RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ

„ÉRETTÜNK SZEGÉNNYÉ LETT. . .”

Gondolatok a pápa újévi üzenetéről

XVI. Benedek újévi békeüzenete a béke építésének egy szempontjáról eszmélődik: a szegénység elleni küzdelemről. A szentatya megemlíti globalizálódó világunk néhány egymással összefüggő égető problémáját: egyre nő a szegények és a gazdagok közötti szakadék világviszonylatban, főleg az ún. harmadik világ országaiban, de Európában, így Magyarországon is.

Ezzel kapcsolatos a pénzügyi világválság, amely a liberális kapitalizmus igazságtalan rendszerének összeomlása is. Az élelmiszerválság, rosszul tápláltság, ill. éhínség, járványos betegségek stb., mind-mind a föld javainak igazságtalan elosztásából erednek. Vagyis a közjó keresése és a szolidaritás helyett az önző kizsákmányolás és a pénzimádat igazgatja a világgazdaságot. Ez pedig azt jelenti, hogy erkölcsi, lelki válság rejlik a gazdasági krízis mélyén.

Ha van is haladás a világszolidaritás kialakulásában, a nemzetközi és nemzeti segélyszervek működésében, a karitászok tevékenységében, még nagyon sok a teendő a szegénység elleni küzdelemben, amire a pápai üzenet figyelmeztet. Itt most nem is az egyház egy évszázados szociális tanítását – az elméleti-etikai kérdéseket – akarjuk felidézni, hanem a gyakorlati testvéri szeretet példáit idézni. XVI. Benedek első enciklikája második részében hangsúlyozta az egyház több évszázados karitatív tevékenységét, az egyházi intézmények, szerzetesrendek ilyen irányú működését. Idézem a pápát:

„A szeretetre – a karitászra – mindig szükség lesz, még a legigazságosabb társadalomban is. Nincs olyan igazságos államrend, mely fölöslegessé tehetné a szeretet szolgálatát. (. . .) Vigasztalásra és segítségre szoruló szenvedés mindig lesz. Magányosság mindig lesz. Olyan anyagi szükséghelyzetek is mindig adódnak, melyekben a megélt felebaráti szeretet segítségére van szükség.”

Az ember nem csak kenyérrel él. Aki ezt a bibliai igazságot tagadja, az materialista, az az egydimenziós emberképet vallja. Nem igaz az a marxista elmélet az elnyomorodásról, amely szerint a jogtalan rendszer szolgálatában áll az, aki az igazságtalan uralom helyzetében karitatív módon akar segíteni. XVI. Benedek itt hangsúlyozza: „Valójában ez az embertelenség filozófiája. A mai élő embert ugyanis feláldozza a jövő Molochjának, egy olyan jövőnek, amelynek megvalósítása legalábbis kétséges marad. (. . .) Egy jobb világhoz csak akkor járulunk hozzá, ha mi magunk most tesszük a jót minden erőnkkel s az adott lehetőség szerint.” Hozzátehetjük: az utolsó ítéleten az igazságos bíró aszerint állít bennünket jobbjára vagy baljára, hogy mit tettünk egynek a legkisebbek közül.

Megértették ezt az egyház történelme során azok a szentek és boldogok (a sok névtelen is), akik a testvéri szeretetet hősies fokon gyakorolták: Páli Szent Vince, Boldog Frédéric Ozanam, Kalkuttai Boldog Teréz anya, Abbé Pierre és a nemrég százéves korában elhunyt Emmanuelle nővér. Ez utóbbi – a Betlehemben született Jézus példájára, aki „szegény lett érettünk, hogy minket szegénységével gazdagítson” – Kairó nyomornegyedeiben élte meg a sorsközösséget a legszegényebbekkel. Élete vége felé így elmélkedett az első boldogságról: „Boldogok a lélekben szegények. . . A szegénység lelkületével belépünk Isten Országába. Amikor túlságosan ragaszkodunk az anyagi javakhoz, akkor távol vagyunk az örök királyságtól. Tudni kell igazi helyükre tenni a földi javakat. (. . .) Találkoztam sok gazdag szegénnyel. A bádogvárosban szegények ezrei voltak gazdagok. Csodálatos volt. Semmihez se kötődtek. Amikor az embernek nincs semmije, nincs alkalma kötődésre. Nem volt ott se víz, se villany. Az emberek öreg, lukas kannákból összetákolt kunyhókban laktak, ahol összezsúfolódott az egész család: szülők, gyerekek, nagyszülők. Nem volt semmijük, csak nagy szeretetük. Életem legszebb éveit a bádogvárosban töltöttem.

Egy bádogvárosban, ahol senkinek sincs semmije, az emberek hajlamosak arra, hogy segítsék egymást. Ez ad az életnek akkora könnyedséget! Soha nem nevettem annyit, mint a bádogvárosban.” Emmanuelle nővér hosszú élete az áldozatos, szolgáló szeretetben telt el, ezért találta meg már itt a földön a boldogságot.

Emlékeztetek arra, hogy az október 20-án elhunyt Emmanuelle nővért a Var megyei Callianban, a Notre-Dame de Sion közösségében temették el 2008. október 22-én, de Párizsban aznap a Notre-Dame-bazilikában és annak terén nemzeti tiszteletadásban részesült: N. Sarkozy köztársasági elnök és számos politikai személyiség jelenlétében. André Vingt-Trois bíboros, Párizs érseke méltatta a szerzetesnő rendkívüli életét és működését. A nővér önátadó, szegényeket szolgáló szeretetét állította példaképül hallgatói elé, utalva Szent Pál szeretethimnuszára: „Ne feledjük, hogy még a nagylelkűség is semmi, ha nem a szeretet lelkesíti.”  (Sz. F.)

XVI. Benedek pápa

KRISZTUS AZ A CSILLAG, AMELY LEGYŐZI
A VÁLSÁG ÉS AZ ERŐSZAK ÁRNYAIT A VILÁGON

A pápa homíliája Vízkereszt ünnepén

XVI. Benedek epifánia – Urunk megjelenésének az – ünnepén délelőtt szentmisét mutatott be a Szent Péter-bazilikában. Homíliája elején emlékeztetett az ünnep többszörös jelentésére: a latin hagyomány szerint a napkeleti bölcsek meglátogatták a gyermek Jézust Betlehemben, tehát úgy értelmezték az eseményt, hogy a pogány népeknek megnyilvánult Izrael Messiása. A keleti hagyomány viszont Jézusnak a Jordánban történt megkeresztelkedését helyezi előtérbe: a mennyei Atya egyszülött Fia megjelent a Szentlélektől felszentelve. Harmadik jelentés: János evangéliuma a kánai menyegzőn történt csodával illusztrálja Jézus isteni dicsőségének „megjelenését”. Mi, az Újszövetség papjai – fűzte hozzá a szentatya – naponta tanúi vagyunk a csodának az Eucharisztiában: az egyház az Úr valamennyi misztériumát ünnepli ebben a szentségben, amelyben kinyilvánítja és egyben elrejti dicsőségét. „Adoro te devote, latens deitas” (Rejtőző Istenség, hittel imádlak.).

A pápa ezután emlékeztetett arra, hogy a 2009-es év, amely negyedik centenáriuma Galileo Galilei első távcsöves megfigyeléseinek, különleges módon a csillagászatnak lesz szentelve. Erre különös figyelmet kell fordítanunk, minthogy a napkeleti bölcsek elbeszélésében olyan fontos szerepe van a csillag jelképének. Minden valószínűség szerint e bölcsek csillagászok voltak. Palesztinától keletre, talán Mezopotámiában látták, hogy megjelent egy csillag, és ezt az égi jelenséget úgy értelmezték, hogy egy király, a Számok könyve szerint a zsidók királyának születését jelezte. Az egyházatyák Máté evangéliumának elbeszélésében egy bizonyos kozmológiai „forradalmat” láttak, amelyet Isten Fiának a világba lépése okozott. A pápa itt idézett Aranyszájú Szent Jánostól és Nazianzi Szent Gergelytől egy-egy szakaszt, amelyeknek jelképes és teológiai értelme világos: Jézus születése hatással van a kozmoszra. Míg a pogányok istenítették a kozmosz elemeit és erőit, addig a keresztény hit, a bibliai kinyilatkoztatás csúcsán az egyetlen Istent, a mindenség Teremtőjét és Urát szemléli.

Mert az isteni szeretet, amely Krisztusban megtestesült, a teremtés alapvető és egyetemes törvénye. Ezt nem költői, hanem valóságos értelemben kell venni. Egyébként így értette Dante is, amikor így zárja a Paradicsomot és az egész Isteni színjátékot: Isten, „a szeretet, aki mozgat napot és minden csillagot”. Ez azt jelenti, hogy a csillagokat, a növényeket, az egész mindenséget nem a vak erő kormányozza, nem egyedül az anyag erőinek engedelmeskednek. A pápa itt utalt a reményről szóló enciklikájára (Spe salvi, 5). Hitünk szerint nem a kozmikus elemeket istenítjük, hanem ellenkezőleg, mindenben és mindenekfelett egy személyes akaratot látunk, Isten Lelkét, aki Krisztusban mint Szeretet nyilatkozott meg. Isten teremtő szabadsága kormányoz mindent, nem mint valami hideg és névtelen motor, hanem mint Atya, Jegyes, Barát, Testvér, Logosz, Ige-Értelem, aki egyesült halandó testünkkel egyszer s mindenkorra, teljesen osztozott állapotunkban, kinyilatkoztatta kegyelme hatalmát. A kereszténységben tehát különleges kozmológiai felfogás van, amely a középkori filozófiában és teológiában nagyszerű kifejezést talált. Ennek napjainkban is vannak új érdekes jelei, hála több tudós hitének és szenvedélyének, akik Galilei nyomdokain haladva, nem mondanak le sem az észről, sem a hitről, hanem mindkettőt mélyen egyesítik, és azok kölcsönösen megtermékenyítik egymást.

A keresztény gondolkodás a kozmoszt egy könyvhöz hasonlítja, ezt tette maga Galilei is, mivel úgy szemlélte, mint egy Szerzőnek a művét, amely a teremtés szimfóniája által fejezi ki magát. E szimfónián belül található egy bizonyos pontig az, amit a zenében „szólónak” neveznek, amelyben a témát egyetlen hangszerre vagy hangra írják, és olyan fontos, hogy az egész zenemű jelentése ettől függ. Ez a szóló Jézus, akinek megfelel egy királyi jel, egy új csillag megjelenése az égbolton. Jézust az antik keresztény szerzők új napnak is nevezték. A mai asztrofizikai ismereteink alapján mi még központibb csillaghoz hasonítanánk: nemcsak naprendszerünk, hanem az egész univerzum központja. Isten titokzatos terve szerint ez a Jézus a világra jött, asszonytól született (Gal 4,4). Az Emberfia összefoglalja magában a földet és az eget, a teremtményt és a Teremtőt, a testet és a Lelket. Ő a kozmosz és a történelem középpontja, mivel Benne egyesül, anélkül hogy összekeverednének, a Teremtő és műve.

A földi Jézusban van a teremtés és a történelem csúcsa, de a feltámadt Krisztus még továbbmegy: átmenete a halálon keresztül az örök életbe elővételezi mindenek „összefoglalását” Krisztusban (Ef 1,10). Az Apostol írja a Kolosszei levélben (1,16): „Minden általa és érte teremtetett.” Ő az elsőszülött a halottak közül, hogy Övé legyen az elsőség mindenben (1,18). Maga Jézus mondja feltámadása után tanítványainak: „Nekem adatott minden hatalom az égben és a földön” (Mt 28,18). Ez a tudat kíséri-támogatja az egyházat, Krisztus testét a történelem útjain. Ezért a Krisztusban hívők reménysége nem fogyatkozik meg ma sem, a nagy társadalmi és gazdasági válsággal szemben, amely az emberiséget gyötri, a gyűlölettel és a pusztító erőszakkal szemben, amelyek folyton vérrel áztatják a világ sok régióját, az önzéssel és az ember önistenítésével szemben, amely az életre és az ember méltóságára, a családra és a teremtés harmóniájára vonatkozó isteni terv felforgatásához vezet.

A Szentatya itt az Efezusi levélre hivatkozva (1,22–23) még arról elmélkedett, hogy Krisztus egyetemes uralmát különösképpen gyakorolja az egyház felett: „mindent a lába alá vetett, és az egyház fejévé tette őt. Ez az ő teste és teljessége, aki mindent mindenben betölt.” Epifánia az Úr megnyilatkozása, mert a test elválaszthatatlan a Főtől. Az egyház megvilágosított, megkeresztelt Isten dicsőségében, vagyis szeretetében, szépségében, uralmában. Az egyház tudja, hogy saját embersége, korlátaival és nyomorúságaival, csak jobban kiemeli a Szentlélek művét. Egyedül az Úrban dicsekedhet: csak eszköze Krisztusnak, aki a népek világossága.

Homíliája befejező szakaszában XVI. Benedek a Szent Pál-évre utalva az Apostol példáját állította minden hívő elé: Pál egész élete arról tanúskodik, hogy elvitte Krisztus fényét a népeknek, „csillag” volt a nemzeteknek. Példája legyen ösztönzés az egyháznak, hogy felfedezze: természete lényegéhez tartozik, hogy misszionárius, és hogy megújítsa elkötelezettségét az evangélium hirdetésében. Imádkozzunk azért, hogy az egyház pásztorai hűségesen hirdessék, közvetítsék Isten Szavát, amellyel a legutóbbi püspöki szinódus foglalkozott, és hogy a hívek, a keresztség és a bérmálás erejében Krisztus világosságát sugározzák a világnak életük tanúságtételével. Szűz Mária, az evangelizálás csillaga és Szent Pál, a népek apostola járjon közben értünk.

(VR–SzF)

ÖTVEN ÉVE JELENTETTE BE
A ZSINATOT XXIII. JÁNOS PÁPA

Ötven évvel ezelőtt, 1959. január 25-én a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában jelentette be XXIII. János pápa, hogy ökumenikus zsinatot hív egybe. E bejelentés meglepetést keltett egyházi körökben is. Kezdetben az azóta boldoggá avatott János pápa maga sem határozta meg pontosan szándékát. A készülődések során különféle vélemények láttak napvilágot. Egyesek csalódásukat fejezték ki a zsinati előkészületek miatt. De amikor a pápa 1962. október 11-én megnyitotta a 21. egyetemes zsinatot, a hangulat kezdett megváltozni. János pápa új idők felvirradásáról beszélt. Alapgondolata, az azóta népszerűvé vált aggiornamento, korszerűsödés terve tetszett azoknak az egyháziaknak, teológusoknak, püspököknek, lelkipásztoroknak, akik XII. Pius pápasága alatt már várták a tavaszi megújulást, a katolikus egyház figyelését az idők jeleire, hogy a modern világ kihívásaira válaszoljon, széles körű párbeszédet folytasson keresztényekkel, a világvallásokkal és a nem hívőkkel is. János pápa az első ülésszak után meghalt, utóda, VI. Pál folytatta a második ülésszaktól a zsinatot. Igazában ővele következett be a döntő fordulat: neves haladó teológusok és főpapok áttörése következett a zsinati dokumentumok vitáiban. Az említett széles körű dialógushoz VI. Pál első, Ecclesiam suam kezdetű enciklikája adta meg az indítást és az irányelveket. A megújított egyháztan, a Lumen gentium, a Dei verbum és a Gaudium et spes kezdetű konstitúciók és egyéb dokumentumok rögzítették az egyházi aggiornamento főbb irányvonalait.

Az elmúlt évtizedekben a pápák, teológusok, egy-egy ország főpásztorai felmérték a zsinat nehéz recepcióját, a zsinat utáni válságot, a haladók és konzervatívok vitáit, a még napjainkban is tartó eltérő értelmezéseket. Senki nem vonhatja kétségbe a II. vatikáni zsinat korszakalkotó jelentőségét. Az a tény, hogy egyes dokumentumok a két zsinati irány nézeteinek kompromisszumaiból születtek, lehetővé tesz haladóbb vagy konzervatívabb értelmezéseket. De VI. Pál, II. János Pál a zsinat teljes megvalósítását sürgették a vatikáni titkárságok (ma már tanácsok) a püspöki szinódusok, enciklikáik és megnyilatkozásaik révén. Ezt teszi XVI. Benedek is, aki tudvalevőleg a zsinati teológusok haladó szárnyához tartozott, és hosszú ideig II. János Pál mellett dolgozott. A II. vatikáni zsinat nem túlhaladott, mondhatjuk azoknak, akik már III. vatikáni zsinatról álmodoznak. De nem is lehetséges a „restauráció”, a visszalépés a Tridentinum felé, ahogy egyes csoportok ezt megkísérlik. Kétségtelen, hogy még sok a tennivaló az egyház minden szintjén, hogy zsinat eszménye, a szegény és szolgáló egyház valósággá váljon. De hisszük, hogy a feltámadott Krisztus Lelke élteti az Egyházat, amely ezért szent is, de mivel bűnös tagokból áll, állandó megtérésre és megújulásra van szüksége, ahogy Lumen gentiumban (8. pont) olvassuk.

Befejezésül a nagy zsinati teológust, a domonkos Yves Congart idézem: „Az egyház sorsa – nézetem szerint – egyre inkább a belső élethez, sőt a természetfeletti keresztény élethez kapcsolódik. Azt gondolom, hogy manapság csak azok a keresztények állják a sarat, akiknek van belső, lelki életük. A »tridentinizmusban« . . . volt egy bizonyos védőburok, merev keret, amelybe a katolikusok beléptek és abban megmaradtak. Mi viszont szekularizált világban élünk (különösen is a média hatására), ezért, azt hiszem, hogy lehetetlen keresztény életet élni egy bizonyos belső élet nélkül.”

(Sz.F.)

BARACK OBAMA BEIKTATÁSI BESZÉDE
ÉS SAJTÓVISSZHANGJA

Minden bizonnyal igaza van a világsajtónak, ha világtörténeti eseménynek tartja Barack Obama 2009. január 20-án történt beiktatását. Az Egyesült Államok 44. elnöke, az első színes bőrű, remélhetőleg új korszakot hoz Amerikának, amely reménykedve várta a Bush-éra végét. Ezt az új elnök is hangoztatta beiktatásakor mondott beszédében, amelyet cikkünk végén röviden ismertetünk.

„Obama elnök segítse elő a nemzetek közötti egyetértést és békét” a pápa táviratában megfogalmazott jókívánságai Barack Obamának:

XVI. Benedek pápa táviratban üdvözölte Barack Obama amerikai elnököt beiktatása alkalmából. A szentatya jókívánságait küldte az Egyesült Államok 44. elnökének, és biztosította őt imáiról. A pápa azért fohászkodik, hogy a mindenható Isten adjon tévedhetetlen bölcsességet és erőt az elnöknek nagy felelőssége gyakorlásához. Vezetésével az amerikai nép továbbra is találja meg vallási és politikai örökségében azokat a spirituális és etikai alapelveket, amelyek szükségesek egy valóban igazságos és szabad társadalom építéséhez, amelyet az emberi méltóság, az egyenlőség és minden ember jogainak tiszteletben tartása jellemez, különös tekintettel a szegényekre, a társadalom peremén élőkre és azokra, akiknek nincs szavuk.

„Napjainkban, amikor világszerte olyan sok testvérünk vágyakozik arra, hogy megszabaduljon a szegénység, az éhség és az erőszak csapásától, a pápa azért imádkozik, hogy Obama elnök szilárdan erősítse meg elhatározását, és mozdítsa elő a nemzetek közötti egyetértést, együttműködést és békét, hogy mindnyájan részt vehessenek az élet lakomáján, amelyet Isten az egész emberi család számára rendezett (Iz 25,6–7).” XVI. Benedek üdvözlő táviratát végül fohásszal zárta: „Az Úr áldja meg örömmel és békével Obama elnök személyét, családját és az egész amerikai népet.”

Az Egyesült Államok püspökeinek levele Obama elnökhöz az élet védelme, a béke megteremtésének előmozdítása és a gazdasági válság által sújtott családok támogatása érdekében

Az amerikai püspökök támogatásukról és együttműködésükről biztosították az új elnököt, Barack Obamát annak elérése érdekében, hogy a most változásokon keresztülmenő Egyesült Államok közös erővel álljon majd az emberi élet, a gyöngék és rászorultak, valamint a világ békéjének megteremtése mellé. Mindezt levél formájában juttatták el Obama elnöknek, amelyet Francis George bíboros, chicagói érsek, az Amerikai Püspöki Konferencia elnöke hitelesített aláírásával. A főpásztorok levelükben megfogalmazták mindazokat a főbb feladatokat és kihívásokat, amelyek megoldásra várnak, s amelyekkel szembe kell néznie Obama elnöknek hivatalba lépése után. (A püspöki konferencia levele hivatkozik arra, hogy ajánlásaik részletes leírása megtalálható a „Lelkiismeret-formálás a hűséges állampolgárságért” című 2008-as kiadványukban.)

Az amerikai püspökök remélik, hogy az új kormány körültekintően és határozott formában lesz majd képes eljárni és megvédeni elsősorban a rászorultakat és a nehéz helyzetben lévőket. A főpásztorok felelősségteljesebb munkát kértek a gazdasági szektorban dolgozóktól.

Kérésüket fejezték ki annak a célnak az érdekében, amely egy harcoktól mentes szabad és vallásüldözésektől mentes Irak megteremtésére irányul, valamint előmozdítja és elhozza a Szentföld és a térség békéjét. Végül kérik az új elnököt, hogy munkájában tartsa mindig fontosnak a család és az élet védelmét, így az abortuszok számának csökkentését, a fogyatékkal élők és betegek védelmét.

Obama elnök beiktató beszédében nem érintette az abortuszproblémát, amelyet az amerikai püspökök oly határozottan figyelmébe ajánlottak. Sajnos, az új elnök elnöksége harmadik napján visszavonta azt a rendelkezést, amely eddig tiltotta a művi tcrhesség-megszakítást végző vagy népszerűsítő külföldi intézmények amerikai pénzügyi támogatását. Rino Fischiella érsek, az életvédő Pápai Akadémia elnöke élesen bírálta az elnöki döntést: „Egy olyan határozat aláírása, amely kaput nyit a művi terhesség-megszakítás s így az emberi élet pusztítása előtt, olyan ember arroganciája, aki azt hiszi, nála az igazság, . . . aki, mivel hatalma van, élet és halál urának képzeli magát.”

Barack Obama beiktatási beszédét meglehetősen borúlátón kezdte: „Nemzetünk háborúban áll, gazdáságunk meggyengült kevesek mohósága miatt. Vannak, akik lakásukat, mások állásukat veszítik el. Energiafelhasználásunk ellenségeinket erősíti” – kezdte beszédét. De hamarosan derűlátóként szólt, nagyszabású programot hirdetve.

Tudatában van a kihívásoknak, a világ és országa válságának (ezt több ízben hangsúlyozta), mégis reménységgel és lendületes erővel fog hozzá a kihívások leküzdésének. „Ez a felelősség új korszaka, mindannyiunknak dolga van. Itt az ideje, hogy leporoljuk magunkat, és megkezdjük Amerika újjáalakítását.” Amerika nem adja fel a jogállamiságot a haszonelvűség érdekében, tiszteletben tartja az emberi jogokat. Amerika minden olyan nemzet, minden férfi, nő és gyermek barátja, amelyek (akik) a béke és a méltóság elérésére törekszenek. Obama közölte, hogy Amerika felelősségteljes módon megkezdi a kivonulást Irakból, és megvalósítja a békét Afganisztánban; fáradhatatlanul küzd majd a nukleáris fenyegetés csökkentéséért és a terrorizmus ellen. Programjában szerepelnek: új munkahelyek teremtése, utak építése, kutatások új energiaforrásokért, megújítják az oktatást és az egészségügyet. Megállapította, hogy a piac felügyelet nélkül kontrollálhatatlanná válik, és egy rendszer nem virágozhat, ha csak a tehetőseket támogatja. Esélyeket kell adni azoknak, akik a jobb úton járnak a közjó érdekében. Azok, akik a korrupció és a csalás révén a hatalomhoz ragaszkodnak, a történelem rossz oldalán vannak.

„Az előttünk levő kihívások talán újak. Az eszközök, amelyekkel szembenézünk velük, talán újak. De az értékek, amelyektől sikerünk függ, régiek: munka, becsületesség, bátorság, a szabályok tisztelete, a tolerancia és kíváncsiság, lojalitás, hazafiasság. Ezek igazak. Ezek voltak a történelem során a fejlődésünk nyugodt erői. Vissza kell térnünk ezekhez az igazságokhoz. Ezek a felelősség új korszakát, felismerését követelik meg minden egyes amerikaitól, amivel országunknak és a világnak tartozunk. Ez az ára és ígérete állampolgárságunknak. Ez reményünk forrása: tudjuk, hogy Isten arra hív bennünket, hogy bizonytalan sorsunk kovácsai legyünk.”

MINDSZENTY BÍBOROS EMLÉKEZETE
LETARTÓZTATÁSÁNAK 60. ÉVFORDULÓJÁN

(Vertse Márta és Szabó Ferenc összeállítása)

Hatvan évvel ezelőtt, 1948. december 26-án, Szent István első vértanú ünnepén tartóztatták le Esztergomban Mindszenty József bíborost.

Az egyház szabadságáért és jogaiért bátran kiálló főpap letartóztatása, majd koncepciós pere, bebörtönzése az egész világon döbbenetet, felháborodást és tiltakozást váltott ki.

1) Itt XII. Pius pápa 1949. január 2-i levelét idézzük, amelyet a magyar püspöki karhoz intézett. (Mindszenty Okmánytár, III, 297–298.)

„Szeretett fiunknak, Mindszenty József bíboros, esztergomi érseknek vakmerő elfogatása és érseki székéből való eltávolítása mély fájdalommal sújtott le Bennünket, mert ennek az érdemekben annyira gazdag egyházfőnek személyével kapcsolatban a vallás iránti köteles tiszteletnek és magának az emberi méltóságnak súlyos megsértését látjuk.

Ezért a lelkiismeret és a kötelesség arra kényszerítenek Bennünket, hogy nyilvánosan kifejezést adjunk fájdalmunknak és sajnálkozásunknak egyrészt azért, amit az Egyház jogai ellen elkövettek, valamint a legmélyebb szomorúságnak és méltatlankodásnak, amelyet nemcsak a magyar katolikusok, hanem az egész világ katolikusai éreznek, és hogy ünnepélyesen tiltakozzunk az egész Egyházat ért súlyos igazságtalanság ellen.

Jól ismerjük ennek a kitűnő főpásztornak érdemeit, ismeretes előttünk tiszta és rendíthetetlen hite; ismerjük a keresztény tanítás oltalmazásában és a vallás szent jogainak védelmében tanúsított apostoli bátorságát. Nem vádra és becstelenségre ad okot, hanem ellenkezőleg: dicséretre, hiszen főpásztori hivatala éber gyakorlásának kell tulajdonítani azt, hogy kötelességének érezte bátor és rettenthetetlen szívvel ellenállni, amikor látta, hogy az Egyház szabadságát mindig jobban korlátozzák és sokféleképpen szűkítik, és mindenekfelett, amikor látta, hogy miként vetnek gátat a hívek nagy kárára az egyházi tanításnak és szolgálatnak, amelynek nemcsak a templomokban van helye, hanem azokon kívül is, a hit nyilvános megnyilatkozásai alkalmával, az alsó- és felsőfokú iskolákban, a sajtóban, a búcsújáró helyekre irányuló zarándoklatok alkalmával és a katolikus egyesületek keretében.”

* * *

2) A letartóztatás 50. évfordulóján, 1998. december 26-án este, Franz König bíboros, bécsi érsek, a budapesti Szent István-bazilikában bemutatott szentmisén homíliát mondott, és felidézte a vértanú bíboros elítélését, kirakatperét, szenvedéseit és másfél évtizedes „számkivetését” az USA követségén. E homíliának törzsrészét közöljük.

„Örömmel és hálával mutatom be a mai napon az ünnepi Áldozatot Budapesten a Szent István-bazilikában, az első vértanú, Szent István napján, gondolván I. István királyra, Magyarország védő- és nemzeti szentjére itt, ahol az első magyar király drága kinccsel felérő ereklyéjét őrzik, és ahol számos magyar bíboros ünnepi szentmisét mutatott be. A magyar prímás és a magyarországi Mindszenty Alapítvány hívtak meg erre a napra. Számos püspök, jeles vendég és hívősereg jelenlétében örömmel teszek leget ennek a meghívásnak. Ezáltal szeretném a nagyrabecsülés és a köszönet koszorúját elhelyezni Mindszenty József bíboros koporsójára, aki magyar szülőföldjének kiváló fia volt. 50 évvel ezelőtt, 1948. december 26-án, pontosan ezekben az órákban, Szent István vértanú napján tartóztatták le és egy kirakatperben hazaárulás, kémkedés és a nemzeti biztonság veszélyes embereként életfogytiglani fegyházra ítélték. Ebből az alkalomból, 50 évvel később, átnyújtom egyházam és szülőhazám, Ausztria elismerő üdvözletét.

Pár nappal a letartóztatás előtt – mivel a Bíboros jól tudta mi fog bekövetkezni – egy üzenetet küldött püspöktársainak és rajtuk keresztül minden magyar hívőnek, amely szó szerint így hangzik: »Nem vettem részt semmiféle összeesküvésben. Nem mondok le érseki tisztemről. Semmit sem írok alá. Ha mégis megtenném, az csak az emberi test gyengeségének következménye, és azt eleve semmisnek nyilvánítom.«

Amennyiben a kirakatpert követni tudjuk, a magyar bíborost és prímást – akinek elődei a magyar királyokat koronázták meg – a per lefolyása alatt mélységesen megsértették, az emberi jogoktól, amelyekre napjainkban világszerte hivatkoznak, teljesen megfosztották. Ezeket a jogokat azért vették el tőle, mert a vallást, a katolikus Egyházat a bíborossal együtt meg akarták semmisíteni. Azonban az ősrégi közmondás itt is érvényes: »Sanguis martyrum semen christianorum.« A vértanúk vére a kereszténység magva.

A 15 esztendeig tartó számkivetésben, az Egyesült Államok Követségén többször meglátogattam őt. Erre XXIII. János pápa bátorított fel. Felejthetetlen marad számomra az első találkozás a Követség épületének harmadik emeleti szobájában. Első kérdése, amit latin nyelven intézett hozzám, így szólt: »Quid desiderat Summus Pontifex a me?« Mit kér a Szentatya tőlem? – Ez a találkozás Mindszenty bíborossal – az én aggodalmam iránta és az Ő töretlen reménysége – számomra óriási jelentőséggel bírt. Megértettem, hogy a követségen élő magányos férfinak milyen hatalmas jelentősége van az Egyház és az egész világ számára. Az is világos volt előttem, hogy Bécs érsekének is egyértelmű a feladata, mert számára a legkézenfekvőbb volt, hogy a vasfüggöny mögött élő püspökkel az Egyház kapcsolata ne szűnjön meg. Anélkül hogy ezt rögtön megértettem volna, rádöbbentem, hogy ez a kapcsolat a keleten lévő hallgatás Egyházának milyen nagy erőt ad. Ez a feladat számomra a kimeríthetetlen lehetőségek forrása lett és lehetővé tette, hogy Egyházamat egyre jobban megismerjem és szeressem.

A fogoly prímással a beszélgetés folyamán a következő vonásokat véstem emlékezetembe:

Először: Az Egyházért folytatott harcában nem volt semmi megalkuvás.

Többször tudomásomra adta, hogy a magyar Egyházért bármikor kész a vértanúhalálra.

Másodszor: Magyar hazáját mindenekfelett szerette, és semmi áron nem akarta elhagyni, annak ellenére sem, hogy a kommunista kormány Nyugat felé arany hidat akart számára megnyitni.

Harmadszor: A római pápa, mint Péter utóda, számára mindig egyértelmű tekintély volt, még akkor is, ha véleménye nem egyezett meg mindig az övével. Sokat szenvedett, amikor VI. Pál Rómába hívatta abban a reményben, hogy az Egyház számára könnyebb lesz egy »modus vivendi« kiharcolása az uralkodó kommunista kormánytól. Csak rövid ideig maradt Rómában, onnan Bécsbe jött, és az ottani magyar szemináriumban, a Pázmáneumban lakott egészen haláláig.

Miután az 1949-es ítéletet a magyar állam 1990-ben semmisnek nyilvánította, a magyar püspöki kar ajánlásával a róla elnevezett Alapítvány bevezette boldoggá avatását. Az erre vonatkozó akták Rómában döntésre várnak.

Az elmúlt esztendőkben Mindszenty egyéniségének újraértékelése megtörtént. Az 1989–90-ben kialakult változás után, megalkuvás nélküli magatartása új fénybe került. Régebben ugyanis személyében látták az egyedüli akadályt, hogy a rendszerrel nem lehet kiegyezni.”

* * *

3) Mindszenty-ünnepség, Esztergom, 1990. február 8.

1989-ben Közép- és Kelet-Európában megbukott a kommunizmus. Ekkor nagy és ígéretes társadalmi átalakulás történt Magyarországon is. 1990. január 24-én a magyar országgyűlés elfogadta a lelkismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvényt, amelyben az állam lemond az egyház életébe való minden beleszólásról. Február 8-án ünnepélyes rekviemet mondtak Mindszenty József bíborosért az esztergomi bazilikában, és a prímási palota előtti teret róla nevezték el. Február 9-én a Parlamentben az ünnepségeken jelen levő Casaroli bíboros államtitkár és Németh Miklós miniszterelnök aláírták a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételéről szóló dokumentumot.

A Mindszenty-ünnepségeken Casaroli bíboros képviselte II. János Pál pápát, aki az itt közölt levelet küldte Paskai László bíboros esztergomi érseknek.

II. János Pál pápa levele Mindszenty bíborosról

„Mélységes megelégedéssel vettem tudomást arról, hogy a közeljövőben megemlékezést tartanak az elhunyt Mindszenty József bíborosról, aki oly nagy dicsőséget szerzett Esztergom történelmi prímási székének.

Agostino Casaroli bíboros államtitkár részvétele a szertartáson annak a jele, hogy lélekben jelen kívánok lenni az érsekség hívei között, akik összegyűltek, hogy felejthetetlen Főpásztorukról megemlékezzenek. E levéllel óhajtom kifejezésre juttatni személyes csatlakozásomat a megemlékezéshez.

Mindszenty bíboros egyházhűségének nagyszerű tanúságtételét sok szenvedés szőtte át. Először mint veszprémi püspök, majd mint esztergomi érsek végezte lelkipásztori működését hazátok történelmének tragikus korszakában. Joggal állapította meg igen tisztelt elődöm, VI. Pál pápa, amikor megemlékezett Mindszenty bíborosról halála után egy nappal, 1975. május 7-én, hogy a Gondviselés őt tette »nemes hazájában az egyház ezeréves történelme legnehezebb és legösszetettebb korszakának főszereplőjévé«. . . Még ma is élénken él bennünk annak a megalázó pernek a fájdalmas emléke, amelyek Mindszenty bíborost alávetették.

Esztergom rendíthetetlen bíboros érseke magasztos erények példáját adta a katolikus világnak. Egy nagy lelkipásztor méltóságával hordozta a fejére helyezett töviskoronát, egy olyan magasztos egyházi személy emlékét hagyva ránk, aki hosszú éveken keresztül tudott imádkozni és szenvedni népéért. Amikor szeretett magyar hazáját elhagyta, ezzel a lelkülettel írta VI. Pál pápának: »Szentséges lábaid elé alázattal teszem le ezt az áldozatot abban a meggyőződésben, hogy az ember legnagyobb szenvedése is, melynek ki lehet téve, kicsivé válik, amikor Isten szolgálatáról és az egyház javáról van szó. . .«

Ma tiszteletemet kívánom kifejezni a magyar egyház e nagy papjának, püspökének és prímásának alakja előtt, annak az egyháznak a nevében, mely iránt a hűségnek olyan ragyogó bizonyítékát adta.

Ezekkel az érzésekkel adom apostoli áldásomat Önre, Tisztelendő Testvérem, segédpüspökeire és papjaira, a szeretett esztergomi érsekség szerzeteseire és híveire, valamint az ünnepélyes megemlékezési szertartás valamennyi résztvevőjére.

Vatikán, 1990. február 6.

                 II. János Pál pápa”

* * *

4) Mészáros István, Mindszenty-kutató nyomán így vázolhatjuk a vértanú bíboros portréját:

Mindszenty mint Krisztus hű követője, igaz apostola, mint hivatását lelkiismeretesen, önfeláldozóan betöltő főpásztor 1944 és 48 között hősies bátorsággal védte, egyrészt a rábízott több milliós magyar katolikus egyház tagjainak teljes tartalmú, a 20. századi keresztény országokban elfogadott, megvalósított és gyakorolt vallásszabadságát, másrészt védelmezte az egész magyarság alapvető emberi szabadságjogait, az emberi méltóságot, harmadrészt pedig a vallásszabadságot, az emberi méltóságot, az emberi szabadságjogokat kegyetlen erővel támadó szocialista-kommunista hazai politikai hatalom ellen. Ezért súlyos szenvedéseket szenvedett 1949 és 1956 között börtönben, kényszerlakhelyen. 1956 és 71 között az amerikai követségen igyekezett tovább folytatni – félrabság szorításai közepette is – főpásztori szolgálatát, mind a magyar katolikus hívőközösség, mind az egész magyarság szabadságának érdekében, a változatlanul támadó, elnyomó, jogfosztó diktatúrával szemben. Ugyanezt tette élete utolsó szakaszában száműzöttként 1971 és 75 között.

Önzetlenül, csakis népéért élt Krisztust szolgálva, mély, őszinte és sallangtalan vallásos lelkiségét széles körben szétsugározva, saját egyéni életét teljesen alárendelve apostoli küldetésének.

Élhetett volna életének bármelyik szakaszában kényelemben, bíborban, bársonyban, szolgálattevők sokaságával körüludvarolva, semmittevésben, a címek és rangok előnyeit élvezve. Mindvégig szegény körülmények között élt: életét teljes egészében Isten ügyének szolgálata töltötte ki, egyedüli célja embertársainak földi és túlvilági üdvösségre segítése volt. Ugyanakkor mindeközben gyarló, botladozó, esendő ember volt, hol beteges, hol ideges, dühös, ingerült, gyanakodó ember volt, közülünk való ember.

Mindszenty tiszteletre méltó, sőt példamutató volt, ahogy a „vox populi” értékeli. Ez a kép azonban nem középkori legenda, hanem a történettudomány mai eszközeivel és módszereivel szakszerűen bizonyítható életrajz.

* * *

Mindszenty József Prohászkáról

Prohászka halálának 20. évfordulóján, 1947. április 13-án nagyszabású ünnepséget tartottak Székesfehérváron Mindszenty József bíboros vezetésével a püspöki kar és mintegy 25 ezer hívő jelenlétében. (A tömeg jó része a Prohászka-templomon kívül rekedt.) Idézzük Mindszenty bíboros hercegprímás beszédének törzsrészét. Találóbban, tömörebben nem jellemezhetnénk Prohászkát, az Isten, az Egyház és a haza emberét.

„Ki is volt ez az Isten szolgája? Fejedelmi termetben, hódító megjelenésben, a természetfelettit hordozó járásban érintetlen, gyermekded, örökifjú lélek.

Termékeny, gazdag tudós, sokoldalú és lenyűgöző szónok. Több ennél: Isten dalnoka, a Szentlélek földre küldött hárfája, ünnepi harang, a nemzet országjáró apostola, lélekgyújtogatója, a jozefinizmus és szabadelvűség poshadt levegőjét a magasból kitisztító villám. A nemzet legmélyebb fájdalmainak megszólaltatója, a biztatás és jövő reményének angyala, akinél szebben, áldásosabban nem szólt magyar ajak.

Ennél is több: az evangéliumi szociális igazságok meghirdetője és cselekvője, megvalósítója.

Nagy szív, hősi áldozat, a közért két végén meggyújtott életgyertya.”

Mindszenty beszéde elején hangsúlyozta: „Nem siratni, nem gyászolni, nem is ünnepelni, még kevésbé tüntetni jöttünk, hanem sebekkel teli népünk Te Deumát érte elzengeni, hitet, reményt és szeretetet meríteni és megerősödni.” Az egyre erősödő kommunista párt – amely csakhamar átvette a hatalmat és Mindszenty bíborost koholt vádakkal elítélte – mégis tüntetésnek vette a megmozdulást. Két héttel Mindszenty és a püspöki kar, valamint a huszonöt ezres hívősereg emlékezése után, a Károlyi-kertben ledöntötték a püspök szobrát. Ez a jelképes tett is kifejezi a „Prohászka-jelenség” tragikus sorsát.

Mi, nyolcvan évvel Prohászka halála után és hatvan évvel Mindszenty bíboros tömegeket megmozgató beszéde után is, valljuk a fehérvári szent életű püspök, „Magyarország apostola és tanítómestere” üzenetének időszerűségét, ahogy azt Mindszenty leszögezte: „Amikor minden szinte futóhomokká indul, rendületlenül ragaszkodjatok az erkölcsi alaphoz, mert csak az ősi kereszténység alapján állhatunk meg a fergetegben.”

Gyóni Eszter

TÁMADÁSOK A KATOLIKUS EGYHÁZ
ELLEN 1950-BEN^*

Az 1950-es egyezmény létrejötte

A több oldalról érkező nyomás hatására a főpapok kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni, hogy mentsék, ami még menthető, hogy segítsenek az elhurcolt szerzeteseken. A katolikus egyház kánonjai szerint a püspöki kar nem volt felhatalmazva arra, hogy egyezményt kössön a Magyar Népköztársaság kormányával. Erre, mivel a magyar katolikus egyház az egyetemes katolikus egyház része volt, csak az Apostoli Szentszék adhatott volna engedélyt. Grősz József, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke június 20-én, a püspöki kar értekezletét követően levélben kérte Darvas József, vallás- és közoktatásügyi minisztert, hogy kezdjék meg az egyeztetést a szerzeteseket ért sérelmek ügyében, valamint azt, hogy amíg a tárgyalások nem kezdődnek meg, addig a szerzetesek elleni fellépést szüntessék meg, vagy legalábbis enyhítsék. Rákosi és Darvas a következő napokban egyeztették a tárgyalások menetére vonatkozó elképzeléseiket.

Június 28-án ültek tárgyalóasztal mellé a Minisztertanács és a Magyar Katolikus Püspöki Kar megbízottai. A nyolc fordulón keresztül tartó megbeszélések augusztus 24-én fejeződtek be.

Az 1950-es megállapodást megelőző tárgyalások jegyzőkönyvei jól tükrözik, hogy az állam nem kompromisszumot akart kötni, nem békés egymás mellett élésre törekedett, hanem az egyház alávetését kívánta megalapozni. Az egyezmény végleges szövegében tulajdonképpen Rákosi akarata érvényesült. A kormány képviselői az erő pozíciójából „tárgyaltak”.

1950. augusztus 30-án írta alá az egyezményt a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa nevében Darvas József, vallás- és közoktatásügyi miniszter, a Magyar Katolikus Püspöki Kar nevében pedig Grősz József, kalocsai érsek, dr. Czapik Gyula, egri érsek, dr. Dudás Miklós, hajdúdorogi püspök, Shvoy Lajos, székesfehérvári püspök és dr. Pétery József, váci püspök. Utóbbi három püspök nem vett részt az egyezményt megelőző tárgyalássorozaton, ezért nem egyértelmű, hogy miért éppen ők voltak azok között, akik aláírták az egyezményt, és a püspöki kar más tagjai miért nem. Annyi bizonyos, hogy a három püspök a kormány által a legreakciósabbnak tartott főpapok közé tartozott, és nagyon sok támadás érte őket a kommunista propaganda részéről. Mindszenty letartóztatása után négy püspököt szólított fel a Belügyminisztérium, hogy mondjanak le, mert kompromittálódhatnak a perben: Grősz Józsefet, Pétery Józsefet, Shvoy Lajost és Dudás Miklóst. Ennek ellenére nem mondtak le.

Az 1950-es egyezmény értelmében a katolikus egyház elismerte és támogatásáról biztosította a Magyar Népköztársaság államrendjét és Alkotmányát. Ígéretet tett arra, hogy azokat az egyházi személyeket, akik a Magyar Népköztársaság rendje és „építő munkája” ellen fellépnek, az egyház törvényei szerinti szankciókban részesíti. A katolikus egyház elítélt minden, a szocialista állam ellen irányuló szervezkedést és a hívők vallásos érzületének ilyen célokra való kihasználását. Felhívta a katolikus hívőket, hogy vegyenek részt a szocialista állam építő munkájában. A papságot pedig felszólította, hogy ne tanúsítson ellenállást a mezőgazdasági termelőszövetkezeti mozgalommal szemben, mert az, ahogyan az egyezményben megfogalmazták „mint önkéntes szövetkezés, az emberi szolidaritás erkölcsi elvén alapszik”. Elítélte a háborút, minden háborús uszítást, az atomfegyver használatát, valamint azt a kormányt, amelyik először használja azt. Az egyezmény második része tartalmazta az egyház jogait, vagyis a kormány ígéreteit a katolikus egyház felé. A vallásszabadságot – amelyet a főpapok kérése ellenére nem határoztak meg pontosan – és a katolikus egyház számára a működési szabadságot biztosította. Rögzítette az egyház állami támogatását: az állam 18 évre ígért támogatást az egyháznak, három- illetve ötévente arányosan csökkenő mértékben. A II. rész 2. pontja engedélyezte nyolc katolikus egyházi iskola működését és ezek fenntartásához megfelelő számú szerzetes és apáca működését. Végül határozat született egy, a két fél megbízottaiból kialakított paritásos bizottság felállításáról, amelynek a megállapodás gyakorlati végrehajtása volt a feladata.  Ez a bizottság intézte a szerzetesrendek működési engedélyének megvonását. A bizottság ötször ülésezett. Szeptember 19-én, 26-án, október 4-én, 18-án és november 15-én. Ezután beszüntette a működését. Az 1951. évi I. törvény intézkedett az Állami Egyházügyi hivatal felállításáról, amely ellátta a bizottság feladatait is.