KULTÚRA ÉS ÉLET

Lukács László–Szabó Ferenc

KÁLDI GYÖRGY JEZSUITA BIBLIAFORDÍTÁSA

A Biblia évében illő, hogy megemlékezzünk Káldi György (1573–1634) jezsuita bibliafordításáról. A múlt században több tanulmány és vita jelent meg Káldi fordításáról (irodalom tanulmányom végén), ezek közül legmeggyőzőbbnek tartom Lukács László és Holovics Flórián jezsuiták szakszerű, új levéltári kutatásra alapozott dolgozatait. Ezek alapján vázolom a bonyolult történetet.

A kutatók ilyen furcsa kérdést is felvetettek: Ki fordította a Káldi-féle Bibliát? A probléma a következők miatt merült fel. Káldi feljegyzéseiből tudjuk, hogy 1605. október 11-én Gyulafehérvárt kezdte meg bibliafordítását, amellyel egy év és 166 nap, azaz 17 és fél hónap alatt elkészült. Káldi 1606. december 24-én érkezett meg Olmützbe, ahol rendtársa, Szántó (Arator) István már hivatalos bibliafordítóként tevékenykedett. Mindketten folytatták munkájukat, Káldi három hónapig, Szántó pedig még 5 és fél esztendeig. Szántót a Biblia fordítása közben érte a halál 1612. július 3-án. Káldi György 1607. március 25-én fejezte be fordítását. Holovics Káldi bejegyzései alapján pontosan kiszámolta, hogy Káldi hány napot töltött az egyes részek fordításával. Rendtársa ugyanis munkája menetéről 50 helyen ad időjelzést.

A kutatókban felmerült a gyanú: Káldi olyan hihetetlen gyorsasággal fordította – igaz a Vulgata latin szövegéből – magyarra a Bibliát, hogy azt próbálták bizonygatni, így Holl Béla is, hogy Káldi felhasznál egy már létező fordítást, minden bizonnyal Szántó első fordítását, amely egy tűzvészben elpusztult. Nos, Lukács László és Holovics megcáfolják e feltételezést. Röviden összefoglalom bizonyításuk eredményét.

Mindenekelőtt Káldi csak „nyers”-fordítást készített, éspedig latinból, nem pedig héberből és görögből. A rendi cenzúra hosszú története, és a görögül és héberül is tudó jezsuita lektorok javításai jórészt megmagyarázzák – a pénzügyi és más nehézségeken kívül –, hogy miért csak 1626-ban jelent meg Káldi György jezsuita Szent Bibliája. Lukács Lászlót idézem: „Végeredményben azt kell mondanunk, hogy Káldi fordítás közben nemcsak, hogy nem használta Szántó munkáját, hanem hogy 1607. márc. 25-én, amikor Szántó munkájának még nagyon is a kezdet kezdetén volt, már kész volt a sajátjával. Ismerve Szántó atya természetét, az sem valószínű, hogy még életében megkapta volna tőle Káldi a lefordított részeket, hogy azok alapján átdolgozza a magáét. Hanem nagyon is kézenfekvő az a feltevés, hogy Szántó halála után Káldi örökölte annak bibliafordítását és azt fel is használta, miközben javítgatta a sajátját. Hasonlóképpen megkaphatták Szántó kéziratát azok az atyák is, akik Káldi fordítását hivatalosan átnézték.” (Lukács i. h. 10.)

Lukács László a kézirat lektoráltatását és javítását hosszan leírja jezsuita levéltári adatok alapján. P. Argento elöljáró három magyar pátert jelölt ki, hogy nézzék át a fordítást: Pázmányt, Rumer Gergelyt és Káldi Mártont. Mivel Pázmánynak közben más feladata lett, a bizottságba P. Forrót nevezték ki. Szépen dolgoztak a fordításon, de közben P. Forró egy levélben kérte, hogy jelöljenek ki egy héberül tudó atyát. Acquaviva általános rendfőnök utasítja a vizitátort, hogy P. Rumert, aki már több éve tanítja a Szentírást és a héber nyelvet a gráci egyetemen, mentsék fel a tanítás alól, hogy minden idejét a bibliafordítás javítására szentelhesse. A rendfőnöki levél valójában, amikor szóba kerül a magyar bibliafordítás, következetesen nem a revisio kifejezést, hanem a versiot vagy azzal egyértelmű kifejezést használja. Mindezek után P. Lukács a következő megoldást adja Káldi és a kijelölt lektorok szerepéről. „Káldi minden valószínűség szerint csak a Vulgatát fordította. Mert ha el is fogadjuk – és el kell fogadnunk – mint fentebb láttuk –, hogy meglepően rövid idő alatt készült el az egész Szentírás fordításával, azt azonban már nem kell és nem is lehet elfogadni, hogy az adott körülmények között a Vulgata mellett a görög és héber szövegeket is tekintetbe vette.” (Lukács 13.) Az elöljárók ezért bíztak meg rendtársakat, hogy Káldi fordítását ne csak a Vulgatával, hanem a görög és héber eredetivel is vessék össze, és keressék a legszabatosabb magyar kifejezést a teológiailag legfontosabb és legnehezebb helyek visszaadásával. Lukács László ezután így következtet: „nemcsak puszta revízióról, hanem átdolgozásról, mintegy újrafordításról lehet beszélni.” (i. m. 14) Ezután Lukács, Ballagi Mórra hivatkozva írja: „Miután (Ballagi) nagy türelemmel és hozzáértéssel összehasonlította Káldi egyetemi könyvtárunkban lévő kéziratát a húsz évvel később kinyomtatott szöveggel, arra a meglepő eredményre jutott, hogy a kézirat a nyomtatott szövegtől ’csaknem minden versben oly tetemes és lényeges eltéréseket mutat, hogy egészen más fordításnak mondható’ (Ballagi 40.). Ballaginak e megállapítása alapján nyugodtan arra következtethetünk, hogy a nyomdába nem az egyetemi könyvtár kézirata, azaz nem Káldi első fordítása került, hanem egy másik, a munkatársaktól, vagy talán helyesebben a munkatársakkal együtt átdolgozott, vagy ha jobban tetszik, szinte újrafordított szöveg. Ha tehát tudni akarjuk pontosan, mit adtak hozzá a munkatársak Káldi fordításához, ezt a nyomtatott szöveget kell Káldi kéziratával nyelvi szempontból minél gondosabban összevetni. Véleményünket tehát röviden így összegezhetnők: Káldi elsősorban magyar nyelvi géniuszát örökítette meg fordításában, a munkatársak pedig annak tudományos értékét növelték lényeges mértékben.” (Lukács 14)

Lukács László alapos tanulmánya azért is jelentős, mert ennek alapján visszautasíthatjuk egyes protestáns szakemberek vádját, akik lekicsinylően nyilatkoztak a Káldi-féle katolikus bibliafordításról azt hangsúlyozva, hogy ez a Vulgatából készült magyar fordítás nélkülözi a tudományos értéket. Lukács és Holovics tanulmányai azt is érthetővé teszik, hogy az 1590-ben kiadott Károli-féle „Vizsolyi Biblia” után 36 évvel megjelent Káldi-féle Szent Bibliát használták a katolikusok mintegy háromszáz éven át. Csekély mértékű nyelvi korszerűsítések történtek a XVIII. században: Szabó József 1851-ben, majd jelentősebb korszerűsítés Tárkányi Béla által 1865-ben. A magyar keresztények a XX. század nagyobb részében is a Károli-, illetve a Káldi-féle fordítás valamelyik többé-kevésbé felújított változatát használták. 1927–1934. között jelent meg a Szent István Társulatnál az ötkötetes új katolikus Biblia. 1950-ben készült el Békés Gellért és Dalos Patrik gondozásában az Újszövetség új fordítása a görög eredetiből. Majd pedig a SZIT 1973-ban, illetve 2003-ban kiadta a Biblia teljesen új fordítását. 1997-ben a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat a Káldi-féle fordítást és a Neo-Vulgatát alapul véve újabb fordítást készített (figyelembe véve az eredeti nyelveket is). A cél az volt, hogy a Szentírás minél több hívőhöz eljusson. 1975-ben elkészült az új protestáns bibliafordítás (javított kiadása 1990-ben). Ezt a modern és tudományos igényű új fordítást sajnos, a katolikus fordítók nem vették figyelembe. Különös az is, hogy maguk a protestánsok is sokszor még a régi Károli-féle Bibliát használják az igehirdetésben. Hogy aztán mikor készül el az új magyar ökumenikus fordítás, azt csak az Úristen tudja.

Lukács László SJ: Újabb adatok Káldi bibliafordításának történetéhez. Civitas Dei évkönyv, 1956. 1, 7–24. (Itt további bibliográfia.)

Holovics Flórián: Ki fordította a Káldi-féle Bibliát? Irodalomtörténeti Közlemények, 1962. 2. 223–231.

Holl Béla: Adalékok a Káldi Biblia történetéhez. Magyar Könyvszemle. 1956. l, 52–58.

Bakó Dorottya: Káldi György élete és művei. Magyar Könyvszemle, 1987. 2, 73–87.

Ballagi Mór: Tanulmányok a magyar bibliafordítások körül. Nyelvtudományi Közlemények 3 (1864) 38–72.

Buda Attila–Róna Judit

A SZÁZÉVES NYUGATRÓL ÉS BABITS MIHÁLYRÓL

Az idén száz éve, hogy megjelent a Nyugat című folyóirat és most van Babits Mihály születésének 125. évfordulója. Erre emlékezve két írást közlünk két szakembertől. Buda Attila irodalomtörténész, akinek könyve jelent meg a Nyugatról (A Nyugat Kiadó története, Bp. 2000.), az induló folyóiratot mutatja be, majd pedig a gyakran e „haladó” lappal szembeállított Magyar Kultúra, a jezsuiták konzervatívabb folyóirata irányvonalát jellemzi. (A Magyar Kultúráról már közölt egy tanulmányt Horváth Árpád SJ-től: Távlatok, 2003/443.) – Róna Judit irodalomtörténész egy nagyszabású művön, Babits Mihály életrajzi kronológiáján dolgozik; ebből ad mutatványt (elhagyva a hivatkozásokat, forrásokat) a Nyugat indulása évének, 1908-nak kronológiájából. (Szerk.)

Buda Attila

Mozaik a Nyugat első évéről és a Magyar Kultúráról

Amilyen a kezdet, olyan a befejezés – mondja Jeromos. Az idén száz éve megjelent Nyugat, amelynek főként szépirodalmi és kritikai rovatai jelentősen átalakították a múlt század első felének hazai irodalmi gondolkodását, s hatása még ma is érzékelhető, részben megerősíti, részben cáfolja az egyházatya szentenciáját. Első évfolyamának bizonyos tendenciái, közléspolitikai elvei, legjobb írásainak színvonala ugyanis mindvégig a folyóirat jellemzője maradt, ugyanakkor a változó szerkesztők saját ízlésüknek, irodalmi felfogásuknak megfelelően alakítottak, változtattak a kezdeti tradíción: a folyamatosság biztosítása mellett, elhagytak meglévő, vagy felerősítettek gyengébb jelenségeket.

* * *

A magyar irodalom hagyományosan erős a lírában, termésben és minőségben egyaránt. A januári első szám költői Ady Endre, Kemény Simon, Ignotus, majd Gellért Oszkár, Hatvany Lajos [!], valamint Pásztor Árpád 1908-ban korábbi publikációs múlttal rendelkeztek, több műfajban alkotva, jó néhány, nem kimondottan irodalmi lapban közölve műveiket. De már a harmadik számban olvasható Juhász Gyula, az ötödikben Kosztolányi egy-egy verse, majd Balázs Béla, Szép Ernő, később Oláh Gábor költeményei. Nekik sem első megjelenési helyük lett a Nyugat, ám az irodalomtörténeti kánon lírájukat a folyóirat nevével azonosítja, nyilván nem véletlenül. A lapban olvasható különféle írások azonban nem jelentették, nem biztosították automatikusan az általa képviselt szellemi elkötelezettséghez való csatlakozást vagy elfogadást, ezt Oláh Gábor példája mutatja. E névsor egyébként világosan utal Osvát Ernő törekedésére, hogy lehetőleg széles szerzői bázist építsen ki, egymástól különböző, ámde a hivatalosság minden árnyalatától mentes hangokat, megszólaltatva vidéket és fővárost, idősebbeket és fiatalokat egyaránt. Voltak persze olyan választásai is, amelyeket nem igazolt az utókor, igaz, erről legfőképp maguk a választott szerzők tehettek – akik valamiért nem tudták befutni azt a pályát, amire Osvátban megvolt velük szemben a bizalom, esetleg a kíváncsiság –, mert nem volt bennük átütő tehetség, vagy nem tudtak/nem akartak megválni az újságírói pályától. Közéjük sorolható Bródy Miksa, Peterdi István, Mohácsi Jenő, később a költészet művelésével részben fel is hagytak, vagy más műfajban működtek tovább. Ők különben is, csak mintegy mellékesen, sok más napi-, heti- és havilap mellett adták a Nyugatnak egy-egy írásukat, Osvátnak tetszőt, amely így sosem tartozott fő közlési helyeik közé. Egyébként a napi újságírói munka presztízscsökkentő hatását még Kosztolányival szemben is érzékeltette a mindenkori szerkesztőség, ha nem is direkt tálalásban, de munkássága értékelésében. (Tanulságos lenne egyszer talán ebből a szempontból is felmérni kapcsolatát a Nyugattal.) S kitapintható a szerkesztők szerkesztőjében a némi cinizmust kaján igazságosztással vegyítő vágy is: ennek következménye az a tény például, ahogyan Gellért Oszkár költészetét a magyar irodalomban kezdettől elhelyezte.

Osvát legnagyobb költői felfedezése is erre az évre esik; Babits Mihálytól összes műveit kérő rövid levelének körülményeit az irodalomtudomány többször is körüljárta már, s Babits első versei a november 16-i számban jelentek meg. Neki valóban a Nyugat lett az első jelentős irodalmi orgánuma (előtte többnyire csak napilapokban lehetett olvasni írásait), ki is tartott mellette egészen a haláláig, egyetlenként a kezdő gárdából. Pedig ez nem is volt számára könnyű feladat. A szekszárdi költő és a teljhatalmat kívánó szerkesztő között ugyanis a személyes megismerkedést, valamint az első közléseket követően sajátos viszony alakult ki. A szerkesztő–munkatárs, majd 1917-től szerkesztő–szerkesztő kapcsolatnak mindkét fél részéről más és más volt a tartalma, s ez a körülmény 1929-ig, Osvát haláláig több esetben is konfliktust okozott közöttük. Felfogásuk találkozott a folyóirat által vallott kultúrafogalom elfogadásában és helyeslésében, viszont eltért egyes szerzők és egyes művek közreadásának megítélésében. Babitsot nem lehetett sem irányítani, sem befolyásolni, mint Adyt, s Osvát ezt rossz néven vette, miközben Babits kezdettől harcot folytatott azért, hogy a folyóirat azt közölje tőle, amit ő szükségesnek tart, nem pedig azt, amit a szerkesztő át/kijavít. Nem véletlenül írta Osvátnak az első világháború után egy magánlevélben, hogy vele szemben ő mindig politikus magatartást vett fel – s nem említette ugyan, de feltételezhetően a személyes, baráti kapcsolatot is hiányolta. Ezen az érzésen csak avval az elkötelezettséggel tudott úrrá lenni, amellyel Osvát irodalmi elképzeléseit és értékrendjét részben magáénak is vallotta. Elismerte Osvátnak a lap fenntartásáért, folyamatos megjelentetésért vállalt számtalan áldozatát, de túlzottnak tartotta beavatkozását esztétikai kérdésekbe és szerkesztési hajlíthatatlanságait; kifogásolta az irodalompolitikát, ott is, ahol nem volt rá szükség, és a közösen vallott elvek személyes hitelesítését hiányolta ott, ahol erre pedig lehetőség nyílt volna. Evvel a meggyőződésével persze nem állt egyedül a Nyugat munkatársai között.

* * *

A lírikusokhoz hasonlóan kezdetben a prózai művek szerzői is a Nyugat előzményeinek írógárdájából kerültek ki: Jób Dániel, Révész Béla, Bíró Lajos, Kaffka Margit, Kabos Ede, Szini Gyula, Gellért Oszkár – ő később teljesen felhagyott a prózával, csak sajátosan elfogult emlékezéseivel jelentkezett a múlt század ötvenes éveinek közepén –, Miklós Jenő, Kupcsay Felicián, Antal Sándor. Közülük mind, talán az egy Kaffka Margitot kivéve, vagy kihullott az irodalmi emlékezetből, vagy legfeljebb a századelő törekvéseinek illusztrátoraként ismert. Babitshoz hasonló, két számmal hamarabb közölt felfedezése azonban Osvátnak Móricz Zsigmond, aki addig részben néprajzi gyűjtéssel, részben prózaírással foglalkozott. Hét krajcár című novellája, amellyel a Nyugatban mutatkozott be, jelentős kisprózai alkotás, megalapozta szerzője helyét a folyóiratban, bár az ő érzései is igencsak ambivalensek voltak avval szemben: nem jelentette számára az egyetlen megjelenési fórumot, noha folyamatosan jelen volt az egyes évfolyamokban. Osvát halála után három évig még a szerkesztői tisztséget is ellátta Babitscsal együtt, ekkor kezdődött és alapozódott meg az a hangnemváltás, amely élesen elválasztja egymástól az 1929 előtti és 1930 utáni évfolyamokat. A falusi témák beemelése, részben elhódítása Mikszáthtól és Gárdonyitól, kezdeti törekvése volt a Nyugatnak, már Bródy Sándor is kacérkodott a vidékkel (a faluval), Hatvany Lajos pedig például Tömörkény novelláinak németre fordítását pártolta volna, ami azonban Osvát ellenkezésén zátonyra futott. Az (elképzelt és várható) olvasóközönség megnyerésére a levegőben lógó, érdekes témák felvetése és szokatlan, esetleg furcsálkodást, idegenkedést, elutasítást is vállaló megtárgyalása persze nyilván szükségesnek mutatkozott, például a megejtett és cserbenhagyott parasztlány története, s ma már kideríthetetlen, hogy a hasonló írások mennyi tematikus és esztétikai meggyőződést, illetve ismertséget és ismeretséget kívánó személyes és intézményi igényt hordoztak. Megfigyelhető azonban egy másik tendencia is, amelyet az első évfolyamban Schöpflin Aladár képviselt A város című írásában, később azonban főként Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály elbeszéléseiben érhető tetten; ez inkább a kisváros és a középosztály törekvéseinek, eszméinek képviseletét mutatja.

* * *

Feltűnő jelenség, hogy az első évfolyamban, évfolyamokban milyen jelentős helyet foglalt el az inkább fürgébb, gyorsabb megjelenésű, napilapokba illő, politikai vonzódásait nem is nagyon rejtegető publicisztika. Ennek oka egyfelől a támadásokat semlegesíteni kívánó kényszer, evvel párhuzamosan pedig a saját helykijelölő szándék volt, s a Nyugat lapjain csak folytatódott az, ami már korábban elkezdődött. Arra azonban, hogy az előbbi váltotta-e ki az utóbbit, vagy éppen fordítva, nem könnyű válaszolni, mert minden kései elemzőt óhatatlanul befolyásolnak, azóta is, saját rokonszenvei, elfogultságai; ráadásul a pártatlanságra törekvő, józan, bíráló szemléletet mindig is nagyon nehezen viselte a hazai köz- és kulturális élet. Mindenesetre vigyázni kell a fogalmakkal, főleg modern és konzervatív kibékíthetetlen szembeállításával, szinte mindig hozzájuk rendelve – és evvel mindkettőt minősítve – haladás és visszafejlődés egyértelmű, változtathatatlan párosát. Konzervatív írói ugyanis a Nyugatnak is akadtak, mivel tárgyi és kifejezésbeli modernség, valamint konzervativizmus sem közvetlen egységben, sem közvetlen ellentétben nem állnak egymással, és a politikai „modernizmusnak”, ahogy a politikai „konzervativizmusnak” is, általában vajmi kevés köze van a művészi, alkotói gondolkodáshoz. Hiszen örök értékekben lehet ugyan reménykedni, de az emberi társadalom viszonyai állandó változásoknak vannak kitéve. Nagy különbség azonban, hogy míg a művészetek soha nem kívánnak hatalmi tényezővé válni, noha, akinek erre van hivatása, kritikai szemléletét szabadon gyakorolhatja, addig a politika minden ága csak valamilyen hierarchia rendjében létezhet. Ennek következtében a modernizmus és/vagy konzervativizmus bélyege egymástól különböző politikai irányzatok szándéka szerint egyaránt jelenthette a Nyugat gyakorlatának/örökségének elutasítását, illetve önmaga legitimitásának bizonyítását; akadt mindkettőre példa az elmúlt száz év alatt. Mindenesetre régi és új kapcsolatának átfogóbb, nem általánosító, hanem a Nyugat egyes korszakainak teljes közleményeit jobban figyelembe vevő elemzésre, értékelésre e kerek évforduló után végre igazán szükség lenne.

A publicisztika jelenléte, még mielőtt a politikai cikkek közlésével járó kauciót letette volna a szerkesztőség, főként Ignotus, a névleges főszerkesztő személyével állt összefüggésben, illetve Osvát azon törekvésével, hogy a szépirodalmi művek olvasóinál tágabb kör számára szerkessze lapját. Erre tanították korábbi, kudarcos kísérletei is, s erre terelték a Nyugat első támogatói is, akinek érdeklődését illett figyelembe vennie. De az is biztos, hogy a Nyugat szerkesztőinek kezdettől gondot jelentett a megfelelő színvonalú és tárgyú kéziratok időről időre felmerülő hiánya. Ez is közrejátszott abban, hogy a Nyugat első időszakában világosan megkülönböztethető oldalain az újságírói és az írói hangnem, ami a szerkesztést illetően a kényszerek mellett bizonyos szerepzavarra is utal. Az előbbit igyekezett Osvát halála után Móricz és Babits kiküszöbölni, amiért el is nyerték a közhangulat egy részétől büntetésüket.

* * *

A szerkesztők és egyes szerzők gondolhatták úgy, hogy az új folyóiratban, hasonlóan a korábbi kezdeményezésekkel, nem kell feltétlenül elfogadni a tekintélyeket, más szerzők azonban a sok közül csupán mint egyik megjelenési helyként vették számításba. Mellettük voltak olyanok is, akik a nevébe foglalt szellem miatt választották, fogadták el hívását, tartottak ki mellette mindvégig, mert az összes számba vehető folyóirat közül ez biztosította a legtöbb szabadságot számukra, a minőség ígéretét, később a hagyományát. Korábban inkább az egyes, egymással vitatkozó Nyugat-szerzőkre figyeltek fel. Ha azonban a felszín mögé nézünk, látszik, hogy egymásnak feszülő, egymást kritizáló soraik inkább kiegészítik egymást: miközben fenntartják a személyes és a lap egésze által képviselt önálló véleményt, véleménynyilvánítási lehetőséget, aközben azt is demonstrálják, hogy nem akarnak ellenségek lenni: ha Fenyő Miksa Tolsztojhoz méri Herczeg Ferencet, és kevésnek találja, Ignotus avval védi meg, hogy azért jó mégis olvasni őt. Szerzők és szerkesztők nem törekedtek mindenáron szakításra a meglévővel, bár saját helyet szerettek volna maguknak. Nem csak rajtuk múlt, hogy e törekedésüket sem életükben, halálukban is csak korlátozottan kísérte siker.

Az 1913 és 1944 között évente 24 számmal megjelent Magyar Kultúra, amely alcíme szerint társadalmi és tudományos szemleként határozta meg magát, az irodalomtudományi konszenzus szerint a Nyugat egyik ellenpontja, szellemének opponálója volt. Bár e megállapítással tulajdonképpen egyet lehet érteni, mégis érdemes a kialakult közfelfogás mögé nézni, s a Nyugathoz hasonlóan az első évfolyam közleményei alapján részletesebben megvizsgálni, miben is állt ez a különbözés, melyek a szerkesztés alappontjai, legfontosabb rovatai, kiemelt szerzői.

A Magyar Kultúra első oldalain, szemben a Nyugattal, a szerkesztőség programcikke olvasható. Címe Új rügyek, s katolikus ébredést jelez és prognosztizál, egyben szerkesztési elveit a destrukció állandó aknamunkájával szemben a megnyerendő tízezrek igényeihez kívánja szabni. Világosan látszik e sorokból a felismert lehetőség, a sajtó tudatformáló szerepének felhasználása, amely bizonyos küldetéstudattal párosult: „Folytatni akarjuk azt a népfelvilágosító közmunkát, mely ma elsősorban az időszaki irodalom medrében folyik.” Ám már ebben a cikkben feltűnnek olyan harci kifejezések, amelyekhez hasonlóak majd három és fél évtized múltán kapnak újult jogosultságot a hazai publicisztikában, és a szépirodalomban úgyszintén; persze még szélsőségesebb megjelenésben. Az egész évfolyamot a meggyőzés és megértetés kettőssége jellemzi: az erő demonstrálása, valamint a belátás igénylése. Talán ennek következménye az a tartalmi ellentét, amely a népfelvilágosító közmunka mint kitűzött cél, illetve a közölt tanulmányok (nem) könnyű befogadása, valamint az a formai eltérés, amely a tudományos és szépirodalmi írások színvonala között feszül. Úgy tűnik, kezdetben a szerkesztők nem döntötték még el, kiknek is készítik lapjukat, kit akarnak megnyerni, a katolikus elkötelezettségű értelmiséget, avagy a laikus hívőket.

* * *

Minden szám elején két-három komoly, végiggondolt és kifejtett, tudományos hangvételű tanulmány olvasható. A tematikai különbözőség mellett azonban az interpretáció is kettéválik: akadnak ideologikus és azt nélkülöző írások. Ez a körülmény egyébként, amely nem követi okvetlenül a tárgyalt témát, más rovatok cikkeit is jellemzi. Az ideologikus vonásokat mutató közlemények sorában központi helyet foglalnak el azok, amelyek a darwinista természetképpel, az evolúcióval kapcsolatos fenntartásokat fogalmazzák meg, például Platz Bonifác tollából. Akad olyan aktuálpolitikai írás, amely Tisza István liberális szavazati jogelképzelését támadta. Tóth „Tihamér Győzelmünk útján című írása kimondottan triumfáló, ahogyan Burján Károlynak a kapitalizmus és szocializmus, illetve a sajtókérdést tárgyaló cikkei is igen elfogultak. Ő különben, aki született protestánsnak vallotta magát, igen szélsőséges, kirekesztő nyelvű publicisztikát gyakorolt. S ebbe az ideologikus vonulatba illettek Bangha Béla és Csernoch János egyébként alapos, de kissé belterjes írásai is; valamint a szemle rovat identitáserősítő cikkei. Másfelől azonban a tudományos objektivitás ismérvét hordozzák Angyal Pálnak a büntetőjog feladatáról, Kománk Istvánnak a Balkán-válságról szóló összefoglalói, Buday László statisztikai közleményei (két hosszú tanulmány is az első évfolyamban), Kovács Alajosnak az egyke és a katolikus felfogás viszonyát tárgyaló írása. Csak kiragadott példák ezek, mégis jól látható, hogy a szerkesztés a fontos és sokak érdeklődését kiváltó témákra kiemelt figyelmet fordított.

* * *

A tanulmányok mellett a Magyar Kultúra erőssége volt az úgynevezett szemle, azaz kritikai rovat. Ez tulajdonképpen érthető is, hiszen, amíg a tanulmányok a vallott elveket demonstrálták, addig a kritikák a tényleges és lehetséges szövetségesek (elmutatása mellett, a kijelölt ellentelekről adtak képet. A rovat igen változatos volt, bölcseleti (külföldi szemlék szemléje), szépirodalmi, karácsonyi, művészeti, társadalomtudományi, színházi. Különösen a szépirodalmi szemle volt jelentős. Az első szám első recenzióját például Dombi Márk írta, Babits Mihály Dante-fordításának első részéről. Dombi Márk Babits bajai tanártársa volt, aki személyes élményeivel tudta kiegészíteni a Dante-élményt. Ismertetése pártfogó, Babitsot „az ifjabb költői gárda egyik legtehetségesebb tagja”-ként említi, aki a tolmácsolásra „csaknem hivatott fordító”. Tordai Ányos Sík Sándor kötetéről írva kijelenti, hogy „nem lehet tagadni az új költői irányok jogosultságát”, emellett azonban elítéli a nemzeti eszmék gyalázását, a vak hitetlenséget, a pőre meztelenség kultúráját. Nem tudta, vagy nem akarta észrevenni, hogy mindez a végső keresztény kétségbeesés következménye is lehet, hiszen éppen a nyájtól elidegenedett egyház nem volt képes egzakt feleletet adni az egzisztenciális kihívásokra, mert sokáig nem akarta megérteni/elfogadni a hívek differenciálódását, a társadalmi hatások, körülmények változását. Tordai megerősítette a Horváth János által stílromantikának nevezett költői nyelvújítás jelentőségét, amit azonban választóvonalként értékelt, mivel a Nyugat az e nyelvet nem beszélő Sík Sándort nem fogadta el (Karinthy írt róla 1911-ben). Kitért emellett Molnár Ferenc A farkas című drámájára, melynek sikerét regisztrálta, ám témáját és nyelvét egyaránt elutasította. A baj itt is az általánosítás: ahogyan ügyvéd és ügyvéd, úgy a fővárosi nyelvet használók között egyaránt akadtak különbségek, az összevonás a bűnbakot találta meg, a kifogásolt személyek) megnevezése helyett. A vidéki értelmiséget kritikus szemmel figyelő Kaffka Margit regényét – Színek és évek – egy másik szemle nem ajánlotta ugyan az olvasóknak, de azért foglalkozott vele, s Jászi Oszkárnak a nemzeti államokról írt könyvét Krűger Aladár nyíltan elutasította, s nem is akarta érteni. Az utókor nem is tudja hirtelen, hogy ez a vélekedés a szerző személyének vagy témájának szólt-e inkább.

Másfelől a szemle rovat erősségét az a sokfelé figyelő érzékenység adta, amely az egyes ismertetésekben megmutatkozott; irodalmi vonatkozásban például Milotay István, Szemere György, Lesznai Anna, Móricz Zsigmond, Pintér Jenő, Pálfy Pálné és Kisbán (Bánffy) Miklós – az eddigieken túl csak kiragadott példák – művei egyaránt vizsgálat alá kerültek. Az első évfolyamban írtak az Ernst Múzeum Manet- és Herman Lipót-kiállításáról, a művészeti szemle mellett ismertettek színházi előadásokat, többször visszatértek a társadalomtudományi és szépirodalmi folyóiratok közleményeire. A közölt ismertetések egy része természetesen mutatja azt a határt, amelyet a Magyar Kultúra saját érvényességi köréül rajzolt. A két legerősebben elutasított Nyugat-szerző Szabó Dezső és Ignotus volt, utóbbinak a múltra vonatkozó megjegyzését, hogy tudniillik egyetlen kötelességünk azt elfelejteni, nem rokonszenvező értelmezéssel többször is idézték. Az új verseskötetek szemléjének szerzője Babits Mihályt idézve – „irodalmunk levegője most megint megtisztult” – nyilvánította Kosztolányi Dezső Mágia című kötetét érthetetlennek, miközben Krűger Aladár verseinek olvasására buzdított. Mellesleg Az irodalom karácsonya című kis kritikában, amelyből az idézet is származik, elismerése mellett maga Babits sem hallgatta el fenntartásait néhány Kosztolányi-verssel kapcsolatban, mégis az lehet az olvasó érzése, hogy a recenzió írója csupán tekintélyként idézte őt, hogy saját elutasítását kellően alátámassza vele. Egy másik szemle elismerte ugyan Ambrus Zoltán munkáinak értékeit, ám ugyanakkor erkölcsi bírálatban is részesítette azokat, mivel írásai közül néhány a házasságtörésről [!] szól. Nagy Péternek, aki többször publikált ebben a rovatban figyelemre méltó észrevételei voltak, sajnos mondanivalója értékét nagymértékben csökkentette az indulat és az elfogultság, a meggyőzés helyett a legyőzés szemlélete; néhol pedig egészen egyszerűen az olvasói nehézkesség, amely persze nem csupán e száz évvel ezelőtti időszakot jellemzi. A júliusi számban ugyanis, miután Babits verseit a „keresettebb excentritásaik” mellett is értékelte, véleményét evvel a megállapítással zárta: „Szinte sajnáljuk, hogy újabban mind szerencsétlenebb kísérleteket tesz a novella terén. Itt nem lehet az ő terrénuma; mindenki mást megtalálunk legutolsó novellácskájában, csak éppen nem Babitsot.” Az ítélet, hogy Babits Mihály prózája elmarad költői munkássága mögött, már első novellái után megjelent, s megdönthetetlen és vizsgálat alá nem vett tényként öröklődött napjainkra. A Nagy Péter által kifogásolt elbeszélés a Novella az emberi húsról és csontról, amelyben minden eddigi értelmező csak a fantasztikumot és az érzékiséget vette észre, s nyilván ez utóbbi miatt utasította el a Magyar Kultúra is. A történetnek azonban mindez legfeljebb első, felületi rétege, mert valójában a szépség- és tökéletességvágyról szól, arról, hogy többet ér a képzelet, mint a beteljesülés, és arról a személyiséget óvó/börtönző reményvesztettségről, amely az Epilógus soraiból árad. Meglehet persze, hogy a megértés hiánya annak a ténynek a következménye, amit szintén Nagy Péter állapított meg: „Esemény az év lírai termésében Babitsnak Hadjárat a semmibe című, zengő stanzákban írt különös, hosszabb költeménye, mely egy képzelt eposz részeként kár, hogy csak szimbolikusan szerepel. A keleti filozófiákba elmerült költő – sajnos – az olvasók jórészének érzés és gondolatköre előtt mind titokzatosabbnak, idegenebbnek tűnik fel. Babits költészetének mai stádiuma nem is fogható fel igazán, csak annak, ki nyomon követte szédítő útját. Nem kockáztatunk semmit azzal az állítással, hogy mai lírikusaink közt Babits elsőrangúsága kétségtelen.”

* * *

A Magyar Kultúrának, amely néhány év kimaradásával 1913 és 1944 között létezett, természetesen voltak jobb és kevésbé jó korszakai. Nem különbözött ebben sem a korabeli, sem az azóta keletkezett hasonló folyóiratoktól. S nincs szükség külön említeni sem a felekezeti szellemet, sem a burkolt, ám igen nyilvánvaló antiszemitizmust, amely egyes közleményeiben, tartalmi és nyelvi szinten egyaránt tetten érhető. Igaz, azt sem lehet mondani, hogy mindez ok nélkül való lett volna, de az bizonyos, hogy rosszul feltett kérdésekre, igen rossz válaszok születtek. Utólag persze könnyű okosnak lenni; az viszont mindig látható, mikor kerülnek szembe az egyéni és intézményi ambíciók az evangélium szellemével. Babits Mihály értékelése is változott a lapban, a kezdeti elfogadó viszony, a világháború éveiben a Magyar Kultúra részéről igen hideggé változott. De felületesség lenne észre nem venni, hogy a harmincas-negyvenes években bizonyos hangnembeli tisztulás és klasszicizálódás figyelhető meg a lap közleményeinek egészét tekintve. Megérdemelné tehát, és szükséges is lenne, hogy egyszer pártatlan, tárgyilagos, a teológia és a kultúra egyéb ágaira is érzékeny érdeklődéssel, akár a Nyugat közleményeinek tükrében megmérettessen három évtizedes tevékenysége.

Róna Judit

Mutatvány
a készülő Babits Mihály életrajzi kronológiából

A hatalmas Babits-kézirathagyaték, a költő egyik barátjának, Szilasi Vilmosnak, majd Szabó Lőrincnek tollba mondott, tudatosan rögzített emlékei verseinek keletkezési körülményeiről, az Angyalos könyv szintén aprólékos gonddal összeállított, folytonosan javított, kiegészített füzetei (melyek 1900 és 1912 között született versei kéziratainak, gépiratainak, nyomdai levonatainak és kinyomtatott szövegeinek a költő által utólagosan datált gyűjteménye), a kiterjedt levelezés (a majdnem 10 ezer levélből körülbelül 1250 a Babits által írottak száma, s 8 ezernél több a hozzá szólóké), Török Sophie házasságkötésüktől vezetett „noteszei”, a Baumgarten-kuratórium iratai, a hangját gégerákja miatt elvesztő költő Beszélgetőfüzeteinek megrendítő dokumentumai szinte kínálták egy életrajzi kronológia elkészítéséhez az anyagot. Aligha van a magyar irodalomban még egy olyan alkotó, aki ennyire fontosnak tartotta, hogy mintegy „szamárvezetőként” kétszer is tollba mondja, időben és térben elhelyezze azokat a tényeket, külső és belső élményeket, amelyek emberi és művészi sorsát meghatározták, s alkotásait ihlették.

 A kronológia a Babits kritikai kiadás keretében készül, s az eredeti szándék szerint a kritikai munkának szolgál segédanyagul, mivel (műfajából következően) annak minden részterületét – a bibliográfiától a művek datálásán át a levelezés földolgozásáig – magába foglalja. Az eredeti forrásokra, valamint a szakirodalom és a kritikai kiadásban részt vevő kutatók legújabb eredményeire támaszkodva tárja föl Babits életének tényeit. Napokra lebontva követhetők a költő magánéletének, közéleti szereplésének, s természetesen elsősorban írói-költői-szerkesztői-kurátori működésének eseményei.

A kronológia készítője – tudván-tudva, hogy lehetetlenségre vállalkozik – megkísérli megragadni az időt és teljességre törekedni.

 Az életrajzi kronológia az alkotó (jelen esetben Babits Mihály) és a befogadó, az olvasó közötti kapcsolat megteremtésének egyik lehetősége, hiszen az életút és annak tanulságai különösen figyelemre méltók egy olyan művész esetében, mint Babits, akinek az élete és művészete így vagy úgy, de mindenképpen összeforrt a századelő és a két háború közötti korszak Magyarországának társadalmi-kulturális életével.

 Az életrajzi kronológia – akárcsak a történeti kronológiák – gyakorlati műfaj, ám tekinthetjük sajátos irodalomtörténeti narratívának, amelyben szerzőjének „alkotó” munkája „vendégszövegek” és „vendéggondolatok” tudatos összefűzésén, reflektált összefoglalásán alapul. A hagyományos filológiai, mikro-történeti adatgyűjtéssel az első lépcsőfoka a kutatásnak, egy helyre gyűjti az összes adatot (ezt egyetlen tudományos munka sem képes teljességében megragadni, csupán egyes aspektusait tünteti ki), majd pedig, ugyanezen oknál fogva a hagyományos életrajz fölé merészkedik.

 A kronológia készítőjének önálló kutatásra kevés ideje marad, el kell fogadnia a már meglévő adatokat, noha mégis döntenie kell, ha azok ellentmondanak egymásnak.

A Babitsról kialakult kép folytonosan változik, ennek jegyében készül a kronológia is, amely a lezárult életidő „lezárhatatlan” megidézése.

A kétely természetes, mégis törekedni kell és lehet a „valóság” megközelítésére a kronológia készítése során, s bár nem tételezek egyértelmű, „egyenes” összefüggést a művek értelmezése és szerzőjüknek életeseményei között, mégis úgy vélem, ha a kronológia a Babits-élet és -életmű minden lehetséges mozzanatát rögzíti, az a maga módján közelebb vihet a művek megértéséhez is.

 Az életrajzi kronológiának elsősorban természetesen a tudományos kutatást kell szolgálnia, ám mert nem csupán „száraz” filológiai munka, hanem rendkívül izgalmas olvasmány is, azoknak az érdeklődésére is számot tarthat, akik betekintést kívánnak nyerni egy művész életútjának, korának, családjának, barátságainak, vonzalmainak, ellenszenveinek, és személyén, alkotóművészi munkásságán keresztül kora szellemi életének világába. Hiszen ahogyan Goethe írja 1821-ben az ifjabb Johann Heinrich Voßnak: „. . . aus Tag nach Tagen besteht denn doch das Leben” (. . .egyik nap a másik után – végtére is ebből áll az élet).

1908 eleje – Juhász Gyula Szegeden jártában lemásol öt Babits-verset, majd Babits tudta nélkül Nagyváradra viszi őket, s bemutatja az áprilisban megalakuló Holnap-társaságnak, akik örömmel fogadják tagjaik közé a szegedi főreálban tanító, ekkor még alig-alig publikáló költőt.

1908. január 1. – Osvát Ernő szerkesztésében megindul a Nyugat című folyóirat. A kéthetente megjelenő lap két korábbi, szintén Osvát szerkesztésében közreadott folyóirat, a Magyar Géniusz (1902–1903) és a Figyelő (1905) folytatása és kiteljesedése. A munkatársak között szerepel Elek Artúr, Gellért Oszkár, Ignotus, Fenyő Miksa, Ady Endre, Kaffka Margit, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Cholnoky Viktor, Kemény Simon.

A címlapot Beck Ö. Fülöp Mikes-plakettje díszíti.

1908. február 11. előtt és február 11. – Babits elküldi Kosztolányinak régen ígért kéziratait. (Kosztolányi december közepe óta öt levélben kérleli Babitsot, hogy adja postára – az ő költségére – írásait, mire megkapja a várva várt kéziratokat.)

Kosztolányi a Keleti pályaudvarról sebtében, levelezőlapon értesíti Babitsot, hogy megkapta a számára küldött kéziratokat, s egykori egyetemi társukkal, György Oszkárral együtt „egy egész esten gyönyörködtünk szellemi reneszánszodban”.

1908. február 11. után – Kosztolányi hosszú levelet ír Budapestről Babitsnak. A küldött versek nagyon tetszenek neki, egészen mutatják Babits „poétai arcát”. Született versírónak tartja barátját, „Még a drámáid emberei is a te nyelvedet beszélik, a te ideges, bizarr és furcsa ötleteidet morzsolgatják. A villany és a csillag hasonlatos, csakhogy az egyik új, a másik régi [az Új rigmusok a télre és az Esti megérkezés című versek azonos befejezésére utalhat]. Ez te vagy. Ilyen ötletet kívüled senkisem mond, sem itthon, sem máshol.” Legnagyobbnak és legújabbnak a Sírverset tartja, a Babát csak kedvesnek ítéli, a Pepita repetita „végtelenül belém szól s nemcsak nekem, hanem minden intelligens barátomnak tetszik”, a korábban elküldött Mozgófénykép című versről (nem megnevezve) azt írja, hogy „komikusan szapora anapesztusai” kiválóan érzékeltetik a mozi-hangulatot. „Az egyfelvonásost [A Simóné háza] én sem tartom sikerültnek, de nekem érdekes, mert közelebb hozza hozzám a te talányos, ideges és mérges egyéniségedet. A hős – bármennyire szemérmeskedtél – mintha hasonlítana kicsit a te profilodra. Jól láttam?” Ígéri, megpróbálja Babits egyik-másik versét elhelyezni, s barátja Wilde-fordításait kéri.

1908. február–március–április – Juhász Gyula, Balázs Béla, Szép Ernő és Lukács György, valamint Schöpflin Aladár, a Vasárnapi Újság főmunkatársa is csatlakozik a Nyugat szerzőgárdájához.

Szeged, 1908. március 3. kedd – A Szeged és Vidéke vezércikkeként, b. m. betűjellel jelenik meg az Erkölcs és iskola című írás. A cikk megírására közvetlenül az a vita indítja Babitsot, amely a lap 1908. február 23-i számában megjelent névtelen cikkel (A szegedi diákok veszedelemben) kezdődik, a szegedi középiskolai diákság romlottságáról. Babits erősen bírálja a középiskolai nevelés és oktatás rendszerét, sőt az akkori viszonyokhoz képest elég merész változtatásokat is javasol, s ezzel (de már korábban is) neheztelést vált ki maga iránt. Szele Róbert tankerületi főigazgató elutasítja, tévesnek tartja a diákság erkölcsi züllöttségéről szóló híradást. Babits írása a főigazgató nyilatkozata ellen látszik szólni, így valószínű, Szele ekkor határozza el, hogy elhelyezteti a „lázadó” tanárt Szegedről.

1908. március 8. – A Turáni induló című vers nem nyeri meg Schöpflin Aladár tetszését, s a Vasárnapi Újság szerkesztői üzenetében utasítja vissza a nála először jelentkező Babitsot: „Érdekes kvalitások vannak benne, szeretnénk azonban Öntől egyebet is látni, bizonyosan akadnak egészebb dolgai is.”

Szeged, 1908. március 15. után – Kosztolányi Dezső közbenjárása után Schöpflin Aladár hamarosan rövid levél kíséretében öt-hat verset kap postán Babitstól (a levelet sajnos nem őrzi meg): „Bizonyosan emlékszem, köztük volt e verseknek A golgotai csárda, a Páris, a Minét [Gáláns ünnepség]. Az utóbbit közöltem a Vasárnapi Újságban [Schöpflin valószínűleg téved, mert a vers A Hét 1908. december 13-i számában jelenik meg]), a többit pedig elvittem a Bristol-kávéházba, ahol akkor a Nyugat emberei találkozni szoktak uzsonna tájban. Ignotus és Osvát Ernő olvasták a kéziratokat, a véleményük, különösen az elsőé, habozó volt, Osvát zsebre tette a kéziratokat, hogy majd gondosabban elolvassa. Ez a habozás engem kissé el is kedvetlenített. A Nyugat akkor vadászott a fiatal tehetségekre, azt vártam, kitörő örömmel fogják fogadni.”

Szeged, 1908. április 14. – Homor István a szegedi Főreál igazgatója válaszol Szele Róbert előző napi leiratára a következő évi személyi változások ügyében. Babits elhelyezésének „okait” kínos körülményességgel, sok kihúzás és betoldás után szinte „megmosolyogni való túlzással” fogalmazza meg: „Babics Mihály latin nyelvi h. tanárnak valamely gimnáziumhoz való áthelyezése kívánatos. Babics igen művelt, alapos készültségű, tudós tanár, de reáliskolai latin nyelv tanításában eredményt elérni még hosszú évek során lesz csak képes. [. . .] Ha a tanárban változás nem történik, a tanár is, tanítványok is az eredménytelenség folytán elvesztik önbizalmukat, lassanként csökkenni fog a tanítványok száma, s hovatovább be kell szüntetni résztvevők híján a latin nyelvi tanfolyamot.”

1908. április 28. – Juhász Gyula ír Nagyváradról a készülő A Holnap-antológiáról. Kéri, hogy küldjön verseiből, mert rá nagyon számítanak. Utal Babits egyik készülő esszéjére, amely a Magyar esszék sorozat egyik darabja lehet, valamint a Golgotai csárda fogadtatásáról számol be: „A Golgotai csárdát mutattam Antal Sándornak [író, A Holnap-antológia szerkesztője] és másoknak és ujjongó gyönyörűséggel olvasták. Azt vallja az egyik, hogy Ady mellett te vagy a legnagyobb, aki más, aki egészen maga, aki modern és zeitlos. Abszolút művész.”

Szeged–Budapest–Szekszárd, 1908. június 29. után, július eleje – A tanév végén Babits mielőtt hazautazik Szekszárdra, néhány napot Budapesten tölt, hogy rendes tanárrá történő kinevezésének ügyét előmozdítsa. Ennek érdekében „. . .a miniszteriumban is jártam, még a rettegett Barkóczy bárónál is” – írja Kún Józsefnek. Barkóczy Sándor – 1904-től miniszteri tanácsos, majd államtitkár a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban – a középiskolai ügyosztály vezetőjeként nagy eréllyel képviseli a katolikus szellemű oktatást.

Szeged, 1908. július 22. – Névtelenül jelenik meg Juhász Gyula írása, Tanárok áthelyezése címmel. A tanügyi hatóságokat támadva ír Babits Fogarasra való áthelyezéséről, az iskolától hamarabb értesülvén az áthelyezési rendeletről, mint maga Babits. Ugyanebben a számban (-sz.) betűjellel jelenik meg Juhász másik cikke (Értesítők): „Pedig őt nem lehet egy szürke névvel pótolni, sem mint tanárt, sem mint írót.”

1908. július 23. – Megjelenik a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium július 19-i 78. 915. számú rendelete: „A m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter. . . Babics Mihály szegedi állami főreáliskolai h. tanárt a fogarasi állami főgimnáziumhoz. . .” nevezi ki rendes tanárnak.

Szekszárd, 1908 nyara, július, augusztus elejéig – Babits otthon, Szekszárdon tölti a szünidő nagy részét. Öccse, Pista, súlyos betegségen, a hastífusz egyik fajtáján (typhoid) esik át.

Szekszárd, 1908. július 23. vagy 24. – Babits föltehetőleg a Budapesti Közlönyben olvasva fogarasi kinevezését, még aznap ír Juhász Gyulának, panaszkodván áthelyezése miatt. Úgy érzi magát, mint Ovidius, mikor Tomiba készült: „Megyek a barbár oláhok közé.” „Minden kilátásom, minden reményem egyszerre elveszett.” Tervezett esszéjéről (Magyar esszék-sorozat) ír és arról, hogy augusztusban Velencébe készül.

Valószínűleg Juhász Gyula ír újabb hírcikket, amelyben vádló hangon szól Babits fogarasi áthelyezéséről. A még ismeretlen költő helyét Ady után jelöli ki. „Többek között lefordította Oscar Wilde legszebb verseit és most a nemzeti stílusról szóló, nagy értekezésén dolgozik.”

1908. augusztus 3. – Babits Szegedről Fogarasra való áthelyezése előtt indul első itáliai útjára, Velencébe. Juhász Gyulának írt leveléből kiderül, hogy kiszáll Zágrábban és a tengerparton, s megnézi Fiumét is. Velencébe Horvátországon és a tengerparton át vezető útjának állomásain följegyzéseket készít. Az „epigrammatikusan zsúfolt sorok” éles megfigyelőképességről vallanak. „Hegyek Zágráb körül. . . Úton Abbáziába. Minden halványkék, tenger, ég, hegyek. Fiume. . . Abbázia. . . Hajón Veneziába. . .” Talán ekkor keletkezik a Kék Quarneronok vizén. . . kezdetű verstöredéke.

Szekszárd, 1908. augusztus 26. előtt – Babits hosszú levélben számol be Juhász Gyulának olaszországi útjáról, s arról, hogy vegyes érzelmekkel indul Fogarasra: „A tiszta, nemes fajok Európájának Erdély határán vége. Európának vége és Ázsia még nem kezdődik. Mi van hát ott? Sötétség. Ugy érzem, hogy sötétségbe megyek – és ez keserű érzés.” A legfelejthetetlenebb élményeket az olasz építészet jelenti számára: „a középkori városok igazán a mesék varázsával hatnak”. Dantét olvassa nagy lelkesedéssel (többek között az „utolérhetetlen terzinák szonórus csengését” említi, melyet a korábbi átültetést készítő Szász Károly döcögő jambusai aligha adnak vissza), fordításának gondolatával foglalkozik. Legfőbbnek Dante egyszerűségét tartja: „egyszerű, mint egy népmese”. Beszámol olvasmányairól (Carducci, Coleridge, Emerson), a Magyar esszéket (a nemzeti stílusról) doktori értekezésnek szánja (végül nem doktorál), Fogarason elkészítendőnek. Érdeklődik, hová megy Juhász szeptemberben (Juhász 1911-ig Nagyváradon a premontrei gimnáziumban tanít); ő augusztus 27-től Fogarason lesz, oda vagy Szekszárdra kéri Juhász leveleit. A levélhez mellékeli két új versét, az Új leoninusokat (örül, hogy talált egy formát, a leoninust, melynek múltja van a magyar költészetben, de jelenleg kívüle senki sem használja ezt a régi magyar – különös dekadens hangulatú – verselési módot), s a levél írása közben „támadt” [Itália] – Szonett címűt.

Az Új leoninusok – mely a Herceg, hátha megjön a tél is kötetben (1911) jelenik meg – keletkezése a barát Szilasi Vilmosnak diktált utólagos bejegyzés szerint: „Szekszárd, szőlőhegyen, este.” Szabó Lőrinc – aki 1919 őszétől 1921 nyaráig a Gabelsberger–Markovits–Vikár-féle gyorsírási rendszerrel örökíti meg Babits élőszóban közölt emlékeit – e versről a következőket jegyzi fel: „Szekszárd, este, épp vihar előtti hangulatban, a szőlőhegyen. Elképzelt szerelem. Mikor elejét írtam, nem tudtam, hogy mi lesz a vége. De a hangulat nagyon belőlem nőtt és szeretem ezt a verset. Leoninusokat tényleg készakarva akartam megpróbálni. Tennyson is írt és egy kicsit tán hatással is volt rám. Az iskolában tanáraim azt mondták, hogy rímes hexamétereim olyanok, mint a festett szobor és én talán dacból is meg akartam próbálni. Akkor kicsit játékosnak éreztem és mégse az. Az ég színárnyalatai roppant meghatottak akkor, mikor írtam. Jártam ott az úton. Széles kilátás van.”

1908. augusztus 26–27–28. – Juhász Gyula augusztus 26-iki válaszát Szegedről Szekszárdra küldi Babitsnak. (A levelezőlapot 27-én a család továbbítja Fogarasra, ahová az föltehetőleg 28-án érkezik meg.) Értesíti, hogy szeptemberben megjelenik „antológiánk” (A Holnap), és hogy Osvát általa kér Babitstól verseket és prózát a Nyugat számára (mely „. . .újabb, gazdagabb lett tartalomban, formában”).

1908. szeptember 1. és utána – Megjelenik Nagyváradon A Holnap antológia első kötete (Holnap Irodalmi Társaság kiadása – Sonnenfeld ny. Antal Sándor sajtó alá rendezésében és előszavával) Ady (39), Babits (5), Balázs Béla (3), Dutka Ákos (5), Emőd Tamás (7), Juhász Gyula (12), Miklós Jutka (6) verseivel. A kötetben a következő Babits-versek jelennek meg: 86–87. lap: Turáni induló, 88–89. lap: Theosophikus énekek (I. Keresztyén, II. Indus), 90. lap: Vérivó leányok, 91–92. lap: Golgotai csárda, 93–94. lap: Fekete ország. Babits rövid életrajza (Antal Sándor írása) a 83–85. lapon. „Mire 1908 őszén megjelent A Holnap első kötete, amely az országos hírt és érdeklődést meghozta Babitsnak, ő a Véletlen jóvoltából, amelyet a kultuszminisztériumban irányítottak, már Fogarason volt tanár. . .” – emlékezik Juhász Gyula.

„Mialatt én Fogarason begubózva hallani sem akartam arról, hogy a nagy nyilvánosság elé teregessék lelkemet, Kosztolányi Dezső és Juhász Gyula, akiknél kéziratban sorra jártak a verseim, szinte erőszakkal cipeltek a nyilvánosságra. Ekkor jelent meg A Holnap. Nem az bántott, hogy akaratom ellenére kerültek napvilágra a verseim, de az a visszhang, amely A Holnap nyomán támadt, szerfelett elkeserített. Azok az írók, akik azért nevezték magukat konzervatívoknak, mert unottan és laposan másolták a régit, minket, akik a Költészet örök forrásaiból merítve újat és frisset hoztunk, lázadó moderneknek tekintettek (engem is hipermodernnek kiáltottak ki), és ezen az alapon zúdították ránk a vádakat. Engem az eset rendkívül megrendített: a lelki alapjaimban rázkódtatott meg. Hogyne, hiszen megmérettem és éppen az ellenkezőjének találtattam, mint akinek hittem magamat. A nyilvánosság lármája is sértette a fülemet, hiszen akkor egész életem a magányosságra alapozódott. Fegyvertársaimmal sem mindenben éreztem egynek magamat, és sok lelki küzdelmet vívtam ez időben” – emlékezik 1928-ban Babits.

Babits egy másik visszaemlékezése már derűsebben értékeli A Holnap elleni vádak hatását: [Juhász] „volt az, aki az első két versemet, tudtomon kívül, kiadta A Holnapban. Bármennyire is együtt éreztem Juhásszal és Kosztolányival, az én verseimet teljesen izoláltaknak és különbözőknek hittem az eddigi magyar versektől, ezért nem is akartam velük a nyilvánosság elé lépni. Elküldtem Juhásznak levelezésünk alatt egy-két versemet, amelyeket nagyon szerettem, cserébe azokért a versekért, amelyeket ő küldött el nekem. Így került el hozzá az a két vers, amelyet ő kiadott A Holnapban. . . első pillanatban nem voltam hálás Juhásznak, nehezteltem, sőt haragudtam is rá. Nem akartam a nyilvánosság elé lépni. . . Azóta hányszor voltam már hálás Juhásznak, hiszen neki köszönhetem, hogy Ady Endre mellett én voltam az, akit legjobban csapkodtak a Budapesti Hírlap és a Pesti Hírlap mennykövei.”

1908. szeptember 1. után – A New York kávéház fiatal költőkből álló asztaltársasága A Holnap első kötetének megjelenésekor hallja először Babits nevét: „Egyszer az asztalnál valaki kiejtette a Babits nevet. Napokon átal, heteken átal visszajárt az a Babits Mihály név. Költő. Nagy költő. Valaki tudta, hogy klasszikus verseket ír. Segédtanár Fogarason. Egypár beavatott valakinél megvannak a versei Pesten, kéziratban. Mért nem adják oda a lapoknak? Mert Babits Mihály nem engedi. Rettentően kíváncsiak voltunk, persze; Peterdi [Andor] fogadkozott, ő ismer bizonyos gimnáziumi tanárokat, ezek révén biztos megtudja, hol vannak a Babits-versek, majd kicsalja. [. . .] Ingerlő s nyomasztó valami volt ez a Babits-várás; [. . .] Hát azután megismertem Babits Mihályt a Bristolban a Nyugat asztalánál, oda rendelte Osvát Ernő. Olyan vékony volt, mint egy vékony leány, és olyan elegáns; mindig olyan volt, mert világéletébe meg nem fordult a fejében, hogy elegáns legyen az ember. Feketébe járt akkor a fiatal időben, kihajtatlan és fényezetlen krágliba, paposan. Ha az a kezdő bajsz nincs a szája felett, kispapnak nézhették volna. De a bajsz mellett is olyan lányos volt az a mindig gyengéden, öntudatlanul mosolygó képe. Olyan szelíd fiatal volt, olyan tartózkodó halk hangú, oly jóindulatúan semleges az emberi közületben, valami emlékezet fogta, sugalom járta mindig, végtelen messziről kapott rendelkezés zengett a fülében mint az óceán kagylajában, azt csak maga hallotta, hallgatta, míg az autó vonított az ablaka alatt és míg e világ bennszülöttjeivel érintkezett” – emlékezik a fiatal Babitsra Szép Ernő.

1908. október 1. – A Nyugatban megjelenik Kemény Simon elmarasztaló bírálata A Holnap-antológiáról. Babitsról ennyit ír: „Mert csakugyan ezeknek apjuk, anyjuk, nagyapjuk: mindenük Ady Endre. Még Babits Mihálynak legkevésbé, de neki is.” Ehhez az ismertetéshez csillaggal fűzi Osvát Ernő híres szerkesztői megjegyzését, mellyel Babitsot kivonja a bírálat érvénye alól: „A Babits Mihály nagy tehetsége csodálatos jeleinek felmutatása oly érdeme A Holnapnak, mely említetlenül nem hagyható. Minél komolyabban méltányoljuk bíráló illetékességét, annál inkább sajnáljuk, hogy elkedvetlenedésében a milieu iránt – azok mellett is bizalmatlanul s már sietve haladt el. Szerk.”

„A Nyugat első évfolyamában kritika jelent meg arról a híressé vált váradi verskönyvről, ami az én első darabjaimat hozta. . . az a szerkesztői jegyzet, amit akkor ehhez a kritikához csatolt [Osvát], s amelyben, kilépve a láthatatlanságból, engem, fiatal és ismeretlen költőt, különösen és név szerint védelmébe fogott, ez a pár egyszerű és prózai szó a csillag alatt szinte avval a pátosszal hatott, mint mikor a néma megszólal, váratlan és csodamód, hogy valami drága kincset megvédjen” – emlékezik vissza Babits A Holnap-antológia bírálatára Osvát jubileumán, 1923-ban.

1908. október 5. – Juhász Gyula Nagyváradról Babitsnak a küldött levelében említi Kemény Simon szigorú bírálatát A Holnapról, s azt, hogy Babitsot a szerkesztő Osvát külön megvédte.

1908. október 7–8. – A budapesti radikális és szabadgondolkodó A Nap foglalkozik Babits áthelyezésével Az Apponyi keze pusztít, rombol, de csak titokban című cikkében: elítélik a szegedi főreáliskola tanári karát, s áthelyezésének okát arra vezetik vissza, hogy megtagadta a belépést a Mária-kongregációba (noha a Mária-kongregáció csak a következő évben alakul meg a főreálban). Apponyit teszik felelőssé azért, hogy Babitsot eltávolították, s azt is fölemlegetik, hogy tulajdon tanártársai denunciálták. A cikk elismerően szól A Holnap-antológia Babits-verseiről.

Fogaras, 1908. október 7. után – Babits Juhász Gyulának írott levelében válogatás nélkül, azokat a verseit küldi, melyekből duplikátumai vannak, sok újat pedig egyenesen az ő kívánságára másol le. A röpülő templom [A templom! Röpül!] címűt a Nyugatnak, a Liszti [Régi magyar irodalom] címűt a Vasárnapi Újságnak szánja. Legjobb verseit nem küldi, mert azok közül néhány régóta Schöpflinnél van (Paris, Fête galante). A Holnap című tervezett folyóirat alakuló üléséhez üdvözletét küldi. Fölháborodva említi A Nap című lapnak az ő Fogarasra való áthelyezéséről szóló közleményét: „. . .a szabadgondolkozás mártírjaként tűntet fel. Ebből a közleményből egy szó sem igaz s nem tudom elképzelni forrását. Igy csinálják a híreket nálunk. Nem képzeled menyire felháborított ez a história.”

1908. november 7. körül – Balázs Béla (polgári nevén Bauer Herbert) – Halálesztétika című könyve kezébe akadván – levelet ír Babitsnak: „. . .úgy agyonhallgatták ezt a Halálesztétikát – pedig tudom 100 év mulva tanitani fogják [. . .] magára és arra a lehetőségre gondoltam, hogy maga írjon róla [. . .] Bizonyos az, hogy valami közösséget érzek köztünk. De inkább sorsban mint természetben.” Mindenütt együtt hallja emlegetni a nevüket (valóban, minthogy A Holnap-antológiában az ábécérend szerint egymás után szerepelnek, a kritikák gyakran együtt hivatkoznak rájuk). Osváttal már szót ejtettek arról, hogy Babitsnak kellene erről a könyvről írnia figyelőt a Nyugatba. Ígéri, hogy a Halálesztétika egy példányát másnap postára adja.

Fogaras, 1908. november 14. előtt – Babits – bár szándékozik – nem ér rá hosszabb levelet írni Juhász Gyulának, csupán Balázs Bélával kapcsolatos aggodalmait osztja meg vele: Balázs Béla levélben kérte, írjon kritikát Halálesztétikájáról a Nyugatba. Ő azonnal válaszolt (idéz saját leveléből és Balázséból is. Balázs: „tudja, a jövő században a Halálesztétikát az iskolában fogják tanítani”. Babits: „Írja meg, az Öntudatról szóló, nálam levő műve azonos-e a Halálesztétikával? Ez a mű nekem eléggé tetszett arra, hogy ne sajnáljak vele foglalkozni, stb.”), de Balázs nem reagált, s most aggódik, hogy talán megsértődött. Röviden összegzi véleményét a Halálesztétikáról: „Az egész művet naiv és nagyzó fiatalosság lengi át. De ebben van ereje és érdekessége is. Csupa affektált részekből áll, és egészében mégis lélekből jött; csupa eltanúlt gondolatokból s modorosságokból ősszefűzve, mégis eredeti. Az ifjuság ereje, a kapcsoló-erő teszi azzá.” Kéri Juhászt, mondja el mindezt Balázsnak, s azt is, hogy ő szívesen megírja a kritikát, de dicshimnuszra nem vállalkozik, „mert akkor oly klikké válunk mint akármelyik”. Ígéri, néhány nap múlva küld Juhász új lapjának, a Holnap revünek (amely végül csak terv marad!), prózát és verset is. „Legjobb szeretném, ha megírnád, mely könyveket óhajtanál benne biráltatni: én szívesen kritizálnék bármit, alaposan. A kritikára határozott hajlamot érzek. Azonkívül kisebb és eleven művelődéstörténeti esszéket szándékozom írni.” (A levél befejezése hiányzik.)

1908. november 16. – Babits a következő versekkel jelenik meg először (Nagy Lajossal, Móriczcal, Tóth Árpáddal és Füst Milánnal egy időben) a Nyugatban: [Csendéletek 1–2.] A csendéletekből. Asztalfiók. Cumulus., Himnusz Irishez, Messze. . . messze. . .

1908. november 16. után – Juhász Gyula ír levelet Nagyváradról, melyben értesíti Babitsot, hogy négy verse megjelent a Nyugatban, azok közül, melyeket ő személyesen adott át Osvátnak, s „nagy lelki szenzációt okoztak”. Tervezett folyóirata, A Holnap revü számára kér Babitstól verseket, valamint egy esetleges előadás (a nagyváradi Szigligeti Színházban, Oláh Gáborral és vele, ti. Juhásszal) számára a Simóné házát, Babits egyfelvonásos, „excentrikus drámá”-ját (végül a folyóirat és az előadás is csak terv marad). Kéri, hogy Babits Dantéja legszebb részeit (az Isteni Színjáték elkészült fordításrészleteit) küldje el. Arról is beszámol, hogy Miklós Jutka (költőnő, aki hat versével szerepel A Holnap-antológiában) rajongással beszél és beszéltet Babitsról.

Fogaras, 1908. november 18. – Szíves közlés végett, névjegy kíséretében küldi el Babits Osvát Ernőnek Balázs Béla Halálesztétika című könyvéről írott kritikáját.

1908. november 19. – Osvát Ernő híressé vált egysoros levelében szólítja fel Babitsot: „Tisztelt Uram, kérem küldje el nekem az összes műveit. Híve: Osvát Ernő.”

„Pár nap [A Holnapról megjelent Nyugat-kritika után] és már levelet is kaptam tőle, messze Fogarasba – egy valóságos levelet Osvát Ernőtől! – én persze akkor még nem is tudtam, hogy milyen nagy és ritka dolog ez” – emlékezik Babits Nyugat-beli pályakezdésére az Osvát-jubileumon, 1923-ban (idézi is Osvát egyetlen soros levelét), s hozzáteszi: „Akkor küldtem neki azt a verset, amit elsőnek fogok fölolvasni. . .” (Az örök folyosó).

1908. november 19. után hat héttel – Osvát Fogarasra küldött levelére hat hét múlva már jön az első küldemény: Babits „eredeti és fordított verse(inek) gyűjteménye”. Fenyő Miksának, a Nyugat szerkesztőjének, „pénzügyminiszterének” visszaemlékezése szerint az egész Nyugat büszkeséget érez, mikor „Babits első üzenete megérkezik a székely havasokból”; s ettől kezdve ő az, „aki Osvát Ernő megbízásából kérő, sürgető, biztató levelekkel sűrűn” jelentkezik Babitsnál.

„. . . nemsokára azután (!) meghívott: menjek föl én magam Budapestre és lépjek föl a Nyugat estéjén. . .” – emlékezik vissza Babits Osvát meghívására az első, „összes műveit” kérő Osvát-levél után. (Feltehetőleg innen ered a nevezetes Nyugat-estélynek – melyen Babits először szerepel – a szakirodalomban olykor felbukkanó, téves, 1909-es datálása, ugyanis Babits csak 1910. február 23-án olvassa föl verseit a Zeneakadémián.)

1908. november 22. – A Tolnavármegye – amely korábban is figyelemmel kísérte „a megye szülöttének”, Babitsnak pályáját – tudósítása szerint „. . .A ’Nyugat’ íróinak sorában először találkozunk Babits Mihály nevével, aki az ifjabb versíró gárda egyik legtehetségesebb tagja. E számban három verse van. . .” (A Nyugat november 16-i számára utal.)

1908. december 1. – A következő Babits-versek jelennek meg a Nyugatban: Az örök folyosó, Sunt lacrimae rerum, Hegeso sírja. Egy görög emlékre, Szőllőhegy télen, valamint a Halálesztétika. Balázs Béla könyve című recenzió. (Az örök folyosóról írja később Babits, hogy ez jelentette „első megjelenésemet Budapest előtt, írásban”.)

Szegedi bartája, Kún József, megkapva Babits levelét, örömét fejezi ki, hogy Babits országos hírű költő lett a Nyugatban megjelent verseivel: Asztalfiók, Cumulus, Himnusz Iriszhez, Messze. . . messze. . . (1908. november 16.) Különösen a Himnusz Iriszhez tetszik neki. Kiss József is méltányolja verseit; a nyáron kapott fordításaiból közölni fog néhányat A Hétben, de eredeti műveket is kér tőle. Kún két verset javasol, amelyeket előző levelében küldött vissza (Sunt lacrimae rerum, Kútban) és elbeszéléseiből azt, amelyben egy gót templomról ír (Karácsonyi Madonna). Valami kritikai írást vagy esetleg egy szép Dante-részletet is jónak találna. A Holnap kritikáiról és a duk-duk afférról szólva, Juhászra neheztel, aki szerinte Babitscsal akart Adyn ütni.

1908–1916 között – A Nyugat munkatársainak „saját asztala” van a Centrál Kávéházban (ma Károlyi Mihály és Irányi utca sarka), annak ellenére, hogy a szerkesztőség törzshelye az Erzsébet körút 9–11-ben működő New York kávéház karzatán van. Ott fogadja Osvát Ernő a szerzőket: Adyt, Babitsot, Bródyt, Karinthyt, Kosztolányit, Krúdyt, Somlyó Zoltánt, Szép Ernőt és másokat.

„Az elmúlt évtizedek már-már ködbevesző távolságában merül fel most előttem szikár, középmagas alakja, testi valóságán uralkodó hatalmas homloka, szálas, kemény, erőszakos haja, amely épúgy nem tűrt fésűt, mint féket a fekete bozótja alatt nyüzsgő gondolat.

A Nyugat-nál találkoztunk, de a Centrálban szoktunk volt találkozni. A legkülönösebb társaság gyűlt össze a Központi Kávéház kurtábbik végének belső sarok-asztalánál. Ahányan voltunk, szinte annyi kor- és eszme-osztály, egyik véglettől a másikig. Minden tekintetben középhelyet foglalt el Schöpflin Aladár. Korban, években sem erre, sem arra nem túlzott, talán ezért volt mintegy a középpontja a változatos társaságnak. [. . .] Az életet mondtuk egymásnak és az irodalmat, a magunk életét és minden irodalmat. [. . .] Maradandó szó és illó füst már sűrűn gomolygott a fejünk fölött, amikor aszkéta sárga arcán a szellemi lelkendezés és agymunka láz-rózsáival megjelent Babits. Mély búgású, különös recsegésű hangja aztán mint kíváncsi gólf-áram indult el és kanyargott tárgytól tárgyhoz a szó-tengerben” – emlékezik a Babits Emlékkönyv lapjain Laczkó Géza.

Vitalitásgenerátorok. A Sándor Kör ökumenikus pedagógus műhely előadás-sorozata I. Háló–Sándor Kör, 2008. 191 o. Szerkesztette: Deme Tamás.

Sándor Kör. Csaknem húsz éve működik. Ahogy lehet. Alapítása körül Blanckenstein Miklós bábáskodott. Deme Tamás pedig elvállalta szervezését, irányítását, és azóta, a rendszerváltozás óta, töretlen és lankadatlan agilitással létben tartja ezt a különleges pedagógiai műhelyt. Az évek során oly sok előadót keresett meg, és oly sokan mondtak igent felhívására, hogy egy recenzió keretei felsorolásukat eleve lehetetlenné teszi. Elég, ha megemlítem: Szabó Ferenc főszerkesztő is tartott esti műhelyfoglalkozást a Sándor Körben, és a Távlatokban megjelent Tardy László Liszt-díjas karnagy egyházi zenéről szóló előadása szerkesztett változatban. (Távlatok 44,/292.)

A most megjelent könyv valamelyes betekintést ad az ott folyó munkába. A legtöbb írás (egykor előadás) azt fejtegeti, hogy mi történt velünk, és milyen feladatok következnek abból, ami velünk történt és történik. Bogár László anyagai globális kontextusba helyezik sorsunk alakulását, Kopp Mária–Skrabski Árpád kutatásait ismerteti megmutatva, hol tart az ország lelki állapota. Freund Tamás arra figyelmeztet, hogy a játékelmélet is azt igazolja, csak a szeretet elég a föld, s benne nemzetünk fennmaradásához. Az önzés stratégiaként tarthatatlan. De szól ez a kötet az egészségmegőrzés eredményes útjairól (Bagdy Emőke), az irodalomnak a lelki egészséget óvó hatásáról (Deme Tamás), s tesz egy kitérőt az esélyegyenlőség témakörében is (Gazsó Ferenc). A kötet megjelentetését az ORTT támogatta.

(Gy. M.)
 

Szabó Ferenc

KÉT ÉVFORDULÓ

JUHÁSZ FERENC 80 ÉVES

A nyolcvanéves költőt ünnepeltük 2008. szeptember 11-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az ünnepi estet a költő leánya, Anna szervezte és vezette. A dísztermet és még két helyiséget zsúfolásig megtöltötték írótársak, barátok, olvasói és a vele rokonszenvezők. Különböző szervezetek (Írószövetség, Pen Club, Széchényi Akadémia, Irodalomtörténeti Társaság stb.) vezetői vagy képviselői köszöntötték az írót, de néhány nagyon színvonalas előadást is hallgathattunk, amelyek Juhász Ferenc költői művét méltatták.

Az ünnepi est során méltán emelték ki Juhász 1954-ben megjelent A tékozló ország című Dózsa-eposzát, amely nyelvi és világnézeti fordulatot hozott a „Fényes szellők” nemzedékéhez tartozó „nép fia” életében. Hiába tüntette ki a rendszer 1950-ben József Attila-díjjal, 1951-ben pedig (23 évesen!) Kossuth-díjjal, a Sztálin halála után kezdődött „olvadás” ráébresztette az ország valóságos gazdasági és politikai gondjaira, miként Illyés Gyulát és néhány más költőnket. A Dózsa-eposz megjeleníti a magyarság sorsát, pusztulását, a költőt a kétségbeesés hatja át, miután elborzadt a politika bűnei felismerésekor. Az esten joggal állapították meg, hogy ez az eposz már valamiképpen előrevetítette 1956-ot, amelynek tapasztalatait Juhász majd később, 1993-ban Krisztus levétele a keresztről című költeményében idézi fel.

Emlékszem, mint az Idegen Nyelvek Főiskolájának hallgatója 1954-ben szinte borzongva olvastuk A tékozló országot: az új hang új szelek járását hozta. Betéve tudtam akkor a búcsúsok betéténekének gyönyörű versszakait:

„Urunk szülőanyja
gyönyörűség fája,
Betlehem virága,
csillag-érc anyája,
Mária segíts, Mária segíts.

Isten citerája,
csodálatos hárfa,
tiszta méz kancsója,
tej-forrás kávája,
Mária segíts,
Mária segíts.

Isten palotája,
ékesség vizsgája,
szépség arany-ága,
alabástrom ágya,
Mária segíts,
Mária segíts.

Te Jézust kihordtad,
bár bűnbe nem estél,
istent befogadtad,
mint víz napsugarat,
Mária segíts,
Mária segíts.”

Dózsa-Juhász szívében már ekkor megbonthatatlan a halál és az élet:

Ó, ez a szövetség! Az egymást kiegészítő árulás-hűség,
a bűn, s kiengesztelés összefonódott gyönyöre-telje,
a magában-mindegyik-hazug, a csak egymást-átölelve
létező nagy szerelem, bonyolult-egyszerű, haragvó
    termékenység!

Virágok szaga alatt nem érzed-e a rothadás enyhe-édes
    illatát?
S a holtak árnya mögött a virágpor illata-olaja édes.
S ha csókkal érsz holt apád derengő, kék-eres, viaszgally
    -kezéhez,
a borzadályt? S hogy fiában győzte le a halál romlás-szagú
    gyalázatát?

A költői este alkalmával megvettem Juhász Ferenc Kozmosz-magány című, most megjelent könyvét, amely a szerző válogatása műveiből. A cím már jelzi Juhász kozmikus költészetét: a „kozmosz-magány” kifejezi legfőbb törekvését, amelyről az előszóban ír:

„A létet összefoglalni, koromat részeiből egésszé a kozmosz-történelmet és ember-történelmet. Ami talán a legnagyobb hiúság. Dehát ez az én szerelmem. A többi a Nagy Ítélkező dolga! Éltem, mert az ihlet napszámosaként dolgoztam. S ameddig dolgozom: élek. És majd árny-kezével int a halál.” Az egyik esti előadás kifejezetten arról szólt, hogy miként hatott Juhász költészetére a természettudományos világkép. Nagyszabású költői látomásban mutatta be a világegyetem teremtő és pusztító folyamatait, a világgenezist (A mindenség szerelme, A virágok hatalma).

Nemcsak a magyar sors tragikus történelmi szakaszait idézte fel: a Dózsa-eposzon kívül, pl. A halottak királya 1971-ben a tatárjárást, IV. Béla menekülését és visszatérését, hanem elsiratta nagy költő elődeit (József Attila sírja, Tóth Árpád sírja). Saját sorsának tragikuma szinte a kétségbeesésbe kergette, de megvívta küzdelmét: saját gyászával, a történelmi és emberi létezés értelmével viaskodva visszaszerezte a reménységet, hitét az életben. Mindig a kezdet és a vég titkai izgatták. A fenyegető atomháború és az emberiség végső pusztulása apokaliptikus látomásokat szültek. A létezés végső kérdéseit feszegette. A szó igazi értelmében metafizikus költő. Remény a halálig (1983) című versválogatásának előszavában olvasom („Költészet gyászban, reményben”)

„A tizenegymilliárd éves térterjedés
mögötti derengve lüktető őspontokig érő rózsasárgafehér kérdőjel-robbanás!
És e világegyetem-csontváz Diplodocus-ágaskodású kérdésre a művész
válasza nem lehet a létezés-megtagadás, az élet-megtagadás, a halálakarat!

                [. . .]

Nézi töprengő arcomat a fizikus
és azt mondja: „Hagyd abba az atom halálhatalmának époszát, époszaidban
az atom élethatalmát ragyogd! Diadalmunk XXI. századát rózsázd ki
roppant reményedből.” Igazuk van? Igaza van az emberi szellemi színjáték
másik két főhősének: a Filozófusnak és a Fizikusnak? Mert mi lehet a létező
ember legszebb, legdiadalmasabb vágya? A remény. Mert minden teremtés:
remény! Mert a művész azzal mondja a reményt, hogy abba nem hagyja!
Hogy soha föl nem adja! Hogy minden létpillanata a folytatás és az újrakezdés
gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű reménye. A remény: teremtő akarat!

Juhász Ferenc világnézetéről másutt bővebben írtam („Csillag után”, 1995, 91–102.) Most befejezésül csak két versszakot idézek tőle (Akinek szívére fújt az Isten):

Jaj, az Isten ráfújt a szívemre!
Aranyat fújt az Isten szívemre!
Füstöt, aranyport, kövér ködöt.
Gödreibe tűzkását köpött.

S így virágzok én az Őshalálban,
így virágzunk egymás Mosolyában,
így virágzik a Mindenség bennem:
aranylángpont-haláltűzözönben.

SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SIMONE DE BEAUVOIR

Hogyan lett a hívő katolikus ateistává?

A híres francia írónő és gondolkodó, Simone de Beauvoir (1908–1986), Jean-Paul Sartre élettársa száz évvel ezelőtt született Párizsban jómódú polgári családban. Különös egyéniség volt. Néha csak Sartre „női részének” tartották, pedig sok tekintetben talán eredetibb volt, mint a filozófus író, akivel 1929-es megismerkedésük után összekapcsolta életét.

Újraolvastam Egy jó házból való úrilány című vallomását (Forum, Novi Sad, 1966), életrajzi trilógiájának első részét, amelyben életútját mutatja be és lelki-szellemi fejlődését elemzi gyermekkorától egyetemista éveiig, amikor is megismerkedett Jean-Paul Sartre-ral. Különösen is felfigyeltem vallási vívódásaira: a gyermek- és kamaszkori élményeken, rokoni és baráti kapcsolatok révén kialakuló személyiség elemzésein keresztül végighúzódik katolikus hite fokozatos elvesztésének érzékeltetése. Az volt a benyomásom, hogy – miként Sartre is tette A szavak című önéletrajzában –, hogy az ateistává lett írónő 1958-ban mintegy visszavetíti akkori hitetlenségét, amikor kamaszkori hitbeli válságát magyarázza. Nagyon buzgó katolikus lány volt, hajlott a misztikára, még akkor is, amikor már nem volt gyakorló katolikus. „Elvesztettem a hitemet, amikor felfedeztem, hogy Istennek nincs befolyása magatartásomra.” Szüleinek, hívő barátainak nem meri még bevallani. „A kötelesség, az érdem eszméje, a szexuális tabuk: mind változatlan maradt.” Esetét súlyosbította színlelése: misére járt tovább is, áldozott. „Hazugágra voltam ítélve. Nem holmi jelentéktelen hazugság volt ez, egész életemre rávetette árnyékát. . .” (i. m. 166–167) Később (271) Isten hiányáról eszmélődve írja. Nagyon jól megvolt Isten nélkül: „és ha használtam nevét, csak azért, hogy ezzel jelöljem az űrt, mely szememben a teljesség fényével ragyogott. Még most sem kívántam egyáltalán létezését, sőt úgy éreztem, ha hinnék benne, meggyűlölném.” Az egyetemista Simone egyik hívő barátjáról (Pradelle) írja, aki szintén elveszítette hitét, hogy „sokkal elevenebben megőrizte magában a hit utáni vágyakozást, mint én. (. . .) Ismertem saját hitetlenségemet, mely immár szilárdabb volt a sziklánál.” (293)

Amikor Simone megismerkedik Sartre-ral, már ő is hitetlen, mint a filozófus, aki később vaskos bölcseleti munkában (A lét és a semmi), meg színdarabjaiban hirdette ateizmusát és abszurd filozófiáját. „Árnyalati eltérésektől eltekintve, nagy rokonságot fedeztem fel az ő magatartása és az enyém között. Ambíciójának nem volt mondén oldala. Hibáztatta spiritualista kifejezéseimet, de ő is az üdvözülést kereste az irodalomban. . .” (404) Ez az utolsó mondat utal Sartre 1963-as vallomására, aki A szavakban leírta, hogy milyen „kegyetlenül nehéz és hosszú lejáratú feladat ateistává lenni”, és aki végül is az irodalomban igyekezett megtalálni az üdvösséget. „A katolicizmusból kivont szentség az irodalomban ülepedett le, mert kereszténnyé nem szavak által válhattam, a keresztény helyett pótanyagként megjelent a toll embere” (A szavak. 1969, 174–179.)

Simone de Beauvoir önéletrajzának második kötetében (A kor hatalma, 1960.) a Sartre-ral való találkozásuktól folytatja élettörténetét. Szülei halála, aztán Nizan, a jó barát halála újra meg újra a halálra való reflexiókat indítja el, kicsit Heideggerre és Pascalra emlékező gondolatsorokkal. A kor hatalma végén írja, miután kifejtette, hogy a „halál mindent befejez”, és marad a magány, megsemmisülés, vele szemben mit sem ér szolidaritás, barátság, szerelem. „A halál mindannyiunk közös sorsa, de valamennyien egyedül vágunk neki. Az élet oldaláról tekintve: meghalhatunk együtt. De meghalni annyi, mint kicsúszni a világból oda, ahol az ’együtt’ szónak nincs már értelme. Amit leginkább óhajtottam mindig, az ez volt: azzal haljak meg, akit szerettem. De még ha holttetemeink egymás mellett feküdnének is, ez csak maszlag lenne: a semmitől a semmihez nincs semmiféle kötelék – de rien à rien, il n’existe pas de lien.” (A franciában szójáték a rien-nel és a lien-nel.)

Megdöbbentő ez a nihilista filozófia. Valójában a hit elvesztése is, miként a hit aktusa, a megtérés misztérium marad. Valljuk azt, hogy az Istenben és Krisztusban való hit a kegyelem és a szabadság misztériuma. Nem lehet úgy szételemezni a hit aktusát, mint valami kémiai folyamatot. Ha egy élő növényt viviszekciónak vetünk alá, ezzel még nem nyitunk rá az élet titkára. Mennyire bonyolult világ egy ember lelki fejlődése, az öröklés, neveltetés, szülői és baráti hatások, a személyiség érlelődése és többé-kevésbé szabad döntései! A hit egyszerre értelmi belátás és szabad döntés a kegyelem hívására. A döntést, választást hangsúlyoznunk kell az egzisztencialistákkal (és Pascallal). Érdemes itt idéznünk Sartre egyik kijelentését, amelyet egy Gide-ről szóló tanulmányában írt le, és amely a saját és Simone de Beauvoir „választására” is alkalmazható: „Nem hiszem, hogy ma egyetlen hívő is Szent Bonaventúra vagy Szent Anzelm érvei alapján lett keresztény, de nem gondolom azt sem, hogy akárcsak egy hitetlen is az ellenkező érvek alapján fordult volna el a kereszténységtől. Az Isten-probléma emberi probléma: az embereknek egymásközti viszonyát érinti: olyan teljes probléma, amelyre megoldást mindenki egész életével ad.”

François Mauriac regényíró egyik jegyzetében foglalkozott Simone de Beauvoir hitetlenségével, megjegyezve, hogy az ő világegyetemében (regényeiben és más írásaiban) semmi nyoma Istennek. Beauvoir 1945. augusztus 27-én Mauriacnak írt levelében találónak tartja ezt a megjegyzést. Miután emlékeztet arra, hogy ifjúságában mélyen keresztény volt, de mióta nem fogadja el sem a kereszténység dogmáit, sem erkölcsét, legsürgősebb feladatunknak tarja, hogy kisöpörjük a földről. . . Isten hulláját. Tehát Nietzschével ő is Isten halálát hirdeti. Azt írja Mauriacnak: „Nem hiszem, hogy az Isten nélküli világ szükségképpen olyan szörnyű és olyan kegyetlen, mint ahogy ön gondolja. Úgy tűnik: az emberek szeretete – nem amennyiben Isten teremtményei, hanem mint emberek –, van olyan vigasztaló, mint a keresztény (felebaráti) szeretet.”

Szép szavak. A probléma azonban az, hogy hogyan szerethetjük az embereket kegyelmi segítség nélkül, hogyan élhetünk kegyelem és igazságosság nélkül, amint Camus írta 1951-ben A lázadó emberben, miután kifejtette a marxizmus kritikáját és leleplezte a sztálini diktatúra embertelenségét. Sartre-ék jobboldalisággal vádolták volt barátjukat, pedig Camus őszinte, becsületes lázadó volt, aki 1956-ban kiállt az eltiport magyar szabadságharc mellett, míg a forradalmár Sartre és Beauvoir Moszkvába látogatott és a kommunizmust dicsőítette. Joggal bírálta Sartre-ék kétszínű baloldaliságát a volt kommunista román drámaíró, Eugène Ionesco is 1987-es őszinte istenkereséséről valló kötetében (La quête intermittente, 1987) Annak idején Sartre árulónak nevezte A. Koestlert, aki korán leleplezte a kommunizmus embertelenségét. (Több nyugati „áruló írástudó” hasonló magatartást tanúsított, amikor Szolzsenyicin leleplezte a GULAG embertelen világát.) Érdemes idéznünk Ionescót: „Nem volt jogunk kommunista ellenesnek lenni, amikor a fiatal filozófusok kommunisták voltak. Sztálinistának kellett lenni vagy maoistának velük együtt, és most, utánuk, azt mondani, hogy tévedtünk. A fényt csak általuk kaphattuk. Haragudtak rám, mivel előttük akartam látni, tudni, előttük tudtam. Tilos volt megelőzni őket. (. . .) Sartre néhány évvel ezelőtt azt mondta, hogy a marxizmus az utolsó, a tökéletes, a végleges filozófia. De mihelyt megjelentek az ún. új filozófusok (ti. akik bírálták a marxizmust és a kommunizmust, Sz. F. megj.) könyvei, egy összejövetelen kijelentette: ’két év óta Simone és én már nem vagyunk marxisták. . . Így a ravasz Sartre már nem volt elmaradott, hanem éppen ellenkezőleg: előfutár!…” (E. Ionesco: La quête. . ., 43–44.)

Simone de Beauvoir jó regényeket írt, kifejtette véleményét a szituációs erkölcsről, a feministák számára utat tört híres kétkötetes esszékötetében (A második nem). A szabadság jelszót tűzte zászlajára. Az írónő halálkor egyik méltatója így jellemezte: „Életét a semmi zárja le, hiszen végeredményben azt vallotta, hogy a halál semmibe zuhanás. Mégis az írónő meg volt győződve arról – nyugtalan keresése ezt bizonyítja –, hogy a Jó létezik, és ezt akarta szenvedéllyel szolgálni.” (P. Poirot-Delpech akadémikus, Le Monde, 1986. április. 16.)

-----------------------------------

Elindult a „Mérleg – lapok és könyvek szemléje” című
folyóirat új honlapja. Szerkesztői folyamatosan fejlesztik.
www. merleg-digest.eu

LÁNGOLÓ LELKÛ EMBER VOLT

Megemlékezések Prohászka Ottokár püspök
születésének 150. évfordulóján

Prohászka Ottokár, a XX. század hajnalának legnagyobb hatású magyar egyházi személyisége százötven évvel ezelőtt, 1858. október 10-én született Nyitrán. A jubileumról a történeti Magyarország több pontján is megemlékeztek. Lakitelken, a népfőiskola kertjében a püspök mellszobrát – Kliegl Sándor szobrászművész alkotását – leplezte le Bábel Balázs kalocsai érsek, Balog Zoltán református lelkész és Lezsák Sándor. Piliscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen Gergely Jenő és ifj. Bertényi Iván történészek vezetésével tartottak kerekasztal-beszélgetést életművéről. Viliam Judák nyitrai megyés püspök pedig közös ünneplésre, hálaadásra hívta Spányi Antal székesfehérvári püspököt.

A székesfehérvári egyházmegye október 11-én tudományos konferenciával, kötetbemutatókkal és emlékmisével emlékezett meg a jeles évfordulóról. A konferencia hallgatóságát Spányi Antal megyés püspök köszöntötte, aki a nyitrai élményeiről is beszámolt.

Frenyó Zoltán filozófus, történész Prohászka és a keresztény nemzeti újjászületés című előadásában felmutatta a 19. századi végi és mai Magyarország politikai-gazdasági helyzetének megdöbbentő hasonlóságait, majd részletezte a „keresztény kultúra” és a „nemzeti munka” fogalmának prohászkai értelmezését. Orvos Levente, somogysámsoni plébános a püspök közéleti szerepvállalásának történelmi hátterével, motivációival és céljaival ismertette meg a hallgatóságot. Hangsúlyozta a kutatás és a közbeszéd aránytalanságát, melyek eddig kellő részletességgel a komplex közéletiségből kiragadva annak szinte csak politikai vetületét világították meg. Szabó Ferenc jezsuita – a Biblia éve apropóján – Prohászka és a Szentírás kapcsolatát taglalta. Kiemelte, hogy csekély számú szakteológiai írása nem elsődlegesen bibliai forrású; ám a Föld és égben, valamint a Modern katolicizmusban megjelenő Biblia-értelmezése mennyire haladó és nyitott volt. A hit vidám merészségével nézte a tudomány eredményeit – ám a Vatikán a Pascendi enciklika megjelenésétől kezdve erősen visszafogta a nyitottságot. Végül az Elmélkedések az evangéliumról című, máig legismertebb, legtöbb nyelvre lefordított Prohászka-mű geneziséről szólt, kiemelve Prohászka lényeglátását. Szénási Zoltán irodalomtörténész Prohászka művészetfilozófiáját elemezte Naplójegyzetei, a Diadalmas világnézet és néhány esszé kapcsán. Taglalta a püspök ezekben kibontakozó Ady-, Petőfi-, Madách- és Tolsztoj-kritikájának okait. Megvilágította azt is, miért válhatott Dante Isteni színjátéka Prohászka számára a legnagyobb művé, szinte az egyetlenné, melyet pozitívan értékelt. Előadása végén kitért a püspök világlátásának hatására a 20. század első felének papköltőire. Klestenitz Tibor doktorandusz Prohászka sajtószervező tevékenységét elemezte. Ismertette azokat a vatikáni elveket, melyeket követve – kora papságának általános sajtóellenességével szembeszállva – Prohászka a liberális és szociáldemokrata sajtóval szembeállítható „jó katolikus” sajtó érdekében síkraszállt. Egyesületek segítségével igyekezett a színvonalat emelni és a finanszírozási nehézségeken segíteni, egyúttal öntudatos szerzői közösségeket szervezni. Elemezte azokat az eddig nem tárgyalt konfliktusokat, amelyek a Bangha Béla által 1917-ben életre hívott Központi Sajtóvállalat és a püspök között feszültek. Prohászka 1922 után kiábrándulva az országos politikából helyi, egyházmegyei szinten tett – és tettetett meg papjaival – mindent a jó sajtó pártolására.

A konferencia végén három kiadványt mutattak be a nagyközönségnek készítőik. Beőthy Zs. Cecília szociális nővér A Szentlélek hárfája címmel, eredetileg 1927 decemberében megjelentetett Prohászka-szövegekre épülő imakönyv 10. – modernizált – kiadását ajánlotta a hallgatóságnak. W. Balassa Zsuzsa a Prohászka a költő című kötetet ismertette, amely egybegyűjtve tartalmazza a püspök írói stílusával foglalkozó legfontosabb eddigi 10 tanulmányt, kiegészítve bő szövegválogatással. Mózessy Gergely püspöki levéltáros pedig azt a hiánypótló forráskiadványt mutatta be, mely az egyházmegye papságának bizalmas, 1924–1926 közötti évekről szóló lelkipásztori jelentéseit tartalmazza (Lelkipásztori jelentések 1924–1926. Székesfehérvár, 2008.)

A Prohászka Ottokár sírját is rejtő emléktemplomban Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek celebrált ünnepi szentmisét mintegy 800 megemlékező előtt. Homíliájában kiemelte: „Prohászka lángoló lelkű ember volt”. Három olyan alapvető beállítottságát világította meg, melyek jó emberré és jó pappá tették: felkészült volt a világ kihívásaira; kudarcélményeivel szüntelen, jelmondatául is választott reménységét szegezte szembe; öregkori kiábrándultságán, „elsötétedésein” pedig az Eucharisztia felé fordulva lett úrrá.

Ez a szentmise volt a Spányi Antal kezdeményezésével életre hívott Prohászka Imaszövetség első közös alkalma. A papi hivatásokért (létrejöttükért, megmaradásukért és megerősítéséért) fohászkodó, a papnevelést – saját egyházmegyéjükben – lehetőségeik szerint segítő közösség immár több mint 1000 tagot számlál.

Mózessy Gergely

IN MEMORIAM GYURKOVICS TIBOR

(1931–2008)

November 16-án elhagyott bennünket Tibor barátunk. December 18-án lett volna 77 éves. Most már jó barátaival, Berta Bulcsúval és Hernádi Gyulával társalog odaát. Emlékszem: egyszer egy kis buszon mentünk velük Esztergomba a Szeghalmi Elemér és Tóth Sándor által szervezett költői estre. Tibor mellett ültem, Pesttől Esztergomig beszélgettünk. Természetesen témánk a hit volt. A gondviselő Istenről szólva nagyujjával az ég felé mutatott, és mint a duzzogó gyerek apjával perelve, szemrehányó szavakat hallatott az Atya ellen, de Fiáról, Jézusról, az „Emberfiáról” nagyon szépen beszélt. Találkoztunk később is néhányszor bizonyos összejövetelek alkalmával, de hosszabb beszélgetésre nem kerülhetett sor. Nem tudtam meg keresztény hite igazi mivoltát. Titok az ember és titok Isten – misztérium, ennyit kimondott. Gyakran emlegeti verseiben Isten (isten) nevét, de ki volt számára Isten?

Most újra elővettem kétkötetes Extázisát (2001), amelyet a 2003-as könyvhéten dedikált. Pazar két kötet: 107-107 kép (klasszikus és modern festmények színes reprodukciója) és Gyurkovicstól ugyanannyi csodaszép vers. Dobai Péter írta az I. kötet értő bevezetőjében: E „versszavak” vagy „versfestmények”, tehát „gazdag, színes nyelvisége és a költő empátiája, istenadta tálentuma” teszi lehetővé, hogy „együttható, energikus, rendkívül érzéki, nyelvi, költői erőtérben él itt a renaissance, a jezsuita barokk, a rokokó, az impresszionizmus, a kubizmus, a metafizikai festészet, a XX. századi figuratív és nonfiguratív, absztrakt képzőművészet”, és mindez „az erotika édenében”. Gyermekkori élmények, szerelmi emlékek, az elmúlás és az öröklét feszültsége, az abszurd érzése, hogy a tárgyak, alkotásaink túlélnek bennünket, metafizikai tépelődések arról az istenről, „aki van is, meg nincs is”.

Mindig mindennel minden összefügghet
ha Isten bennünket magunkra hagy
ha véletlenek vesznek közre minket
ha kiülünk a napra mint a vak…

…ha nem terjeszti ki kezeit
fölénk az Úr és a felhőre guggol
s napba nézve internetezik.

    (Második emelet napfényben, Hopper képére)

1998-ban Kairosz kiadónál megjelent egy válogatás Gyurkovics „istenes” verseiből ezzel a címmel. Isten homlokán. Természetesen vannak itt nem vallásos témájú versek is, hiszen ezek is vallhatnak a költő hitéről, világnézetéről. A kötet végén Gyurkovics röviden válaszol arra a kérdésre, hogy ki neki Jézus. „Rémes és okos” (?) vallomásában többek között ezt állítja: „Vallás(osság)omnak – ha van ilyen, inkább reményemnek – egyetlen alapja Ő (Jézus), a személy, a grünewaldi kifacsart kezű horpadt test, a giccsesen nevetgélő kisbaba, a lehetetlen Isten. (…) Ugye, rémeseket és okosakat mondtam? De hinni? Az – Isten kitüntetése.”

Gyurkovics Tibor végső búcsúztatására december 5-én került sor a Szent István-bazilikában déli 12 órától; 13 órakor Erdő Péter bíboros prímás mutatta be a szentmisét a költő lelkiüdvéért.

(Szabó F.)

Szabó Irma könyvéről

Pár hónapja, húsvét előtt, bensőséges hangulatú könyvbemutatót tartott az IGEN Kiadó abból az alkalomból, hogy Elragadtatás címmel megjelentette Szabó Irma összegyűjtött verseit és prózai írásait. A most 95. életévében járó szerző sokoldalú munkásságát Kuklay Antal plébános, művészettörténész méltatta, majd a program után interjú is készült vele, amelyben a szerzőt és a megjelent kiadványt mutatta be. Ezt a beszélgetést 2008. március 15-én sugározta a Magyar Katolikus Rádió.

A közreadott életmű három kötetből áll: két kötet az összegyűjtött versek (I. és II. része; a versek betűrendes mutatója a B. kötet végén található), valamint a prózai írások önálló kötete „És utam mégse koldusút” címmel. Szép kivitelű kartondoboz foglalja egységbe az anyagot; a doboz egyik felén a szerző három, különböző életkorában készült fényképe, a másik oldalon a költő értékeit először felismerő, verseit a Vigiliában is megjelentető Rónay György róla szóló írása olvasható.

Szabó Irma versei először különféle katolikus újságokban, folyóiratokban jelentek meg. Több versével szerepelt az Isten ege alatt című antológiában (Ecclesia Kiadó, Budapest, 1985.), majd önálló kötetet kapott a Vadamosi Fűzetek sorozatban Könyörgés Algernonért címmel (Egerszeg Kft., Zalaegerszeg, 1997.). Az összegyűjtött munkáit közreadó, mostani kiadványról Rónay László is megemlékezett, a Vigilia 2008/08. számában.

2008. november 7-én ünnepelték a költő 95. születésnapját.

B. Petőfi Ágnes, a kiadvány szerkesztője

„IFJÚSÁG ÉS KULTURÁLIS SZEGÉNYSÉG”

Az ifjúság szocializációja szempontjából meghatározóak azok a kulturális normák, amelyeket feléjük a társadalom közvetít. A közvetítő csatornák igen sokfélék lehetnek, illetve hatásuk teljesen különböző irányú és mértékű a fiatalokra. Tény, hogy míg a hagyományosabb értékeket közvetítő csatornák demográfiai okok miatt is jelentősen elgyengültek, addig a tömegmédia kulturális mintái – a szórakozás abszolutizálásával – egységesítő, orientáló képességgel rendelkeznek. Az emberré válást segítő mélyebb kulturális minták eközben esetlegesekké, szigetszerűvé váltak; a kulturális dezorientáció dominánsnak tűnik a fiatalabb generációkban, a kulturális elszürkülés és szegénység egyértelműen meghatározó jelenség lett számos társadalmi csoportban és települési dimenzióban. Sokan kutatnak reményt keltő iránymutatás és fogódzó után ebben a helyzetben. A pályázat célja, hogy hozzájáruljon mindazon kimondott vagy ki nem mondott okok, mozgatórugók feltárásához, amelyek korunk fiatalságának kulturális viselkedésmódját irányítják vagy irányíthatják. Választ várnak a pályázat kiírói arra a kérdésre is, hogy mi az egyes csatornák hatásosságának egymáshoz képesti helye a kulturális minták befolyásolásában. Az egyházak számára különös kihívást jelent annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mit tesznek és tehetnek a kulturális szegénység csökkentése érdekében.

A huszadik század elején a magyar jezsuiták számos olyan kezdeményezést indítottak el, mely mai napig kihatással van a magyar ifjúságra, elég csupán Bangha Béla, Kerkai Jenő vagy Bíró Ferenc munkásságára gondolnunk.

Az OCIPE – Jezsuita Európa – Iroda „Ifjúság és kulturális szegénység” esszépályázatát egyének számára hirdeti meg.

Pályázni lehet fentebbi témában olyan dolgozatokkal, melyek rávilágítanak a mai kor fiatalok között fellelhető kulturális szegénység visszaszorításáért dolgozók munkájára.

A színvonalas pályamunkákat a pályázat kiírója publikálásra javasolja.

    A beadott pályaművek terjedelme: 20–30 ezer karakter.

    Nevezési díj: nincs

    Az esszépályázat nyelve: magyar vagy angol

    Beadási határidő: 2009. május 31.-ai postabélyegző

    Eredményhirdetés: 2009. szeptember 9.-én, kapcsolódva a jezsuiták 100 éves budapesti megemlékezéséhez

Díjak:

      I.     Díj     100 000     Ft

     II.     Díj     75 000     Ft

    III.    Díj    50 000     Ft

A díjak nettó összegben értendőek és a támogatottak ösztöndíj formájában használják fel azt.

A pályázatnak tartalmaznia kell egy bemutatkozó mellékletet a pályázóról (max. 2 old.).

A pályaműveket kérjük két példányban postai úton a következő címre:

OCIPE – Európai Katolikus Információs Központ

C/o Pázmány Péter Katolikus Egyetem

1088 Budapest, Szentkirályi utca 28. I. 138.,

továbbá elektronikus formában is az [email protected]
drótposta címre eljuttatni.

Azokat a pályaműveket tudjuk elfogadni, amelyek mind postai úton, mind elektronikus úton a megszabott határidőkkel megérkeznek.

A pályaműveket nem küldjük vissza, esetleges publikálás és/vagy felhasználás esetén a szerző(k) engedélyét szóban és írásban kérjük.

Budapest, 2008. október

    Nemeshegyi Péter SJ

    Igazgató