TÁVLATOK

Nemesszeghy Ervin

DARWINIZMUS  ÉS  HIT
A  TEREMTŐ ISTENBEN

Charles Robert Darwin leghíresebb könyve, A Fajok eredete 150 évvel ezelőtt jelent meg. Az évforduló megünneplésére Rómában, hazánkban és sok más országban tudományos konferenciákat rendeznek. Ebben a cikkben röviden szólok Darwin életéről, tudományos munkásságáról, és megpróbálok választ adni arra a kérdésre, hogy miért lett olyan híres ez a műve.

Darwin élete

    Darwin Angliában Shrewsbury városban született 1809. február 12-én és Down-House-ban, Londontól délre, és a kenti grófság egy kis városában halt meg 1882. április 19-én. Nagyapja Erasmus Darwin, aki orvos, filozófus és költő volt, már bizonyos formában hirdette a fejlődéselméletet, azaz azt az elgondolást, mely szerint minden élőlény egy, vagy nagyon kevés élő formából származott, ezek pedig végső soron az élettelen anyagból fejlődtek ki. Charles Darwin apja szintén orvos volt, aki fiát 1825-ben Skócia fővárosába, Edinburgh egyetemére küldte, hogy az orvosi képzést megkapja. Charles azonban nem végezte komolyan az orvosi egyetemet, beteges is volt, és még időben átment a Cambridge-i Egyetemre, ahol „hivatalosan” anglikán papnak tanult (Church ministry). Cambridge-ben kiváló szakemberekkel találkozott, akik nagyszerű tanácsokkal látták el a növény- és állatfajok variációival kapcsolatban. Közben pedig Darwin bogarakat gyűjtött és vadászott. A szintén hároméves cambridge-i tartózkodás után 1831-ben Darwin megszerezte a M. A. (Master of Arts) fokozatot. Még ugyanebben az évben az angol kormány pályázatot hirdetett egy természettudós számára, hogy a Beagle nevezetű nagy vitorlás hajón, ingyenes ellátást kapva, megfigyeléseket végezzen, főleg a Dél-Amerika melletti szigetek növény- és állatvilágáról. Miután két idősebb tudós visszavonta a pályázatát, Darwin elnyerte a pályázatot, és még 1831-ben elindult a nagy útra. Csak öt év után, 1836 októberében tért vissza Angliába, rengeteg gondos megfigyeléssel és összegyűjtött adatokkal gazdagodva. Darwin nemcsak növényeket figyelt meg, hanem kőzeteket, korallszigetek part menti elhelyezkedéseit, kacsalábú rákokat, kúszónövények mozgásait, stb. 1839-ben Londonban megházasodott, elvette Emma Wedgwood nevű unokanővérét, és 1842-ben Down-House-ba költözött. Közben óriási levelezést folytatott szakemberekkel, és sok kötetben kiadta összegyűjtött munkáinak eredményeit. Ezen időszakban kiadott könyvei közül talán leghíresebb a következő két munkája: Voyage of the Beagle (1840) és Naturalist’s Voyage Round the World (1842).

    Darwin már 1838-ban olvasta Rev. T. Malthus híres könyvét An Essay on the Principle of Population (5th edition, 1817), mely ugyan emberi népességről szól, de Darwin ezt általánosítva az egész növény- és állatvilág fajaira alkalmazta: „Minden faj több utódot nemz és hagy hátra, mint amit a természet el tud tartani, ezért azok az egyedek, melyek jobbak az élet harcában, többen megmaradnak.” Ezt nevezzük a természetes kiválasztás elvének (natural selection). Ezt az elvet tartotta Darwin a fejlődés fő motorjának, de ennek az elvnek biológiai mechanizmusát nem tudta megtalálni. Jóval később, 1866-ban Gregor Mendel ágostonrendi szerzetes közzétette a genetika legalapvetőbb törvényeit, miután a szerzetesrend kertjében ültetett borsókon elvégezte híres kísérleteit. Gregor Mendelt a „genetika atyjának” nevezték el. Sajnos Mendel publikációit a korabeli tudósok nem vették figyelembe, pontosabban, észre sem vették. Így később másoknak kellett azokat „újra felfedezni”. Természetesen Darwin tekintélyét csak növelte, hogy a későbbi genetikai felfedezések alátámasztották, sőt bizonyos értelemben megmagyarázták a fejlődés tudományos mechanizmusát.

    Közben Alfred Russell Wallace (1823–1913) hasonló eredményre jutott, mint Darwin, miután a kelet-indiai szigetek faunáját és flóráját tanulmányozta. Írt Darwinnak, hogy publikálhatja-e eredményeit. Darwin önzetlenül felajánlotta, hogy igen, de írásainak kiadói ezt ellenezték. Sőt rábeszélték, hogy tervezett és be nem fejezett művét gyorsan tegye közzé, mint egy Abstractot (Vázlatot). Így jelent meg a több száz oldalas Abstract, mint Darwin leghíresebb könyve 15 fejezettel és a következő címmel: A fajok eredete a természetes kiválasztás által vagy a kedvező fajok fennmaradása az élet harcában.

Ezt a könyvet szinte minden ismert nyelvre lefordították. Magyarul Kampis György fordításában és előszavával jelent meg Budapesten 2004-ben, a Neumann Kht. kiadásában.

 Darwinnak a Fajok eredete… című könyvét azonnal heves támadás érte, mint amely szöges ellentétben áll a keresztény teremtéstannal. Samuel Wilberforce, ismert anglikán püspök írta egy jónevű folyóiratban, hogy ha Darwinnak igaza van, akkor a bibliai teremtéstörténet hazugság, a biblia igazságrendszere darabokra hullik, és az Istennek az emberhez intézett kinyilatkoztatása, ahogy mi keresztények hisszük, csupán ámítás. A hosszú és keserű vita ellenére, mely főképpen Darwin későbbi munkája, Az ember származása (The Descent of Man, 1871) után alakult ki, a fejlődéselméletet mindinkább elfogadták, először a természettudósok és azután a teológusok is. Ez azonban mégsem jelenti, hogy a bibliai teremtéstörténet hazugság, sem azt, hogy Istennek az emberhez intézett kinyilatkoztatása csak ámítás. Ellenkezőleg, azt kell eredményeznie, hogy jó irányban fejlődjön a felfogásunk Isten kinyilatkoztatásáról a Bibliában és a Teremtő csodálatos teremtő tevékenységéről a természetben.

A fajok eredete rövid kritikája

    Mielőtt kritikát mondanánk Darwin leghíresebb könyvéről, pár megjegyzést kell tennünk. Az első az, hogy Darwin sohasem használja a „fejlődés” („evolution”) szót e könyvében. Ő sokkal óvatosabb volt annál, hogy ezt megtegye. Inkább változásokról beszél, melyeket megfigyelt és gondosan leírt. Bizonyára tudatában volt annak is, hogy a természetben sokszor inkább visszafejlődés figyelhető meg, mint fejlődés. Könyvének III. fejezetében külön szól arról, hogy a „létért való küzdelmet” tág értelemben használja. Kétségtelen, hogy Darwin elméletében fontos szerepet játszott a létért való küzdelem, és ennek kapcsán a természetes kiválasztás, vagyis a legalkalmasabb egyedek fennmaradása. Bár a természetes kiválasztódásról Darwin könyvének csak a IV. fejezetében szól, az azt megelőző fejezetek is már erre irányulnak előkészítésképpen. Ahogy ezt maga kifejti könyvének előszavában: „Mivel minden egyes fajnak több egyede születik, mint amennyi életben marad, és ennek következtében egy állandóan visszatérő küzdelem található az életért (struggle for existence), ezért akármelyik lénynek, mely bármilyen kis mértékben úgy változik, hogy előnye van a másikkal szemben a sokszor bonyolult és változó életfeltételek között, nagyobb esélye van rá, hogy fennmaradjon, azaz természetes módon kiválasztódjon”. Ennek ellenére Darwin sohasem állította, hogy a fejlődés pusztán természetes kiválasztódással magyarázható. Újra és újra hangoztatta, hogy véleménye szerint a természetes kiválasztódás nem kizárólagos oka a fejlődésnek, csak egy tényező – mégpedig a legfontosabb – sok más tényező között.

    Éppen ezért fontos, hogy különbséget tegyünk az evolúció és a természetes kiválasztódás fogalmai között, és amikor alább egy rövid értékelést nyújtunk, eltekintünk attól a kérdéstől, hogy a természetes kiválasztódás elégséges magyarázatot szolgáltat-e a fejlődéselméletnek.

    Mit gondoljunk a fejlődéselméletről?

Megalapozott-e vagy nem? Mielőtt válaszolnánk erre a kérdésre, kérdezzük meg magunktól, hogy milyen evidenciát várhatunk? Természetesen nem remélhetjük, hogy ugyanolyan biztonsággal válaszolhatunk e kérdésre, mint amikor azt kérdezzük: mennyi három meg négy, vagy hogy „mi Franciaország fővárosa?” A mindennapi életben, de ugyanúgy a tudományok területén is sok olyan véleményt fogadunk el, melyek nagyon valószínűek, de nem bizonyíthatók abszolút biztonsággal. Ugyanígy ostobaság lenne csak azért nem fogadni el a fejlődéselméletet, mert egy lehetetlenül magas bizonyítási módot szabunk meg elfogadására, azaz olyan magasat, melyet más tudományos elméletek elfogadásánál sem követelünk meg. A kérdés azért is bonyolult, mert a fejlődéselméletet két külön szempont szerint vizsgálhatjuk: mint történelmi tényt, és mint egy természettudományos elméletet (teóriát). Ez a megkülönböztetés természetesen inkább fokozati, mint minőségi, ennek ellenére elég fontos ahhoz, hogy tüzetesebben megvizsgáljuk. A történész elsősorban közvetlen evidenciát keres, mikor ítéletet kell alkotnia arról, hogy egy állítólagos történelmi esemény valóban megtörtént-e, vagy sem: régészeti leleteket kutat fel, korabeli iratokat néz át, és így tovább…

    A természettudós, amikor egy elméletet felállít, általában nem azzal a kérdéssel kezdi: vajon igaz-e ez az elmélet abszolút értelemben? Ő inkább azt szeretné tudni, hogy az elmélet összeegyeztethető-e a jelenleg ismert tudományos tényekkel és tételekkel; továbbá, hogy az elmélet képes-e a tudományos tényeket bizonyos rendszerbe foglalni, további természettudományos kutatásoknak irányt szabva. Fontos az is, hogy következnek-e az elméletből olyan tudományos állítások, melyek tudományos módszerrel bizonyíthatók, vagy ellenkezőleg, cáfolhatók; és vajon az elmélet egyszerűbb, általánosabb, előnyösebb-e más alternatív teóriáknál, melyek ugyanazon tudományos tényekre és tételekre vonatkoznak. Természetesen e megkülönböztetés a történelmi tény és egy tudományos elmélet között nem lehet olyan, hogy e kettő kölcsönösen kizárja egymást. A történész is használ feltevéseket és elméleteket, különösen akkor, amikor olyan területeken kutat, ahol nincs elég közvetlen evidencia; a természettudós is ki tud mondani sok olyan állítást, amelyek a tudományos módszer határain belül abszolút igazak. Mégis fontos a fenti megkülönböztetés, és két különböző módszertani megközelítésnek felel meg.

Mikrofejlődés és makrofejlődés

    A fejlődéselméletről tárgyalt irodalomban megkülönböztetik a mikrofejlődést a makrofejlődéstől. Az előző csupán egy fajnak (species) vagy nemnek (genus) a másikba való fejlődését jelenti, a másik a „családok” és a „rendek” egymásba való fejlődését jelenti. A mikrofejlődés mellett az érvek nagyon erősek és sok esetben perdöntőek. A megkövesedett állati organizmusok tanulmányozása bizonyítja, hogy pl. a tengeri sünök hogyan változtak az évszázadok folyamán, és egyik fajból hogyan alakult ki a másik faj. Ilyen és hasonló érvek szinte biztossá teszik, hogy mikroevolúció történt a múltban és folytatódik a jelenben is.

    Sokkal nehezebb kimutatni a makrofejlődést, de ennek oka lehet az evolúció lassúsága is. Ha egy fajnak a fejlődése egy másik fajba néha tíz- vagy százezer években mérhető, akkor egy egész család másik családba való fejlődésének sokkal nagyobb időt kell felölelnie.

    Ha történészként nézzük a makrofejlődést, akkor azt kell mondanunk, hogy az elmélet nem kielégítő. A közvetlen evidencia nem elégséges, és sok kritikus pontnál teljesen hiányos. Ha viszont a makroevolúciót mint természettudományos elméletet tekintjük, akkor kétségek nélkül elfogadhatónak kell tartanunk. Az elmélet rengeteg tudományos megfigyelés és tény között kapcsolatot hoz létre. Ezek a tények óriási területet ölelnek fel: magukban foglalják a geológia és genetika számos tényét. Az elmélet szerint átmeneti formáknak kellett létezniük az ember és a majom között. Természetesen nincs szó arról, hogy az ember a majomtól származik, hanem egy közös őstől. Jelen tudásunk szerint ez az egyetlen tudományos teória, mely a természettudományos kutatatás szempontjából használhatónak bizonyult.

A fejlődéselmélet mint teológiai probléma

    A fejlődéselmélet több fontos teológiai kérdést vet fel. Elsősorban ellentmondani látszik a Bibliának, amely azt mondja, hogy Isten minden fajt külön-külön teremtett. Másodszor a fejlődéstan fegyvert adott a materialisták kezébe, akik úgy gondolták, hogy az ember eredetét Isten nélkül is meg tudják magyarázni. Ők úgy használták a fejlődéselméletet, mintha az bizonyítaná, hogy az ember lényegében nem különbözik az állattól, nem Isten gyermeke, hanem a természetes kiválasztás eredménye. Számunkra a teológiai és tudományos kérdések ilyen durva keverése ma talán naivnak tűnik, de a 19. században a Darwin elmélete által kiváltott vitát éppen a tudományos és teológiai állítások ilyen összekeveredése jellemezte. Nagy egészében három csoportba oszthatók a Darwin fejlődéselmélete elleni argumentumok.

Ellenvetések a Biblia alapján

    A Bibliában azt olvassuk, hogy Isten hat nap alatt teremtette a világot, és minden növényt, mindent állatot faja szerint alkotott. A keresztény embernek ezt hinnie kell, mondták egyesek. Valójában ez az ellenvetés Darwin életében sokkal kevésbé volt elterjedve, mint ahogy mi gondolnánk. Szinte kizárólagosan a lutheránusoknak és nonkonformistáknak csak viszonylag kis csoportja hangoztatta ezt az érvet. A művelt keresztények egy része, a katolikusokat is beleértve, már A fajok eredete első kiadása előtt elhagyta a teremtéstörténet hatnapos értelmezését, mert már 1800-tól kezdődően a geológiai tudományok eredményei megmutatták, hogy a teremtéstörténet szó szerinti értelmezése nem lehet igaz. A Biblia nem tanít geológiát, csillagászatot, biológiát, hanem Isten kinyilatkoztatását önmagáról, és azt, hogy hogyan juthatunk el Hozzá a mennybe.

Ellenvetések a bölcseleti istentan érvei alapján

    A 19. század első felében a teológusok gyakran használták Isten létének bizonyítására a természet rendjéből és a természetben található célszerűségből kiinduló érveket. Ezeknek a formája általában a következő volt: mivel a tudomány nem tudja kellőképpen megmagyarázni a világban található rendet és célszerű tevékenységet, szükségképpen kell lennie egy végső Rendezőnek, aki a rendnek és célszerű tevékenységnek a végső oka. A biológia például, nem tudja megmagyarázni az értelemmel nem rendelkező élőlények csodálatos alkalmazkodását a környezethez, és az ösztönös viselkedésmód célszerű cselekményeit, tehát kell lennie egy nagy Gondolkodónak, aki ezeket az ösztönös cselekményeket irányítja. Az ilyenfajta érveket nemcsak a teológusok, hanem az akkori természettudósok is használták. Amikor Darwin megadta a fajok eredetének és a környezethez való alkalmazkodásának természetes magyarázatát, sokan azt gondolták, hogy fejlődéselmélete a vallás alapját támadja meg. Így értjük meg azt a heves reakciót, mely Darwin ellen megindult, és talán azt a tényt is, hogy Darwin fejlődéselméletének leghevesebb ellenfelei a keresztény természettudósok voltak. Nem vették észre, hogy egy „hézagpótló” istenképpel rendelkeztek, azaz aki olyan Isten, hogy belenyúl a természetbe, és nem elég hatalmas ahhoz, hogy természettörvényei által érje el a célszerű eseménysorozatot. Talán érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Darwin A fajok eredete. . . publikációja idején nem volt ateista, hanem hívő keresztény. Sajnos ez már nem mondható el 1871-ben, amikor megjelent másik híres könyve: Az ember származása. De állítólag akkor sem tudományos érvek, hanem családi problémák miatt lett istentagadó. A Darwin által indítványozott evolúciós elmélet nem szükségszerűen materialista. Ha elfogadjuk, hogy Isten teremtette az evolúciós törvényszerűségeket a természetben, akkor Isten tervének és akaratának megvalósulását láthatjuk a fejlődésben.

Végkövetkeztetés

A tudomány és a hit között közvetlen konfliktus sohasem lehetséges, mert a hit igazságai és a természettudományos megismerés igazságai egészen másfajta kérdésekre válaszolnak. A hit és a tudomány viszonyának történelmi vizsgálata azonban világosan megmutatja, hogy a tudomány természetképének közvetve befolyása van a hívő ember világképére, mert ő a hit igazságait az önmagáról és a világról alkotott tudás fényében értelmezi. Ennek következtében akkor, amikor a tudományos világkép erősen változik, feszültség érezhető a hit és a tudományos világkép között. Ez történt a 19. században, amikor Darwin közreadta A fajok eredete című könyvét. Az ilyen feszültség sok zavart okozhat, de lényegében tisztító és elmélyítő jellegű: megóvja a hívő ember világképét bizonyos mágikus vagy babonás felfogásoktól, és arra készteti őt, hogy a hit igazságait újból megfontolja, és megértésüket elmélyítse. A II. vatikáni zsinat ezt kifejezetten tanítja. Valóban Darwin ünnepelt könyve megindította a bibliai teremtéstörténet, az eredeti bűn, és az emberi lélek újabb teológiai értelmezését. Elégtelenek azok az irányzatok, melyek a hit és a tudomány szakterületeit teljesen szétszakítják, mert nemcsak a hit világának, hanem a természetben lejátszódó jelenségek világának is Isten az Ura. Minél nagyobbnak, szebbnek és csodálatosabbnak ismerjük meg a látható világot a természettudomány segítségével, annál nagyobbnak, szebbnek és csodálatosabbnak foghatjuk fel a világ láthatatlan Teremtőjét és Fenntartóját.

Ajánlott irodalom:

Darwin, Charles, A fajok eredete, Budapest, Neumann Kht., 2004.

Hulsbosch, A., God’s Creation, Sheed & Ward, 1965.

Nemesszeghy, E., Az anyagi világ, TKK., Róma,1982.

Nemesszeghy, E., A tudomány Istenre talál?, Manréza Szimpózium 2006, A fejlődéselmélet és a földön kivüli élet kérdései, Kairos, Budapest 2007, 129–135.

Nemesszeghy, E. & Russell, J., Theology of Evolution, Clergy Book Service, 1972.

Rahner, K., & Overhage, P., Das Problem der Hominisation, Freiburg, 1961.

Schoonenberg, P., God’s World in the Making, Desclée de Brouwer, Paris, 1964.

Teilhard de Chardin, P., Az emberi jelenség, ford. Rezek Román, Washington, 1968.

Teres, Á., A fejlődéselmélet története, alapvető fogalmai és kérdései, Manréza Szimpózium 2006, A fejlődéselmélet és a földönkivüli élet kérdései, Kairosz, Budapest, 2007., 3–26. o.

Charles Darwin A fajok eredete című műve megjelenésének 150. évfordulója alkalmából tudományos konferenciát rendeztek 2009. március 3. és 7. között a Pápai Gergely Egyetem és a Notre Dame Egyetem (USA) szervezésében, a Kultúra Pápai Tanácsnak védnökségével.

A konferencia témáját és célját szeptember 17-én sajtótájékoztatón ismertette Gianfranco Ravasi érsek a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke, Marc Leclerc SJ, a Pápai Gergely Egyetem professzora, Gianni Auletta, a STOQ Projekt tudományos igazgatója, a Gergely Egyetem professzora, valamint Alessandro Minelli, a padovai egyetem zoológia professzora.

 A tudományos tanácskozásra a STOQ („Science, Theology and the Ontological Quest”) – Tudomány Teológia és Ontológiai kérdések projekt keretében került sor, immár a harmadik alkalommal. A projekt, amelyet a Lateráni Egyetem és a Gergely Egyetem indított el 2003-ban, és amelyhez azután több rangos tudományos intézet csatlakozott, azt a célt tűzte ki, hogy erősítse a párbeszédet a filozófia, a teológia és a különböző tudományok között.

A 2009. márciusban rendezett konferencia témája: A biológiai evolúció kérdései. Tények és elméletek kritikus értékelése. Ravasi érsek hangoztatta: az evolúcióelmélet és a hit nem eleve ellentétesek egymással. Az érsek emlékeztetett XII. Piusz 1950-ben megjelent Humani generis kezdetű enciklikájára, valamint II. János Pál 1996-ban a Pápai Tudományos Akadémián mondott beszédére, amikor XVI. Benedek pápa elődje az evolúcióelméletről azt mondta, hogy az ma „több már, mint hipotézis”.

A STOQ Projekt tudományos igazgatója, Gennaro Auletta hozzátette: nemet mondunk a zárt evolúcióelméletre, és helyeseljük a fejlődésben lévő fejlődéselméletet, mint ahogy ezt az utóbbi évtizedek kutatása bebizonyították.

A konferencia célul tűzte ki azt is, hogy a mindkét oldalon (az evolúcióelmélet hívei és ellenzői között) meglévő arroganciát és előítéleteket kiküszöbölik.

 

Legéndy Kristóf

AZ EVOLÚCIÓS ÉS KREACIONISTA MODELLEK
TEOLÓGIAI KRITIKÁJA

Írásom célja bemutatni a legfontosabb biológiai fejlődésmodelleket, az élet keletkezésére irányuló tudományos nézeteket – Darwin evolúciós elméletétől, a legmodernebb gén- (sőt: mém-) elméletekig – és ezek teológiai kritikáját adni. Röviden foglalkozni kívánok az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő kreacionista elméletekkel is, szintén kritikus szemszögből, hogy hitünk és értelmünk fényénél megfelelő állásfoglalást tehessünk létezésünk eredetét illetően.

Evolúciós modellelméletek bemutatása

Az evolúció alapgondolata az, hogy véletlenszerű molekulaláncok vagy sejtrendszerek jönnek létre, nem eleve adott célra irányuló halmazok, hanem olyan különböző struktúrák, amelyek egyre életképesebbek, és egyre tovább fennmaradnak a létezésben, illetve egyre jobban tudnak alkalmazkodni a környezetükhöz. Az így kiválasztott molekulaláncok vagy sejthalmazok elszaporodnak, majd folytatódik a kiválasztódás, és mindig újabb, egyre életképesebb struktúrák jönnek létre.

A természetes kiválasztás folyamata, bár nem az egyetlen az evolúciós változások közül mert kölcsönös segítségnyújtás is tapasztalható (más néven szimbiózis), de a kiválasztás a legerőteljesebb mozzanat. A kezdetben véletlenszerűen összeállt rendszerek a természetes szelekció után megmaradnak, reprodukálják magukat, majd a folyamat a következő generációban elölről kezdődik. A változások itt évmilliókban mérhetők.

Charles Darwin – A fajok eredete természetes kiválasztódás által (1859) c. könyvében – két evolúciós teóriát állított fel. Először: megállapította, hogy minden ma élő növény és állat egy korábban élt primitívebb őstől származik. Másodszor: úgy vélte, hogy ebben a folyamatban bizonyos biológiai fejlődés van, ami a természetes kiválasztódásnak köszönhető. Másképpen megfogalmazva: a genetikai kód másolása közben csekély hibák, azaz mutációk lépnek fel, melyek hatással lesznek az egyed életére az életrevalóság szempontjából. (Persze Darwin nem ismerte még a gén fogalmát). A mutációk lehetnek semlegesek, kedvezőek vagy egyenesen hátrányosak.

Sem a fejlődéselmélet, sem a rendszertan nem volt Darwin eredeti gondolata. A rendszertan elsősorban Carl von Linné 18. századi biológusnak köszönhetően fejlődött1. A fejlődéselmélet pedig már az 1800-as évek elején nagy népszerűségnek örvendett. A nézet harcos képviselője volt Lamarck francia zoológus – előtte pedig Darwin nagyapja, Erasmus Darwin érvelt mellette. Ám egyikük sem tudott kielégítő magyarázatot adni arra, hogy hogyan ment végbe ez a változás, így nem is keltettek nagy feltűnést sem tudományos körökben, sem az egyházban. Charles Darwinra azonban felfigyeltek, hiszen tudományos magyarázata gyökeres ellentétben volt a Bibliából vett teremtéstörténettel. Az önző szervezetek szüntelen, túlélésért vívott harcának gondolata Malthus művének olvasása nyomán alakult ki Darwinban. Thomas Malthus: Esszé a népesedés alapelveiről2 című könyvének alapvetése az, hogy elkerülhetetlen a Föld túlnépesedése, ezért háborúk vagy betegségek szükségesek a túléléshez. Ez volt az az elgondolás, melyet Darwin keresett és alkalmazni tudott. A létért folyó harcban a természetes kiválasztódás érvényesül, vagyis az lesz a győztes és viszi tovább a fajt, aki a körülményekhez leginkább képes alkalmazkodni. Darwin arra is felhívta a figyelmet, hogy gyakran az egymáshoz igen közel álló fajok között a legerősebb a harc, hiszen azonos területen, azonos táplálékon élnek, így egy apró pozitív változás sikert hozhat az egyed számára. Állítása szerint minél nagyobb a küzdelem, annál gyorsabban halad a fejlődés.

A természethez való alkalmazkodásban a legfontosabbnak a fajfenntartást ítélte Darwin. Például egy nehézkes, mélabús, a tehenek iránt legnagyobb érdektelenséget mutató bika, jelentéktelen a fajfenntartás szempontjából. Az ilyen tulajdonságok halnak el a leghamarabb, így nemesedik a faj. Darwin evolúciós elméletét a következőképpen foglalhatjuk össze: A földi élet fejlődésében az apró változások (mutációk) és a nagy szaporulat teszi lehetővé, hogy egy töredék képes legyen a túlélésre. A folyamat hajtóereje a létért folyó küzdelemben a természetes kiválasztódás. Ennek eredményeképpen mindig a legerősebb és leginkább alkalmazkodóképes egyedek lesznek a túlélők. Az új fajok keletkezését pedig azzal magyarázza, hogy az elszigetelt, vagy egymás közt nem szaporodó populációkban, hosszú időn át a tulajdonságok változásai oly mértékben elétérők, hogy azt követően, már elvileg sem lennének képesek egymás közt szaporodni – azaz két külön fajjá válnak szét.

Csakúgy, mint Darwin kortársait, az utókor közvéleményét is jelentősen megosztotta az evolúciós hipotézis. Míg egyesek lelkesen támogatták, mások egyenesen istenkáromlónak tartották, hiszen Istent a természet erőivel cserélte fel. Azonban már Darwin korában is voltak némelyek, akik igen helyesen rámutattak, hogy jelentőségteljesebb valami olyasmit teremteni, ami a benne rejlő fejlődési lehetőségeknek megfelelően változik, formálódik.

Darwin halála után az evolúciós elmélet nagy fejlődésnek indult. Nyilvánvaló oka ennek a természettudományok – mindenekelőtt a kémia és a biológia – fejlődése. Ezek közül az ismeretek közül az evolúciós elmélet szempontjából a legfontosabb, hogy megtalálták a sejtekben az öröklődésért felelős anyagot. Bár magát a DNS-t már a 19. században ismerték, működéséről semmit sem tudtak egészen 1944-ig, amikor a tudósok bizonyították, hogy a gén felel az öröklődésért. A tudomány szédületes fejlődése azonban nemcsak az evolúció elméletét alátámasztó ismeretek bővülését eredményezte. Az új tudományos ismeretek birtokában szükségszerűvé vált az evolúciós elmélet kiegészítése, újragondolása is.

A fejlődés elméletét az idő múlása, a genetika, őslénytan, rendszertan és más résztudományok eredményeinek halmozódása neodarwinizmussá, majd poszt-neodarwinizmussá módosította, így minden új irányzat egyben az eredeti gondolat újabb és újabb elemének feladását jelentette. Végül a 20. század második felében izmosodott meg egy olyan, magát „szintetikus fejlődéstudománynak” nevező ismeretrendszer, mely gyökereivel közvetlenül a darwini elgondoláshoz kapcsolódott. Ezzel szemben bizonyos tudományos igényű kreacionista nézetek az elmélet teljes elutasítására késztették a tudományos világ másik felét.

Ha csak nem vagyunk megrögzött ateisták, akkor ennek az úgynevezett materialista evolúciónak, mely a fejlődés folyamatát a véletlen játékának tekinti és elutasítja, hogy „az egész folyamat mélyén ott lakozik valamilyen óriási és türelmes bölcsességgel megáldott céltudatos vezérlés”3, mind tudományosan, mind hitünk szerint kötelességünk ellentmondani.

Modern evolúciós elméletek, neodarwinizmus

Rendkívül leegyszerűsítve az evolúció azt állítja, hogy a földtörténet során az élőlények az egyszerűbb formától a bonyolultabb felé változtak, egy, ill. kevés számú őstől, a ma található sok-sok millió fajtáig. A modern evolúciós modellek közti különbség abban áll, hogy a kutatók eltérően magyarázzák a változásokat, különböző törvényszerűségeket vélnek felfedezni, és főként a változás okait másban látják, illetve a fejlődés mikéntjét másképpen modellezik. De az igazán sarkalatos különbség abban áll, hogy a vak véletlennek tulajdonítják-e a folyamatot, vagy pedig az isteni gondviselésnek.

Sajnos az utóbbi években egyre nagyobb népszerűségnek örvend egy újfajta materializmus, mely különösen ellenséges a vallással szemben, és nyíltan cáfolja bárminemű cél és érték létezését a világegyetemben. Képviselői közül néhány tudós nevét említem, például: Daniel Danett, Richard Dawkins, Francis Crick, Jacques Monod, Susan Blackmore. Ennek az új materialista körnek a gondolkodásmódját jól összefoglalja Richard Dawkins egyik mottója: „Az általunk megfigyelt világegyetem pontosan olyan tulajdonságokkal bír, amilyeneket akkor várhatunk tőle, ha alapjában véve nincs tervező akarat, nincs cél, nincs se jó, se rossz, nincs más, csak a vak, könyörtelen közömbösség”.4

Richard Dawkins angol zoológus, etológus, az evolúció biológiájának szaktekintélye 1976-ban írta Az Önző gén című könyvét. Dawkins elméletének lényege, hogy az evolúció alapegysége nem az egyed vagy a faj, hanem a gén. A sejtek és az egyedek pedig nem mások, mint a gének hordozói. Az önző gén csak saját túlélésében érdekelt, így a természet a gének túlélését szabályozza egy céltalan folyamatban, amelyben a géneken kívül minden más lényegtelen.

Az Önző gén azon ritka könyvek közé tartozik, melyek egyaránt nagy befolyással voltak a komoly természettudósok és az átlagemberek gondolkodásmódjára5. Munkájának utolsó fejezetében újfajta kultúrevolúciós megközelítésről beszél, melynek a „mém”-nek nevezett replikátor az egysége és terjesztője. A „mém” szó a mimémiából (utánzás) származik, és a gén mintájára nevezte mémnek. A mém: „a kulturális átadás egységének vagy az utánzás, az imitáció egységének gondolatát hordozza … A mém lehet egy dallam, egy gondolat, egy jelszó, ruhadivat, edények készítésének vagy boltívek építésének módja. Éppúgy, ahogy a gének azáltal terjednek el a génkészletben, hogy spermiumok vagy peték révén testből testbe költöznek, a mémek úgy terjednek a mémkészletben, hogy agyból agyba költöznek egy olyan folyamat révén, melyet tág értelemben utánzásnak nevezhetünk. Ha egy tudós egy jó gondolatot hall vagy olvas, akkor továbbadja kollégáinak és tanítványainak. Megemlíti a cikkeiben és előadásaiban. Ha egy gondolatnak sikere van, azt mondhatjuk, hogy agyról agyra terjedve elszaporodik.”

Dawkins gondolatrendszerében a mém a szoftver, az agy pedig a hardver. Az ember döntheti el, hogy mikor melyik mémre gondol, de ez által a mém-lények élősködnek rajta, mert élőnek kell tekintenie őket, ugyanis Dawkins szerint, az élő legfőbb tulajdonsága, hogy képes a replikációra. Mivel pedig gondolatokat cserélünk, szóban, írásban stb., így a mémek az egyént túléve szaporodnak. A szerző többször is hangsúlyozza könyvében, hogy a gének nem tudatos, és főleg nem céltudatos létezők, de a vak természetes szelekció miatt többé-kevésbé úgy viselkednek, mintha tudatos létezők lennének, és ráadásul az egyszerűség kedvéért könnyebb is róluk így beszélni. Ezt terjeszti ki azután a mémekre, így analóg módon az önző vagy könyörtelen kifejezést, amit eredetileg a génekre használt, a mémekre is alkalmazza. A gondolatmenet konklúziója, hogy ezek az öntudatlan és vak replikátorok, vagy ha tetszik, önző mémek, az igazi urak és csak idő kérdése, hogy mikor veszik át a hatalmat.6

Röviden szeretném megemlíteni Daniel C. Denett nevét is, aki az emberi elmét vizsgálva a mém-elmélet segítségével jut el arra a gondolatra, hogy a tudatosság nem más, mint a mémek hihetetlen komplexitása, tehát nincs az anyagtól valósan különböző szellem, és természetesen ebben a tisztán materiális világban Istennek nincs helye.

Két neodarwinista irányvonalat kell még említenem: a punktualizmust és Jacques Monod elméletét. A punktualizmus elméletét Stephen J. Gould képviseli a legharcosabban. Az elmélet lényege, hogy az evolúció során nagy lépésekkel vagy ugrásokkal kell számolnunk, így kimutathatók úgynevezett kritikus pontok, ahol valami minőségileg új jelenik meg. Nem kívánom itt részletesen tárgyalni, hogy a modell pontosan milyen biológiai lépéseket említ, azonban teljes részletességgel vizsgálja az evolúciót, a replikátorok megjelenésétől a rovartársadalmak kialakulásán át, az ember fogalmi gondolkodásáig, illetve absztrakciós képességéig.

Jacques Monod elméletének neve: a vakvéletlen hazárdjátéka. Alaptétele, hogy a természetes szelekció csak a véletlen termékein dolgozhat, mivel semmilyen más alapanyag nem létezhet, csak a véletlenül kialakult élővilág. Elmélete nagy jelentőségű az evolúcióbiológusok körében, és a mai napig érezteti hatását.

A kreacionizmus elmélete

A kreacionizmus a „teremtéselmélet” híveit jelenti. Az elmélet elsődleges állítása, hogy Isten mindent a semmiből teremtett, így az ember lelkét is, amit egyidejűleg összekapcsol a nemzés során egyesült szülői sejtekkel, létrehozva ily módon az emberi egységet. Ebből következik, hogy a kreacionizmus az evolucionizmussal gyökeresen szemben álló eszmerendszer. Különbséget kell azonban tenni a teremtés és fejlődés tényét egyaránt elismerő hívő álláspont, illetve a folyamatos teremtést elutasító kreacionista elméletek között.

Az elmélet keletkezési idejét meghatározni igen nehéz, hiszen az alapállítást úgymond eleve adottnak tekinthetjük. De a modern kreacionista irányzatok megjelenése és elterjedése – főleg Amerikában – a Darwin utáni időkre tehető, reakcióként az isteni teremtést elutasító fejlődéselmélettel szemben. Az irányzat kiemelkedő képviselője Marcell Morris, az amerikai Teremtéskutató Társaság vezéralakja, akinek Kreacionizmus c. könyve magyarul is megjelent. A szerző helyesen leszögezi a mű elején, hogy a teremtés ténye ugyanúgy nem bizonyítható, mint az evolúció, mert szerinte ma nincs teremtés, illetve nem mutatható ki, sőt lehetetlen kidolgozni valamilyen tudományos vizsgálati módszert, mert „a Teremtő nem a tudósok szeszélye szerint végzi teremtő munkáját”.7 Az evolúció pedig azért nem bizonyítható, mert – ahogy a feltételezések mutatják – túl lassú, ezért nem mérhető, továbbá a ma megfigyelhető változások egy esetben sem vezetnek új faj létrejöttéhez, de ha egy tudós képes lenne mesterséges környezetben új fajt előállítani, ez akkor sem bizonyítaná, hogy mindez véletlenül is megtörténik. Az elmélet szerint a teremtés befejezett műve eredetileg tökéletes volt, de azóta egyre inkább érvényesül benne a rossz és így egyre inkább „lejár”.

A Tudományos Oktatás Kaliforniai Tanácsadó Bizottsága tíz pontot fogalmazott meg, mely az evolúcióval szemben a teremtés modelljét támasztja alá: a tudományban meglévő oksági viszonyokat, a relativitást, a mozgást, az energiamegmaradást (a teremtés a múltban befejeződött, és azóta fönnáll), a tömeg és energia ekvivalenciáját, az osztályozás és rendszerzés lehetőségét, a folyamatok irányítottságát (a kreacionizmus előre jelzi a világban felfedezhető értelmet és célt), az erők és terek állandóságát, a környezetben található finom összhangot és a termodinamika második főtételét is, amely szerint a világban egyre nő az entrópia. Ezek az érvek meggyőzőnek tűnnek, t.i. hogy a világban található sajátos célszerűség és akarat minden bizonnyal egy személyes mindenható Teremtőt feltételez, azonban nem bizonyító erejűek az evolúcióval szemben, és ugyancsak elégtelenek a folyamatos teremtéselmélettel szemben.

Összegezve elmondhatjuk, hogy a teremtéselméletek szerzőit jó szándék vezérli, a világot a materialista evolúciónál tágabb horizonton mutatják be, azonban a katolikus teológia számára nagy veszélyt jelent az általuk alkalmazott (bibliai) fundamentalista exegézis, valamint azon álláspontjuk, hogy a teremtésen befejezett aktust értenek, elvetve a folyamatos teremtés gondolatát.

Teológiai kritika – a szintézis

A fentiek alapján láthatjuk, hogy önmagában sem az evolúció, sem a kreacionizmus nem tud kielégítő választ adni a földi élet létrejöttére, a világ keletkezésére. Így kritikánk mind az evolúció materialista irányzatára, mind az eredeti kreacionista nézetekre vonatkozik (fundamentalista bibliaértelmezésre). Ennek a tudományos igényű teológiai kritikának a kidolgozása Keith Ward oxfordi teológiaprofesszor nevéhez fűződik. Fő műve magyarul is megjelent, Isten, véletlen és szükségszerűség címmel, amelynek célja kimutatni, hogy a modern természettudományos ismeretek nincsenek ellentmondásban az istenhittel, sőt „Isten létezése a legkézenfekvőbb magyarázat arra, hogy a dolgok miért olyanok, amilyenek”. A darwini, illetve a neodarwinista és a kreacionista irányzatok kritikai analízise után a számunkra legelfogadhatóbb megoldást a szintézis fogja jelenteni, amelyben a kezdet és a vég, az Alfa és az Omega: maga az Isten.

A tudományos ateizmus érvrendszerében, a céltalan és vak evolúciót valló nézetekben több alapvető hibát is találhatunk. Az első a szervezeti bonyolultság kérdése. Miért bonyolódnak a szervezetek az evolúció során, egészen a tudatosságig? A természetes szelekció mechanizmusát minden újonnan megjelenő mutáció túlélőképességére kiterjesztik. A bonyolultabb szervezetek azonban egyáltalán nem lesznek túlélőbbek, mint az egyszerűek, sőt néhány olyan tulajdonság, mely csak a bonyolult életformákra jellemző (mint például a reprodukcióval járó fájdalom) egyenesen hátrányos. Ha a természetes szelekció alapján hasonlítunk össze egy vírust egy nála bonyolultabb szervezettel, meglepő módon a vírus van előnyösebb helyzetben. Ráadásul a materialisták az evolúciót véletlen folyamatnak tartják, ami még valószínűtlenebbé teszi ezt a gondolatot. Mutációk hosszas, véletlen sora után kialakul egy bonyolult rendszer, ami a természet számára semmivel sem hasznosabb a legegyszerűbb reprodukáló gépezetnél, ráadásul nem is feltétlenül nagyobb a túlélési esélye. Akkor miért alakul ki a bonyolultabb rendszer? Az új materialisták válasza erre, hogy nincs miért, nincs előre meghatározott cél, csak hibákról beszélhetünk a génállomány másolása közben. Érdekes azonban, hogy ezek a kis hibák egyértelműen a bonyolultság felé vezették a földi életet, úgy, hogy lépten-nyomon a tervszerűség látszatát keltik. A természetes szelekció elmélete nem tud önmagában kielégítő választ adni arra a kérdésre, hogy a mutációk rengeteg változata közül miért éppen az maradt fenn, amelyik a bonyolultság irányába vezet. Azt mondják, hogy véletlenül pont így alakult, de lehetett volna egészen másképp is. Charles Darwin szavaival élve: „Nincs reménytelenebb vállalkozás, mint ha valaki… a hasznossággal vagy a végső okok elméletével próbálná megmagyarázni (az egyedfejlődést)”. A bonyolódás a tudatosság irányába mutat, mely végül az emberben öntudattá fejlődik, persze a materialisták szerint teljesen véletlenül. Ezen a ponton jegyzi meg Keith Ward, hogy tisztán tudományos szempontból kézenfekvőbb ezt a folyamatot tudatos tervezésnek tekinteni, mint teljesen véletlen, szeszélyes folyamatnak. Tulajdonképpen egyedül a természetes szelekció elve alapján tűnik ésszerűnek azt mondani, hogy a bonyolult és érzékenyen összehangolt szervezetek valószínűleg kevésbé hatékonyak a szaporodásban, mint az egyszerűbb, de életképesebb szervezetek. Maga Richard Dawkins bizonyítja be A vak órásmester c. művében, hogy a jelentősen nagy mutációk biztosan károsak lesznek a faj életére. Ugyancsak valamiféle tudatos tervezést fedezhetünk fel abban, hogy rendszerint kisméretű evolúciós hibák jönnek létre.

A bonyolódás első fázisában megjelenő táplálékfelvétel szintén nem magyarázható meg elégségesen a véletlen evolúciós folyamatokkal. Az élettelen valóságban nem tapasztalunk semmi ehhez hasonló folyamatot, semmi nem folytat anyagcserét szükségszerűen. Az élettelen fizikai valóságnak tehát nem velejárója a táplálkozás. Akkor a legegyszerűbb egysejtű élőlények táplálékfelvételét mi magyarázza? Mindenképpen el kell fogadnunk, hogy itt egy minőségbeli ugrás történt a földi élet létrejötte során.

A természetes szelekció nem egy kívülről az egyedre ható folyamat, mert az egyed tulajdonságain múlik, hogy kiválasztódik-e, vagy sem. Az élőlényeknek tehát olyan tulajdonságai lesznek, amelyek egyre inkább megfelelnek a természet „elvárásainak”. Miért? – mert inkább létezni akarnak, mint nem létezni? Életben akarnak maradni, hogy reprodukálhassák magukat? Nehezen beszélhetünk akaratról az egysejtű esetében. Válaszul vagy azt kell mondanunk, hogy véletlenül pont olyan tulajdonságok alakulnak ki, hogy az egyed kiválogatódik, és utána véletlenül reprodukálódik (véletlen az is, hogy ez a két véletlen egybe esik, esetleg évmilliókon át?), vagy azt kell állítanunk, hogy a tudatosság csírája már megtalálható a legelemibb élő szervezetben is. Az első válasz valószínűtlennek tűnik, hogy minden ok nélkül úgy alakultak ki az első életformák, hogy táplálkozniuk kellett. Ráadásul úgy, hogy véletlenül éppen a megfelelő tulajdonságokkal, a környezethez alkalmazkodó és szaporodó képességgel. Eszerint a véletlenre alapozott megoldási kísérlet nem képes kielégítően leírni az egyedfejlődést, csupán a tapasztalatot kiegészíti a véletlennel.

A második válasz két értelmezést is rejt magában: 1. az egysejtű élőlény a maga egyszerű módján tudatos, fenn akar maradni és reprodukálódni; 2. az egysejtűeknek nincs akaratuk, de magukban hordozták az emberi tudatosság csíráit, ez segített nekik a fennmaradásban. Az első értelmezést nem vehetjük komolyan a szó szoros értelmében, mert egészen biztos, hogy az eukariota vagy a prokariota lények nem jól felfogott érdekük szerint vesznek fel táplálékot. Esetleg ösztönösen? Ösztönökről sem beszélhetünk az első egysejtűek esetében, hiszen nincsenek szokásaik, érzéseik, vágyaik stb. A második értelmezés szintén zsákutcába vezet, mert ha az egysejtűek nem a fizikai valóságból veszik a tudatosság csíráját, akkor azt csak valamiféle metafizikai valóságból meríthetik. Ez persze felveti azt a kérdést, hogy maga a reprodukció milyen mértékben metafizikai valóság?

A létezni akarást csakis, mint a létre irányuló szeretetet lehet megérteni, ami az egész teremtett élővilág sajátja. Ez a szeretet mutatja meg, hogy jobb lenni, mint nem lenni. A lét szeretete: Isten teremtő szeretete, amit belekódolt az élőlényekbe, amit a modern tudomány a létezni akarás ösztöneként fogalmaz meg.

A bonyolódás későbbi szintjén a tudatosság megjelenését tapasztaljuk. Természetesen kijelenthetjük, hogy a környezetüket megismerő és tudatosan uralmuk alatt tartó lények jó eséllyel képesek a túlélésre. Egészen más dolog viszont annak kijelentése, hogy ezek az élőlények a szerves anyag hibás önsokszorozása miatt teljesen vak és cél nélküli folyamatban jönnek létre. A természetes szelekció elméletében nincsen biztos alapja annak, miszerint a tudatosság a mutációk eredményeképpen fejlődne ki. Tehát a természetes kiválogatódás elmélete nem képes előre jelezni az érző és tudatos életformák kifejlődését, sokkal inkább valószínűtlenné teszi azt (ha nem zárja ki). Keith Ward szavaival élve: „…ez nem tekinthető egy széles körű, magyarázatot nyújtó, tudományos elmélet ismérvének”. Alkalmasabbnak látszik, ha feltételezzük Isten létezését, aki mindenható bölcsességében úgy irányítja a mutációkat, hogy azok elvezessenek a tudatos lények kialakulásához.

„Ma már pontosan értjük, miben rejlik az élet haszonelvűsége” – írja Dawkins.8 Ez nem más, mint a gén túlélése, amit az evolúció maximalizál. Keith Ward ezt a dawkinsi gondolatot „nagy fejreállás”-nak nevezi, mert valójában nem az itt a fontos, hogy az evolúció a gének túlélésének mennyiségét szabályozza, hanem az a lényeges, hogy módosuljon a genetikai anyag. Ráadásul minden egyes génnek meglehetősen rövid az élettartama, ezért egyáltalán nem maga az anyag (mint olyan) őrződik meg, hanem a kódolt információ. „Egyetlen dolog marad fenn, a DNS kódjának lépésről lépésre történő átrendeződése, miközben a test felépítésének egyre bonyolultabb programja alakul ki” – állítja Dawkins. A lényeg tehát a DNS-ben kódolt „szoftver” fokozatos átszerveződése. De mi célt szolgál ez a szoftver? Azt kell mondjuk, hogy célja: az egyre bonyolultabb testek felépítése. Nem abszurd tehát feltételezni, hogy az evolúciós folyamatban lehet cél. Ezzel szemben teljes képtelenség azt hinni, hogy a cél a DNS kicsiny, öntudat nélküli darabkáiban található, amelyek saját „önző” érdekeiket követik. Keith Ward azt javasolja, hogy inkább önzetlen géneknek kellene őket nevezni, mert legfontosabb tulajdonságuk az együttműködő hasznosság, hiszen minden gén arra törekszik, hogy önmagát a maga létező viszonyaiban lemásolja. Márpedig ez bizonyos korlátozott önzetlenség: „Ki van zárva ugyanis, hogy minden gén versengjen az összes többivel, és megpróbálja kipusztítani ellenfelét, mert valójában a szelekció azoknak a géneknek kedvezett, amelyek együttműködtek másokkal.”9

Az evolúciós elméletnek még egy alapvető hibájára szeretném felhívni a figyelmet. Az elmélet arra alapul, hogy nem kell megmagyarázni a reprodukciós képességet, pedig az élő sejt reprodukcióját semmiféle fizikai törvény nem alapozza meg. Az átörökítő funkciónak logikailag már léteznie kellett az élet megjelenése előtt – tehát nem lehet az evolúció eredménye.10 Ha viszont a reprodukció nem fizikai törvényszerűségen alapul, és nem is az evolúció eredménye, akkor hogyan jött létre? Az új tudományos materialista kör válasza erre: véletlenül pont akkor alakult ki, amikor megjelent az első élet a földön. Ez a válasz persze egyáltalán nem tudományos, semmivel sem bizonyosabb, mint az az állítás, hogy a reprodukciós képességet Isten helyezte bele a teremtésbe azzal a meghatározott céllal, hogy segítségével az élővilág, illetve az ember kifejlődjön.

A mém-elmélet cáfolatára is szeretnék még röviden kitérni. Az elmélet amúgy is sok ponton ingatag, de legnagyobb hiányossága, hogy nem tisztázza a mém mibenlétét. A génekhez hasonlóan önreprodukáló „lényeknek” nevezi őket Dawkins. De alapvető a különbség, hiszen a gén természetében hordozza a reprodukciós képességet, míg a mémeknek szükségük van egy külső eszközre, az emberi agyra vagy tudatra önmaguk lemásolásához. Az elméletben nincs meghatározva, hogy a mém tartalom vagy tartalmazó. Ha tartalomnak tekintem a mémet, akkor miért szükséges, hogy annak anyagi hordozója (fogalom, kép, érzet, stb.) is lemásolódjon? Ha tartalmazóként értelmezem a mémet, akkor például a visszhang is másolatnak tekintendő? Ezeket a kérdéseket nyitva hagyja Dawkins.

A kreacionizmus kritikájával nem kívánok hosszasan foglalkozni. Az elmélet teremtéstani tévedése teológiai probléma. A keresztény katolikus egyháznak a teremtéstanra vonatkozó jelenlegi tanítása ellentétben áll a fundamentalista exegézissel és a befejezett teremtéselmélettel. A Biblia két teremtéselmélete (a papi és a jahvista), bár lényeges igazságokat állít a világról és az ember teremtéséről, nem tekinthető természettudományos leírásnak. Kétségkívül az elmélet előnye, hogy felhívja a figyelmet Isten létezésére, és amellett érvel, hogy a világ nem elégséges oka önmagának.

A 20. század közepétől általánosan elfogadottá vált az evolúció a hittudósok körében is. Teilhard de Chardin és Karl Rahner nevéhez fűződik az a tudományos munka, melyben kidolgozták, hogy miként lehet a fejlődés gondolatából Istent megközelíteni, miképpen gazdagíthatja a hagyományos hitfelfogást az újkori világkép*. Ezek a megközelítések alapozták meg a mai ember számára, hogy képes legyen a fejlődésben tmeglátni az isteni tervezést, illetve hogy a sokszor egyoldalúan materialista interpretációkkal szemben a tudományt és a hitet valamilyen módon szintézisbe hozhassa.

Összegezve elmondhatjuk, hogy számunkra a teremtéselmélet és az evolúció is elfogadható bizonyos feltételek ötvözetében. Isten teremtette a földi életet, nem késznek, hanem olyannak, amely képes a változásra, alkalmazkodásra, fejlődésre. A mutáció segítségével úgy hozta létre a természetben lezajló változásokat, hogy azok mindvégig nyitottak legyenek a folyamatos isteni beavatkozásra, miközben az önszervező bonyolultság irányába haladnak. Hasonlóan – az evolúció kezdetén belehelyezte Isten az élőbe a reprodukció képességét is, hogy minden, ami él, képes legyen önmagát lemásolni, megismételni. A mutáció és a reprodukció céljaként Isten az embert tette meg, hogy majd öntudatra ébredve felismerje teremtőjét, és az Ő szeretetét, amellyel folyamatosan mindig és mindent létben tart. Még az evolucionista és a kreacionista modelleket is fönntartja a létezésben, talán segítségképpen, talán azért, hogy jól látható legyen: mi a tévedés, és mi az igazság.

 

* Vö. Szabó F.: alább következő, kiegészítő tanulmányát.

1 Zárd ki a változatosságot a fajok vizsgálatából – ezzel a kijelentéssel jellemezhető Linné általánost kereső, egyedit elhanyagoló, pusztán rendszerezésre törekvő szemlélete. Ennek ellenére éppen Linné alkotta meg a keretet a későbbi evolúciós viták számára azzal, hogy szigorúan megvonva a fajhatárok és a magasabb rendszertani egységek körét, lehetőséget teremtett a fajok, változatok és formák tömegének leírására. Kiemelkedő munkái: Systema Naturae (1735); Classes Plantarum (1738); Species Plantarum (1753).

2 Thomas Robert Malthus (1766–1834) fent említett művét 1798-ban írta. Könyvének sok megfigyelése és gondolata Benjamin Franklintől származik.

3 Keith, W., Isten, véletlen és szükségszerűség, Ecclesia–Kairosz, Budapest, 1998.

4 Itt rögtön megkérdezhetjük, hogy vajon Richard Dawkins értelmének és szabad akaratának létezése nem kérdőjelezi meg ezt a fennhangon tett állítást?

5 Folytatása: A hódító gén, 1982-ben látott napvilágot. Dawkins azóta is folyamatosan nagy sikerrel publikál, legutóbbi könyve 2007-ben magyarul is megjelent Isteni téveszme címmel. Ebben agresszíven és meglehetősen demagóg módon rengeteg baj és szerencsétlenség okozójának állítja be a hitet és a vallásosságot – a keresztes háborúktól a World Trade Center elleni támadásig. A szerző nem tesz különbséget Istenbe vetett hit és fundamentalista külsőséges vallásosság között, hanem az egész „Isten-hipotézist” idejemúlt tudatlanságnak tartja. Az általa képviselt új korszak az ateizmus büszke öntudatossága.

6 Ez a teljes káosz, a tökéletes téboly elfogadására kondicionáló gondolatmenet? – vagy csak szörnyű butaság?

7 Morris Marcell, Kreacionizmus: A teremtéselmélet, KIA, Budapest, 2000, 34. o.

8 Folyam az édenkertből, Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995, 98. o.

9 Keith, W., Isten, véletlen és szükségszerűség, Ecclesia–Kairosz, Budapest, 1998.

10 Az őslevesben létrejövő legelső élő sejtnek már ismernie kellett a reprodukciót, egyébként szükségszerűen kihalt volna.

 

A világegyetem és az élet fejlődésének tudományos
megközelítéséről tanácskoztak a Vatikánban

Október 31-től november 3-ig tartott Pápai Tudományos Akadémia plenáris ülése az evolúcióról. Az elmúlt években jelentős haladást értek el a tudományos kutatásban a világegyetem, az anyag és az élet eredete és fejlődése terén. Megválaszolásra várnak azonban olyan kérdések, mint egy esetleges multiuniverzum létezése, a sötét anyag és a kozmikus evolúció. A természettudományokban a pontosabb genetikai ismeretek révén a molekuláris működés új oldalait is föltárhatják. Ez utóbbi ugyanis a felelős a genetikai variánsok véletlenszerű generálásáért, s mint ilyen ez a biológiai evolúció mozgatórugója.

Az evolúció meghatározása változó valóság. A tudomány mai állása azt látszik megerősíteni, hogy ez igaz mind az élettelen kozmoszra, mind az élővilágra. A Pápai Tudományos Akadémia ülésének célja az volt, hogy a tudósok bemutassák az evolúciót támogató vagy megcáfoló elméleteiket, és így napra készen adhassák át tudásukat a társadalomnak. A plenáris ülésen az evolúció mellett a teremtés témájával foglalkoztak.

Az ülésen olyan neves személyiségek vettek részt, mint Christoph Schönborn bécsi bíboros érsek (Joseph Ratzinger-XVI. Benedek pápa gondolatait ismertette az evolúcióról), Carlo Maria Martini bíboros (a fejlődéselmélet bibliai olvasatát elemezte), és Georges Cottier bíboros (filozófiai megközelítésben tárgyalta az evolúciót). Az ülés résztvevőit fogadta XVI. Benedek pápa. Hozzájuk intézett beszédében hangsúlyozta: a teremtés és az empirikus tudományok nem állnak ellentétben egymással.

 

Vékes Bertalan

GENEZIS-SZEMLÉLET
AZ ŐSROBBANÁS ELMÉLETÉBEN

Hozzászólás a fizika mai világképéhez

Amikor a Budapestre látogató turistáknak megmutatjuk a budavári Mátyás-templomot, a hozzá tartozó Halászbástyával és kilátással, bizonyára első kérdésük az lesz: és ki tervezte ezt a páratlanul szép épületegyüttest? Egyszerűen elképzelhetetlen az a föltevés, hogy a templom csupán a véletlen műve, a faragott köveket csak az eső mosta ilyen művészien hajlított alakra, s a téglákat és köveket csak egy véletlen szélroham rakta egymásra. Forma és funkció, harmónia és szépség tökéletes összhangja kétségtelenné teszi egy kitűnő tervező munkáját.

Ugyanezek a következtetések a világmindenségre is érvényesek. Isteni logika és szimmetria, konstrukció és célszerűség, a folyamatos változások célszerűen irányított jellege kétségtelenné teszik a Tervező és Teremtő Isten működését.

Aquinói Szent Tamás, a középkori skolasztikus filozófia markáns alakja, a Summa Theologiae c. könyvében ötféle istenbizonyítást sorol fel. Ezek a mai ember számára is elgondolkoztatóak, és itt megemlítek egyet, amely a következő gondolatok szempontjából figyelemre méltó. Ez így szól: „Ha értelem nélküli egyedek célszerű és értelmes magatartást tanúsítanak, ott minden esetben egy irányító, befolyással bíró Értelem működését kell keresnünk. Értelem nélküli egyedek ugyanis csak kapkodó, össze-vissza cselekedetekre, vagy legjobb esetben – mai nézeteink szerint – determinisztikus kapcsolatokra képesek, míg az értelem célt és akaratot jelöl meg.”

Ezt a bizonyítást mintha kifejezetten az emberközpontú Genezis, tehát az ún. „antropikus” gondolat számára találta volna ki Szent Tamás.

A keresztény természetfilozófia egyik alapvető kérdése tehát az, hogy bizonyítható-e létező világegyetemünkben a cél és akarat, amely a tudattal és lélekkel bíró ember megjelenésére irányul? Az alább következő gondolatok ezt a célt és akaratot kívánják igazolni, amit a tudomány egyébként a mindenség „antropid” jellegének nevez. Az „antropid” szó tehát azt jelenti, hogy világunk fizikai, kémiai, biológiai törvényeinek hálózata egyértelműen számunkra – a gondolattal és lélekkel bíró emberek számára – lett kialakítva. És ha ennek az ezer szálból összeszőtt hálózatnak csupán egyetlen elemét kiiktatnánk, az élet megjelenése kétségessé vagy lehetetlenné válna. Tehát mondhatjuk: A Genezis története tudományos tény, azzal a vitára ingerlő megjegyzéssel, hogy időtartama nem a Bibliában megadott hat nap, hanem – jelenlegi tudásunk szerint – kb. 13–15 milliárd év.

Az antropikus elgondolás, vagy ha úgy tetszik az „antropikus elmélet” hívei azonban nehézségekkel küszködnek. Az ezer szálból összefont törvényhálózat legfontosabb elemeinek felsorolása és kimunkálása hatalmas felkészültséget igényel, nem beszélve a törvényrendszer összefüggéseinek vizsgálatáról. Egy ilyen vizsgálat eredményeit tudtommal – legalábbis Magyarországon – még senki nem publikálta, pedig az „ember” világban elfoglalt szerepét sokban tisztázhatná. Egyelőre azt tudjuk, hogy a fizikusok és kozmológusok álma, hogy egy olyan koherens világegyenletet találjanak, amely ezt a törvényhálózatot tökéletesen igazolja, még nem valósult meg.

Jómagam most arra vállalkozom, hogy a „Standard Modellt”, tehát az ősrobbanás elméletét példának véve néhány fizikai törvény antropid összefüggéseit bemutassam. Az ősrobbanás elmélete ugyanis ma már bizonyítottnak tekinthető, még akkor is, ha a részletekben számos kérdőjel található, melyeket talán sohasem tudunk majd megfejteni.

A legnagyobb kérdőjel természetesen maga a kezdet. Egyelőre nem tudjuk, valóban kezdet volt-e az ősrobbanás, vagy létezett az anyag és energia más formája az ősrobbanás beindulása előtt? A matematika szingularitásnak nevezi azt a pontot, amelyben az x1 x2 független változók – s ezzel együtt a függő változók is – zérussá vagy végtelenné válnak, és ezt a szingularitást nem tudja kezelni. Ezért akár bevallva, akár tagadva, itt tulajdonképpen a mai tudomány határához érkeztünk el. Einstein téregyenletei egyetlen szingularitást feltételeznek, míg a Standard Modell megalkotói, pl. George Gamow és munkatársai egy lüktető, oszcilláló világmindenséget tartanak valószínűnek, ahol többször, akár végtelen sokszor előfordulhat szingularitás. Szerintük a tágulást valószínűleg egy zsugorodás előzte meg, s így lüktető világegyetemről beszélnek. Jelenleg az ősrobbanás kezdete, tehát az első pillanat – amely kb. 13–15 milliárd évvel ezelőtt történt – bizonyos szempontból még a tudományos hipotézisek körébe tartozik.

A kezdet alternatív hipotézise még a meglehetősen vitatott szuperhúr-elmélet elgondolása, amely szerint a „kezdet” nem volt szingularitás, hanem egy véges sűrűségű „őstojás” állapot. A véges sűrűség mértéke az elemi részek közötti ún. Planck-hossz, amely 10-33 cm-es érték, tehát szemléletünk számára elképzelhetetlen. Hogy magát az ősrobbanást milyen zavar, perturbáció, vagy talán isteni beavatkozás okozhatta, jelenleg senki nem tudja.

A világegyetem ősrobbanásának antropikus elmélete számára azonban nem a kezdet a döntő kérdés, hanem annak jellege. Akár volt kezdet, akár nem, ez az elmélet szempontjából nem perdöntő. Ez a természetfilozófiai elmélet (elv) ugyanis azzal foglalkozik, hogy a kozmosz emberközpontú, tehát antropid jellegét hangsúlyozza. Lényeges, hogy világunk olyan teremtett világ, amely kifejezetten a tudattal és lélekkel rendelkező ember számára jött létre. Ha ez a megállapítás igaz, összekapcsolva Aquinói Szent Tamás érvelésével, markáns jelet kapunk Isten létezése mellett. Az anyag törvényei, a fizikai állandók ugyanis értelemmel nem rendelkező elemek, ezért a törvények összhangjában egy teremtő és tervező abszolútumot kell keresnünk.

Nézzünk meg egy, az antropikus összefüggésekre vonatkozó jellegzetes példát. Induljunk ki az univerzális gravitációs állandó értékéből, amely Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete c. könyvében a 430. oldalon található. G = 6,67.10-11 Nm2/kg-2 ahol Nm munkát, míg a kg tömeget jelent. Ez a szám rendkívül kicsi, hiszen az első racionális szám a tizedespont után a 12-ik helyen található. A világegyetem működésében viszont döntő jelentőségű, amennyiben úgy lett megállapítva, hogy a világmindenség tágulását szabályozza, sőt ez szabályozza a csillagok, naprendszerek, galaxisok kialakulását is. Ha értéke nagyobb lenne, akárcsak úgy, hogy az első szám a tizedespont után a 11. helyen állna, a csillagok és galaxisok ma közelebb lennének egymáshoz, mert a világegyetem tágulása lassúbb volna. Ha értéke kisebb volna, a tágulás sebessége gyorsabb lenne, és ki tudja, mekkora volna Napunk jelenlegi anyagtömege? A gravitációs állandó tehát életünk számára lett hajszálpontosan meghatározva. Ez tehát egy „finoman hangolt” tényező, melynek legkisebb változása megváltoztatná életlehetőségeinket.

Az antropid szemléletű példám második, döntően fontos tényezője az ősrobbanáskor stabilizálódott anyag mennyisége. Ez ugyanis pontosan azonos módon befolyásolja a világmindenség tágulását, a galaxisok kialakulását, mint a gravitációs tényező. Nagyobb anyagtömeg nagyobb vonzóerőt, a kisebb gyengébbet jelent. Az ősrobbanás maradványa ma egy mindenütt meglevő mikrohullámú sugárzás, valamint a stabilizálódott anyag nukleongáz, azaz plazma állapotában, illetve a legegyszerűbb anyag, a hidrogénatom alakjában. A sugárzás, valamint az anyag aránya: durván egymilliárd sugárzó fotonszemcsére jutó egy szem stabilizálódott atom. És ez valami egészen meghökkentő aszimmetria. Létezése szorosan összefügg a gravitációs tényező értékével, és ezért döntő szerepe van a kozmosz szerkezetében. Ha ugyanis rögzítjük a gravitációs tényező értékét, akár több, akár kevesebb anyag stabilizálódása alapvetően módosítaná az élet keletkezésének feltételeit. Sőt: kizárná az élet keletkezését. Itt tehát ismét egy pontosan meghatározott arányról van szó.

Tovább analizálva a törvények hálózatát, megállapítható, hogy ez a meghökkentő aszimmetria összefügg további három alaptörvénnyel. Ezek a Max Planck által fölfedezett feketetest sugárzás energiakvantumai, a Stephen-Bolzmann féle küszöbhőmérséklet, valamint a Maurice Dirac által fölfedezett anyag-antianyag elemi részek szétsugárzása. De hasonlóan meghatározók a „Standard Modell” többi paraméterei, a kritikus hőmérséklet, valamint az energiasűrűség célzott változása. Részletezésükre most nincs szükség, elégedjünk meg azzal, hogy ezek tökéletes összhangban vannak egymással, valamint a gravitációs tényezővel. Lényegében a Dirac által fölfedezett anyag-antianyag kettős szétsugárzása biztosította azt a hihetetlen arányt, az egymilliárd ma már mikrohullámú foton és az egy atomi rész viszonyát. Miért pont ennyi anyag stabilizálódott? Azért, mert ez biztosította a világmindenség harmonikus fejlődését, és ebben az emberi élet megjelenését…

És ezzel az „ősrobbanás”, tehát a kozmikus fejlődés első szakasza – ha itt szakaszról egyáltalán beszélni lehet – befejeződött. Nukleongáz, (plazma) valamint a legegyszerűbb elem a hidrogén, és ennek izotópjai, deutérium és trícium örvénylenek különböző gravitációs központok körül. Ezekből lesznek az úgynevezett elsőgenerációs csillagok. Ezeken életnek nyoma sincs, de nem is lehet, hiszen hőmérsékletük még mindig 10–100 000 Kelvin-fok körül jár, másrészt az élethez nehéz elemek sorozatára lenne szükség. Nehéz elemek viszont csak a második generációs csillagokban keletkeznek. Ilyen hőmérséklet mellett ezek keletkezésére már nincs is lehetőség, ezért az isteni forgatókönyvben lapoznunk kell. Szerencsére a gravitációs központok belsejében izgalmas folyamatok zajlanak. Ahogy a gravitáció következtében a csillag sűrűsödik, úgy a hőmérséklet és nyomás növekszik a belsejében. Ezzel együtt megindulhatnak a fúziós folyamatok. A világmindenség alapanyagából, a hidrogénből és izotópjaiból hélium lesz, majd a héliumból berillium, bór, szén, nitrogén stb., tehát az élethez szükséges nehéz elemek.

Az olasz Enrico Fermi volt az első, aki neutronbesugárzással elemátalakítást végzett. Gondolatát továbbfejlesztette Hans Albrecht Bethe német fizikus, aki bizonyította, hogy a csillagokban végbemenő fúziós folyamatok segítségével a hidrogénből és izotópjaiból a következő nehézelem, hélium keletkezik. Ezzel azt is bizonyította, hogy a csillagok vegykonyhájában fúziós folyamatok játszódnak le, és így keletkeznek a másodikgenerációs csillagok.

Ma már tudjuk, hogy élet csak bolygórendszerekben keletkezhet. Mégpedig olyan bolygórendszerekben, ahol a központban egy életet sugárzó elsőgenerációs Nap működik, a bolygók pedig másodikgenerációs anyagtörmelékek, mint pl. a mi Földünk. Ezek a feltételek tehát nagyon ritkák, de máshol is létezhetnek. A fontos kérdés itt az, hogy hogyan létezhetnek első- és másodikgenerációs csillagok egyszerre, ha az utóbbiak az előbbiekből keletkeznek? A választ erre a kérdésre a fúziós átalakulások törvényei adják meg, amelyek biztosítják, hogy a nagyobb tömegű csillagok gyorsabban égjenek el, a kisebb tömegűek pedig lassabban. Ezek a törvények egyben tükrözik a célt és akaratot is, melyek a kozmikus evolúció antropid jellegét adják.

Talán nem kell bizonyítanom, hogy kis recenziómban nem az ősrobbanás asztrofizikai bemutatására vállalkoztam. A természet törvényeinek sokezres hálózatából kiemeltem hármat-négyet, melyek – véleményem szerint – a mindenség teremtett, emberközpontú jellegére utalnak. A körülöttünk levő világnak, a tudománynak is van misztikuma, csak észre kell vennünk. A kiemelt példák azt bizonygatják, hogy a Teremtő Isten világunkat hajszálpontosan olyan törvényekkel alkotta, melyek a Földön az emberi élet megjelenését biztosítják. Vagy talán nemcsak a Földön, hanem a csillagvilág más bolygóin is. A valóságban itt a fizikai, vegyi vagy biológiai törvények végtelen bonyolult hálózatáról van szó, amelybe az emberi létezés törvényei szorosan beletartoznak. Ebben a hálózatban minden mindennel összefügg, és lehet, hogy egyetlen ember valószínűleg képtelen lesz az egészet logikusan összefoglalni. Rá kell döbbennünk, hogy a tudás fájáról csak megkóstoltuk az almát, így az egészet csak „tükör által homályosan”, vázlatosan láthatjuk. Berzsenyi szavai ma is aktuálisak:

Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke óhajtva sejt:
Léted világít mint az égő
Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

 

Irodalom: Vékes Bertalan: Jelek Istentől. Természetfilozófiai tanulmányok. 2007. Éghajlat kiadó.

 

A szerkesztő megjegyzése

A Vékes Bertalan által vázolt kérdéskört több szempontból tanulmányozták szakemberek a 2006-os Manréza Szimpóziumon: A fejlődéselmélet és a földön kívüli élet kérdései, Kairosz Kiadó, Budapest 2007. Különösen is ajánljuk Teres Ágoston S.J. és Nemesszeghy Ervin S.J. előadásait.

Idézzük P. Nemesszeghy konklúzióját (i. m. 134.): „A természettudomány egyedül nem talál Istenre. Ezt csak a bölcselet és még inkább a hit segítségével teheti. De rávilágít Isten nagyságára, szépségére és bölcsességére. (. . .) A természettudósok, filozófusok és teológusok párbeszéde időszerű és hasznos mindhárom szakterület számára. . .”

Az antropikus elvről lásd S. Baumberger S.J. cikkét a Mérleg 2002/4. számában: „Teremtés vagy ősrobbanás?”. A 417. oldal összefoglalójából idézzük:


„Az antropikus elv vázolt naturalista javaslatait figyelembe véve az antropikus elvre szigorú értelemben nem építhető ‘istenbizonyíték’. Az univerzum finomhangoltságának magyarázata a teremtés révén, tekintettel azoknak a modelleknek bonyolultságára, amelyekre a naturalisták hivatkoznak, legalább annyira racionális, mint az övék. . .”

 

Az egész kérdéskörhöz lásd még Puskás Attila: A teremtés teológiája. Szent István Társulat, Budapest, 2006, 238–246.

A Szív lelkiségi és kulturális folyóirat – a magyar jezsuiták legrégebbi folyamatosan megjelenő sajtóterméke – a mindennapi életet segítő, hiten és igazságosságon alapuló lelkiség előmozdítására törekszik.

Olvasóink elsősorban olyan nyitott lelkű értelmiségiek, akik az élet mélyebb megértésére vágynak, a hit támpontjait keresik, tudatosan igyekeznek megélni az életüket, és tapasztalataikat másokkal is szívesen megosztják.

Ismerje meg A TÁVLATOK folyóirat testvérlapját, A Szív folyóiratot!

Szeretnénk megajándékozni Önt (térítésmentesen) egy-egy példánnyal a korábbi számaink közül! Figyelmébe ajánljuk például az októberi számot, amelyben a cigányság helyzetével foglalkoztunk, novemberben életről és halálról írtunk, decemberben a magyar jezsuita rendtartomány 100 éves jubileumáról emlékeztünk meg, januárban a csend és az imádság kapcsolata volt a téma, februárban a felvidéki magyarság érzékeny helyzetét jártuk körül, márciusban a nőkről írtunk új megközelítésben. További számainkról a www.asziv.hu oldalon tájékozódhat.

Várjuk megtisztelő érdeklődését: 06 30 486 6531, [email protected]

 

Nemeshegyi Péter

TEREMTÉS ÉS ROSSZ

1. A mai természettudományok egy olyan, nem determináltan kibontakozó univerzum képét mutatják nekünk, amely fokozatosan hoz létre a Föld nevű kis bolygón életet, környezetükkel szemben növekvő belső autonómiával rendelkező élőlényeket, és végül létrehozza az értelemmel és szabad akarattal bíró embert, aki képes önzetlenül szeretni.

Az ilyen ember nem jöhetett volna létre, ha az evolutív folyamatban egyrészt nem alakultak volna ki megbízható természeti törvények, másrészt ha az evolúció erőinek nem lett volna egyúttal viszonylagos szabadságuk, vagyis ha az evolúció nem egy viszonylag bizonytalan tapogatózás lenne.

Ezzel azonban a rend és az alak struktúráin kívül, elkerülhetetlenül megjelenik az alak felbomlása is: fizikai szétesés az életteleneknél, szenvedés és halál az élőknél, bűn az embernél.

2. Isten teremtő akaratával egy ilyen világot hoz létre, korlátozza mindenhatóságát, kiadja kezéből a fejlődő lények dinamikáját és cselekvését. Minden teremtményi cselekvés a létet adó alap, Isten és a saját dinamikájú teremtmény közötti dialógusban történik, egy többé-kevésbé jól sikerülő és gyakran félresikerülő dialógusban. Ez nemcsak az emberi cselekvésre, hanem már a kozmikus folyamatra is áll. A mi szabadjára engedett, saját dinamikával rendelkező világunknak vannak útjai, kerülő útjai és tévútjai. Ezért korántsem minden Isten akarata, amit a természet tesz. Éppen ezért homályos a jó Isten képe a természetben.

Viszont csak az ilyen, nem determinált kozmoszban jelenhet meg a szabad akarattal rendelkező és tevékenykedő ember, aki képes szabadon szeretni. A világban fellépő szenvedés és rossz lehetősége tehát a szabad szeretet lehetőségének az ára.

3. Minthogy Isten szereti teremtményeit, állíthatjuk, hogy Isten együtt szenved a szenvedő teremtményekkel (Órigenész, Simone Weil, François Varillon, Dietrich Bonhoeffer, Jürgen Moltmann, Hans Urs von Balthasar stb.). Minél mélyebb Isten szeretete, annál mélyebb teremtményeinek gyötrelme miatti fájdalma is. Még az állatok fájdalmáról is mondhatjuk, hogy Isten szenved miattuk. Nem kell emiatt tagadnunk az örök Isten változathatatlanságát és boldogságát. Inkább állítsuk Nicolaus Cusanussal, hogy a végtelen Isten „az ellentétek egybeesése” (concidentia oppositorum), és ezért, számunkra felfoghatatlan módon, állíthatjuk róla, hogy örökké boldog is, és hogy szenvedő teremtményeivel együtt szenved is.

4. Az Isten együttszenvedéséről azonban csak akkor beszélhetünk keresztény módon, ha mindjárt hozzátesszük, hogy Isten szemben áll a szenvedéssel, nem akarja a fájdalmat és a szenvedést, és azt akarja, hogy küzdjünk ellene. Isten olyan embereket keres, akik a szenvedések elleni küzdelmükben munkatársai, és ezért maguk is vállalják a szenvedést. A szerető emberekben Isten egyértelműen saját szándékaival lakozik. Őáltaluk növeli Isten a jóságot, szépséget, örömet és vigaszt a világban. Általuk cselekszik a világban. Ők Isten sáfárjai. Isten segít bennünket, hogy a szenvedéseket enyhítsük, mások szenvedéseit szolidárisan együtt hordozzuk, szenvedéseinket méltósággal elviseljük. Ott, ahol az emberek Jézus szellemében élnek, Isten jóságából jelenik meg valami a világban.

5. Mindez Jézusban mutatkozik meg egyedülálló teljességben. Őbenne jelenik meg az Isten, feltétel nélküli, mindenki iránti szeretetként. Jézusban Isten hagyja magát belevonni a szenvedésbe és halálba, és Jézus feltámasztásával bizonyítja szeretetét, mely erősebb a halálnál.

6. Jézus feltámadása azonban még csak a kezdet. Isten megígérte, hogy letöröl minden könnyet.

Abból, ami a világban történik, sok minden összeegyeztethetetlen lenne a teremtő jó Istenbe vetett hittel, ha ezé lenne az utolsó szó. De nem övé az utolsó szó. Isten megígérte a végső harmóniába való feloldódást. Csak akkor fogjuk megtapasztalni, hogy az Isten jó, és a teremtett világ is jó, amikor majd minden seb begyógyul, és minden lény még elsírt könnyeit is el tudja fogadni. A teremtő jó Istenbe vetett hit tehát elválaszthatatlan a jó Istenbe vetett reménytől, aki megígérte, hogy „minden lesz mindenben”.

7. A jelen életünkben pedig elsősorban nem arra kell törekednünk, hogy megértsük a szenvedést és a rosszat, hiszen az a világ végéig kifürkészhetetlen misztérium marad, hanem hogy Isten indíttatására küzdjünk ellene. A rossz megtapasztalása tehát felhívás, hogy küzdjünk a jóért.

Hans Kessler, „Hol marad Isten, amikor teremtményei szenvednek?” Bővebben: Mérleg, 2008, 1–2, 264–277.

Szabó Ferenc

EVOLÚCIÓ ÉS TEREMTÉS

Filozófiai és teológiai szempontok

Napjainkban, a posztmodern korban a teológia számára állandó kihívást jelentenek a felgyorsuló ütemben haladó természettudományok. Különösen is sokat foglakoznak tudósok és teológusok a világ és az élet keletkezésével, fejlődésével. Az evolúció mivolta, célirányossága, avagy a Teremtőt „feleslegessé tevő” véletlen és szükségszerűség játéka, illetve a világban tapasztalható rossz, szenvedés miatti lázadás a „jó” Isten ellen, mind-mind e kérdéskörhöz tartozik. E számunkban néhány írás inkább a természettudomány oldaláról közelíti meg a témát. Jelen tanulmányom filozófiai és teológiai szempontokat tárgyal, kiegészítve Legéndy Kristóf előző tanulmányát, aki éppen csak utalt Pierre Teilhard de Chardin és Karl Rahner felfogására. E két jezsuita gondolkodó nyomán foglalom most össze az evolúció és a teremtés téma katolikus nézőpontját.1

Teilhard de Chardin víziója a fejlődő teremtésről

Pierre Teilhard de Chardin (1881–1955) francia jezsuita paleontológus és gondolkodó az elsők között volt, akik a hit vidám merészségével szembenéztek a modern természettudományok kihívásaival: megmutatta, hogy az evolúció elfogadása egyáltalán nem zárja ki a Teremtőt, hiszen a tudomány nem állít valami új istenséget, hanem kikémleli az Anyagot, amely az Isten zsámolya. Megfordítva Henri Bergson Teremtő fejlődés (Évolution créatrcie) könyvcímét „fejlődő teremtésről” vagy teremtő egyesülésről beszélt, amikor Az emberi jelenségben kibontotta az első világháború alatti intuícióit.2

Teilhard a complexité/conscience (bonyolódás/tudat) növekedését véve paraméternek megmutatja, hogy az ősrobbanástól kezdődően felfelé ível a fejlődés bizonyos küszöbökön át egészen az emberi agyig és öntudatig: az ember a fejlődés nyílhegye, vagy az egyetemes evolúció virága. Röviden kifejezve: az evolúció a tág értelemben vett „tudat” (conscience, Dedans des choses) növekedése. De az emberré válással még nem fejeződött be a fejlődés, hanem a szellem szférájában folytatódik: a technika lehetővé teszi a planetizációt, amit ma globalizációnak nevezünk: az emberiség vagy egységesül a kommunikáció által kialakuló kommunió (szeretetközösség) révén, vagy elpusztítja önmagát. Hogy ez az egységesülés megvalósulhasson, le kell dönteni az önzés válaszfalait, le kell győzni az állatias agresszivitást és gyűlöletet, amire az emberek önmaguktól képtelenek. Ezért szükség van egy már létező (transzcendens) Ómega Pontra, vagyis a feltámadt Krisztus „amorizáló” erejére, aki a Szeretet Lelkével átalakítja a neki hittel megnyíló embereket. Teilhard kozmikus vízióját tehát keresztény hite, konkrétabban Szent Pál leveleinek krisztológiája alapozza meg. A protestáns Crespy szerint Teilhard világszemlélete felülről, hite révén szilárdul meg.

Teilhard óta a paleontológia, a kozmológia, a biológia stb. sokat fejlődött. A tudósok különböző modelleket javasolnak az evolúció értelmezésére, hogy melyik elmélet magyarázza meg leginkább a tényeket. Mindenesetre, amint II. János Pál 1996 októberében a Pápai Tudományos Akadémia tagjaihoz szólva megállapította, visszautalva az 1950-es Humani generis kezdetű enciklikára is: „Ma, ötven évvel az enciklika után új ismeretek késztetnek arra, hogy az evolúció elméletében többet lássunk, mint puszta hipotézist.” Természetesen, az egyházi Tanítóhivatal elutasítja a redukcionista, az ateista-materialista fejlődéselméleteket.

Teilhard helyesen értelmezte a teremtés és fejlődés viszonyát, amikor megfogalmazta híres, sokat idézett elvét: „Dieu fait se faire les choses”, vagyis Isten cselekvőkké, önmagukat „teremtővé” teszi a dolgokat, embereket, tehát nem helyettük cselekszik, hanem felfokozza cselekvőképességüket, amikor létet ad nekik. Tomista szóhasználattal: a Transzcendens, teremtő, létet adó Ok a másodlagos okokon keresztül működik a világban. A teremtés létet adó okság, magyarázta Teilhard már egy 1926-os tanulmányában, hivatkozva a Szent Tamást követő domonkos, Sertillanges 1945-ben megjelent, a teremtés eszméjéről szóló könyvére: „Hogy a világ teremtve van, ez azt jelenti, hogy ’transzcendentális’ viszonya van Istenhez: létében függ Tőle, részesedik Belőle, mintegy fel van függesztve Istenre. . .” A Teremtő tehát létesíti, létbe helyezi és létében fenntartja a fejődő világmindenséget. Már Sertillanges O.P. hangsúlyozta – miként előtte már Prohászka Ottokár a Föld és égben3 –, hogy a fejlődés (evolúció) gondolata jobban összeegyeztethető a teremtéssel, mint a fixizmus, nem is szólva az újabban főleg Amerikában terjedő kreacionizmusról, amely betű szerint értelmezi a bibliai teremtéstörténetet.

Teilhard vízióját pontosította teológus rendtársa, Karl Rahner (1904–1984), amikor az emberré levésről értekezett.4 Isten teremtő tevékenységét, a transzcendentális okságot magyarázva Rahner önfelülmúlásról (Selbstüberbietung) beszélt. A felfelé ívelő fejlődés során több lét keletkezik. Minden keletkezésnél az, ami létrejön, túlhaladja azt a természetes okot, amely létet ad neki. Tehát ami valóban új létrejön, túlhaladja azt, ami előtte volt. A létrejövés tehát önfelülmúlás. A léttöbblet, a létnövekedés mint olyan, végeredményben a Teremtőtől jön, és egyedül Tőle, jóllehet Isten transzcendens (teremtő) oksága a világban működő másodlagos okokon keresztül hat. Mindezt Isten teremtő okságáról, nem pedig természetfeletti tevékenységéről mondjuk. Más a helyzet, ha természetfeletti tevékenységről van szó: Isten Fia jelen van világunkban, ezért mint ember egyszersmind kategoriális, világban bennmaradó okként is működik. Isten teremtő, transzcendens oksága tehát olyan valóságot ad a világnak hogy a felsőbbrendű lény valóban az alsóbból jön létre önfelülmúlás révén.5

Az emberi lélek közvetlen teremtése

Teilhard és Rahner nézetét még kiegészítve, pontosítva szólnunk kell az emberi lélek (személy) „közvetlen teremtéséről”. Az egyház azt tanítja, hogy az emberi lélek halhatatlan (DS 1440), és nem pusztán nemzésből ered (DS 3898), hanem Isten közvetlen alkotása. Mivel Isten képmása, vagyis szellem, szabadság, képes Istent megismerni és szeretni, és az Atyaisten Krisztusban kiválasztotta és meghívta a Vele való életközösségre. (Ef 1). A II. vatikáni zsinat (GS 24) is kiemelte: „az ember az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart”, vagyis finis sui (Kant), nem lehet eszközként használni, sem fajnak, sem közösségnek alárendelni. Az ember isteni hivatása teljesen a feltámadott Krisztus misztériumában tárul fel (GS 22).

Ha mármost az ember teremtését vizsgáljuk az evolúció távlatában, először is hangsúlyoznunk kell antropológiánk alaptételét, az emberi test és lélek lényegi (szubsztanciális) egységét. (DS 902) Tehát Isten nemcsak az emberi lelket teremti közvetlenül, hanem az emberi személyt. Hacsak nem hamisítjuk meg a teremtés helyes eszméjét, amelyet az előbb vázoltunk, nem mondhatjuk azt, hogy a Teremtő „különleges módon beavatkozik” a fejlődésbe, amikor az emberi lelket teremti, akár a kellőképpen kifejlődött állati testről (hominizációról) van szó, akár az embriogenezisről, mintha a szülőktől származó embrióba (egy bizonyos fejlettségi fokon) Isten „beleöntené”, belelehelné a lelket. Ezzel Isten transzcendens (teremtő) okságát a világ immanens okláncolatába iktatnánk be, a másodlagos okokkal egy szintre hoznánk.

Itt idézhetjük Szent Tamás mély megfontolásait (persze szemléletét át kell tennünk az evolúció regiszterébe): A különböző (embernél alacsonyabb rendű) fajok a világ lényegi tökéletességéhez tartoznak, de a tünékeny egyedek csak a világ járulékos tökéletességéhez, mert Isten csak a faj fenntartásáért akarja őket. Az értelmes lelkek viszont állandó léttel redelkeznek, nemcsak fajukat tekintve, hanem mint különleges egyedek is. (De Potentia q.3. a.10, obj.4.) Ez pedig azt jelenti, hogy Isten minden egyes emberi lelket (személyt) önmagáért akar. Mivel Isten transzcendens (teremtő) tevékenysége a legmélyebben immanens is, a szülők nemző tevékenysége Isten létet adó tevékenységétől függve hozza létre az emberi lényt, aki test-lélek egysége. Az ember tehát sajátosan („közvetlenül”) függ létében a Teremtőtől, mivel a fejlődés csúcsán helyezkedik el (minden érte van), és mivel több, mint egy egyed a fajban: személy, megismételhetetlen, egyedülálló lény. Ha pedig a természetfeletti rendeltetést is figyelembe vesszük, azt mondhatjuk: „Hogy Isten az embert ’sajátosan’ (= közvetlenül) teremti (. . .) , ez azt jelenti, hogy önmagáért lett, de ugyanakkor istenért is, vagyis Istenhez való viszonyáért” (L. Richard).

Monogenizmus és áteredő bűn

Végül még ki kell térnünk röviden egy problémára. XII. Pius Humani generis kezdetű enciklikája (1950) hitünkkel összeegyeztethetetlennek tartotta a poligenizmust, azzal az indoklással, hogy annak elfogadása ellentétben áll az áteredő bűn (hagyományos) dogmájával (DS 3897). Azóta már teológusok megmutatták, hogy az áteredő bűn (újraértelmezett) tana nem szükségképpen függ össze a monogenizmussal, amely szerint az emberiség egyetlen őspártól származik. Az emberiség biológiai monogenizmus feltételezése nélkül is valódi egység, mert 1) végső teológiai elemzésben a teremtő Istennek köszönheti létét, 2) az emberek ugyanabban az emberi természetben, méltóságban és természetfölötti hivatásban részesednek, 3) a térben és időben egy történelemben ténylegesen mindenki összefügg mindenkivel, 4) mindenki valóságosan az egy Jézus Krisztusra van vonatkoztatva, 5) az egész emberiség közös célja Isten országa.6

Szent Ágoston örökszép szavaival zárom: „Fecisti nos ad Te . . . Magadnak, Magadhoz teremtettél minket…” Isten alkotása vagyunk, Tőle jöttünk és Hozzá vagyunk rendelve Krisztusban. Minden az emberért van, az ember Krisztusért, Krisztus pedig Istenért. Isten a létünk Forrása és végső Célunk, Ő, aki – a próféta szerint – örök szeretettel szeretett, tenyerére rajzolt bennünket és nevünkön nevezett.

Jegyzetek

1 Hetesi Zsolt–Teres Ágoston (szerk.): A fejlődéselmélet és a földön kívüli élet kérdései, Budapest, Kairosz Kiadó, 2007. Manréza Szimpózium – 2006. ebben tanulmányom: „A fejlődő teremtés Teilhard de Chardin szerint”, 141–150. Puskás Attila: A teremtés teológiája, Szent István Társulat, Bp. 2006.

2 Lásd a Vallomások Teilhard-ról c. gyűjtőkötet (szerk. Szabó F., Róma,1984) tanulmányait, valamint a Magyar Katolikus Lexikon legújabb (XIII.) kötetében a „Teilhard de Chardin” címszót (Szabó László és Szabó Ferenc ).

3 Meglepően nyitott a 151 évvel ezelőtt született (†1927) Prohászka Ottokár véleménye az evolúcióról. Már a XIX. század végén egy hosszú tanulmányában kifejti, hogy a teológiának korszerűsödnie kell, különösen is figyelve a természettudományok új eredményeit, párbeszédet folytatni, pl. az evolúció és ezen belül a darwinizmus kérdéseiről (ÖM 15, 196). Ezt teszi aztán ő maga Föld és ég című kétkötetes művében (ÖM 3, 3–4 és 4, XVII. fej., főleg 75–77. o.). Prohászka XIII. Leó Providentissimus Deus k. körlevelére hivatkozik (aki viszont Szent Ágostonra), és azt hangoztatja a bibliai teremtéstörténet kapcsán, amit II. János Pál újra megfogalmazott a Galilei-eset revíziója során, idézve a Galilei korabeli Baronius bíborost: A Szentlélek nem azt akarta tudtunkra adni, hogy hogyan forog az ég, hanem hogy hogyan jutunk az égbe. Vagyis a Biblia nem természettudományos ismereteket akar közölni, hanem a kor és az adott kultúra nyelvén üdvösségünkre vonatkozó igazságokat. – Sajnos, a modernizmust elítélő X. Pius rendelkezései a Pentateuchus szó szerinti értelmezését követelték, és többek között a történeti kritikai módszer követése miatt került indexre 1911-ben Prohászka Modern katolicizmusa. De később, főleg a II. vatikáni zsinat óta XIII. Leó és Prohászka értelmezése polgárjogot nyert.
 4 Vö. Szabó F.: Az ember és világa, Róma, 1974, 148–154, itt hivatkozások K. Rahner, Smulders és Schoonenberg műveire.

5Mindezt a teológia szempontjait is figyelembe véve szó szerint így magyarázza P. Schoonenberg S. J. Le monde de Dieu en devenir, Párizs, 1967, 48–49.: „Isten mindig, amennyiben Isten, transzcendens oka és következésképp egyetemesen immanens oka a világ egészének és mindannak, ami a világban létezik; de amennyiben Isten, nem ok a mi értelmi ismeretünk ok-kategóriája szerint, nem tartozik egy meghatározott kategóriához, nem hoz létre egy meghatározott effektust azon a szinten, mint amelyen a többi (másodlagos) ok létrehoz más meghatározott effektusokat. Mindezt Isten teremtő okságáról, nem pedig természetfeletti tevékenységéről mondjuk. Csakugyan, ha természetfeletti tevékenységről van szó, tudjuk, hogy Isten Fia maga jelen van világunkban, de mint ember, úgyhogy a Fiú (és általa az Atya, és tőle eredően a Szentlélek) egyszersmind mint kategoriális, világban bennmaradó ok is működik. De amikor Isten teremtő tevékenységéről van szó, ez a tevékenység csak transzcendens lehet Isten teremtő tette (közbelépése) nem pótolja az alsóbbrendű okok elégtelenségét; éppen ellenkezőleg: olyan valóságot ad a világnak, hogy a felsőbbrendű lény valóban az alsóbból származik.”

6 Rahner–Vorgrimler: Teológiai Kisszótár, Budapest, 1980, 508–509. – Vö. Puskás, i. m. 264–265.

 

Nemeshegyi Péter

ISTEN FIA MEGTESTESÜLÉSE ÁLTAL
VALAMIKÉPPEN EGYESÜLT MINDEN EMBERREL

A II. vatikáni zsinatnak a Gaudium et spes kezdetű konstitúciójában olvasható a következő, meglepő mondat: „Ipse Filius Dei incarnatione sua cum omni homine quodammodo Se univit: Maga az Isten Fia megtestesülése által valamiképpen minden emberrel egyesítette önmagát.” (GS 22)

Ennek a kijelentésnek minden egyes szavát érdemes megvizsgálni. Ki az Isten Fia? Mit jelent a megtestesülés? Mit jelent az, hogy „egyesítette önmagát”? Kiket jelent a „minden ember” kifejezés? És főképpen: Mit jelent a „valamiképpen” szó? Ha ezeket mind fontolóra vesszük, világossá válik, hogy igen fontos teológiai problémával állunk szemben. A zsinati atyák kitértek a probléma részletesebb magyarázata elől a „valamiképpen” szóval. A teológusoknak azonban éppen az a feladata, hogy próbálják megmagyarázni: miképpen történt ez az egyesülés.

Minden emberrel

A probléma fontosságának megértése végett, kezdjük a mondat elemzését a „minden ember” szavak vizsgálatával. A „minden ember”-szó nyilvánvalóan minden embert jelent. Tehát jelenti az első embert, az ősembereket, a Krisztus előtti korok embermillióit, a „pogányokat”, a zsidókat, a keresztényeket, a katolikusokat, a más felekezetűeket, a muzulmánokat, buddhistákat, egyéb vallások követőit, az ateistákat, szenteket, bűnösöket, férfiakat, nőket, egészségeseket, betegeket, urakat, szolgákat: egy szóval mindenkit. Nemcsak az általános „emberi természetről” van szó, hanem minden egyes kicserélhetetlen, egyéni emberről.

A keresztény teológia régóta minden emberről mondta, hogy Ádám bűne miatt mindenki az eredeti bűn állapotában születik. A II. vatikáni zsinat fenti mondata azonban egészen új dolgot állít: megtestesülésével minden egyes emberrel egyesítette önmagát az Isten Fia, Jézus Krisztus! Ha az Isten Fia minden emberrel egyesült, senki sem létezik kizárólag az eredeti bűn, vagyis a bukott emberiséggel való szolidaritás állapotában, hanem mindenkire kihat mind a bűn, mind a krisztusi kegyelem. Hiszen az Isten Fiának az emberekkel való egyesülése nyilván az emberek üdvösségét célozza.

Az ókori egyházatyák állandóan ismételték a következő mondást: „Az Isten Fia emberré lett, hogy az emberek megistenüljenek.” Ez a „megistenülés”, a szokásos magyarázat szerint, a hittel, megtéréssel, keresztséggel, szerető életvitellel stb. kezdődik és fejlődik. A zsinat idézett mondata szerint azonban még korábbi állapotra kell visszamennünk a megistenülés kutatásánál: azt kell állítanunk, hogy már azáltal, hogy valaki emberként kezd létezni, a Krisztussal való egyesültsége a megistenülésre irányítja.

A II. vatikáni zsinat az Isten Fiának minden emberrel való egyesüléséből azt következteti, hogy „Mivel Ő az emberi természetet fölvette, nem elemésztette, e természet következésképpen bennünk is fenséges méltóságra emeltetett (ad sublimem dignitatem evecta est).” (GS 22) Micsoda kijelentés! Eszünkbe juttatja Ady Endre sorait: „Vagyok, mint minden ember, fenség!”

Ha azonban elfogadjuk ezt az állítást, jelentkezik egy probléma: hogyan egyeztethető össze ez az állítás a páli leveleknek az emberiség romlásáról szóló tanításával? Például, az Efezusi levélben ez áll: „Akkoriban Krisztus nélkül éltetek, idegenek voltatok Izrael közösségétől, kívül álltatok az ígéret szövetségein, remény nélkül és Isten nélkül éltetek ezen a világon.” (2,12). A II. vatikáni zsinat idézett szövege is utal erre a problémára, mondván: „A láthatatlan Isten képmása, Krisztus: ő a tökéletes ember, aki Ádám fiainak az első bűn által deformált istenképiségét visszaállította.” (GS 22) Mikor és hogyan történt ez a visszaállítás? Erről kell még tovább kutatnunk.

Megtestesülése által

A zsinat azt mondja, hogy ez az egyesülés, visszaállítás és fenséges méltóságra emelés az Isten Fiának megtestesülése által történt. A megtestesülés (incarnatio) szó nyilván a János evangéliumának prológusában olvasható szóhasználatot követi: „a Logosz testté (szarx) lett”. E szövegben a szarx szó a héber basar görög megfelelőjeként az embert, mégpedig a szenvedésre képes, halandó embert jelenti. Tehát a „Logosz szarxszá lett” szavak Jánosnál azt jelentik, amit a Nicea-Konstantinápolyi hitvallás is hozzátesz: „megtestesült a Szentlélek által Szűz Máriától, és emberré lett.” Valóságos, testi-lelki emberré.

Ezt a hatalmas eseményt, az alexandriai teológusok nyomán, lehet felülről kiindulva értelmezni, és lehet, az antiokhiai teológusok nyomán, alulról kiindulva értelmezni. A helyes megértést a két értelmezés együttese adja meg. Felülről kiindulva azt mondjuk, hogy az Isten örök egyszülött Fia magához kapcsolt, hüposztatikus egységben, egy egyedi emberi természetet, a Názáreti Jézusét. Alulról kiindulva azt mondhatjuk, hogy az Isten képmására teremtett ember legmagasabb rendű befogadó képessége (potentia oboedientialis) valósult meg azáltal, hogy egy teremtett ember hüposztatikusan eggyé lett Isten Fiával. A tudattal és szabad akarattal rendelkező, szeretni tudó, és szeretetből meghalni is képes embert Isten eredetileg olyannak teremtette, hogy Isten az embert Isten örök Fia önátadásának és önkifejezésének helyévé tehette.

Ebben az értelemben idézi a Gaudium et spes konstitúció itt elemzett szövege lábjegyzetében Tertullianus következő szavait: „Quodcumque limus exprimebatur, Christus cogitabatur homo futurus”: „Mindabban, amit az agyag kifejezett, a jövendő ember, Krisztus gondoltatott” (De carnis resurrectione 6), vagyis: Amikor Isten agyagból megformálta az első embert, Krisztusra gondolt, a jövendő emberre.

Ez gondolat a középkorban általánosan elfogadott nézet volt. A chartres-i székesegyház északi kapujának egyik domborműve a következőképpen ábrázolja az első ember teremtését: az Atyaisten térdére borulva látható a még élettelen Ádám, akinek arcán az Isten a végső simításokat teszi. Az Atyaisten feje mellett pedig, a háttérből alig kiemelkedve, látható egy másik arc: Jézusé. Őrá gondolt az Atya az első ember teremtésekor.

Ezért sok egyházatya, a Teremtés könyve 1,27 versének görög fordítása alapján azt mondta, hogy Isten az embert „Isten képmása szerint” teremtette, vagyis, nem az első ember Isten képmása, hanem egyes atyák szerint az örök Fiúisten az Isten képmása, más atyák, például Irenaeus, szerint pedig a megtestesült és feltámadt Jézus Krisztus az Isten képmása. Ez utóbbi felfogás tűnik helyesebbnek. E szerint a többi emberről azt kell mondanunk, hogy e képmás szerint és e képmás felé teremtette és teremti őket az Isten.

Az istenképmásiság gondolata így hatalmas dinamikus töltést kap: minden ember arra hivatott, hogy egyre inkább krisztusivá váljon, Krisztus alakuljon és növekedjék benne, míg csak el nem érkezik a Képmással való teljes egységhez, és mint „fiak a Fiúban” (GS 22) közvetlenül az Atyához járulhat.

A megtestesülésre vonatkozólag még egy kérdést kell megvizsgálnunk. Ahogy a teremtés szót a világmindenség első létrehozására szoktuk érteni, úgy a megtestesülés szót hallván, szintén arra az első pillanatra szoktunk gondolni, amikor Mária méhében az Ige egy létezni kezdődő embert magával egyesített. A teremtésre vonatkozólag a teológusok mindig mondták, hogy Isten teremtő akarata nemcsak a teremtmények létrehozásakor működött, hanem folyamatosan működik: a teremtés és a teremtmények isteni fenntartása lényegileg azonos isteni tett. A megtestesülésre vonatkozólag azonban csak újabban szokták hangoztatni egyes teológusok, hogy ez nem csak Jézus emberi létének első pillanatára vonatkozik. Ahogy Jézus emberi valósága alakult és fejlődött, ahogy ismerete gyarapodott, akarati döntései születtek, ezek mind Isten Fiának önkinyilatkoztatását és önátadását képezték. Jézus emberi természete és istensége, a khalkédoni zsinat szerint, nem keveredik össze, de Jézus egész emberi jelenléte, szavai, tettei, halála, feltámadása a szerető Istent nyilatkoztatják ki (vö. DV 4). Jézus szeretetből vállalt haláláig végigélt egy teljes emberi életet, és halála után az Atyaisten feltámasztotta, vagyis az ember Jézus eljutott az ember eszkatologikus, végső beteljesedéséhez, az Isten boldogító színelátásához és az örök élethez. Azért mondhatjuk a feltámadt Jézus Krisztust, teljes értelemben, az Isten képmásának, mert az a felülmúlhatatlan szeretet lángol szívében, amely a kereszten virágzott ki őbenne, és mert úgy él, hogy már nem hal meg. Isten legsajátosabb tulajdonsága ugyanis éppen az, hogy ő maga a Szeretet, és hogy ő örökké él. Tehát Jézus egész emberi élete, emberi létének első pillanatától kezdve egészen a feltámadás általi végső, örök kiteljesedéséig a megtestesülés folyamata: Isten örök Fia éli végig emberi életét, a halálon és feltámadáson keresztül, egészen a végleges és örökké megmaradó beteljesedésig az Atyaisten ölelésében.

Miután így tisztáztuk a megtestesülés fogalmát, ahhoz a nehéz kérdéshez érkeztünk el, hogy az Isten Fiának egy emberben történt megtestesülése miképpen egyesítette őt minden emberrel, és miképpen adott nekik magasztos méltóságot.

A kérdésre egyszerű válasza volt a platonikus filozófiát követő ókori egyházatyáknak. Ők az „ember” ideáját létező valóságként gondolták el, amelyben minden egyedi ember részesedik. Ha tehát az Isten Fia magához emelte ezt az „emberideát”, és azt halála és feltámadása által az emberidea végérvényes megvalósulásává tette, akkor most már minden ember az így felmagasztosult emberideában részesedik.

Mi azonban nem vagyunk platonisták, és minden embert egyedi individuumnak tartunk. Igaz, az emberi faj génszerkezete azonos, és az sem lehetetlen, hogy valamennyi ember egy emberpártól származik, ebből azonban nem következik, hogy az, ami a történelem során egy egyénnel történik, kihat mindenkire. Ezért az egy emberben történő megtestesülés egyetemes hatásának megmagyarázása végett még tovább kell töprengenünk. Valószínűleg abban rejlik a megoldás, hogy az a Valaki, aki 2000 évvel ezelőtt „megtestesült”, nem más, mint az Isten örök Fia.

Az Isten Fia

Ki ez az Isten Fia? A keresztény gondolkodók, kiindulva abból a tapasztalatból, hogy üdvösségünk közvetítőjét, Jézus Krisztust „valóságos Istennek” kell vallani (1Jn 5,20), fokozatosan rájöttek arra, hogy ebből egészen új istenkép születik. Vagyis, a többi monoteista vallástól eltérően, a keresztények Istene „egy, de nem magányos” (Hilarius). Az Isten személyek örök szeretetközössége. Így tehát az Abszolút Létben az Egység és a Többség (vagyis Háromság) egyaránt őseredeti.

Szentviktori Richárd (†1173) zseniális meglátása volt, hogy a Végtelenség nem zárja ki, hanem ellenkezőleg megköveteli a Másikat. A végtelenül tökéletes Istenben ugyanis szeretetnek kell lennie, mert semmi sem jobb a szeretetnél. A szeretés viszont csak akkor szeretet (charitas), ha egy Másik Valakire irányul. Az önszeretet, ha nem megy túlzásba, nem bűn, de mégsem nevezünk senkit szeretetteljes embernek azért, mert önmagát szereti. Jézus életének szemlélése, és valószínűleg a szentviktori szerzetesközösség szeretetteljes élete érlelte meg Richárdban ezt a felfedezést. A végtelen Istenben létezik tehát egy Szerető és egy Szeretett és Viszontszerető. Ez a Szeretett és Viszontszerető pedig nem más, mint az, akit a Szentírás Isten egyszülött Fiának és az Atya keblén levő Igéjének (Logoszának) nevez.

A Végtelen Isten tehát helyet enged a Másiknak. Ebből némileg megérthetjük, hogy a végtelen Isten szabadon teremthet egy világegyetemet is, amely nem azonos vele, hanem saját létükkel létező más létezőkből, vagyis a teremtményekből áll. Ez a világegyetem pedig hatalmas evolúciós folyamat, amelyet belülről serkent és felülről vonz az Isten Szentlelke.

A teológusok nagy viták nyomán jöttek rá, hogy a statikus világképnél jobban illik az üdvtörténetet tanító kereszténységhez a dinamikus világkép. Karl Rahner dolgozta ki filozófiailag a „transzcendentális okság” és „kategoriális okság” fogalmainak használatával az önfelülmúló okozás tételét. Az okozatokban mindig több van, mint az okokban. Ez leginkább akkor látható, amikor alacsonyabb rendű létezőkből magasabb rendű létezők keletkeznek, valamint akkor, amikor a szülők nemző aktusa révén új emberi személyek jönnek létre. Ilyenkor a többlet a transzcendentális októl, vagyis az Istentől származik, aki mindig együtt működik a teremtett kategoriális okokkal.

Itt felmerül a kérdés, hogy ez az anyagi, biológiai és történeti fejlődés mennyiben célirányított. Köztudomású, hogy a természettudósok ódzkodnak a célokság fogalmától. Ezt furcsának tartom. Csak akkor lehet ugyanis száműzni a célokság tényét a világból, ha az embert nem tekintjük a világ részének. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az emberi tevékenységeket célok irányítják. Csak úgy tudom megérteni a természettudósok idegenkedését a célfogalomtól, hogy ebben Isten létének tudományos bizonyítását sejtik. Ez a félelem azonban alaptalan, mert a kozmosz célszerű alakulása származhatna egy immanens világlélektől is. Isten létét nem természettudományos érvekkel bizonyítjuk, hanem megalapozott hittel fogadjuk el. Ennek a hitnek az alapján beszélhetünk az egész világ történéseinek Isten által akart céljáról.

Ha tehát a világmindenség, és benne az emberiség alakulásának van célja, akkor, keresztény hitünk alapján mondhatjuk, hogy – Ágoston terminológiájával élve – „a fő és a tagok, vagyis az egész Krisztus” az általunk ismert világ Isten által akart célja. Amikor a történelem során az Isten Örök Fia beleoltódott az emberiségbe Jézus Krisztusban, és végigélte emberi életét az eszkatologikus végső beteljesedésig, az egész, általunk ismert világ elérte célját, amely felé teremtett Isten minden embert. A célokság esetében könnyebb elképzelni, hogy az időben visszafelé is hat. Így mondhatjuk, amint fentebb állítottuk, hogy minden ember Jézushoz kapcsolódik, mégpedig mint céljához.

A célra irányultság ontológiai valóság a létezőkben. Arisztotelész használta az entelecheia szót, amely a -ban,-ben-t jelentő en prepozícióból és a célt jelentő telosz szóból származik. A cél, éppen célként, már benne van (en!) a célra irányuló létezőben. Gondolom, ilyen értelemben lehet mondani, hogy az Isten Fia minden emberrel egyesült. Vagyis, mivel az Isten szabad döntése révén az Isten Fia egy emberré lett, Isten szándéka szerint minden ember Őfelé irányul. Ezt az irányultságot, Karl Rahner terminológiáját használva, mondhatjuk „übernatürliches Existenzial”-nak, vagyis természetfeletti létmeghatározásnak. Ez a létmeghatározás nem tartozik az emberi természethez, de minden ember létében megtalálható.

Az Efezusi levélben ez áll: „Az Atyaisten kiválasztott minket Krisztusban a világ teremtése előtt… Eleve arra rendelt minket, hogy fiaivá fogadjon Jézus Krisztus által.” (Ef 1,5) Igaz, az Efezusi levél ezt a hívő, megkeresztelt és megigazult emberekről mondja, de ha elfogadjuk, az első Timóteus-levél állítását követve, hogy Isten minden ember üdvösségét akarja (1Tim 2,4), akkor az Atyaistennek ezt a „kiválasztását” és „rendelését” minden emberre vonatkoztathatjuk, hozzátéve, persze, hogy ennek hittel és szeretettel történő elfogadása minden ember személyes feladata. Ugyanakkor, a világ állapotát szemlélve, azt is szomorúan meg kell állapítanunk, hogy sok ember ezt a meghívást nem hajlandó elfogadni és követni.

Ami azonban Istent illeti, minden ember üdvösségét akaró Isten az üdvösséget mindenki számára lehetővé is teszi. A Jézus Krisztusra irányuló beirányultság miatt „állítanunk kell, hogy a Szentlélek, az Isten által ismert módon, mindenkinek megadja a lehetőséget, hogy (Krisztus) mysterium paschale-jával (vagyis Jézus halálának és feltámadásának üdvhozó misztériumával) egyesüljön.” (GS 22)

Az Isten Fia megtestesülésével együtt jár Jézusnak a Szentlélek általi „felkenése” (ApCsel 10,38). A Szentlélek állandóan Jézuson és Jézusban „marad” (Jn 1,33), és emberi akaratát a mindent felülmúló szeretetre ösztönzi. Ezért minden ember fent említett „természetfeletti létmeghatározását” nevezhetjük a minden ember lelkét hívogató Szentlélek ösztönzésének is, aki arra indít mindenkit, hogy bízó hittel ráhagyatkozzék az Ősirgalomra és ráhangolódjék a Szeretetre. Ennek a bízó hitnek és önfeledt szeretetnek természetesen rengeteg fokozata van, és mindenkinek az a feladata, hogy egyre inkább hívő és szerető emberré váljék, és így egyre inkább „ugyanazt az érzést ápolja magában, amely Krisztus Jézusban megvolt.” (Fil 2,5)

Krisztus egyediségének és egyedülvalóságának ilyen állítása irritálja más vallások követőit. Ezért nehéz a keresztény embernek velük párbeszédet folytatni. De a párbeszéd megkönnyítése érdekében nem hagyhatjuk el keresztény hitünk leglényegesebb pontját. Úgy kell azonban megfogalmaznunk ezt az állítást, hogy figyelembe vegye a valóság összetettségét.

Az Isten örök Fia maga az Igazság, Jóság, Szépség és Szeretet. Minden emberben, gyakran ugyan más vágyak által eltemetve, ott van az Igazság, Jóság, Szépség és Szeretet iránti vágyakozás. A Krisztusra irányultság miatt mindenkiben működő Szentlélek az Igazság, Jóság, Szépség és Szeretet Lelke. Ezért bármilyen formában megragadják az emberek az Igazat, ráhagyatkoznak a Jóságra, választják a Jót, vonzódnak a Széphez és engedik magukat vinni a szeretet hullámai által, céljukhoz, Krisztushoz közelednek. Ezt az élő vizek örökké csobogó forrását eltömheti ugyan az egyének és a társadalom önzése és elzárkózása. Ezért megfelelhetnek az igazságnak azok a lesújtó leírások, amelyekkel, például, a páli levelek az emberi társadalom állapotát illetik. Bár mindig figyelembe kell venni, hogy ezek a leírások szándékosan elvonatkoztatnak azoktól a hatásoktól, amelyeket a krisztusi kegyelem a múlt korokban és az egyház látható határain kívül is gyakorol. Ezeket a hatásokat Pál sem tagadja, hiszen elismeri Ábrahám megigazulását, de Krisztus ingyenes kegyelmének nagyságát kiemelendő, polemikus éllel elvonatkoztat ezektől.

Mi azonban ne vonatkoztassunk el ezektől, hanem örüljünk minden pislogó lángocskának, amelyet a Szentlélek gyújt az emberek szívében. Örüljünk a „külső prófétáknak”, akik nem tartoznak ugyan közösségeinkhez, de az Isten üzenetét közvetítik. Főképpen pedig: közelítsünk minden emberhez a legnagyobb tisztelettel és csodálattal, kerüljünk minden ítélkezést, és fedezzük fel a pislákoló mécsesben is a nagy, örök, végső fényesség ígéretét.

Zárszó

A fent mondottak alapján talán sikerült kissé fényt deríteni a II. vatikáni zsinat szövegében szereplő „valamiképpen” szó értelmére. Isten az egész teremtett világot dinamikusan az Isten Örök Fiának megtestesülésére irányítja. Minden emberben létezik, természetfeletti létmeghatározásként, az erre a célra törő entelecheia. A világ Isten által akart végső állapota pedig az, hogy minden ember, mint „fiak a Fiúban”, a Szentlélektől ihletve hittel, hálával, szeretettel és örömmel azt kiáltsa, hogy Abba, Atyánk! (Vö. GS 22)