|
A MAGYAR PROVINCIA CENTENÁRIUMA Bánkuti Gábor A JEZSUITÁK ELLENI KONCEPCIÓS PEREK A második világháborút követően kiépülő-berendezkedő kommunista diktatúra a kommunista akaratérvényesítés teljes körű és kizárólagos biztosítása érdekében mindazon közösségek ellehetetlenítésére és likvidálására törekedett, melyek tőle szervezetileg és szellemi alapállásuk tekintetében is függetlenek voltak. Az erős struktúrával, saját törvényekkel, hierarchiával, sajátos működési elvekkel és nem elhanyagolható tradicionális társadalmi bázissal rendelkező Katolikus Egyház – mint a „világban való lét” pluralizmusának intézményes tényezője – e társadalomátalakító terv megvalósításának egyik legfőbb akadályát képezte. Miután a politikai legitimitás monopóliumát megszerezte, az immár a bannum* teljességét birtokló Párt, politikai akaratának gyakorlatba való átültetéséhez szemérmetlenül használta fel a büntetőeljárás adta lehetőségeket. A terrort kodifikált módon érvényre juttató büntetőjog több szálon szervesült abba a pártállami intézkedéssorozatba, melynek célja az egyházi élet szétzilálása és a vallásos világnézet – hosszabb távra prognosztizált – kimúlásának aktivista elősegítése volt. Ennek során az erő pozíciójában lévő fél, különféle alrendszerein keresztül, az igazságszolgáltatás vissza- visszatérő igénybevételével „játszmákat” kreált a saját optikáján keresztül számára ideológiailag és gyakorlatilag veszélyesnek ítélt közösségek kiiktatására. A tételes jog voluntarista szemlélete és értelmezése az igazságszolgáltatás torzulásához – állandósuló „justizmord” állapothoz – vezetett, a különféle perek megindítását és kimenetelét, az aktuális szempontoknak megfelelően jogon kívüli tényezők determinálták. A Magyar Rendtartomány a bűnvádi eljárások tükrében
Az egyháztörténeti szakmunkák és a rendelkezésre álló levéltári dokumentumok
alapján megállapítható, hogy a jezsuita rend tagjai az állambiztonsági
szaglászás eminens célpontjaiként, számszakilag a rend egészét tekintve
– arányukhoz (és erejükhöz) képest – felülreprezentáltak a bűnügyi nyilvántartásokban.
A provincia 67 tagja közel 280 évet töltött börtönben vagy internálásban.
Összesen több mint 1000 évre ítélték őket Az ellenük foganatosított eljárások
leírása által a rendi működés külső keretének lényege bontakozik ki. Az
adminisztratív intézkedések és perek időzítése, az érintettek köre, az
elmarasztalás jogcíme és a kiszabott ítéletek nagysága – olykor a tényleges
aktivitástól függetlenül – mindig szoros kapcsolatban álltak az egyházpolitika
(és a „nagypolitika”) változásaival.
Börtönbüntetésüket töltő, ill. internált rendtagok
A különféle percsoportokban előre kitűzött, aktuális célt szolgáló koncepciók érvényesültek, melyek a vizsgálat során a körülmények változása miatt több esetben átalakulhattak. A politikai és a büntetőjogi szféra közötti közvetlen összefüggés megteremtése a népbírósági törvény és az „1946. évi I. tv-ben megalkotott demokratikus államrend vagy demokratikus köztársaság” védelmére alkotott 1946. évi VII. törvény felhasználásával ment végbe. Az 50-es években több új jogszabály – elsősorban törvényerejű rendelet és kormányrendelet – határozott a büntetőjog általános részének megváltoztatásáról közvetlenül valamilyen gazdasági, politikai cél érvényesítése érdekében, bevezetve a bűncselekmények formális törvényi tényállása mellé a „társadalomra való veszélyesség” szubjektíve érzékelhető fogalmát. Az 1961. évi V. törvény az állam elleni bűntettek új kategóriájaként határozta meg az „összeesküvés” tényállását.
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány által hozott antifasiszta megtorló intézkedések
az igazolóbizottságok és népbíróságok számára lehetővé tették az internálás
– mint büntetési forma – elrendelését, melyek végrehajtása a politikai
rendőrség hatáskörébe tartozott. Ez az eljárás bármiféle jogi eljárás nélkül
preventív célzattal is érvényesíthető volt; és kiterjeszthető nemcsak a
bűntettek elkövetésével gyanúsítható egyénekre, de azokra is, akik „általában
az ország demokratikus szellemben való újjáépítését gátolni igyekszenek”.
Az internálást az illetékes területi politikai rendészeti osztály vezetőjének
javaslatára a főkapitány rendelhette el. A politikai rendőrség hatásköre
kiterjedt arra is, hogy a népbíróságok által jogerősen felmentetteket vagy
büntetésüket letöltőket preventív céllal bírósági eljárás nélkül internálhatta.
A jezsuiták elítélésének/internálásának jogcímei
P. Tüll Alajos elleni eljárások Az egyház működését ellehetetlenítő szelektív bekebelezési folyamat a szerzeteseket érintette legérzékenyebben. Az iskolák és szociális intézmények államosítását követően többségük elveszítette működési területét. A rendtartomány tagságának egyre szűkülő mozgástérben, állandósuló provokációk, rágalmak és egyre súlyosbodó anyagi körülmények között, a Társasághoz és az Egyházhoz való hűség új formáiról kellet tanúságot tennie. A politikai változások hatására, hogy a rendi fiatalság képzése biztosítva legyen, a Társaság római központjának ajánlására 1949 elején P. Tüll Alajos provinciális utasítást adott a tanuló rendtagok külföldre menekítésére. Az akció során, drámai körülmények közt, 68 személynek sikerült külföldre jutnia. (Ezt megelőzően 1947-ben és 48-ban 16 atya és 25 skolasztikus hagyta el az országot.) Többeket határátlépés közben fogtak el, ők internálótáborba vagy börtönbe kerültek. „Nagyanya halálos beteg” – táviratozta elöljárójának az akciót figyelemmel kísérő P. Pálos Antal, a novíciusok szöktetését koordináló P. Kovács Jenő letartóztatásakor. Tüll Alajost 1949. augusztus 27-én tartóztatták le. Ő a P. Generálistól kapott felhatalmazás alapján P. Csávossy Elemért tette meg utódjául. (A magyarországi tartományfőnökök – a politikai helyzetre való tekintettel – a rend generálisától kapott különleges jogkörökkel rendelkeztek: rendtagot bocsáthattak el, ill. vehettek fel, letartóztatásukkal számolva ők nevezték meg már kinevezésükkor utódaikat.) A P. Tüll Alajos és társai ellen „tiltott határátlépés elősegítésének bűntette” miatt indított bűnügyben a Budapesti Büntetőtörvényszék nyilvános tárgyaláson hozott ítéletet 1949. szeptember 15-én. A fővádlottat négy év fegyházbüntetésre ítélték, ezt a Budapesti Felsőbíróság 1950 márciusában – az érintett tudta nélkül – két és fél év fegyházbüntetésre mérsékelte. P. Tüll Alajos, P. Kovács Jenő, Weissmahr Béla, Pécsy László és az őket segítő „embercsempészek” ügye, bár nem függetleníthető a politikai helyzettől, eddig a pontig nem tekinthető koncepciós pernek. P. Tüll és P. Kovács 1952 márciusában töltötték le büntetésüket, ekkor azonban „ügyük további kivizsgálása céljából” bármiféle jogi procedúra nélkül Kistarcsára internálták őket. Megjegyzendő, hogy erre az időre Pannonhalma után Kistarcsa vált a legnépesebb rendi központtá; 1949 és 1953 között az aktív rendtagok kb. egy ötödét „diszponálták” ide az állami hatóságok. Az 1953-as változások hatására Nagy Imre kormánya elrendelte az internálótáborok feloszlatását. A Politikai Bizottság 1953 szeptemberében bizottságot küldött Kistarcsára, mely a szabadlábra kerülő internáltak további sorsáról volt hivatott dönteni. A bizottság a jezsuiták közül P. Mócsy Imre, P. Sass Imre és P. Tüll Alajos ügyét perújításra újra a bíróságnak utalta… P. Tüllt 1953. szeptember 9-én helyezték újra előzetes letartóztatásba, majd a Budapesti Fővárosi Bíróság nem nyilvános, ún. „dupla nullás” tárgyalásán „külföldi szervezetnek adatközléssel elkövetett kémkedés” bűntette miatt hét év börtönre ítélték. A börtönben borzalmasan megkínozták, 1956. november 1-én, a váci rabkórházból szabadult. P. Csávossy Elemér pere P. Csávossy Elemér hisztérikus politikai légkörben vette át a rendtartomány irányítását. A rendfőnökök tanácsának meghatározó tagjaként pontos értesülései voltak a várható fejleményekről. A Manréza lefoglalását követően illegalitásba vonult és innen irányította nagy körültekintéssel a rendtartományt. A szerzetesrendek működési engedélyét az 1950. évi 34. számú törvényerejű rendelet vonta meg. A provincia szétszóratása idején 18 fő volt az őrizetbe vett, elítélt, elhurcolt, illetve internált atyák száma. A külső keretek megszüntetése azonban nem érintette a szerzetesek egyházjogi állapotát. A diszperzióban szilárd elvek és évszázados történelmi tapasztalatok támasztották alá a „szerzetesek voltunk, vagyunk és maradunk” alapelvét. A feloszlatást követően P. Csávossy Elemér provinciális a rend tagjainak összefogását és irányítását a rendi keretek fenntartásával valósította meg. Az illegáció körülményeihez alkalmazkodva, hosszú távra berendezkedve, a rendtagokkal kijelölt elöljárókon keresztül, (rendi tanács) azokat sejtszerű csoportokba osztva tartotta a kapcsolatot. Külön elöljáró foglalkozott a novíciusokkal és a skolasztikusokkal. Csávossy rendi elöljáróival a belga és az olasz nagykövetségen keresztül tartotta a kapcsolatot. Figyelemre méltó, hogy amikor a Püspöki Kar megvonta az egyházmegyei keretben nem lévő szerzetesek gyóntatási és szentségkiszolgáltatási jogát, az említett csatornán keresztül a rend vezetőségének kérésére a Szentszék hivatalos felhatalmazást adott illegális misézési és gyóntatási joghatóságra a magyarországi jezsuita rend tagjai számára. A szerzetesi létállapot alternatív megőrzését olyan szemlélet támogatta, mely a megváltozott körülményeket egyfajta „üdvtörténeti” dimenzióban értékelte. Ennek kiinduló pontja, hogy a Gondviselés a Társaság tagjainak életét más pályára állította. A korábbi „etablírozott”, kényelmes korszak után eljött az igazi kenózis ideje, mely az igazi kereszténység megjelenésének elengedhetetlen feltétele. Ebben az általános szellemi-elvi keretben fogalmazódott meg a korszakban több – alapelemeiben egymáshoz értelemszerűen hasonló, de egymástól különálló – társadalomteológiai pasztorációs alternatíva (köztük a később tárgyalandó „világszolidarizmus” is), mely a lelkipásztori tevékenység hatékony formáit kereste a megváltozott körülmények között. A szervezeti valóság túlélése mellett olyan lelki igények jelentek meg, melyek túlmutattak az egyház csupán helyhez kötött felfogásán. Ezek, a valóságok különböztek az Actio Catholica korábbi struktúráitól, melyekben a szervezeti jelleg és a társadalmi szempontok domináltak. Ennek az ébredésnek adott ösztönzést, illetve elismerést az 1947-ben megjelenő – Provida Mater apostoli konstitúció, mely az egyház szentségi természetét hangsúlyozva része és előkészítője volt annak a fundamentálteológiai szemléletváltásnak, amely majd a II. vatikáni zsinaton a Lumen gentium és a Gaudium et spes kezdetű zsinati határozatokban kristályosodott ki. Az állambiztonsági logika szerint értelmezhetetlen társadalomteológiai-pasztorációs programok – az operatív szervek sajátos hermeneutikájának köszönhetően – rövidesen „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedéssé” transzformálódtak. Az MDP KV Titkársága 1951. május 6-án határozott a párt egyházpolitikájának irányvonaláról. A határozat a Grősz József kalocsai érsek – Mindszenty letartóztatását követően a püspöki kar elnöke – ellen konstruálandó per oldalvizén a feloszlatott szerzetesrendek továbbélésének ellehetetlenítését is indítványozta. „A pernek bizonyítani kell, hogy a legfontosabb szerzetesrendek, megszegve az egyezményt és az állam törvényeit, illegalitásba vonultak, szervezett államellenes működést fejtettek ki a reakciós püspökök tudtával és segítségével. (…) Tekintetbe véve a szerzetesrendek illegalitásba vonulását, felvetődik, nem szükséges-e a szerzeteskérdés új rendezése, a volt szerzetesek számára kényszertartózkodási hely kijelölése, munkakötelezettség, rendőri felügyelet alá helyezés, stb.?” P. Csávossy Elemért 1951. máj. 7-én vették őrizetbe. Az általam feldolgozott iratok alapján valószínűsíthető, hogy a párthatározatot demonstratív módon teljesítő államvédelem „vabanque-ra játszott” (igaz, nem túl nagy kockázattal), illetve a korifeusok még nem döntöttek a provinciális ügyének estleges „amalgámozásáról”. Mindenesetre Csávossy előzetes letartóztatásának elrendelését csak 1951. december 27-én (!), a vizsgálat befejezésekor (!) kérte a politikai rendőrség az ügyészségtől. A hosszú vizsgálat alatt a vizsgálók a rend egész tevékenységét feltérképezték. P. Csávossy Elemért a személyi szolgálatára beosztott Miklós János segítő testvérrel és több civillel együtt a Budapesti Megyei Bíróság 1952. jan. 16-án, „00”-perben, „demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés, kémkedés bűntette” miatt 7 év és 6 hónap börtönbüntetésre ítélte, amely ítéletet a Legfelsőbb Bíróság 1952. ápr. 9-én jóváhagyta. Csávossy 1956. okt. 27-én szabadult a váci fegyházból. P. Pálos Antal és a „csoportvezetők” pere Csávossy Elemér letartóztatása után, az önálló Magyar Rendtartomány talán legkritikusabb időszakában P. Pálos Antal, majd 1954 júliusában – P. Pálos letartóztatása után – P. Tamás János vette át a provincia vezetését. (Megjegyzendő, hogy a sorra letartóztatott provinciálisok egy dologról nem vallottak soha bizonyítékok nélkül: az általuk kinevezett utód személyéről.) Pálos letartóztatásáig általában minden tag ismerte a vezető személyét, Pálos őrizetbe vétele után csak a területi vezetők tudtak P. Tamás megbízatásáról, személyének biztonsága érdekében. P. Pálos Antal nagy odaadással és a Gondviselésbe vetett mérhetetlen hittel igyekezett a rend működését továbbvinni. Mindezt olyan környezetben, amikor az állami szervek részéről állandósuló vegzálások mellett az ordináriusok működése sem segítette kimondottan a szerzetesi létforma megőrzését. Kibővítette a tanácsadók körét; novíciusokat vett fel (!); rendszeresen buzdított elöljárói levelekben; személyes kapcsolatot tartott a rend majd minden tagjával; sorsukról és a magyar egyház helyzetéről az elődei által kiépített csatornákon keresztül rendszeresen beszámolt római rendi elöljáróinak és a külföldi magyar rendtartomány (Sectio II.) vezetőjének. Egy általa írt levél és P. Kollár Ferenc rendi tanácstag elaborátuma minden jel szerint hozzájárult ahhoz, hogy a Vatikán a hazai békepapság lapját, a „Kereszt”-et indexre tette. A későbbi események megértése szempontjából és a korszak egyháztörténetéhez is fontos adalék Pálos Antal Jámbor Mikével, a magyarországi bencés rend rendi tanácsosával 1954 júniusában készített tervezete. Ez egy megteremtendő titkos katolikus egyházi szerv létrehozásáról szól, amely esetleg alkalmazható lenne más népi demokráciára is. Az említett csatornán a Szentszékhez jóváhagyás végett eljuttatni kívánt tervezet egy magyarországi titkos missziós szervezet létrehozását szorgalmazta, melyet a feloszlatott szerzetesrendek tagjai és a papi békemozgalom javaslatára felfüggesztett világi papok képeztek volna. Valamint titkos püspök felszentelésére tett javaslatot, hogy a szerzetesi utánpótlás biztosított legyen. A tervezett „katakomba egyház” – függetlenül a magyar egyházi hierarchiától – a Szentszék jóváhagyásával működött volna. Az 1954. június 24-én készült tervezet „operatív kombináció” révén az államvédelem kezébe került. P. Pálost 1954. június 30-án vették őrizetbe. A Budapesti Fővárosi Bíróság 1955. febr. 22-i „00” tárgyalásán „külföldi szervezet részére adatközléssel elkövetett hűtlenség; a Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése bűntette” miatt 17 év (!) börtönbüntetésre ítélte. A benyújtott fellebbezést a Legfelsőbb Bíróság 1955. ápr. 21-én elutasította. 1956. okt. 27-én Vácról szabadul, de a szabadságharc leverését követően 1957 januárjától tovább tölti büntetését 1963. május 10-ig. A „csoportvezetők” – P. Süle Géza, P. Petruch Antal, P. Luzsénszky Alfonz, P. Palánkay Tibor, P. Kollár Ferenc, P. Faragó László, P. Kerkai György, P. Vácz Jenő, Kálmán Sándor segítőtestvér és P. Tamás János provinciális letartóztatására – mivel Mindszenty bíboros Püspökszentlászlóra „telepítése” a Szerv egyházügyiseinek minden erejét lekötötte – csak 1955. augusztus–szeptember folyamán került sor. Az MDP Központi Vezetőségének Titkársága 1955. július 11-én határozatot hozott az Állami Egyházügyi Hivatal munkájának megjavítására és az egyház reakciós tevékenységének visszaszorítására. A határozat 3. pontjának megállapítása szerint: „Különös figyelmet kell fordítani és a legrövidebb időn belül felszámolni az illegális egyházi szertartásokat, valamint az illegálisan működő szerzetesrendeket”. A Pálos letartóztatását követő széles körű operatív felderítő munka eredményeinek realizálása ebben a helyzetben újra a „szerv” rendszerszolga-hűségét is bizonyította. „Megállapítottuk, hogy Pálos az illegális jezsuita rend tevékenységét a „rendi tanács” tagjaival együtt irányította. Miután ők szabadon maradtak, aknamunkájukat továbbra is folytatják. Ellenséges tevékenységük megszakítása érdekében javasoltuk őrizetbe venni az illegális jezsuita rend jelenleg szabadon lévő vezetőit. Az őrizetbe vételek végrehajtásával egy időben az illegális jezsuita rend dezorganizálására, ügynökséggel való átfogására és a belgiumi emigrációs központba való beépülésre tettünk javaslatot”. A nagyszabású perre 1956 februárjában került sor, szintén titkos körülmények között. Az eljárás abszurditását jelezte, hogy a vádlottakat első fokon összesen több mint 100 évre ítélték. A forradalom idején szabaduló rendtagok perújrafelvételénél – mivel a Legfelsőbb Bíróság a politikai élet változásaitól nem függetlenül az elsőfokú ítéletet 1956 augusztusában megalapozatlannak találta – a bíróság a vádlottak büntetését letöltöttnek ismerte el. P. Kollárt még a vizsgálat befejezése előtt – a rend további működésére vonatkozó bizonyos megállapodást követően – szabadon engedték. A Rózsa-per A forradalom leverését követő restauráció részeként az MSZMP Politikai Bizottsága szabad kezet adott az államvédelemnek az „illegális klerikális szervezetek” felszámolására. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a szerzetesi élet megélése ab ovo illegális cselekedetnek minősül. Ugyanakkor az egyházpolitika hosszú távú tervében a Kádár János neve által fémjelzett korszak politikai fazonigazítása részeként helyt kapott annak demonstrálása, hogy a szocialista állam és az egyházak képesek békésen egymás mellett élni. Az egyházpolitika celebrálásában az államvédelem mellett egyre nagyobb szerepet kapott az újjászervezett ÁEH. Az 1961-es perhullám a jezsuitákat nem érintette. Ez többekben azt az illúziót keltette, hogy tevékenységüknek már nincsenek államellenes relevanciái. Az 1963–1966 közötti időszakban a „liberalizálódást” a belső ellenséges erők aktivizálódását vélelmezve, a külpolitikai nyitást pedig az „imperialisták fellazító taktikájának” tett engedményként értelmezve dekódolták a maguk számára a szolgálatok. Ezek a változások – az addig bejáratott drillhez képest – bizonyos fokú legitimációs krízist gerjesztettek állambiztonsági szervek működésében, amihez szervezeti átalakítás is társult. Ebben a helyzetben az állambiztonsági szervek alacsonyabbra helyezték műveleti „ingerküszöbüket”, és saját belső titkos parancsaik, utasításaik alapján végeztek előszűrő, felderítő „kutatómunkát”, illetve indítottak bizalmas nyomozásokat. Rendszerszolga hűségüket számszakilag túllihegve demonstrálták, hogy ezzel fedjék „a párt politikájával” való suba alatti egyet nem értésüket, miközben a minél több ügy kreálása egyúttal önlegitimációjukat – változatlan fontosságuk nyomatékosítását – szolgálta. Ebben az új kontextusban került sor 1964 novembere és 1965 januárja között – az érintettek számára teljesen váratlanul – P. Takács Sándor, P. Bálint József, P. Vácz Jenő, P. Dombi József, P. Mócsy Imre és P. Rózsa Elemér letartóztatására. (A korábbi „realizálásra” az operatív szervek többszöri javaslata ellenére előbb az 1963. március 22-i kegyelmi rendelet, 1964 első háromnegyed évében pedig a Vatikánnal folytatott diplomáciai tárgyalások miatt nem kerülhetett sor.) A fentieken kívül az ügytől elkülönítve őrizetbe vették P. Morlin Imre, P. Cserepes Péter jezsuitákat és P. Halász Piusz ciszterci szerzetest, valamint eljárás indult P. Dukay József jezsuita szerzetes ellen. A realizálással egy időben 67 főt hallgattak ki tanúként, fegyelmi eljárást kezdeményeztek két személy esetében, valamint javaslatot tettek fegyelmi eljárásra és rendőri figyelmeztetésre 26 egyházi és világi személy ügyében. Rózsa Elemér és társainak ügye tipikus konstruált pernek tekinthető. A feldolgozása alatt többoldalú kapcsolat alakult ki a feldolgozást végző operatív és a vizsgálati szervek között. A szoros együttműködés megnyilvánult az ügy előzetes jogi „beminősítésében”, különböző javaslatok és tervek (ügynökség kivonása, realizálási terv, stb.) közös összeállításában, operatív úton szerzett adatok jogi erejűvé tételében és számos konkrét esetben. A feldolgozásban részt vevő elvtársak szárnyaló fantáziával igyekeztek „monstre” ügyet kreálni a rendelkezésükre álló adatokból. A vezető szerep a jezsuitáké lett volna, az egész klerikális reakciót összekötő politikai program pedig a korábban kidolgozott „világszolidarizmus programja”. A Budapesti Fővárosi Bíróságon megtartott „00”-perben 1965. június 30-án hirdetett ítéletet dr. Bimbó István tanácselnök. „A Bíróság a büntetés mértékének megállapításánál mindenekelőtt a vádlottak személyében rejlő fokozott társadalmi veszélyességet tette vizsgálat tárgyává”. A vádlottak és védőik védekezését elutasítva a Fővárosi Főügyészség vádiratával egyezően P. Rózsa Elemért és P. Dombi Józsefet a Btk. 116. §. 1. bekezdésében foglalt „összeesküvés vezetése” bűntette miatt 8, illetve 4 évi szabadságvesztésre; P. Bálint Józsefet, P. Takács Sándort, P. Mócsy Imrét és P. Vácz Jenőt a Btk. 117. § 1. bekezdésében foglalt „összeesküvésben való részvétel bűntettében”: 5, 4 és fél, 4, illetve 3 évi szabadságvesztésre ítélte. A perből a politikai rendőrségen „tananyag” készült. Leginkább abból a célból, hogy milyen operatív módszerekkel kreálható az állambiztonsági szaglászásból „összeesküvés”, illetve abban való részvétel „bizonyítottsága,” behelyezve az egész ügyet a nemzetközi ún. klerikális reakció korabeli működésébe is1. Az eljárások megindításának vélelmezhető okai „Megismertük és bizonyítást nyert, hogy a jezsuiták adják az ellenséges erők fő szellemi vezéreit, és azt, hogy végső soron kezükben futott össze – egyházi vonalon – a legtöbb illegális tevékenység szála.”2 Hollós Ervin a hatvanas-hetvenes években több kiadást megért hírhedt könyvében az „összekötő cement” alcím alatt tárgyalja a jezsuiták „ellenforradalmi” tevékenységét. Hollós meglátása szerint a jezsuiták eszmei vezetői és koordinátorai a szerteágazó népi demokráciaellenes egyházi tevékenységnek, és ők irányítják a nemzetközi klerikális reakció hírszerzését is. E különböző előfeltevésekből kiinduló, az operatív szervek munkatársainak tudatában olykor – filológiailag legalábbis mindenképpen – toposszá merevedni látszó konstrukció alapvetően, mintegy axióma határozta meg a jezsuitákkal kapcsolatos intézkedéseket. Azokban a rendszerekben, ahol az objektív igazság keresése csak az előre meghirdetett célok megvalósulásának kontextusában értelmezhető, a nem osztályharcos-dialektikus alapállású gondolatok óhatatlanul az alkotók szándékától eltérő jelentéstartalmat kapnak. Ahhoz, hogy a Párt – hangsúlyozottan ateista alapvetésű – ideológiai szempontjai a „szocialista törvényesség” szabályainak betartásával érvényesíthetőek legyenek, a hatékony pasztorációs tevékenységet (értsd: tömegbefolyás növelését) a klerikális reakció aknamunkájának új módszereként kellett definiálni. „Megjegyzendő, hogy nem volt könnyű feladata a vizsgálatnak az államellenes politikai tevékenységtől különválasztani a vallásos tartalmat, mert ebbe beleágyazva folytatták aknamunkájukat.” „Ideológiai tevékenységük bár káros, jogilag nem mindig értékelhető, mert azt hitbuzgalmi jelleggel leplezik”.
A „klerikális reakció” toposzának megtartása mellett – mely igazolta, hogy
a szervek „hivatalosan” lépnek fel – az eljárások megindításának valódi
oka az ideológiai felépítményre leselkedő veszély elhárítása. Mivel a szerzetesi
létforma önmagában is a transzcendencia radikális megvallását jelentette,
ennek nyilvános megélése a bemutatott korszak egészében elfogadhatatlan
maradt.
A jezsuiták letartóztatásának kronológiája és a főbb percsoportok 1944–65: Laskay (Róth) Antal, Kajdi Ferenc eltűntek 1944. dec.; Vág (Eredics) József Szovjetunióba hurcolva 1946–54; Bors (Bayer) Jenő internálva 1947; Könyves Tibor elítélve 1948–51. – internálva 1952–53; Csák Boldizsár elítélve 1948–52. – internálva 1952–53. Mindszenty-per: Vid (Vidlicska) József elítélve 1948–52. – internálva 1952; Várady János C. elítélve 1948–52. – internálva 1952–53. Tiltott határátlépés kísérlete, ill. elősegítése: Máté (Drab) József elítélve 1948. – internálva 1949–53; Németh Tibor elítélve 1948–49. – internálva 1949–53; Kiss László elítélve 1949–53; Lázár József elítélve 1949. – internálva 1949–53; Wéber János elítélve 1949. – internálva 1949–53; Matyasovich Henrik elítélve 1949. – internálva 1949–53; Morel (Keresztény) Gyula elítélve 1949; Viola Kálmán elítélve 1949; Virágh Andor elítélve 1949; Fábián István elítélve 1949. – internálva 1949–53; Pécsy László elítélve 1949–50; Weissmahr Béla elítélve 1949–50; Tüll Alajos elítélve 1949–52. – internálva 1952–53. – elítélve 1953–56; Kovács Jenő elítélve 1949–52. – internálva 1952–53. Mócsy Imre internálva 1949–53. – elítélve 1953–54; 1965–68; Kerkai (Czinder) Jenő elítélve 1949–59; Ardai (Kozmann) Tibor elítélve 1949–53. – internálva 1953; Rudolf József internálva 1949; Kis János C*. internálva 1950–52; Sass Imre internálva 1950–53. – elítélve 1953–54; Nagyfalussy Lajos internálva 1950–51; Simó Zoltán C. internálva 1950–51. Kényszertartózkodási hely elhagyása miatt internálva: Bárdos Domonkos 1950–53; Bencsik József 1950–53; Bodolay Gyula 1950–51; Fricsy Ádám 1950–53; Horváth Mihály 1950–53; Jakab Benjámin 1950; Lenner József 1950–51; Merényi (Miszoglád) József 1950–51; Perényi József 1950–53; Szabó István 1951–53; Timmer József C. 1950–53. Csávossy Elemér pere: Csávossy Elemér elítélve 1951–56; Miklós János C. elítélve 1951–56. Pálos Antal és a „csoportvezetők” pere: Pálos (Paleszter) Antal elítélve 1954–56; 1957–63; Faragó László elítélve 1955–56; Kálmán Sándor C. elítélve 1955–56; Kerkai György elítélve 1955–56; Luzsénszky Alfonz elítélve 1955–56; Palánkay (Gausz) Tibor elítélve 1955–56; Petruch Antal elítélve 1955–56; Süle Géza elítélve 1955–56; 1957; Tamás (Tamasovits) János elítélve 1955–56; Vácz Jenő elítélve 1955–56; 1965–68. Hunya Dániel vizsgálati fogságban 1956. ’56-os eseményekkel kapcsolatos perek: Rozmán János elítélve 1957; Takáts Sándor elítélve 1957–59; 1964–65. „Világszolidarizmus”-per: Bálint József elítélve 1964–68; Dombi József elítélve 1964–66; Rózsa Elemér elítélve 1964–72; (Mócsy Imre, Vácz Jenő és Takáts Sándor lásd fentebb) „Szórványperek” a ’60-as években: Dukai József elítélve 1962–64; Szabó József elítélve 1963–68; Cserepes Péter elítélve 1964–66; Morlin Imre elítélve 1964–65. Jegyzetek * C. (Coadiutor) = segítőtestvér. 1A jelszó: „Alles in Ordnung” – A jezsuita államellenes összeesküvés operatív feldolgozásának és vizsgálatának tapasztalatai. BM Tanulmányi és Kiképzési Csoportfőnökség 1965. (Írták: Csillag György r. őrgy., és dr. Tóth Imre r. őrgy.) ÁBTL Módszertani gyűjtemény – 811.
2 Az illegális szerzetesrendek operatív ellenőrzésének tapasztalatai. BM
Tanulmányi és Kiképzési Csoportfőnökség 1969. (Írta: Geréb Sándor r. alezredes)
ÁBTL Módszertani gyűjtemény.
Bartusz-Dobosi László MAGYAR JEZSUITÁK A XVII–XVIII. SZÁZADI LATIN-AMERIKÁBAN Missziós lelkület Az egyik legfontosabb munkaterület, amelyet a Jézus Társasága már a kezdetektől fogva magára vállalt, a külföldi missziók voltak. Ez azzal is bizonyítható, hogy Szent Ignác halálakor a jezsuiták már Európa számos országán kívül megtelepedtek, így Japánban, Kelet-Indiában, Brazíliában, és Kongóban, sőt útban voltak Kína és Etiópia felé is. Eredetileg maga Loyolai Szent Ignác is missziósként akart eljutni a Szentföldre, végül azonban ez nem adatott meg neki. A rend első, és a mai napig példaértékű misszionáriusa, Xavéri Szent Ferenc volt, aki 1541-ben kelt útra India felé, s élete végéig, 1552-ig Keleten is maradt. Azóta az Egyház Ferencet szentté avatta, méghozzá a missziósok szentjévé. A katolikus egyház az úgynevezett „missziós parancs”1 alapján mindig is nagy hangsúlyt fektetett az Örömhír továbbadására. „Az Egyház természeténél fogva missziós jellegű, mert Krisztus megbízatása nem alkalomszerű. . .”2, illetve az Egyház „. . .tagjai attól a pillanattól kezdve, amelyben elkötelezik magukat az Egyház szolgálatára, vállalják, hogy sajátos missziós munkát végeznek az intézmény elgondolása szerint”3. Ez az alapvető missziós jelleg, ami az Egyház karakteréből fakad, a Jézus Társaságánál is megtalálható, méghozzá úgy, hogy a három szokásos szerzetesi fogadalom mellett ők egy negyedik fogadalmat is tesznek, amely a mai napig kötelezi a jezsuitákat a mindenkori római pápa általi küldetések teljesítésére. Ez annyit tesz, hogy egy jezsuita szerzetes oda megy, ahova és amikor a pápa küldi. A Társaság rendalkotmányában ezt a következőképpen fogalmazták meg: „Bármit is parancsoljon a mostani római pápa, vagy bármelyik későbbi a lelkek javát és a hit terjesztését illetően, és bármely országba is akarjon küldeni bennünket, azonnal, minden kifogás és mentegetőzés nélkül – amennyiben rajtunk áll – parancsait teljesítsük; akár a törökökhöz vagy bármilyen hitetlenekhez, beleértve az Indiáknak nevezett vidékeken élőket, akár bármilyen eretnekekhez, szakadárokhoz, vagy bármilyen hívőkhöz küldjön is.”4. A jezsuita rendalkotmány szerint a Jézus Társaságának célja: „a hit védelme és terjesztése”5. A jezsuita misszionáriusok ennek megfelelően hamarosan nagy számban rajzottak szét a világ minden tájára. Ennek a tudatos, s nagyon jól megszervezett munkának az eredményeként pár évtized alatt átvették a vezető szerepet a többi szerzetesrendtől a missziók terén. Latin-Amerikában, különösen a Paraguayban (a mai Paraguay, Uruguay, Brazília egyes részei) működő több mint 30 redukció6 (telep) eredményei voltak figyelemre méltóak. A redukciók7 Kezdetben kizárólag spanyol, illetve portugál rendtagokból kerültek ki a misszionáriusok, minthogy az újonnan felfedezett területek is e két ország között kerültek felosztásra. Később aztán, a XVII. század közepétől, már megjelentek más nemzetek hithirdetői is az indiánok között. A magyar jezsuiták ekkor még az osztrák rendtartományhoz tartoztak, innen indultak a különféle missziókba. A latin-amerikai redukciók valamikor 1588 körül indultak, s lakóik főként a guarani indiánok közül kerültek ki. Ezekről a telepekről igyekeztek minden idegent kizárni, így próbálták megvédeni az indiánokat a kegyetlen gyarmatosítók zaklatásaitól. III. Fülöp spanyol király ezt 1609-ben jóváhagyta, az úgynevezett „Cedula Magna”-ban, amelyben önálló indián redukciók megalapítását engedélyezte a jezsuitáknak. Ez az okmány kimondta, hogy oda az atyák engedélye nélkül, a kormányzót kivéve fehér ember nem teheti be a lábát. Ugyanez az okirat mentesítette a kereszténnyé lett indiánokat a rabszolgaság alól is. A jezsuiták egyik leghatékonyabb módszere az inkulturáció volt. Megtanulták az indiánok nyelvét, együtt éltek velük az őserdőben, kiismerték szokásaikat és vallási elképzeléseiket, s teljesen a bizalmukba férkőztek. A térítésnél pompásan fel tudták használni az indiánok nagy zenei érzékét s azt a szinte fanatikus rajongást, amit a zene iránt mutattak. Nagyon sok, addig megközelíthetetlen törzset a zenével, énekkel sikerült előcsalogatniuk őserdei rejtekhelyeikről. Időközben azonban az irigység, a féltékenység s a gyanúsítgatások olyan áradata indult meg a Jézus Társasága ellen, főként a különféle kiváltságokkal rendelkező telepeik sikerei miatt ellehetetlenült gyarmatosítók részéről, hogy az teljes pusztulásba sodorta az egész dél-amerikai jezsuita missziót. Az 1750-es évek közepétől támadóiknak magas rangú pártfogóik akadtak, így az 1756-tól lisszaboni kormányfőként működő Pombal márki (Sebastian José de Carvalho e Mello), aki a „gyönge” I. József portugál király uralkodása idején három év alatt elérte, hogy tiltsák be a rendet országában. Ezt egy európai jezsuitaellenes hullám követte, s ennek eredményeképpen III. Károly spanyol király 1768. január 2-án aláírt egy rendeletet, melynek értelmében minden jezsuitát száműztek a Spanyol Birodalom területéről. Hamarosan francia és más európai uralkodók is követték a példájukat, akik szintén betiltották országaikban a jezsuiták működését. Az ügy továbbgyűrűzött, s 1773. július 21-én, XIV. Kelemen pápa, a Dominus ac Redemptor (Úr és Megváltó) kezdetű brévéjével „örök időkre” betiltotta a jezsuita rendet. Magyarok az „Indiákon” Ez alatt a majd kettőszáz esztendő alatt, amíg a jezsuiták Latin-Amerikában működhettek, kutatásaim szerint 29 magyar szerzetes teljesített szolgálatot a redukciókban. Ezeknek az atyáknak a neveit az alábbiakban teljes egészében felsorolom, ismertetőt azonban a tanulmány terjedelmi korlátai miatt, csak néhányukról adok. Az alábbiakban felsorolásra kerülő atyákat az „Indiákon” való működési idejük alapján és nem betűrend szerint állítottam sorrendbe. – Az osztrák katalógus, a „Catalogi personarum et officiorum provinciae Austriae” (a továbbiakban Cat. A.) alapján: Rátkai János, Reitter József, Brentán Károly, Limp Ferenc, Orosz László, Bakranin Lukács, Koncsák Ferdinánd, Grueber Ignác, Mikus Mátyás, Marchesetti János, Ferder Fülöp, Krabath Ádám, Hedry Márton, Szerdahelyi Ferenc, Plantich Miklós, Weber Ferenc, Zakarjás János, Sussich Miklós, Éder Xavér Ferenc, Haller Xavér Ferenc, Szentmártonyi Ignác, Fáy Dávid, Kayling József, Szluha Nepomuki János. – A katalógusban nem szereplő, ám a különféle atyák levelezéseiből és naplóiból feltalálható további nevek: Talaga György, Rér János, Lyro Ignác, Neumayer Gyula, Neuhaus András. 1. Brentán Károlyt előbb Quitóba, majd a Maragnon menti missziós állomásra helyezték. Több évig élt az andoa indiánok között, majd 1732-ben a San Regis de Yameos misszió vezetésével bízták meg. Ő volt az első európai, akinek sikerült felhatolnia a Nanay és Itatay folyókon. Útközben térképeket készített, s részletesen leírta az őserdőben található növényeket és állatokat. Eközben felkereste a yameók szétszórt településeit, s megtanulta a nyelvüket is. Az indiánok között eltöltött 14 évi missziós munka után 1742-ben őt nevezték ki a bolíviai rendtartomány tartományfőnöki tisztére. Megbízatását 1744 és 1747 között látta el, ezután ugyanis a tartományi gyűlésen úgy határoztak, hogy Rómába küldik prokurátornak8. Oda 1751-ben érkezett meg, ahol rendi feladatainak ellátása mellett, két kötetben sajtó alá rendezte munkáit. Ez ügyben utazott Genovába, de a város elérése előtt rosszul lett, és a fent említett katalógus szerint 1754-ben meghalt. Kéziratainak nagy része sajnos eltűnt, mindössze egy térkép maradt meg, amelyet könyve mellékletéül szánt, s ezt később ki is nyomtatták. A közelmúltban azonban ennek is nyoma veszett. Ács Tivadar az „Akik elvándoroltak” című könyvében9 még annyit tesz hozzá a Tudóslexikon információihoz, hogy Brentán továbbfejlesztette Éder Ferenc geográfiai munkásságát, feltérképezte a Chicito tartományt, egészen a Rio Madeira forrásvidékéig. Erre a nagy munkára egy határper szolgáltatott alkalmat. A vita akörül forgott, hogy hol van Mojos tartomány, valamint Charcas és Tucuman kapitányságok határa. Az 1743. december 23-án kelt királyi pátens10 az ő térképei alapján állapította meg a végleges határokat. 2. Limp Ferencet 1726-ban küldték ki Paraguayba a guarani indiánok közé, ahol több mint négy évtizedig működött. Sikeresen újjáépítette a hanyatlófélben levő San Ángel misszióstelepet, 1732-ben pedig a San Lorenzo redukció vezetőjévé nevezték ki. Az 1750-es években kitört, úgynevezett „guarani háborúban” jelentős szerephez jutott, minthogy a portugáloknak átadandó hét misszióstelep egyik vezetője volt. Megvádolták a háború kirobbantásával, s az indiánok fegyveres ellenállásának megszervezésével. Az ellene indított rágalomhadjárat még halála után is folytatódott. A kiutasítási rendelet 1767-ben a Yapeyú redukcióban érte utol, de 1768-ban, még közvetlenül a kiűzetés előtt, Asunciónban meghalt. Fennmaradt tőle egy történelmi becsű levél11 Paraguay földrajzáról és a Jézus Társaság misszióbeli kulturális tevékenységéről. 3. Orosz László volt az egyik legnagyobb hatású s legképzettebb magyar missziós pap az „Indiákon”, aki minden óhaja és törekvése dacára, sohasem folytathatott hittérítő munkát. Mindvégig tanár maradt, a civilizáció és a kultúra terjesztője. Tevékenysége azonban olyan széles körű s olyannyira jelentős volt, hogy az mind a mai napig érzékelhető nemcsak Córdobában, hanem egész Latin-Amerikában is. Ő alapította az első nyomdát Córdobában (1765), s úgy felpezsdítette az egyetemi életet, hogy tanítványai közül később többen az argentínai függetlenségi mozgalom élharcosai lettek. 1729-ben került ki a misszióba, ahol a nem sokkal azelőtt megnyílt córdobai egyetemre rendelték bölcseletet és teológiát tanítani. 1734-ben rektorrá nevezték ki, közben pedig a córdobai Monserrat kollégium konviktusvezetői tisztét is betöltötte. Több mint négy évtizedes ott tartózkodása alatt mindössze egyszer nyílt alkalma arra, hogy személyesen látogathassa sorra a paraguayi missziókat, vizitátori minőségben. Ekkor találkozhatott újra Limp Ferenccel is, akivel annak idején együtt érkeztek ide. Tudósításaiból kiderül, hogy 30 paraguayi missziós telepet járt végig, amelyeket a Társaság 67 papja és 15 szerzetes testvére gondozott.12 1742-ben a Buenos Aires-i San Ignacio kollégium élére került, ahonnan hamarosan visszatért Córdobába az egyetemre. 1746-ban, mint a rendtartomány prokurátora, Madridba és Rómába utazott, s onnan 57 jezsuita misszionáriussal, számos könyvvel és iskolai felszereléssel tért vissza 1749-ben. Ezután nem sokkal Buenos Airesben egy új kollégium építésébe kezdett, s közben a Colegio Máximo papnövelde újoncmesteri tisztjét is ellátta. Számos művet írt, melyek közül a legjelentősebb Nicholas del Techo belga missziós atya Paraguay történetéről szóló művének kiegészítése. Ez 1759-ben jelent meg Decades címmel a nagyszombati nyomda jóvoltából. 1767-ben ő is áldozata lett a kiutasításnak, s hamarosan Cádiz börtönében találta magát. Szerencsére azonban Mária Terézia császárnő közbenjárásának köszönhetően rövid időn belül szabadon bocsátották, s hazatérte után Nagyszombatban lelkészkedett. Közben megírta emlékiratait a paraguayi rendtartományról, amelyben bőséges információval szolgált az ottani állapotokat illetően.13 Orosz atya utolsó éveiben Éder Ferenc atya kéziratának sajtó alá rendezésével foglalatoskodott, s élénk levelezésben állt volt córdobai tanítványaival is. 1773. július 11-én halt meg, nem sokkal rendjének feloszlatása előtt. 4. Zakarjás Jánost 1749-ben rendelték a perui misszióba, ahol igen hatékonyan működött az indiánok térítésében, illetve pestises betegek gyógyításában. Valószínűsíthető, hogy 1768-ban Éder Ferenccel együtt kellett elhagynia a missziót. Életének ezután következő két évéről nincsenek információink. Azt sem tudjuk, hogy vajon ez idő alatt volt-e Pombal börtöneiben, mint annyi társa, s ha igen, hol és mennyi időre? 1770-ben azonban már biztosan Komáromban működött mint plébános. Ott is halt meg 1772. szeptember 4-én. Ifj. Szinnyei József dr. közlése alapján ismerhető meg Zakarjás úti levelezése (1749–1756), amelyeket a Földrajzi Közleményekben tett közzé. Összesen 11 levélről van szó, amelyekben részletesen leírja az „Indiákba” vezető hároméves utazásait, és beszámol az ott töltött idő első négy évének eseményeiről. Íme egy érdekes leírás az indiánokról: „Azoknak, akiknél az Itenes folyó mentén 4 hónapig tartózkodtam, nemcsak a fülük, hanem mind a két ajkuk és az orruk is át van lyukasztva, és azokba egy hüvelyk hosszúságú zöld színű követ tesznek. Ugyanazok, hogy a haldoklók lelkét visszatartsák, a beteg száját és orrát bedugják. A halottakat ugyanazon tető alatt földelik el, ahol ők maguk laknak, s a holttestet időről időre kiássák, szomorkodó sóhajok közt megmossák, olajjal megkenik és a csicsától (az indiánok tipikus itala) nekihevülve a halottat is megkínálják az itallal. A murék a nőkön a fültől az orrig és szájig terjedő három párhuzamos vágást tesznek, és a sebet kék festékkel bekenik, amelyet sohasem mosnak ki.”14 5. Éder Xavér Ferencet 1749-ben küldték missziós szolgálatra Dél-Amerikába. Peruba került, ahol kezdetben teológiát tanult, majd pappá szentelték, s csak ezután, 1753-ban kezdte meg térítő munkáját a Moxos tartománybéli San Martin redukcióban. Itt tevékenykedett egészen 1768-as kiűzetésükig a mojo vagy moxo (ejtsd: moho) indiánok között, akiknek megtanulta a nyelvét, feljegyezte szokásait, rajzvázlatokat készített róluk, s az őserdő növény- és állatvilágáról. 1769-ben tért haza Magyarországra, s 1772. április 17-én bekövetkezett haláláig selmecbányai plébánosként működött. Éder írásai csak 1791-ben jelenhettek meg nyomtatásban, Makó Pál apát jóvoltából, Descriptio provinciae Moxitarum in regno Peruano . . . Budae, 1791. címmel, de ez a kiadás igen hiányos, és sok helyütt hibásra sikeredett. Éder 600 oldalas könyvét a perui néprajztudomány pedig ma is legértékesebb hagyatékának tartja, hiszen Ferenc nemcsak a környező természetről, a növényekről, az állatokról s a földrajzi viszonyokról készített tudományos értékű feljegyzéseket, hanem az indiánok életéről, közösségi szokásairól, babonáiról s lelkivilágáról is. Éder Xavér Ferenc írásaiból kitűnik, mennyire nehéz lehetett a lelkipásztori tevékenység az indiánok között. Felfogásuk gyönge és szeszélyes volt, hatnál tovább nem tudtak számolni. Így aztán nem csoda, ha a hit dolgaival még inkább hadilábon álltak. Így írt ezekről Éder: „Megtörtént, hogy egyszer családi összejövetelen ősszüleink bűnéről beszéltem nekik. Először a fülüket hegyezve hallgatták, de észrevettem, hogy alig tudják visszatartani nevetésüket. Amikor a nevetés oka felől tudakozódtam, azt felelték, hogy ők is ugyanúgy tettek volna. Mert ha érett, egészséges és tetszetős gyümölcsöt látnak, elképzelni sem tudják, hogy azt otthagynák. Ha az a gyümölcs Istené volt s magának akarta, meg kellett volna előznie ősszüleinket.”15 Írásai igazi csemegék az indiánok élete iránt érdeklődők számára. 6. Szentmártonyi Ignác: Latin-Amerika magyar kutatói közül mint tudóst, talán őt illeti meg a legnagyobb elismerés. Szentmártonyi matematikusként, csillagászként, de missziós atyaként is kimagasló teljesítményt nyújtott. 1749-ben utazott el a brazíliai Maragnonba, s innen kiindulva dolgozott tíz, a jezsuiták katalógusa szerint nyolc évig az Amazonas és mellékfolyóinak, főleg a Rio Xingu, a Rio Tapajos és a Rio Madeira hidrográfiai felvételezésén. Az expedíció pontos útvonala ismeretlen, mivel ez szigorúan titkos küldetés volt. A dokumentumok, térképek valahol a portugál levéltárak mélyén rejtőznek. Szentmártonyi dél-amerikai áldozatos munkásságának 1760-ban szakadt vége, amikor a portugál király parancsára a katonaság elfogta a jezsuitákat. Szentmártonyit több társával együtt egy hajó fenekére tuszkolták, ahol már 115 jezsuita szorongott egymás hegyén-hátán. A rettenetes hőség, a poshadt levegő, az ágyhiány, az éhség és a szomjúság szinte elviselhetetlenné tette helyzetüket. A legyengült szerzetesek között betegségek törtek ki. A hajó kapitánya, ismerve Szentmártonyi érdemeit, külön helyen akarta elhelyezni, de ő nem volt hajlandó elfogadni ezt a kedvezményt, mondván, hogy semmivel sem ártatlanabb, mint rendtestvérei, s ezért nem érdemel kedvezőbb elbánást sem. A kapitány mindennap külön ebédet küldött neki, de ő szétosztotta azt beteg társai között. December elején érkeztek meg a Tajo torkolatához, ahonnan Szentmártonyit több társával együtt, köztük a magyar Kayling Józseffel, a Lisszabon melletti Sao Julian földalatti erődbörtönébe zárták. Itt raboskodott 18 éven keresztül, míg végre szabadon eresztették. Hazatérése után Csáktornyán élt, majd haláláig, 1793. április 15-ig a Zala megyei Belicán működött segédlelkészként. 7. Fáy Dávid 1753-ban érkezett meg Maragnonba. Vele volt többek között Szluha János, Kayling József, s Szentmártonyi Ignác atya is. Innen Tapujtaperbe (Capuicapera) ment lelkipásztori feladatokat ellátni. Öt hónapos ott tartózkodása alatt olyan mély benyomást tett társaira, hogy csak „Santinho”-nak, szent embernek nevezték. Ezután másfél esztendőt töltött a jopynamba indiánok lelki gondozásával, majd Maracuba rendelték elöljárói, hogy egy ott élő jezsuita testvért gondozzon. Innen járta be az egész vidéket, s térítette az indiánokat. 1755. április 15-én tette le ünnepélyes utolsó fogadalmait. Ezután Cararába küldték, hogy az ott működő Szluha Nepomuki Jánost támogassa lelkipásztori teendőiben a San Francisco Javier misszióban. Ez a Pinare folyó mellett helyezkedett el, ahol a guajajara és a jaquarapara indiánokkal foglalkoztak. Fáy itt kezdeményezte az amapajos indiánok letelepedését, akik az ott élő legtöbb törzshöz hasonlóan emberevők voltak ugyan, de a többi törzsnél barátságosabban viselkedtek. Gyönge szervezete miatt többször is félbe kellett szakítania munkáját, mert a láz sokszor ledöntötte a lábáról. Betegsége alatt előszeretettel tanulmányozta az indiánok nyelvét, s erről feljegyzéseket is készített. Egyik levelében érdekességképpen ismerteti igeragozásuk egy példáját: „Nyelvük kellemes, és az benne a sajátságos, hogy az igének a többes számban négy személye van, pl. ajucá – ölök, erejucá – ölsz, ojucá – öl, jajucá – mi veletek együtt ölünk, orojucá – mi nélkületek ölünk, pejucá – ti öltök, ojucá – ők ölnek”16 1757-ben elöljárói Maragnonba rendelték, ahonnan még ebben az évben száműzték és egy spanyolországi börtönbe zárták, ahol 1767-ben meghalt. 8. Szluha Jánost 1752-ben választották ki missziós szolgálatra. A brazíliai Maragnonba került, ahol egy ideig együtt dolgozott Fáy Dáviddal, folyamatosan kapcsolatban állt Kayling Józseffel és összedolgozott Szentmártonyi Ignáccal. A Szluha által készített térképen ugyanis Szentmártonyi mérte meg a sarokmagasságokat. A misszióban ténykedő Eckhardt atya szerint ez a térkép a kor egyik legkiválóbban megszerkesztett térképe volt. 1752 és 1758 közötti időszakból 10 levél maradt fenn tőle, amelyekben részletesen beszámolt utazásáról, a misszióról, az indiánokról s mindennapi munkáikról. Ezeket a terjedelmes leveleket végigolvasva (összesen 70 gépelt oldal) ismerheti meg az ember legjobban egyfelől Szluha egyéniségét, másfelől a redukciók mindennapjait. Befejezésül egy olyan atya missziós tevékenységének rövid ismertetőjét szeretném adni, aki ugyan nem szerepel a sokat emlegetett osztrák katalógusban, jelenlétéről az „Indiákon” azonban Zakarjás János atya levelei alapján bizonyosak lehetünk.17 9. Rér János 1731-ben került a perui misszióba. Tizenhat évig működött ott, majd 1747-ben Limába hívták matematikát oktatni. Későbbi forrásokból kiderül, hogy a tanárkodást ott folytatta egészen 1758-ban bekövetkezett haláláig. Az ő nevéhez fűződik az úgynevezett tapasztott sövényfonatú boronafalak, tetők és mennyezetek technikájának feltalálása18. Ez az építési mód nagyon hasznosnak bizonyult a gyakori földrengésektől sújtott Limában. Egy ilyen földrengés nyomán (1746) majdnem teljesen romba dőlt a székesegyház, melynek sövénybetétes szerkezetű újjáépítését Rér János vállalta. Ez a székesegyház még ma is szilárdan áll. Záró gondolatok Az általam vizsgált korszak gyarmatosítói és missziós szerzetesei közötti nézetbeli különbségek legfőképpen az indiánok megítélését illetően álltak fenn. Őket ugyanis a gyarmatosítók, s általánosságban az európai közvélemény „Gentes sin razon”-nak, azaz ész nélküli lényeknek tartotta. Ezt, az ember és az állat közötti valamilyen átmeneti állapotnak tekintették, és ezért minden lelkiismeret-furdalás nélkül elpusztították őket. Ez ellen a tévedés ellen léptek fel többek között a jezsuita szerzetesek. A gyarmatosítók, kegyetlenkedéseik igazolására, a kereszténység terjesztését hozták fel mentségül. Odáig mentek, hogy hálaadó szentmiséket mondattak egy-egy mészárlás után. A helyzet fonákságát abban látom, hogy egyfelől nem tartották embereknek az indiánokat, s ezt fennen hangoztatták, másfelől viszont, gazságaik leplezése végett, azok keresztény hitre való térítésének kötelességére hivatkoztak. A gyarmatosítók hódításaikat egyfajta alkotó tevékenységként ünnepelték, mintha ezek a területek nemcsak felfedezésüket, hanem létüket is nekik köszönhették volna. Ezért a legtöbb amerikai gyarmat megszerzésének tényét azzal a jogilag támadható és tárgyilag többnyire téves érveléssel indokolták, hogy elsőként érkeztek oda, és így a „senki által nem birtokolt területet”, az úgynevezett „res nullius”-t, politikailag, jogilag és kulturálisan is saját fennhatósági területükhöz csatolták. Ez a gondolkodásmód az egyértelmű Európa-központúság gondolatköréből, s egyfajta felsőbbrendűségi tudatból eredt. Az indiánok és az európaiak kultúrájának találkozása az utóbbi dominanciáját eredményezte. Nem lehet akkulturációról, mint kölcsönös kultúracseréről beszélni, hiszen az „erősebb” törvénye érvényesült, nem engedve teret az indiánok kibontakozásának. Az európai ember gondolkodásmódját és tevékenységét ugyanis mindenütt az erkölcsi és civilizációs magasabbrendűség tudata vezette, amelyet ideológiailag is igyekezett alátámasztani. A pénzéhes telepesek úgy gondolták, hogy ez a kikiáltott „felsőbbrendűségük” mindenre feljogosítja őket. Ez ellen a téves felfogás ellen küzdöttek a kontinensen, s természetesen a jezsuita redukciókban működő szerzetesek, köztük sok magyar atyával. Jegyzetek 1 „Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap a világ végéig.” (Mt 28,18b–20) 2 II. János Pál Pápa: Redemptoris missio k. enciklika. Szent István Társulat Budapest, 1992. 85. 3 Ibidem: 93. 4 Jézus Társaságának Rendalkotmánya és Kiegészítő Szabályok. Jézus Társaság Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 1997. 27. 5 Ibidem: 23. 6 „Redukció: a jezsuita hitterjesztői tevékenységnek különleges intézményei; a megtért dél-amerikai indiánok számára szervezett külön keresztény telepek, amelyeket a hithirdetők királyi engedély alapján a bennszülötteket zaklató és kizsaroló gyarmati hatóságoktól függetlenül, eszmei, keresztény alapon rendeztek be.” P. Jablonkay Gábor SJ. Katolikus Lexikon. Budapest, IV. kötet, 73. 7 Lásd bővebben: Bartusz-Dobosi László: Jezsuiták és conquistadorok harca az indiánokért a XVII–XVIII. században. Szent Gellért Kiadó Budapest, 2001. 8 A rendtartományt fenntartó. 9 Ács Tivadar: Akik elvándoroltak. Budapest, 1940. 142. 10 V. Fülöp (1701–1746) spanyol király rendeletéről van szó, amely a fent említett határrendezés mellett megerősítette a jezsuita redukciók függetlenségét, elismerve ezzel kiváló munkájukat. 11 Stöcklein, Joseph: Der Neue Welt-Bott XXXII. kötet, Augsburg, 1727. Brief R. T. Francisc. Xav. Limp missionarii der Gesellschaft Jesu in Paraguairien In: Ács Tivadar: Magyarok Latin-Amerikában. Budapest, Officina kiadó, 1944. 18–19. 12 Orosz László 1740. október 6-i levele Raab István, pozsonyi jezsuita kollégiumi rektorhoz. In: Szabó László: Magyar múlt Dél-Amerikában (1519–1900). Európa kiadó, Budapest, 1982. 68. 13 Orosz László emlékiratai eddig nem kerültek kiadásra. Hozzáférhető: Holovics Flórián fordítása alapján a budapesti jezsuita rendház könyvtárában. 14 Zakarjás János levele Kéri Ferenc atyához. In: Földrajzi Közlemények, XXXVIII. kötet, Budapest, 1910. 232. 15 Boglár Lajos: Messzi népek magyar kutatói (Éder Ferenc: Descriptio... c. könyve, Buda, 1791) Gondolat, 1978. 16 Fáy Dávid úti levelei (1755. augusztus 16.) In: Földrajzi Közlemények, XXXVIII. kötet, Budapest, 1910. 236. 17 Zakarjás János 1754. június 2-i levele Bartakovics Józsefhez. In: Földrajzi Közlemények, XXXVIII. k. Budapest, 1910. 225. 18 Fából készült keret közé vesszőből font és sárral két oldalról tapasztott falakról van szó, amelyek ruganyosságuknál fogva, jobban eltűrik az esetleges földmozgásokat.
Bikfalvi Géza MAGYAR JEZSUITA MISSZIONÁRIUSOK AFRIKÁBAN A magyar jezsuiták missziós buzgalmára nagyon jellemző, hogy még három évtized sem telt el a jezsuita rend magyarországi újra indulása óta, amikor 1871-ben a kalocsai nevelőintézet akkori vezetője, P. Menyhárt László SJ (1849–1897) missziós kérelemmel fordult a római általános rendfőnökhöz. A régi, főként a XVIII. századi missziós múlt emléke, élénken élt a jezsuiták tudatában, és lángolt a lelkükben a missziós hivatás elhívása. A konkrét missziózás lehetősége P. Gabriel afrikai misszionárius látogatása után kezdett körvonalazódni. A délkelet-afrikai zambézi misszióba kerestek új munkatársakat, mert a kegyetlen klíma és a rendkívül rossz egészségügyi körülmények miatt sorban estek ki a munkából a misszionáriusok, és félő volt, hogy ha új erők nem lépnek a kidőltek helyére, a szépen fejlődő telepek misszionárius nélkül maradnak. P. Gabriel ezért toborzott misszionáriusokat a portugál misszióba. Délkelet-Afrikában a jezsuita missziót a XVI. században alapították, P. Gonçalo da Silveira SJ már 1561-ben vértanúságot szenvedett. A XIX. században a roppant nagy területen két zambézi misszió is működött. A felső vidéken a mai Zambia és Zimbabwe vidékén 1879-től az angolok misszióztak, az alsó részen, mozambiki gyarmatukon a portugálok szervezték a missziókat. A missziós telepet Jézus Szentséges Szívéről nevezték el. Központjuk a tengerparti Quilmane kikötőváros volt, amely mintegy húsz kilométerre feküdt a Zambézi torkolatától. A folyam mentén felfelé 450 kilométerre szervezték meg a boromai állomást, a Szent József missziót, 900 kilométernyire pedig (Zumbóban) a Claver Szent Péter állomást működtették. A portugál misszióba, 1885 késő őszén P. Czimmermann István SJ indult el, aki 1849-ben született a Szepes megyei Szomolnokhután (ma Smolnícka Huta) szegény polgári családban. Az alsófokú iskolái után írnokoskodással kereste meg a továbbtanuláshoz a pénzt. Lőcsén érettségizett, majd tanár akart lenni, de a papi pályát választotta. A váci szemináriumban tanult, majd Rómába kapott ösztöndíjat a tehetséges fiatal papnövendék. Teológiai doktorátusa után hazatérve belépett a jezsuita rendbe, és a noviciátus után Kalocsán tanított. Korán feltámadt benne a missziós hivatás: Afrikába vágyakozott. Missziós terveit a gimnázium akkori igazgatója, P. Menyhárt László nagyon támogatta, mivel maga is misszionárius szeretett volna lenni. P. Czimmermann álma 1886-ban teljesült: a portugál gyarmatra, Mozambikba utazott, ahol átvette a boromai misszió vezetését. Kiérkezése után mindjárt elkapta a zambézi lázat. Betegágyában fekve tanulta a bennszülöttek nyelvét, a bantu nyelvcsaládba tartozó nyungwe nyelvet, és elkészítette az első kezdetleges szójegyzékét. Felgyógyulása után bámulatosan hamar megtanulta a bennszülöttek nyelvét, szótárt, leíró nyelvtant állított össze, és lefordította a Bibliát nyungwe nyelvre. A nyungwe írásbeliség megteremtése nemcsak az afrikai szellemi kultúra fejlődésében és az afrikai népoktatás megszervezésében volt kimagasló jelentőségű, hanem a nemzeti öntudat, az együvé tartozás eszméjének a csíráját is felébresztette a bennszülöttekben. Ma a nyungwe nyelvet, Mozambik Téte tartományában hivatalos nyelvként, anyanyelvként 300 ezren használják, közvetítő nyelvként közel egy millióan. A nyungwe nyelvű Biblia-fordítás számunkra azért érdekes, mivel P. Czimmermann a nyungwe nyelven nem létező fogalmak egy részét portugálból, 41 szót pedig a magyar nyelvből kölcsönözte. A nyelv helyesírását is igyekezett a magyar nyelv helyesírási rendszere alapján megalkotni. A szellemi felemelkedésért rendkívül sokat tett, a gyarmaton akkor még virágzó rabszolgaságból váltotta ki az első tanítványait: 6-10 éves fiúkat, és rendszeres iskolai oktatásban részesítette őket. A hálás bennszülöttek P. Czimmmermannt a „Betűk atyja” névvel tisztelték meg. A rendkívül elmaradott viszonyokon is megpróbált változtatni, földművelésre és különféle szakmákra oktatta a bennszülötteket. Az évente ismétlődő éhínség felszámolását tűzte ki céljául. 1889-ben visszatért Európába, hogy a misszióknak anyagi segítséget kérjen, és új munkatársakat vigyen ki a missziókba. A kalocsai jezsuita templomban nagyon megindító missziós beszédet tartott 1889 őszén. Ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Nektek is – úgymond – kijutott elég a keresztből és szenvedésből. Ez nemcsak Afrikában, ez másutt is megterem. De ti boldogok lehettek azokhoz a szegény feketékhez képest; tudjátok, hogy e nyomort nemsokára boldogság váltja fel. Ismeritek Krisztus Urunk kegyelméből az utat az egy, igaz, szent Istenhez! Könyörüljetek azért az afrikai, szegény, pogány népeken! Isten veletek! Ez az utolsó szavam hozzátok, megyek megint négereimhez! De nem hagylak el titeket végképp, az Úr Jézus Szívében, ahol élünk és halunk, ott találkozunk majd imáinkban mindennap!” A missziós gyűjtésből gőzgépet, nyomdát és mezőgazdasági felszereléseket vásárolt, amelyek segítségével a bennszülöttek kezdetleges mezőgazdasági termelésén szeretett volna változtatni, és enyhíteni az állandó éhínségen. A visszautazáskor – nagy örömére – már vele tartott P. Menyhárt László is, aki átvette a boromai telep irányítását, ezért P. Czimmermann a zumbói telepre ment át, iskolát és árvaházat alapított. Sajnos, a hatalmára féltékeny egyik helyi főnök 1894-ben megmérgeztette. Szeretett misszióján Zumbóban temették el. P Czimmermann levelekben, beszámolókban rendszeresen ismertette a Zambézi folyó vidékének természetrajzi viszonyait, amelyek nemcsak hazai, hanem a jelentősebb európai lapokban is publikálásra kerültek. P. Menyhárt László SJ a Heves megyei Pusztaszarvason született, Egerben, az érseki gimnáziumban tanult. Még ott olvasta Gonzága Szent Alajos életrajzát, és elhatározta: jezsuita lesz, anélkül hogy egyetlen jezsuitát is ismert volna. A rendi képzést rendkívül megszerette, a kötelező tárgyak mellett a botanika is nagyon érdekelte, ezért Innsbruckban már kutatásokat végzett. Kalocsai tanárkodása alatt Haynald érsek Herbáriuma és botanikai könyvtára segítségével feltérképezte Kalocsa növényvilágát, hat új növényfajjal lepte meg a szakembereket. 1890-ben megvalósult több évtizedes vágya: Afrikába mehetett misszionáriusnak. Mindjárt utazása kezdetén elkezdte tudományos munkáját. A tengerparttól Boromáig vezető 37 napos útján készített naplója: az „Afrikába befelé a Zambézi folyamon”, nagyon gazdag földrajzi és néprajzi leírásokat tartalmazott az Alsó-Zambézi vidékéről. Állomáshelyén felállította meteorológiai műszereit, részletes talajvizsgálatba kezdett, rövid idő alatt megreformálta az évezredes, kezdetleges afrikai művelési rendszereket, bevonta a földművelési munkába a férfiakat is. Az örökös éhínség ellen csakhamar csatát nyert. Az őserdőkből hatalmas parcellákat kanyarított ki, a dús termőföldeket kristályvizű patakokkal öntöztette. A roppant nagyságú veteményeskertjei páratlan termést biztosítottak. A növendékeivel hatalmas banán-, mangó-, citrom- és narancsfákat ültetett, meghonosította a dinnye- és uborkaféléket. A boromai mintagazdaság híre eljutott Európába is, példaértékűnek látták a többi misszió számára. Nagyon elszomorította a bennszülöttek sanyarú sorsa. Egyik levelében ezt írta rendtársainak: „Mondhatom, síró szívvel néztem ezeket a szegény négereket. Mily mások volnának, ha szent hitünk megnemesítené fogékony szívüket! Most azonban valóságos igavonó állatok, akik jóformán nem is tudják, hogy miért fáradnak, és sínylődnek oly borzasztó nehéz munkában. Igaz ugyan, hogy a tengerparton a kormányzó szeme előtt nincs rabszolgaság, és az is igaz, hogy jól megfizetik őket. De mit használ mindez, ha tüzes szenvedélyeik felett nem tudnak uralkodni, ha erre nem tanítják meg őket, vagy a fehérek gonosz példája éppen az ellenkezőjére oktatja a szerencsétleneket! Mit tesz a pogány néger, ha a pénzét megkapta? Pálinkát vesz rajta, és addig iszik, míg bírja. Míg a pénze tart, addig nem dolgozik.” P. Menyhért rendkívül sokat építkezett is, téglaégetőket állított fel, mindenfelé kutakat ásatott, majd az egészséges vizet vezetéken juttatta el a falvakba, síneket fektetett le, hogy meggyorsítsa az áruszállítást. Az életszínvonal emelése érdekében rendszeres agro-meteorológiai megfigyeléseket, talajkísérleteket és vetőmag-nemesítést végzett. Azonban mindenekelőtt a legfontosabb feladatának a bennszülöttek fizikai megmentését tekintette, harcolt a rabszolgaság ellen, és igyekezett mindent megtenni a rendszeres és helyes táplálkozásért. Missziós telepén meteorológiai állomást épített, ahol rendszeres méréseket végzett az időjárás elemeiről. Ezek eredményeit a kalocsai Haynald-obszervatórium jelentette meg. Afrikai növénykatalógusát, amelyben számos, addig ismeretlen faj is szerepel, Hans Schinz zürichi egyetemi tanár publikálta Bécsben. Ebben tizenegy új növényfaj Menyhárt atya nevét viseli. A bennszülöttek a boromai missziós állomást a „Szabadság várának” nevezték el, mivel itt védelmet nyertek az éhség és a rabszolgaság ellen. P. Menyhárt tudományos működésének és missziós munkájának 1897-ben egy végzetes zambézi láz vetett véget. Jezsuita rendtársa, P. Czimmermann mellé temették a Luangwa és a Zambézi összefolyásánál levő Zumbóban. F. Longa Jakab SJ (1856–1937) a szepességi Kisszalókon (ma Malý Slavkov) született elszlovákosodott cipszer családban. Családi nevük eredetileg Langer lehetett. A kovácsmesterséget kitanulva, az osztrák jezsuita noviciátusba, Sankt Andräbe jelentkezett. A noviciátus után csakhamar az ausztráliai misszióba került, 1885-től előbb Daly Riverben, majd Rapid Creekben a szó szoros értelmében a misszió mindenese volt: mint kovács és kertész segített, gondozta a lovakat és szamarakat, betöltötte a sekrestyés munkakörét és felügyelt a bennszülöttekre. Az európai ember számára elviselhetetlen körülmények és a bennszülöttek rendkívül heves ellenállása miatt az Északi Területen a missziós munka megszűnt, a misszionáriusok közül egyedül F. Longa vasegészségét nem kezdte ki az éghajlat. A sikertelen misszió után 1899–1901-ben a boszniai Travnikban készült újabb afrikai missziójára. Longa testvér 1901 és 1910 között a boromai missziós állomáson dolgozott. Mindvégig egy San Salvador nevű teherhajó kapitánya volt. A 18 méter hosszú és 3 méter széles hajóval járta a tengerpart és a missziós állomás közti utat, a misszió számára nélkülözhetetlen árukat fuvarozva. Az 1910-ben kitört portugál forradalom elűzte a misszionáriusokat telepeikről, és üldözte őket az új hatóság. A hajót potom összegért eladták, és Longa testvér a steyli atyák missziójába került rövid időre, majd a rendfőnök visszahívta Európába. Kalocsai és római tartózkodása után 1913-ban újra visszatért Afrikába! Először a steyli atyák számára, a Drezdában készült gőzöst szerelte össze a tengerparton. Az alkatrészenként leszállított hajót, 90, jórészt bennszülött munkással, rekord gyorsasággal két és fél hónap alatt állította össze a jósolt fél év helyett. 1914-től az angol gyarmaton működő lengyel jezsuita misszióba került, előbb Mirurúban, majd Lufundzában töltött három évet P. Moskopp társaságában. Utána kertész, lakatos és építőmester volt, 17 házat épített egy bennszülött faluban. Majd Kasisibe került, mint gazdász, kovács, téglagyártó, végül Brocken Hillben tevékenykedett. F. Longa kovácsmesteri alapműveltsége mellé az évek során gépészi és építészi ismereteket szerzett, amelyeket nagyon magas fokon művelt. Pótolhatatlan szolgálatokat tett a misszióknak. Mindezek mellett élete végéig megmaradt szerény és alázatos szerzetesnek. Társai nagyon szerették és megbecsülték a munkáját, különösen nagyon jó barátságban és testvéri szeretetben munkálkodott együtt élete utolsó tíz évében a lengyel P. Stanislaw Siemenski SJ (1884–1945) misszionáriussal, aki a missziót megelőzőleg P. Vladimir Ledóchowski SJ generálisnak volt a titkára. Ötvenéves jezsuita jubileumán így vallott levélben életéről: „Csaknem azonnal a noviciátus után kerültem Ausztráliába. Miért? Ott a mi angol atyáink pogány-missziót alapítottak, de nem kaphattak elég embert ehhez. Azért kellett elutaznom az osztrák–magyar rendtartományból. Tizenkét évig voltam ott. Mikor 1899-ben Európába visszatértem és Anglia, Francia- és Németországon át értem vissza hazámba, alig csomagolhattam ki útitáskámat, máris utaznom kellett, mégpedig Afrikába, a Zambézi- misszióba, a portugál páterek segítségére. Missziójukkal nem tudtak dűlőre jutni, és ezért minden nemzetiségű: német francia, osztrák és lengyel jezsuita atyának kellett őket kisegíteni. Miután az 1910-iki portugál »kultúrát hozó« forradalom a missziókra is kiterjesztette jótékonyságát, – jól tudják Önök, hogy ez a kultúra milyen »jót tesz« a népnek, hiszen volt Kun Bélájuk, »Magyarország jótevője« – és ezeket a virágzó missziókat számos iskolájával, műhelyével, kórházával stb. megsemmisítette, el kellett hagynom a missziót. Nemsokára azonban sikerült visszatérnem Afrikába az én lengyel pátereimhez, akik a portugál területről Rhodéziába menekültek, és most velük együtt vagyok, összesen 31 év óta. És nagyon jó itt nekem, mert itt is áll a régi közmondás: »a magyar és a lengyel két testvér, kard és asztal mellett«”. F. Longa a magyar rendtartományhoz egész életében nagyon ragaszkodott és kötődött. Amikor a csehszlovák viceprovincia megalakult – felvidéki születése miatt – automatikusan átírták, de sok levelezés és bürokratikus eljárás után visszakérte magát a magyar rendtartományba. Érdekes módon F. Longa az egyetlen magyar jezsuita segítőtestvér, akit több rendtartomány is a magáénak vall: a szlovákok szlováknak, az osztrákok osztráknak tartják, a szakirodalomban a lengyelek szlováknak, az angol és egyes német nyelvű források németnek nevezik. Noha F. Longa élete utolsó leheletéig magyarnak tartotta magát, a rendtársainak szorgalmasan írta leveleit, igaz németes helyesírással, de kifogástalan magyar nyelven, amelyeknek egy része a Katolikus Missziók c. folyóiratban meg is jelent. F. Rodenbücher István SJ (1872–1948) már fiatal korától kezdve az imádságos, embertársaiért tenni akaró lelkületű ember volt. A kovács mesterséget kitanulva, a Ganz-gyárban dolgozott, majd a munkatársai nagy meglepetésére és némelyek gúnyolódása mellett belépett a jezsuita rendbe. A noviciátus után az afrikai missziókba kérte magát. A boromai misszióban az asztalosműhelyt vezette, és F. Longa Jakab mellett a teherszállító hajó segédgépésze volt, valamint a missziós állomásokon építkezett, a bennszülötteket tanította a kovács és a kőműves mesterségre. Visszaemlékezéseiben így írt a misszióról: „Kb. 10-en voltunk ott a telepen misszionáriusok: angol, francia, portugál, német, lengyel, magyar – de ezek több nyelven is tudtak beszélni – úgy hogy valami 16 nyelven tudtuk volna magunkat megértetni. Persze a négerek nyelvét is megtanultuk valamennyien. Nem is volt nehéz, mert kevés szót használnak, a nyelvtanuk is nagyon egyszerű. Missziós nővérből öten dolgoztak a telepen, ezek franciák voltak. Portugál és néger nyelven tanították a vezetésük alatt álló kis néger leányokat. De a telep másik részén kis néger fiúk laktak, egy nagy intézetben, melyet a missziós atyák vezettek. Tanultak, és mesterségben is gyakorolták magukat. Volt ott lakatos, kovács, ács, kőműves, asztalos, szabó és cipész. A konyhán segédkezők a főzést tanulták. A cipésznek ugyan nincs sok dolga a négerekkel, akik irigykedve nézik a misszionáriusokat, és a legnagyobb boldogságnak tartják, ha valaki cipőben járhat. Aztán mások földmunkát is végeznek, még a leányok is, de kézimunkára is tanítják őket az apácák.” Gyakran vadászott az élelem kiegészítése végett, illetve megvédte az illetéktelenül behatoló nagyvadak ellen a missziós telepeket. A bennszülöttek el is nevezték Oroszlánölőnek. Boroma után az obszervatórium építése közben megerőltette magát, ezért Portugáliába küldték félévre pihenni, majd a visszatérése után Quilimane lett az új állomáshelye. Ezután meg Mirurú templomát építette 1907 és 1910 között, de a szép gótikus templomot nem tudta befejezni, mivel a portugál forradalom először a jezsuitákat üldözte ki a missziókból. A portugál forradalom után Rhodéziába került, majd megrendült egészsége miatt 1914-ben hazatért Magyarországra. Negyedszáz éven keresztül a nagykapornaki gazdaságban tevékenykedett, a kiskapornaki fűrésztelep vezetője volt. 1939-ben Szegedre került, hogy az új hittudományi főiskola építésénél kamatoztassa tapasztalatait, majd portás lett a kollégiumban. A hatalmas fizikai erejű testvért ötvenéves szerzetesi jubileuma után érte végzetes szívroham. P. Horváth Kálmán SJ (1920–2004) Táplánfán, egy kis Vas megyei faluban született. Már mint szombathelyi gimnazista érdeklődött a jezsuiták kínai missziója iránt, élénken levelezett a Katolikus Missziók szerkesztőjével, P. Reisz Elemérrel is. Kerkai Jenő jezsuita atya segítségével közelebbről is megismerkedett a jezsuita renddel. 1939-ben belépett a noviciátusba, majd a rendi kiképzés évei következtek, 1948-ban Hollandiába küldték a teológia elvégzésére. A diploma megszerzése után, 1955 és 1957 között Belga-Kongóba került misszionárius tanárnak. Szabadidejében az 1956-os forradalom Afrikába menekült tagjait támogatta, nyaranta a dél-afrikai magyarokat pasztorálta. 1958-tól kezdve a norvégiai magyar misszió alapjait vetette meg, majd évtizedeken át szolgált Skandináviában, főként a magyar ajkú gyülekezeteknél, hosszú ideig betöltötte a skandináv főlelkészi tisztet is. 2000-ben tért haza Magyarországra. Egyre romlott egészségi állapota. 2004-ben hunyt el Budapesten. A kongói emlékeiről önéletrajzában írt: Magyar jezsuiták vallomásai I. 1997. (AU-k/10. 159–198. o.) A legutóbbi időben, 2006–2007-ben, P. Hesz István (szül. 1967) Ghanában töltötte terciás évét, aki első benyomásairól így számolt be levelében. „Itt ülök az Óceán felett egy dombon, egy nagy jezsuita házban. Afrika a maga valóságában. Valódi Afrika: por, pára, emberek, néha egy-egy európai motívum, cigányos létmód (mintha a romák alakítanák a romos, helyenként balesetveszélyes városképet). Az emberek kedvesek, néha kíváncsiak, szép környezet, idehallatszik a hullámverés és a müezzin.”
Szabó Ferenc CSER LÁSZLÓ (1914–2004) EMLÉKEZETE Márai Sándor a jezsuita misszionáriusról Öt évvel ezelőtt hunyt el New York-ban Cser (Stockinger) László jezsuita, aki egy évtizedet töltött a magyar jezsuiták kínai missziójában. E támingi misszióról előző számunkban ismertetést közöltünk Vámos Pétertől. Ugyancsak Vámos professzor jó néhány interjút készített Távol-Keleten dolgozó magyar misszionáriusokkal; legtöbbjük Tajvanon folytatta missziós munkáját, miután a kommunisták Kínából kiűzték őket. (Vámos Péter: Két kultúra ölelésében. „Anima Una”-könyvek/12, Bp. 1997.) Egy évtizedes missziós munka után, miután a kommunisták felszámolták a támingi missziót, Cser László nem Tajvanra került, hanem Amerikába: előbb Kanadában, majd az USA-ban működött, azt a feladatot kapta, hogy megszervezze a rend missziós tevékenységének anyagi támogatását. Emlékeztetek arra, hogy a Tamásiban született Stockinger (Cser) László rokona volt Babits Mihálynak: nővérét, Gyöngyit Babits István, a költő öccse vette feleségül. A fiatal jezsuita Kínába indulása előtt (1936 és 1939 között) többször meglátogatta Esztergomban a nagybeteg Babits Mihályt. Ezzel kapcsolatos emlékeit Babits-emlék című sorozatában örökítette meg.1 Költészetéről versválogatásai előszavaiban többször írtam, legutóbb halála alkalmával.2 Egyébként Cser László előre megírta „nekrológnak” szánt önéletrajzát, amelyet közzétettem a Magyar jezsuiták vallomásai I. kötetben (1997). Ebben az önéletrajzban olvashatjuk, amikor emlékezik arra, hogy Kínában már verselt és tárcákat küldött haza a Magyar Rádiónak kínai élményeiről, a kínai költészetről: „Élményeim valóságos zuhatagát árasztottam ebben az időben hazafelé. A Magyar Rádióban vagy hat cikkemet olvasták be. Márai Sándornak írtam egy hosszú irodalmi levelet a kínai költészetről. A Pesti Hírlapban válaszolt egy egész oldalon Pekingi levél címmel.” Most közöljük ezt az érdekes levelet. 1941-ben Márai Sándor (1900–1975) már neves író volt. A fiatal jezsuita levele révén megérintette Kína titokzatos világa, a nyugati gondolkodástól és költészettől annyira különböző kínai „lélek”. Észreveszi, hogy a misszionárius maga is költő. Márai Sándor: A pekingi levél3 Postámban sárgabélyeges levelet találok: postabélyegző kínai jelírást mutat. A levelet Pekingben adták fel, elmúlt év novemberének egyik napján. Négy hónapig utazott a pekingi levél, tengereken és földrészeken át. Fiatal magyar jezsuita írta, aki két éve él Pekingben, – „kizárólag a kínai nyelvnek”, mint szerényen említi. A levélpapír címfeje a feladó lakhelyéül a pekingi missziós házat, a „Maison Chabanel”-t jelöli meg. Telefon: Peking, 1381 W. Táviratcím: „Jésuits” Peking. A levélhez finom, kínai papírra gépelt tanulmányt is mellékelt írója: egy huszonhétéves magyar jezsuita iparkodik számot adni e dolgozatban a kínai költészet titkairól. A tanulmány oly érzékletes, finom hallású, együtt érző és tárgyilagos, a mutatóba küldött, hevenyészetten fordított versek oly biztos ízléssel válogatottak, hogy nincs kétségem: ez a fiatal, magyar pap, akit sorsa és hívatása a Távol-Keletre sodort, költő. Bizonyos, hogy hallunk még felőle. E lélek számára a költészet nem olvasmány, hanem életének egyik legmélyebb élménye. Kínai költőkről ír és a kínai nyelvről. Azt írja, a kínai versek megértéséhez Kínában kell élni: ismerni kell a társadalmi berendezkedést, filozófiát, gondolkodásmódot, lélekalkatot, tájakat, ruhákat, virágokat, hegyeket, széljárást, folyókat, Kína holdját, egét. . . mindezt meg kell érteni és szeretni kell, csak aztán tudunk közelíteni a kínai vershez. „Mit mond odahaza ez a szó: bambusz?” – kérdi dolgozatában. – „Hiszen nincs is bambusz! Ki látta e karcsú, rugalmas szárakat, szélben lengő zöld leveleket? Mifajta jelképek váltak ezekből az évezredek folyamán?. . .” A kínai költőről ezt írja: „Szereti a magányt, feledni akar, de nem tud, sorsüldözött, vérző, míg földi módon bölcs nem lesz. Akkor aztán visszavonul, kis magányos házikót akar csupán, ahová elmenekülhet az élet elől és maga elől a természet szépségeibe, ahonnan belső kényszer hatására néha-néha letekint a völgyben zajló történelemre, vigyázva, hogy meg ne sértse magát, mert csak így hajlandó tanulni belőle. . .” Ezeket a szavakat már nem a szorgalmas filológus írta, hanem egy költő. Ír a korszerű kínai költészetről is, amely formaújító. „A megbecsülésnek örvendő kínai költők napjainkban azok – írja –, akik könnyítettek ugyan a formán, de módjával és szemmel tartva a hagyományokat és az ősi lélek szükségleteit. Egy példa a pekingi újság július tizenkettediki számának rovatából: – (a napilapok hetenként legalább háromszor hoznak teljes oldalt az irodalomról) –
Szerelmem meghalt csatazaj között Ez a vers, mint annyi régen és most, névtelenül jelent meg és a háborúban férjét vesztett feleség panaszát tolmácsolja. És még ezt írja: ,,Nyugatnak most aligha kell költészet. De Kelet nem ismeri, és nem vallja az ‘inter arma silent Musae’ elvét. Kína évek óta háborúban él, s talán éppen ezért kell itt a költészet.” S levele dátumát így gépeli a Kínában verseket fordító fiatal magyar jezsuita: „Kelt Pekingben, 1940. november 9-én, amikor a Tiltott Város falára – ablakomból nézem – fehér takarót terít a nagypelyhű hó.” A levelet többször elolvasom, de ezek a sorok még sokáig visszhangoznak bennem. Kár, hogy nem mutathatom meg Kosztolányinak: ő nem tudott kínaiul, de mindent tudott a kínai költészetről, a költő látomásával megismerte Kína holdját, egét, mintha élt volna odaát: Ő tudta, hogy a kínai „titokzatos, de jelentéktelen valakinek érzi magát” s nem érti meg soha az occidentális ember egyéniség-önkívületét. Ez a fiatal jezsuita költő. Lelkét átjárja most a kínai irodalom ötezeréves áramlása. Ez a költészet nem oktatni akar, még csak nem is gyönyörködtetni egyszerűen, megköveteli az olvasótól, hogy legyen költő maga is. A kínai vers elindít az olvasó lelkében egyfajta bonyolult költői folyamatot. Nem az a fontos, amit a vers mond – a rossz versek mindig fenséges és bölcs dolgokat mondanak –, hanem az érzés, amelyet a rímes sorok elindítanak az olvasó lelkében. Ezt csak tökéllyel, a forma és a tartalom tökéletes összhangjának varázslatával érheti el a kínai költő; aki nem a témát tiszteli, hanem a változatot, hiszen – írja a magyar jezsuita – „a kínai versben nagyon sok a közös téma, s a változat apró szépségek változata csupán, ami a kínai előtt nagy, mert ő mindig kicsivel fejezi ki a nagyot.” A forma problémája minden irodalomban a tartalom problémája is; Kínában különös tudatossággal az. „Ha valahol, Kínában nincs jövője a fűzfapoétáknak” – írja az én lelkes jezsuitám. – „Átkereshetik a nagy szótárak nyolcvanezer jelét, mégsem tudják azt a harmóniát, azt a hangsúllyal, tartalommal, érzelmi elemekkel egybevágó egyensúlyt létrehozni, amit a született költő egy mély érzéstől megindítva, játszva alkot meg.” Sokáig kézben tartom a finom papírra gépelt levelet. Mikor írták, Pekingben esett a hó. A világban háború volt, mint ma is. Vadludak húztak Kína hegyei fölött. Egy sárga ember gyászolt egy gyermeket, egy szerelmet, vagy egyszerűen azt, hogy vége a nyárnak. Erre gondolok, s mint akit megérintett e távoli költészet bűvölete, elindul lelkemben az a folyamat, mely a kínai versnek egyetlen célja. A világra kell gondolnom. A világra, mely elhozta ezt a levelet, háborúkon át, a világra, mely van valahol, túl a mi gondjainkon, kétségbeesett harcainkon, túl eszeveszett becsvágyunkon és eszelős nyugtalanságunkon. Már nem látunk mást a világból, csak a cselekedetet. De a cselekvés mögött van valahol a világ – hallod a kínai költő hangját? –, változatlanul, tengerek és hold, bambuszok és tűzhányók, közönyösen és fenségesen. A világ lélegzik és megújul. Erre gondolok, Európában, 1941-ben, amikor ablakomból a márciusi fényben didergő nagyvárosi utcára látok, ahol éppen kapkodják a vészhírekkel telített déli lapokat a járókelők. Igen, a világ van még valahol ... – gondolom szórakozottan: Mit üzenjek Pekingbe? Talán azt, amit a kínai költő Csen-Csan híres versében a száműzött üzent haza a pekingi kengyelfutóval: „Kengyelfutó, nem írok, nincs levél. Egy szót üzenek: Ezt mondd otthon: Él.” (Pesti Hírlap, 1941. március 23., vasárnap, 3. o.) Jegyzetek 1 Vö. Távlatok, 1993/1, 101–114; bővebben: Cser László: Babits-emlék, Bodri Ferenc kiegészítő jegyzeteivel: „Adalékok a kedves emlékezéshez”, Esztergom, 1993. A Babits-emlék eredetileg a torontói Magyar Életben jelent meg folytatásokban, 1976. december 11–1977. január 15. – Babits családfáját lásd: „...Kínok és álmok közt..." (Szerk. Sípos Lajos), Czeizel Endre tanulmánya a Babits-ősökről. 2 Távlatok, 2004/2, 275–280. – Két jezsuita költő. Cser László: A szív éneke. – Morlin Imre: Üvegbolt. Róma 1992. A két költő verseit válogatta és bevezette: Szabó Ferenc S.J. Ide felvettem Cser L. Curriculum vitaejét és egy 1965-ös tanulmányomat Cser vallásos költészetéről. – Lásd még Cser László: Boldog szívem éneke, Kecskemét 1997. Itt közöltem Cser László Önéletrajzát (Nekrológ). – Cser László vallomásaiból (prózai írásaiból és verseiből) értő összeállítást készített Csapóné Gyarmati Irén (a Tamási Városi Könyvtár munkatársa): „Az ágról vissza a nagy gyökérbe...”. Cser László S.J. breviáriuma. Tamási, 1996. – Másik válogatás: Cser László S.J.: Két kapu között. Versek. New York–Sé–Szombathely 2000. 3 A Pekingi levél megjelent Cser László Pekingi séták c. könyvében, Franklin Társulat, 1941, 143–154. o.: „Levél a líráról.” |
