SZEMLE Mészáros István: Árnyak és fények. Kiegészítések a Mindszenty-életrajzhoz. Eötvös J. Kiadó, 2008. Mészáros István ny. professzor mintegy másfél évtized óta számos tanulmányt tett közzé Mindszenty József életéről, a bíboros elleni kirakatperről, a vértanú bíboros és a Szentszék kapcsolatáról: kutatásaival jelentősen gazdagította a Mindszenty-irodalmat, hozzájárult ahhoz, hogy teljesebb, igazibb képet alkothassunk a kommunista időkben, sőt később is megjelent torzítások helyreigazításával. Mostani könyve részben már közölt tanulmányokat, részben újakat rendez időrendbe, és így valóban „kiegészítéseket” gyűjtött csokorba. A kötet végén felsorolja mintegy 120 tanulmányát, azok lelőhelyeit: gyűjtőköteteit, illetve folyóiratokat (néhány a Távlatokban is megjelent), kisebb lapokat. Mostani ismertetésemben a bíboros életének 1948–1975 közötti utolsó szakaszát veszem tekintetbe, és az itt közölt írásokat is elsősorban a Vatikán keleti politikája szemszögéből értékelem. (Vö. a Távlatok előző számában megjelent írásomat: „Jegyzetek az Ostpolitikról”). Miként ott, most is főleg Somorjai Ádám OSB dokumentumköteteiről és megbotránkozást keltő Népszabadság-interjújáról szólok, idézve Mészáros István kritikáját: 207–226 és 259–277. o. Miután a szerző összefoglalta 1971 nyarának eseményeit – Mindszenty távozása az USA követségéről – Somorjai első dokumentumkötetét elemzi: „His Eminences Files”. American Embassy. Budapest. From Embassy Archives, 15 (1971). – Mindszenty bíboros az Amerikai Nagykövetségen. Követségi Levéltár, 15 (1971). Mészáros István végigtanulmányozva Somorjai Ádám kötetét, meglepődve állapíthatta meg, „hogy ebben a nagy szakmai hozzáértéssel, széles körű szakmai apparátussal, a legkorszerűbb technikai eszközök igénybevételével készült dokumentumgyűjteményben semmi olyan lényeges, alapvető fontosságú, meghatározó erejű új információ nincs Mindszentyre, illetve a vele kapcsolatos tényekre vonatkozóan, amelyet eddig nem ismertünk, nem tudtunk volna a korábban eddig felkutatott, feltárt és közzétett írások alapján, amit eddig nem írtak, nem írtunk volna meg erről az 1971 június végétől szeptember végéig tartó rövid, de mozgalmas három hónapról.” (220) Mészáros e megállapítása után néhány részletre hívja fel a figyelmet: a bíborost a követségen figyelték, e megfigyelések, „hangulatjelentések” egyoldalúak, elfogultak, az amerikai érdeket szolgálók; ti. már türelmetlenül várják a gyűrött, elkeseredett, ingerült, dühös stb. bíboros távozását. „Akik csupán e szövegválogatás iratait olvassák végig, azok előtt kétségtelenül egy kellemetlen, antipatikus, zsörtölődő öregember képének halvány körvonalai bontakoznak ki Mindszenty valós képe helyett.” (222) E három hónapos „pillanatképet” be kellene helyezni az életmű fél századnál hosszabb egészébe – hangsúlyozza Mészáros, illetve összevetni a 15 éves követségi tartózkodás más, pozitív tartalmú forrásaival. Sajnos, az amerikai tisztviselők „szinte semmit sem értettek meg Mindszenty magatartásának a magyarságot, a katolicizmust és a kommunizmust érintő, múltat-jelent egybeötvöző mozgatóerőiből.” (222–223) Mészáros István Somorjai Ádám második dokumentumkötetének első, vatikáni kiadását (az eredeti nyelven közölt dokumentumokat) már áttanulmányozta, amikor kezébe került a magyar kiadás: „Ami az emlékiratokból kimaradt. VI. Pál és Mindszenty József 1971– 1975.” Ez lényegében azonos az előző, „Pro Manuscripto” kiadással. Amint már magam is ismertettem (Távlatok, 2008/3), e dokumentumok az esztergomi érseki szék megüresedését kimondó pápai döntéssel kapcsolatosak. Mészáros a már ismert tényeket összefoglalva ismét megállapítja: az új kötet az ismert történeti folyamat leírásához lényeges új adalékkal nem szolgál, „hanem a meglevő folyamatleírást itt közölt régi és új dokumentumaival megerősíti, finomítja, apróbb részletekkel kiegészíti.” (261) Mészáros megjegyzi: bár a szerző maga elsősorban a dokumentumközlést, nem pedig azok elemzését, kritikáját tartotta céljának, mégis rövid összefoglalásaiban – alapos tanulmányok nélkül – „summázó, véglegesnek szánt, részletesebb indoklások nélküli konklúziókat fogalmaz meg.” (262) Mészáros István ezután részletesen bemutatja a hat tematikus csoportba rendezett dokumentumokat, és Somorjai egyéni véleményével vitatkozik, azokat bírálja. Pl. a III. fejezet végén (64–75) Somorjai néhány meghökkentő megállapítást tesz bizonyítékok nélkül. Mészáros ezeket sorra bírálja (268–271). Idézzük itt bővebben Mészárost, hiszen VI. Pál és Mindszenty viszonyának helyes értelmezéséről van szó, valamint az Ostpolitik egyik fontos mozzanatáról. „Összefoglaló elemzésében tévesnek látom a szerző állítását: ‘Amíg a hangsúly a pápánál a lelkipásztori megoldatlanság problémájára, addig a prímásnál az elítélésre (ti. a Kádár-rendszer elítélésére) tevődött.’ Mindszenty éppen a lelkipásztorkodás akadályait részletezi leveleiben, s ezek megszüntetését követeli, s ez éppen az, amit a pápa említ: ‘a lelkipásztori megoldatlanság problémája’ (70. o.). Tehát VI. Pál és Mindszenty – e kifejezés tartalma alapján – lényegében egyet akar. Mindszenty bíboros leveleiben taxatíve felsorolja a magyar katolikus hívőközösség hitéletét ért sérelmeket a Kádár-rezsim részéről. Ezek már korábban is ismertek voltak, és – sajnos – igazak. A Casarolival kezdődő vatikáni küldöttségek 1963-tól mindvégig tudtak ezekről, de nem tehettek ellene semmit sem.” Itt a recenzens hozzáfűzi: Amikor Casaroli hallott (külföldi ügynökségektől) arról, hogy sorra tartóztatják le a szerzeteseket, papokat koholt vádakkal, meg kellett volna szakítania a tárgyalásokat, amíg nem tisztázzák a tényeket. Igaz, a Vatikán képviselője megemlítette a híreket, mire a kommunista fél: „Összeesküvést terveztek az állam ellen”. Ezt Casaroli tudomásul vette, és folytatta a tárgyalásokat. (Casaroliék Ostpolitikjáról néhány érdekes adatot olvashatunk Tabajdi Gábor–Ungváry Krisztián kötetében: Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy. A politikai rendőrség működése Magyarországon 1956–1990. Corvina, 56-os Intézet, Bp. Mészáros tovább értelmezi VI. Pál és Mindszenty levélváltásait (erről lásd a Távlatok 2008/3. számában a 77–80. oldalon megjelent ismertetésemet és Somorjai véleményének bírálatát). Mészáros megállapításával egyetértünk: „joggal nehezményezte Mindszenty, lelkiállapotától függetlenül, hogy a pápa csupán a személyét ért támadásokról ír, s nem szól egyetlen szót sem a magyar egyházat a Kádár-rezsim részéről ért és ekkor is érő súlyos támadásokról, amelyeknek Mindszenty pere csupán része volt.” „Furcsa zavarodottsággal, egy odavetett ‘semleges’ megjegyzéssel intézi el a szerző az időközben bekövetkezett világtörténelmi eseményt – a közép-európai és kelet-európai kommunizmus bukását – csupán ennyivel: ‘1989-ben gyökeresen új helyzet állt elő’ (73. o.). Valóban ez történt, ennek azonban az volt a lényege, hogy az a kommunizmus bukott el, amely az egyházat el akarta söpörni, amely eddig erősen korlátozta az egyház működését, súlyosan sértve a vallásszabadságot. S amely ellen Mindszenty is tudatosan küzdött. Tehát a történelem Mindszentynek szolgáltatott igazságot, mert a jó oldalon állt. S az az egyházkorlátozó kommunizmus bukott el, amellyel az Ostpolitik oly nagy erőfeszítéssel kereste az együttműködés lehetőségeit. Furcsa és értelmezhetetlen a szerző kioktató, számon kérő kérdése: ‘Nem lett volna-e szentebb magatartás, ha Mindszenty az elégtétel kérdését a jó Istenre és az utókorra hagyja?’ És ennek következtében nem írja meg s nem teszi közzé emlékiratait?’ (73. o.) A magam válasza: nem lett volna szentebb magatartás.” (270) Végül a „Zárószóban” ismételt Somorjai-tételt bírálja Mészáros, ti. hogy Mindszenty „gondolatban” (!) még akkor is ragaszkodott prímási hivatalához, amikor az már megszűnt. A szerző (Somorjai) – „könyvét befejezve – még egy ismétlő mondattal nyomatékosítja mindvégig bizonyítás nélkül maradt teóriáját: ‘Mindszentynek a királysági államforma védelmében egész prímási szolgálata egy nagy-nagy küzdelem jegyében telt a pártállammal szemben, a nemzet és a keresztény hit védelmében, s ezt a harcot soha nem adta fel’ (158. o.). Kár, hogy az olvasónak e téveteg fő gondolat jegyében kell letennie a nagyobb részben értékes, a jövőben jól felhasználható szöveggyűjteményt.” (274–275) Ezt követően „Az ördög ügyvédje a Népszabadságban” címmel Mészáros kritikus jegyzeteket fűz az általam is bírált meghökkentő interjúhoz (Népszabadság, 2008. júl. 5.), ahol Somorjai főleg VI. Pál és Mindszenty kapcsolatával foglalkozik. „A Népszabadság-cikkben is megtalálható a szerző említett könyveiben olvasható, gyengén vagy sehogyan sem bizonyított megállapítások nagy része. Innen talán még jobban kitűnik, mint a könyvekből: a szerző mindegyik megállapítása elmarasztaló, rosszalló, terhelő, elítélő vélemény Mindszentyvel szemben. Az idősebb és középkorú Népszabadság-törzsolvasókban alighanem déjà vu-érzést kelt ez a friss, 2008 júliusi eszmefuttatás. (. . .) Más kutatók – ugyanezen iratok elemzése-feldolgozása alapján – másféle véleményt, esetleg a szerzővel ellentétes véleményeket is megformálnak majd, és másféle következtetésekre jutnak. Vajon azok számára is nyílik majd olyan gazdag publikációs lehetőség, mint szerzőnknek? Azt komolyan szeretném hinni, hogy nem jön el újra az a világ, amikor egy-egy történelmi személyiség megítélését, ‘értékelését’ valamiféle ‘Központból’ írják elő és kérik számon. (. . .) A történészt éppen úgy, mint az érdeklődő ‘egyszerű’ embert elsősorban és legfőképpen a Mindszenty-életmű egésze érdekli.” (276–277) Mészáros István Árnyak és fények című tanulmánygyűjteményét melegen ajánljuk kutatóknak és ‘egyszerű’ érdeklődőknek egyaránt, mert e „kiegészítések” hozzásegítenek a vértanú bíboros – nem retusált, hanem – teljes képének kialakításához. Befejezésül idézzünk Erdő Péter bíboros Rómában, az ad limina látogatáskor elhangzott beszédéből (a hosszabb szakaszt Mészáros könyve elején hozza): „Isten szolgája, Mindszenty József emlékéhez valóban illik az apostolokról való emlékezés. Illik hozzá, mert meggyőződéséért, hitéért vállalt szenvedésével Krisztus és az apostolok méltó követőjének bizonyult.”
Lázár Kovács Ákos MEMORIA PASSIONIS Veszélyes emlékezet a pluralista társadalomban Nem magától értetődő, hogy egy, még a II. vatikáni zsinat előtt szocializálódott és a mai napig alkotó katolikus teológusok generációjához tartozó szerzőtől több könyv is megjelenik magyar fordításban (gondoljunk csak arra, milyen kevés gondolkodót ismerhetünk, ismerünk ebből a nemzedékből). Johann Baptist Metz, Memoria passionis. Veszélyes emlékezet a pluralista társadalomban című könyve immár a szerző harmadik magyarul olvasható munkája (Az új politikai teológia alapkérdései című kötetet annak idején a Szenvedéstörténet és megváltástörténet címmel kiadott Glaube in Geschichte und Gesellschaft követte a L’Harmattan Kiadónál), és megjelenése azért is különösen figyelemreméltó, mert egyrészt a magyar fordítás mindössze két évvel követi az eredeti, német nyelvű kiadást, másrészt a Memoria passionisszal Metz második – huszonkilenc évvel a Glaube in Geschichte und Gesellschaft után kiadott – fő művét vehetjük kézbe. A Memoria passionis annyiban az első fő műre emlékeztet, hogy szintén már korábban megjelent tanulmányokból állította össze a szerző (a Bécsben fundamentális teológiát előadó, Metzcel szakmai alázattal, hűségesen együttmunkálkodó Johann Reikerstorfer közreműködésével). Tartalmi szempontból ugyanakkor számos változás megfigyelhető Johann Baptist Metz gondolkodásában, s aki megpróbálja figyelemmel kísérni az elmúlt harminc év során kibontakozó gondolkodói útjának történéseit, az tudja, hogy a jelentős átrendeződések javarészt a kortörténet komolyan vételének kiéleződéséhez és az úgynevezett memoria-tétel fokozódó térnyeréséhez kötődnek. De ne siessünk ennyire előre! Inkább néhány szót arról, mire is vonatkozik Metz alapvető teológiai szándéka, miben jelölhetők meg a lényegében általa alapított új politikai teológia sajátosságai. Kezdettől fogva abból az alapvető felismerésből (és a vele párhuzamos, egészen közvetlen tapasztalatból) táplálkozott a hatvanas években kikristályosodó politikai teológia újfajta retorikája és érvelésmódja, hogy a kereszténység mindig meghatározott történelmi és társadalmi feltételek között próbál és köteles beszélni Istenről, olyan feltételek között, amelyeknek be kell épülniük teológiai racionalitásának szerkezetébe, s belülről kell formálniuk. Túl olcsónak tűnhet ez a felismerés, hiszen nem létezik olyan gondolkodásforma, amelyben ne lennének felismerhetők az adott kor jellegzetességei, a banalitás látszata azonban hirtelen megszűnik, ha átgondoljuk, mit is jelent, ha a teológia egyrészt kifejezetten reflektál-visszahajol saját történelmi és társadalmi befolyásoltságára, másrészt ezt a „szituáltságát” közvetlenül beépíti gondolati eljárásaiba. Az Istennel kapcsolatban álló emberiségről és egyházról nem elvont síkon, nem időtlen és állandó, a történelem tényleges valósága fölött álló absztraktumként kívánt beszélni a politikai teológia, hanem a konkrét történelmi helyzetben létező emberiségre és egyházra irányította a figyelmét. Eleinte a nyilvánosságnak azzal az igényével, amelyre hivatkozva élesen megkülönböztette magát a bírálatai szerint az ember belső vallási világába, az egyházi közösség zárt rendszerébe vagy a már eleve átlátott világtörténelem biztosan ismertnek vélt struktúrájába menekülő teológiai gondolkodásformáktól. A hatvanas évek társadalmi és egyházi átalakulásainak nyomát viselő korai Metz-tanulmányokban azonban már jelen volt a két évtizeddel korábban véget ért II. világháború iszonytató szenvedéseinek tapasztalata, amelynek következtében az új politikai teológia fokozatosan egyre nagyobb hangsúlyt helyezett az emberiség történelmi szenvedéseire, egyetlen hatalmas szenvedéstörténetként fogva fel a világtörténelmet. A nyolcvanas évektől Metz a zsidóság modernitásbeli szenvedéstörténetében ismerte fel korának legsajátosabb jegyét, s ettől fogva rendszeresen kiemelte, hogy a zsidó szenvedés által megbélyegzettnek, „Auschwitz utáninak” tekinti korát, és teológiát művelve szüntelenül annak tudatában jár el, hogy ezek között a társadalmi és történelmi feltételek között gondolkodik. Tegyük hozzá szomorúan: ez a radikális odautaltság teológiai körökben sem tűnik (sajnos) feltétlenül magától értetődőnek. A történelmi szenvedést radikálisan komolyan véve Metz számos olyan kategóriát igyekezett meghonosítani a teológiában (pontosabban abban, amit fundamentális teológián ért), amelyet a bibliai hagyományok apokaliptikus (nem valamiféle látványos pusztulásra áhítozó, hanem a történelmi vég és a szenvedésnek való kiszolgáltatottság tapasztalatát közvetítő) hagyományaiból merített. Ilyenek például a kiáltás, a néma sikoly, a veszély, a fenyegetettség kategóriája, amelyeket a keresztény vallástól elidegeníthetetlennek tartott. Pontosan ezért emelte fel a szavát rendszeresen azok ellen a gondolkodásformák ellen, amelyek (megítélése szerint) a történelmen aratott diadal jegyében álló, triumfális megváltástant és a történelem hús-vér valóságában jelentkező kínzó tapasztalatokat a megbékéltségre hivatkozva elegyengető eszkatológiát kínálnak. Mások szenvedését komolyan véve, hangoztatja, mindenki vállalja annak a kockázatát, hogy megsérülnek egyéni érdekei, és ha a kereszténység Jézus szellemében beszél Istenről, annak a kockázatát is vállalja, hogy előre lecövekelt vallási bizonyosságait megsérti a többi ember (az idegen Másik) égbekiáltó nyomorúsága. A kereszténység nyilvános (azaz ebben az értelemben politikai) természetének érvényt szerző korai megfontolásait az új politikai teológia idővel az utóbbi szempont köré szerveződő gondolati összefüggésekre cserélte, elsősorban arra a kérdésre összpontosítva a figyelmét, hogy miként beszélhet a kereszténység Istenről, ha tudatában van az Isten által teremtett világot mélységesen átható szenvedésnek. Ezért sürget Metz (saját kifejezésével) teodiceai érzékenységű, vagyis az emberi szenvedéssel szemben érzékenységet tanúsító teológiát és keresztény szemléletmódot, amelyet szerves összefüggésbe hoz az idő határoltságának, határponthoz rendeltségének bibliai tényével (azzal a ténnyel, amelyre a mai napig oly sok filozófiai vitapartnerének igyekszik felhívni a figyelmét). Ezért válik gondolkodásának meghatározó fogalmává a memória, az emlékezés, amelynek tárgyát – fáradhatatlan és mindig fiatalos hévvel és erővel hangsúlyozott alaptétele szerint – az emberiség szenvedéstörténetének kell alkotnia. Így született meg az új politikai teológia műhelyében a memoria passionis fogalma, amelyet a krisztológia, a megváltástan és a szentségtan területéről (liturgikus összefüggésből) a fundamentális teológia középpontjába helyezett, azzal az igénnyel, hogy a szenvedés emlékezetéhez kapcsolja annak java részét, amit a kereszténység el tud mondani Istenről. A memoria passionis révén ugyanis, állítja, a bibliai és egyházi hagyományokban Istenről őrzött emlékezet megnyílik az emberiség szenvedéstörténetére, arra az egyetlen nagyelbeszélésre, arra az egyetlen „narratívára”, amely még megmaradt a felvilágosodás valláskritikája és a történelmet résztörténetek átláthatatlan sokaságára tagoló posztmodern után. Más szóval: a politikai teológia horizontján szenvedéstörténetként érthető, szenvedéstörténetnek értendő maga a világ, az egész emberi világ. Valamint (a világgal kapcsolatban álló és önmagát a világon belül Jézus Krisztusban kinyilatkoztató Istenről beszélve) a kereszténységnek ezzel a világgal kapcsolatban álló és önmagát ezen a világon belül kinyilatkoztató Istenről kell beszélnie. Ennyit és még sok minden mást sűríthet magába Johann Baptist Metz immár magyar nyelven is olvasható legújabb könyvének címe. Ezzel nem csupán a kereszténység valóságának és a kereszténység által Istenről elmondható tartalmaknak a radikális (valóban radikális, olyannyira igen-igen radikális, hogy mára talán már magától értetődővé is vált) újjáértelmezése függ össze, de egész sor egyéb következmény is fakad belőle. A Memoria passionis oldalain pontosan ezek a kínzó és gyötrő következmények tűnnek elénk. Nagyjából négy csoportba sorolhatók: a világegyház, az ember antropológia méltósága korunkban, a globalizáció, és a napjainkban uralkodó racionalitási (észhasználati) típusok témájához köthetők. Az első témakörhöz kapcsolódik sok minden abból, ami miatt Metzet radikálisan liberális, vállalhatatlanul baloldali vagy ízléstelenül egyházkritikus teológusnak szokás elkönyvelni. A mai magyar társadalom és közélet patologikus szituációjában természetesen minden minősítés, minden támadás és minden védekezés azonnal eltorzul, minden kategória kicsorbul az általános frusztráció és félelem elnyűhetetlennek tűnő szikláján, ezért a metzi egyházpolitika apológiája helyett legyen elég csupán középponti fogalmára, a compassióra utalnunk, amelynek lényegét a saját szenvedések (és mindent-tudások) felemlegetése és felhánytorgatása helyett a mások szenvedéseire való érzékenység jegyében másokkal vállalt cselekvő közösség eszméje alkotja. A compassio egyházában Metz szerint a compassio által kialakított misztika bontakozna ki, (gyakran használt és találó kifejezésével) a nyitott szemek misztikája, amelyet gyakorolva az ember saját érdekeitől elszakadva a változtatás gyakorlati igényével tud közösségre lépni a szenvedőkkel. Tehetetlenül egyoldalú és egyszerű gondolatok, mégis megrendítőek, ha levetjük jól értesült magabiztosságunkat és cinizmusunkat! „Politikai” misztikáról van szó tehát, és Metz egészen odáig megy, hogy a mögötte húzódó szellemiséget Európa sajátosan bibliai örökségének nevezi. Mivel középponti jelentőségű témáról van szó, álljon itt a szerző néhány állítása: „A compassio jegyében álló a misztika a szenvedő másikkal való szembesülésen keresztül »földiesülő« misztika. […] [A]rra törekszik, hogy égbekiáltó szenvedési tapasztalatainkat […] megmentse a kétségbeesés és a feledés mélységes mélyétől, s újfajta, tevékeny elköteleződésre bátorítson. […] A compassio szellemiségében mutatkozik meg a kereszténységnek a világot megérintő és a világot átjáró ereje. A mai világ politikai, társadalmi és kulturális konfliktusainak frontvonalára küldi a keresztényeket. Benne gyökerezik az a tiltakozás, amely ellenáll annak, hogy a kereszténység privatizálja magát pluralista viszonyaink között” (Memoria passionis, 204. sk.). (Az utolsó mondatban az új politikai teológia korai kulcsszava, a deprivatizáció köszön vissza, ám most már egészen új síkon mozgatja a kereszténység önmagába fordulását, privatizálódását ellenző gondolatiságot. A privatizált keresztény azonban itt sem más, mint a „húsosfazekak” irányába tájékozódó, az itt és a mostba berendezkedni kívánó, pénzbetétei fölött őrködő „vallásos polgár”.) Metznek az ember antropológiai méltóságát és a globalizációt érintő fejtegetései számos ponton összekapcsolódnak egymással, természetesen érthető módon, hiszen a globalizáció folyamatát meghatározott emberkép hajtja előre, olyan felfogása az embernek, amelynek keretében az már csak technikailag irányítható és biológiailag kontrollálható lényként, „a természet kísérleti úton teljesen még fel nem tárt szeleteként” tűnik fel, és fokozatosan elveszíti önnön lényegét. Az új politikai teológiának a technika mindenhatóságába vetett hittel szemben fellépő antropológiai aggályai és félelmei természetesen hosszú múlttal rendelkező gondolati hagyományokhoz kapcsolódnak. Mindenképpen figyelemreméltók azonban arra vonatkozó észrevételei, hogy milyen szerepet játszhat a kereszténység, milyen békeajánlata lehet a vallások ma már tagadhatatlan pluralizmusa közepette: az egyetlen megmaradt egyetemes tekintélynek, az ártatlanul és igazságtalanul szenvedők tekintélyének elfogadására kell figyelmeztetnie, annak a tekintélynek a tiszteletben tartására, amelyen kívül nem létezhet alapja a világ ma már visszavonhatatlanul pluralista nyilvánosságán belül kialakítható békeéthosznak. (Direkt- krisztológiát nem akar azonban ebből a tételből kerekíteni – az valószínűleg számára túl olcsó és túl gyors lenne, ennél Metz jóval diszkrétebb teológus.) Elsősorban talán a napjainkban folyó társadalombölcseleti vitákban tájékozódni képes olvasók forgathatják haszonnal a könyv Szempontok az elméleti megalapozáshoz című második részét, amelyben Metz négy rendkívül tömör szakaszban száll vitába a kommunikáció-, diskurzus- és megegyezésalapú kortárs észhasználati modellekkel, nagyrészt a két régi vitapartner, Odo Marquard és Jürgen Habermas bírálatán keresztül. A négy szakasz címe már eleve elárulja a legfontosabbakat: „Ideje újra dialektikusan gondolkodnunk: a memoria passionis a nyilvános észhasználat összefüggésében”, „Az anamnetikus ész a mai tudományos diskurzuson belül. A szellemtudományok sajátos értelméről”, „Athén versus Jeruzsálem? Az európai szellem anamnetikus alapstruktúrájának elrejléséről”, „Az »elbeszélés« igazságkifejezési kompetenciája a kultúr- és vallásközi kapcsolatok keretében”. Míg a könyv – lényegesen nagyobb terjedelmű – első részében Metz elsősorban bibliai megalapozásra törekedett (érdemes itt megemlítenünk, hogy az új politikai teológia bibliai alapjainak mindeddig túl csekély figyelmet szenteltünk), a második részben filozófiai és teológiaelméleti viták, elméleti megalapozási kísérletek között találja magát az olvasó. Ha elsődlegesen a teológia belső vagy önértelmezési kérdései foglalkoztatják, a legnagyobb haszonnal pontosan ezeket az oldalakat forgathatja az olvasó, hiszen a nagy ellenlábassal és baráttal, Jürgen Habermasszal folytatott Metz-vita ma talán a legérdekfeszítőbb szelete az új politikai teológiának, főként amiatt, amit Habermas sokak meglepetésére a békedíj átvételének alkalmával mondott beszéde óta hangoztat a vallással kapcsolatban. (Nem merült ki a vallás „szemantikai potenciálja”, stb.) A Memoria passionis tehát egészen újfajta, egészen egyedi értelmezést dolgoz ki a kereszténységről, s bár újnak ható felismerései körül évtizedek óta olyan viták folynak (Európán kívül főként Észak-Amerikában), amelyeknek Magyarországon nem csupán a lefolyásáról, de még a kiindulópontjukról sem esik szó, önmagában is pontosan érhető és követhető kontextust épít fel. Látszólag laza rendben egymás mellé állított fejezeteit egyazon szemléletmód (a szenvedésre érzékenyen a világ felé forduló vallási tekintet), egyazon logika (az emlékezés racionalitása) és egyazon aggodalom (az ember jelenét és kirajzolódni látszó jövőjét megrendülve konstatáló antropológiai rémület) fűzi össze egésszé. Olyan ajánlattá, amely mellett (ha már konkrét történelmi és társadalmi körülményekről esett szó) Magyarországon, a magyar katolikus egyház tagjaiként sem szabadna, lenne érdemes szó nélkül elmennünk. Kifejezetten akkor nem, ha Metz idei októberi magyarországi útjára gondolunk, amikor is a napi-heti médiumok gyakorlatilag és sajnálatosan tudomásul sem vették a nyolcvanéves, egyházát szenvedélyesen szerető német pap nekünk szóló, észrevétlenül minket kérlelő „néma sikolyát”. Végezetül köszönettel tartozunk a Metz köteteit eddig megjelentető világi L’Harmattan kiadó mellett a Memoria passionis magyar verzióját jegyző Vigilia Kiadónak, ahol gondozták és kiadták Metz mostani (lehet, hogy utolsó megjelent) kötetét. Változatlanul hálásak lehetünk és vagyunk a kitartóan szorgalmas Görföl Tibornak is, aki a nála megszokott, csöppet sem tolakodó pontossággal és érzékeny, teremtő találékonysággal, fordítói alázattal közvetítette ennek a nem könnyű német szövegnek mindannyiunk számára ajánlatot tevő, felénk kihívást, nyugtalanító felszólítást intéző gondolatait.
Szociális kérdések és mozgalmak Magyarországon (1919–1945) Szerkesztette Szilágyi Csaba. Budapest, 2008 Gondolat Kiadó– Barankovics István Alapítvány–Faludi Ferenc Akadémia. (Agora VI. A Faludi Ferenc Akadémia sorozata) 308 o. A Faludi Ferenc Akadémia Pray György Egyháztörténeti Műhelye 2007. november 16-án konferenciát szervezett ezzel a címmel: Szociális kérdések és mozgalmak Magyarországon (1919–1945). A konferenciának szerkesztett előadásai megjelentek 2008 októberében. Arról a bő negyedszázadról, amely kötetünk alapjául szolgál, el lehet mondani, hogy a szegénység kifejezés a létminimumot jelentette, továbbá földbirtok-politikát, szegénygondozást, politikai álláspontot, kereszténységet, családpolitikát, illetve szociális kezdeményezéseket. (Eme tényekre András Imre SJ hívta fel a figyelmet, aki a konferenciát megnyitotta.) A konferencia, így kötetünk egyik céljául tűztük ki, hogy a katolikus egyház eddig kevésbé ismert társadalomszervező és szociális tevékenységét bemutassuk. Az állam mellett a katolikus egyházban is sok olyan (karitatív) kezdeményezés volt, amely az emberek szociális, társadalmi felemelkedését szolgálta. A kötetben tizennégy tanulmány található, ezek négy fejezetre vannak felosztva: 1. Szociálpolitika, 2. Társadalmi kihívások – keresztény reakciók, 3. Katolikus szociális útkeresők – gyakorlati megoldások, 4. Szociális és karitatív tevékenység. A tematika összeállításánál arra (is) törekedünk, hogy bemutassuk a Quadragesimo anno kezdetű pápai enciklika hatását a magyar politikai életre, társadalomra. Röviden szólunk a kötetben szereplő írásokról. Gyáni Gábor Szociálpolitika és jótékonyság című írásában többek között megállapította: „Szociálpolitika története hosszú időn keresztül teljesen kívül rekedt a hazai történetírás érdeklődési körén. […] Különös paradoxon, hogy az 1945 után történetesen leginkább bírált és elvetett Horthy-rendszer kapcsán sikkadt el annak tagadhatatlan ténye, hogy nem jelentéktelen szociálpolitikai aktivitás folyt a korban. Sőt, nyugodtan állíthatjuk, az 1920 és 1944 közötti negyedszázad a modern magyar szociálpolitika születésének és kibontakozásának a hőskora.” (13. old.) Szociálpolitikával még két munka foglakozik: Hámori Péter és Prónai Borbála írása. Gergely Jenő a keresztényszocializmus történetének legújabb kutatási eredményeit ismerteti munkájában, Balogh Margit Slachta Margitról, illetve Petrás Éva A szociális kérdés recepciója a katolikus értelmiség körében Magyarországon címmel értekezett. Három előadás foglalkozik a jezsuiták szociális érzékenységével, illetve apostolkodásával (Cseszka Éva, Henri de Montey, Pál József). Henri de Montey egy francia jezsuita, Pierre Delattre szemszögéből mutatja be a magyar szociális katolicizmust. Csiky Balázs írásából kiemelendő: A Horthy-korszakban (is) a társadalmi problémákat súlyosbító egyik tényező volt az egyenlőtlen földbirtokeloszlás. Az 1920-as évek után a Gömbös-kormány újabb reformtervvel állt elő. Ez komolyan érintette a jelentős földbirtokvagyonnal rendelkező katolikus nagyjavadalmasokat. A szerző azt vizsgálja, hogy milyen sajátos szempontokat igyekeztek érvényesíteni a katolikus nagyjavadalmasok a kormánnyal folytatott tárgyalásaik során, és milyen változtatásokat értek el. Mindez rávilágít a katolikus egyház vezetőinek érdekérvényesítő képességére, és arra is, hogyan látták a korszak társadalmi problémáit. Sarnyai Csaba Máté Prohászka Ottokár és Giesswein Sándor munkáját ismerteti – a világiak szerepére koncentrálva. Örvendetes tény, hogy az egyháztörténeti kutatások a rendszerváltozás után megélénkültek. Viszont joggal állapíthatjuk meg, hogy a női szerzetesrendek – főleg a szegénygondozó rendekre gondolunk – történetének feldolgozása kevesebb hangsúlyt kapott ez idáig. Ennek elmaradásának több oka lehet, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük: A szegényekkel való törődés csendes, nem látványos munkát igényel, amiről úgymond nem lehet látványosan sokat írni. A női szegénygondozó rendek egyikének, a Szeretet Leányainak (ismertebb nevükön: vincés nővérek) munkáját ismerhetjük meg Szilágyi Csaba írásából. Két előadás helytörténettel foglalkozik: Gianone András a Csonka Gépgyár szociális intézkedéseit ismerteti a Quadragesimo anno tükrében, Hévizi Józsa pedig Budafok szociális és karitatív tevékenységét mutatta be. Prohászka Ottokár tanításainak megfelelően a Fehérvári Egyházmegyében Shvoy Lajos irányításával egy laikusokból és papokból álló munkaközösség tudatos szervezőmunkával a szociális, ifjúsági és karitatív nevelés terén katolikus települések egész társadalmát bevonva sikeres helyi társadalom kiépítését fejezte be 1945-re, amikor megkezdődött mindennek a felszámolása. A kötet végén Névmutató segíti a tájékozódást. A leírtak alapján csak remélni merjük, hogy a két világháború közötti szociális kérdések és karitatív tevékenységek bemutatása e kötet alapján új megvilágításba kerülhet!
Szilágyi Csaba
Claude Dagens: Méditation sur l’Église catholique en France: libre et présente. Cerf, Paris, 2008. Claude Dagens anglouême-i püspök, a francia püspöki kar doktrinális bizottságának tagja, 1994-ben elkészített egy beszámolót a franciaországi egyház helyzetéről (A hit hirdetése a mai társadalomban). A dokumentumot alapos konzultáció után állította össze, a francia főpásztorok megvitatták, majd 1996-ban Lourdes-ban tartott közgyűlésükön elfogadták, és megbízták a püspököt, hogy szerkesszen belőle egy a hívekhez intézendő levelet. Ez meg is jelent még 1996-ban „Levél a francia katolikusokhoz” címmel. (A két dokumentum magyar fordítását kiadta a Vigilia 1998-ban.) Most megjelent könyvében feltételezi az említett dokumentum ismeretét. Már abban megállapította, hogy az állam és az egyház viszonya az utolsó évtized során kedvezően alakult: a katolikusok is elfogadták a „pozitív laicitást”, amelyről a pápa franciaországi útja során annyiszor szó esett. Dagens püspök úgy véli, hogy egy jó évtized után a francia katolikusok új küszöbhöz érkeztek: „E küszöb átlépése jelenti azt, hogy visszautasítjuk a beletörődést. Nem tudunk beletörődni abba, hogy a franciaországi katolikus egyház ’a fel nem használt energiák hatalmas tartalékává’ váljon, amint nekem néhány hónappal ezelőtt egyik kedves barátom írta.” (15. o.) Franciaországban, túl minden előre gyártott kategórián és etiketten, egy szabad és jelen lévő, szolgáló és szegény egyház él: nem arrogáns és uralkodó, de azért büszkén és boldogan tanúskodik a benne lévő reménységről. A püspök nem veti meg a szociológiai felméréseket és a statisztikákat, amelyek leírják a történelmi változásokat, a szekularizáció és a laicizálódás következtében beállt kulturális mutációkat, de hangsúlyozza, hogy a szociológusok által fel nem mérhető hitélet, a hívek és a papok által megélt hit mélyen fekvő, és ezt lelkipásztori tapasztalata alapján állítja. „Ez a Franciaországban élő egyház: nem diadalmaskodó, nem uralkodó, de nagyon tudatában van szegénységének, és szegénységében boldog, hogy a Krisztustól jövő, Krisztus szentségeiből merített erőforrásokat közvetíti, Krisztus szeretetét, amelyet mindenki szolgálatára bocsát.” (22) Dagens püspök könyve lényegében elmélkedés az egyházról a II. vatikáni zsinat és néhány nagy francia teológus és világi apostol szellemében. Sokszor és hosszan idézi, pl. Henri de Lubac, Elmélkedés az Egyházról című, 1953-ban megjelent könyvét, amely a Humani generis, XII. Pius körlevele után félreállított (de a zsinat idején rehabilitált) nagy teológus egyházszeretetéről és engedelmességéről tanúskodik. Többször hivatkozik a kiváló világi apostolra, Madeleine Delbrêlre is, aki a hatvanas években Párizs marxista negyedében tett példás tanúságtételt Krisztusról. Dagens püspök hangsúlyozza, hogy az egyháznak, amely nyitott Isten misztériumára, állandóan meg kell újulnia, tisztulnia, állandó reformra van szüksége Isten misztériuma által. (66) Az egyház és benne a hívők megújulása csakis az Isten misztériumának való megnyílás révén valósulhat meg. Végül is ez a kérdés: ki nekünk, nekem Isten, akiben hiszünk? Kicsoda a Krisztus által kinyilatkoztatott Isten számunkra, milyen az istenképünk? (73) A püspök kitér a rossz misztériumára is (75kk): a Szentírásra (és Szent Ágostonra) hivatkozva világítja meg a húsvéti misztériumot, amely az egyház küldetésének forrása. Az egyház reformjáról szólva (83kk) Y. Congar 1954-ben megjelent, majd a zsinat után újra kiadott könyvére hivatkozik: Igazi és hamis reform az Egyházban. A francia egyházban az utóbbi időkben több strukturális, szerkezeti reformot vezettek be: egyházmegyék újraszervezése, új püspökkari bizottságok stb. De a szerkezeti (az intézményre vonatkozó) reformoknak az egyház életét és küldetését kell szolgálniuk, ahogy ezt Congar kifejtette Könyve új kiadásának előszavában hangsúlyozta: „Nemcsak arról van szó, hogy a katolicizmust és az egyházat ahhoz a modern társadalomhoz igazítjuk (adaptáljuk), amely e katolicizmus kulturális formáin kívül született, hanem újra kell gondolni, újra kell fogalmazni a keresztény valóságokat, hogy válaszoljunk annak a világnak kontesztálására, amely kétségbe vonja azokat, a teljesen világi világ ez, amelynek központja és ura az ember.” Dagens püspök visszautal az 1996-os Levélre, amely ma is időszerű (84), ahol felvázolta a lelkipásztorkodás, az új evangelizálás feltételeit. A kezdés lelkipásztorkodására van szükség, tehát nemcsak megőrizni a nem fejlődő „vállalatot”. Isten szüntelenül a hit új kapuját nyitja meg (vö. ApCsel 14,27), Pál idejében a pogányoknak, ma azoknak, akik többé-kevésbé ismerik vagy elfelejtették a kereszténységet. Az természetes, hogy az egyház gondozza, segíti, bátorítja megkeresztelt híveit, és nagy öröm, hogy e hívők, nők és férfiak, idősebbek és fiatalok tanúskodnak Krisztusról. De új kapukat kell nyitni azok felé is, akik megtérnek, akiket be kell vezetni a hitbe, a katekumeneknek és az élet értelmét keresőknek. Dagens születőben levő egyházról ír. Az egyház nem Krisztus után következik, hanem állandóan Belőle születik. Krisztusban van mindig új forrása, a Kereszt és a Feltámadás misztériumában, a Szentlélek ajándékában. „Életünk minden pillanata mindig új: állandóan visszahelyez bennünket létünk kezdetére, hozzákapcsolva a Teremtő Aktushoz, amelyből létünk állandóan forrásozik. Joggal mondhatjuk a zsoltárossal: Nunc coepi, most kezdem.” (Idézet P. Sertillanges domonkostól.)
Ez a születő egyház először az, Mgr Dagens ezután részletezi a keresztény útra vonatkozó lelkipásztori pedagógiát, az igehirdetés és a szentségek kiszolgáltatását. Befejezésül egyik utolsó előtti nagyszerű fejezetet ismertetnék, amelyet a költő Charles Péguy ihletett („Kegyelembe áztatva”, 130–135). A kegyelem nem elvont teológiai fogalom, hanem lelki életünket átható, alakító, megújító valóság. Ebben kapcsolódik az Istentől, a Szentlélek által adott ajándék és a mi emberi tapasztalatunk. A Bergson által befolyásolt Péguy „folytonos teremtésről” beszél (Note conjointe sur Descartes et la philosophie cartésienne, Gallimard, 1961, 1391–1392). Az ész pozitivistáival szemben Bergson nyomán Péguy azt hangsúlyozza, hogy a hit nem kész valami. A megmerevedett, „megszokott” katolicizmussal szemben a nyitott vallásosságot hirdeti; a megsebezhető, nyugtalanul kereső emberek mellett foglal állást, akiket, bár elestek, Jézus felemeli, meggyógyítja. Mert aki az önteltség páncélja mögé bújik, és nem nyílik meg a kegyelemnek, nem menekülhet meg. Aki nem sebzett, azt nem emelheti fel az irgalmas szamaritánus, azt nem kötözheti be Isten szeretete. „A tisztességes embereket nem áztathatja meg a kegyelem.” Dagens idézi még Péguy-től a „Reménység Leánykára” vonatkozó szakaszt (uo. 1407.): „Ő (a Reménység) a forrás és a csíra. Ő a szökellő víz és a kegyelem. Ő van a szabadság szívében. Ő az új ereje és a fiatal ereje. És nem hiába hívják isteni erénynek, és igazában ő az isteni erények Hercegnője, és nem hiába van az isteni erények középpontjában, mert nélküle a hit lecsúszna a megszokás öltözékén, és nélküle a szeretet is lecsúszna a megszokás öltözékén. És a reménység garantálja az Egyháznak, hogy ne bukjon el mechanizmusa alatt.” Hála Péguy-nek talán sikerül megértenünk a kegyelem teológiája és a Reménység teológiája közötti bensőséges kapcsolatot. „És amikor azt mondják, hogy az Egyház örök ígéreteket kapott, hogy az örök ígéretekben gyűl egybe, úgy kell érteni, hogy ígéretet kapott, hogy sohasem bukik el saját megvénülésének súlya alatt, megkeményedése, megmerevedése, megszokottsága és emlékezete alatt. Hogy nem lesz soha holt fa, holt lélek, hogy sohasem megy el a végsőkig, a halálig vezető úton. (. . .) Nem bukik el soha papírhalmazai alatt, bürokráciája merevsége alatt. És hogy mindig felszökellnek a szentek.”
SOMMAIRE Horisons Le présent et l’avenir du Christianisme Glanage dans les revues étrangères (pensées de Benoît XVI, M. Martini, B. Forte) – F. Damour sur „Radical Orthodoxy" (Études) Le centenaire de la province S.J. hongroise (1909–2009) G. Bikfalvi: Un survol sur l’histoire de 100 ans de notre Province indépendante P. Vámos: La mission en Chine (Taming) des jésuites hongrois L. Orvos: O. Prohászka et B. Bangha S.J. sur l’Église F. Szabó: Trois apôtres des questions sociales (O. Prohászka – J. Kerkai S.J. – V. Apor) Rome et ‘Église universelle
Visite de Benoît XVI. en France Interview au P. Gumpel S.J. sur Pie XII et les juifs (M. Vertse) La Civiltà Cattolica: L’encyclique de Pie XI non publiée sur le rassisme Culture et vie L. Lukács–F. Szabó: La traduction de la Bible par Gy. Káldi S.J. A. Buda–J. Róna: Sur la revue Nyugat et Mihály Babits F. Szabó: Deux anniversaires: Le poête hongrois F. Juhász a 80 ans – Simone de Beauvoir est née il y a 100 ans G. Mózessy: Un symposium sur l’évêque Ottokár Prohászka (né il y a 150 ans) Spiritualité P. Nemeshegyi: Méditation pour Noël I. Eckhardt: Soeur Emmanuelle sur les Béatitudes Revue des livres
A jelen számban közölt írások szerzői XVI. Benedek – Bikfalvi Géza, könyvtáros (Budapest) – Buda Attila, irodalomtörténész (Budapest) – B. Petőfi Ágnes, szociális munkás, az IGEN korábbi fősz.-je, (Budapest) – Damour, Franck, történelemprofesszor (Franciaország) – †Emmanuelle nővér, – Erdő Péter, bíboros prímás (Budapest) – Forte, Bruno, érsek (Chieti Vasto) – Gyorgyovich Miklós, publicista, társszerkesztő (Budapest) – Lázár Kovács Ákos, esztéta, egyetemi docens (Budapest) – †Lukács László S.J., történész – Martini C. M., bíboros, ny. milánói érsek (Jeruzsálem) – Marton József, teológus, professzor (Gyulafehérvár) – Mózessy Gergely, könyvtáros (Székesfehérvár) – Nemeshegyi Péter SJ, teológus, ny. egy. tanár (Budapest) – Orvos Levente, plébános (Somogysámson) – Róna Judit, irodalomtörténész (Budapest) – Sale S.J., Giovanni, újságíró (La Civiltà Cattolica) – Szabó Ferenc teológus, író, főszerkesztő (Budapest) – Szilágyi Csaba, történész, egy. oktató (Budapest) – Vámos Péter, az MTA Történettudopmányi Intézetének tud. munkatársa (Budapest) – Vertse Márta, a Vatikáni Rádió magyar adásának mb. vezetője (Róma)
|