|
LELKISÉG Szabó Ferenc
XVI. BENEDEK MÁSODIK ENCIKLIKÁJA SPE SALVI facti sumus – „reményben lettünk megváltva” (Róm 8,24): így kezd�dik XVI. Benedek második enciklikája. Az els�ben, a Deus caritas est kezdet�ben az Isten- és emberszeretetr�l elmélkedett. Most a második ún. „isteni erényr�l”, a reménységr�l szól a hív�khöz és minden jóakaratú emberhez. Szent Pál a Rómaiaknak írt levél 5. fejezetében (1–11) és a 8. fejezetben (18–25) összefoglalja a remény teológiáját: Már megigazultunk a Jézus Krisztusba vetett hit által, már dicsekedhetünk Isten gyermekei dics�ségének reménységével, és ez a remény nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe Szentlélek által. Meg vagyunk váltva, de még reménységben élünk; még sóhajtozva várjuk – a ny�g� mindenséggel – a megváltás beteljesedését, a megdics�ülést, testünk feltámadását. Amit még nem látunk, azt reméljük, várjuk türelemmel. Ebbe a szövegösszefüggésbe kell helyezünk XVI. Benedek körlevelének els� pontját, amely szintén a már és a még nem dialektikáját hangsúlyozza: a keresztény hit szerint a megváltás (üdvösség) nem egyszer�en adott tény; bár objektíven megvalósult, de nekünk hittel be kell fogadnunk Isten ajándékát. Isten „reményt adott, megbízható reménységet, amelynek erejében szembe tudunk nézni a jelen viszontagságaival. Ez a jelen, még ha fáradságos is, �lhet� és elfogadható, ha olyan cél felé vezet, amelyben biztosak lehetünk, mivel olyan nagy, hogy igazolhatja az út fáradalmait.” A kérdés tehát az, hogy milyen az a remény, amely nem csal meg? Mi alapozza meg azt? Milyen bizonyossága lehet az embernek arról, hogy a vég nem megsemmisülés, hanem beteljesedés? XVI. Benedek ezekre a kérdésekre keres választ körlevelében, felsorakoztatva a Szentírás, az egyházatyák és egyházi gondolkodók reményre vonatkozó tanítását, és egyben válaszol az újkori gondolkodók, f�leg német filozófusok ellenvetéseire. Hangsúlyozza, hogy a keresztény üzenet nem pusztán „informatív”, tehát nem csupán tájékoztatás, hanem „performatív”, vagyis tettre hív, és megváltoztatja az életet. Akinek reménysége van, új életet él Isten kegyelméb�l. A pápa azt is kifejti (f�leg Zsid 11,1-et elemezve), hogy a keresztény reménység szilárd alapja a hit: „Est autem fides sperandarum substantia rerum”: a hit a remélt dolgok ‘lényege’. (A körlevél hosszan elemzi a görög/latin hüposztaszisz /szubsztancia jelentését.) Az egyházatyák és a középkori teológusok (pl. Szent Tamás) a görög hüposztasziszt a latin substantiával fordították. Szent Tamás szerint, aki a filozófia nyelvét alkalmazza, a hit habitus, vagyis a lélek állandó dispozíciója (készsége), amelynek köszönhet�en az örök élet kezdetét veszi bennünk; a substantia tehát mintegy a lényegét, „csíráját” jelenti annak, amit remélünk, az igazi életet. Luther, aki nem nagyon kedvelte a Zsidóknak írt levelet, szubjektív értelmezést adott a versnek. Szerinte a hit nem valami adottság már bennünk, hanem szubjektív dispozíció, bels� magatartás. (Az új magyar protestáns fordításban így hangzik: „A hit a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létér�l való meggy�z�dés.”) A körlevél 10–12. pontjai megvilágítják azt, ami a keresztségi hitvallásban ma is szerepel: „Mit ad neked a hit?” – „Az örök életet.” Mit is jelent az örök élet? Az egyház a szentségek által az örök élet kegyelmét közvetíti a hív�knek. A pápa idézi Szent Ambrusnak Satyrus testvére halálakor mondott gyászbeszédét, ahol az egyházatya a halálról és feltámadásról elmélkedik, majd kedves szerz�jét, Szent Ágostont, aki arról írt, hogy vágyakozunk az „igaz élet” után, amit igazán nem ismerünk. Ágoston pontosan leírja az ember igazi helyzetét, ahol jelen vannak az ellentmondások és a reménykedések. Vágyakozunk az igazi élet után, amelyet nem érhet a halál, ugyanakkor nem ismerjük azt, ami után sóhajtozva vágyódunk. Ennek az ismeretlen valóságnak a neve: örök élet. Rabjai vagyunk az id�beliségnek, de azért sejtjük, hogy az örökkévalóság nem egyszer� folytatása a kalendáriumi id�nek, hanem valami olyasmi, amelyben a teljesség átkarol bennünket, és mi átkaroljuk a teljességet. „Az a pillanat lehet, amikor elmerülünk a szeretet végtelen óceánjában, amikor az id� – az »el�tte« és »utána« többé már nem létezik.” (12) Az enciklika ezután (13–15) válaszol azok ellenvetésére, akik azzal vádolták a keresztényeket, hogy elmenekülnek a világból, és reménységük individualista. Idézi a neves francia jezsuita, Henry de Lubac Katolicizmus cím� könyvét, ahol a teológus, az egyházatyákra is támaszkodva, kimutatta a katolikus dogma szociális jellegét, a hiteles hit közösségi mivoltát, a felebaráti szeretetben gyümölcsöz�, a – testvérekért és a világért felel�sséget vállaló hív� magatartást. (Egyébként a pápa els�, Deus caritas est kezdet� enciklikájának második részét is a keresztény „karitásznak” szentelte, konkrét példákon mutatva be az egyház ez irányú elkötelezettségét.) Külön figyelmet érdemel az enciklika központi része (16–31. pontok), ahol a pápa –áttekintve az újkori szellemtörténet alakulását – megmutatja, hogy a keresztény hit-reménység felfogása miként változik a modern korban, illetve válaszol a modernség képvisel�inek kritikájára, ismét csak körvonalazva a keresztény reménység igazi mivoltát. Ratzinger pápa részben felhasználja korábbi írásait (pl. Bevezetés a keresztény hitbe) az újkori racionalizmus és egyoldalú természettudományos szemlélet, illetve az ateizmus és a „haladás”-hit kritikájában. Megfigyelhetjük, hogy f�leg német gondolkodókat idéz (Kant, Engels és Marx, Theodor W. Adorno és a Frankfurti iskola). A pápa ezekben a pontokban sorra bírálja mindazokat, akik földi paradicsomot ígértek, akik a forradalomtól vagy a tudományos haladástól várták a „megváltást”. Kant a XVIII. században úgy gondolta, hogy ha az „egyházi hitet” felváltja a „vallásos hit”, elérkezik a földre az Isten Országa. Engels és Marx a kommunista forradalomtól várták az Új Jeruzsálem eljövetelét. Marx alapvet� tévedése materializmusa volt. Azt hitte, ha közgazdaságot megreformálja, minden a helyén lesz. Valójában az ember szabad lény, szabadságával alakítja helyzetét, de ez a szabadság rosszra hajló is. A tudomány és a technika haladása is kétértelm�, ahogy Adorno kemény kritikája megmutatta, hiszen, ha közelebbr�l megfigyeljük, ez a „haladás” a pusztán parittyától a megabombáig vezet� út lenne. Ami pedig az „ész” és a „szabadság” nagy témáit illeti, a következ�ket mondhatjuk. Az ész Isten nagy ajándéka, az értelem gy�zelme az irracionalitás felett, a keresztény hitnek is célja. De mikor uralkodik az ész valójában? Talán akkor, amikor elszakad Istent�l, amikor vakká válik Istennel szemben? Ha a haladásnak szüksége van az emberiség morális növekedésére, akkor az észnek meg kell nyílnia az üdvöt hozó hitnek, a jó és a rossz megkülönböztetésének, hogy ne legyen fenyegetés az ember és a teremtés számára. Az embernek szüksége van Istenre, különben reménysége csalfa. A modern fejl�dést látva (a modern pogányságot figyelve) ma is érvényesnek tartjuk, amit az Efezusi levélben Pál intéz híveihez: „Abban az id�ben (megtéréstek el�tt) Krisztus nélkül éltetek (...), remény híján és Isten nélkül éltetek a világban”. Vagyis a mai Isten nélkül él�knek sincs reménységük. Reménységünk alapja az a hit, hogy Isten örök életet ad Krisztus által a Szentlélekben. Az anyagi haladáson túl szükség van erkölcsre is; a világ erkölcsi jóléte nem biztosítható egyszer�en az érvényes struktúrák megvalósításával. Szabad és közös döntések szükségesek; és a törékeny szabadságot mindig újra meg kell hódítani. A tudomány hozzájárul a világ humanizálásához, de nem hozhat Üdvösséget. Az embert csak a szeretet válthatja meg, Isten, aki Szeretet, és Fiát adta értünk (Jn 3,3.16, vö. 13,1). Az emberi lénynek szüksége van feltétlen szeretetre. Bármennyire is megtapasztalja itt a földön a szeretetet, ráébred, hogy ez a szeretet sem tudja megoldani önmagától az élet problémáját. A szeretet törékeny, lerombolhatja a halál, ezért feltétlen szeretetre és bizonyosságra van szüksége. Err�l ír Szent Pál a Rómaiaknak (8,38–39): „Biztos vagyok abban, hogy sem halál, sem élet ... sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetét�l, mely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” Jézus azért jött, azért adta oda magát értünk, hogy életünk legyen, b�ségesen legyen (Jn 10,10). A keresztségi hit az örök életet ígérte nekünk. Ez a hit a keresztény reménység szilárd alapja. Az enciklika (28–29) még válaszol azokra az ellenvetésekre, amelyek az üdvösség individualista felfogásával vádolják a keresztényeket; ismételten hangsúlyozza a hit és a szeretet közösségi jellegét. Miként Krisztus mindenkiért meghalt, úgy a keresztény hív� is másokért él� ember, a maga üdvösségéért is csak úgy imádkozhat és tevékenykedhet, ha egyben másokat is szeretetébe foglal. Mindezt még b�vebben illusztrálja a pápa a körlevél következ� 32–48, pontjaiban, amikor azokról a helyekr�l, alkalmakról ír, ahol és amelyekben a hív�k megtapasztalhatják vagy gyakorolhatják a keresztény reménységet. 1) Az imádság mint a remény iskolája. – Szent Ágoston az els� János-levélhez írt kommentárjában úgy határozza meg az imát, mint a vágyakozás gyakorlását. Az ember Istenhez van teremtve, ki kell tágítania szívét, hogy Isten betölthesse. A vágyakozás révén tágíthatja ki szívét. Az imában az ember megtanulhatja, mit kérhet, és mit nem kérhet Istent�l. Nem imádkozhat a másik ellen, nem kérhet felszínes dolgokat, pillanatnyi kényelmeket, „kis reménykedéseket”, amelyek eltávolítják Istent�l. Meg kell tisztítania vágyait és reménykedéseit, meg kell szabadulnia titkos hazugságaitól; be kell ismernie vétkét Isten el�tt, és kérni bocsánatát. A pápa itt emlékeztetett Van Thuan vietnami bíboros vértanú alakjára, aki 13 évet töltött börtönben, ebb�l kilencet magánzárkában. E kétségbeesett helyzetben az ima, az Istennel folytatott beszélgetés a növekv� remény forrása lett számára. 2) A cselekvés és a szenvedés a reménység megtanulásának helyei. Minden komoly és igaz cselekvés a remény gyakorlása; f�leg akkor az, amikor tovább akarjuk növelni kis reménykedéseinket. Ha nem tudunk többet remélni, mint amit naponta felkínálnak a politikai és gazdasági tekintélyek, életünkb�l csakhamar elenyészik a reménység. Szermélyes életünk és a történelem minden nehézsége, cs�dje ellenére meg kell �riznünk a nagy reménységbizonyosságot, hogy a Szeretet lerombolhatatlan hatalma viseli gondunkat. Els� az Isten országa, amelyet nem tudunk saját er�nkb�l építeni, ez az Ország Isten ajándéka, amit nem érdemelhetünk ki, de mivel „Isten munkatársai” vagyunk (1Kor 3,9; 1Tessz 3,2), hozzá kell járulnunk a világ üdvösségéhez, ahogy a szentek tették. Jó és rossz pillanatokban Isten ígéreteire támaszkodik reménységünk. Miként a cselekvés, a szenvedés is az emberi létezés részét képezi. Mindent meg kell tennünk, hogy csökkentsük a szenvedést, segíteni az embereket a reménykedésben. Ez az igazságosság és a szeretet követelménye. Sokat haladt az orvostudomány az utóbbi évtizedekben; de az emberi végesség folytán nem tudjuk teljesen kiküszöbölni a világból szenvedést és a rosszat. Egyedül Isten hozhatja a szabadulást. Isten Fia emberré lett, és velünk együtt szenvedett; � veszi el a világ b�nét (Jn 1,29). A hittel eljött a reménység a világba, de még csak reménység ez, nem beteljesedés. Csökkenthetjük a szenvedést, de teljesen nem tudjuk kiküszöbölni. A hív� ember a Krisztussal való egységben találja meg a szenvedés értelmét, aki végtelen szeretettel szenvedett. (A pápa itt a remény egy másik tanújára utal, Paul Le-Bac-Thin vietnami vértanúra, aki 1857-ben hunyt el. Hosszan idézi levelét, amelyb�l láthatjuk, hogy a hitb�l fakadó reménység ereje átalakította szenvedését.) A következ� pontokban (38–39) a pápa mély gondolatokkal eszmél�dik a másokkal és a másokért vállalt szenvedésr�l (a latin con-passio és con-solatio jelzi a másokkal való szeretetközösséget). A pápa kiemeli: kegyetlen és embertelen az a társadalom, amely nem képes elfogadni a szenved�ket, nem képes az együttszenvedés révén hozzájárulni a szenvedés megosztásához. Ez a társadalom személyekb�l áll, az egyeseknek feladata a compassio. Az igazságosság és a szeretet arra késztet, hogy kilépjek önmagamból, kényelmemb�l; az önzés életemet hazugsággá változtatja. A szeretetnek mondott igen ugyan szenvedés forrása számomra, de „szenvedni a másikkal, másokért; szenvedni az igazság és az igazságosság szeretete miatt; szenvedni a szeretet miatt, hogy valóban szeret� személyek legyünk– ezek az emberség alapvet� elemei.” XVI. Benedek e pontban még idézi Szent Bernát csodálatos kifejezését, amely utal Isten együttszenvedésére: Impassibilis Deus, sed non incompassibilis =Isten nem tud szenvedni, de tud együttszenvedni, mivel emberré lett. Jézus szenvedésében valóban együttszenved az emberekkel. A szentek követték Krisztust és elhalmozta �ket a reménység. 3) Az utolsó ítélet mint a reménység megtanulásának és gyakorlásának helye. A körlevél itt a krédó utolsó ágazataival, a „végs� dolgokkal” foglalkozik. XVI. Benedek itt gyakran hivatkozik a Katolikus Egyház Katekizmusára (988–1004; 1030–1037: Kitér a modern ateizmus és a Frankfurti Iskola (Horkheimer, Adorno) kritikájára, akik elvetették a „jó és igazságos” Isten képét, de megsejtették, hogy nem lehetséges igazságosság az utolsó ítélet és a halottak feltámadása nélkül. A keresztény hit vallja a test feltámadását, a keresztre feszített és feltámadt Krisztusba vetett hit alapozza meg reménységünket. Hisszük az örök életet. XVI. Benedek a „végs� dolgokról” írva (43–46) lényegében megismétli a. Katolikus Egyház Katekizmusa idevonatkozó tanítását (utolsó ítélet, kárhozat, tisztítót�z). Figyelmet érdemel azonban a 47. pont: „Néhány újabb teológus azon a véleményen van (úgy t�nik, Ratzinger teológus is ezek közé sorolja magát!), hogy a t�z, amely egyszerre éget és üdvözít, maga Krisztus, az Ítél� Bíró és üdvözít�. A Vele való találkozás az ítélet dönt� aktusa. Az � tekintete el�tt semmivé lesz minden hamisság. És a Vele való találkozás (ki)éget bennünket, átalakít és megszabadít, hogy igazán önmagunk legyünk. Az életünk során összerakott dolgok akkor száraz szalmának t�nnek, elt�nnek és összeomlanak. De e találkozás fájdalmában, amikor létünk tisztátalan és romlott részeire fény derül, megtörténik az üdvösség. Krisztus tekintete, szívének érintése meggyógyít bennünket a biztosan fájdalmas átalakítás révén, mintegy t�z révén (vö. 1Kor 3,12–15). De boldog fájdalom ez, amelyben az � szeretetének szent hatalma átjár bennünket, mint a t�zláng, és azt eredményezi, hogy teljesen önmagunk legyünk, és így teljesen Istenéi. [. . .] Végs� soron szennyünk már kiégett Krisztus szenvedésében. Az ítélet pillanatában megtapasztaljuk és elfogadjuk szeretetének a világ és a saját rosszaságunk fölötti gy�zelmét. A szeretet szenvedése a mi üdvösségünk és a mi örömünk lesz. [. . .] A kegyelem segítségével valamennyien remélhetünk és teljes bizalommal mehetünk a Bíróval való találkozás felé, akit úgy ismerünk, mint „ügyvédünket”, paraklétoszt (vö. 1Jn 2,1).” Az enciklika Máriához, a reménység csillagához (a Stella marishoz) intézett imával zárul. (2007. november 30.) Nemes Ödön FELTÁMADÁS Azt szeretném megkísérelni ebben az írásban, hogy a csak hittel megtapasztalható feltámadás valóságát valamiképpen közelebb hozzam mindennapi életedhez. Az én tapasztalatom természetesen nem lesz mindig számodra mérvadó, de talán felhívja a figyelmedet arra, hogy neked is van esetleg hasonló tapasztalatod. Kezdjük azzal, hogy mit jelentett számomra olyan kultúrában élni, ahol a legtöbb ember semmit sem tud a feltámadás lehet�ségér�l. Hosszú évtizedeket töltöttem Japánban, ahol sok olyan emberrel találkoztam, akinek fogalmuk sem volt arról, hogy mi is lehet az a feltámadás. Talán Magyarországon te is találkozol sok ilyen emberrel. Ezzel kapcsolatban szeretném feltenni neked a kérdést: Szeretnéd-e leélni életedet úgy, hogy nem tudod, mi vár rád a halálod után? Számomra ez nagyon keserves lenne. Sok japán számára is nehézséget jelent ez, amit úgy enyhítenek, hogy hisznek abban, hogy �seik várják �ket. A meghalt �sök továbbélésébe vetett hit valamilyen formában ott él a japánok szívében. Évente két „halottak napját” ünnepelnek, egyet, amikor az �sök visszajönnek hozzájuk látogatóba, és a másikat, amikor �k mennek el a temet�be meglátogatni az �söket. A japán számára nagyon fontos az �sökkel való kapcsolat. Ennek azonban nincs sok köze a feltámadáshoz. Hogy lehetne, hiszen a feltámadásban való hit különleges isteni ajándék. Megkaptad-e már a feltámadás hitét? Ha nem, szeretnéd-e megkapni? Mit teszel azért, hogy befogadd Istennek ezt a nagy ajándékát? Gondolom, a legtöbb keresztény tudja, hogy hitünk központjában a feltámadás valósága áll. Nekem mégis az a benyomásom, hogy sokak számára a feltámadás f�leg értelmi meggy�z�déssel vagy akarati elhatározással befogadott hitigazság. Elegend�-e értelmeddel és akaratoddal elfogadni a feltámadás valóságát, vagy talán többre is szükséged lenne, hogy megélhesd hitünk legfontosabb igazságát? Amikor a feltámadásról van szó, két valóságról beszélünk. Az egyik Krisztus feltámadása a halálból, valamint a mások és a saját feltámadásod valósága. Ez a kett� szorosan összefügg: a Krisztus feltámadásába vetett hit és a te egzisztenciális eljövend� valóságod. A feltámadás ténye milyen mértékben él� valóság számodra, befolyásolja-e mindennapi életedet? Err�l szeretnék néhány dolgot megemlíteni. A feltámadás valósága sok szempontból összeköttetésben van a halálról alkotott elgondolásoddal. Tegyünk egy próbát! Amikor egy csoportban szó esik a halálról, meg szoktam kérni a jelenlev�ket, hogy osszák meg azt a szimbólumot, amely bemutatja elgondolásukat a halálról. Mindig akadtak néhányan, akik a halálról még ilyen formában soha nem gondolkodtak. Vannak, akiknek igazi nehézséget jelent a halál valóságával foglalkozni. Nekik nehéz szimbólumot találni. Ha szívesen foglalkozol ezzel a kérdéssel, miel�tt tovább olvasod ezt az írást, válaszolj a következ� kérdésekre:
Mit gondolsz a halálról? Én többször közel kerültem a halálhoz, így nekem nem okoz különösebb nehézséget szembenézni vele. Számomra a halál olyan, mint egy jó barát, aki elvezet oda, ahová én is el akarok jutni, az örök boldogságba. A vágyam pedig a halállal kapcsolatban az, hogy Isten kegyelmével a halál legyen a legszabadabb pillanata életemnek, amikor hálával, szabadon, örömmel és szeretettel mindent visszaadok Istennek, amivel � megajándékozott életemben. Lehet, hogy lesz szenvedés is a halál tornácán, de hiszem, hogy megkapom azt az evangéliumi örömöt, amelyet meg lehet tapasztalni a szenvedések közepette is. A halál a feltámadás felé vezet� út bejárata. Olyan bejárat, amelyet még sohasem láttam, és olyan út, amelyr�l csak hittel tudok valamit. Az azonban biztos, hogy a jó Isten felé vezet� út. Számomra most az a fontos, hogy vágyódni tudjak arra, hogy akkor induljak el az örökkévalóság felé, amikor � akarja, és örömmel induljak el azon az úton. Nehéz elképzelni ezt az utat? Meglehet, de engem segítenek azoknak a tapasztalatoknak a felújítása, amikor nagyon vágytam elindulni egy olyan úton, amire régóta készültem (pl. vállalni egy új munkaterületet, mélyen megnyitni a lelkemet egy kezd�d� barátságban, elmenni egy idegen országba). Ha még soha nem is jártam azon az úton, nagyon tudtam vágyódni rá. Ez a mély, er�s vágyam abban is segített, hogy azt az utat Isten akaratának megvalósítása felé vezet� útnak tekintsem. Meg voltam gy�z�dve róla, hogy az én mély, er�s és hiteles vágyaim egybeesnek Isten irántam való vágyaival.
Indultál-e már el olyan úton, amelyr�l nem tudtad, hová vezet, de amelyen
nagyon vágytál járni? Ha nem tudsz erre igennel felelni, ne csüggedj el, mert a feltámadásban való hit sok ember életében is, és az egész emberiség történetében is lassan-lassan fejl�dött ki. Az isteni kinyilatkoztatás ajándékát megkapta a választott nép, mégis hosszú évszázadok kellettek ahhoz, hogy valamit megsejtsenek a halál utáni életr�l. El�ször Isten népének feltámadásába vetett hitre vezetik el a próféták a választott népet, végül K. e. 100 körül a Makkabeusok történetében találkozunk az egyéni feltámadás reményével. A hét vértanú testvér közül az egyik ezt mondta halála el�tt: „Te gonosz! A jelen életben ugyan elveszítesz minket. A világ Királya azonban a föltámadásban örök életre kelt minket.” (2Makk 7,9), a másik testvér pedig: „Vigasztalás azok számára, akik az emberek által halnak meg, hogy bízván bízhatnak Istenben, aki újra feltámasztja majd �ket.” (uo.14) Így kezd�dött a feltámadás hitének kibontakozása, de az, amiben a Makkabeus testvérek reméltek, és amit mi hiszünk a feltámadásról, nagyon különbözik. A mi hitünk azt mutatja meg, hogy feltámadásunkkal egy egészen új élet kezd�dik, „�, aki Krisztus Jézust halottaiból feltámasztotta, életre kelti a ti halandó testeteket is bennetek lakó Lelke által.” (Róm 8,11) Nem a földi életbe való visszatérésr�l van szó, sokkal magasabb rend� életre támadunk fel, testünk tökéletesen átalakul, „szellemivé” lesz, romolhatatlanná és halhatatlanná alakul. (1Kor 15,25–53)
Könnyen vagy nehezen hiszed el, hogy Isten örök életre kelt? Isten soha nem fog senkit sem kényszeríteni arra, hogy higgyen a feltámadásban. Aki kéri ezt a hitet, aki vágyódik rá, hogy örök életet éljen, vágya be fog teljesedni. Miért? Mert az Atya átadta az élet és a halál feletti uralmat Jézus Krisztusnak. Jézus ezt az Atyától kapott hatalmát azzal nyilvánította ki, hogy néhány halottat feltámasztott (Mk 5,21–42; Lk 7,11–17; Jn 11), ami csak annyit jelentett, hogy azok az emberek visszatértek a halál el�tti életükbe. Jézus Krisztus feltámadása egészen más volt. A feltámadásba vetett hitünk számára a legvilágosabb jel az, amit Jézus adott az � feltámadásával, amit el�re megmondott (Mk 8,31; 9,31; 10,34). Ez a jel elegend� mindenki számára, aki hinni akar a feltámadásban. Jézus az „els�szülött a halottak közül” (Csel 26,23; Kol 1,18; Jel 1,5), els�ként belépett az új világba, hogy isteni hatalmával szent népet teremtsen magának, amely követi �t. (1Pt 2,9) Az �segyház híveinek is voltak nehézségei a feltámadással. Akkor az segítette �ket, ami most minket is segít: bizalom abban, hogy Isten jó, mindig jót akar nekem, és nem hiába teremtett meg, örök életet akar nekem adni, részesíteni akar isteni életében, boldogságában. Az Isten szeretet, még hozzá ingyenes szeretet, tehát nem akarja, hogy b�neim miatt szorongjak, ingyenesen megajándékoz irgalmával. Csak azt akarja, hogy higgyek az � szeretetében. Jézus jelei megérintik-e a szívedet, és tudsz-e miattuk hinni a feltámadásban? Lehet, hogy nem tudsz rögtön igennel felelni erre a kérdésre. Az apostoloknak is nehéz volt elfogadni Jézus feltámadásának tényét: „…örömükben … nem hittek, és csak csodálkoztak…”(Lk 24,41) Érdekes, hogy �k örömük ellenére sem voltak képesek eleinte elfogadni a feltámadás valóságát. Lehet, hogy azt gondolták: „Túl szép, túl gyönyör� ez, hihetetlen!” Ha nehézséged van a feltámadással, mi okozza a nehézséget?” Talán az, hogy világosan szeretnéd látni: milyen is az az egészen más feltámadott test. Pál erre így válaszol: testünket „romlandóságban vetik el, romolhatatlanságban támad fel; szégyenben vetik el, dics�ségben támad fel; gyöngeségben vetik el, er�ben támad fel; érzéki testet vetnek el, lelki test támad fel.” (1Kor 14,42–44). A „lelki” vagy szellemi test (soma pneumatikon) egészen más, mint a mostani, háromdimenziós térben kiterjedt testünk. Csak azért mondjuk testnek, mert a testiség lényegét képz� önkifejezés és kommunikáció megmarad, illetve meglesz. Kérd a kegyelmet, hogy ilyen értelemben higgyél feltámadásodban. Ha megkapod, megtapasztalod már most a feltámadásnak el�vételezett megvalósulását. A szentírás szavai ezt így írják le:
– „Mi tudjuk, hogy a halálból átjutottunk az életre.” (1Jn 3,4) Érdekes feltenni a kérdést: Hogyan tapasztaltad meg azt, amit a szentírás mond, és hogyan láttad ezek megvalósulását másokban? Azért fontos feltenni ezeket a kérdéseket magadnak, mert különben a szentírás leírása elérhetetlen ideál marad számodra, és a feltámadás valósága nem ver gyökeret mindennapi életedben. Japánban sok a jó ember, ezért felt�n� volt megtapasztalni a különbséget a jó és az új emberek között.1 Bemutatok néhány jelet, amelyek erre az új, isteni életre mutatnak: A megbocsátás nehéz és alig látható Japánban, de öröm látni, hogy az újjászületettek meg tudnak bocsátani, és mi több, segítik is egymást a kapott lelki sebek gyógyulásában. Te hogy vagy a megbocsátással? És a sebek kölcsönös gyógyításával?2 A halállal a legtöbb japán nem tud mit kezdeni, de a feltámadásban hív�k örömmel készültek a „hazautazásra.” Te milyen lélekkel készülsz a halálra? A szenvedések, nehézségek és kudarcok nem törték le azokat, akik Jézusba vetett hittel éltek. Megtalálták az értékeket a keserves valóságokban, vállalták a gyógyíthatatlan betegségeket is, úgy ahogy Jézus vállalta a szenvedést. Egy súlyos rákbeteg mondta nekem: „Úgy érzem, hogy Jézus fogja a kezemet, nem esek kétségbe, tudom, hogy a feltámadás vár rám.” Ezt az embert szenvedései nem távolították el Jézustól, a hitt�l, hanem közelebb vitték hozzá. Szenvedéseiben nem Isten kegyetlenségét látta, hanem különleges üzenetét, amely hitre és reményre hívja. Jézusba vetett hiteddel találtál-e értéket szenvedéseidben? Találkoztam olyanokkal, akik képesek voltak valamibe belevágni, bár tudták, hogy maguktól képtelenek rá. Ám hittek a kegyelem erejében. Isten erejét, kegyelmét mikor tapasztaltad meg? Több japánt ismerek, akik feladták otthoni biztonságukat, és elmentek Kambodzsába és egyéb országok legszegényebbjei közé, hogy Jézus szeretetét vigyék el hozzájuk. Másokért él� ember vagy-e? Milyen öröm volt látni azokat, akik imáikban is, munkáikban is a Lélek vezetésére hagyatkoztak. Öröm sugárzott arcukról, arcuk mer�ben más volt, mint a megszokott japán arcok. Örömüket a feltámadt Jézus adta nekik, ezért minden körülmények között biztonságban érezték magukat.
Neked mi ad igazi, tartós örömöt és biztonságot életedben, halálodban?
1 A jó ember erkölcsös életet él, betartja a törvényt, nagylelk� és szeretetteljes. Az új ember éli az Istent�l kapott új életet, mint Isten gyermeke. Tudja és megtapasztalja, hogy � Isten családjába tartozik. 2 Ha megkapod az Isten kegyelmét, és tudsz ingyenesen szeretni, akkor meg is tudsz bocsátani, mert függetleníteni tudod magad attól, amit felebarátod tett vagy elhanyagolt. A kegyelme erejével tudod gyógyítani a lelki sebeket, még értéket is tudsz találni bennük, s�t hálát adni értük, mert tudod, hogy a sebek fényleni is tudnak, mint a feltámadt Jézus sebei. Nemeshegyi P�ter k�sz�nt�se A v�ci Apor Vilmos Katolikus F�iskola vezet�i �s tan�rai, Beer Mikl�s p�sp�kkel az �len, 2008. febru�r 5-�n k�sz�nt�tt�k a 85 �ves Nemeshegyi P�tert, aki m�sf�l �vtizede tan�t teol�gi�t a f�iskol�n, el�bb Zs�mb�kon, majd most V�cott. A Jap�nb�l 1993-ban hazat�rt misszion�rius, tud�s teol�gus szolg�lat��rt Beer Mikl�s p�sp�k mondott k�sz�netet, a v�ci p�sp�ks�g eml�k�rm�vel fejezve ki h�l�j�t. Ut�na Jelenits Istv�n piarista professzor �tny�jtotta a Boros Istv�n �ltal szerkesztett �nnepi k�tetet: A j�s�g �ze c�m� kis k�nyvben h�t tan�rt�rs tanulm�nya olvashat�, a v�g�n pedig Nemeshegyi P�ter �letrajza �s bibliogr�fi�ja, magyarul �s jap�nul megjelent k�nyvei, �r�sai. A "Jap�nb�l �rkezett mosoly" c�m� el�sz�ban Beer p�sp�k szem�lyes tal�lkoz�saira eml�kezve �rja: "P�ter atya sz�momra (ezt) a jap�n mosolyt a lelk�b�l sug�rz� kereszt�ny der�k�nt k�zvet�tette. Az a lelki b�ke, amir�l J�zus az utols� vacsor�n besz�lt, amit senki el nem vehet t�l�nk, ez a mi hiteles kereszt�ny mosolyunk oka. Az�ta sok-sok tal�lkoz�sunk volt, de a mosolya mindig ugyanaz." Most
mi is nagy szeretettel �s h�l�val k�sz�ntj�k foly�iratunk Sofia Stril-Rever
A RONGYSZED�K ÉLETÉBE VITTE Szerkesztette Eckhardt Ilona Madeleine Cinquin – rendi nevén Emmanuelle n�vér – 1908-ban született Brüsszelben, családja fehérnem�- és csipkekészítéssel valamint eladással foglalkozott. 1914-ben egy tragikus balesetben elveszti édesapját. 1918-ban belép a Sion N�vérek rendjébe, 1931-ben fogadalmat tesz Párizsban. Ezután Isztambulban, majd Tuniszban, végül Alexandriában tanít, el�bb kicsiket, majd líceumi tanulókat. Igyekszik tanítványai figyelmét felhívni a szegények problémáira. Közben magas szint� egyetemi tanulmányokat végez. 62 évesen végre közvetlenül, személyesen szeretné segíteni a kisemmizetteket: sikertelenül próbálkozik a leprások közé költözni; végül letelepedhet Kairó rongyszed�i közé, ahol teljesül élete nagy vágya: együtt élhet a szegény, megvetett emberekkel. Húszévi, sok sikerrel és sok kudarccal végzett munka után fel kellett hagynia ezzel a tevékenységgel, és jelenleg testileg összetörve, de lélekben és szellemben mindig el�bbre jutva egy id�sn�vérek otthonában él. Sofia Stril-Rever indiológus, aki családja révén már gyermekkorában jól ismerte és szerette Emmanuelle n�vért, „Ezeregy boldogság” címmel adta ki 2007 novemberében a vele folytatott beszélgetéseit; a kötet alcíme:„Emmanuelle n�vér meditációi”. A francia La Vie c. keresztény hetilap 2007. novemberi, 3245. száma részletesen ismerteti a könyvet; az alábbiakban ennek alapján idézünk bel�le megkapó részeket. Emmanuelle n�vérr�l az Ecclesia „Krisztus mai tanúi” sorozatban 1990-ben már kiadott egy könyvet Paul Dreyfus francia újságíró tollából. A boldogság forgandó Már kiskoromban, hatévesen, megtapasztaltam ezt. Boldog kislány voltam, és 1914-ben történt, egy �szi vasárnapon. Röviddel el�tte tört ki az els� világháború. Bevonulása el�tt azt kívánta apám, hogy a család töltsön együtt néhány napot Ostendében. Jó úszó lévén nagy merészen belevetette magát a háborgó Északi-tengerbe. Egy hatalmas hullám messzire elsodorta. Emlékszem, hogy üvöltöttünk a parton, a n�vérem, meg a kisöcsém. Teljes er�b�l ordítottuk: „Papa, gyere vissza!” De � már nem hallhatta meg. A hullámok másnap kivetették a holttestét. A boldogságot keser�ség váltotta fel. Boldogtalansággá változott. A tenger vad szépsége fájdalmam tragikus álarca lett. A hullámok taraján csillogó szép fehér hab sósvízzé vált . . ., könnyeim vizévé. Nagyon sokáig hullattam könnyeimet. Kislány koromban a legkisebb ellenkezésre zokogásba törtem ki. Minden semmiség ingerelt. Gyakran durván megvertem a kisöcsémet, így próbáltam levezetni túlcsorduló fájdalmamat. Fiatal leányként, amikor anyám ellenszegült számos szeszélyemnek, még mindig apám hiányát sirattam. Meg voltam gy�z�dve arról – pedig nem volt igazam –, hogy ha � itt volna, legkisebb óhajomat is teljesítené. Életem erre a tragédiára épült fel. Boldogságaink íze Mindig is tudtam, milyen ingatagok itt a földön a mi boldogságaink. Életem minden boldogságát átfestette az apám halála miatti fájdalom. Ez a felejthetetlen gyermekkori tapasztalat meger�sítést nyert az évek során. Az élet apró örömeit annál jobban tudtam élvezni, mivel soha nem ragaszkodtam hozzájuk. Mindig tudtam, hogy természetüknél fogva nem tarthatnak sokáig. Intenzíven gyönyörködtem bennük a pillanat teljességében, csodálatos kegyelmi mozzanatok voltak ezek, amelyek egy adott percben varázslatossá teszik az életet. Nem iparkodtam meghosszabbítani, vagy visszatartani a kínálkozó boldogságokat. Elfogadtam, hogy természetük múlékony, tajték a hullámokon. A lét boldogságai megfoghatatlanok. Az ember azt hiszi, végre megfogta �ket. Hiú ábránd. Elszaladnak, egyik a másik után. Boldogságaink mindig többé-kevésbé a végesség utóízét hagyják maguk után. Boldogságainknak halál íze van. Az ürességet a szeretet tölti be Nagyon fiatalon megéreztem az ürességet. Szerettem szórakozni, táncolni, moziba járni. Mindez nem adott számomra semmit. Brüsszelben laktunk, átugrottam Londonba. Szórakoztam. Hazamentem. És aztán? Elutaztam Párizsba. Szórakoztam. Hazamentem. És aztán? Mindig ott volt az üresség. Ez az üresség elkaparintotta a fiatalságomat, Megpróbáltam betölteni ezt az ürességet. Nagyon korán Istenben kerestem egy olyan tartós és korlátlan szeretetet, amilyent az élet megtagadott t�lem. Könnyeimen túllépve, kutatni kezdtem az utat, amely majd lehet�vé teszi számomra, hogy Jézushoz csatlakozzak a szeretet országában. Abszolútumot akartam. Ez az abszolútum Jézus szeretete lesz a szívemben, amelyet sok-sokezer magára hagyott gyereknek elviszek majd mindenfelé a világon. . . Kislánykorom legnagyobb boldogsága Kislánykorom legnagyobb öröme els� szentáldozásom volt. El�z�leg anyám azt mondta nekem: „Te hamarosan a szívedben fogadod Jézust. Ezért meg kell dolgoznod. Tiszta fehérré kell válnia szívednek Jézus fogadására.” Ezek a szavak nagyon megragadtak. Annál is inkább, mert nagy szerencsémre a szentáldozásra a Páli Szent Vince-templom káplánja készített el�, nagyszer� pap, aki nagy lelkesedéssel tanított. Egy jóságos Istenr�l beszélt nekünk, aki szeret minket, s akit megtanulunk szeretni. Nagy hangsúlyt fektetett a szeretetre. Minden gyereknek meg kellett tanulnia kívülr�l egy részt az Evangéliumból. Nekem Krisztusnak a Getszemáni kertben töltött éjszakája jutott. Ez a Szentírás egyik legfájdalmasabb pillanata. . . Jézus szeretete, amely érezhet�vé vált szívemben, kislánykori életem legszebb napjává varázsolta els� áldozásom napját. Tíz éves voltam. Ma már közel száz, de Jézus szeretete még mindig megdobogtatja szívemet. Huszonegy évesen: a megszabadulás boldogsága Huszonegy éves koromban léptem be a zárdába. Mint posztuláns, nagy fekete ruhát és kis csipke f�köt�t viseltem, melyet csokorra kötött szalag tartott a fejemen. Ennél nevetségesebb öltözéket el se lehet képzelni. Majdnem úgy néztem ki, mint egy özvegyasszony! Mégis, mikor felvettem ezt a ruhát, hihetetlen boldogság fogott el – öröm, hogy végre megszabadultam! El�z�leg sose volt elég pénzem a toalettemre. Mostantól kezdve nincs már rohanás a divatos kalap vagy cip� után! Eddig minden áron csinos akartam lenni. Igyekeztem tetszeni és csodáltatni magamat, rengeteg er�feszítést tettem, hogy a férfiak rám nézzenek. Most egyszerre nem volt többé szükség rá. A teljesség kezdete volt ez. Végre kielégítést nyert a szívem. Szent Ágoston helyesen mondta: „Magadnak teremtettél minket, Isten, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Benned.” A legigazibb boldogság Egy felmérés kimutatta, hogy a legtöbb n�, nem különben férfi számára a legigazibb boldogság gyermekük megszületése. Oly sokszor láttam a nyomornegyedekben az anyává lett asszony örömét, meg az apáét, aki els� ízben veszi karjára újszülött gyermekét! Együtt örültem a szül�kkel boldogságukban, hogy életet adtak. Kétségkívül nem tapasztaltam meg annak az asszonynak az örömét, aki testében érzi gyermeke növekedését. Mégis mondhatom, hogy gyermekeket hoztam világra abban az értelemben, amennyiben megváltoztattam az életüket. Legnagyobb boldogságom a földön az volt, amikor felavattak egy leánylíceumot a nyomornegyedben. . . Azon a napon örömkönnyeket sírtam. Ez volt a koronája annak a temérdek er�feszítésnek, amelyeket azért tettünk, hogy átalakítsuk az életét a rabszolgasorban él�, tíz-tizenegy éves korukban házasságba kényszerített kislányoknak. Náluk id�sebb férjük a nászéjszakán durván elagyabugyálta �ket, ily módon verte fejükbe a feltétel nélküli engedelmességet. Ezek a lányok most felszabadulnak egy más kor gyámsága alól. Kezükbe veszik a sorsukat. Tanulni fognak. Amikor anyák lesznek, modern nevelésben részesítik majd leányaikat. Sírtam a boldogságtól, ahogy elnéztem �ket csinos egyenruhájukban. A Baszma-líceum megnyitása volt számomra a legnagyobb földi boldogság. Szenvedésekkel vegyes örömök a nyomornegyedben A bádogvárosban boldogságban éltem. Ott töltöttem életem legboldogabb éveit. Huszonkétévnyi igazságosságot kaptam! Huszonkétévnyi megosztást! Anyagilag nehéz volt. Mindenkinek segíteni szerettem volna, hogy jó egészségben éljen. Nem sikerült. Sokan halnak meg a nyomornegyedben. Élet és halál egymás mellett jár a bádogvárosban. Ottani boldogságomba mélységes szenvedés vegyült. Rájöttem korlátaimra egy Pierre atyával folytatott beszélgetés során. Örömmel mondtam el neki, hogy beiskolázási programunk szépen halad, hogy a leánylíceum jó úton jár, hogy hamarosan megnyílik egy szemétfeldolgozó üzem: a hulladékból termékenyít� komposzt lesz. Ez a szemét, amely mostanáig méreg volt, gazdaság forrásává fog átalakulni! Mikor befejeztem a mondanivalómat, Pierre atya csak hallgatott. Szomorúság fátyla vonult el a szeme el�tt, amikor megkérdezte: „És a többiek, Emmanuelle n�vér? A többiek? Azok, akiket nem tudott megmenteni?” Itt jutottam el korlátaimhoz. A boldogság megteremtése a földön korlátokba ütközik. Ez Jézus tanításának fájó pontja. Krisztus egész élete azt mondja nekünk, hogy a boldogság nem e világ sajátja. Ha az ember nem fogadja el ezt a tanítást, fellázad. Nincs más választás. . . Ezer apró földi boldogság A fájdalom és kielégületlenség érzése felett tudni kell értékelni és élvezni azt az ezer egészen egyszer�, apró boldogságot, amelyek egy nap folyamán kínálkoznak nekünk, reggelt�l estig. Úgy mutatkoznak, mint viharos égen a napsugarak, amelyek áttörnek a felh�k között. Ránézünk egy mosolygó gyermekre, egy szeretett ember arcára, a fügefa érett gyümölcst�l roskadozó ágaira. . . ízlelni való örömök, mint a pohár pezsg� vagy a csokis sütemény, amit kilencvennyolcadik születésnapomra kaptam ajándékba; megosztásra való örömök, mint egy mély értelm� beszélgetés, egy kellemes olvasmány vagy találkozás egy kedves baráttal. . . Azt nem hiszem, hogy ezer apró boldogságunk maradéktalanul ki tudná elégíteni boldogságszomjunkat, vágyunkat a teljességre. Ezer apró boldogságunkból mindig hiányzik valami. Semmi sem tökéletes ezen a földön. Ezer apró boldogságunkban benne van e világ törékeny volta. Ezer apró boldogságunk nem tartós, de er�t ad nekünk ahhoz, hogy vidáman szálljunk szembe az élet nehézségeivel. . . Az öregség kifosztottsága Az öregség a tökéletes kifosztottság. Naivul azt hittem, hogy sohase fogok megöregedni. Nem tudtam elképzelni azt a fáradtságot, amely tet�t�l talpig eláraszt. A függ�ség növeli a másokra utaltságot, amikor az ember már képtelen megtenni a mindennapi mozdulatokat. Percr�l percre el kell fogadni akkor ezt a tehetetlenségi állapotot, amely a napok során egyre fokozódik. Tudom, hogy egy hónap múlva még nehezebb lesz, mint ma. Nagyon kemény dolog. Soha nem éltem át semmiféle ehhez hasonló megpróbáltatást. De ugyanakkor elismerem, mennyire üdvös ez – s�t, szükséges, az én esetemben – lelki szempontból. Az öregség megpróbáltatása megszabadít egy egész rakomány egótól, természetesen bizonyos morális szenvedéssel, amelyet el kell fogadni. Ráhagyatkozni Istenre, két keze közé – pillanatnyilag ez az én utam. Azel�tt sose hagyatkoztam rá ennyire. Szenvedélyesen szerettem, amit csináltam. A nyomornegyedben töltött évek csodálatosak voltak. Megadatott nekem, hogy a gyermekeket megmentettem a haláltól. Ez fantasztikus. Mégis, amit most hajtok végre a csendben és a bezártságban, nem kevésbé izgalmas. . .! Elhasznált testemben megélem a szegénység szenvedését. Nem anyagi szegénységr�l van szó, mert minden lehet� kényelmet megkapok a n�vérek öregotthonában, ahol most lakom. Szegénységem most a nem cselekvés. A cselekvés mindig azt az érzést keltette bennem, hogy létezek. Minél inkább tettem valamit, annál inkább éreztem, hogy létezek. És ez mámorított. Persze, csak illúzió volt, de nem tudatosítottam, amíg benne éltem a cselekvésben. El kellett viselnem az aggkor tehetetlenségének megpróbáltatását, hogy felfedezzem ezt az alapvet� igazságot. . . Már nem tekinthetem magamat Emmanuelle n�vérnek Der�sen elismerni magamban a semmit reggelt�l estig és estét�l reggelig ebb�l áll az életem közel száz éves koromban. Ha sohase lettem volna kilencvenhét, aztán kilencvennyolc éves, ha el�bb haltam volna meg, akkor elmentem volna a semminek e megtapasztalása mellett. Nem éltem volta át ezt a teljes ráhagyatkozást Istenre. Talán életem egyik legnagyobb kegyelme, hogy ebbe az agg állapotba kerültem, mert most a tiszta igazságban vagyok. Már nem tekinthetem magamat a minden fronton aktív Emmanuelle n�vérnek. . . Élni a fényben . . . Mi az, ami szabadon engedi a fényt kilencvenkilenc éves korban, holott addig nem sugárzott annyira? Egyetlen válaszom van erre. Az imádság. A nyomornegyedben nem találtam elég id�t a megállásra, a csendre, nem volt id�m mélyebbre szállni lelkembe és a mások lelkébe, hogy ott megtaláljam Istent és a szeretetet. Nagyon kevés szabad id�m maradt az imára. Mindig elkapott a cselekvés. Esténként megpróbáltam egy órát imára szentelni. Gyakran elaludtam, mert nagyon fáradt voltam. Az ima nem hiányzott nekem. Ott volt minden reggel a szentáldozás. Megpróbáltam szolgálni másokat, oly módon, hogy kinek-kinek szükséglete szerint segítettem: ez lelkileg termékennyé tette az életemet. Teljesen elégedett voltam. Most az imádság olyan mélységes szintet nyit meg el�ttem, amelyr�l nem is álmodtam. . . Nem elviselni, hanem felajánlani A halálra felkészültem, de az öregségre nem. Úgy képzeltem, hogy a halál egy teljes és aktív életre teszi rá a végs� pontot. Olyan lesz, mint egy eszeveszett rohanás befejezése. Egy csapásra belezuhanok az Úr karjai közé, hagyom, hogy teljesen elárasszon az � élete, egy kölcsönös szeretet bens�ségességében. Nem így van. Most tudom, hogy várnom kell erre a végs� pillanatra. Át kell haladnom az aggkor megpróbáltatásán. El kell fogadnom a halál el�zményeit, a fizikai gyengeséggel, a függ�séggel együtt. Halálom közel van. Úgy készülök a halálra, hogy els�bbséget adok annak, ami a leglényegesebb életem hátramaradó idejében. Fontos útszakasz ez, amely megadatott nekem egy bels� rendrakásra, miel�tt megjelenek az Úr el�tt. � nem azt fogja kérdezni t�lem: milyen helyet foglaltam el a felmérésekben, se azt, hogy hány könyvet adtam el. . . Halálom napja lesz a legszebb nap életemben A halál gondolatára énekel a szívem. Amikor közeledek a mindörökkön örökhöz, úgy látom, olyan a meghalás, mint amikor a gyermek apja karjai közé veti magát. Visszahelyezem magam az Úrba vetett hitemnek ebbe a lényeges valóságába. Én az � leánya vagyok. Megszülettem, és a halálba majd ezen a szeret� gyermeki kapcsolaton keresztül lépek be, amely végigvonult egész életemen. Készülök arra, hogy megéljem ezt a gyermeki találkozást Urammal. A szeretetet, egy örökké tartó együttlétben. Végre.
|