LELKISÉG Nemeshegyi Péter „AZ IGE TESTTÉ LETT” Jézus Krisztus egyetemes Üdvözítő Hans Urs von Balthasar, neves svájci teológus, Theologie der Geschichte (A történelem teológiája) című művében a filozófiai irányzatok váltakozásáról tesz érdekes megállapítást. Vannak korszakok az emberi gondolkodás történelmében, amikor az ideákra, az univerzális, egyetemes normákra, a változatlan örök igazságokra esik a hangsúly. Ilyen volt a görögöknél Platón kora, amikor az igaz, jó és szép örök, változatlan ideáit tekintették végső valóságnak, ezek szemlélését gondolták az emberi lélek igazi hazájának és az emberi viselkedés egyetemes normáinak. Az érzékszervek által tapasztalt változó világot viszont leértékelték, az ezzel foglalkozó emberi történelmet pedig nem is tekintették tudománynak. Ennek az idealista világnézetnek kétségkívül vannak nagy értékei, de mégis túlságosan magasröptű és vérszegény. Az ókori egyházatyák állandóan mondogatták, hogy ezek az idealista görög bölcselők alig néhány embert tudtak fellelkesíteni az erényes életre, a tömegeket pedig nem voltak képesek felemelni. Ezért az idealista korszakok után át szokott csapni a szellemtörténet materialista korszakba. Platón után jött Démokritosz és Epikurosz, akik csak az érzékek által tapasztalt konkrét létezőket tekintették valóságnak, és a sürgő-forgó, véletlenül egymáshoz kapcsolódó és megint szétváló atomokból igyekeztek megmagyarázni a világ folyását. Az ilyen filozófiának azonban az a hibája, hogy képtelen az emberi viselkedés számára normákat állítani, és reményképeket nyújtani. Ezért csak addig elégíthetik ki az embereket, amíg az evilági élet sikeres és eredményes. Mihelyt azonban a történelem könyörtelen folyása révén összeomlik az e világi boldogság, a materialista filozófiák felmondják a szolgálatot. Ezért ilyenkor az emberek újra ideálokat kezdenek keresni. Az egyetemesnek és a konkrétnak ilyen szembenállása más síkokon is fellelhető. Például, a mindenkit átölelő filantropikus szeretet magasztos ideál és nemes viselkedés, de az ilyen szeretet a legritkább esetekben lesz igazi szenvedéllyé és mozgatja tömegek életét. A házastársra, gyermekekre, családra, vérrokonokra, honfitársakra irányuló konkrét szeretet sokkal erőteljesebb, és nagy erőfeszítésekre és áldozatokra képes indítani az embereket. Ennek a szeretetnek a konkrétságával azonban együtt jár a korlátozottsága. A szeretet körein kívül álló emberek közömbösek lesznek, sőt gyakran gyűlölet tárgyává alakulnak. Úgy látszik tehát, hogy az emberek életét olyan valóság tudná igazán irányítani és lelkesíteni, amely egyetemes is és konkrét is (Universale concretum). De lehetséges-e, hogy valami konkrétum egyetemes normává váljék? Sokszor megpróbálták a történelem folyamán egyes emberek, hogy a maguk konkrét létét tegyék meg egyetemes normának. A diktátorok törekedtek erre. Ennek a törekvésnek legszélsőségesebb megvalósításával a kínai kommunista diktátor, Mao Ce-tung próbálkozott. Az ő kis „vörös könyvében” volt benne minden igazság, az ő képét kellett mindenhol kifüggeszteni, mindenkinek, nőknek is, férfiaknak is, az ő ruhaviseletében kellett járni, az ő és felesége művészeti és irodalmi stílusát kellett mindenkinek követni. A történelem megmutatta, hogy ez az őrültség hova vezetett. A konkrétumot egyetemesnek képzelő viselkedés ártatlanabb formában megjelenik a sztárok imádatában is, amikor a fiatalok tömegei eksztatikus lelkesedéssel utánozzák őket, hajviseletben, szakálleresztésben, mozdulatokban, mindenben. Hasonló jelenség mutatkozik a katonaságnál, ahol mindenkinek ugyanazt az egyenruhát kell viselnie, ugyanazokkal a természetellenes lépésekkel kell felvonulnia, ugyanazokat a gépesített gesztusokat követnie. Szaporíthatnánk a példákat: amikor valamilyen konkrét ember univerzálissá akar lenni, abszurditásokat hoz létre. Hát akkor sehogyan sem lehet valami konkrétum egyetemessé? Embernek ez lehetetlen, de Istennek lehetséges. A kereszténységnek merész hite vallja, hogy az Egyetemes Isten, aki maga a végtelen Igazság, Jóság és Szépség, vele egylényegű Fiának megtestesülése révén konkrét emberré lett. Az ókori egyházatyák nem győztek csodálkozni ezen a paradoxonon. A mindenható Isten tehetetlen gyermekként piheg a betlehemi jászolban, a minden teremtménynek eledelt nyújtó Isten anyatejjel táplálkozik, a mindentudó Istent anyja tanítja járni és beszélni, az örökké élő Isten meghal a kereszten. Egy mai teológus ezt a paradoxont a következő szavakkal fejezte ki: „Az Isteni Logosz arám nyelven társalog.” A keresztény dogma megkülönbözteti Jézusban az isteni és emberi természetet, amelyek nem keverednek egymással, de ugyanakkor állítja a két természet szétválaszthatatlan egységét. Jézusban valóban a végtelen és egyetemes Isten lett egy konkrét emberré: ő maga az universale concretum. Ezért lehet ő mindenki példaképe. Az Efezusi levél a következő szavakkal fejezi ki minden ember viselkedésének normáját: „Kedvelt gyermekekként legyetek Isten utánzói.” Ez a mondat, idáig, az idealista görög vallásbölcselők állítása lenne. Ők jelölték meg az emberi viselkedés normájaként az Isten, vagy az istenek utánzását. A sztoikusok, például azt tanították, hogy az embereknek utánozniuk kell a szenvedélymentes istenek apátiáját, szenvedélymentességét. Ez megint csak néhány értelmiségi számára lehetett életideál. Az Efezusi levél fenti szavai egészen másképpen folytatódnak: „és járjatok szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként Istennek.” (Ef 5,1–2) Az emberi élet normája tehát nem akármilyen istenutánzás, amelyet ki-ki magának talál ki, hanem az a nagyon is konkrét szeretet, amely Jézus egész életében és halálában végérvényesen megmutatkozott. Ezzel oldódik meg a szeretet egyetemességének és konkrétségének paradoxona is. Három páli idézet mutatja az utat. A Galata-levélben Pál így kiált fel: „Isten Fia szeretett engem, és életét adta értem.” (2,20) Minden egyes hívő ember mondhatja magáról: az Isten Fia, Jézus Krisztus úgy szeretett és szeret engem, hogy meghalt értem. Az 1. korintusi levélben Pál így korholja a „gyengéknek” titulált híveket megbotránkoztató korintusi „erőseket”: „(Felvilágosult) ismeretedet (követő) viselkedésed miatt elpusztul gyönge testvéred, akiért Krisztus meghalt!” (1Kor 8,11) A Krisztus iránti hálás szeretet tehát kötelez, hogy keresztény testvéreimmel törődjek. De a kör még tovább bővül. A 2. korintusi levélben Pál ezeket mondja: „Krisztus szeretete sürget minket. Tudjuk, hogy egy meghalt mindenkiért, és így mindnyájan meghaltak. És azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,14–15) Számtalan keresztény ember életét határozták meg ezek a valóságok. Jézus Krisztus mindegyikünk személyes üdvözítője és megváltója. Neki köszönhetjük, hogy kiszabadultunk a bűn és a halál sötétségéből, és feltámadtunk a Szentlélek által sugallt szeretetre és az örök életre. Ugyanez áll minden keresztény testvérünkre is. Ezért őket, még a gyöngéket és tudatlanokat is, drága testvérnek kell tartanunk, és eszerint kell velük viselkednünk. De még tovább kell mennünk: „Krisztus meghalt mindenkiért!” A krisztusi szeretet egyetemes. A történelem folyamán a keresztények hajlamosak voltak, hogy ezt az egyetemességet leszűkítsék. Magukat fogták fel Isten új választott népének, mellyel szembeállították a pogányság sötétségét. A legrikítóbb színekben festették le a pogány vallások ostobaságát és a pogányok viselkedésének gonoszságát. Így az egyetemességből újra partikularitást csináltak. Odáig fajult a dolog, hogy a janzenistáknál még olyan állítás megjelent, hogy Krisztus nem mindenkiért, hanem csak az üdvösségre előrendeltekért halt meg. Voltak azonban mindig olyan keresztény gondolkodók is, akik a mindenkiért meghaló Krisztus művének egyetemességét vallották. Aranyszájú Szent János mondja: „A kegyelem egyformán vonz minden embert, és egyenlő megbecsüléssel hívja őket.” (In Joan. hom. 8,1) A krisztusi megváltás egyetemességét a II. vatikáni zsinat fejtette ki nagyon szépen, főképpen a Modern Világban létező Egyházról szóló konstitúciójában: „Mivel Krisztus felvette, és nem szüntette meg az emberi természetet, ezért következésképpen ez a természet bennünk is magasztos méltóságra emeltetett. Maga az Isten Fia ugyanis megtestesülése által valamiképpen minden emberrel egyesült.” (GS 22) Krisztus halálának és feltámadásának misztériuma által, Krisztus halálához hasonulva, reménységgel haladunk a feltámadás felé. „Ez nemcsak a keresztény hívekre érvényes, hanem minden jóakaratú emberre is, kiknek szívében láthatatlanul működik a kegyelem. Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt, és minthogy az ember végső hivatása valóban isteni, vallanunk kell, hogy a Szentlélek, Istennek ismert módon, mindenkinek megadja a lehetőséget, hogy ezzel a pászka-misztériummal (vagyis: Krisztus halálának és feltámadásának misztériumával) egyesüljön.” (GS 22) A teológusoknak kell továbbkutatni, hogy miképpen egyesült az Isten Fia megtestesülése által minden emberrel, és hogy a Szentlélek jóvoltából miképpen egyesülhet minden jóakaratú ember az üdvözítő Krisztus-eseménnyel. A zsinat csak a tényt állítja, és annak további kutatását a teológusokra bízza. De ez a tény igen fontos. Ezzel azt ismerjük el mi katolikusok, hogy Jézus Krisztus valóban egyetemes üdvözítő. Ő az egész emberi történelem célja, és, mint ilyen, hatása az egész történelemre, és az abban élő minden egyes emberre kiterjed. Nincs olyan ember, aki kizárólag az eredeti bűn állapotában létezne: a bűn szolidaritásánál erősebb a szentlelki kegyelem szolidaritása. Krisztus mindenki számára az „Út”, mely az Atyához, az élethez vezet (Jn 14,6), és azért „út”, mert általa jön a Szentlélek mindenkihez. A Szentlélek „gyümölcse” a „szeretet” (Gal 5,22), a szeretet pedig az az „út” (1Kor 12,31), amelyen járva mindenki, hívő bizalommal ráhagyatkozhat az Ősirgalomra, és egybefolyhat az Ős-szeretettel, és így eljuthat az Atyaistenhez, aki maga a Szeretet (1Jn 5,4.16). Karácsony misztériuma akkor teljesedik be, amikor „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28), és minthogy „az Isten Szeretet” (1Jn 4,8), azt is remélhetjük, hogy a Szeretet lesz minden mindenben. * * *
Teilhard de Chardin:
[...] Az első Karácsonyt megelőző csodás időkből nem hiányzik Krisztus,
A fogantatására való lázas készülődés mozgatja a kozmikus tömegeket
Az Ő születésének előkészítése gyorsítja meg az ösztönök fejlődését Ne botránkozzunk ostobán azon, hogy oly végeláthatatlan várakozásnak kellett megelőznie a Messiás eljövetelét. Nem kevesebb kellett, mint az Ősember rettenetes és ismeretlen erőfeszítése, Egyiptom kibomló szépsége és Izrael nyugtalan várakozása, és a keleti misztikák lassan lepárolt illata, és a Görögök százszorosan kifinomult bölcsessége, hogy Jessze és az Emberiség törzsökén, kinyílhasson a Virág. Mindezek az előkészületek kozmikusan és biológiailag szükségesek voltak, hogy Krisztus az emberi színpadra léphessen. És mindezt az erőfeszítést lelkének aktív és teremtő ébredése serkentette, amennyiben ez az emberi lélek arra volt kiválasztva, hogy átlelkesítse a Mindenséget. Amikor Krisztus megjelent Mária karján, már éppen felemelte a Világot. [. . .] Világmindenségem (1924)
EMMANUELLE NŐVÉR*: BOLDOGSÁGOK Életem egyre inkább természetfölöttivé válik
Szüntelenül köszönetet mondok Istennek. Megengedte, hogy eljussak egészen százesztendős koromig, és hogy még mindig úgy érezzem: mély az életem, az öregkor megpróbáltatásai ellenére és ezek segítségével.
Úgy tűnik nekem, hogy életem egyre inkább természetfölöttivé válik, egyre inkább Istennel egyesült, egyre inkább az Ő szeretetét szívja be és lélegzi ki. Ez hihetetlenül szép.
Az élet, nap mint nap, elhozza nekem kincseit. Napjaim lényegében imádságban telnek. Ha arra gondolok, hogy most reggeltől estig közvetlen kapcsolatban maradhatok Istennel, a Szent Szűzzel, szerelmemmel: Jézussal, meg a Szentlélekkel – micsoda ajándék!
A nyolc boldogság: befogadásra váró boldogság.
Jézus földi tanításában van egy felséges szöveg, amely – úgy vélem – a
nekünk megígért boldogságot mutatja be: a Hegyi beszéd, amelyet magyarul
A nyolc boldogság, franciául A Boldogságok kifejezéssel is emlegetnek.
Jézus annak utána hirdette ki a Boldogságokat, hogy nagyon sok beteget gyógyított meg, galileaiakat vagy még olyanokat is, akik a messzi Szíriából jöttek. Véghezvitt csodái folytán hírneve nőttön nőtt. Jézus, látva a sűrűsödő tömeget, szükségét érezte, hogy félrevonuljon tanítványaival. A Hegyi beszédben átadta nekik az evangéliumi üzenet szívét. * A Boldogságok üzenetének univerzális jelentősége van. Indiában Mahatma Gandhi, a béke és a szeretet embere, kijelentette, hogy ezek a szavak megszerettették vele Krisztust. * A Boldogságok nem csupán szép szavak. Gandhi azért szerette őket annyira, mert maga is élte. Éppúgy, mint Jézus, aki olyan tökéletesen magáévá tette őket, hogy Ő maga: Boldogság! Krisztus nem éri be azzal, hogy tanítja a Boldogságokat. Éli őket. * Boldogságaiban Jézus olyan tulajdonságokat magasztal, mint a tökéletes alázatosság, a szelídség vagy a szív tisztasága. A mi szegénységünk, gyengeségünk, szenvedésünk azok az utak, amelyeken át Isten belép az életünkbe. * A Boldogságok azt a boldogságot hirdetik nekünk, amelyre hivatottak vagyunk, s amelyet csak Isten tud nekünk ajándékozni. Mert Ő örömmel tölt el minket, túl azokon a törékeny és korlátolt kielégüléseken, amelyeket a földi birtoklás szerez. A világ leggazdagabb embere nem szegény-e Isten előtt? * * * A Hegyi beszéd boldogságait Jézus úgy adta nekünk, mint amit be kell fogadni – a mennyei boldogság ez, amelyre mindegyikünk meghívást kapott.
Boldogok a lélekben szegények Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. A Boldogságokon elmélkedve rájövünk, hogy az igazi gazdagság rejtve van a világ szeme elől. A leggazdagabb vagy leghatalmasabb ember is nyomorult, ha nem ismeri Istent. Csak a szegénység lelkületével fogadjuk be Istent a szívünkbe. A szegénység lelkületével belépünk Isten Országába. A szegénység lelkületével a láthatatlan Ország polgárai leszünk.
Amikor túlságosan ragaszkodunk az anyagi javakhoz, akkor távol vagyunk az örök királyságtól. Tudni kell igazi helyükre tenni a földi tulajdonokat. Az a teendő, hogy áthaladjunk a vagyonon, „úgy birtokolni, mintha nem is lenne a miénk” – Szent Pál szép kifejezésével élve. A földi javak jók, ha úgy használjuk őket, hogy nem tapadunk hozzájuk. Ha az ember elszakad a dolgoktól, az Ország felé fordul. Sokan megteszik ezt, anélkül hogy sejtenék, mivel vagyonukat arra használják, hogy szolgálatot tegyenek másoknak. Nem is tudják, hogy már a földön elkezdődött számukra a mennyek országa. Ez maga a boldogság, mert Krisztus boldogságnak nevezi azt, ami nem hal meg. Amíg ragaszkodunk a földi javakhoz, amelyek elmúlnak, a valóságban nem halmozunk fel semmiféle vagyont, semmiféle boldogságot. A halál pillanatában semmit sem viszünk majd magunkkal. * * * Vagy húsz éve Belgiumban voltam és nagy szükségem volt pénzre Szudán számára. Barátaim elvittek egy milliárdoshoz, aki nem adományozott könnyű szívvel. Látogatásom alkalmával beszéltem neki az éhhalál fenyegette szudáni gyerekekről. A férfi nem tett fel nekem kérdést, nem mutatott érdeklődést az ügyem iránt. A végén a markomba nyomott egy belga százfrankost, hogy megszabaduljon tőlem. Találkozásunk után egy héttel meghalt. Megdöbbentő gondolat: ez a milliárdos úgy ment el, hogy előzőleg egy vacak százfrankost adott, amely akkoriban alig két eurót ért! Visszagondoltam erre a gazdag emberre, aki szerencsétlen volt a milliárdjával együtt, mert rettentő nehezen vált meg egy ilyen nevetséges összegtől. Valóban nagyon kemény dolog volt számára odaadni azt a bankjegyet.
Ezzel szemben, mondja nekünk Krisztus, boldog, aki azért örül annak, amije van, hogy abból a többieket segítse. Mert semmihez se kötődik.
Az a szegény milliárdos annyira kötődött volt, hogy nem bírt semmit sem adni. Annak ellenére, amit a vagyona alapján hinni lehetett volna róla, semmi se sikerült neki. Jó példája a gazdagnak, aki szegény volt. * * * Találkoztam sok gazdag szegénnyel. A bádogvárosban szegények ezrei voltak gazdagok. Csodálatos volt. Semmihez se kötődtek. Amikor az embernek nincs semmije, nincs alkalma kötődésre. Nem volt ott se víz, se villany. Az emberek öreg, lyukas kannákból összetákolt kunyhókban laktak, ahol összezsúfolódott az egész család: szülők, gyerekek, nagyszülők. Nem volt semmijük, – csak nagy szeretetük. Életem legszebb éveit a bádogvárosban töltöttem. * * * Egy bádogvárosban, ahol senkinek sincs semmije, az emberek hajlamosak arra, hogy segítsék egymást. Ez ad az életnek akkora könnyedséget! Soha nem nevettem annyit, mint a bádogvárosban. Az ott lakók mindig találtak alkalmat mulatságra. Tulajdon hiányában a kockázata se merült fel annak, hogy bárki is a háza vagy a bankszámlája dolgaival foglalkozzék. Így aztán az emberek nagy érdeklődést tanúsítottak a hozzátartozóik iránt. Az egyedüli vagyont, az egyedüli érdeklődési célt egymásban találták. Ebből igen nagy vidámság származott. Boldogok a szelídek! Boldogok a szelídek, mert ők lesznek birtokosai a földnek. A szelídség olyan, mint egy jótékony kenet. A szelídség kizár mindent, ami túl erős, durva, ádáz és nehéz. Aki szelíd, az elfogadja, amit a másik mond, még akkor is, ha az túllépi a mértéket vagy nem helyénvaló. Nem vitatkozik.
Nem lázad fel.
A szelídek birtokolják a földet, mert ismerik annak művészetét, hogyan kell élni a földön anélkül, hogy bármiből tragédiát csinálnának. Mivel szelíden reagálnak a nehézségekre, azok nem időznek el felettük. Tovább csúsznak. * * * Ebben a Boldogságban a birtokos szó azt jelenti, hogy az ember használja, élvezi a föld szépségeit. Isten azért helyezett minket a földre, hogy boldogok legyünk, és élvezzük a földet. Van egy olyan módja a dolgok birtoklásának, hogy szelíden kezeljük őket. Mihelyt valaki rabja lesz a pökhendiségből vagy mohó sietségből, vagy hódítási vágyból származó, megalapozatlan birtoklási formáknak, elveszett. A szelídség lehetővé teszi, hogy befogadjuk az embereket és az eseményeket. Rendkívül hasznos dolog tudni úgy venni a dolgokat, ahogy jönnek, amilyenek. * * * Birtokolni a valóságban az ellentéte annak, hogy eltulajdonítani. Birtokolni a Boldogságok szellemében azt jelenti, hogy az ember használ minden dolgot, anélkül hogy megkaparintaná. Nyugodtan élvezi a világ kincseit és szépségeit, de ugyanakkor megérti, hogy azok nem az övéi. Ha szelíden és tisztelettel kezeljük őket, életünk harmóniában zajlik majd le. És a harmónia lehetővé teszi, hogy birtokoljuk a földet. Boldogok a békeszerzők Boldogok a békeszerzők, mert ők Isten fiainak hívatnak. Isten fiai vagy Isten gyermekei, ennek a jelentése: akiket Isten szeret. Ahhoz, hogy Isten gyermekeivé váljunk, békességszerzőknek kell lennünk. Isten különlegesen segít bennünket, valahányszor békét és összhangot akarunk teremteni magunk körül.
Tudjuk elkerülni a zűrzavart, a viszálykeltést!
Isten gyermekének lenni azt jelenti, hogy békét hordozunk a kezünkben.
Boldogok, akiket üldöznek! Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok nagy a mennyekben. Így üldözték ugyanis a prófétákat, akik előttetek voltak.
Ebben a Boldogságban az igazságosságért üldözést szenvedők a mártírok.
A mártír szót ne értelmezzük kizárólag a keresztényekre. Mindenki közéjük
tartozik, aki teszi a jót, és ezért az emberek irigykednek rájuk vagy üldözik
őket.
Türelem, majd találkoznak a mennyek országában!
Gondolok itt különösen az önkéntes humanitárius segítőkre, az újságírókra, az Orvosok Határok Nélkül és a Vöröskereszt munkatársaira, akiket néha túszul ejtenek, sőt, ki is végeznek. Nem szükségképpen keresztények. De egy ideál, az emberi testvériség nevében munkálkodtak, és úgy vélem, az Úr megjutalmazza majd őket, mindazokkal együtt, akik tudnak szeretetből élni. A Nyolc Boldogság üzenete hozzájuk szól. Megígérték nekik a Boldogságok isteni örömét a szeretet-Isten szeretetében.
Belélegezni a Boldogságokat A Nyolc Boldogság repülés az ég felé, a szeretet-Isten felé. A Nyolc Boldogság átlép az emberi logikán. A Boldogságokban túlhaladott minden, ami emberi, anyagi, mulandó és halálos.
Próbálom élni a Boldogságokat. A Boldogságok szellemét lélegzem be. * * * Életemben kétség kívül először azon a napon szívtam be tüdőmbe a Boldogságokat, amikor szerzetesi fogadalmamat letettem huszonhárom éves koromban.
Éreztem, mennyire elmúlik minden a földön, semmi se szilárd, minden elmúlásra
rendeltetett.
Nagyon fiatalon megértettem, hogy a Boldogságok elvisznek egy másik életre, amely viszont nem fog megállni. A Boldogságok: átalakító erő.
Szerzetesi életem egész folyamán belélegeztem a Boldogságokat.
A bádogvárosban még elevenebb, még alapvetőbb volt a Boldogságok szelleme.
Ma érzem Isten leheletét a Boldogságok szelében. Hajt az örökkévalóság partja felé. * * * Folyóiratunk 2008/1 számában már közölt részleteket a kairói rongyszedők nehéz életét megosztó Emmanuelle nővér gondolataiból, amelyeket Sofia Stril-Rever újságírónő, indiológus szerkesztett kötetbe és adott ki 2007 novemberében; Ezeregy boldogság – Emmanuelle nővér meditációi címen a könyv várhatóan magyarul is megjelenik a Korda kiadásában jövő év tavaszán K. Eckhardt Ilona fordításában. Jelen számunkban további ízelítőt nyújtunk a könyvecskéből, amelynek az ad különös időszerűséget, hogy az eredetileg Madeleine Cinquin nevet viselő francia-belga Sion-apáca ez év október 20-án, közel négy héttel századik születésnapja előtt, megélte a várva-várt találkozást szeretett Istenével. Temetése szűk körben zajlott le, engesztelő istentiszteletet mutattak be több templomban, köztük a párizsi Notre-Dame-ban. A Notre Dame de Sion rend-nek részvétét fejezte ki a Vatikán szóvivője, a párizsi érsek, a francia köztársasági elnök és számos neves vallási és közéleti személyiség. Az általa alapított segélyszervezet, az ASMAE, továbbra is működik a világ több országában a veszélyeztetett gyermekek megsegítésére. Kairói tevékenységét annak idején vele együtt dolgozó munkatársnője, Sára testvér folytatja. A francia sajtó szerint a világon 70 000 gyermek gyászolja patrónája elvesztését.
Munkásságát 2002-ben magas szintű állami kitüntetéssel, a Becsületrend
parancsnoki keresztjével jutalmazták.
|