római levélben is olvassuk. Fel kell ajánlani magunkat, egész lényünkkel imádásnak, áldozatnak kell lennünk, visszaadni Istennek a világot és átalakítani azt. Szent Pál a Római levél 11. fejezetében az apostolságot mint papi ténykedést írja le. A papság szerepe: megszentelni a világot, hogy élő ostya egyen, hogy a világ liturgia legyen. Hogy a liturgia ne legyen más dolog a világ valósága mellett, hanem hogy maga a világ váljon élő ostyává, kozmikus liturgiává. Teilhard de Chardin nagy víziója ez: a világmindenség élő ostyává válik. Kérjük az Urat, hogy segítsen bennünket, hogy ilyen értelemben papok legyünk. Segítsen bennünket Isten imádásával átalakítani a világot, kezdve önmagunkon. Hogy életünk Istenről beszéljen, hogy életünk valóban liturgia legyen: Isten hirdetése, kapu, amelyen keresztül a távoli Isten közelivé válik, hogy valóban átadjuk magunkat Istennek.”

(VR)


Szabó Ferenc

VI. PÁL ÉS AZ OSTPOLITIK

Széljegyzetek Tornielli és Barberini monográfiáihoz

Andrea Tornielli: Paolo VI. L’audacia di un papa. Mondadori, Milano 2009, pp. 721.

Giovanni Barberini: L’Ostpolitik della Santa Sede. Un dialogo lungo e faticoso. Il Mulino, Bologna, 2007, pp. 419.

Két új monográfia alapján ismertetem VI. Pál pápa szolgálatának egyik legnehezebb és legvitatottabb területét, az úgynevezett keleti politikáját (Ostpolitik). A. Tornielli történész, vatikanista VI. Pál egész életművét mutatja be, mérlegeli, ezen belül ír az Ostpolitikról is. Barberini viszont egész könyvét ennek a területnek szenteli, felhasználva a Casaroli-archívum részben még kiadatlan dokumentációját is. A két kötet jól kiegészíti egymást.

A. Tornielli VI. Pál életművéről

Giovanni Battista Montini (1897–1978), aki 1963. június 21-én lett XXIII. János utóda, befejezte az elődje által meghirdetett és megkezdett II. vatikáni zsinatot, amely korunk legnagyobb egyháztörténeti eseménye. Ezt a pápát mára már elfelejtették, vagy bírálják, félreértik. Bírálják jobbról és balról, egyesek neki tulajdonítják az egyház mai válságát. Felejtik, nem sorolják a nagy prófétapápák közé. Nem is könnyű megőrizni G. B. Montini drámai pápasága emlékét a két rendkívüli egyéniség között: rövid ideig működő elődje, a népszerű „jó János pápa” és utódja, a szintén népszerű, hosszú ideig szolgáló II. János Pál után. Így tehát VI. Pál pápaságát archiválták, mint hosszú drámai intermezzót a katolicizmus két döntő fejezete között, felejtve, hogy éppen VI. Pálnak köszönhető az egyház mélyreható reformja, ő kezdte a világ minden részét behálózó apostoli utakat, új korszakot nyitott a keresztény egyházak közötti párbeszédben.

Így mutatja be (a fülszövegen) VI. Pálról szóló új monográfiáját Andrea Tornielli (1964) olasz egyháztörténész, aki többek között két könyvet írt XII. Pius pápáról. A szerző alaposan dokumentálta vaskos (több mint 700 oldalas) kötetét: bibliográfiája, jegyzetei, indexe 100 oldalt tesz ki, ezenkívül mintegy harminc fényképmellékletet találunk a kötetben. Tornielli – véleményem szerint – helyenként túlságosan részletező, aprólékos, főleg a Montini pápává választását megelőző életszakasz leírásában, milánói érseksége bemutatásakor, és különösen a bonyolult olasz belpolitikához fűződő kapcsolataiban. A szerző igyekszik számtalan forrás felhasználásával fokozatosan megrajzolni a leendő pápa „identikitjét”: család és gyermekkor, újságíró, egyetemi hallgató, diplomata pap, a FUCI (olasz katolikus ifjúsági mozgalom) lelkésze, két pápa (XII. Pius és XXIII. János) közvetlen szolgálatában (1934–1945). Ezután három fejezet foglalkozik a milánói érsekkel: lelkipásztori újítások, a baloldali olasz politikához való viszonya, a bíboros részvétele a II. vatikáni zsinat előkészítésében, a konklávé és megválasztása (1946–1963). Mindezekről eddig is sokat tudtunk, de Tornielli feltár bizonyos kulisszatitkokat, eddig nem ismert forrásokat is.

A VI. Pál pápaságáról szóló fejezeteket (XI–XVIII.) különös érdeklődéssel tanulmányoztam, hiszen ezeket az éveket (1967–1978) mint a Vatikáni Rádió munkatársa VI. Pál szolgálatában töltöttem, így közelről figyelhettem azokat az eseményeket, amelyeknek hátterére most az új monográfia fényt derít. Tornielli nagy szeretettel és csodálattal ír Montini pápáról. Nem titkol el bizonyos rágalmakat, vádakat, amelyek az egyházon belülről (sőt a Római Kúria bizonyos konzervatív csoportjától) és egyházellenes körök részéről érték. A szerző megrostálja, és kritikusan értékeli ezeket a – pápát személyesen, sokszor fájdalmasan érintő – vádakat, híreszteléseket. A magam részéről nagyon fontosnak tartom azokat az elemzéseket, amelyek a zsinat határozott folytatására, a haladó teológusok támogatására és az új egyházkép megfogalmazására vonatkoznak. VI. Pál első, Ecclesiam suam kezdetű enciklikája (1964) összegezi Montini bíboros megnyilatkozásait, a zsinatot előkészítő központi bizottságban, fokozatosan kialakított egyházképét a dialógusról: párbeszéd az egyházon belül, a nem katolikus keresztényekkel, a nagy vallásokkal, a nem hívőkkel. Ma már világos, hogy az Ecclesiam suam döntően befolyásolta a zsinat további menetét, a legtöbb zsinati dokumentum megfogalmazását, amelyek sokszor a haladó és konzervatív csoportok közötti kompromisszumok eredményei. Innen magyarázható aztán, hogy a zsinat után kitört tekintélyi válság során az ellentétes irányzatok egyaránt a zsinati szövegekre hivatkoztak. (Nem szólva itt szélsőséges progresszistákról vagy ellenkező oldalon, Lefebvre érsekről, aki kezdettől fogva ellene volt a liturgia megújításának, a vallásszabadságról szóló nyilatkozatnak és más korszerűsítési javaslatnak.)

Tornielli részletesebben ír egyes fontosabb eseményekről: a pápa látogatása Szentföldön és találkozása Athenagorasz pátriárkával (1964), beszéde az ENSZ székházában, első két körlevele: az Ecclesiam suam (1964), a Populorum progressio (1967), egyházreformok, a Humanae vitae (1968) és az azt követő válság. Röviden utal (487–488) Paul Marcinkus püspök és az IOR (vatikáni bank) körül kezdődő bonyodalmakra, amelyeknek tragikus végkifejlete II. János Pál alatt, a 80-as években következik be. Bővebben olvashatunk még pl. a holland katekizmus körüli vitákról és a külföldi utazásokról, végül Aldo Moro meggyilkolásának politikai hátteréről. Lehetetlen egy rövid ismertetésben kellőképpen érzékeltetni a monográfia gazdag tartalmát.

Tornielli és Barberini az Ostpolitikról

Most bővebben arra térek ki, amit Tornielli az Ostpolitikról ír (429–430, 581–584). Bizonyos mozzanatokat kiegészítésképpen G. Barberini Ostpolitikról írt könyvéből bővebben ismertetek. (Rögtön megjegyzem: Barberini könyvéhez A. Silvestrini bíboros, A. Casaroli politikájának feltétlen híve írt előszót.) A Szentszék keleti politikájáról lásd még néhány korábbi írásomat: Vigilia, 1992, 844–848; Távlatok, 2008/3, 74–80; 2009/1, 55–60.

Ismeretes, hogy a „keleti politikát” XXIII. János kezdeményezte: ő küldte el előbb König bíborost, majd Mons. Casarolit Budapestre, hogy tárgyaljanak a kormány képviselőivel Mindszenty bíboros ügyéről. János pápa halála után VI. Pálnak döntenie kellett, hogy folytatja-e elődje politikáját. Mindenesetre a nemzetközi politika enyhülése, Montini nyitottsága, dialóguskészsége és a határozott zsinati nyitás a világgal folytatódó párbeszéd felé, az Ostpolitik folytatását javallták. De, hangsúlyozza Tornielli, míg XXIII. Jánosnak ezzel kapcsolatban nem voltak kételyei, VI. Pál óvatosabb volt, dubiumai merültek fel. (429–430) (Maga Casaroli bíboros is felsorolja emlékirataiban az ellenvetéseket.)

VI. Pál döntése előtt megkérdezte a rendkívüli ügyekkel foglalkozó kuriális bíborosokat, akik – óvatosságra intve – igent mondtak. G. Barberini (96kk) részletesen leírja az 1963. júl. 16-i vatikáni összejövetel tanácskozását, a három dubiumra adott válaszukat. A következő három kérdést vitatták meg: 1) Ha sok akadályba, nehézségbe ütközik a kezdeti érintkezés, kell-e folytatni a tárgyalásokat, mert az egyház érdeke és a lelkek java ezt kívánja? 2) Milyen irányelveket kell követni a tárgyalások során, nevezetesen a Szentszék milyen „sine qua non” feltételeket szabjon ahhoz, hogy valamilyen konkrét megegyezésre jussanak? 3) Milyen legyen a végleges álláspont a püspökök és más egyháziak államnak tett eskütétele kérdésében Csehszlovákiában? A vita során különböző vélemények merültek fel. A Római Kúriában ugyanis voltak olyan főpapok, akik ellenezték a keleti politikát, és már korábban XII. Pius idejében, a „balra nyitó” Montini ellen áskálódtak. (Erról bőven ír Tornielli.) Barberini szerint egyesek az Ostpolitik főszereplőjét, Mons. Casarolit „kriptokommunistának” tartották. A diplomata viszont többször ismételt elvét követte: Ha valaki a rabokkal akar beszélni, annak előbb a börtönőrökkel kell szót értenie.

Mindenesetre VI. Pál dubiumai teljesen nem tűntek el. Ezt bizonyítja többek között a Domitilla katakombában 1965. szeptember 12-én mondott beszéde (Oss. Rom., 13–14. settembre 1965), amelyben részletesen kitért az egyházüldözésekre. Egyes keresztények még katakombákban élnek, az ateista-totalitárius rendszerek üldözésükkel, a vallásszabadság elfojtásával, papok és szerzetesek bebörtönzésével az egyház kihalását célozzák. A pápa beszéde nem nevezett meg országokat, de világos volt, hogy nemcsak Kínát és a Szovjetuniót célozta, hanem az ún. „szocialista” országokat is. (Már lezárult a csehszlovák kormánnyal folytatott nehéz tárgyalások első fázisa, és létrejött az 1964-es budapesti részleges megállapodás.) Két nappal később, 1965. szeptember 14-én, a zsinat negyedik ülésszakának megnyitásakor mondott beszédében VI. Pál ismét csak visszatért a kommunista-szocialista államokban folyó egyházüldözésre, anélkül hogy megnevezte volna az országokat. Utalt arra is, hogy egyes főpásztorok nem jöhettek el a zsinatra. VI. Pál azért is szorongott, nehogy az üldözött, szenvedő katolikusok azt gondolják, hogy a pápa elfelejtette őket, miközben megbízottja a kommunista országok képviselőivel tárgyal.

A pápa említett két beszéde negatív hatást, tiltakozást váltott ki Csehszlovákiában és Magyarországon is. Tény az, hogy a 60-as években tovább folytak a koholt perek és egyháziak bebörtönzései, tehát folytatódott az egyház elnyomása. Közben tartott a zsinati vita a Gaudium et spes kezdetű konstitúcióról, amely tárgyal a modern ateizmusról is, de – többek javaslatára – a dokumentum nem nevezi meg a marxista-kommunista ateizmust, ezzel is mintegy nyitva hagyva a kaput az Ostpolitiknak, a modus vivendi keresésének, amely – Villot bíboros kifejezésével – inkább modus non moriendi volt. (Tornielli 584.)

Tornielli később is visszatér VI. Pál és Casaroli érsek keleti politikájára (581–584). A pápa a hetvenes években sorra fogadja a kommunista országok vezetőit (Tito, Ceausescu, Zsivkov, Gierek, 1977. jún. 9-én Kádár János). A szerző röviden szól Mindszenty József, Magyarország prímása „különösen fájdalmas” ügyéről, akit Montini pápa 1971 őszén, a püspöki szinódus megnyitásakor nagy tisztelettel fogadott, és neki ajándékozta gyűrűjét. Tornielli megjegyzi (582–83): Mindszenty bíboros a kereszténység és a kommunizmus összeegyeztetéséről kijelentette: „Lehetetlen! Az egyének talán megtérhetnek, de a kommunista rendszer lényegileg Isten gyűlölete és a kereszténység lerombolását célozza, tehát sohasem térhet meg.” Ezután Tornielli – Jean Guittonra hivatkozva – hozzáfűzi: „VI. Pál ezt tudja, de mint diplomata menti a menthetőt.”

Véleményem szerint Tornielli meglehetősen sommásan foglalja össze a bonyolult „Mindszenty-ügyet”, amely – Casaroli bíboros Emlékiratai szerint is – VI. Pál pápasága és az Ostpolitik legnehezebb és legvitatottabb mozzanata volt. Maga Tornielli a következőkben (583–584) arról ír, hogy az Ostpolitikot erősen bírálták az üldözött helyi egyházakban is, a nyugati sajtó és az illető országok emigránsai, azt állítva, hogy a Szentszék kompromisszumokat köt a püspöki kinevezésekért, és behódol a kommunizmusnak. De főleg azok az egyházi vezetők, akik kommunista elnyomás alatt éltek és ismerték az egyház elnyomását (így Mindszenty, Stepinac, Szlipij és Wyszynski bíborosok), gyanakvón nézték és bírálták a kommunistákkal kompromisszumot kötő szentszéki diplomáciát. Barberini hosszan ír (299–324) Wyszynski és Casaroli ellentétéről. Mindkét szerzőnk megemlít egy fontos epizódot: a lengyel prímás az 1974-es püspöki szinóduson keményen állást fogalt az Ostpolitik ellen. Felszólalásában hangsúlyozta, hogy a diplomáciának nem lenne szabad akadályoznia az evangelizálást. Ebben az összefüggésben hangzott el híres kijelentése: „vir casaroliensis non sum(„nem vagyok Casaroli-féle ember”). (A beszédet hivatalosan nem tették közzé.) Ugyancsak az 1974-es evangelizálással foglalkozó szinóduson Szlipij ukrán bíboros kijelentette: „Az előző felszólalásokban csak azokról az országokról hallottunk, ahol vallásszabadság van, ahol hirdethetik az evangéliumot, de semmit sem mondtak azokról az országokról, ahol nincs vallásszabadság és üldözik az egyházat. Ukrajnára és az ukránokra gondolok, akiket a bolsevisták üldöznek, miközben a világ katolikus országai kapcsolatokat teremtenek a szovjet és kínai ateista kommunistákkal, és támogatják őket.”

1975. december 22-én a bíborosi kollégiumhoz szólva VI. Pál mintegy mérleget készített az Ostpolikról: „Ha bizonyos esetekben a párbeszéd eredményei gyérnek, elégteleneknek vagy elkésetteknek tűnnek, és ha egyesek számára ez elég indítéknak tűnik, hogy megszakítsuk a dialógust, mi mégis úgy gondoljuk, hogy súlyos kötelességünk, hogy éleslátó állhatatossággal folytassuk azt az utat, amely nekünk mindenekelőtt kiválóan evangéliuminak tűnik: a türelem, a megértés és a szeretet útja. Ám nem titkoljuk el keserűségünket és aggodalmunkat amiatt, hogy folytatódnak vagy súlyosbodnak többfelé az egyház vagy az emberi személy jogaival ellentétes helyzetek. És figyelmeztetünk, hogy ne értsék félre ezt a mi felelősségteljes álláspontunkat, mintha egyszerűen beletörődésről lenne szó.”

E „mérleget” maga VI. Pál készítette. Az Ostpolitik főszereplője, Agostino Casaroli mindig hivatkozhatott arra, hogy a pápák, XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál megbízatását teljesítette, amikor diplomáciai feladatát, ezen belül a „keleti politikát” következetesen gyakorolta. Emlékiratainak ezt a címet adta: „A türelem vértanúsága”. (Vö. Távlatok, 2008/3.)

Az Ostpolitik és a Helsinki Konferencia Barberini szerint

Mivel VI. Pál alatt kezdődött a Helsinki folyamathoz való csatlakozás, amely a keleti politikával kapcsolatos, most még erről szólok Barberini alapján (VI. fejezet, 325–384). Barberini szerint a Szentszék részvétele a Helsinki Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) munkáiban, több szempontból a VI. Pál által akart nemzetközi diplomácia és politika vonalába illeszkedett, és a Casaroli érsek által vezetett Ostpolitikban konkretizálódott. (325)

A XXIII. János által kezdeményezett, és VI. Pál által folytatott nyitás Kelet felé a Sztálin halála (1953) után elkezdődött détente (a hidegháború utáni „olvadás”) nemzetközi politikai légkörében vált lehetővé. W. Brandt kancellár kezdeményezése a 60-as évek második felétől segítette a Szentszék keleti politikáját, jóllehet több akadály lépett közbe: az 1956-os magyar forradalom és a lengyel lázadás leverése utáni megtorlások, az 1968-as „Prágai tavasz” elfojtása, a Szuezi-csatorna körüli viszály, a berlini válság, a vietnami háború stb.… A NATO-val szemben létrejött a Varsói Szerződés, amelynek országai 1966-ban Bukarestben elhatározták az EBEÉ megalakítását. 1969 márciusában az olaszországi magyar nagykövet a tagállamok nevében hivatalosan átadta a Szentszéknek a meghívást. Az év őszén Mons. Casaroli két memorandumban részletezte a Szentszék csatlakozásának feltételeit, bizonyos problémák megoldásával kapcsolatos elvárásait.

Lássuk az Ostpolitikot mindig védő Barberini érvelését (329). A Szentszék, jóllehet ismerte a szomorú helyzeteket, amelyekben a Szovjetunióban és a szocialista országokban a vallási közösségek és a hívők éltek, folytatta a párbeszéd politikáját. „Voltak, akik elítélték túlzott toleranciáját, és Ostpolitikját negatív Realpolitiknak tartották, amely kész feláldozni személyeket és az egyház számára életbevágó érdekeket a keleti régiókban. Mindenesetre – folytatja Barberini – el kell ismerni a Szentszék merész választását, hogy minden kockázat és bírálat ellenére folytatta a dialógus politikáját különböző szinteken. Igazában ezt lehetne Realpolitiknak is tekinteni, amennyiben abba a makacs meggyőződésbe kapcsolódott, hogy a békés együttélés és a bizalom légkörének létrejötte minden más, akár jelentős érdekek elé helyezendő. Ez a légkör kedvezett volna (a Szentszék) jelenlétének a keleti egyházakban. A katolikus egyház tehát fel volt készülve a létrejövő eredményekre.*”

Tegyük hozzá: amint láttuk, Lengyelországban nem volt könnyű dolga Mons. Casarolinak Wyszynski bíboros és az egységes lengyel püspöki kar ellenállása miatt. A Helsinki folyamatot hosszan elemző Barberini, amikor már II. János Pálnak a vallásszabadságról szóló (1980-as) levelét ismerteti, amely mintegy a Helsinki záróaktus vallásszabadságra vonatkozó részének kommentárja, megjegyzi (379–80): „A Helsinki záróokmányt (1975) jelentősége és hatékonysága szempontjából különbözőképpen értékelte Wojty³a bíboros, mielőtt pápává választották, és Wyszynski bíboros. Lengyelország prímása bizalmatlanul figyelte a Helsinki folyamatot, mert attól félt, hogy azt a Szovjetunió propagandára használja fel, hogy hamis helyzetképet adjon és megszilárdítsa a status quót és a kommunista országok hatalmát. Wojty³a bíboros viszont, a krakkói kulturális helyzet kifejezéseként, bizalommal tekintett a Helsinki folyamatra, és úgy vélte, hogy a záróokmány sok millió példányának szétosztása, amelyek külföldről is érkezhettek volna, a vallásszabadság sürgetését hozták volna, láncreakció révén, amint ez Csehszlovákiában a »Carta 77« és a Szovjetunióban a disszidensek esetében történt”.

A Helsinki záróokmány vallásszabadságra vonatkozó részét még konkretizálták Madridban és Bécsben (1989). A 16. paragrafus gyors megszavazása végül annak is köszönhető, hogy 1988. június végén Moszkvában Gorbacsov meghirdette a peresztrojka és a galasznoszty új politikáját, és ezzel a szabadság új légköre jött létre. (Vö. Barberini 382) Tegyük hozzá: mivel megbukott a bolsevizmus, az Ostpolitik „kis lépései” helyett felgyorsult változások következtek a vallásszabadság területén is.

Végül még annyit hozzáfűzhetünk a máig vitatott Ostpolitik értékeléséhez (a szlovák származású vatikáni diplomata, John Bukovszky emlékező könyve címével), hogy létezett „a vértanúk egyháza” és mellette „a diplomácia egyháza”. Kellő történelmi távlat kell még ahhoz, hogy teljes tárgyilagossággal felmérhessük (Wyszynski bíboros szavaira visszautalva): vajon a diplomácia segítette-e az evangelizálást?

* Emlékeztetünk arra, hogy a Szentszék már aláírt megegyezéseket Magyarországon és Jugoszláviában, és már jelen volt Lengyelországban.



Szabó Ferenc

MAGÁNKINYILATKOZTATÁSOK ÉS LÁTOMÁSOK

Napjainkban egyre többet hallunk magánkinyilatkoztatásokról, Mária-jelenésekről és üzenetekről. Újabb és újabb zarándokhelyek létesülnek, tömegek látogatják a hiteles vagy állítólagos jelenések helyeit. A zarándoklatok mindig a népi vallásosság megnyilatkozásai voltak: Máriát dicsérni, lélekben megújulni, közösen imádkozni dicséretes, az egyház ezt mindig támogatta, bár mindig óvott a túlzásoktól, alaposan kivizsgálta a látomásokat, állítólagos csodajeleket, üzeneteket. Az igazi hitet mindig meg kell különböztetnünk a sokszor babonás, mágikus hiszékenységtől. A régi népi vallásosság – a túlzások vagy babonás elemek keveredése ellenére is – igazi keresztény értékeket őrzött, és a hívő népet segítette Jézus misztériumainak megélésében vagy a Fiával együtt szenvedő Mária mély tiszteletében. (Erdélyi Zsuzsanna pár évtizeddel ezelőtt megjelent „Hegyet hágék, lőtőt lépék” c. archaikus imádsággyűjteménye az utolsó pillanatban mentette meg ezt feledésbe merülő imavilágot.)

De amikor így kiemeljük a helyes népi vallásosság, ezen belül is a katolikus Mária-tisztelet értékét, nem hallgathatjuk el a számtalan torzulást, babonás és mágikus szokásokat, a hamis jelenések és üzenetek burjánzását, nem is szólva a csalásokról, a népi hiszékenységet üzérkedésre felhasználók tevékenységéről. VI. Pál pápa Marialis cultus kezdetű dokumentumában figyelmeztetett a katolikus Mária-tiszteletben tapasztalt torzulásokra. És ezt nem csupán ökumenikus megfontolásokból tette, hanem hitünk tisztaságának védelmében is. A természetfeletti hitet nem szabad összekeverni a babonás hiszékenységgel.

Most az egyház tanítását és nagy misztikusok, továbbá modern teológusok véleményét követve néhány irányelvet ismertetünk a magánkinyilatkoztatások és látomások megítéléséhez. Ezeket a kritériumokat a hivatalos egyház és lelki vezetők alkalmazzák. (Vö. Giandomenico Mucci S.J., a La Civiltà Cattolica c. jezsuita folyóirat szerkesztője: Rivelazioni private e apparizioni, 2000.)

Mindenekelőtt le kell szögeznünk a katolikus egyház biztos tanítását: a nyilvános kinyilatkoztatás az utolsó apostol halálával befejeződött. Isten az Ő Igéjében mindent kimondott. Jézus Krisztus az egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége. Ezt a hagyományos tanítást, amelyet annyira hangsúlyozott a XVI. századi nagy misztikus, Keresztes Szent János, a II. vatikáni zsinat Dei verbum k. konstitúciója (2. és 4. pontjában) újra kimondta: „A krisztusi üdvrend, mivel új és végleges szövetség, nem múlik el soha. Így a mi Urunk, Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig már nem kell várnunk semmiféle új, nyilvános kinyilatkoztatásra.” Miután így a zsinatot idézte, A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK, 65–66) a 66. pontban hozzáfűzi: „A keresztény századok folyamán léteztek olyan kinyilatkoztatások, melyeket ’magánkinyilatkoztatásoknak’ nevezünk. Némelyiküket az egyház tekintélye is elismerte, mégsem tartoznak a hitletéteményhez. Ezeknek a szerepe ugyanis nem az, hogy ’javítsák’ vagy akár ’kiegészítsék’ Krisztus végérvényes kinyilatkoztatását. Inkább abban segítenek, hogy mélyebben éljük meg egy adott történelmi korszakban. A helyes hitérzék az egyházi tanítóhivatal vezetésével képes megkülönböztetni és elfogadni azt, ami ezekben a kinyilatkoztatásokban Krisztus vagy szentjei hiteles jelzésének bizonyul az Egyház számára.”

A Katolikus Katekizmus e tömör irányadó pontjához fűzünk most kiegészítő megjegyzéseket.

1) Lehetségesek magánkinyilatkoztatások a lezárult nyilvános kinyilatkoztatások mellett, amint ezt az egyház történelme tanúsítja. A domonkos teológus, P. Congar írja: „Ki tagadhatná, hogy a két Teréz (Avilai és Lisieux-i Szent Teréz), vagy Alacocque Szent Margit nem járultak jelentősen hozzá az egyházban Isten megismeréséhez? De hozzájárulásuknak, bármilyen volt is a visszhangjuk és termékenységük, csak úgy volt értéke, hogy megegyeztek a tanítás apostoli szabályával, és még ha azt felülmúlták is mélységükben, igazodtak a hierarchia tanításához. Ezért, a Szentlélektől meglátogatott hívek hozzájárulása megerősíti a hierarchia tanítását… De ez a hozzájárulás nem képvisel önmagában nyilvános tekintélyt, amely társadalmi kritériumot alkotna Isten népe életében az igazság egységében.” Tehát még egyházi jóváhagyással sincs olyan tekintélyük, mint a nyilvános kinyilatkoztatásnak. Karl Rahner is azt állítja, hogy az ilyen magánkinyilatkoztatások – látomásokkal egybekapcsolódva – lehetnek az egyház prófétai jellegének jelei, természetesen úgy, hogy az egyházi tanítóhivatal megkülönböztette a természetes jelenségeket a természetfölöttiektől.

2) Az egyházi tanítóhivatal jóváhagyása tehát elengedhetetlen, és az egyház óvatossága, tartózkodása közismert. A boldoggá és szentté avatások eljárásai alkalmával XIII. Benedek pápa óta a hierarchia gyakorlata különbséget tesz erények és karizmák között. Isten szolgája szentté avatásánál az ítélet az erények hősies gyakorlására vonatkozik, pozitívan kizárva a jelölttel kapcsolatos látomásokat, jelenéseket és üzeneteket. Néha az egyház elismert magánkinyilatkoztatásokat (Pl. Jézus szavai Alacocque Szent Margitnak vagy Szűz Mária üzenete Soubirous Bernadette-nek). E szentek liturgiáját jóváhagyva mintegy nihil obstatot adott az egyház. A hívőknek ilyen esetekben is engedelmeskedniük kell az egyházi tekintélynek, jóllehet (a teológusok nagy többsége szerint) ezekben az esetekben nem beszélhetünk a szó szoros értelmében vett tévedhetetlenségről. (Vö. LG 25) A magánkinyilatkoztatásokkal kapcsolatban tehát a tanítóhivatalnak kettős szerepe van. Egyrészt negatív: megállapítja, hogy egy adott magánkinyilatkoztatás tartalma nem ellenkezik a nyilvános Kinyilatkoztatással, illetve az egyházi tanítással. Másrészt pozitív: elismeri a kinyilatkoztatás hitelességét és azt, hogy annak közlése az egyház javát szolgálja.

3) A magánkinyilatkoztatások hitelességének megkülönböztetésénél az egyház illetékes megbízottjai, erre kijelölt különleges bizottság szakemberei, először is a személy, a „látnok” pszichikai állapotát vizsgálják meg: milyen a lelki egyensúlya, milyenek az erényei stb. A lelki vezető is ítéletet mondhat erről pszichiáter bevonása nélkül. Bonyolultabb esetekben alaposabb vizsgálatra van szükség, hiszen illúzió, hallucináció, tévedés könnyen előfordulhat. Egy jeles teológus (A. Poulain) kimutatta, hogy még a szentek körében is lehetséges illúzió, tévedés. Poulain összeállított egy listát: harminckét szent, boldog, illetve Isten szolgája esetében megmutatta, hogy magán-kinyilatkoztatásaikba világosan tévedések csúsztak be. (Vö. Mucci SJ i. m. 22.) A nagy misztikus, Keresztes Szent János írta: „Nem lehetünk biztosak, hogy az isteni szót helyesen értjük, mert nem mindig lehetséges Isten üzenetei rejtett és többféleképpen értelmezhető igazságát pontosan érteni. Isten a mennyben van, az örökkévalóságból szól, mi pedig – vakok – a földön vagyunk, és csak a test meg az idő útjait értjük.”

A megkülönböztetés során másodszor a tartalomra kell figyelni. A lelki vezető megállapítja, hogy a „látnok” által közölt üzenetek összhangban vannak-e hitünk tanításával. Milyen a vizsgált alany teológiai műveltsége? Valóban nem lehet megmagyarázni természetes ismeretekkel a „kinyilatkoztatás” tartalmát? Alázatos-e, engedelmes-e az illető személy, ha már előzőleg kizárt a beteges hallucináció?

Mindig megmarad a természetfeletti üzenet lehetősége, hiszen Isten különleges kegyelmeket, prófétai karizmákat adhat választottainak, ahogy a zsinat (LG 12,b) tanítja. Ezek hasznosak az egyházban, de „nem szabad vakmerően kívánkozni rendkívüli adományok után, és elbizakodottan nem szabad tőlük remélni az apostoli munkálkodás eredményességét”. Az egyházi vezetőknek tehát meg kell megvizsgálniuk mindent, hogy az Istentől avagy a gonosz szellemtől jön-e az üzenet. Szent János írja első levelében (1Jn 4,1): „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a szellemeket, hogy Istentől származnak-e, mert sok hamis próféta rontott a világra.” Meg kell vizsgálni, hogy a Lélek adományairól van-e szó, avagy a gonosz sugallatáról, és a jót meg kell tartani (vö. 1Tessz 5,12 és 19–21).

Szükséges tehát a megkülönböztetés, hiszen még a nagy misztikusok lelki vezetőinél is előfordulnak tévedések, magyarázza Keresztes Szent János, amikor túlságosan vezetettjeik látomásaihoz tapadnak, és nem a tiszta (csupasz) hitben való épülésüket segítik. Egyes látomások pl. Jézus életének valamelyik mozzanatára, pl. szenvedésére vonatkoznak: a látnok Jézust piros köpenyben szemléli vagy három szöggel a keresztre feszítve. A másik kék köpenyt és négy szeget lát. Ezek vagy hasonló részletek, amelyek nem szerepelnek az evangéliumokban, járulékosak, a lényeget nem érintik, hiszen az Úr nem történeti vagy archeológiai részleteket akart közölni a látnokkal. A részletek függnek a kortól, a látnok ismereteitől és műveltségétől, fantáziájától. Ezeket a természetes adottságokat Isten a természetfeletti közléseknél felhasználhatja, vagy valamiféle lényeges üzenet közlésekor, segítve a hit, remény és szeretet elmélyítését, Jézus misztériumának jobb átélését.

                                                        (Elhangzott a Vatikáni Rádióban)


* * *

RÓMA: Laicizálták a medjugorjei „látnokok”
volt ferences lelki vezetőjét

Július 29-én a Dnevni Avaz boszniai napilap közzétette a hírt, amelyet nemzetközi hírügynökségek és az olasz napilapok bőven kommentáltak: XVI. Benedek viszahelyezte a laikus állapotba és felmentette szerzetesi fogadalmai alól P. Tomislav Vlasiæ ferencest, a medjugorjei „látnokok” volt lelki vezetőjét. A ferences rend legfőbb elöljárója, José Rodriguez Carballo már 2009. március 10-i levelében közölte Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Olaszország ferences tartományfőnökeivel: A pápa meghallgatta Tomislav Vlasiæ kérését, felmentve őt az előzetes cenzúra terheitől, fogadalmai és papságával járó kötelezettségei, így a cölibátus alól is. A szerzetes ugyanis nem volt hajlandó engedelmeskedni a Szentszék (Hittani Kongregáció) tavalyi tilalmának. Hogy elkerülje az automatikus kiközösítést, maga kérte laicizálását és fogadalmai alóli felmentését. A ferences rendfőnök megismételte a következő tilalmakat: a) Abszolút tilos a ferencesrendből elbocsátott Tomislav Vlasiænak bármiféle apostoli tevékenységet folytatni b) Abszolút tilos vallási kérdésekben nyilatkoznia, különösen is a medjugorjei jelenésekről. c) Abszolút tilos neki a ferencesek bármelyik házában lakni.

Emlékeztetünk arra, hogy a Hittani Kongregáció 2008. január 25-én tilalommal sújtotta a ferencest, aki a 80-as évek elején, a medjugorjei „látomások” kezdetétől a hat látnok lelki vezetője volt. Az indokok: kétes tanok hirdetése, a lelkiismeretek manipulálása, gyanús miszticizmus, engedetlenség az egyházi tekintéllyel szemben és a hatodik parancs elleni bűnök. Tavaly augusztus végén Mostar püspöke közölte a Szentszékkel, hogy Vlasiæ páter nem tartja magát a dekrétumban előírtakhoz. P. Vlasiæ 1992 óta az olasz l'Aquilában élt, és egy általa alapított közösséget vezetett. – Megjegyezzük még: a Szentszék felállított egy bizottságot annak a megvizsgálására, hogy az 1981. óta tartó medjugorjei Mária-jelenések hitelesek-e. Ezzel kapcsolatban végleges egyházi döntés még nem született.

(VR)

 


Mindszenty-darabbal evangelizál egy amerikai drámaíró

Cathal Gallagher korábban vígjátékokat írt, de Mindszenty életéről olvasva annyira megérintette a bíboros hősiessége, hogy elhatározta: következő darabja róla fog szólni. A drámát több más, szentek, hősök és vértanúk életét bemutató darab követte.

A 71 éves ír származású amerikai drámaíró a CNA-nak adott interjújában elmondta: az általa elsőként alapított Quo Vadis színtársulat, majd a későbbi G. K. Chesterton színtársulat nem templomban, hanem városi színházban játssza darabjait, ami egyben evangelizációs lehetőség is: a színházlátogatók közül sokan itt találkoznak először katolikus szentekkel, vértanúkkal.

Az elsőként bemutatott Mindszenty-dráma után Gallagher több hasonló témájú darabot vitt színre, mégpedig nem egy szűk vallásos rétegnek, hanem a széles nagyközönségnek szóló formában. Malcolm és Teresa című darabja Malcolm Muggeridge brit újságíróról szól, aki Teréz anyával történt találkozásai nyomán tért meg. További darabjaiban többek közt Boldog Miguel Pro mexikói jezsuita vértanú (Viva Cristo Rey) és Szent Margaret Clitherow 16. századi vértanú (The Pearl of York) életét dolgozza fel. Legújabb drámájának (Margaret of Castello) októberben lesz a bemutatója; főhőse egy 13. századi firenzei lány, aki vakon és nyomorékon született, szülei elhagyták, mégis szent életet élt.

 (MK)

 

 


AZ EURÓPAI JEZSUITA FOLYÓIRATOK
TALÁLKOZÓJA DOBOGÓKŐN

Az európai jezsuita kulturális folyóiratok főszerkesztői 1982 óta évenként más-más országban összejönnek egy pár napos tapasztalatcserére. A 90-es évek derekától a Távlatok szerkesztői is rendszeresen részt vettek ezeken a megbeszéléseken. 1997 júniusában a Távlatok és az OCIPE lapja, Európai szemmel rendezte meg Dobogókőn a találkozót. Jó tíz év után ismét ránk került a sor. A Távlatok és A Szív volt a házigazda (a főszervező Horváth Árpád). Jórészt Dobogókőn tartottuk az eszmecseréket tizenöt folyóirat szerkesztőivel június 4 és 7. között. De a megérkezés napján a Sodrás utcában gyülekezett a szerkesztőgárda. Itt a fogadás után röviden bemutattuk a magyar provincia munkáit és két lapját. A folyóiratok közös problémáiról szóló eszmecserék mellett két fontos előadásra került sor. Jún. 5-én de. Dobogókőn Csaba László közgazdász, egyetemi tanár, akadémikus tartott „Az új Európa az új évezredben” címmel angol nyelvű előadást. (Magyar szövege a Távlatok 2009/2. számában olvasható.) Másnap, szombaton budapesti városnézés után szárnyas hajóval látogattunk el Esztergomba, ahol este Erdő Péter bíboros prímás fogadta a jezsuita szerkesztőket és olasz nyelvű beszédet intézett hozzánk. Ennek törzsrészét Szabó Ferenc, a bíboros úr engedélyével, hangszalagról magyarra fordította: itt közöljük szövegét. A találkozó során számos kérdést tettek fel rendtársaink a magyar bíborosnak, aki úgyis, mint a CCEE (az Európai Püspökkari Konferenciák) elnöke, az Európai Unió országainak vallási helyzetéről is tájékoztatást adott.

Erdő Péter bíboros beszéde

Elhangzott 2009. június 6-án este Esztergomban, az európai jezsuita kulturális folyóiratok találkozója alkalmával.

Köszöntések

Bizonyára már megismerkedtek Esztergom kis városával és Magyarországgal.

Ami a mai kollokviumot illeti: ma reflektálunk Kelet-Európa és egész Európa szellemi helyzetére.

Szekularizáció avagy individualizáció

Az első jelenség, amely szembeötlik Európában, az a szekularizáció. Az államokat és a népeket nem lehet (már) kereszténynek nevezni minden megszorítás nélkül, mert sokan vannak, akik nem keresztények vagy vallásosak. Ezt a jelenséget különösen kiemeli az a tény, hogy az állami törvényhozások és a közintézmények, pl. az iskolák, nem fogadják el (nem tisztelik) a keresztény világnézetet, vagy ha vannak még ezekben az intézményekben a keresztény világnézet által inspirált elemek, ezeket hevesen visszautasítják a politika és a társadalom fontos csoportjai. Ha a protestáns országokban tanúi vagyunk a keresztény formaságok kiüresedésének, a latin országokban inkább konfliktusos a viszony az úgynevezett laicitás és a kereszténység között. A laicitás fogalma, és a laicizmusé is, úgy tűnik, csak ezekben az utóbbiakban, tehát a latin világban játszik fontos szerepet. A kontinens egy jelentős részét, nevezetesen az exkommunista világot más paradigma jellemzi. A szekularizáció Európának ebben a részében nem szerves folyamatként terjedt el, hanem egy kis politikai csoport vagy az idegen megszállók segítségével rákényszerítették a népre az ateista materialista ideológiát. Azok a társadalmak, amelyek hozzászoktak történelmükben a heves átalakulásokhoz és a konformizmushoz, nem interiorizálták a hivatalos ideológiát.

Emlékszem egy kollokviumra, amely itt zajlott, e városban a fiatal szemináriumi tanárok és egy idős, Amerikában élő professzor között, aki néhány napra visszalátogatva eredeti hazájába, kevéssel a vasfüggöny megszűnése előtt azt ajánlotta, hogy készüljünk fel a marxizmussal folytatandó teológiai konfrontációra, mert – ahogy ő feltételezte – a diktatúra hamarosan kevésbé kemény lesz. Mi azt feleltük: ha a diktatúra megszűnik, a marxisták nem maradnak fenn tovább. Legalábbis a földrésznek ebben a részében. Csakugyan, a kommunista rendszer megszűnése után nem maradtak marxisták ilyen dialógusra. 1986-ban a Kultúra Pápai Tanácsa a Magyar Tudományos Akadémiával szervezett egy híres keresztény–marxista párbeszédet itt, Budapesten. Húsz évvel később ugyanazon a helyen ugyanaz az Akadémia és a Szentszék szerveztek egy másik párbeszéd-kongresszust. Az egyház ott volt, a másik fél már nem volt. Ezért a kongresszus a mai európai antropológiai problémákkal foglalkozott. A résztvevők, akik nem tartoztak az egyházhoz, nem tartoztak egy meghatározott világnézeti vagy filozófiai irányhoz, hanem sokan közülük a kereszténység által inspirált nézeteket vallottak. Mindebből az következik, hogy ez a híres szekularizmus inkább radikális individualizmus.

Keresztény Európa?

Ha a világnézet korábban a vallás volt, ha azt elfogadta vagy támogatta informálisan a közéleti tekintély vagy a táradalom, ma a tipikus probléma: ha a „keresztény Európáról” hallanak beszélni, sokan rögtön felkiáltanak: hogyan lehet így általánosítani a világnézetet. Igaz, a világnézet, a vallás, különösen a keresztény hit nagyon személyes tény. De az is igaz, hogy hitünk a közösségből születik és közösséget teremt. A niceai krédó így kezdődött: „Hiszünk…”, vagyis többes számban. Másrészt az állam híres semlegessége ellenére, nem határtalan ez a semlegesség. Vannak úgynevezett demokratikus vagy laikus értékek, amelyek érvényesek mindenki számára. Így a büntető törvénykönyv érvényes mindenki számára, bár tartalma nem tetszik mindenkinek. A volt kommunista országokban, különösen Oroszországban, de Magyarországon is, az individualizmus jelentősen szétrombolta a társadalmat. Kevésbé Lengyelországban és a volt Jugoszláviában, mert ezekben az országokban a földeket nem kollektivizálták, megmaradt a falusi lakosság, és így jobban megőrizték a hagyományos értékeket. Vagy mert a függetlenné vált nemzetek megőrizték vagy újraalkották társadalmi kohéziójukat a nemzeti érzés alapján. De a kevésbé szerencsés országokban, mint pl. nálunk, a kommunista rendszer összeomlása után nem őrizték meg az erős hagyományos vallásosságot, sőt még a polgári értékek együttesét vagy az egészséges nemzeti érzést sem. Pedig ezek, még ha öntudatlanul is, a társadalmi bázist képezik a nyugati demokráciák működéséhez, a relativizmus és a vallási válság ellenére. Mifelénk a polgári becsületességnek ezek a szokásai sohasem voltak olyan erősek, vagy lerombolták őket, pedig hát a törvényhozó, idézem, „nem állíthat egy-egy rendőrt minden állampolgár mellé”. Hiányzik a moralitás, az erkölcsösség, amely szükséges a demokratikus állam jó működéséhez.

A kommunizmus bukása után

Húsz évvel ezelőtt, a nagy változások pillanatában, egyházunkat meglepetés érte: sok tevékenységünk újra törvényes lett, amelyek addig szigorúan tilosak voltak. De a klérus és a hívek, akik átélték a kommunizmus évtizedeit, különösen is a szerzetesek, akik a hosszú rejtőzködés után napfényre jöttek, idősek voltak, és rögtön szembe kerültek egy új kormány kihívásával, amely kicsit jozefinista volt: vissza akarta adni a szerzeteseknek néhány házukat, intézményüket közhasznú célokra azzal a feltétellel, hogy rögtön hasonló funkciót adnak nekik, mint hajdan. Tehát az állam részéről komoly gyakorlati feltételei voltak az intézményes külső működésnek, mielőtt bensőleg megerősödtek volna. E pillanatban Nyugaton, de nálunk is elkezdték felrázni a közvéleményt, hogy a kommunizmus utáni világban a legnagyobb veszély a klerikalizmus. Senki sem figyelt fel egy másik tényre, amely valóban veszélyes volt: e társadalom kulturális és morális vákuumára, következésképpen a féktelen bűnözés veszélyére és az egész társadalom kriminalizálódására. Ezek a tények ma már kezdik aggasztani a Nyugat egyes részeit is. A veszély még nagyobb lett, ha figyelembe vesszük, hogy a tiszta demokratikus szabadságok moralitás nélkül, a nép nagy többségének minimális egzisztenciális autonómiája nélkül kompromittálhatják magát a demokráciát ezekben az országokban, mivel hiányzanak az alapvető morális és gazdasági feltételek a nyugati típusú demokráciához. Megtörtént gyakran, hogy a nemzeti vagyon nagy része, amelyet brutálisan elvettek az egész társadalomtól a negyvenes és ötvenes években, nem tért vissza a néphez, hanem a kommunista rendszer hatalmon levő csoportja révén átkerült nemzetközi társaságok kezébe vagy a gazdagok kis csoportja birtokába. Így a magántulajdon nem nyerte el morális törvényességét, és nem biztosítja kellően a köz javának szolgálatát. A jog formálisan demokratikus lett, de egy értékítélet kialakításához nem elég, ha összehasonlítjuk a nyugati jogot és a mi vidékeinkét, össze kell hasonítani a jog tényleges érvényesülését is a társadalomban.

A katolikus egyház, mindezek ellenére a kiengesztelődés tényezője, értékek hordozója, a stabilitás erősítője, kifejti alázatos szolgálatát a különböző területeken. A szociális tevékenyégen túl keresi az evangelizálás új lehetőségeit: pl. a mass media, a kulturális sajtó területén stb. De ha most jobb intézményes lehetőségeink vannak is, mint harminc évvel ezelőtt, a lelkipásztori eredmények körülbelül ugyanazok. Biztos, hogy a konkurencia is növekedett, pl. a keleti vallások betörése. Az Egyesült Államokból érkező neoprotestáns és más vallási csoportok sokkal nagyobb gazdasági erővel rendelkeznek, mint mi. Pl. van nekik televíziós csatornájuk, amiről mi még csak álmodni sem merünk. Mégis az ún. történelmi egyházak e népek történeti-kulturális infrastruktúrájának hordozói. Imádkozzatok értünk, és ne higgyetek könnyen ugyanannak az újjáéledő propagandának, amelyet ugyanazok művelnek, mint akik húsz évvel ezelőtt ágáltak, akik igyekeznek befeketíteni e vidék egyházait. Ha megértési kritériumokat keresünk, a mi keresztény katolikus önértelmezésünkből kell kiindulnunk, ezekben az országokban szerzett tapasztalatokból, hogy az eszmélődéshez helyes kategóriáink legyenek, és nem kell könnyen engedni a nagy mass media kategóriáinak. Ami a magyar kulturális folyóiratokat illeti: a jól szerkesztett folyóirat nagyon ritka. Hála P. Szabó és a jezsuiták tapasztalatának, a Távlatoknak sikerül párbeszédet létesítenie a társadalom különböző csoportjaival, a hívő és kevésbé hívő értelmiségiekkel, és Isten népe egy részével. Nemzetközi hang is, azt hiszem, érdemes támogatni. Természetesen, ha a Távlatoknak van nagy gazdasági nyeresége, akkor ez szükségtelen… (Derültség, taps.)

Szabó F. közbevetése: Van együttműködés e jezsuita folyóiratok között: pl. átveszünk egymástól tanulmányokat, így a Távlatok is közöl e folyóiratokból fordított cikkeket, ha egy adott témához itthon nem találunk szakembert.

Következtek a szerkesztők kérdései. – Erdő bíboros úr sok konkrét példával illusztrálta a magyar egyház és társadalom jelenlegi helyzetét, a lelkipásztori tevékenységet.

 


Miklósházy Attila: Egy szív, egy lélek

A Szent István Társulat Pásztorok című sorozatának legújabb kötetében ezúttal Miklósházy Attila, a külföldön élő magyarok nyugalmazott püspöke, jezsuita szerzetes vall életéről, papi hivatásáról Kipke Tamásnak, az Új Ember főszerkesztő-helyettesének és Elmer Istvánnak, a lap főmunkatársának.

Az 1956-ban elöljárói tanácsára disszidált főpásztor vallja: „Magyar vagyok, kanadai magyar. S amikor hazajövök, megmozdul a szívem a Duna-Tisza táján.”

Miklósházy Attila másfélmillióra becsüli a világban szétszóródott magyar emigránsokat, ők változatlanul magyarnak vallják magukat. Kétharmad részük katolikus. A kinti magyarok nyugalmazott püspöke azonban mindig felhívta papjai figyelmét az ökumenikus kapcsolatok ápolására és mélyítésére a református és evangélikus hívekkel. A kinti magyarok ötven-hatvan százaléka integrálódott a helyi társadalomba, többségük a magas iskolai végzettségűek közé tartozik. A beolvadó-beolvadt magyarok elkötelezetten vesznek részt a helyi egyházközségek életében. S bár az emigráns magyarok természetesen nem építhettek maguknak másik Magyarországot, életükben mégis volt egy biztos pont, a templom, a plébánia, amely színhelye és jelképe lett az összetartozásuknak – állítja Miklósházy Attila. Tényként állapítja meg azt is, hogy a külföldi magyarok fogyóban vannak, s ezen egyedül az változtathatna, ha újabb emigrációs hullám indulna el Magyarországról, ám ettől „Isten őrizzen meg minket!” A főpásztor azt ajánlja a mostanában felkerekedőknek, „kétszer is gondolják meg a kitelepülést. A magyar embereknek Magyarországon van a helyük – ahogy a dánoknak Dániában, és így tovább.”

 


Somodi Imre

A PÉCSI JEZSUITA PIUS KOLLÉGIUM

Alighogy a magyar jezsuita provincia önállósodott, máris egy olyan alkotást hozott létre, mely a rendtartomány valóságos éke lett. A Jézus Társasága vezetése alatt álló, Pécsett működő, X. Pius pápáról elnevezett kollégium olyan nívós oktatási intézmény volt, amely nem csupán a város, nem csupán a Társaság, hanem az egész magyar művelődés büszkesége volt. Esszénk írásának évében a Pius Kollégium két jubileumot is ünnepel: egy örömtelit és egy fájdalmasat. Száz éve, 1908-ban gróf Zichy Gyula pécsi püspök magánvagyonából százezer koronát helyezett letétbe egy majdani internátus javára, megvetve ezzel a Pius Kollégium alapjait. Hatvan évvel ezelőtt, 1948-ban pedig több mint három évtizednyi áldásos nevelőmunka után a híres iskola a kommunista diktatúra intézkedésére bezárni kényszerült kapuit. Ez a két évforduló keretezi a Pius történetét, s keretbe foglalja esszénket is, melyben szerény kísérletet teszünk, hogy ezt a méltatlanul elfeledett iskolát jobban megismertessük az Olvasóval.

    A Pius megálmodója – mint arról fentebb szó esett – gróf Zichy Gyula pécsi püspök volt. Zichy felfigyelve a modern idők nagy veszélyére, a szekularizált világszemlélet terjedésére, apostoli küldetésének tartotta felvenni ellene a harcot. Támogatta a katolikus sajtót, fejlesztette egyházmegyéje katolikus elemi iskoláit, püspöksége székhelyén pedig internátust kívánt alapítani, melyet a nevelésben oly érdemes jezsuita páterek vezetésére kívánt bízni. Hogy miért éppen a Jézus Társaságára esett választása, annak két oka volt. Egyrészt Pécs hitéletében és művelődésében a XVII–XVIII. században jelentős szerepet játszottak a jezsuiták. Gimnáziumot is működtettek, amelyben mások mellett Faludi Ferenc és Pray György is tanított. Zichy szerette volna, ha a városban nagy múlttal rendelkező jezsuiták újból visszatérnének Pécsre. A másik tényező, ami a püspököt döntésében motiválta, az volt, hogy ő maga is jezsuita iskolában – Kalksburgban – töltötte tanulóéveit, s hálával emlékezett meg a rendről az alapos nevelésért, amelyben ott részesült.

    1908. november 10-én kelt püspöki körlevelében Zichy Gyula tudatta egyházmegyéje híveivel szándékát. Ekkor még csupán egy internátust (bentlakásos intézetet) akart létrehozni. Zichy Gyula korábban X. Pius személyi kamarása volt, ezért bensőséges szeretet és nagy tisztelet kapcsolta a pápához. Éppen ezért a leendő internátust a pápa ötvenéves papi jubileumára való tekintettel Pius Internátusnak nevezte el. Az egyházmegye papsága és hívei örömmel fogadták a püspök nemes kezdeményezését, és nagy lelkesedéssel támogatták azt. Ugyanakkor javasolták a püspöknek, hogy ne elégedjék meg egy internátus alapításával, hanem alapítson kollégiumot – vagyis gimnáziumot és internátust is magában foglaló oktatási intézményt. A püspök magáévá tette az elképzelést.

    Zichy püspök hamarosan fel is kereste a Jézus Társasága osztrák–magyar provinciálisát, hogy szándékának megfelelően megnyerje a jezsuitákat a kollégium vezetésére. A provinciális azonban a kollégiumalapítás körüli nagy nehézségektől ódzkodva kitérő választ adott. Ekkor történt a Pius alapítása szempontjából sorsdöntő esemény: a magyar jezsuita rendtartomány önállóvá válása. Ennek megtörténte után a püspöknek egyik első dolga volt, hogy megkeresse az új magyar provinciálist, P. Bús Jakabot, és közölje vele tervét. P. Bús nagy örömmel fogadta azt, s megszerezte a generális jóváhagyását is hozzá.

    Az alapító Zichy Gyula püspöknek még számtalan akadályt és nehézséget kellett leküzdenie addig, amíg a kollégium végre megnyithatta kapuit. Volt, amikor úgy látszott, a püspöknek fel kell adnia terveit. Zichy Gyula elkötelezettségét és a jó ügyért való küzdeni tudását mutatja, hogy ilyen körülmények között sem tántorodott el céljától, hanem amit eltervezett, véghez is vitte.

    A kollégium 1912 szeptemberében kezdte meg működését igen mostoha körülmények között: egy félkész állapotban lévő, tanítási és bentlakási célokra alkalmatlan bérházban nyert ideiglenes elhelyezést. A tanári kart ekkor csupán két fő alkotta: P. Thalhammer János, a neves rovarkutató, és P. Jablonkay Gábor, a Pius első rektora. A kezdeti nehézségek ellenére az oktatás és nevelés színvonalára nem lehetett panasz. A növendékek igen szép fejlődést mutattak tanulmányi eredményeikben, magaviseletükben és hitéletükben.

    Mindeközben megkezdődött a Pius végleges otthonának építése. Az épületet a belváros nyüzsgésétől távol, a jó levegőjű és csendes Mecsek lábainál, egy tágas püspöki szőlőbirtokon kezdték építeni Pilch Andor tervei alapján 1913-ban. Zichy Gyula számára ez újra a nehézségek idejét hozta el, mivel az építkezés hatalmas összegei már-már a tönk szélére juttatták a püspököt. Ennek elkerülése végett egyelőre nem is építették fel a teljes épületkomplexumot: a templom és az U-alakú épület nyugati szárnyának megépítését későbbre halasztották.

    Az építkezés oly gyors ütemben haladt, hogy a növendékek és tanáraik 1914 szeptemberében már az új épületben kezdhették meg a tanévet. A történelem azonban közbeszólt: 1914 nyarán kitört az első világháború, s a Pius épületének nagy részét 1914 decemberében katonai kórház céljára foglalták le. A tanítás csak az épület egy elkülönített kis részén folyhatott. 1915 nyaráig működött itt katonai kórház, emiatt az épület ünnepélyes átadására és a házszentelésre csak 1915. december 22-én, Zichy Gyula püspökké szentelésének tízéves jubileumán kerülhetett sor.

Az elkészült monumentális épület 164 méter hosszúságban húzódott a Mecsek lábainál. Keleti részében voltak a gimnázium termei, nyugati részében működött a rendház, a kettő között az internátusi diákok háló-, tanuló- és játszótermei nyertek elhelyezést. Az épület felszerelése a kor technikai színvonalának legjavát képviselte. Központi fűtéssel, villanyvilágítással, vízvezetékkel látták el, konyhájában elektromos gépeket alkalmaztak (ne feledjük, 1914-ben járunk!). Sőt úszómedencét is kialakítottak, mely Pécs első és sokáig egyetlen télen-nyáron használható, fedett uszodája volt. A Piusban jól felszerelt könyvtár állt a diákok és a rendtagok szolgálatára, az iskola szertárait pedig csupán szerénységből nevezhetjük „szertáraknak”, mert állományuk múzeumokat is megszégyenített volna: kőzet-, őskövület-, rovar-, szfragisztikai, numizmatikai gyűjteményt, modern fizikai eszközöket stb. tartalmazott. S mindezeket a „kincseket” a jezsuita atyák az ifjúság lehető legszínvonalasabb oktatására használták fel. A Jézus Társasága oktatási hagyományainak megfelelően a Piusban is létesült színházterem, ahol a diákok rendszeresen színdarabokat, ünnepélyeket, koncerteket adtak. A Piusban a diákság önképzésének is lehetőséget biztosítottak. E célból jött létre a Pázmány Önképzőkör. Az iskola tanárai közül nem egy a maga szakterületének elismert tudósa volt (például P. Thalhammer János rovarkutató, P. Riegl Sándor fizikus, P. Pinzger Ferenc rendtörténetíró stb.). A jezsuita atyák számára minden feltétel adott volt a jellemneveléshez, a diákok számára pedig a jellembeli fejlődéshez. Jellemnevelésről beszélünk, mert a jezsuita pedagógia nem merül ki az ismeretek átadásában, hanem az egész embert ragadja meg: a lelket, a szellemet és a testet. A lélek nevelésének célkitűzése a keresztény hit és a felebaráti szeretet növelése, a szellemé az elme pallérozása, a testé az egészség megóvása és a fizikum fejlesztése. A jezsuita atyák áldásos oktató-nevelő munkájának köszönhetően a Piusban végzettek közül igen sokan léptek egyházi, illetve értelmiségi pályára, és kerültek magas pozícióba.

    E ragyogó intézet megszervezésében oroszlánrésze volt Zichy Gyula mellett P. Jablonkay Gábornak, a Pius első rektorának. Jablonkay a legnehezebb években állt a kollégium élén, a szervezés, az építkezés éveiben, melynek nehézségeit tovább tetézte a világháború is. Mindezek közepette is megállta a helyét, de emberfeletti munkájába belefáradván 1917-ben P. Riegl Sándor váltotta a rektori tisztségben.

Az ő dolga sem volt könnyebb, hisz a világháború, a forradalmak és Pécs szerb megszállásának nehéz éveiben kellett vezetnie a rábízottakat. A megszállás alatt a Piusban az állandó bizonytalanság légköre uralkodott, mert a megszállók és a kommünárok ellenszenvvel viseltettek a keresztény és nemzeti szellemet képviselő iskola iránt. Azonban nem csak szomorú események történtek ezekben az években: Riegl Sándor rektorsága idején szerveződött meg a Pius híres rézfúvószenekara, mely később XI. Pius pápának is koncertezett.

A szerb megszállás alóli felszabadulás után a Pius gyors fejlődésnek indult. A jó nevű iskola az ország egész területéről vonzotta a tanulni vágyókat. A diákok száma úgy megnövekedett, hogy az épület szűkösnek bizonyult. 1926–1927-ben ezért folytatódott az építkezés, s megépült a hiányzó nyugati szárny felé.

    Alig fejeződött be a munka, újabb nagyszabású terv megvalósítására készült a Pius: 1927 októberében ünnepélyesen lerakták a kollégium templomának alapkövét. A templomra immár égető szükség volt, hogy a diákság végre méltó istentiszteleti helyhez jusson, a Társaság pedig bekapcsolódhasson a pasztorációba. A Jézus Szívének szentelt, Fábián Gáspár által neoromán stílusban tervezett templom 1930-ra készült el. A főoltár Jézus Szíve-szobrát XI. Pius pápa küldte ajándékként Rómából. Ezek a nagy építkezések, melyek a Pius fejlődésének második lépcsőjét jelentették, P. Somogyi Jenő rektorsága alatt történtek.

    A gyarapodás mellett ebben az időben nagy veszteség is érte a Piust. 1926-ban Zichy Gyula püspököt kalocsai érsekké nevezték ki. A Pius alapítója és áldozatos mecénása így távol került a számára oly kedves iskolától, melyre úgy tekintett, mint élete fő alkotására. Azonban a kalocsai érseki palota falai közül is állandó figyelemmel kísérte a Pius Kollégium életének eseményeit.

    1933-ban a Pius rektora P. Tüll Alajos lett, aki nem kis ambíciókkal foglalta el tisztségét. Először a húszéves használatban meg-megkopott épületet alakíttatta teljesen át, melynek következtében az sokkal modernebbé és praktikusabbá vált. Majd hozzálátott nagy tervéhez, hogy az épület feletti domboldalon sportkomplexumot és botanikus kertet hozzon létre. A tervekben futball-, tenisz-, atlétika-, sí- és szánkópálya, céllövőtér, nyári uszoda létesítése, a szabadon maradt területen pedig tudományos és oktatási célokat szolgáló botanikus kert kialakítása szerepelt. E terv megvalósítása rengeteg pénzt igényelt, de az önzetlen támogatásnak köszönhetően 1936-ban megkezdődhettek a munkálatok, s 1937-re, a Pius fennállásának huszonötéves jubileumára előrehaladott fázisba kerültek.

A jeles évforduló megünneplésére pünkösdvasárnap került sor. Ez volt a Pius történetének egyik legnagyobb ünnepe. Magas rangú vendégek érkeztek, visszatértek az öregdiákok, s a kalocsai jezsuita kollégium, a Pius „testvérintézete” is tisztelgő küldöttséget indított Pécsre. A hálaadó szentmisét Zichy Gyula kalocsai érsek celebrálta. Ezt követően az érsek és a vendégek megtekintették a Pius megszépült épületét. Délután került sor az ünnepi műsor megrendezésére az újonnan elkészült sportpályán Zichy Gyula érsek, Virág Ferenc pécsi püspök, P. Somogyi Jenő provinciális, P. Buzna Viktor kalocsai rektor és más jeles egyházi és világi vendégek jelenlétében. Beszédek, szavalatok és sportbemutatók követték egymást. Az ünnepség során szólásra emelkedett Zichy érsek is, örömmel állapítva meg, hogy a jubiláló Piusban egykori tervei, szándékai megvalósulását látja.

    A jubileumi ünnepség egyben demonstrációja is volt annak a fejlődésnek, ami Tüll Alajos rektorsága alatt a kollégiumban végbement. Az épület felújítása, a sportkomplexum és a botanikus kert létrehozása a Pius fejlődésének harmadik lépcsőjét jelentette. Ha mindez maradéktalanul megvalósult volna, nemcsak Magyarországon, hanem Közép-Európában is egyedülálló tanintézetté vált volna a Pius Kollégium.

Sajnálatos módon nem így történt, mivel a második világháború nehéz éveiben félbe kellett hagyni a megkezdett munkálatokat. A Pius helyzete tovább romlott Magyarország német megszállása után, ugyanis a megszállók altisztképző kaszárnyát rendeztek be az épületben, s ez lehetetlenné tette a zavartalan iskolai munkát. 1944. november 29-én a szovjetek bevonultak Pécsre, s a Piusban kórházat rendeztek be. Őket bolgár csapatok váltották, majd újra a szovjet megszállók vették birtokba az épületet, akik csak 1946-ban távoztak. Az épületet a beszállásolások miatt komoly károsodás érte, csakúgy, mint a botanikus kertet, amelyeket nagy áldozatok árán végül is sikerült helyreállítani. A háború és a háború utáni időszak vészterhes éveiben P. Hemm János állt rektorként a Pius élén.

Az 1945 utáni megváltozott viszonyok közepette az Egyház, a szerzetesrendek és a katolikus oktatás egyre nagyobb atrocitásoknak lett kitéve. Ez nem kímélte a Pius Kollégiumot sem. Az egyházi iskolák államosítását bevezető hecckampány részeként a Pius ellen is rágalomhadjárat indult. 1948. június 15-én tartották az iskolában az utolsó Te Deumot. Már másnap megérkezett a leltározó bizottság, s az iskola minden ingó és ingatlan vagyonát állami tulajdonba vették. A Pius Kollégium 36 évi működés után megszűnt. A rendház és a templom a Társaság kezelésében maradt 1950-ig, amikor is a rendtagokat elhurcolták, s a Jézus Társaságára a szétszóratás évtizedei következtek.

Források

A Jézus-társasága vezetése alatt álló pécsi Pius-alapítványi kath. főgimnázium értesítője az 1912–1913-iki iskolai évről, Pécs, 1913. (Illetve a további évfolyamok 1947-ig.)

Hegedűs László, A „Pius”. Kollégium a Mecsek alján, Pécs, 1991.

P. Kerling János SJ, Piusi emlékeim 1912–1948, az Arany–Ezüst 1993. évi 2. számának melléklete.

Mecsek Alján. A pécsi Pius-kollégium lapja, 1920–1943.

Petruch Antal SJ, Száz év a magyar jezsuiták múltjából (1853–1950). II. rész. Az önálló magyar rendtartomány (1909–1950), Kecskemét, Korda Kiadó, 1994, 53–87.

Pécsi Püspöki Levéltár, Acta fundationis Collegii Quinqueecclesiensis Societatis Jesu.

Pécsi Püspöki Levéltár, Rationes et Inventaria. 74. A Pius internátus számadásai 1912–1926.



    A Szív lelkiségi és kulturális folyóirat  –  a magyar jezsuiták legrégebbi folyamatosan megjelenő sajtóterméke – a mindennapi életet segítő, hiten és igazságosságon alapuló lelkiség előmozdítására törekszik.

Olvasóink elsősorban olyan nyitott lelkű értelmiségiek, akik az élet mélyebb megértésére vágynak, a hit támpontjait keresik, tudatosan igyekeznek megélni az életüket, és tapasztalataikat másokkal is szívesen megosztják.

Ismerje meg A TÁVLATOK folyóirat testvérlapját, A Szív folyóiratot!

A Szerkesztőség címe: H-1026 Budapest, Sodrás u. 13. Telefon: 200-8054/102, 200-9476/102; fax: 275-0269. Előfizetés egy évre Magyarországra: 4080 Ft, Európába: 9000 Ft, tengerentúlra: 10000 Ft.

 

 


KULTÚRA ÉS ÉLET


Szabó Ferenc

A XX. SZÁZAD HÁROM NAGY TANÚJA

1. Dienes Valéria emlékezete (1879–1978)

A XX. század nagy tanúja, Geiger (Dienes) Valéria, filozófus 130 évvel ezelőtt született Szekszárdon. Apja, Geiger Gyula újságíró, anyja Berczelits Erzsébet tanárnő volt. Házuk a Séd patak mellett, Babits Mihályék háza közelében állt. Valéria, akiről Babits a Halálfiai c. regénye hősnőjét, Hintáss Gittát mintázta, Misi játszótársa volt. Később is kapcsolatban maradtak, híreket mindig hallottak egymás családjáról. Közös beszédtémájuk a francia filozófus, Bergson volt, akinek kurzusait Valéria Párizsban hallgatta, és műveit magyarra fordította. Henri Bergson, aki a század elején oly sok gondolkodóra és íróra döntő hatással volt spirituális filozófiájával, Dienes Valéria egész lelki-szellemi életét meghatározta. Meglepő, hogy utolsó naplójegyzeteiben (1977 decemberében) is, amikor visszahajol a kezdetekhez (emlékezés születésére, Dienes Pállal kötött házasságára, első gyermekük, Gedeon szülésére), Bergson sokat emlegetett 8-as termét is idézi: a párizsi Collège de France-ban hallgatta a mester előadásait. Élete átívelt egy századot, 1978-ban hunyt el.

Geiger Valéria gyermekkorában vallásos volt. Önéletrajzában így jellemezte életszakaszait: „Az én életem ebből a szempontból három szakaszra oszlik. Nagyjából évtizedekbe keretezhetem: első 20 év gyermekkori, naiv, formális vallásossága, a második húsz év elszakadás istentől és kísérletezés a saját akaratommal, a harmadik és negyedik húsz év és a megkezdett ötödik a hazatérés kísérlete.”

Geiger Valéria egyetemi évei alatt ismerkedett meg leendő férjével, az ateista Dienes Pállal, akinek hatására elveszítette hitét. Szabó Ervin, Jászi Oszkár, meg a Huszadik Század c. folyóirat köréhez tartoztak. De a párizsi évek, Bergson előadásai és a filozófussal kötött személyes kapcsolat révén Valéria lelkileg átalakul. Bergsontól megtanulja azt, hogy az ember több mint a teste, hogy mindegyikünk önteremtő eszmélet, hogy az átélt időn keresztül rányitunk a lét titkára. Az eszmélődő ember, aki az idő végtelene felé kitárul, valami egészen újat fedez fel: az időbeli határtalanságot mind a múlt, mind a jövő felé. „Eszméletünk múltja – írta Dienes Valéria – ébredésünkkel kezdődik, de ha egyszer ébred, nem tud többé lezárulni. Teremtett lélek csak a Teremtőből meríthetett, csak annak képére és hasonlatosságára keletkezhetett.” Valéria ilyen eszmélés útján ébred rá a Transzcendensre. Hosszú külföldi (1920–1923, Bécs–Nizza–Párizs) tartózkodás után két fiával hazatér. (Férje 1919-ben elhagyta, új házasságot kötött.)

Dienes Valéria 1923-ban végleg megtért gyermekkori hitéhez. Itthon folytatja a világháború idején elkezdett mozdulatművészetet. Döntő befolyással lesz lelki életére 1924 és 1927 között a Prohászkával kötött szellemi-lelki barátság. A püspök halála után az ő szellemiségét havi „lelki órák” tartása keretében ápolják. A Prohászkával való kapcsolatnál is, meg a hatvanas évek Teilhard-fordításainál is Bergson filozófiája marad a kapocs.

Dienes Valéria a hatvanas–hetvenes években Teilhard de Chardin írásaiból fordított (Hit az emberben). Amikor a fordítás engedélyezése ügyében 1965-ben Párizsban elkísértem a Teilhard-Alapítványhoz, akkor ismerkedtünk meg. Utána leveleztünk. (Levelezésünket kiadtam a Dienes Valéria önmagáról c. összeállításomban.) A hetvenes években, amikor már hazalátogattam, párszor felkerestem a Levendula utcában. Egyik alkalommal felhívta Pestre lelkiatyját, Belon Gellért püspököt, aki Prohászka-kutatással foglalkozott: vele is jó barátok lettünk. Vali néni Belon Gellértnek is, majd később nekem is elmondta élettörténetét, 1923-as megtérését, amelyet a Hajnalvárás c. kötetben (SZIT, 1983) olvashatunk. Érdekes epizód: a kommunista időkben Dienes Valériát hosszú ideig elfelejtették, de 1975-ben Vitányi Iván készített vele egy nagy sikerű tévéinterjút. Szó volt abban a Babits- és Bergson-kapcsolatokról, a Jászi Oszkár és Szabó Ervin köréről, de amikor Vali néni elkezdte mondani, hogy „most már nem vagyok materialista”, Vitányi Iván félbeszakította. Ezért, ismerve Vali néni élettörténetét, kiegészítettem a nyomtatásban is megjelent Vitányi-interjút egy „pótlással” a Vatikáni Rádiótól a kihagyott megtérési történettel. (A Vatikáni Rádió adását Rónay György közölte a Vigilia 1976/3. számában.)

Most ide iktatom a történetet úgy, ahogy Vali néni Belon Gellértnek elmondta.

[1923-ban, hazatérésem után] „először Pápára mentem, mert édesanyámnak ott volt lakása, és én egy évig ott éltem. Volt ott egy ferences páter, Arkangyalnak hívták. Ez alatt az év alatt én még nem voltam katolikus. Emlékszem, a bencések nézték a két kisgyereket, s mondták egymásnak: Nézd, ez a két kisfiú, akit világi morál szerint nevelnek! Ennek a tanévnek a vége felé nekem valamiért el kellett mennem Budapestre. Megálltam Domokos Lászlónénál, akinek az Új Iskolája volt. (Orkesztikai iskola.) Egyik napon nagyon fáradt voltam, és bementem a Ferenciek templomába, ahol ki volt téve az Oltáriszentség. Leültem és gondolkoztam. Azt gondoltam – de teljesen sivárul –, milyen volna, ha én meggyónnék? Aztán kimentem és próbáltam tovább járni az én utaimat. Arra az időre másodszor is odakerültem, és megint bementem a templomba. Ugyanazon a napon. Hát milyen volna? – Hát akkor megtudod, ha megpróbálod! Akkor elővettem egy papirost s elkezdtem összeírni egész eddigi életemet, mintha csak úgy vezettek volna. Nem is úgy, inkább mintha magamat vezetném. Megfordultam, és bementem abba a gyóntató helyiségbe, beléptem a legelső gyóntatószékbe, ami szabad volt, és azt mondtam, hogy én most egy életgyónást akarok végezni. És elkezdtem mondani. Körülbelül háromnegyed óráig tarthatott. Amikor mindent elmondtam, akkor (a páter) feloldozott és azt mondta, hogy másnap menjek áldozni. Mondtam neki: Nézze, én nem egészen hiszem azt, hogy ott van a Krisztus! Odaállhatok én ezzel a lélekkel? – Azt felelte: Oda! Csak mikor már megy, akkor csak annyit gondoljon, hogy ’szeretném elhinni, ha tudnám’. Csak szeretném elhinni! S aztán menjen oda és áldozzon.  Másnap reggel mentem. Odamentem ezzel a gondolattal. És csak arra emlékszem, hogy amikor vettem a Krisztust és visszamentem a helyemre, akkor olyan zokogás fogott el, hogy alig tudtam magamhoz térni. Aznap egész nap rengeteg dolgom volt. …(Este a szobámban, amikor eloltottam a lámpát), „akkor egyszerre olyan érzés fogott el, hogy ez a szoba tele van, s hogy az Valaki, akivel tele van, s hogy az itt van, és én magam sem tudom, de az biztos, hogy az egy erős jelenlét, hogy csak úgy zengett bennem: Isten, Isten…”

Napjainkban André Frossard megtérésének története hasonlít Dienes Valéria megtéréséhez: „Isten létezik: találkoztam vele.”

Dienes Valériával gyakran beszélgettünk, leveleztünk arról, amit ő „eszméletcserének” nevezett, és amelyről több feljegyzést találunk a hetvenes évek naplóiban. (Erről bővebben írtam a Prohászka ébresztése II. kötetében.) Dienes Valéria–Bergson– Teilhard–Prohászka gondolatcseréjéről, eszméletük sajátos ozmózisáról van szó. Vali néni 1972. jan. 23-i levelében ezeket írta nekem: „Talán emlékszik, Feri, milyen vonalakon jár a gondolatom. Ha az ember életének már tizedik évtizedében él, nagyon kimélyül az időgondolat, a nem-idő, és olyan különös, meglepő eszmefüzérek alakulnak, kivált ha Bergsonnal, Prohászkával és Teilhard ’mezőnyein’ sétál az ember. És Jézus emberi eszmélete ennek a három léleknek világításában.” – Vali néni hajnali naplójegyzetei tanúskodnak arról, hogy az ő lelkében jött létre az „eszméletcsere”; végül Teilhard de Chardin Krisztus-központú víziója és Prohászka eucharisztikus misztikája átélésével továbbfejlesztette a katolicizmus küszöbéig eljutott Bergson spiritualizmusát. (Valéria hagyatékában megtaláltam Bergson Az erkölcs és a vallás két forrása című utolsó nagy művének fordítását. E művében a Teremtő fejlődés szerzője eljutott a Szeretet-Istenig. E várva-várt könyvet 1933-ban nagy lelkesedéssel ismertette Babits Mihály. (Valéria fordítását 2002-ben megjelentettem a Szent István Társulatnál.)

Befejezésül álljon itt egy részlet Vali néni szentmiséről szóló eszmélődéséből: az Úr emlékezetét megjelenítő szavakról elmélkedik (1971. május  21, Miénk az idő, 289):

„Az Én Emlékezetem”. És valamit kell az emberiségnek ezentúl folytonosan cselekednie erre az Emlékezetre. Az Ő Emlékezetére. Kinyitotta már valaki ezt az ablakot? Kinézett-e valaki annak távlatába? Tudom: Ottokár, Henrik, Péter (Prohászka, Bergson, Teilhard). Ezért jöttek. Ez volt Ígéretéletük tartalma. Mind a hárman ezért a szentmiséért jöttek, ezért az időbontó Szentmiséért, és az a Bergson, aki nem hagyta el zsidóságát, de Isten tette kereszténnyé, ő mondta meg először ennek az Emlékezet szónak értelmét, mikor még nem is merte egynél többször kiírni Isten nevét a Teremtő Fejlődésben. Igen, most megérkeztem ehhez a három lélekhez, éspedig a szentmise Emlékezet szavánál. Most már tudom. Ennek a három léleknek Ígéretélete az örökkévalóságból hozza nekünk Jézus Emlékezetét! Emberi emlékezetet. Isteni emlékezetet. És a mi Reá való emlékezésünket. – Istenem! Tartsd meg bennem ezt a fonalat. Ezt a valóságosan élő és teljesen szellemi sugarú gondolatfilumot, amelynek – érzem – hogy élete van, mert megkaptam, a ’Vigasztalást’ ma reggel azzal, hogy…’nem volt hiába’. Gratias! Ámen, Jézus!”

2. Simone Weil keresztsége

Előző számunkban (Távlatok, 2009/2, 102–104.) megemlékeztünk a zsidó származású filozófus, misztikus Simone Weil (1909–1943) születésének centenáriumáról. Utaltunk arra, hogy meg nem erősített hírek szerint Weil, hosszú lelki fejlődés után kevéssel halála 1943. aug. 24) előtt egyik barátnőjétől, Simone Deitztől Angliában felvette a keresztséget.  Ezt most már biztosra vehetjük, amint ezt igazolta egy Weilről tartott nemzetközi kongresszuson Eric O. Spingsted kutató.

Az olasz jezsuiták La Civiltà Cattolica című folyóiratának legújabb száma számol be arról, hogy a  filozófus-misztikus Simone Weil (1909–1943) születésének centenáriuma alkalmából nemzetközi kongresszust rendeztek Teramóban (2008. dec. 10–12) Simone Weil életéről és eszmevilágáról. (Vö. La Civiltà Cattolica, 2009 III 236–247).  Itt hangzott el Eric O. Spingsted előadása: „Simone Weil és a keresztség”. Most ezt ismertetem.

Már a hatvanas években terjedni kezdett a hír. (Elsőnek 1967-ben C. Cabaud hozott erre vonatkozóan adatokat „Simone Weil New Yorkban és Londonban” c. könyvében.) Újabban – Spingsted rá hivatkozik – Simone Deitz megerősítette, hogy ő keresztelte meg haldokló barátnőjét.

„1943. április 15-én Deitz észrevette, hogy Simone nem ment munkába, ezért felkereste lakásán és ájultan a földön fekve találta. A Middlesex Hospitalba szállították, és megállapították a tuberkulózist. Deitz azt mondta: Weil tudta hogy beteg, mielőtt elhagyta volna New Yorkot, de eltitkolta attól félve, hogy nem engedik elhagyni New Yorkot, és így nem tudja megvalósítani tervét, hogy ápolónő legyen az első vonalban. A kórházban Weil kérte, hogy egy pappal beszélhessen. Deitz kérésére Naurois abbé, a »France Libre« lelkésze Londonban három alkalommal meglátogatta azon a tavaszon. A látogatásoknak nem lett gyümölcse”. Deitz szerint Weil azt mondta e látogatásokkal kapcsolatban: „Azt mondtam neki (a papnak), hogy fel akarom venni a keresztséget, de ezt csak bizonyos feltételek mellett akarom”. Akkor Deitz ezt kérdezte: „Most már kész vagy felvenni a keresztséget?” Weil ezt válaszolta: „Igen, nagyon vágyakozom rá.” Deitz a csapból vizet vett és megkeresztelte Simone-t: „Én megkeresztellek téged az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.” (A keresztelés részletes tanúsága egy 1994-es tanulmányban: „The baptism of Simone Weil, in Spirit, Albany, State University of New York Press.)

Weilt átvitték az Ashford Kent-i Grosvenor szanatóriumba, és ott halt meg 1943. augusztus 24-én. O. Spingsted előadásában hozzáfűzte:  „Tekintve a szentséget, és ahogyan azt kiszolgáltatták, érvényesnek, Isten kegyelmének tekinthető, feltéve, hogy Simone igazat mondott Krisztusba vetett hitét illetően. De nem lehet hazugságra gondolni (…) De ha a keresztség érvényes is, ez nem zárja ki Simone korábbi ellenvetéseit. Főleg a filozófiaiak voltak erősek: azt állította, hogy jogtalan az egyház követelménye, ti., hogy a dogma értelmi elfogadása feltétele a keresztségnek. Nincs rá ok azt gondolni, hogy Weil feladta ezt az ellenvetését.” De lehetséges, hogy élete utolsó napjaiban sikerült legyőznie azt a szorongását, hogy nem adta át magát teljesen Krisztusnak – ez jelentette számára az egyházba való belépést…Így tehát ez az állandóan nyugtalan, mindig tovább kereső lélek kész lehetett befogadni a „megvilágosodás” ajándékát, amely lehetővé tette neki az eljutást a végtelenbe.

3. Pierre Emmanuel halálának 25. évfordulójára

Pierre Emmanuel (1916–1984) személyét és művészetét jórészt Pilinszky János ismertette meg a magyar közönséggel. A 60-as években baráti kapcsolat alakult ki a két költő között: Pilinszky Párizsban Emmanuelnél lakott, az Új Emberben többször hivatkozott francia barátja műveire, 1968-ban értő előadást is tartott róla. Kedves gondolkodója, Simone Weil mellé helyezte: „mindketten azt az isteni csöndet faggatják, amiből minden szó születik, bár maga kimondhatatlan – csakhogy Emmanuel e csönd innenső oldaláról, nevezetesen a költészet felől, míg Weil mintha már a túlsó partról szólna hozzánk”. (Naplók, töredékek, Osiris, Bp. 1995, 164.)

„Mai írók és gondolkodók” című sorozatom 6. kötete: P. Emmanuel önmagáról. (Szent István Társulat, 1995) részletesebben bemutatja Emmanuel életművét műfordításaimmal. Most, emlékezve halálának 25. évfordulójára, e könyvem alapján vázolom a konvertita költő írói és lelki útját.

Pierre Emmanuel költő, a Francia Akadémia tagja, 25 évvel ezelőtt 1984. szeptember 22-én hunyt el Párizsban. Gyógyíthatatlan betegség vitte el 68 éves korában. Végakarata szerint temetésén csak felesége és családja vett részt. Tisztelői és barátai szeptember 29-én az érte bemutatott szentmisén találkoztak a Saint Séverin-templomban.

Halála előtt pár nappal jelent meg utolsó „nagy műve” (Le grand oeuvre), amelyben még egyszer összefoglalta költői világszemléletét: negyven könyve (versek, esszék) tematikája visszatér ebben a kozmológiában vagy világgenezisben – az 1951-es Babel-től A férfi és a nő könyve című trilógiáig (1978–1980). Emmanuel talán a francia költészet legnagyobb mítoszteremtője volt; metafizikai költő a javából. A lét alapkérdései, továbbá a férfi és a nő kapcsolata kínozták: a nagy vallások mítoszait és a Bibliában található ősszimbólumokat szabadította fel, ezekkel fejezte ki személyes vívódásait – jákobi küzdelmét a megnevezhetetlen Istennel – és korunk legidőszerűbb problémáit. Életművében az ágostoni történelemteológiát is fellelhetjük; a két szeretet két „várost” épít, és a kettő engesztelhetetlen harcot vív egymással: Isten szeretete az ember megalázkodásáig – az ember önszeretete Isten megvetéséig.

Az ember és a költő

Qui est cet homme? (Ki ez az ember?) címen írta meg 1947-ben első önéletrajzát; ebben feltárta gyermekkorát és költővé „alakulását”. Igazi neve Noël Mathieu. A Pau melletti Ganban született 1916. május 3-án. Amikor megírta első jelentősebb költeményét (Krisztus a sírban), Pierre Emmanuel névvel jelezte: ez lett költői neve. Gyermek- és fiatalkorának színhelye Lyon. Szüleit úgyszólván nem ismerte, mert kivándoroltak Amerikába, és neveltetését apai nagybátyjára bízták. Igaz, háromtól hat éves koráig velük volt Amerikában, de ezekre az évekre nem emlékszik. Anyja búskomorságba esett, majd elborult az elméje. Apjával később „megismerkedett” Franciaországban, de ez a késői találkozás nem pótolhatta hiányzó apaélményét. A lyoni iskolatestvérekről meglehetősen kedvezőtlen emlékeket őrzött; a több mint „janzenista” nevelés tabuitól megszabadulva szertelenségeknek adta magát. Csak később szorította mederbe anarchikus hajlamait, gondolkodását és alakította ki érett keresztény hitét, amely mindvégig küzdelmes maradt.

Kezdetben nem készült költőnek. Matematikai és filozófiai tanulmányokat folytatott, tanári pályára lépett. Döntő befolyással volt rá – 1938-ban – Pierre-Jean Jouve, a költő. Előtte Gide-ért, a Földi táplálékok írójáért lelkesedett, meg Paul Valéry tiszta költészetéért. Később mindkettőt megtagadta. Az igazi felfedezés a Vérverejték költőjének, Jouve-nak az univerzuma volt. Ennek bevezetője (Tudattalan, lelkiség, katasztrófa) olyan világot tárt fel előtte, amelyben önmagára ismert. Leszállt a tudattalan poklába, az őskáoszba, ahol a libidó, a bűntudat, az elveszett paradicsom emléke, az embert mozgató élő és romboló erők kavarognak. Megélte azt, hogy az embert a káosz méhe hordja, onnan kell megszületnie az öntudatnak, hogy rendet teremtsen és értelmet adjon a létnek. Vérverejték a szellem Golgotája volt számára. Egyben – Jouve hatására – megértette azt is, hogy az ösztönök anarchiája nem lehet a szabadság szinonimája. Már korábban Pascallal barátkozott; a Gondolatok olvasása rádöbbentette az ember nyomorára és nagyságára. A nyomor, a bűn megismerése csak fokozta benne a szabadulás vágyát.

És mivel Jouve tudatosan a nagy keresztény hagyományba illeszkedett költészetével, abba, amelynek tengelye az Üdvözítő keresztje, „itt felismertem, transzponálva, alapvető elmélkedéseim irányát; mert a Megváltás misztériuma mindig fogva tartott. Itt, a Vérverejtékben ez a misztérium még nem hagyta el az embert: az üdvösség az emberi vérizzadás révén valósult meg – a felemelkedés az áldozat által – úgy, hogy egyik ember felajánlotta magát a másiknak. Kétségkívül Krisztus maradt a központ, de csak mint kép: mint abszolút mítosz, nem mint megváltó jelenlét. De a transzcendens ég már mélyült a végtelenig a világ felett: a költő (Jouve) már megsejtette, anélkül hogy meg tudta volna énekelni a fájdalmas ellentmondást, a csodálatos kiengesztelődést, amelyet tizenöt évvel később így foglalt össze:

A művészet, mely Istenről beszél csak az emberről nyög,
és a művészet, mely embert mond, csak Isten után sóvárog.”

Pierre Emmanuel először Jouve révén ismerkedett meg a lélekelemzéssel. Később Freud felfedezését, és másokét is (Jungét), bőven kamatoztatta költészetében. Átélte a háború alatti ellenállást: 1941-ben írt és 1942-ben közzétett Orpheusz sírja c. verskötete már mint keresztény költőt és ellenállót ismertette meg; a háború után egyre meredekebben ível felfelé költői-írói pályája. Olyan művészként jelentkezik, aki „minden szót a maga teljességében vesz: életét a szavakba és a szavakat életébe helyezi”. Elkötelezett keresztény; a totalitárius rendszerek leleplezője, az emberi jogok védelmezője, mint újságíró és a massmedia vezető személyisége. 1968-ban a Francia Akadémia tagjai közé fogadta. Következetességét tanúsítja a következő tény is: amikor 1975-ben az Akadémia megválasztotta Félicien Marceau-t, aki Belgiumban a nácik kollaboránsa volt (rádióadásaival), Emmanuel visszautasította az Akadémia ülésein való részvételét. Soha nem tette be többé lábát a Kupola alá (a szabályok szerint továbbra is akadémikus maradt). Még akkor sem (igaz, már beteg volt), amikor jó barátja, Léopold Senghort beválasztották új tagnak.

A megtestesült Ige költője

Emmanuel Charles Péguyről írt nagy tanulmányának ezt a címet adta: „A megtestesült Ige szolgája”. Ebben az írásban önmagáról is sokat vallott, miként Claudelről szóló esszéiben. Ezzel részben meg is jelöltük a szellemi égboltozatot, amely alatt költészete kibontakozott. Hozzá kell vennünk még Baudelaire-t, akiben később ismert önmagára, amint Baudelaire-ről szóló könyve 1982-es új kiadása elején vallotta (Baudelaire, la femme et Dieu).

Jouve és Baudelaire lényegében a tudatalatti poklába vezette. Baudelaire tanulmányozása a hatvanas évek derekán valóságos „kúrát” jelentett számára, mint maga vallja. Segítségével felfedezte az erotikum és a misztikum, a költői és a vallási kétértelmű kapcsolatát. A női szerepet életében és költészetében jobban megértette, és sikerült rendet teremtenie a szenvedélyek kaotikus világában. Baudelaire-nél tanulmányozta a nőimádatot, és így számot adott magának arról, hogy a nőinek milyen döntő szerepe van saját létfelfogásában. Baudelaire imádja a nőt, aki csaknem mindig Isten vetélytársa, sőt még ennél is több: a bűnösség érzésének első oka, a Rossz sátáni kétértelműségének magyarázata. Baudelaire számára a nő a másik, helyrehozhatatlanul; a férfi számára nem más, mint tárgy, de abszolút tárgy. Majd később, ugyanabban a bevezetőben, Emmanuel így folytatja Baudelaire-rel együtt önmagát is értelmezve: „A Másik, a Nő egyszerre pokol és paradicsom, kifeszítve a férfit a vágyakozás és az örvény között: közvetítő a léthez, és ugyanakkor a lét megcsonkítója. A Baudelaire-hez hasonló férfiak számára a nőiségnek ez a kétértelmű kísértése (kísértetjárása) a pszichózis szülője; ez élteti, mert állandóan halálra adja őket, szemfényvesztéstől szemfényvesztésig űzve, állandóan saját hiányuk szomjától, a folyton fokozódó szomjúságtól gyötörve.”

Pierre Emmanuel a nemek kettősségének, kimondhatatlan és helyrehozhatatlan kettősségének titkát kutatja egészen a szellem legmélyéig, az őskezdetek mítoszaitól a jungi lélektanig (Animus és Anima), a vallások és a filozófiák segítségével, felszabadítva saját élményvilágának szimbólumait. Költészetének jó része szimbólum- és mítoszteremtés; az őseredeti és a végső Egy keresése, Érosz és Thanatosz égisze alatt. Újra akar születni – önmagától, úgy hogy integrálja másik énjét, az Animát. Úgy véli, lehetséges ez a lelki újjászületés: a benne levő öröklétnek egyszerre apja és anyja lehet. Ez a vajúdás mérhetetlen szenvedést jelent. Poklot is, hiszen önmaga bűvös köréből nem tud kiszabadulni. Megéli az űrt, az örvényt, a saját semmiségét. De a pokolból kiszabadítja az igazi Másik, amikor valóban megnyílik előtte: a szerelemben rányit a Szeretetre. Ezt a genezist énekli Una, Duel, L’Autre című trilógiájában, de már korábban a Sophiá-ban (1973) és a Tu-ben (1978) is. Ezekben a köteteiben, miként már a Bábelben (1915) és Jákobban (1970), a Biblia mítoszvilágát aknázza ki. Mítoszt mondunk, mert Emmanuelt költészetének ezen a síkján nem a kinyilatkoztatott hit vezérli. Tételes hite inkább esszéiben, cikkeiben, előadásaiban fejeződik ki.

A megtérés útján

Barth és Kierkegaard (és mindig Pascal), továbbá J. Monchanin abbé és L. Massignon, de Simone Weil is (mint Pilinszkynek) segítettek neki abban, hogy tisztázza világnézetét és keresztény hitét. Mítosztalanította a pszichoanalízist és a bűntudatot; felismerte, hogy a szabadulás útja az, ha Isten előtt bűnösnek valljuk magunkat:

„Bűnös vagyok, vagyis felismerem magam a Te fényedben, amelynek ez a felismerés egyik sugara. A bevallás a kegyelem megállapítása: éjszakámban Te megadod, hogy megsejtsem e fényt, és magamon érezzem sugarát. Bűnös vagyok: üdvözlöm, hívom fényedet azokon a pontokon is, ahol megkeményítem ellene sötétségemet... Mihelyt bevallom bűnömet Neked, Rólad is vallok: a te ragyogásod és az én sötétségem közötti aránytalanság a fájdalom kiáltásában és az öröm villámfényében nyilatkozik meg – egyszerre, elválaszthatatlanul. A szív legmélyebb imája, a legcsupaszabb és legegyszerűbb többes számú könyörgésben fejeződik ki: Uram, irgalmazz nekünk! És e kiáltás egész ereje egyetlen szóba, a megszólításba sűrűsödik: Uram!

Emmanuel fokozatosan fedezte fel elvakultságát. A kommunizmus kísértését legyőzve ateizmusa tovább tartott: nem akart elfogadni más Istent, mint akit ő adott saját magának; visszautasította Istent, aki önmagát adta irgalmában, s felajánlotta az üdvösséget. Visszautasította a másikat és a Másikat. Amikor megnyílt szeme, jobban látta korábbi elvakultságát: szemén a hályog Isten napjától keletkezett. Megértette, hogy az Isten előtti mindennapi megalázkodás az egyetlen kifürkészhetetlen nagyság:

az isteni Szegénység, amelyet megosztasz azokkal, akik szeretnek Téged. A legnagyobb emberi művek és egyetlen szeretetből fakadó önátadás közötti aránytalanságnak amikor ezt tudatosítottuk, meg kellene változtatnia egész gondolkodásmódunkat, és fel kellene forgatnia értékrendünket, elsősorban a művészetben. Elsősorban: mert a művészet mozgatója a Te Szereteted fénye, amely a szívünk mélyéig szüremkedik, és teljesen megváltoztatja kapcsolatainkat. Az a művészet, amely már nem »megkaparintja« a Te fényedet, hanem attól »elkapatja« magát, vagyis annak foglya lesz, nem úgy lopja el többé az égi tüzet, hogy az árnyak harcát lelkesítse, hanem azt megkapja, hogy kibetűzze Arcodat, amely bennünk az éjszakából kibontakozik.”

Emmanuel felfedezi a Közvetítőt is, a megtestesült Igét: „Isten emberré lesz, és így beoltja az egész emberi fát: Istenben vagyunk, és nem lehetünk másképpen. Nem mi élünk, hanem az Isten-ember él bennünk e beoltódás által. Csak ez az alternatíva marad: vagy Isten holt fája leszünk, vagy isteni gyümölcsöket érlelünk...”

A költő reflexiója imában folytatódik:

„Hiszek Benned. Sohasem szakítottam el gondolatomat misztériumodtól, amely tovább működik bennem, és – minden látszat ellenére – életemet a Kereszt előtti hódolattá teszi. Amikor megkísérlem pontosan kifejezni ezt a hitet, amely inkább megragad engem, semmint én karolom át, és amelyet művem nagy részében kifejeztem, a Getszemáni kertben találom magam, keresve Arcodat. Jóllehet hiányzik szeretetem, azt mondhatom, hogy sohase szűntem meg szeretni Téged, még akkor sem, amikor csak mint költő gondoltam Rád. Milyen heves képzelőerővel kutattam akkor vonásaidat, én, aki oly kevéssé vagyok könyveimen kívül keresztény! Oly kevéssé keresztény? Szavaim állandó hatóereje révén teljesen áthatottál: Te voltál titkos vendégem, még gyalázatos helyeimen is. Kereszténynek lenni ezt is jelenti: beszennyezni magunkban a Szent Arcot, aztán lemosni azt a szégyen könnyeivel. Talán hosszú ideig költészetem volt kölcsönös kapcsolatunk lénye: úgy gondoskodtál rólam, hogy meghagytad művészetem szabadságát, tehát hogy a magam módján lassan valósítsam meg a szimbólum rejtett részét, hogy a láthatatlan felé elmélyítsem azt a »valót«, amelyben képtelenség élni Nélküled. Ma megkísérlem megközelíteni misztériumodat; – többé nem pusztán a képek, hanem olyan gondolat révén, amely megragadta értelmemet, jóllehet tartalma (tárgya) megragadhatatlan marad számomra.”  (La face humaine, 230.)

                   Veni Creator

Vigasztaló! midőn épp az est takaróját
Arcomra húztam, hogy fajtámmal kihúnyjak,
Zene ébresztett fel. A szél zenélt
Csontjaim között: vagy talán a föld
Kivetve a kohóból; az estharmat zománca
Pattogzott meleg talaján. Így sírnak

A századok, ha kihúzzák a sírokból,
Melyeket a forró Ázsia homokja fedett,
A holt Birodalmak vázáit. Ha felfüggesztem
Dávid hárfáját a fűzfaágra, látom
A szent Király táncol a frigyszekrény körül;
S ha a Könyv a szél parancsára kitárul, ím
Moáb felett Jeremiás furulya-siralma hallik.
Egy sem hal meg a nagy szavakból. Tudom már
Az ige egyedül örökkévaló: lélekígéret,
S egy nap jönni fognak lelki emberek, kik
A nyelv szilárd talapzatára állva
Fedetlen arccal imádkoznak, tekintetük
Nem rejtik el szégyenkezve süvegük mögé

                                 [. . .]

Vigasztaló! Te lángbaborítod majd tüzeddel;
Pünkösd parazsával a föld egyetlen lelkét,
Minden embert, kiket az egy-Ige egyesített
Egyetlen templommá, egyetlen üres sírrá,
Egyetlen vázává a Lélek áldozatához.

    (Pierre Emmanuel, Babel, IV. rész: Az Ember kezdete)


Gyorgyovich Miklós

MEGEMLÉKEZÉS JOSEPH HAYDNRÓL
HALÁLÁNAK 200. ÉVFORDULÓJÁN

Lapunk, jellegéből fakadóan, ritkán foglalkozunk zenével és zenészekkel. Mégsem tehetjük meg, hogy némák maradjunk egy olyan zeneóriásra nevezetes évfordulóján, mint amilyen a herceg Esterházy kismartoni, fertődi, bécsi rezidenciáján évtizedeken át szolgáló Joseph Haydn volt. Életéről sokan és sokat írtak már. Terjedelmi okokól és a hitelesség kedvéért is magához a komponistához fordulunk* alábbi megemlékezésünkben:

„1732. március utolsó napján születtem az alsó-ausztriai Rohrau mezővároskában, a Lajta-menti Bruck mellett. Boldogult apám bognármester volt, Harrach gróf jobbágya, nagy zenekedvelő. Kottát nem ismert, de tudott hárfázni; öt éves koromban már én is énekeltem műsorának egyszerű, rövid darabjait. Ez arra bírta apámat, hogy zenei és egyéb tanulmányok elvégzésére beadjon egyik rokonunkhoz, a hamburgi rektorhoz. (Ez a rektor aztán sokféle tanulmányra fogott, amiért hálás vagyok neki, noha házában több volt a verés, mint a koszt.) A mindenható Isten főleg a muzsikában gyors felfogással áldott meg; úgy hogy már hatodik életévemben miséket énekeltem a templom kórusán s már valamit a zongorához és hegedűhöz is értettem. Mikor hétesztendős voltam, Reutter bécsi karnagy úr Hainburgon átutazóban véletlenül meghallotta gyenge, de kellemes hangomat a templomban s nyomban felvett a kórusába; itt tanulmányoztam aztán, igen jó mestereknél, az ének, a zongora- és hegedűjáték művészetét. – Igazi mesterem voltaképp nem is volt; mindenben magával a gyakorlattal kezdtem, előbb az énekben és hangszerjátékban, később a zeneszerzésben is. Ami ez utóbbit illeti; inkább csak hallgattam, semmint tanulmányoztam a mások műveit; viszont minden műfajban a legszebbet és legjobbat hallottam, ami akkoriban hallható volt – és ilyesmi sok akadt akkor Bécsben, ó, de milyen sok! Ezekre felfigyeltem, s ami leginkább hatott rám, abból igyekeztem hasznot húzni. Csak épp hogy nem szolgamód utánoztam. . . És így alakult ki lassanként a mondanivalóm. Valami nagy bűvész egyik hangszeren sem voltam, de mindegyiknek ismertem az erejét és hatása titkát; eléggé jól zongoráztam és énekeltem, még versenyművet is játszottam hegedűn. Eléggé kár, hogy napjainkban az éneket úgy elhanyagolják, – olyan zeneszerzők komponálnak, akik nem tanultak énekelni s bizony az ének jóformán az elkallódott művészetek közé tartozik. Tehetséggel és szorgalommal jutottam előbbre; fiatalemberek megtanulhatják a példámon, hogyan válhatik a semmiből idővel mégis valami, mert bizony mindaz, ami vagyok, a szorongató szükség műve.

A bécsi székesegyházi kórusban tizennyolc éves koromig énekeltem a szoprán szólamot szép sikerrel, részben a Szent István-székesegyházban, részben az udvarnál. Mikor aztán elveszítettem a hangomat, nyolc éven át kínos-keservesen, leckeadással kellett a kenyeremet megkeresnem. Az ilyen nyomorúságos tengődés sok nagy tehetségnek útját szegi; mert elvonja idejüket a tanulmánytól. A magam tapasztalatából beszélek: sohasem szereztem volna meg a szükséges ismereteket, ha zeneszerzői buzgalmam nem tartott volna ébren éjszakákon át. Szorgalmasan dolgoztam, de nem teljes felkészültséggel, míg végre jó sorsom összehozott Forpora úrral, a nagynevű zeneszerzővel, aki akkor Bécsben időzött. Tőle sajátítottam el a zenei szerkesztés alapelveit. Később Fürnberg úr őnagyságának, kegyes pártfogómnak az ajánlatára Morzin gróf úrhoz kerültem karmesteri minőségben, innen pedig Esterházy herceg őkegyelmességének udvarába, ahol immár élni és halni kívánok. – Hercegi gazdám minden munkámban kedvét lelte; itt egy zenekar élén kísérletezhettem, lemérhettem a hatást, javíthattam, nyesegethettem, merhettem. Amellett el voltam szigetelve a világtól; senki sem volt köröttem, aki zavarhatott vagy gyötörhetett volna, – kellett, hogy eredetivé váljak.

Mert hát minden hálám a Mindenhatóé, – legfőbb vágyam hogy soha meg ne bántsam felebarátaimat, se kegyelmes hercegemet s annál kevésbé az én irgalmas jó Istenemet.”

* * *

Megjegyezzük, hogy Haydn fenti soraival viszonylag fiatalemberként tekint vissza korai éveire. Ám 1809-ben bekövetkezett haláláig hatalmas életművet komponált. Kísérletezései nem maradtak eredménytelenek. A modulációk nagymestereként tartják számon. Műveiben tehát gyakoriak a hangnemváltások. Mintha egy labirintusban kószálna, úgy el-elkalandozik az induló hangnemtől, hogy aztán a legnagyobb természetességgel visszatérjen az alaphangnembe. Bizonyságként hadd idézzem ide Tenebrae factae sunt c. motettáját, mely modulációk sorozata. A hangokat veszi sorra, és úgy építi fel zenei mondandóját, hogy közben egyre lejjebbi fokokra száll, mígnem hangnemváltások sorozatán keresztül egy oktávval mélyebben tér vissza az alaphangnemhez.

Haydn hosszú életű és igen termékeny komponista volt. 103 szimfóniát írt, számos kamarazenét, két oratóriumot, a Teremtést és az Évszakok címűt. Csak oratórikus, de a maga nemében egyedülálló műve a Krisztus hét szava a kereszten, mely igazán nem sorolható egyetlen megszokott zenei műfajhoz se. Haydn vallásos szerző volt. Tizennégy misét írt (legismertebb közülük a Nelson-mise), számos motettát is komponált. Feljegyezték róla, hogy a legtöbb zenei kéziratának elején ezek a szavak szerepelnek: „Az Úr nevében”. Végükön pedig ez áll: „Laus Deo”.

Az osztrák–magyar zeneszerző és karmester (maga is kiváló zongorista) mind zenéjével, mind keresztény gesztusaival példánkká lett. Haydn zenéjét máig szívesen hallgatjuk, keresztény tartásáról máig szívesen emlékezünk meg. És hogy mitől magyar? Évtizedeket töltött az Esterházy herceg szolgálatában, és – ismereteim szerint – ő használta először az alla ungherese kifejezést a zenetörténetben, mellyel a temperamentumos, magyaros előadásmódra hívta fel az interpretáló művész figyelmét.

* Haydn: Önéletrajzi jegyzetek (Levélvázlat 1776-ból; nyilatkozatok Rochlitz, Griesinger és Dies számára 1790–1800 táján) In: Szabolcsi Bence: Régi muzsika kertje, 19572. 84–86.)

 


Török Csaba

MI NYIT JÖVŐT EGY NEMZET ELŐTT?

(Tanulmányút Törökországban)

2009. június 15. és 21. között a Budapesten működő iszlám Dialógus Platform Egyesület meghívására többen – zsidók és keresztények – tanulmányúton vehettünk részt Törökországban. A látogatás két helyszínre korlátozódott: felkerestük az ősi Edesszát, mai nevén Sanli Urfát, majd ottlétünk nagyobb részét Isztambulban töltöttük. Ezen napok alatt alkalmunk nyílt nem egy közvetlen, nyílt beszélgetésre tanárokkal, orvosokkal, vállalkozókkal, iszlám tanítókkal, újságírókkal, tudósokkal, vagy éppenséggel Törökországban élő vallási kisebbségek képviselőivel. Benyomásokban, élményekben rendkívül gazdag volt ez a hét, mindazonáltal volt egy alapvető érzés, amely mindvégig hatalmában tartott ottlétem alatt: ennek az országnak jövője van, ez az ország fiatal, ez a nemzet erőtől duzzad.

Amikor ennek okait kezdtem vizsgálni, elsőként egy gondolat jutott eszembe, amelyet török vezetőnktől hallottam: „Kilencven éven át azt tanították nekünk, hogy ellenségekkel vagyunk körülvéve, hogy mindenhonnan veszély leselkedik ránk. Mára megértettük, hogy sokkal jobb arra gondolnunk, csupa barát él körülöttünk, akikkel párbeszédbe kezdhetünk.” Az I. világháborút követő, a birodalom összeomlását feldolgozni képtelen nemzet lelkiállapotának átalakulását írja le ez a gondolat. Biztos, hogy ez még csak idea, mindez csupán szép cél, hisz tudjuk, a törökség szomszédai, a görögök, bolgárok, örmények mennyi sebet, mennyi sérelmet őriznek szívükben. Mindazonáltal az útirány egyre világosabbá válik az értelmiség, a középosztály előtt, s ez lassan hatni kezd a közbeszédben, a politikában is.

Ugyanilyen fontos az is, hogy ezt a célt meghatározó társadalmi rétegek is magukénak érzik. Az iskolák támogatása, az oktatásügyi büdzsé körül nincsenek politikai viták. Egy kezdő általános iskolai tanár többet keres Törökországban, mint amennyit havonta egy nyugdíj előtt álló, évtizedek óta hivatásának élő magyar pedagógus hazavihet. Tanárnak lenni méltóság, társadalmilag elismert státusz. Van, aki sokkal kecsegtetőbb karriert hagy ott azért, hogy a jövendő nemzedéket a nemzeti öntudat, s ezzel együtt a mások felé való nyitottság és párbeszédkészség szellemében nevelhesse. Találkoztunk iskolaigazgató-helyettessel, aki teljesítménye alapján válhatott volna jogásszá, ám ő mégis alsó tagozatban akart tanítani – mert ez sokkal nagyobb tisztesség és becsület.

Annál is inkább meglepő volt döntése, mert az egyetemi felvételik terén komoly szigor uralkodik. Hatalmas verseny folyik a felvételi pontokért, és így is számosan vannak, akiknek nem sikerül bejutniuk az államilag finanszírozott felsőoktatási helyekre. Ezen persze senki sem lázong. A hoppon maradtak elindulnak külföldre – a tehetősebbek Nyugatra mennek, a kevésbé jómódúak Keletre. Közép-Ázsia egyetemein is lehet végtére diplomát szerezni. Ez azt eredményezi, hogy nagyon sok külföldi felsőoktatási központban jelen vannak a török diákok. Szorgalmasak, igyekeznek hazájuk jó hírét öregbíteni (erről még szólunk lentebb) – és ami a legfontosabb: végül hazatérnek. Rangos angol, német és amerikai egyetemen végzett fiatalok hagyják hátra ottani lehetőségeiket, hogy otthon éljenek és munkálkodjanak. Úgy érzik, a hazájuknak szüksége van rájuk, s ez fontosabb, mint a Nyugaton megszerezhető anyagi lehetőségek vagy egy kecsegtető akadémiai státusz.

A vállalkozók, az iparmágnások hatalmas vagyonok felett rendelkeznek. Ne feledjük: Törökország stabil gazdaságú nagy ország: autótól traktoron át a harisnyáig, a mezőgazdasági terményektől az alsóneműn át a tejtermékekig mindent előállít, exportja meghaladja importját (vagyis: termelő, és nem fogyasztó országról van szó). Az így megszülető gazdag réteg pénzét, lehetőségeit nemcsak további gyarapodására, de hazája javára is fordítja: képzési alapítványokat támogatnak, külföldön pedig megannyi ötletes módon terjesztik Törökország pozitív képét. Ottlétünk alatt nem egy vállalkozó, iparos fogadott minket, s bár nem is számíthatott arra például egy ruhagyáros, hogy teológusok révén jelentős üzlethez jut, mégis a vendégszeretet csodálatos példáit élhettük át.

Érdekes volt az edesszai kórházban tett látogatásunk. Kurd milliomos testvérek hozták létre ezt a magánkórházat. Ismerve a magyar viszonyokat, rögtön az anyagiakra, a finanszírozásra kérdeztünk rá. Egy évvel a kórház megnyitása után az anyagi várakozások 80%-a teljesült (értsd: 20%-nyi az elmaradás, a hiány). Biztos vannak gazdálkodási trükkök, ám az is bizonyos, hogy az érintettek számoltak azzal, hogy a nagy egészségügyi kasszából nem emelhetik ki egyszerűen a hasznot. Nekik kell anyagi áldozatot hozni – és megtették. A kórház minden beteget fogad, a legegyszerűbb szintű biztosítással bíró pásztort, földművest is.

Ottlétünk alatt az esti hírműsorokban láthattuk, hogy súlyos belpolitikai viták robbantak ki – mi, a vendégek erről azonban nem értesültünk az utcán vagy idegenvezetőink révén. Értelmiség, tőkeerős középréteg, politikus: mind-mind azt keresik, hogy a külföldi jól érezze magát hazájukban, s szép emlékekkel térjen vissza otthonába. A problémáik, a harcaik, a belső nehézségeik „családi ügyek”, el fogják egymás között rendezni azokat.

Iskola, vállalkozás, (az iszlámvilágban évszázados hagyományra visszatekintő, rendkívül életképes) alapítványok és felajánlások, a haza jó hírének elvitele messze földekre, mindez áthatva hazaszeretettel, idealizmussal és életerővel (ami a születések számában, a fiatalok nagyon magas részarányában is megmutatkozik): mintha már a magyar történelemben is hallottunk volna ilyesmiről. Elég a reformkorra, de még inkább arra a korszakra gondolnunk, amikor gr. Klebelsberg Kunó munkássága révén az alsóiskolától az egyetemeken át a Collegium Hungaricumok nemzetközi rendszeréig megpezsdült az élet. Senki nem vitatkozott azon, hogy mennyit áldozhat a kormány oktatásra, nevelésre, kultúrára. A legendás miniszter le is mondott volna, ha nem kapja meg azt az összeget, amelyet elvárt, holott épp a gazdasági világválság hatásait szenvedte hazánk. Vannak olyan ügyek, amelyeknek a prioritását nem lehet megkérdőjelezni, s amelyeket nem lehet más ügyek láncolatába beszorítani, mert abban a pillanatban azonnal vesztésre áll az ember – ilyen a jövő nemzedékek nevelésének, emberi-szellemi kimunkálásának a kérdése, vagy éppenséggel a ma igen gyönge lábakon álló középosztály megerősítésének szándéka. Talán eljött az ideje, hogy végre újból megtanuljuk a leckét, amelyet egyszer már tudtunk. A sors különös szeszélye, hogy az egykor minket meghódító törökök utódai tanítanak ma erre minket.

 

 


LELKISÉG


Bartók Tibor

SENTIRE CUM ECCLESIA

A Jézus Társasága legutóbbi, 35. általános rendgyűlésén (2008. január–március) különösen fontossá vált a Szent Ignác-i lelkiség egyik fontos fogalma, a sentire cum Ecclesia – együtt érezni, együtt gondolkodni az Egyházzal. A fogalom visszanyúlik a rendalapító Szent Ignácra, aki Lelkigyakorlataiban egy szabálysorozatot állított össze (nn. 352–370), s ezt a címet adta neki: „Hogy azzal az igaz érzülettel legyünk a küzdő Egyházban, amellyel lenni tartozunk, tartsuk meg a következő szabályokat.” E szabályok betartásával Szent Ignác akkor a protestantizmus által vitatott katolikus hittételek gyakorlati követelményeihez való ragaszkodást sürgette, így a gyónást, az áldozást, a szerzetesi életforma védelmét, a szentek tiszteletét, a böjtöt és a zarándoklatokat. A kifejezés általánosságban az Egyház hivatalos megnyilatkozásaival való összhangra utal. Az egyik pontban Ignác sarkos megfogalmazásban kijelenti: „Hogy mindenben biztos úton járjunk, mindig azon az állásponton kell lennünk, hogy amit én fehérnek látok, feketének higgyem, ha a hierarchikus Egyház úgy dönt.” (Lelkigyakorlatok n. 365).

Egy ilyesféle kijelentéshez ragaszkodni azonban nem mindig könnyű. Elég, ha csak a kínai és indiai rítusvitára gondolunk. A jezsuiták a távol-keleti missziókban élve és a kultúrát közelről ismerve elfogadhatónak tartották, hogy a kereszténnyé lett kínaiak továbbra is gyakoroljanak egyes konfuciánus hagyományokat, mint például az ősök tiszteletét, Indiában pedig ragaszkodjanak a régi malabár rítushoz. A Szentszék azonban hol jóváhagyta, hol megtiltotta a keleti tradíciók integrálását a keresztények életében és liturgiájában. A történelem végül a jezsuitákat igazolta, csak éppen kétszáz éves késéssel: 1939/40-ben Róma az elfogadás mellett döntött. Vajon könnyű volt-e feketének hinni a fehéret számos misszionárius számára? Valószínűleg nem…

Éppen olyan nehéz lehetett a Nouvelle Théologie jezsuita és domonkos képviselői számára az 1950-es Humani generis enciklika megjelenése, amely gyanússá tette a történetiség és a fejlődés fogalmának beépítését a teológiai gondolkodásba. A tanítástól és publikálástól eltiltott H. de Lubac és Y. Congar gondolatait azonban alig másfél évtized múlva nem kisebb fórum igazolta, mint a II. vatikáni zsinat. Nekik már nem kellett kétszáz évet várni. A fenti példákhoz aztán csatolhatnánk egyre több és újabb példát. Szorosan a teológia területén maradva említhetjük Jacques Dupuis, Jon Sobrino vagy Roger Haight esetét. Kétségtelen, hogy mindegyik külön-külön megvizsgálásra és megkülönböztetésre szorul. Mégsem lehetetlen, hogy a Hittani Kongregáció által notifikált teológusok gondolatainak némelyike, egy-két évtizedes fejlődés után bekerül a tanítóhivatali megnyilatkozások terminológiájába, s hatással lesz az Egyház általános szemléletmódjának és gyakorlatának változására akár a szegények iránti elköteleződés, akár a más vallási tradíciók iránti magatartás területén. Ilyesmire láttunk már példát: II. János Pál 1987-es Sollicitudo rei socialis k. enciklikája pozitív módon építette be a felszabadítás teológiájának egyik sokat vitatott fogalmát, a „strukturális bűn–bűnstruktúra” fogalmat a Tanítóhivatal nyelvezetébe.

Térjünk azonban vissza a legutóbbi rendgyűlésen annyira hangsúlyozott sentire cum Ecclesia gondolatához. Miért volt erre szükség? A jezsuiták ne éreztek volna együtt az Egyházzal? Hiszen nagyon is közel kerültek az Egyház tagjainak problémáihoz. Az Ecclesia itt elsősorban a hierarchikus Egyházzal való kapcsolatra, s a tanítóhivatali megnyilatkozások iránti hozzáállásra vonatkozik. Tény, hogy a Jézus Társasága és a Szentszék kapcsolatának utóbbi négy évtizedes történelmét elég sok felhő árnyékolta be, elsősorban P. Pedro Arrupe rendfőnöksége (1965–1983) alatt. A 32. általános rendgyűlésen (1974–1975) megfogalmazott „Hit és Igazságosság” jelszó mögött ott állt a dél-amerikai jezsuitáknak a társadalmi igazságtalanságokról szerzett eleven tapasztalata. A gyakorlatban azonban a szociális igazságosságért való küzdelem néha háttérbe szorította az elsődleges dimenziót, az Evangéliumra alapozott hitet. A keresztény egzisztencia – számos jezsuita felfogásában – erőteljes politikai (marxista) dimenziót kapott.

P. Peter-Hans Kolvenbach rendfőnök (1983–2008) sokat tett a kapcsolatok javulásáért, a Szentszék azonban újabb megerősítést, egyfajta hűségnyilatkozatot kívánt, ezúttal az új generálist választó rendgyűléstől. A háttérben már nem a 70-es évek problémái, hanem az azóta felmerült újabb kihívások álltak. A rendgyűlés tagjai jóval a megnyitás előtt tisztában voltak azzal, hogy meg kell erősíteniük a Társaságnak a hierarchikus Egyház iránti elkötelezettségét. Ezt három megnyilatkozás is kifejezetten világossá tette: F. Rodé bíboros homíliája a rendgyűlést megnyitó szentmisén (jan. 7.), XVI. Benedek pápa levele a leköszönő generális atyához (jan. 10.) és a pápa beszéde a rendgyűlés tagjaihoz a febr. 21-i audiencián. E megnyilatkozásokra adott válaszként született meg a „Buzgón és megújult lendülettel” c. határozat, amelyben a rendgyűlés tagjai kijelentik: „Tudatában lévén felelősségünknek az Egyházban, az Egyházzal és az Egyházért, egyre jobban akarjuk szeretni és megszerettetni ezt az Egyházat…” (n. 16.)1.

A fenti mondat szinte már doxologikus ünnepélyességgel állítja és erősíti a jezsuiták egyházhűségét, amely itt elsősorban a Tanítóhivatallal való összhangra vonatkozik olyan kérdésekben, mint „minden ember üdvössége Krisztusban, a szexuáletika, a házasság és a család etikája.” (n. 15.) A hangsúly tehát áthelyeződött a szociális igazságosságért való küzdelem kérdéséről a vallásközi párbeszéd és a szexuáletika terére. Az itt felmerülő kérdések és kihívások valóban kényessé és nehézzé váltak sok jezsuita számára, pontosan azért, mert a kultúráknak és a társadalmi változásoknak olyan határterületeire vezetnek, ahol az Egyház hite, tradíciója, normarendszere még nem, vagy már nem ismert. Már a jezsuita képzésem alatt is, de fiatal papként még inkább szembesülök magam is ezekkel a kihívásokkal, amelyek az üllő és a kalapács közé kényszerítenek. Aki csak kicsit is beleérez emberi helyzetekbe és sorsokba, nem kerülheti el a kérdést: Vajon az Egyház képviseletében, világos normáinak és elvárásainak ismeretében ugyanazt mondhatjuk-e, mint az irgalmas szívű Jézus társaként és tanújaként, amikor házasságra készülő, de már együtt élő fiatalokkal, újraházasodott elváltakkal vagy éppen a legkülönfélébb függőségek kiszolgáltatottjaival találkozunk?

Félreértés ne essék: állandó feladatunk közel vinni az Egyház hitét és életnormáit másokhoz. Nem arról van szó, hogy valamiféle középszerűségbe silányítsuk a hitünket és annak morális-spirituális következményeit, vagy valamiféle sekélyes vigaszszerepre szorítkozzunk. Az első jezsuiták – ahogy az alapító okiratban, a Formula Instituti-ban megfogalmazzák – vigaszt akarnak vinni másoknak, de nem akármilyet. Olyat, amelynek forrása és célpontja Isten. Olyat, amely személyre szabott. Olyat, amely az általános igazságokat a személy szintjére, befogadóképességére fordítja le. A formát és a nyelvet ehhez újra és újra meg kell találni, s ez egyáltalán nem könnyű. De éppen itt rejlik valahol a megoldás kulcsa, amihez Szent Ignác segítséget nyújthat.

Loyolai Ignác a megkülönböztetés, azaz a diszkréció embere, nemcsak a benső, lelki történések megvizsgálásában, hanem a külső megnyilvánulásokban is. Különösen érzékeny a hely, az idő, a körülmények és a személyek sajátosságaira, amikor valamit mond az „Egyházban, az Egyházzal, az Egyházért”. A Lélek nemcsak abban mutatkozik meg számára, hogy felismertet vele egy igazságot, hanem abban is, ahogyan és akivel közli azt.  Ugyanazzal a jó és helyes felismeréssel ugyanis nagy dolgokat lehet véghezvinni, de akár el is lehet rontani aszerint, hogy hogyan és kinek kommunikáljuk. Ez az ún. reservatio mentalis, amely pontosan arra épül, hogy figyelembe vesszük partnerünknek a mi meglátásainkra, véleményünk befogadására, s egyáltalán a kommunikációra való készségét és képességét.

Emlegetett jelenet Szent Ignác és az egyik jezsuita „affér”-ja, ami jól kifejezi az ignáci sentire cum Ecclesia alapvető sajátosságát. A történet szerint az egyik jezsuita atya dörgedelmes beszédet tart Róma egyik templomában az Egyház reformjáról. A pápának – mondja – sürgős reformokat kell kezdenie a Kúrián, saját magán és háza népén kezdve a megtérést. A beszéd nyomán a lutheranizmus gyanúja lengi be az épp csak bontakozó Társaságot. Ignác hívatja a bátor népmisszionáriust, és keményen megfeddi, sőt kötelezi, hogy ugyanabban a templomban „retraktálja” korábbi heves kirohanását, vagyis kérjen bocsánatot nyilvánosan a pápa bírálatáért. Néhány nappal később Ignácot egy kuriális bíboros keresi fel, akit ugyancsak az Egyház reformja lelkesít, s felteszi a kérdést: Mit javasolna Magiszter Ignác az Egyház reformja érdekében? Ignác nem átallja szinte szó szerint idézni az általa megrótt páter szavait: Ha a pápa reformot akar, kezdje saját magán és háza népén.

Világos, hogy ugyanarról a dologról van szó, csakhogy egyik esetben legfeljebb hangulatkeltő pufogtatás lesz belőle, a másik esetben viszont a megújulás valós lehetősége. Mindez persze könnyen feleleveníti a jezsuitáról, mint alattomos opportunistáról alkotott képet, amint ezt pl. az olaszban a „gesuitico” melléknév megőrzött. Vajon nem kalapáljuk-e bele a Szentlélek pünkösdi hevét – amivel időnként átjárja az Egyház kopott és idejétmúlt dolgait – valamiféle óvatos számítgatásba? Szent Ignác tudott szókimondó lenni is, s arra is felkészült, hogy IV. Pál pápa egyetlen tollvonással beszüntesse a Társaságot. Ami nem történt meg akkor, megtörtént kétszáz évvel később, 1773-ban. A Lélek indításaihoz való hűség és az Evangélium iránti buzgalom akár ezt az árat is megkövetelheti a Társaságtól. Ennek a hűségnek és buzgalomnak azonban van néhány ismertetőjele, amelyet Nadal így foglal össze:

„Társaságunk maga buzgalom, amint mondtam nektek, de nem valamiféle homályos buzgalom, hanem olyan, amelyet eltölt az erény, ami mindent áthat. (…) Óvakodjatok a buzgalomnak attól a formáitól, amelyekből hiányzik a szelídség, a hajlékonyság és a gyengédség. Van olyan buzgalom, amit fanatikus keménység, túlzások és indiszkréció jellemez, ami nagyon távol van eljárásmódunktól. Isten Lelke szelíd, és az Úristen szelíden viszi előre ügyét, még a fárasztó tevékenységben is. Ha ez a megmozdulás Istentől származik, ha hivatásunk kegyelméhez tartozik, úgy nem belőlünk való. Az isteni működés, Isten közreműködése nem zavaros és nem okoz ilyesféle nyugtalanságot. Rajtunk áll, hogy Istennel alázatban és egyszerűségben közreműködjünk. Ez az a benső állapot, amit Urunk tőlünk kíván, és így valósítsuk meg az Ő ügyét.” (III. Exhortáció, nn. 76–77.)

Az Isten ügyéért való fáradozás széles skálára helyezi a Jézus Társaságát. Törvényszerű, hogy munkájuknál-küldetésüknél fogva mindig lesznek jezsuiták, akikhez bizalommal fordulnak plébánosok, püspökök és más egyházi vezetők; s mindig lesznek olyanok, akik kultúrák és ideológiák határain élve és dolgozva gyanúsnak fognak tűnni. De éppen Péter utódai azok, akik ezekre a „határokra” küldik a jezsuitákat. XVI. Benedek pápa a 35. rendgyűlés tagjait fogadva megismételte a VI. Pál pápa által adott küldetést: „A legnehezebb és legszélsőségesebb terepeken is, az ideológiák keresztútjain is, mindenütt az Egyházban, ahol szemben találták magukat egymással az ember legégetőbb vágyai és az evangélium örök üzenete, ott voltak és ott vannak a társadalmi frontvonalban a jezsuiták.” Sebesülés nélkül frontvonalban maradni azonban – ritka dolog.

Említsünk meg azonban valamit, ami Szent Ignác korához képest igencsak megváltozott. Ez pedig a nyugati társadalom szövete. Ignác korának társadalmát – noha az újkor hajnaláról van szó – még messzemenően meghatározta az egyházi és a szekuláris dimenzió szimbiózisa. Akár a közemberben, akár a hatalom birtokosában élt egyfajta egyházias érzület. A sentire cum Ecclesia és a sentire cum societate nem állt olyan messze egymástól, mint manapság. Egyház és társadalom egyetlen kultúrában élt, s többé-kevésbé értette egymás nyelvét azon egyszerű oknál fogva, hogy a legtöbb ember egyszerre volt tagja egy egyházi és világi közösségnek.

Nos, ez a kulturális kötőszövet mára eltűnt. A pápa, a püspökök, vagy épp a teológusok megnyilvánulásai a médiumokba kikerülve gyökeresen más, eredetileg nem szándékolt jelentést kaphatnak. Sőt a médiumok előszeretettel állítják szembe őket egymással. Elég csak a lefebvrista püspökök visszafogadása kapcsán kialakult médiahelyzetre gondolni, amely rávilágított a Vatikánon belüli kommunikációhiányra és a püspökök megosztottságára a pápa döntése nyomán. Mindezt nem lehetett elhallgatni. Az Egyház nem létezhet tagjainak szólásszabadsága nélkül. Ez a Szent Pál-i parrhészia, amelyet ha Istennel szemben gyakorolhatunk (Ef 3,13), miért ne tehetnénk egymás között is, az Egyház tagjaként. Tudatában kell azonban lennünk, hogy ezt a szabadságunkat csak a diszkrécióval összekötve élhetjük helyesen. Éppen ettől a diszkréciótól akar megfosztani bennünket a világ, s a szólás szabadságának olyan formáiba kényszeríteni, amelyből hiányzik „a szelídség, a hajlékonyság és a gyengédség” – hogy még egyszer Nadal szavaival éljünk.

A diszkréció, vagyis a megkülönböztetés Szent Ignác számára a szeretet kapuja. Szeretet az Egyház iránt, amely a maga hierarchikus és szentségi struktúrájával együtt Jézus Krisztus Egyháza. Ez a szeretet nem szentimentalizmust, hanem hitet kíván. Szeretni az Egyházat… Azt az Egyházat, amelynek a misztériuma nem választható el Jézus Krisztus mindig nagyobb Misztériumától, ugyanakkor nem is azonosítható vele. Szeretni az Egyházat feszültséget jelent – jezsuiták számára éppen úgy, mint bárki más hívő és felelősen gondolkodó ember számára. Jezsuitaként akkor tudjuk talán ezt a feszültséget viszonylagos békében élni, ha tudatosítjuk magunkban: előbb tartoztunk az Egyházhoz, mint az Egyházon belül a Jézus Társaságához. Ez az Egyház pedig hordozza magában lelki növekedésünk örömeit, apostoli sikereinket, de bűneinket is éppen úgy. Casta meretrix, ahogy Szent Ambrus mondja – megtisztított, de újra és újra megtisztulásra szoruló prostituált, akit a Jegyes-Krisztus mégis jegyesének választott.

1 Minden említett dokumentum olvasható in: A Jézus Társasága 35. Általános Rendgyűlésének Határozatai, JTMR, 2009.

 

 


A jezsuita Generális látogatása

P. Adolfo Nicolás, a Jezsuita Rend legfőbb elöljárója szept. 6. és 9. között látogatást tett Magyarországon az önálló magyar rendtartomány centenáriuma alkalmával. Szept. 6-án, vasárnap délután a Jézus Szíve-templomban bemutatott ünnepi szentmise után P. Generális találkozott a magyarországi és a vendég jezsuitákkal. Hétfőn egész napos provincia-találkozóra került sor a Horánszky utcai Párbeszéd Házában P. Nicolás részvételével. P. Lukács János „Séta a provinciában” c. beszámolója után előadásokra és filmvetítésre került sor, este pedig, P. Generális záró beszéde után a jubilánsok miséje következett. Kedden P. Nicolás ellátogatott Miskolcra, ahol a jezsuita kollégium közösségével találkozott, majd Kispestre visszatérve meglátogatta a Szent Ignác Szakkollégiumot. Szerdán a rendfőnök, Erdő Péter bíboros meghívására részt vett és felszólalt a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ülésén.



MAGDOLNA KISTESTVÉR LELKISÉGE

Magdeleine Hutin (1898–1989)1

Történetünk e fontos szakaszában, míg a világ a harmadik évezredbe való belépését ünnepli, az Egyház arra kér minket, hogy rácsodálkozzunk azokra az ajándékokra, amelyeket Isten minden században fakasztott azon személyek által, akik olyan szenvedélyesen szerették Őt, hogy életük tanúságtétel lett kortársaik számára arról az „Örömhírről”, amely áthat időt és teret, hogy minden néphez és minden generációhoz eljusson.

    Az tény, hogy a különböző társadalmakban a nőnek ma fontos szerep jut, Magdeleine kistestvér minden kétség nélkül azok közé a világosságot hozó személyek közé tartozik, akik elősegítették ennek az egyedülálló időszaknak előkészítését, melyet most élünk, „a keresztény élet új tavaszát”, melynek rügyei a II. Vatikáni Zsinat után kezdtek feltűnni, és nem szűnnek meg kivirágozni.

* * *

    „Isten kézen fogott, és én vakon követtem.” Ebben a pár szóban foglalja össze Magdeleine kistestvér az Úrral történő együtt járását. A hihetetlen egyszerűségében és nagy alázatosságában, mely jellemzi őt, Isten arra választotta ki, hogy „a sivatagban kiáltó szó” legyen, meghívta arra, hogy az Evangélium szerinti élet egy új módjára kötelezze el magát, és kitaposva egy bátor utat, megújítsa a szerzetesi életet, újraélessze azt, és az új század igényeihez adaptálja.

    1898-ban született, az első világháború hajnalán, pontosan azon a határon, amely elválasztja Franciaországot és Németországot. Már egész fiatalon fájdalmasan vesz tudomást a határokról, amelyek elválasztják egymástól az embereket, és azt eredményezik, hogy az emberek nem tudnak egymásról, a gyűlöletnek és különböző háborúknak vég nélküli láncolatát idézve elő. Ettől fogva többé nem tud elviselni semmilyen határt, amit az ember önmaga és testvére közé emel, annál is inkább, mert ezek az értékek, melyek zsenge gyermekkora neveltetésének alapjai voltak, visszanyúlnak azokhoz a gyökerekhez, hogy minden személy méltóságának forrása, bárki legyen is, az, hogy Isten teremtménye és kezének műve. Ez az a meggyőződés, amely arra sarkalja, hogy harcoljon minden viszály ellen, melyet fokozatosan felfedez maga körül. Tisztánlátással és bátorsággal, bárhol, ahol megfordul, szakadatlanul azon munkálkodik, hogy a testvérek között helyreállítsa a szeretetteljes és közeli kapcsolatot, minden őket elválasztó különbözőség ellenére, azért, hogy az az Egység uralkodjék, amelyet a mi Urunk annyira kért tőlünk… Ez egy világos és konkrét szolidaritásban valósul meg mindazzal szemben, aki a legjobban szenved; a szegénnyel, a gyengével, azzal, akivel nem számolnak, a kiközösítettel, a bűnössel, de kivétel nélküli egy mindenki iránti szeretetben, egy igényes szeretetben, mely nem engedi meg, hogy a szakadék elmélyüljön egyazon Atya gyermekei között, Ő, akinek nincs más vágya, mint szeretetében összegyűjteni minket.

* * *

    1921-ben Magdeleine kistestvér Charles de Foucauld² életéről egy nemrég megjelent könyvet olvas. Ebben a könyvben, ahogy maga mondja, megtalálta „a megélt Evangéliumot, a teljes szegénységet, az emberek között elvegyült életet és mindenekfelett a szeretetet, a maga teljességében”.

    Nagyon mély hatással volt rá ennek a fiatal katonatisztnek az élete, aki hasonlóan a sok vele egyidős fiatallal, a tévelygések éveit élte át, és aki, akárcsak ők, megpróbálta a fájdalmas belső ürességet, melyet belülről érzett, betölteni mindenféle kiruccanással és szórakozással. De az élet és a kaland utáni őrült vágy, mely arra késztette, hogy ünnepeket és estélyeket szervezzen azért, hogy a világ minden gyönyörét élvezze, ugyanez a szeretet késztette mindannak az elhagyására, amit fel tudott áldozni azért, hogy mint katona elkötelezze magát egy szaharai katonai expedícióban, … és ugyanez az élet iránti szeretet az, amely azután elvezeti, hogy a katonaságnál kérje a lemondását mihelyt befejeződik az expedíció, azért, hogy Marokkó felfedezésébe kezdjen, mely nagyszerűen sikerül és híres emberré teszi. De mindez nem tudja csillapítani szomjúságát, sem lecsendesíteni belső szorongását.

    Visszajön hazájába a moszlimok imája és Istenbe vetett hitük csodálatával. Nagyon nagy hatással van rá családjának hite, melynek meleg fogadtatása felidézi benne a tékozló fiúról szóló példabeszédben³ az Atya fogadtatását. Nagy barátság szövődik közte és Marie unokanővére között, akinek csendes és Isten idejét végtelenül tisztelő tanúságtétele nagyon mély nyomot hagy benne. Elkezdi Istent keresni a gondolkodás, az olvasmányok és tanulmányok síkján, de továbbra sem talál választ kérdéseire, csak akkor, amikor letérdel, elismerve Isten előtt gyengeségét és tehetetlenségét, és amikor hisz benne, akkor mindent a hit fényénél lát. „Új horizontok nyílnak meg előtte.”4 Attól fogva, hogy ez a fény megvilágítja, egy új életet, egy új kalandot kezd, ahol semmi nem változik meg benne, hacsak nem az egész lényének és minden képességének irányultsága arra, hogy Isten tervét töltse be, aki az iránta való határtalan szeretetében „a sötétségből az ő csodálatos világosságára”5 hívta meg őt.

    Megtérése óta megragadta Istennek ez az emberek iránti végtelen szeretete, aki számára a Megtestesülés titkában jelent meg. Lenyűgözi „a Názáretben élő isteni munkás alázatos rejtett élete”, Emmánuel, Isten velünk van, a mindennapi élet, minden emberi élet rejtett jelenlétének titkában. Charles /Károly/ Testvér is azt akarja, hogy ez az életforma az övé legyen. És ezért megy vissza a Szaharába, ez alkalommal nem azért, hogy valami különleges dolgot tegyen, ami mások fölé emeli, legyen még az a minden megpróbáltatást kiálló jámborsága és buzgósága, hanem, hogy tanúságot tegyen egész lényével a minden ember iránti barátsággal arról, hogy Isten mindnyájunkat szereti és hogy Jézus, az Ő egyetlen Fia azért jött ebbe a világba, hogy mindegyikünk őhozzá hasonlóan újra Isten gyermekei  és különbségtétel nélkül egymásnak testvérei legyenek.

* * *

    Magdeleine kistestvér elhatározza, hogy az ő nyomában jár. Algériába megy, mely ekkor még gyarmatosítás alatt áll. Nagyon szereti az algériai népet, nagyon érzékeny a szenvedésük iránt, és különleges tisztelettel és bizalommal van feléjük, akiknek életében osztozik. Ettől fogva közte és az iszlám vallásban élő testvérei között mély barátság jön létre, mely arról tanúskodik, hogy Isten gyermekeinek lehetséges közel kerülni egymáshoz és harmóniában élni minden köztük lévő különbözőség ellenére.

    Ezzel a lélekkel megy el Keletre, mihelyt tudomására jut, hogy a keresztények ezekben az országokban együtt élnek a moszlimokkal és ugyanahhoz az arab világhoz tartoznak, mint ők.  Odasiet, hogy megismerje őket, hogy ezekben a keleti egyházakban, melyekről eddig soha nem hallott beszélni, gyökeret verjen. Egyáltalán nem vonja vissza ezt a döntését mindama meg nem értés ellenére, amivel sokak részéről találkozik, ellenkezőleg, minél jobban felfedezi ezeknek az elfelejtett és megvetett Egyházaknak fájdalmas életét, annál inkább becsüli őket és ragaszkodik hozzájuk.

    Minden helyzetben, még a legreménytelenebben is, Isten kezét látja, aki nem szűnik meg minket kísérni. Hiszi jelenlétét minden helyzetben, még a legsötétebb mélységekében is. Minden emberben Isten arcát keresi, aki az embert „saját képére és hasonlatosságára”6 teremtette, ami arra készteti, hogy még nagyobb tiszteletet és hódolatot mutasson iránta.

Ebből fakad alapintuíciója, az a mély megérzés, melyet az Istennel mélységesen egyesült életből merít. És ez az Úrral való benső intimitás új látásmódot alakít ki benne az egész világegyetemmel szemben, melyet Isten megszentelt jelenléte által. Szemlélődő tekintet – ha lehetséges ilyen módon kifejezni – mely átformálja életét, hogy tanú, üzenet legyen a mai világunk számára, melyben élünk: „Isten egy hivatást adott nekem, nem kolostorba zártat, hanem szemlélődőt a világban, hogy az Urat jelenvalóvá tegyem, mint Szűz Mária Erzsébet látogatásakor és az anyagi segítségen túl szeretetének bizonyosságát vigyem a világba. Ez volt Charles /Károly/ Jézus testvér hivatása, aki a nagyfokú tevékenysége ellenére századának egyik legnagyobb szemlélődője maradt.” (1938. 03. 08.)

E különleges hivatás az alapja a ”Jézus Kistestvérei” Női Szerzetes Közösségnek. Már a kezdeteknél ott van „az oltár szentsége, és a testvér és a szegény szentsége”7 közötti bensőséges kapcsolat, ami mindig ismert volt az egyházatyák és a népünk számára. A születendő szerzetesközösséget „Testvériség”-nek hívják. Az évek során növekedett, és az arab világból kiindulva, különböző országokban és a legelhagyatottabb környezetekben terjedt el az egész világon.

Mindazon rengeteg veszély és nehézség ellenére, amivel a Testvériségnek szembesülnie kellett e gyors elterjedés miatt, Magdeleine kistestvérnek nem volt más garanciája, mint az Úrba, a „lehetetlenség Urába” vetett határtalan bizalma, aki különleges erővel hajtotta, hogy megvalósítsa mindazt, mely meghaladta őt és szegényes erejét.    

Magdeleine kistestvér számára ennek az Istentől inspirált hivatásnak az Egyház által történt elismerése és bátorítása nagy támaszt jelentett. Egy hivatás a tiszteletet érdemlő számos szerzetesrend között, azért, hogy kiegészítsék és segítsék egymást, mint ahogy kiegészítik és segítik egymást egy és ugyanannak a testnek tagjai, ahol mindegyiknek helyettesíthetetlen szerepe van.

    Így, ezzel a széles és nyitott látással, mely jellemezte Magdeleine kistestvért, megosztja ezt a rábízott kincset mindazokkal, akiket az Úr útjába hoz: papokat, szerzeteseket, fiatal lányokat és fiúkat, kicsinyeket és nagyokat, azon dolgozva, hogy növekedjen az „egyetemes testvériség”, ahol a világban a nemzetek, fajok és vallások egymáshoz közelednek, hogy Egy legyenek az Úr szeretetében.

    1989-ben bekövetkezett halálakor nagyszámú tömeg vette őt körül Rómában, a Generális házban. Mindnyájan, a nagy különbözőségük ellenére, szerzetesek és barátok tettek tanúságot jelenlétükkel arról, amit Magdeleine kistestvér megálmodott, amin egész élete során munkálkodott, mindnyájuk szívében mély nyomot és nagy hálát hagyva mindazért, amit tőle tanultak.

* * *

    Magdeleine kistestvér számos írása közül kiemelt helyet foglal el a végrendelet, amelyet azoknak írt, akik vonzódnak „Charles (Ká- roly) Jézus Testvére követésére”. Ez a végrendelet tartalmazza „szívének nagyon kedves gondolatát”. Azt lehet mondani, hogy mintegy forradalmasította a szerzetesi életről szóló bizonyos felfogást, előrevetítve azt a megújulást, amit a II. Vatikáni Zsinat hozott az Egyházban a különböző szerzetes közösségekben, és szélesebb módon a keresztény közösségekben. Ez az írás mindenkinek a szívéhez szól, aki szomjazza, hogy megújítsa látását az életről, és ebben az értelemben megfelel mindazok várakozásának, akik benne fényt és útjukhoz mindennapi kenyeret találnak.

    Ez a végrendelet része egy 1945-ben kiadott hivatalos lapnak, melyben Magdeleine kistestvér az első fejezetekben megmagyarázza Charles (Károly) Testvér sajátos hivatását, és ami elsősorban jellemzi őt: egyetemes és minden ember iránti szeretet, a szegényekkel való szolidaritás az ő konkrét élethelyzetükben, hűség az Egyházhoz, Krisztus Testéhez, akitől függünk, és akihez teljes mértékben tartozunk.

    De a füzet második részében, melyet ezekkel a szavakkal vezet be: „Ez az én végrendeletem” saját felelősséggel vállalja mindazt, amit tartalmaznak ezek a sorok, elejétől a végéig és ezt írja: „Ha valami jó van bennük, azért minden dicsőség az Úr Jézust illeti, de ha helytelen bennük valami, úgy egyedül engem kell elítélni.”

    Ehhez a második részhez közeledve, Magdeleine kistestvér először is arra bátorít, hogy nagyon határozottan belegyökerezzünk a világba, „mint kovász a tésztában”:

    „ne gondold, hogy köteles vagy a szerzetesi méltóság megóvása miatt magadat a laikus világ határára tenni. Hatolj be mélyen környezetedbe és szenteld meg azt ott, ahol élsz”.

    Azután hozzáfűzi: „Még ezt is merem mondani neked: mielőtt szerzetesnő lennél, légy ember és keresztény; mert minél tökéletesebben és teljesebben leszel ember, annál tökéletesebben és teljesebben leszel szerzetesnő is.”

    Egy különös intuícióban, Názáret titkából merítve, Magdeleine kistestvér a mindennapi élet konkrétumából indul ki, mely minden emberé, mellyel vele jár a legegyszerűbb dolgokban, a másokkal való kapcsolatban való osztozás, hogy együtt tegyék meg a növekedés és a megszentelődés útját még a szerzetesi életállapotban is. De szemünk elé helyezi az első és lényeges feltételt, amit ez megkíván: elsőbbséget adni annak, ami tisztán emberi, és ami egyedül képes garantálni az egység szilárdságát. Mert ez az emberi a legnagyobb adomány, amit Isten mindegyikünknek adott, és csak ebben az emberi egyensúlyban tud gyökeret ereszteni és erősödni minden emberi élet, és főleg a szerzetesi élet, azért, hogy az Istennel való egység útja legyen.

    E távlat szerint hangsúlyozza Magdeleine kistestvér a következő fejezetben: ez a hivatás nem kényszerít a világól való eltávolodásra, tehát hogy mindentől elszakadva remete életet, szemlélődő életet éljünk, amely Istennel egyesít. Ugyanakkor igaz, hogy ennek az életformának sajátos követelményei vannak.8 Következésképpen ez magával von egy megfelelő képzést azért, hogy a világ ne tegyen szétszórttá az „Egyedüli szükségessel”9 szemben. Innen ered a megkülönböztetés és a mindenre való figyelmesség fontossága, mely növeli bennünk ezt a „belső látást”, a hit tekintetét, mely megláttatja velünk a világban azt, amit a világ nem lát meg10. Ebből fakad az általunk használt eszközöknek fontossága is, hogy hűségesek legyünk… Ez alól felmenteni magunkat csak elbizakodottság és hiú illúzió lenne.

    Az Istennel egyesült életről szóló e merész ismertetés befejezéseként, amelyben Magdeleine kistestvér a szemlélődő élet egy új ösvényét teszi járhatóvá, erősen a középpontba állítja a Jézusra „az egyedüli példaképre” irányuló tekintetet, Charles (Károly) Testvér és minden ember szentségének titkát. Mert számára a szentség nem azt jelenti, hogy rendkívüli dolgokat cselekszünk, hacsak nem rendkívüli módon egyszerűt, mindenki számára elérhetőt, mint Názáret.

    És hogy megkoronázza a végrendeletét, Magdeleine kistestvér arra bátorít, hogy egészen különleges módon szemléljük Jézust, az Ő kicsiny, alázatos és rejtett jelenlétében, édesanyja, Szűz Mária karjaiból felénk nyújtva, hogy ugyanolyan módon tanúskodjunk róla a világ közepette, mely szomjazik az „újjászületésre”11, a Lélekből való születésre, mely az emberi szív éltetője! Mert a Lélek az, mely kiáltja bennünk „Abba, Atya”12, és növeli bennünk a gyermeki bizalmat, az Atya iránti határtalan bizalmat, aki szeret minket, mert ő a „mi Atyánk”. Bizalom, mely az érett hit gyümölcse és az Istennel való kapcsolatunk teljessége, abban a mértékben, amennyire azt mindegyikünk megtapasztalja és elmélyíti, minden ember iránt érzett pozitív és építő tekintetet, egy reményteljes bizalmat kialakítva magunkban.

    Ebben foglalható össze Magdeleine kistestvér különleges öröksége, a karizma, mely a sajátja és melyet Isten rábízott, hogy mindenki számára elérhető legyen. Így magasan fölötte áll az általa alapított Kongregáció keretén.  Íme ez az, amiért Magdeleine kistestvér sajátos szereppel egészen különálló helyet foglal el az Egyházban. Ez az, amiért fontos felfedni arcát, hogy felfedezzük mindazt, amit tőle tanultunk.

* * *

    Magdeleine kistestvér végrendelete minden kétség kívül egyesít minden hitelesen élő keresztényt, és nem csak azok számára eszmény, „akik Károly, Jézus Testvérét akarják követni”.

Mert a keresztény ember hivatásának alapvető forrása a Megtestesülés titkában van, amit napról napra ott él meg, ahová Isten őt helyezte.

    Ebben a végrendeletben tehát megtalálható mindaz, amit Magdeleine kistestvér próbált megvalósítani egész életében és amiről tanúskodott a környezete számára, annak alapján, amit az Úrtól kapott – Isten velünk van –, és amit észre tudott venni ebből a fényből: a személy méltóságának világos tudata, „az Egyház legfőbb útja”13, annak a gondja, hogy ezt az univerzumot egyre emberibbé tegye „az emberiség és az egész teremtés  iránti nagy vágyban”14, és mindenekfölött az emberek közötti Egység keresése egy egészen különleges szolidaritásban mindazokkal, akikre a világ nem figyel, pedig Isten színe előtt mindannyian egyformák vagyunk és mindnyájunkat az ő „képére és hasonlatosságára” teremtett, sem nagyobbnak, sem kisebbnek, mint Ő maga, a Dicsőség Istene, végtelen alázatosságának és csodálatos elrejtettségének titkában.

    Ez a vízió nagyon mélyen megegyezik azzal, amit a hitben örököltünk a keleti egyházatyáinktól, és amit a hagyományunk átad századok óta, a történelem során rárakódott por ellenére. Ma, Magdeleine kistestvér a végrendeletében felfedezteti velünk – tudta nélkül – ennek a hagyománynak hitelességét. Számunkra marad az úton járás folytatása, hogy mikor rajtunk a sor, teljes hűséggel átadjuk ezt a kincset a következő nemzedéknek.

1 A Jézus Kistestvérei Női Szerzetes Közösséget Charles de Foucauld lelkisége nyomán – 70 évvel ezelőtt, 1939-ben Magdeleine Hutin (1898–1989), Magdeleine, Jézus Kistestvére alapította. A következő összeállítást, fordítást a római Központi Testvériségben Mariam-Nour arab kistestvér könyve alapján franciául készítették, és ezt fordították magyarra a Budapest Csanády utcai magyar kistestvérek.

1 A Charles de Foucauld Kistestvérek összeállítása.

2 Charles de Foucauld: 1858-ban született Franciaországban, 1916-ban ölték meg Algériában.

3 Lk 15,11–32. – 4 Oeuvres Spirituelles 524. o. – 5 1 P 2,9 – 6 Gen 1,26

7 Aranyszájú Szt. János Máté evangéliumáról szóló beszéde.

8 E pár mondatot a szerkesztő egyszerűsítette. – 9  Lk 10,42 – 10 Jean Dalyatha. –  11 Jn 3,3 – 12 Róm 8,15

13 II. János Pál: Redemptor hominis (1979).

14 II János Pál: Kelet világossága (1995).

 


Benkő Antal

PAPI LELKISÉG – PAPI EGYSÉG

Emlékezés – kitekintés

A keresztény tanítás szerint minden ember arra hivatott, hogy az örömhír szerint élve Jézus Krisztusban a Szentlélek ereje által az Atyát dicsőítse, áldja és szolgálja, s így egy közösséget alkosson: Krisztus misztikus testét. Lényegében e közösség minden tagját egyetlen lelkiség élteti. A meghívások és feladatok szerint azonban egyes tagokra sajátos feladatok hárulnak, akik ezek végzésére különös kegyelmeket kapnak: sajátos lelkiségük jegyeit kell viselniük. Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus működése kezdetétől fogva meghívott egyeseket, hogy kövessék, és „emberek halászai legyenek”. (Mk 1,17; Jn 1,36–51) Kiválasztotta őket, hogy „vele legyenek, és hogy prédikálni küldje őket. Hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék az ördögöket.” (Mk 3,14–15) Feltámadása után még világosabban szól hozzájuk: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.” (Jn 20,23)

Jézus eljárásainak szellemében az ősegyház kezdettől fogva újra és újra kiválasztott és sajátos megbízatással hatalmazott fel személyeket, akik az apostolokkal egységben, s ugyanakkor a Lélek vezetése alatt hirdették az evangéliumot, vezették a közösségeket és tisztázták a felmerülő kérdéseket. (Ld. ApCsel 1,18–26; 6,1–6; 11,19–26; 13,1–3; 14,6–35) Már az első időkben ügyelni kellett arra, hogy megmaradjon az egység Krisztus testének, az egyháznak szolgái között. (1Kor 3,4–5; ApCsel 15,7 köv.) A vetélkedés, az egységet mérgező konkoly megjelent már az apostolok között. (Mk 10,35–45) Ezt tapasztalva imádkozott Jézus az Atyához, mondván: „Azokért is könyörgök, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek. Ahogyan Te, Atyám, bennem vagy, és én Tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk.” (Jn 17,21) Az Egyház életében fellépő szakadások tanúskodnak arról, hogy mennyire nehéz, de ugyanakkor mennyire fontos a püspökök s papok közötti egység megőrzése, erősítése.

Ilyen tanításokra épülve hirdeti az Egyház, hogy az Úr egyeseket arra a szolgálatra rendelt, „hogy a hívők közösségében felszentelésük folytán hatalmuk legyen áldozatot bemutatni, és bűnöket megbocsátani, és hogy Krisztus nevében gyakorolják a papi tisztet.” (PO 2.) A lényeges Krisztus papsága, amelyben a püspökök és a papok részesednek. (Vö. PO 7. és 10.) „Minden papot egyesítsen tehát paptestvérével a szeretet, az imádság és a sokoldalú együttműködés; így nyilvánuljon meg az az egység, amellyel Krisztus az övéit tökéletesen egyesíteni akarta, mégpedig azért, mert ebből tudja meg a világ, hogy a Fiút az Atya küldte.” (PO 8)

A keresztény papság aranyéremnek tekinthető. A „fej” oldala: a Krisztussal való bensőséges együttlét, a hozzá való hasonulás; az „írás” oldala: a küldetés, népét szolgálni, az embereknek Isten kinyilatkoztatott szeretetét tanítani, és mindenkit az Isten felé vezetni. A két oldal elválaszthatatlan egységet alkot; néha az egyik, máskor a másik oldalát emeljük ki. De alapvető a személyes kapcsolat Krisztussal, Ő az Út, az Igazság és az Élet. A II. János Pál pápa által kiadott Pastores dabo vobis k. apostoli buzdítás szerint a papi lelkiség jellemzője, hogy „Krisztus nevében és személyében cselekedjék”. A fölszenteltség által létrehozott kötelék a papot Krisztushoz fűzi, és természete szerint a lehető legnagyobb tágasságra tör, áthatva a gondolkodást, az érzületet és az életet, azokat az erkölcsi és lelki ’készségeket’, melyek el nem választhatók a pap pásztori tevékenységétől. (25. pont) Ezt a lelkiséget, amely az egyénben megteremti ezeket a készségeket, és amelyek függnek az ember szándékától is: minden egyes személynek ki kell alakítania felkészülése során, és ápolnia egész papi életén keresztül. (43.)

A papságra való felkészülés jelentősen változott a történelem folyamán. Gondoljunk Szent Ambrusra, akit 374-ben a népakarat választott püspökké, jóllehet akkor Ambrus, Milánó kormányzója, meg sem volt keresztelve, csak készült a keresztségre. Mivel nem volt képes lebeszélni a népet, vállalta a püspökséget. 8 nap múlva megkeresztelkedett, és Simplicius pap segítéségével – aki később utóda lett a püspökségben – szerezte meg, tanulta a papi-püspöki feladatok végzéséhez szükséges teológiai ismereteket és lelkiséget; ez utóbbi érdekében osztotta szét vagyonát. Viszont a trentói zsinat, 1563-ban az egész egyházra érvényes rendelkezéseket hozott a papságra való felkészítésről. Az 1983-as Egyházi Törvénykönyv is tartalmaz rendelkezéseket a papnevelési intézményekről, szemináriumokról és a papnevelésről. A kivitelezés terén azonban jelentős szabadságot hagy az egyes országok püspökkari konferenciáinak: sok tekintetben más képzésre van szüksége az Angolában papságra készülő fiatalnak, mint kanadai vagy magyar kollégáinak.

A múlt század első évtizedeiben a magyar papnevelés terén Prohászka Ottokár, Tóth Tihamér, Marczell Mihály és mások mellett döntő szerepet töltött be Hunya Dániel S. J., a Szegedi Egyházmegyeközi Szeminárium spirituálisa, lelki igazgatója 1930-tól 1950-ig.

A Papi Lelkiség

Hunya Dániel, a magyar papnevelés kiemelkedő alakja, Békés megyében, Endrődön született jómódú gazda családból 1900. április 29-én. 1919-ben belépett a jezsuita rendbe. A rendi noviciátust az ausztriai Feldkirchben végezte. 1921-től Szegeden tanult filozófiát; 1926 és 1929 között teológiát Innsbruckban. 1928-ban Budapesten szentelték pappá. 20 éves korától betegeskedett, 30 éves korától állandó fizikai szenvedések között élt; 40. éve után szívizom-elfajulás, majd csontzsugorodások és gerincferdülés miatt csak ülve tud aludni. Beteges állapotban lett az 1930-ban Szegeden alapított Egyházmegyeközi Papnevelő Intézet első lelki igazgatója. Ezt a feladatot 20 évig töltötte be. Meghatározó egyénisége volt a Szegedi Papnevelő Intézetnek: gyönge testében erőt sugárzó lélek lakozott, aki széles körű tudását, aszketikus életét oly szeretettel tudta átadni, hogy növendékei életük alkonyán is ebből táplálkoztak. A szerzetesrendek feloszlatásával szűnt meg szegedi működése. 1950-től Budapesten, majd Érden ápolták. 1955-ben koholt vádak alapján fél évre letartóztatták, de gyógyíthatatlan betegsége miatt hazaengedték. 1957. november 6-án Érden hosszú betegség és éveken át vissza-visszatérő haldoklás után, ajkán „Mindenben érvényesüljön a kegyelem” szavakkal fejezte be életét.

Hogy jobban megérthessük Hunya atya működésének átütő erejét, röviden utalunk néhány tényezőre, ami meghatározta a magyar katolikus egyház helyzetét az első világháború után. A 30-as években még erős volt a vallásos tudat, érzés: a fiatalok nagy része ilyen környezetben nőtt fel. Sokak számára társadalmi előrelépést jelenthetett a papi élet. Helyhiány miatt nemegyszer csak a jelentkezők felét tudták felvenni a szemináriumokba. A lakosság jó része viszont szenvedett a trianoni békekötés következményei és a világgazdaság krízisei miatt. A tágabb horizonttal rendelkező vezetők észrevették azt is, hogy a csonka országot keletről és nyugatról embertelen és totalitárius rendszerek fenyegetik: a marxista kommunizmus és a hitleri nacionalista szocializmus. Hogyan lehet és kell ilyen, esetleg véres életáldozatokat is kívánó körülmények között Krisztushoz és keresztény népéhez hű magyar papokat nevelni? P. Hunya élesen látta ezt a helyzetet, valamint Kerkai Jenő S. J., a KALOT megteremtője, aki a kezdeti időkben Hunya atya egyik elöljárótársa volt a szegedi szemináriumban.

P. Hunya szerint a lelki igazgató feladata: 1) Általános, de befejezett, kész modellt állítani a teológusok elé. 2) Egyénenként segíteni őket jellemük elgondolásában és megvalósításában.

Az elsőt nemcsak példájával, hanem főleg a minden este tartott punkták, a másnap reggeli elmélkedésre előkészítő pontok által próbálta elérni. Az öt évre elosztott anyaggal segített, hogy a papjelöltekben kirajzolódjon az áldozatos, megváltói papi életstílus. Ezt a következő szavakkal foglalta össze Lakos Endre, P. Hunya egyik volt tanítványa: „Nem a sok ügyködést, hanem az áldozatokat, nem a pasztorációt, hanem a megváltást, a kegyelemközvetítést követelte. Nem nagy dolgokat csinálni küldött bennünket, hanem Isten akaratát... Szerinte az aktivitás eretnekségébe azok kerülnek, akik saját ösztönéletüket élik ki működésükben, és nem az Isten akaratát teljesítik. Világosan kell látni minden növendéknek, hogy nem az úgynevezett egyéniség vitalitását kell kiélni, hanem az Isten akaratát. És ez mindig áldozat.” De nemcsak P. Hunya gondolatai, hasonlatai eredetiek, hanem stílusa is tőrőlmetszett.

Az elmélkedési pontokat P. Hunya kiegészítette és alátámasztotta a tanrendben előírt aszketika és misztika tanításával, valamint a karakterológiáról tartott előadássorozataival.

A második feladatot szolgálta a papjelöltek lelki és pszichológiai fejlődésének egyéni kísérése. Minden kispappal igen komoly beszélgetést folytatott legalább havonta egyszer. Ezeken a lelki beszámolókon – folytatja Lakos Endre –, „jött a küzdelem az életért”. Azaz ha pl. valaki arról számolt be, hogy már jobban tud engedelmeskedni feletteseinek, akkor megvizsgáltatta vele, hogy nem inkább az történt-e, hogy az illető megunta vagy feladta a küzdelmet az igazi engedelmesség terén, amire pedig később szüksége lehet, ha esetleg egy kevésbé barátságos plébános mellé kerül káplánnak.

P. Hunya és a Papi Egység

P. Hunya látta, hogy az egyházmegyékben szolgáló papoknál is mind kegyelmi szinten, mind a lelkipásztorkodásban életbevágó fontosságú, hogy ne magányos farkasként küzdjenek lelki életükben és papi feladataik végzésében, hanem imáikkal és baráti kapcsolataikkal egymást segítve szolgálják Krisztus misztikus testét: a rájuk bízott híveket. Tanítványai megértették annak fontosságát, hogy egységet alkossanak a szeminárium befejezése után is. Tudták, hogy a szemináriumi évek csak előkészítői, kezdetei a papi életszentségre való törekvésnek, amin életük végéig munkálkodni kell. Tehát egymást kell támogatniuk elsősorban imáikkal és szentségi életük elmélyítésével, továbbá a felmerülő lelkipásztori kérdések megoldásának útkeresésében, valamint testvéri, baráti kapcsolataik ápolásával. Ezért már 1935-ben létrehozták a Szent Gellért Uniót, a Szegedi Hittudományi Főiskolán végzettek számára, és annak Cor Unum c. lapját.

1941-ben, a szegedi intézmény keretein túllépve P. Hunya – több kiváló paptestvér: Szeghy Ernő OCD, Olsvay Oswald OFM, Pfeiffer Miklós, Mester János, Erdős Mátyás, Lajos Balázs stb. közreműködésével – megindította a Papi Lelkiség című kiadványsorozatot, ami a maga idejében európai színvonalú volt. Az évi négy számra tervezett tág keretben ott voltak a papi élet alapvetői témái: papság, lelki élet, jópásztori szellem, önképzés, liturgia, szerzetespap. De mellettük csaknem minden számban helyet kaptak új, „égető” témák is: egység, magyar népünk papja, világiak a papokért, szeminárium. A papi egységről tárgyalva rámutattak a teológiai alapokra, de bemutatták a megvalósítás konkrét példáit is. A „szeminárium” témaköre akkora visszhangra talált, hogy 1943-tól kezdve a 20–30 oldalt összegező hozzászólások Kispapegység címén külön lenyomatként is megjelentek. 1945-ben a Papi Lelkiség a háború miatt nem láthatott napvilágot, de 1946-ban újraindult. Viszont 1947 decemberében, a18. szám kiadása után végleg megszüntették.

 Közben P. Hunya egészsége egyre rosszabbra fordult. Ezért 1950 novemberében Magyar Károly atyát, első tanítványai egyikét nevezték ki P. Hunya mellé lelki igazgatónak. Ő még hűen akart járni P. Hunya nyomdokain. 1951 áprilisában P. Hunya annyira ápolásra szorult, hogy végleg elhagyta a szegedi szemináriumot, ahol állami nyomásra egyre inkább változott a papnevelés iránya. Ennek adott hangot 1955-ban, a szeminárium fennállásának 25. évfordulójára rendezett ünnepségen Várkonyi Imre rektor: „A szeminárium legutolsó korszakának életszentségi és tudományos irányzatához a mai szeminárium hozzáadja a jó modort, a sima föllépést, mert ez az emberi komponens is fontos, néha még fontosabb, mint az előzőek.” Köztudott, hogy pár év múlva Várkonyi Imrét, mint a papi békemozgalom egyik vezetőjét a Szentszék kiközösítette. Ezekben az években a Papi Lelkiség és Egység csak hamu alatti parázsként maradhatott fenn Magyarországon. 1955-ban azonban Őry Miklós S. J., és Marosi László irányítása alatt Magyar Papi Egység címén újra lángra lobbant Ausztriában.

P. Hunya szellemi örökösei:
Őry Miklós S. J. és Marosi László

A múlt század 50-es éveinek elején sok fiatal magyar pap élt hazánktól nyugatra fekvő országokban, főleg Ausztriában. Egyeseket eljáróik a II. világháború alatt vagy közvetlen utána küldtek Bécsbe, Innsbruckba, Rómába és más európai egyetemre, hogy magasabb teológiai tanulmányokat végezzenek. Azonban ezek befejeztével nem tudtak visszatérni hazánkba. Mások a háború végén, az oroszok ellen visszavonuló hadosztályokkal együtt sodródtak Nyugatra.

Az elsők közé tartozott P. Őry Miklós S. J., aki 1909-ben Németlövőn (ma Deutschschützen, Ausztria) született, Kőszegen járt gimnáziumba, és érettségi után, 1927-ben belépett a jezsuiták magyar rendtartományába. Filozófiai és – 1935 és1939 között – teológiai tanulmányait a rend szegedi főiskoláján végezte. Így mint fiatal rendtag egyes órákon együtt volt az egyházmegyei szeminárium kispapjaival, akiket közelebbről megismerhetett, és részt vehetett P. Hunya előadásain. Szegeden szentelték pappá 1938-ban. 1941-ban elöljárói további tanulmányokra Rómába küldték, ahol 1943-ben megvédte doktori értekezését, majd újból Szegedre helyezték dogmatikatanárnak. 1949 tavaszán a jezsuita elöljárók – érezve, hogy a kommunista rezsim hamarosan betiltja a szerzetesrendek működését – kezdték külföldre szöktetni a még tanuló rendtagokat, és néhány elöljárójukat. Köztük volt P. Őry is. Így került Chieribe, Észak-Olaszországba, majd 1951-ben Belgiumba, a Leuven melletti Eegenhovenbe. Miután a fiatal magyar jezsuiták önálló külföldi rendháza megszűnt, P. Őryt Ausztriába helyezték. Az innsbrucki papnevelő intézet tanulmányi vezetője és egyetemi tanársegéd lett. 1958-tól teológiai tanár a klagenfurti szemináriumban, 1984-ban bekövetkezett haláláig.

A második csoportba tarozott Marosi László. 1913-ban Nagyváradon született. Mivel édesapja járásbíró volt, a trianoni szerződés után a család Szegedre költözött. 1932–1937 között László ott végezte a teológiát. Mély hatást gyakorolt rá P. Hunya vezetése. Pappá szentelése után káplán Orosházán, Erdély visszacsatolása után Nagyváradon hittanár. 1942-ben behívták katonalelkésznek. Alakulata a háború végén, a hozzájuk csatlakozott menekült magyarokkal együtt, Ausztriának az angolok által megszállott területén tartózkodott. Többször buzdították kivándorlásra, de nem akarta elhagyni menekült honfitársait, s így 1983 márciusában bekövetkezett haláláig a Dráva menti Spittalban volt a magyarok lelkipásztora. Kifejezett kérésére a magyar királyok és a magyar nép által is kedvelt Mariazell zarándokhelyen temették el.

Magyar Papi Egység – Szolgálat

A háborút követő első években a menekült magyar lelkészek Ausztriában is összejöttek rekollekcióra, közös lelki napra, de a résztvevők száma egyre csökkent. A találkozókat megnehezítette, hogy Ausztriát a megszálló amerikai, angol, francia és orosz hatalmak négy zónára osztották fel, és csak 1955-ban vonultak ki az országból. Az ausztriai magyar papok felhasználták a szabad közlekedési lehetőségeket, és 1955 decemberében Innsbruckban rekollekcióra jöttek össze. 16-an vettek részt, és még 8 paptestvér írásban jelezte, hogy szeretett volna jelen lenni, de ebben egyéb elfoglaltság akadályozta. P. Őry vezette az elmélkedéseket: Papi egység a szeretetben – címmel. Tartalmuk visszhangozta P. Hunya gondolatait. A résztvevők megígérték, hogy mindennap imádkozni fognak egymásért, egységükért. Marosi atya sürgette, hogy a jövőben rendszeresen szervezzenek ilyen találkozókat papi lelkiségük és egységük ápolására. 1956. március 14-én Bécsben újra össze is jöttek, és Dr. Lepold Antal, a bécsi Pázmáneum rektorának elnökletével, végleg megalapították a Magyar Papi Egységet.

A Magyar Papi Egység első számában, amely teljes egészében közli P. Őry elmélkedését, olvashatjuk: „A mozgalom belülről sarjadt, a magyar gond és szent Barátság sugalmazta, vagyis az élő Isten. A jegyzőkönyv szavaiból világos: egymás szívét keressük, hogy erőnket összegyűjtve az imádság és a kereszt hatalmával küzdjünk a magyar egyházért és szabadságért. Ez a hatalom nem ismer határt, tehát vereség sem érheti. Egyelőre minden két hónapban rövid körlevelet küldünk szét. Tartalma: elmélkedés a lelki napra, mely megfelel az otthoni rekollekciónak, továbbá tájékoztató a mai világ szellemi és közéleti mozgásáról. P. Van Straaten kész örömmel támogatja ügyünket, a körlevelet pedig Varga László S. J. szerkeszti.”

Gondviselésszerű előkészítés az 1956-os forradalom következményeire? Ennek sodrásában ugyanis pár ezer magyar pap, papnövendék, szerzetes és szerzetesnővér is elhagyta Magyarországot. A menekült papok és szerzetesek nagy része ugyan hamarosan más országokba távozott, de az Ausztriában maradottaknak és a továbbvándoroltaknak nemcsak fedélre és élelemre volt szüksége, hanem szeretetre és lelki táplálékra is. Ennek az igénynek igyekezett megfelelni a Magyar Papi Egység, mint papi mozgalom és kiadvány.

A Magyar Papi Egység, mint mozgalom az 50-es évek végén és a 60-as évek elején Ausztriában évente két általános rekollekciót szervezett a papok számára. Később csak a nagyböjtben jöttek össze kétnapos rekollekcióra, amelyeken kb. 20–25 pap vett részt még a 80-as évek elején is. Évente megbeszélést tartottak az ausztriai magyarok hivatalos lelkipásztorai is. A nyárra meghirdetett évi 3–5 napos papi lelkigyakorlatokon mindig szép számmal vettek részt más európai országok magyar papjai is. A II. vatikáni zsinat után a papok kérték, hogy váltakozva, az egyik évben szervezzenek szoros értelemben vett lelkigyakorlatokat, a másikban Zsinati Teológiai Kurzust, hogy jobban magukévá tehessék a zsinat tanítását is. Ez a rendszer fennmaradt a 80-as évek közepéig.

A kiadványt először pár oldalon, 250 példányban sokszorosították. Miután P. Varga László S. J. belgiumi magyar főlelkész lett, a Magyar Papi Egység szerkesztését Őry Miklós, a kiadás gondjait Marosi László atya vette át. Az 1959-ben megjelenő 8. szám már 71 oldalas; a csatolt Kispap Egység pedig még 20 oldal! Az Ostpriesterhilfe támogatásával a 10. szám 800 példányban és nyomtatott formában lát napvilágot. Témakörei lényegileg azonosak a Papi Lelkiséggel, de külön rovat kísérte figyelemmel a hazai magyar egyház helyzetét. Egyre több külföldön élő magyar misszionárius, szerzetesnővér és világi hívő kérte a kiadványt: ténylegesen csak magyar nyelvű lelki olvasmányból tudtak erőt meríteni. A Magyar Papi Egység, a sajátos témáknak, pl. P. Hunya elmélkedési pontjainak szentelt különszámokkal együtt 46-szor jelent meg. Utoljára 1968 végén, csaknem 2000 példányban.

A 60-as évek második felében már könnyebben lehetett Magyarországról külföldre utazni, és többen látogathattak haza is. Mindinkább feleslegessé vált a „Hazai hírek” rovat; viszont egyre több látogató pap kérte, hogy neki is küldjék a Magyar Papi Egységet. Cserháti József, pécsi püspök közvetítésével megoldás született: a Magyar Papi Egység nevét Szolgálatra változtatta, és a hazai hírek helyett még nagyobb figyelmet szentelt a világegyház és a magyar misszionáriusok híreinek. A Szolgálat első száma 1969 húsvétjára jelent meg; az utolsó, a 88. szám 1990 karácsonyára. A 80-as évek végén már kb. 4000 példány jutott el hazánkba, illetve Erdély és Bácska magyarjaihoz. A 20 év során a Szolgálat szinte mindegyik számához csatoltak egy lelkiségi könyvet is. Marosi atya halála után Hegyi György, volt hollandiai magyar lelkész 1981 karácsonyára Spittalba költözött, és vállalta a kiadással járó munkákat. P. Őry helyét 1984-től e sorok írója próbálta betölteni pár éven keresztül. Hogy mindez nagyobb zökkenő nélkül megvalósult, főleg három tényezőnek köszönhető. Az Ostpriesterhilfe és más jótevők adományai teremtették meg az anyagi alapot. Magyar papok, szerzetesnővérek és elkötelezett világi hívek biztosították a lelki hátteret, és küldték tanulmányaikat, beszámolóikat a kiadóhoz. És nem utolsó sorban Kardos Klára tanárnőnek. Ő P. Hunya lelkiségét még Szegeden magáévá tette, és 1970-től Sántha Máté fedőnév alatt, hihetetlen áldozatkészséggel és átlagon felüli tehetséggel látta el a Szolgálat titkári teendőit. A Szolgálat irányát és örökségét 1991-ben a Távlatok folyóirat vette át, és folytatja.*

Kitekintés

Az utolsó 70 évben sok minden megváltozott hazánkban. A marxista kommunista rendszer szétszúzta a népi hagyományokat, főként a családi és vallási élet évezredes gyökereit. A rendszerváltással beáramló média, az alapok bölcs megújítása helyett, az egyén pillanatnyi vágyainak és érdekeinek kielégítését dicsőíti. A papságra jelentkező fiatalok nagy része nem rendelkezik komoly vallási háttérrel, sem maradandó értékeket hordozó példaképekkel. Hogyan lehet ilyen terepen olyan papi lelkiséget kibontakoztatni, amely képes viharokkal is megküzdeni? A fentebbi visszatekintés fényében az alábbi lépések szükségesek:

1. A papi lelkiség kialakításánál minden társadalmi helyzetben legfontosabb a gyökeres és teljes egyesülés az Atyát és minket határtalanul szerető, halált is vállaló Főpap Krisztussal! Mivel napjainkban a legtöbb papságra jelentkező fiatalnál hiányzanak a papi lelkiség kialakításához megkívánt alapvető ismeretek és magatartások, elengedhetetlen a lelki és imaéletbe bevezető előkészítő év. Az általános embertani és a sajátos teológiai ismeretek elsajátítása nélkülözhetetlen követelmény minden papi nemzedék számára. Időrendben mégsem ennek kell állnia első helyen, hanem az egyesülésnek a Megváltó Krisztussal. A tapasztalat azt mutatja, hogy ahol az imaélet elemeit a szorosan vett teológiai tanulmányokkal egyidejűleg próbálják elsajátítatni a jelentkezőkkel, ott a lelkiélet alig behozhatatlan károkat szenved. Ezt igazolják a Lustiger, Daneels és Schönborn bíboros érsekek által bevezetett reformok is.

2. A múlt században alkalmazott karakterológiai ismeretek helyét mindinkább a csoportdinamikai tréningek foglalják el. Nemcsak jelentős segédeszközök a papjelöltek önismeretéhez, s ezáltal a személyes pszichikai és lelki növekedéshez. Fontos tapasztalatok a papi egység építéséhez, valamint a szorosan vett lelkipásztori munkához.

A felkészülés évei folyamán tisztulnia, erősödnie kell a papi hivatástudatnak, amiben meghatározó szerepet játszik az önismeret, a lelkiéletben való fokozatos elmélyülés és a rendszeres lelki vezetés, de döntőnek bizonyul a diakónusszentelés előtti gyakorlati év is.

3. Krisztus tudta, hogy az ember egyedül nem képes helytállni az élet küzdelmeiben. Ezért közösségbe gyűjtötte tanítványait, és imádkozott egységükért. Minél kevesebb a pap, annál inkább szüksége van paptestvéri kapcsolatokra: papi egységre. Egyedül hamar kiéghet kezdő buzgalma vagy rossz irányba terelődhet kapcsolatot kereső igénye. A papi egység legfontosabb eszköze az egymásért mondott ima, de napjainkban egyre inkább nélkülözhetetlen a papi közösségek kialakítása és ápolása is. Előmozdításukról és megőrzésükről a papszentelés utáni első években intézményileg is gondoskodni kellene. A szentelés utáni első három évben a fiatal papok gyakran és rendszeresen (kéthetente?) tölthessenek együtt legalább egy-egy napot: imádságban, pihenésben, továbbképzésben, tapasztalatcserében. A szentelés után sok munka vár rájuk? Tagadhatatlan. De az csak akkor lesz igazán tartós és egyre gyümölcsözőbb, ha szünet nélkül ápolják egységüket Krisztussal, a Főpappal és paptestvéreikkel. Innét meríthetnek erőt arra, hogy hatékonyan építhessék a rájuk bízottak egységét!

* A Főszerkesztő kiegészítése

Ha valaki csak a Szolgálat számait veszi kézbe, de nem ismeri a lap valódi történetét, csak Marosi László kiadó, terjesztő nevét látja a kismartoni Prugg Verlag kiadónál megjelent folyóiraton. A főszerkesztő, Őry Miklós – nem teljesen érthető – óvatosságból nem tüntette fel nevét. Valójában Klagenfurtban működött P. Őry vezetésével a Szolgálat szerkesztősége, éspedig a magyar jezsuita provincia felelőssége alatt. 1970-től Kardos Klára (1920–1984) volt a folyóiratnak nemcsak titkárnője, hanem főmunkatársa és mindenese. Az évente megjelent lelkiségi könyvek fordítását, szerkesztését is ő végezte. A Sántha Máté álnéven kívül még számos fedőnevet használt: Szántó István, Szabó József, Farkas Teréz, Soós Iván stb. – P. Őry nagy segítséget kapott P. Benkő Antal személyében, aki Brazíliából visszatérve 1978-tól a Szolgálat társszerkesztője lett, majd 1984-től főszerkesztője. A 85. számtól Nagy Ferenc volt a folyóirat szerkesztője.

A rendszerváltozás után provinciánk szabadon kezdett működni itthon. A Szolgálat profilját átalakítva 1991 húsvétján indítottuk el Távlatok címmel világnézeti, lelkiségi és kulturális folyóiratunkat. Szabó Ferenc főszerkesztő Rómából, Nagy Ferenc társszerkesztő pedig Bécsből hazatérve 1992-től már itthon szerkesztették a most már szélesebb értelmiségi rétegnek szóló lapot. A papságot különösebben érdeklő lelkipásztori témákkal, valamint a papok nekrológjaival – Nagy Ferenc szerkesztésében – az 1996/1. számtól 2004-ig rendszeresen megjelent a Távlatok „Magyar Papi Egység” c. melléklete.

 

 


SZEMLE


Hargittay Emil: Filológia, eszmetörténet és retorika Pázmány Péter életművében. (Historia Litteraria 25.) Universitas Kiadó, Budapest, 2009.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora, a kiváló Pázmány-kutató e kötetében – két, először itt megjelenő tanulmány mellett – három évtized alatt Pázmányról publikált írásaiból ad válogatást. E tanulmányok közül többet már ismertünk hazai és külföldi szakfolyóiratokból. A gyűjtőkötet maga is érzékelteti Hargittay professzor Pázmány-kutatásainak sokrétűségét és szakszerűségét. Egyébként a kötetben (267–271) megtaláljuk a szerző Pázmány Péterről szóló írásainak teljes bibliográfiáját. Mindjárt megjegyzem: Hargittay nemcsak maga kutat és publikál, hanem megszervezett egy fiatalabb kutatógárdát, akik tanulmányokat írnak, kongresszusokon szerepelnek, részt vesznek műhelymunkákban, vagy egy hatalmas vállalkozásban, Pázmány művei kritikai kiadásának előkészítésében. Minderről olvashatunk a most megjelent kötetben is. Itt mindjárt megemlítem, hogy Hargittay ügybuzgóságának köszönhető, hogy 1998 májusában megrendezésre került egy tudományos konferencia: „Pázmány Péter és kora” címmel, amelynek anyaga jórészt kötetben is megjelent 2001-ben Piliscsabán a PPKE Bölcsészeti Karának a gondozásában, H. E. szerkesztésében. (Lásd Távlatok, 2002/1, 175–77, Jankovics József ismertetése.).

Visszatérve Hargittay E. új kötetére: E szakszerű tanulmányokat olvasva örömmel állapíthatjuk meg, hogy pár évtizede mennyire kiszélesedett és elmélyült a korábban meglehetősen gyér Pázmány-kutatás. A kommunista időkben itthon főleg Hargittay és Bitskey István, külföldön elsősorban Őry Miklós és Lukács László jezsuiták kutatásai és publikációi voltak jelentősek. Megemlítem, hogy Hargittay Emil és Berzsényi Gergely 2006-ban kiadták újra Őry Miklós 1970-ben külföldön megjelent, Pázmány Péter tanulmányi évei c. kötetét, P. Őry számos javítását CD-n mellékelve (Pázmány Irodalmi Műhely – Tanulmányok, 5.)

Hargittay beszámol Pázmány kritikai kiadásának általa irányított munkálatairól, amely 2000-ben indult meg: eddig a következők jelentek meg: Felelet, Tíz Bizonyság, Imádságos könyv, Rövid tanúság. Ezek bevezetőiben bővebb tájékoztatás a filológiai tudnivalókról és a további kutatások irányáról. Sajnos, bár érthető okokból, a kritikai szövegkiadásokhoz tartozó jegyzetek majd önálló kötetekben jelennek meg. Jelentősnek tartom Hargittay tanulmányát Pázmány főművéről, a Kalauzról (31–81): az első három kiadás egybevetése bevezet bennünket Pázmány alkotóműhelyébe. Egészen új adatokat olvashatunk Pázmány sírhelyének kutatásáról (Hargittay E.–Kránitz M.). De a számos filológiai, szövegkritikai írás mellett olvashatunk eszmetörténeti tanulmányokat is: pl. „A politikai elmélet Pázmány tevékenységének hátterében.”

 Örömmel olvastam Hargittay Előszavában – mintegy Őry Miklóssal írt tanulmányaink és az ő kutatásainak folytatásaként A teológus Pázmány c. monográfiám végkövetkeztetésének visszhangjaként – a grazi latin filozófiai és teológiai kurzusok (Theologia Scholastica) jelentőségéről: „A mintegy tizenkétezer oldalnyi írott életmű, a több mint ezerkétszáz levél, az alapítások sora a magyarországi ezeréves kultúra egyik legjelentősebb személyiségévé avatják Pázmányt, akinek a munkásságával jóval ezer fölötti tételt számláló szakirodalom foglalkozik. Írói életművében az alapokat, az ’aranyfedezetet’ grazi filozófiai és teológiai előadásai nyújtják, biztosítva a későbbi hitviták ’szakmai’ bázisát. (A kiemelés tőlem, Sz. F.) Egyetlen művét sem tekintette véglegesnek, valamennyit aprólékosan átírta, átdolgozta az újabb, ’megjobbított’ kiadások érdekében. Két legterjedelmesebb műve, a Kalauz és a Prédikációk valóságos enciklopédiák, az előző a teológiáé, utóbbi a korábbi korszakok művelődéstörténetéé. E magyar nyelven megírt művek a későbbi nyelvújítást megelőző, részben előzmény nélküli nyelvteremtést is reprezentálják.”

Hála Istennek, hogy egyik jelentős mai Pázmány-kutatónk ezt tudatosította, és mintegy kijelölte a feladatokat az újabb nemzedéknek: a szükséges szövegkritikai, filológiai „kéregmunka” után még folytatni kell a grazi latin kurzusok „aranyfedezetének” kiaknázását, Pázmány szellemtörténeti és teológiai művének elemzését és elhelyezését az európai katolikus gondolkodásban.

Szabó Ferenc



Pálos Antal emlékezete. (Szerk.: Szabó Ferenc és Lázár Kovács Ákos) Szent István Társulat, Budapest, 2009. 319 o.)

Pálos Antalt én is ismertem. Amikor a Távlatokhoz kerültem, ő volt a lap cenzora. Munkáját a tőle megszokott humorral és őszinteséggel, egy igaz élet minden tapasztalatával, nagy hozzáértéssel látta el.

Pálos Antal nagy idők tanúja és megszenvedője. Egy furcsa szlogent fogalmazott meg (MKD), mely rövidítés megfejtése sok fejtörést okozott az államvédelmiseknek, pedig roppant egyszerű és nyers igazságot tartalmazott: A rendhez tartozóknak a diktatúra miatt nincs más választásuk: „Meg kell dögleni!”

Pálos Antal szegény sorsú család sarjaként hamar megedződött a kemény munkában. Szüksége is volt rá, mert sok megpróbáltatás várt rá. Fiatalon lett jezsuita szerzetes, hamarosan provinciális is, mely kinevezés a Rákosi-korszakban beutaló volt a börtönbe. Itt hol kurtavasba tették, hol ügynöknek akarták beszervezni. Sokat ült megszakításokkal, és sokat szenvedett. Majd hosszasan szolgált idősödő korától kezdve apácák körében. Számos szerzetesi hivatás kötődik az ő nevéhez, és ez nem véletlen. A legcudarabb időkben is – ha éppen szabad lábon volt – meglátogatta országszerte szétszórt rendtársait.

E kötetben rá emlékeznek a szerkesztők és az általuk felkért személyek.

A könyv – méltán – B. Petőfi Ágnes interjúsorozatával indul. Pálos atya nyolc fejezetbe foglalva összegzi az IGEN egykori főszerkesztője mikrofonja előtt életét. (Annak idején a nevezett folyóiratban folytatásokban jelent meg ez a nagyon igényes interjú.) Ezt követi Bánkuti Gábor tudományos igényű értekezése, mely valóságos korrajzot ad a rendek feloszlatásáról és a betiltott jezsuita rend tagjai meghurcoltatásáról. Nagyon tanulságos elolvasni az utókor számára megőrzött Pálos-homíliákat, továbbá azt a körlevéltervezetet, melyet ugyancsak ő készített 2002-ben, a rendek feloszlatásának 50. évfordulója alkalmából, és amelynek végül csak töredékei jelentek meg az MKPK elkészült anyagában.

Megvallom, nekem mégis legjobban azok a személyes visszaemlékezések tetszettek, melyek Pálos Antalra, az emberre tekintenek vissza. A szerzők abc-rendben: Ádám János (rendtársa, maga is tartományfőnök), Bikfalvi Géza (lelki gyermeke volt), Kuklay Antal (plébános, fogolytársa), Lázár Kovács Ákos (aki nagy mélységeket jár be a szerzetesre való visszaemlékezése során) és aki Szabó Ferenccel együtt szerkesztette a kötetet. Utóbbi rendtársa is személyes visszaemlékezést ír.

A kötet végén képválogatást találunk. Ezek néhány jeles esemény alkalmával készültek, és valamiképpen Pálos Antal életének egy-egy fontosabb fordulójához kötődnek.

A most 100. évfordulóját ünneplő JTMR (Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya) jubileumi kiadványainak egyike ez a könyv. Nemcsak tisztelgés egy igaz ember előtt, hanem fontos körtörténeti adalékok hordozója is. Azon kötetek sorába illeszkedik, melyek feltárják a szocialista diktatúra hatalommal való visszaéléseit, és amelyek feltárják az akkori rendszer egyházüldöző mivoltát.

Végül két idézettel és egy megjegyzéssel hadd keltsem fel a könyv iránt érdeklődők figyelmét a műre. „Azt hiszem életem egyik mélypontjának lehet tekinteni – az 1964. szeptember közepén kötött megállapodást, amelyről a Szabad Népből – vagy talán már Népszabadságból – értesültem: az ÁEH elnöke és Casaroli bíboros koccintottak, majd megtörtént a dokumentum aláírása. Számomra ez az esemény óriási megrázkódtatást okozott. Persze ehhez hozzájárult a börtönévek leszorítottsága, egyoldalúsága, tájékozatlansága, és szervezetem pszichikai-fizikai romlása is, hogy ennyire a szívemre vettem. Úgy éreztem, hogy a Szentszék elárult bennünket, ellenfeleinknek adott igazat, a mi egész helytállásunk és küzdelmünk a tisztességért – semmivé vált. Ilyen gondolatok kavarogtak bennem, és ez rettenetesen megviselt idegileg. Kijártam az erdőbe, és nagyokat sírtam. Nem akarom magam Mindszentyhez hasonlítani, de olyasvalamit éreztem, mint amit ő érzett, amikor közölték vele, már nem esztergomi érsek. Persze így utólag nem olyan nagy dolog ez: az egyházban mindig volt politika is. Akkor azonban hosszú éveket vett igénybe, amíg a levertségből meggyógyultam.” Pontos tükrözése egy olyan megrendülésnek, amelyhez hasonlót igen sokan megéltek azok közül, akik üldözést szenvedtek.

Lázár-Kovács visszaemlékezéséből idézem Pálos egyik szokását: „Az íróasztala fölött, szemmagasságban volt egy üveges képtartó. Ott állt a polcon, egyik oldala Ignácot mutatta, a másik Krisztust. Ha minden rendben volt, ha béke volt benne, akkor Ignácot fordította maga felé, ha nyugtalan lett, ha nem tudott megbocsátani, ha haragudott azért, mert sikertelen, mert beteg, mert szeretete haldoklik, ha nem tudta belsőleg elfogadni az indifferencia elvárásait, akkor Ignácot, annak elvárásaival, akarásaival, követelményeivel együtt kifelé fordította és a másik oldalon feltűnt Krisztus alakja, akinek aztán elsírhatta gondját, bánatát. Haragudott néha Ignácra, mert nem tudta követni annak keménységét. Pálos, aki mindig acélból volt, ilyenkor vajjá változott, elgyámoltalanodott, viccesen meg- megrázta kezét Ignác felé: – Nem vagyok vele kibékülve! – vagy – Haragszom rá! – mondta ilyenkor mosolyogva, de mondania sem kellett. Tudták ismerősei, ha Ignác, akkor OK, ha Krisztus, akkor nem OK.”

És az ígért megjegyzés: Szent életű emberekről olvasva várom, hogy esendőségeik hitelesítsék fennköltségüket. P. Pálos pl. egyre kevésbé hallott, ezért bömbölve szólt a tévéje, amelynek előtte feledkezett, ha egy-egy jó focimeccset közvetítettek.

Gyorgyovich Miklós

 


Kees Teszelszky: Az ismeretlen korona, Bencés, Pannonhalma, 2009. június 27.

Magyar közéletünknek van néhány hosszú ideje újból és újból előkerülő kérdése, amelyek megmozgatják mind a közvéleményt, mind a tudományos életet. A magyarság eredete, nyelve, ősvallása és kultúrája minden korszakban más és más értelmezést nyer, a fennálló rezsimek, politikai vagy éppenséggel szellemi irányzatok fényében. Végül előállt az a helyzet, hogy szinte mindenki ezen kérdések szakértőjévé vált: a közéleti szereplők előléptek történészekké, önképző, egzakt tudományos módszerrel magukat egyáltalán nem fárasztó tudorok állították fel a szakmai kutatásokat megkérdőjelező elméleteiket, közben pedig a szaktudósok hol populisták, hol pragmatikusok lettek. Engel Pál írta a kilencvenes évek elején: a fennálló hipotézisek kapcsán már nem az a tudományos kérdés, mennyi az igazságtartalmuk, hanem az, hogy milyen lelki-társadalmi állapot kell ahhoz, hogy ilyen feltételezések szülessenek. Ez azonban már nem a történelem, hanem egy másik tudomány vizsgálódási területe.

Ebbe a kis magyar panoptikumba illeszkedik a Szent Korona kutatása, illetve a Szent Korona-tan egyre terebélyesedő kérdésköre. A tudomány iránt vonzódó embert már önmagában is aggasztja az a tény, hogy ki tudja, honnan érkező szereplők időről időre még átláthatatlanabbra kuszálják a szálakat, ötvösök, katonák, irodalmárok vitatkoznak történettudományi problémákon, ezáltal lehetetlenné téve a megértésre törekvő olvasók széles közönsége számára azt, hogy elkülönítse az ocsút a tiszta gabonától. Mindemellett ideológiai szálak is felbukkannak, amelyek mind a felelős értelmiségit, mind az elkötelezett keresztényt bizonyos félelemmel töltik el – őspogányság és magyaros kereszténység zavarai, államelmélet, bölcselet és jog kavargása, történettudomány és politika egybemosása jellemzik a kérdés kapcsán megjelenő publikációkat.

A Bencés kiadó gondozásában most egy rendkívüli kötet látott napvilágot. Mely szempontok okán nevezzük rendkívülinek Kees Teszelszky könyvét? Több okból. Egyfelől magyar kötődésű, de mégis egy fiatal holland tudósról van szó, aki független tud lenni az itthoni viszonyoktól. Ezáltal könyvét olvasva megláthatjuk, mit is jelent, mit is kellene jelentenie annak, hogy a témát szaktudományos igényességgel dolgozzuk fel. Ezenfelül Teszelszky vállalkozik a leghálátlanabb feladatra is: túllép a Koronán mint tárgyon, és beleveti magát a szellemtörténeti, eszmetörténeti vizsgálódásba. Mivel több egyetemen tanult, kontinensünk több szellemi központjában kutatott, olyan tág, összeurópai összefüggésrendszerben nyúl vizsgálódása tárgyához, hogy az már önmagában is felüdítő. A Szent Korona-tan kérdése kiszakad a tipikus magyar provincialitásból, a középkori cultura christiana európai kontextusától indulva nyer újfajta, evolutív olvasatot, szem előtt tartva a későbbi korok idegen hatásait, pl. a török szellemiséget is.

Az előszóban Teszelszky magyar mestere, R. Várkonyi Ágnes joggal írja tehát: „Mivel manapság a tudományos viták helyett mintha elhatalmasodna a kizárólagos kinyilatkoztatás és a felelőtlen vagdalkozás gyakorlata, aligha lehet eléggé hangsúlyozni, ami különben természetes, a szerző etikus ellenőrző eljárását és elegáns vitamódszerét” (8).

Való igaz, a szerző olyan „bravúrokra” vállalkozik (ami más földön magától értetődő követelmény lenne), hogy a történeti források eredetijeit olvassa el, nem pusztán a másolatokat (vagy a másolatok idézéseinek az idézéseit). Ott ül a bécsi levéltárban, vagy éppenséggel felkutatja a nyomtatott művek első kiadásait. Az idézett anyag oly tág mind kronológiailag, mind irányzatok tekintetében, hogy az olvasó önkéntelenül is azt érzi: teljes, hiteles és valóban összegző kép áll előtte.

Ez a kép azonban nagyon eltér a közkeletű szólamoktól. Teszelszky nem árul zsákbamacskát, rögtön az első fejezetben leszögezi: „A korona szimbolikus jelentősége, a politika és a vallás között fennálló kapcsolat következtében a korona kényes téma a mai tudományos életben. (…) Kevés szakember van (…), aki képes semleges nézőpontból vizsgálni a kérdést. (…) Egy valóban objektív szemléletű munka új eredményeket hozhat a korona jelentésének a vizsgálatában” (20). Mit hoz a tárgyilagos szemlélet? Olyan belátást, amely ma Magyarországon sokak számára botrányt jelent: „Tanulmányom tudományos alapokon állva cáfolja a Szent Korona-tan kora újkori létezését, és rámutat a tan hamis »megteremtésének« ideológiai, politikai hátterére” (21). Mikori is hát ez a Szent Korona-tan, amelyre sokan teljes magyar öntudatunkat, államiságunkat, alkotmányunkat alapozni akarják? Teszelszky szerint messze nem Szent István-i, de még nem is középkori, sőt még a kora újkorban (XVI–XVIII. század) sem létezik a napjainkban már-már bálványozott formájában. Mikorra teszi hát a szerző a nagy ideológiai megalapozást? „Mint látni fogjuk, egy 16. századi törvénykönyv mindössze három szóból álló rövid szövegrészlete – membra sacrae coronae – vezetett egy olyan összetett, modern államelmélet megteremtéséhez, amely egészen a második világháborúig nagy hatásúnak bizonyult, és amelynek ideológiai nyomai a mai napig felfedezhetők a magyar tudományos és politikai gondolkodásban. Az elmélet megfogalmazását a nemzeteszme és történelmi koronaeszme között feltételezett kapcsolat feltárására irányuló magyarországi kutatás ösztönözte, amely a 18. század végén vette kezdetét, és a 19. század utolsó éveiben érte el csúcspontját” (40). Íme, az alig kétszáz éves Szent Korona-tan, amely dogmaként állítja önnön „kezdetektől fogva való voltát”. Látszik, hogy a szerző nem fél a magyar közvéleménytől. Ezen az alapon állva bátran vizsgálja a nemzeti identitás és a korona viszonyát (61–82). Nagy szakértelemmel elemzi Révay Péter koronatörténetét, amely művet eredetiben is kézbevett (215–285). Révay utóéletét vizsgálva feltárja a rögzült történelmi meggyőződések hátterét, mint a „Szilveszter-bulla” (293–296) vagy a korona apostoli volta (297–317).

Mit várhatunk e könyvtől? Olvasóként számos információt, új szempontokat és távlatokat. Azt az érzést, mintha most már elfedésektől, misztifikálásoktól, előítéletektől és legendáktól mentesen, szabadon nézhetnénk szembe saját örökségünkkel, gyökereinkkel. Ezenfelül várhatjuk a vihart, a csatározást, a „vagdalkozást”, amely talán mégis gyümölcsöt terem: rákényszeríti a nagy ideológusokat, hogy újból tudósként szólaljanak meg, a kedvtelésből kutatgató tudorokat pedig arra, hogy ráébredjenek, a történelem tudománya tiszteletet, tudást és módszert igényel, s aki ezekkel nem rendelkezik, az ne akarjon képességeit meghaladó dolgokba kezdeni.

                                                                          Török Csaba


Bodó Márta: Iskola és színház. Verbum, Kolozsvár 2009.

A színház a dráma otthona, ám ezt a műfajt a nevelés, a pszichológia körében is felfedezték mint eszközt. Alkalmazzák a gyógyításban, a lelki-szellemi egészség fenntartásában is manapság. A régen élt iskolamesterek tudományáról, az iskolai drámák nevelő–oktató hatásáról sem szabad megfeledkeznünk. Ennek észben tartásához lehet eszköz Bodó Márta Iskola és színház című könyve.

A szerző munkájában a címben megnevezett (nevelési) területek koegzisztenciáját mutatja be, ismertetve a katolikus egyházi keretek között kialakított pedagógiát és ennek történetét. Ezzel pedig végigvezeti az olvasót a kereszténység történelmén kezdve attól az időszaktól, amikor a kereszténység még ellenezte a színházat, majd következik annak az időnek a bemutatása, amikor a tanítás, a szórakoztatva oktatás–nevelés először került tételesen szóba, illetve használatba a kereszténységen belül. A szerző elsősorban a színszerű megjelenítés iskolai alkalmazásával kapcsolatos vonalat tartja szem előtt.

A kötet két nagy egységre tagolódik: az első általános neveléstörténeti megalapozást nyújt, a keresztény nevelési rendszer kialakulását vázolja. A második rész az erdélyi katolikus iskolai neveléssel, azon belül is a színjáték iskolai alkalmazásával foglalkozik.

Az első tartalmi egység a keresztény iskolarendszer struktúrájának alapjául szolgáló antik oktatás–nevelés görög és római gyakorlatának ismertetésével indít. Bemutatja a keresztény műveltség alakulását, annak továbbadási módszerét, az oktatási rendszer kialakulását. Ezután az Erdélyben is megtelepedett és a későbbiekben ott a nevelésben fontos szereppel bíró három szerzetesrend, a ferences, jezsuita és piarista rend pedagógiáját és nevelési gyakorlatát mutatja be. Itt a szerző külön részletesen kitér a jezsuita neveléselméleti dokumentum, a Ratio Studiorum bemutatására. Erre annál is inkább szükség volt, mert maga a dokumentum még a kutatók körében sem eléggé ismert, hiszen az irat magyar nyelven nem hozzáférhető. A nevelésben és az erre vonatkozó reflexióban végbement lényeges 18. századi változásokra külön kitér, s a korban jelentkező, gyermekekre és nevelésre vonatkozó új nézeteket is tárgyalja, majd ezeknek erdélyi recepcióját egy korabeli, német eredetiből fordított gyermeknevelési munka segítségével vizsgálja meg tüzetesebben. A bemutatás feleleveníti a 18. század kultúrtörténeti vonatkozásait, kiemeli a nevelésről szóló nézetek változását, s ennek kapcsán emlékezik meg a magyar vonatkozású dokumentumról, az 1794-ben Kolozsváron és Szebenben megjelent fordításról, amely elméleti munka, de színdarabot is tartalmaz.

A kötet második tartalmi egységének első fejezete a színjáték 18–19. századi iskolai alkalmazását mutatja be az említett három erdélyi szerzetesrend fontosabb erdélyi tanintézményeinek gyakorlatában. Ezután az iskolai színjátszás 20. századi erdélyi továbbélését, illetve újraéledését mutatja be. Ez azért is érdekes, mert az iskolai dráma kutatók szerint a hivatásos magyar színjátszás megjelenésével elvesztette korábbi jelentőségét, ezért a klasszikus kutatás a 19–20. századra már nem terjed ki. Ugyanakkor azonban e kötet szerzője érdekes összefüggéseket talál a kultúraőrzés és -továbbadás, illetve a kisebbségi helytállás és a színház, iskolai színi nevelés között. A vonatkozó rész újdonsága, hogy először gyűjt össze és mutat be ily módon és ilyen szempontból iskolai anyagokat. A szerző két eddig nem elemzett forráscsoportot vizsgál meg tüzetesebben, a kolozsvári piarista gimnáziumra vonatkozó anyagok szövegkorpuszát és a korabeli, rendelkezésére álló és ilyen szempontból eddig nem vizsgált katolikus sajtó anyagát.

Az ezt követő fejezet a diákszínjátszás 20. századi újraéledését, a nevelésben, a kulturális értékőrzésben, az időközben kisebbségi sorsra jutott magyarság öntudatformálásában, a jellemalakításban betöltött szerepét vizsgálják. Ettől a mozzanattól a két világháború közötti időszak tevékenységein át egészen a kommunizmus korszakáig (ez utóbbit az egyetlen megmaradt katolikus iskola, a gyulafehérvári ún. „kántoriskola” és papnevelde ilyen jellegű tevékenysége bemutatásával) kísérheti végig az olvasó a katolikus iskolai színjátszás erdélyi történetét e változásokban gazdag kor (gyakran váratlan) fordulatain át.

Dénes Gabriella

 


SOMMAIRE

Études: L’année du Sacerdoce

F. Szabó: La crise du sacerdoce crise de l’Église?

P. Nemeshegyi: La théologie du sacerdoce du Nouveau Testament

Cs. Török: La communion des prêtres – évêques – laïcs

I. Hess: La spiritualité sacerdotale de Saint Ignace

Á. Lázár Kovács: Fonction cultique et mission des prêtres

Table ronde virtuelle:
Opinions sur le rapport des prêtres et des laïcs

Rome et l’Église universelle

L’encyclique Caritas in veritate de Benoît XVI

Benoit XVI: Discours à Aosta (le 24 Juillet)

F. Szabó: Paul VI et l’Ostpolitique

Card. P. Erdő: Discours aux rédacteurs des revues culturelles jésuites

F. Szabó: Révélations privées et visions

I. Somodi: Centenaire du collège „Pius” des jésuites à Pécs

Culture et vie

F. Szabó: Trois témoins du XXe siècle: V. Dienes – S. Weil – P. Emmanuel

M. Gyorgyovich: Le bicentenaire du musiciste J. Haydn

Cs. Török: Voyage „oecuménique” en Turquie

Spiritualité

T. Bartók: „Sentire cum Ecclesia”

P. S. Magdeleine de Jésus et la spiritualité de Ch. de Foucauld

A. Benkő: La spiritualité sacerdotale des PP. Hunya SJ et Őry SJ

Revue de livres


A jelen számban közölt írások szerzői

XVI. Benedek pápa (Róma) – Bárdosy Éva, A Szív főmunkatársa (Budapest) – Bartók Tibor SJ, lelkigyakorlat-kísérő (Budapest) – Benkő Antal SJ, ny. egy tanár (Budapest) – Dénes Gabriella, újságíró (Kolozsvár) – Erdő Péter, bíboros prímás, esztergom–budapesti érsek (Budapest) – Gyorgyovich Miklós, társszerkesztő, publicista (Budapest) – Hess István SJ, (Miskolc) – Jézus Kistestvérei Női Közösség (Budapest) – Keresztesné Várhelyi Ilona, irodalomtörténész (Debrecen) – Koronkai Zoltán SJ, hivatásgondozó (Budapest)  – Lázár Kovács Ákos, esztéta, egyetemi docens (Budapest) – Nemeshegyi Péter SJ, teológus, ny. egyetemi tanár (Budapest) – Somodi Imre, tanár (Pécs) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író, főszerkesztő (Budapest) – Török Csaba, lelkipásztor, tanár (Budapest)