LELKISÉG


Pierre Benoit O.P.

JÉZUS FELTÁMADÁSA

Némileg rövidített fordítása egy, a Radio Canada sorozatában elhangzott interjúnak, amely könyv alakban megjelent 1981-ben a párizsi Fleurus kiadónál. Teljes szöveg: Jézus Krisztus tegnap és ma, rádióbeszélgetések és vallomások. (Szerk. Szabó Ferenc), Róma 1985, 101–106.

A feltámadásról szóló evangéliumi elbeszéléseket nem tekinthetjük riportoknak vagy pillanatfelvételeknek. A hívő közösség gyűjtötte össze és adta tovább az elbeszéléseket, majd az evangélisták sajátos célzattal írásba foglalták őket. Különféle tapasztalatok, egymástól eltérő megfogalmazások kerültek az evangéliumokba, ezek nehézségeket vetnek fel. De rögtön hozzáfűzöm: ezeknek a nehézségeknek inkább előnyük van, mivel a Feltámadásról szóló különféle hangok több tanúságtételt, egymástól független forrásokat képviselnek. Nem lenne előnyös, ha csak egyetlen elbeszélés, egyetlen tanú volna. A különféle elbeszéléseket nehéz összhangba hoznunk. Az evangéliumok Jézus megjelenéseit vagy Jeruzsálembe, vagy Galileába helyezik. Az egyes elbeszélések szerint különbözők azok a személyek, akiknek a Feltámadott megjelent, más és más a technika és a szándék is az egyes elbeszélésekben. Az exegéta ezeket kutatja, de hangsúlyozom: ezek az eltérések inkább gazdagságot jelentenek. A szenvedéstörténetben is vannak eltérések: különböző beszámolók és tanúságok. De mivel a feltámadás hitünk központja, az eltérések talán meglepőbbek. A feltámadás tényét bőséges szöveg tanúsítja: mindenütt róla hallunk, nem csupán az evangéliumokban, hanem pl. az Apostolok cselekedeteiben, az őskeresztény igehirdetésben (kérügma), amely az apostoli prédikáció középpontja, mindenütt Jézus feltámadása áll a középpontban. Ezenkívül lényeges tanúságtételeket képviselnek Pál levelei. Azt mondhatnám, az egész Újszövetségen végigzeng az örömkiáltás: Jézus feltámadott! Ez a bőséges anyag lehetővé teszi Krisztus feltámadásának elmélyítését.

Történelmen túli történet („métahistoire”)

Jézus feltámadása túlmutat a történelmen. Nem mondom azt, hogy nem történeti, mert különféle történeti műfajok léteznek. Ott van az a történelem, amelyet jelenlegi emberi érzékeinkkel mérünk, a térben és az időben helyezzük el, és ebből a szempontból lehetőségeink korlátoltak. Aztán ott van a történelmen túli történet („métahistoire”), amely egy új világ természetfeletti eseményeire vonatkozik: a feltámadt Krisztus megnyitotta az új világot, amely nem esik érzékeink alá. A feltámadás ezt jelenti: Jézus Krisztus lényét, testét és lelkét, teljesen áthatotta a Lélek, aki Isten gyermekei új életét adta neki: ez teljesen túlmutat érzékelésünkön. Valaki ezt mondhatta: Ha Kaifás vagy Pilátus jelen lett volna a Cenákulumban, amikor a feltámadt Jézus megjelent, nem látta volna. Mert e látáshoz a hit szükséges, egy bizonyos új érzék. Ilyen szempontból Krisztus feltámadása túlmutat emberi történelmünkön. De más szempontból ebben a történelemben gyökerezik. Az isteni pedagógia két fő módról gondoskodott, hogy mintegy megtapasztaljuk Krisztus átalakulásának hatását, visszfényét: egyrészt az üres sír történelmi, megtapasztalható tény emberi érzékszervekkel is, másrészt Jézus megjelenéseivel meg akarta mutatni, meggyőző módon igazolni tanítványainak valóságos létezését.

Az üres sír jele

Hiszem, hogy az üres sír története nagyon komoly hagyomány. Kritikai tanulmányt végeztem róla, amelyet itt most nem részletezhetek. Ennek alapján megállapítom: ennek a tapasztalatnak legősibb formáját a Lukács 24,12-ben rögzített hagyomány képviseli: „Péter rögtön a sírhoz futott. Amikor behajolt, csak az ott heverő lepleket látta. Igen meglepődött a látványon és hazament.” Péter nem érti, mi történt. Itt nincs szó angyalról. A szöveg még azt sem mondja, hogy Péter hitt. A nyers tényről van szó: látta az üres sírt. Számomra ez abszolút ősi elem, a hagyomány kovamagva.

János 20,3–10 jobban kifejti ezt az epizódot: „Erre Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Együtt futott mind a kettő. A másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarább ért a sírhoz. Behajolt és meglátta a gyolcsokat, de nem ment be. Nem sokkal utána odaért Simon Péter is, bement a sírba, és ő is látta az ott hagyott gyolcsokat, meg a kendőt, amellyel fejét takarták be. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették meg az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halottak közül. A tanítványok aztán hazamentek.” A másik tanítványt sok exegéta Jánossal azonosítja. Egyébként az emmauszi tanítványokról szóló elbeszélés (Lk 24,24) is megerősíti, hogy Péter nem egyedül látogatta meg az üres sírt húsvét reggelén. Jánosnál a színrevitel bonyolultabb, mint Lukácsnál (24,12). János evangéliuma Pétert és a másik tanítványt pontosan jellemzi: Péter az idősebb, tehát neki kell elsőnek belépnie, de a másik tanítvány éleslátóbb hite miatt: „Látta és hitt.” Az evangélium ezt nem mondja Péterről. Bármint legyen is, a negyedik evangélium a maga módján megerősíti Lukács egyszerű ősi hagyományát.

Szerintem későbbi az a hagyomány, amelyet Márk (16,2–8) hagyományozott át, amelyet átvett Máté (28,1–8) és maga Lukács is (24,1–11): az asszonyok a sírnál. Márk, nem tudni miért, lemondott a jelenések elbeszéléséről. Krisztus feltámadásával akarta lezárni, és a feltámadás üzenetét egy angyal ajkára adja, ami gyakori a Bibliában: Isten üzenetét angyalok közvetítik. Nem tagadom az angyalok létezését, sőt vallom, hogy az angyali világ létezik. Ennek ellenére állítom, hogy több bibliai elbeszélésben az angyal szerepeltetése inkább csak irodalmi fogás. Márk az angyal ajkára adja az üzenetet: Jézus feltámadott.

Az előbb azt mondtam, hogy az üres sírra vonatkozó hagyomány legegyszerűbb formájában valószínűnek, szilárdnak tűnik nekem. A csodálatos elem hiányzik. Most hozzáfűzök még egy dolgot. Meglepő, hogy az őskeresztény prédikáció sohasem említi. Az 1Kor 15,4 csak azt mondja: „eltemették”. Pál és Péter beszédeikben sohasem hivatkoznak az üres sírra mint érvre. Egyes kritikusok azt állítják, hogy az üres sírt apologetikai érvnek találták ki. De ténylegesen az apostolok nem használják érvelésükben. Jézus megjelenéseire hivatkoznak, de az üres sírra nem. Húsvét reggelének ez a tapasztalata tehát mintegy nyers tény, ha lehet ezt a kifejezést használnom, de teológiai reflexióban nem volt a probléma fő eleme.

A feltámadt Jézus jelenései

Jézus jelenéseinek jelentőségét az Írás tanúsága emeli ki. Az első tanítványok szüntelen ezt ismétlik: „Láttuk Őt, a Feltámadott megmutatta magát nekünk!” Márpedig e jelenések elbeszélésében azt látjuk, hogy mindig nehézségekbe ütköznek. A tanítványok mint jó farizeusok (mert legtöbbjük az volt) hittek ugyan a feltámadásban, de az idők végére várták az egyetemes feltámadást. Egyetlen elszigetelt ember feltámadása, még ha Jézusról van is szó, teljesen meglepő volt: látjuk, milyen nehezen akarják elhinni. A jelenéseknek tehát az a céljuk, hogy bizonyítsák: Jézus újra él, de most már új életet él, más létrendbe lépett át.

A tanítványok először nem ismerik fel, nem azonosítják Jézust. A kertésznek vélik (Magdolna), vagy útitársnak (az emmauszi tanítványok), egy ismeretlen embernek a tóparton (Jn 21). Alapjában véve mindig erről van szó: Jézus, a leereszkedő jóság jelet ad nekik, és a hit szikrája meggyullad, hogy a tanítványok lássanak és felismerjék a Feltámadottat. Végül a jelenések nagy nehezen meggyőzik a kétkedő tanítványokat. Tény az, hogy tanúságtételükben erre a tapasztalatra hivatkoznak. Péter pl. ezt állítja az ApCsel-ben (3,2 és 3,15, vö. 1,22): „ennek (ti. Jézus feltámadásának) mi tanúi vagyunk”. Lukács és János elbeszélése szerint a feltámadt Jézus annyira leereszkedett tanítványaihoz, hogy megérinthették, velük evett (természetesen a Feltámadottnak nem volt szüksége étkezésre!), hogy bizonyítsa: valóban Ő a Názáreti Jézus, nem pedig valami fantom, kísértet, amelynek először hitték.

Pálnál találjuk a legősibb tanúságtételt, az első korintusi levél 15. fejezete elején. Ez már korábbi hagyomány átadása: „Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam…”(1Kor 15,3): a rabbinikus irodalomban ez a klasszikus formula a tanítás áthagyományozására. Pál átadja, amit az első testvérektől kapott, akiket megismert Damaszkuszban, Jeruzsálemben és másutt. Első korintusi levelét 55 körül írta efezusi tartózkodása elején, harmadik útja során, tehát még elég közel az eseményekhez. Stílusára is jellemző az arám hatás. Joachim Jeremias jól megmutatja, hogy Pál görög nyelve itt egy Palesztinából származó hagyományt tükröz. Az Apostol felsorolja a tényeket, elég szárazan: „…Megjelent Kéfásnak, aztán a tizenkettőnek. Majd egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, akik közül a legtöbb még ma is él, néhány pedig már meghalt. Azután Jakabnak jelent meg, majd valamennyi apostolnak. Mindnyájuk után pedig, mint idétlennek, nekem is megjelent…” (1Kor 15,6–8)

Ezzel szemben az evangéliumokban részletező elbeszéléseket olvashatunk. Például azoknak a megjelenéseknek a leírását, amelyek során a tanítványok felismerik Jézust, úgy mutatják be a feltámadottat, mint egyszerre valóságosat, ugyanazt és különbözőt, új állapotban. Mária Magdolnának, aki átkarolja lábát, Jézus ezt mondja: „Ne érints engem . . ., felmegyek az Atyához!” (Jn 20,17) Ez azt jelenti, hogy már nem tartozik ehhez a világhoz. Hasonlóképpen az emmauszi tanítványokkal úgy beszélget az úton, hogy nem ismerik fel. Csak amikor a kenyértörés ismert mozdulatát látják, akkor nyílik meg a szemük. Egyszóval: Jézus felismerteti magát, mint ugyanaz, valóságos, ugyanakkor mint olyan lény, aki már egy új világba lépett át. Ez jellemzi tehát a felismerést célzó jelenéseket.

A feltámadás helyes értelmezése

Az exegéták és teológusok ma már megegyeznek abban, hogy helyesen kell felfognunk a feltámadást. P. Léon-Dufour S.J. emlékeztetett arra, hogy a feltámadt Jézus nem tért vissza az e világi életbe (mint pl. a feltámasztott Lázár): Jézus feltámadása felmagasztalás, átalakulás: belépett a dicsőségbe. Pál ezt bőségesen megmagyarázza leveleiben. A „test és a vér”, vagyis emberségünk mostani állapotában nem léphet be az Isten Országába. Átalakulásra van szüksége, arra hogy a Szentlélek áthassa. Ezért beszélünk „lelki-szellemi” (pneumatikus) testről (a görög Pneuma a Szentlelket jelenti). A Lélek áthatja és átalakítja a testet a feltámadásban, megdicsőülésben. Ezt történt Jézussal.

Újabban vitatkoztak arról, hogy hogyan fogjuk fel a feltámadott testet, azt, amelyet „szelleminek” neveztem, mert áthatja a Szentlélek. Ez szerintem inkább filozófiai kérdés. Úgy tűnik, el kell fogadnunk, hogy ez a valóság meghaladja érzékeinket, eszünket, és csak a hit révén közelíthetjük meg, de továbbra is állítva, hogy valóságról van szó. Nem zárkózhatunk be a történelem és az emberi érzékek korlátai közé. Jelenlegi emberi tapasztalatunkon és értelmünkön (megértésünkön) túl biztosan van egy másik világ, magasabb rendű, Isten világa, amely nem kevésbé valóságos, sőt valóságosabb, más történelmi „műfajú”, mint amit mi ismerünk. A feltámadt Krisztus valóságos lény, magasabb rendű valósághoz (létrendhez) tartozik, mint amit mi a jelen időben ismerünk. Emberi értelmünk talán megzavarodik, képtelen elképzelni, de ez nem elég ok arra, hogy kételkedjünk benne.

Hozzáfűzném, hogy ezt a „fizikai” realizmust kiválóan megértette Szent Pál. Nagyon lényeges nála a Krisztus Testéről szóló tanítás, amely szerint a keresztények egy testet alkotnak, amelynek Krisztus a Feje. Gyakran ezt puszta metaforának, hasonlatnak vették, mint ahogy társadalmi testről, testületről beszélünk. Valójában Krisztus Teste sokkal többet jelent Pál számára. Eredeténél az a meggyőződés áll, hogy a keresztre feszített és feltámadt Krisztus fizikai teste olyan valóság, amely túlmutat az ószövetségi előkészületek minden árnyékán, és hogy a krisztusi üdvösség, amely elkötelezi a teljes emberi lényt, testet és lelket, a keresztényt a maga teljességében a keresztre feszített és feltámadt Krisztussal, a Fővel egyesíti. Ebből következik a szakramentális (szentségi) rend: az e világ elemei révén biztosítja számunkra testünk kapcsolatát Krisztus feltámadt testével, szimbolikusan, de valóságosan. A szentségi jelek és mozdulatok valóságos jelek: a hit révén és a szavak révén megszerzik számunkra a kapcsolatot Krisztus keresztre feszített és feltámadt testével, és közlik nekünk új életét. Az értelemnek és az érzékeknek meg kell hajolniuk a hit előtt, és az Írás tanúságára kell támaszkodniuk.

 


BOLDOG CHARLES DE FOUCAULD (1858–1916) LELKISÉGE

150 éve született Charles de Foucauld, aki később így nevezte magát: Jézusról nevezett Károly testvér. 1916. december elején gyilkolták meg a tuaregek a Szaharában. Károly testvért ma már a boldogok sorában tiszteljük. Joggal írhatta róla Yves Congar domonkos teológus, korunk másik nagy szentje mellé állítva: „Az atom századának küszöbén Isten keze két világítótornyot gyújtott meg. Nevük: Lisieux-i Teréz és Charles de Foucauld.

Charles de Foucauld mozgalmas életútját, a katonatiszt feslett életét, a kutató hosszú keresését, megtérését (1886), názáreti rejtett életét, szaharai remeteségét és vértanúságát ma már a magyar hívek is ismerik. Hét évig felfedező volt, hét évig trappista szerzetes. A trappistáknál is szüntelenül Názáretet keresi. Hogy szorosabban a názáreti életet követhesse, a hetedik év végén, 1897-ben elhagyja a trappista monostort. Távozásakor két fogadalmat tesz: az örökös tisztaság és az örökös szegénység fogadalmát; ez utóbbi által arra kötelezi magát, hogy soha nem lesz több tulajdona, se nem használ többet, mint amivel egy szegény munkás rendelkezik. 1897-től 1900-ig Názáretben folytatja Jézust követő názáreti életét. A klarisszák kolostorának házi szolgája. Bevásárol nekik a városban, végzi a különféle munkákat. Egy kis faházban lakik, ahol a kerti szerszámokat tartják. Imádkozik és dolgozik. Az éjszakát az eucharisztikus Jézus imádásában tölti, írásban elmélkedik az Evangéliumról. 1901-ben pappá szentelik. A Szaharában tanúskodik az Evangéliumról. 1916. december 1-én gyilkolja meg egy tuareg csoport.

Most röviden Károly testvér názáreti lelkiségét jellemezzük Jean-François Six egyik tanulmánya alapján. Názáret helysége igazában jelzi Károly testvér lelkiségének legjellemzőbb vonását. Miként annak idején Assisi Szent Ferenc, ő is szó szerint akarta megvalósítani az evangéliumot, a názáreti életet. Nemcsak názáreti tartózkodása alatt, hanem egész későbbi életében. „Jézust lásd minden emberben” – jegyezte fel 1905-ben. „Egyszerű fizikai munka, mint Jézusé Názáretben. Testvéreid iránti megbocsátás, türelem és a határtalan remény, amire neked is szükséged van. A lelkek javáért jól kell beszélned a tuareg nyelvet…  A szegénység szellemében a lehető legkevesebbel bírni, hogy olyan légy, mint Jézus Názáretben.”

Halála előtt öt hónappal, 1916. június 20-án ezt jegyzi fel: „mindig az utolsó hely: Amikor meghívnak egy lakomára, foglald el az utolsó helyet. Ezt tette ő maga is, mióta belépett az élet lakomájára egészen haláláig. Názáretben élt rejtett életet, hétköznapi életet, családban, az ima, a munka, az ismeretlenség életét, csöndben gyakorolva az erényeket, amelyeknek nem volt más tanúja, mint Isten, környezete és a szomszédok. Ez az életmód egyszerű, alázatos, hasznos és rejtett volt, mint a legtöbb emberé.”

Ezután csak felsoroljuk Six nyomán a Károly testvér életét jellemző názáreti lelkiség főbb vonásait:

– a názáreti élet olyan, ahol Jézussal vagyunk együtt,

– Jézussal, aki már a názáreti évektől minden ember Üdvözítője,

– hogy Jézussal üdvözítők legyünk, úgy kell élnünk, ahogy Ő élt, aki megélte a Boldogságokat,

– egy családban, a hétköznapi emberek között élni, vállalva a kis emberek sorsát, szorongató gondjait: az éhséget, az igazságosság és a béke szomjúhozását, mások szolgálatát,

– végül Názáret haladás, követés, szüntelen dinamizmus.

Akinek szívében Názáret tüze ég, nem elégszik meg a merev intézmények keretével. Károly testvér mindig figyelt a pillanatok sugallatára, hogy új meg új tetteket hajtson végre, meglátásainak alapja pedig szíve Jézus iránti készsége, a Szentlélek vezetése iránti nyitottság volt.

„A vallást szeretetként éli meg” – így jellemezte Károly testvért lelkiatyja, Huvelin abbé egy 1889-es ajánló levelében, amikor Charles de Foucauld azt kereste, hogy melyik rendbe lépjen. Később Károly testvér ezt a jelmondatot választotta: Jesus Caritas – Jézus szeretet. Amikor arra gondol, hogy a Szentföldön lesz pap, ezt jegyi fel: „Jézus nevével ezt az áldott szeretetet választom jelmondatul. (. . .) Egész életemet arra akarom felhasználni, hogy ezt a szeretetet fűzzem szorosabbra mindenkivel és mindenki között.” Károly testvér a kereszténység lényegére összpontosította figyelmét. Nem tanít mást, mint Szent János apostol: „Deus caritas est, Isten szeretet, aki szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne. (. . .) Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki szereti Istent, szeresse testvérét is.” (1Jn 4,16 és 21)                                         

(Sz. F.)