LELKISÉG

Veres András

Ó, NAGYASSZONY, NEMZETÜNK REMÉNYE . . .

    Több néppel egyetemben az Istenszülõ Boldogságos Szûz Máriát nemzetünk Nagyasszonyának nevezzük. Az a jogos büszkeség is eltölthet bennünket, magyarokat, hogy elsõ szent királyunk, István ajánlotta fel elsõként a kereszténység történelmében országát és népét a Szûzanyának. Azóta töretlen népünk körében a Magyarok Nagyasszonyának tisztelete. Elõdeink szívesen emlegették országunkat Regnum Marianumnak. Ez mégsem önzõ s ugyanakkor lehetetlen kisajátítása a Szûzanyának, mert tudjuk, hogy Jézus õt a keresztfán minden krisztushívõ égi édesanyjának rendelte. Kétségtelen viszont, hogy nemzetünk vallásosságában és erkölcsiségében meghatározó ereje volt mindig a Nagyasszony iránti tiszteletnek.

    Bennünket, magyar katolikusokat mindig is jellemzett az egyetemesség tudatos, és ha kellett, áldozatos megélése. Ez minden bizonnyal többek között annak is köszönhetõ, hogy a magyarok szívesen zarándokoltak Európa búcsújáró helyeire, és nem kevésbé a Szentföldre is. Az elmúlt évezred során sok magyar egyházi és világi keresztény végezte tanulmányait Európa különféle egyetemein. Országunk Európa szívében a kelet-nyugati és észak-déli közlekedésnek metszõpontjában található. Ezek a tények együttesen, de külön-külön is adtak a magyarságnak egy sajátos érzéket a többi népek vallás- és kultúrkincseinek elfogadására, tiszteletére és elismerésére. Szent István az Intelmekben külön is biztatja fiát és a magyarságot a más nemzet fiainak befogadására és tiszteletére. Érthetõ tehát, hogy vallásosságunk nemzeti sajátosságait el nem veszítve, a magyarországi katolikusság töretlenül megõrizte a világegyházhoz, így a Rómához való hûséget. A jogos nemzeti büszkeség sohasem vált oly mértékben túlzóvá, hogy az a pápától való elszakadáshoz vezessen. Több ilyen irányú próbálkozás történt ugyan, mint legutóbb a kommunista diktatúra évtizedeiben, amikor az államhatalom nemzeti egyházat próbált formálni a katolikus keresztényekbõl, de mindvégig sikertelenül. A Magyarok Nagyasszonyának gyermekei mind a mai napig megõrizték hûségüket az õ Szent Fiának földi helytartójához, a mindenkori pápához. Ezt a tényt II. János Pál pápa is nagyrabecsüléssel kiemelte beszédeiben mindkét magyarországi látogatása alkalmával.

    E hûség megõrzésében minden bizonnyal nagy szerepet játszott a Magyarok Nagyasszonyának tisztelete, hiszen õ mindig Jézushoz vezet. Alaptalan az a téves felfogás, hogy a szentek tisztelete gyengíti, vagy egyenesen helyébe lép az Isten iránti helyes imádatnak. Az egészséges Mária-tisztelet erõsíti, és sohasem gyengíti az Istennel való kapcsolatot. Sõt túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az Isten Fiához való tartozásunkból szükségszerûen következik az õ Édesanyjához fûzõdõ bensõséges tiszteletünk. Így az egyikük felé irányuló szeretetünk gyengülése szükségszerûen maga után vonja a másik felé meglévõ kapcsolatunk gyengülését is, és fordítva, a Szûzanya iránti szeretetünk maga után vonja az Istenhez való szeretetünk erõsödését. Talán itt is tetten érhetõ, miért is gyengül hazánkban a vallásosság. A Magyarok Nagyasszonya iránti tisztelet mérséklõdése az istenhit általános mérvû gyengülését eredményezi. Ezért jogos ma újra feltenni magunknak a kérdést, amit Prohászka Ottokár püspök tett fel annak idején egy elmélkedésében:

Meg vagy-e velünk, Úrnõnk, elégedve?

    Félek, hogy nem, mert önmagunkkal sem lehetünk megelégedve. Nem a pesszimizmus vagy a helyes önértékelés hiánya mondatja ezt velünk, hanem országunk erkölcsi állapotának jelen helyzete. Széles körben terjed a vallási közömbösség, sokan elpártoltak a krisztusi hittõl, mások pedig meg sem ismerték, mert családi neveltetésükbõl ez kimaradt.

    Hamis eszme hódít a magukat modernnek tartó szülõk körében, hogy ti. a gyermek, majd ha felnõ, eldönti, hogy vallásos akar-e lenni vagy sem. Milyen rövidlátó gondolkodásra vall ez! A keresztény hit nem egy tan, nem egy ismerethalmaz, amit vagy elfogadunk, vagy elutasítunk. Kereszténynek lenni egy életformát jelent, amelyet a szülõ együtt él meg gyermekével, mert õ maga is ezt az életrendet tartja egyedül járható, boldogító életútnak. Kétségtelen, ennek ellenére elõfordulhat, hogy valami oknál fogva a gyermek szakít korábbi, a családban megélt erkölcsi értékrenddel, de ennek valószínûsége sokkal kisebb, ha azt a szülei nemcsak tanították, hanem hitelesen meg is élték számára. Valami egészen mély törésnek kell ahhoz bekövetkezni, hogy valaki szakítson addigi életvitelével, ha a keresztény hit valóban egész életét, gondolkodását, magatartását jellemezte.

    Nem lehet velünk megelégedve a Magyarok Nagyasszonya azért sem, mert Szent István intése ellenére sem védjük a gyengét, a védtelen emberi életet. Hazánkban oly mértékben elterjedt a halál kultúrája, hogy immár törvény engedi a megfogant emberi élet kioltását. Az elmúlt fél évszázadban hat millió gyermeket pusztítottak el törvényi asszisztenciával. Évente több tízezer emberi életet oltanak ki hidegvérrel, de ha valahol állatkínzással vagy állattetemekkel találkoznak, az egész ország felhorkan, és súlyos büntetést követel. Bár a törvény lehetõvé tenné, nem hallani, hogy az orvosok tömegesen tagadnák meg az abortusz végrehajtását. Úgy tûnik, hogy az ember immár kéjjel öl. Mi ez, ha nem egy törvényesített holokauszt!

    Nem lehet velünk megelégedve a Magyarok Nagyasszonya, mert Szent István szándéka ellenére nem vagyunk befogadók más népek fiaival szemben, de ami még szörnyûbb, saját nemzetünk gyermekeivel szemben sem. A szégyenletes politikai riogatás hatására hazánk felnõtt lakosságának nagyobbik része vagy távolmaradásával, vagy nem szavazatával megtagadta az anyaországból kiszorult testvéreit. Szent István országának fiaihoz méltatlan, a Magyarok Nagyasszonya gyermekeinek pedig megengedhetetlen ez a magatartás.

    Szomorúan kell megállapítanunk, hogy bármerre nézünk, az egyéni, a családi, a társadalmi élet különbözõ színterein oly mértékû erkölcsi romlás következett be, amely aláássa egész nemzetünk jövõjét. Talán többen eltûnõdünk idõnként azon, hogy vajon mi menthetne meg bennünket a további romlástól? Ne legyenek illúzióink, ebbõl a romlásból csak az Isten irgalma menthet meg bennünket, ha készek vagyunk bûneinkbõl megtérni. Kétségbeejtõ, hogy azok, akiknek lehetõségük lenne rá, és kötelességük is volna, hogy a népet jó törvények által erkölcseiben emeljék, saját példájukkal lelkesítsék, azok abszolút erkölcsi érzéketlenségrõl tesznek tanúságot, és saját példájukkal is inkább az erkölcsi fertõbe húzzák le népünk fiait. Sajnos, nagyon sokan vannak, akik nem önálló erkölcsi döntéssel cselekednek, hanem a látott példa szerint élnek.

Kitõl kaphatunk segítséget?

    Van ugyan olyan politikus, aki önmagát ajánlja a további bajoktól való megmenekülés érdekében, mondván, hogy Szûz Mária levette kezét errõl az országról, és már csak õ maradt és csapata, aki még tehet valamit ezért a népért. Ne higgyünk neki! Egyrészt, mert már a próféta óv bennünket attól, hogy Isten helyett emberben bizakodjunk: Átkozott az az ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik, és szíve elfordul az Úrtól. (Jer 17,5) Másrészt azért se higgyünk neki, mert éppen történelmi tapasztalatunk gyõzhet meg bennünket arról, hogy a Magyarok Nagyasszonya sohasem feledkezik meg népérõl. Hány nép élt ezen a helyen (kelták, rómaiak, hunok, avarok) azelõtt, mielõtt mi magyarok ide érkeztünk a Kárpát-medencébe? Közülük nem egy sokkal nagyobb és erõsebb, mint mi. Hol vannak õk most? Elpusztultak. A feledés homálya fedi történelmüket. Mi magyarok pedig immár ezer éve nemzetalkotó nép vagyunk. Még a legnagyobb csapásokat is (tatárjárás, törökdúlás, szovjet invázió) átéltük, népünk megmaradt. Mi ez, ha nem isteni csoda! Joggal állíthatjuk tehát, nemzeti fennmaradásunk fûzõdik a Magyarok Nagyasszonyának tiszteletéhez és hathatós támogatásához.

    Szent István igazi nagysága, és bizonyos mértékig életszentsége is, abban rejlik, hogy felismerte a kereszténységben az egyetlen megtartó erõt népünk számára. Ezért ajánlotta nemzetünket a Boldogságos Szûz Mária anyai pártfogásába. Különben sorsunk a sok más elõttünk járt nép sorsával lett volna azonos: letûntünk volna a népek színpadáról. Õ megértette az evangéliumi üzenetet: Krisztus az út, az igazság és az élet. A benne való élet vezeti el az egyént és a közösséget az emberi lét teljességére, a Teremtõ által szándékolt boldogságra. Ezért õseinkhez hasonlóan teljes bizalommal csendül fel ajkunkon, különösen pedig Magyarok Nagyasszonya ünnepén, a fohász:

Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk!
Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk:
Magyarországról, édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról!

    Vannak, akik azt mondják: nehéz idõkben egyetlen erkölcsi példakép is meg tudja fordítani egy nemzet történelmének szekerét. Bár keresztény magyar történelmünk bõvelkedik egészen kiváló erkölcsi példákkal, mégis imádkozzunk, hogy támadjon napjainkban olyan erkölcsi tekintély, aki képes nemzetünk megfeneklett szekerét kihúzni az erkölcsi ingoványból. De egy ilyen személy feltûnése sem menthet meg bennünket attól a személyes feladattól, hogy mindnyájunknak magunknak kell elkezdeni a megújulást.

Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Szülõje

    Szomorú és szegényebb a sorsa annak, akinek meghalt az édesanyja. Érzelemvilága, személyisége, emberi tartása válik labilissá az anyai szeretet hiányában. Ennek belátása vezet bennünket ahhoz a felismeréshez, hogy jaj annak a nemzetnek, amelynek életébõl kitépték az Égi Édesanya képét. Talán nem túlzás annak állítása, hogy velünk, magyarokkal ez történt.

 Vegyük vissza õt a szívünkbe, keressünk vele élõ kapcsolatot! Forduljunk hozzá az õ feltétel nélküli szeretetébe vetett bizalommal, panaszoljuk el neki bajainkat, csalódásainkat, szégyenünket. Ne legyenek kétségeink, õ ma is akar és tud segíteni. Tõle senki sem távozik meghallgatatlanul. Ne révedjünk szép történelmi múltunk feletti merengésbe. Vegyük észre jelenünk biztató jeleit is! Az istenkeresés számtalan szép példáját, különösen az értelmiségiek tudatos több-gyermek-vállalását, a hedonista életvitelnél többre vágyó fiatalokat, az erkölcsi megújulásért és nemzetünk felemelkedéséért imádkozó lelkes csoportokat. Tudatában kell lennünk annak is, hogy ahol valami szép, igaz, jó megvalósul, ott a gonosz is megtöbbszörözött erõvel lép fel. A gonosz tobzódása a hívõ ember részérõl ne elkeseredést, reményvesztést eredményezzen, hanem az eddigieknél is buzgóbb, elkötelezettebb elszántságot Isten országának építésében.

    A mostani ünnep is segítsen minket egyéni, családi, vallási és társadalmi életünk megújításában. Erõsítsük egymást a jóban, segítsük egymást a jó felismerésében és megvalósításában! Öntsünk egymásba erõt, bizalmat és reményt a jövõnkkel kapcsolatban, hiszen minden más sugalmazás ellenére, nekünk itt élnünk, halnunk kell, ezért mi ebben az országban akarjuk betölteni Istentõl kapott küldetésünket. Bátorítsuk egymást, miként tette ezt a költõ, Arany János is Fiamhoz írt költeményében:

Ó, remélj, remélj egy jobb hazát!
        S benne az erény diadalát:
        Mert különben sorsod és e föld
        Isten ellen zúgolódni költ.

SZENT IGNÁC ÉS A REMÉNY

Részletek P. Mócsy Imre reményrõl szóló tanulmányaiból

A magyar jezsuiták 2007-ben ünneplik P. Mócsy Imre születésének 100. évfordulóját. Sokan ismerték, szerették és tisztelték a római Gregoriana egykori biblikus professzorát, aki az elõtte álló római tanári karrierrõl lemondott (provinciálisa hazahívta, és jött engedelmesen), és a háború után hazatérve osztozott népe és rendje sorsában, börtönben és megaláztatásban egyaránt. P. Mócsy valóban eljutott a szív egyszerûségére, mert MÁV-raktárosként is tudott Isten és az emberek iránt hálás szívvel élni.

 Az alábbi válogatás, amely Imre atyának a reményrõl szóló tanulmányaiból származik, mintegy bevezetõ szeretne lenni a novemberben megrendezésre kerülõ Mócsy-szimpóziumhoz. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy P. Mócsy alábbi gondolatai nem eredetiségükkel tûnnek ki. Mócsy maga is más forrásokat használt: három jezsuita (Charles Bernard, Ignacio Iparraguirre és Maurizio Costa) írásait, amelyeket jórészt fordított – helyenként eléggé sietõsen, inkább csak jegyzetszerûen. Válogatásom alapjául a második tanulmány szolgált, amelynek gondolatait P. Mócsy Ignacio Iparraguirrétõl, a Szent Ignác-i lelkiség nagy szakértõjétõl kölcsönözte („Küzdelem a reményért”). Ha Mócsy talán nem is tesz hozzá túl sok eredetiséget a tanulmány gondolataihoz, biztosak lehetünk benne, hogy nem epigon módon akar valamit továbbadni. Akkor írja ugyanis a reményrõl szóló sorait, amikor emberileg nem sok reménye lehetett arra, hogy a Jézus Társasága Magyarországon újrainduljon. Mócsy nagyon is megérezte, hogy a remény – a maga teológiai értelmében – nem vezethetõ le semmiféle emberi számításból, lehetõségbõl vagy természetes optimizmusból.

Mócsy atya jezsuita szerzetesi karizmáján át, elsõsorban rendalapítójának, Szent Ignácnak életén keresztül tekint erre a valóságra, a reményre. Ezért találunk annyi Szent Ignác-idézetet az alábbiakban, amelyek elsõsorban Ignác leveleibõl vett részletek. Azért fordul az Iparraguirre-tanulmányon keresztül Szent Ignáchoz, mert meg van gyõzõdve: szerzetesi hivatása valamiképpen magán hordozza a remény sajátos megélési formáját, melyet legtisztábban a rendalapító tapasztalatában talál meg. Ignác útja – mint a remény útja – végsõ soron nemcsak a jezsuiták, hanem sok más keresztény útja is lehet.¹ E gondolatok nem számítanak kizárólagos jezsuita „propriumnak”, hanem közelünkbe hozzák azt a látásmódot, ahogyan Szent Ignác igyekezett felfedezni Istent a remény két pólusa, a „már és még nem” között, a mindenkori jelenben. Talán ez a látásmód segíthet abban, hogy utólagosan is elmélyítsen bennünk valamit a budapesti városmisszió mottójából: „Reményt és jövõt adok nektek.” Az elmélyítés-elmélyülés munkáját ugyanis nem tudjuk megspórolni, mert a remény nem egy rövid fellángolás, hanem – Szent Pál szerint – a szenvedés, a türelem és a kipróbált erény gyümölcse (Rm 5,3-4). Szolgáljon az alábbi válogatás a remény erõsítésére és elmélyülésére bennünk.        Bartók Tibor S.J.

A remény alapvetõ fontossága

Szent Ignác egyik alapvetõ magatartása a remény volt. Ez vitte gyõzelemre mûvének megvalósulásában minden elébe tornyosuló akadályok és nehézségekkel szemben; ez adott neki kitartást, hogy folytassa munkáját a mostoha idõkben is. De ezt nem szerezte meg hirtelen és váratlanul, mint ahogy nem is élte azt nyugalomban, hogy teljesen élvezhesse. Mint minden dolog Szent Ignácnál, úgy a remény is „apostoli” remény volt, melyet Isten a rábízott feladat funkciójában adott neki. Nem „élvezte” sem a reményt, sem az imát. Ezt a reményt egy tevékeny és problémákkal telt életben élte meg. Minthogy a cselekvésben volt szemlélõdõ, a remény életét az élet küzdelmeiben élte. Mivel Istennel találkozott a cselekvésben, éppúgy mint az imában, azért bizalomban élhetett.

A remény bensõleg kapcsolódik a hithez és a szeretethez. Ignác ezeket gyakran harmonikus egységben szemlélte. Három aspektusa ugyanazon magatartásnak: a hit az Istentõl rábízott küldetésben, a szeretet és az apostoli tûz abból a szent meggyõzõdésbõl ered, hogy az Úr küldi a munkába.

Isten-szemlélete az õ reményének alapja. Az õ számára Isten „minden jónak alapja, központja és célja”. Innét értjük meg Istennek a világhoz való viszonyát: minden cselekvés elve és a teremtés célja Õ. Nem Isten elvont tulajdonságán alapul a remény, hanem konkrét élményen a világban, melyben Isten mûködik. Érzi, hogy Isten mindig megadja „ingyenes és természetfeletti segítségét” azoknak, akiket egy meghatározott küldetésre kiválaszt. . . Ez következik Isten bölcsességébõl, Gondviselésébõl (és önmagához való hûségébõl). . ., ezért a remény teljes alapja Istenbe helyezendõ. (. . .)

Isten hûséges. Õ választja szõlõjébe a munkásokat, de mint tulajdonos, nem mint akit nem érdekel a szõlõ. . . Nem lehet érdektelen saját szõlõjével szemben. . . „A maga idejében szállítani fogja azokat a fegyvereket, amelyek szükségesek az õ szolgálatában.”

A múlt tapasztalata biztosíték a jövõre. Ignácnál gyakori az „eddig”, „mindeddig”-bõl való érvelés. „. . . bízom a mi Urunkban, mert az õ Felsége mindeddig megóvott benneteket” (testvére halálakor írja unokaöccsének). A pokolelmélkedés után: „Eddig nem engedett egyik csoportba sem esnem (Lgy 71)”, akik elkárhoztak. A Társaság fejlõdésérõl a Konstitúciókban: bízunk, hogy „fenntartja és véghez viszi azt, amit méltóztatott elkezdeni” (n. 812).

A múlt a biztosíték a jelenre és a jövõre. [Ignác] élénken átélte a múltat, melyben az isteni mûködést megtapasztalta. „Oly világossággal jár el, hogy a múltat megjeleníti a vele beszélõ számára” – [mondja róla Câmara, akinek Ignác elmondta önéletrajzát].

A lelkigyakorlat is ez: sok szeretettel megfontolni, amit Isten, a mi Urunk tett értem (Lgy 234): „teremtés, megváltás, részletes adományok” és [az, hogy Isten] „értem mûködik és dolgozik a teremtett dolgokban” (Lgy 236). (. . .)

Feltételezni, hogy Isten úgy fog mûködni, mint „eddig”, és ezért teljesen reá bízni magunkat nem „istenkísértés”, hanem „Istenben való bizalmunknak nagy bizonyságtétele, akinek tetszik, hogy az õ gondviselésére bízunk mindent, ami reánk vonatkozik”. Mindennek az alapja nem egy száraz megfontolás, hanem egy élmény, „egy belsõ találkozás Istennel”. „Az Úr, az õ végtelen jóságában” megengedi a lelkeknek, hogy „teljesen arra támaszkodjanak” – és Szent Ignác ilyen volt –, egy új képességet ad nekik, hogy érezzék (sentire) az isteni mûködés lehetõségét, hogy vitálisan tapasztalják Isten akcióját. . . Mert Istenben „nem hiányzik sem az akarat, sem a képesség arra, hogy megadja nekünk azt, ami megfelel”. Nem teheti meg, hogy ne törõdjék azzal, akit kiválasztott.

Ez a remény felölelte az anyagi és gazdasági javakat is. Isten mûvéhez ezek is szükségesek, Istennek tehát meg kellett adnia azokat, hogy a kitûzött cél elérhetõ legyen. Ignác e területre is kiterjeszti teológiáját és stílusát. A kifejezést – „mindeddig” – alkalmazza akkor is, mikor a Collegium Romanum anyagi helyzetérõl van szó. „Az isteni gondviselés látható az egész eddig eltöltött ideig. . .”, ezért „remélhetjük, hogy itt vagy máshol Isten, a mi Urunk inspirál egy vagy több személyt, hogy megszabadítson bennünket ettõl a gondtól; s e reményünknek sokkal erõsebb alapja van, mint ahogy a világ elképzeli”. (. . .)

A remény tisztulása

Szent Ignác nem rögtön tapasztalta az isteni mûködést. Ez egy hosszú közlés és tapasztalás gyümölcse volt. A remény megérzi az isteni vízió ezen jövését-menését. Az isteni pedagógia ezen akciójával akarta tisztítani az ignáci reményt. Ignác ifjúságában is nyitott volt a remény felé, de egy emberi remény felé, melynek alapjai, az õ jellemének lojalitása, a számára ígérkezõ jövõ ragyogása és az õt lelkesítõ vágyak voltak. Nagy dolgokra vágyott, melyek nem valósíthatók meg bizalom nélkül. Õseit akarta utánozni – mint gyakran mondja unokaöccsének –, és nagy dolgokat akart megvalósítani. „Õseink nagy erõfeszítéseket tettek, hogy kitûnjenek más területeken.” Önéletrajzában is megemlíti: „nagy hiú vágya volt, hogy nevet szerezzen.” [A Zarándok, 1. fej., Mócsy fordításában]

Megtérésekor csak eszményének tárgya változott meg és reményének alapja. „Sok dologra gondolt, mindig nehéz és fáradságos feladatokat tervezett.” [A Zarándok, 7. f.]. De öntudatlanul még tele volt önszeretettel, sok tervében önmagát kereste. Mint Péter az utolsó vacsora termében, õ is azt gondolta, hogy meg tudja szerezni a világot Krisztusnak karddal és saját munkájával. Sok volt a bizalma önmagában. Saját erõire támaszkodott. Nem azt akarta tenni, amit Isten akar, hanem nehéz és kemény, fáradságos dolgokat. Most a fáradságos dolog számára a penitencia élete volt. Elkezdte tervezni, hogy „mezítláb Jeruzsálembe megy, csak növényekkel táplálkozik, s mindazt a keménységet gyakorolja, melyeket más szenteknél látott” (A Zarándok, 8. f.). Nem volt tiszta a szándéka, hasonlítani akart a lelki elõdeihez.

Jött az isteni tisztítás. Minél jobban elõrehalad Isten megtapasztalásában, annál inkább rájön arra, hogy nem ezt az életet akarja tõle Isten. Azt hiszi, hogy új keresztes vitéz lesz Jeruzsálemben, de Isten ezt sem akarja. Tanulni kezd, társakat gyûjt. Egyetemet kell cserélnie, társai elhagyják. Minden emberi sikertelenség reményének tisztulása volt. Mert a szent továbbra is remélt, de mindig más módon, lelkibben és kevésbé egocentrikusan. Rómában már tisztább a szándéka: a Társaság alapja az Istennek való szentelés az Õ földi helytartója által. S ekkor Isten olyan pápát ad neki, aki jóváhagyja a Társaságot és Lelkigyakorlatokat, de túlságosan világias ember [III. Pálról van szó]. Mikor aztán végre egy Szent Ignác lelke szerinti pápát választanak II. Marcell személyében, nem sokáig örülhet, mert korai halála után IV. Pál lesz a pápa, aki szent és reformátor, de egész más lelki mentalitású, mint Ignác.

Hogy a remény tiszta legyen, nem elég, hogy Istenre alapul, hanem egyedül Istenre kell alapulnia. Ignác számára a saját „érdektõl” való elszakadás (Lgy 189) hosszú és fáradságos folyamat volt. Olyan volt ez, mint egy sötét éjszaka. Mikor Ignác ezen átment, átalakult, nem a szemlélõdésben, hanem a cselekvésben. Maga mondja el, mi volt a zarándoklás tapasztalata, mit tett vele az Úr zarándoklásának hosszú évein, „hogy felhagyjon azzal a bizalommal, melyet pénzbe vagy egyéb teremtett dologba helyezne . . ., s helyezze reményét teljesen Teremtõjébe és Urába”. (. . .)

Ez a tisztulás a remény szublimálása. Az apostoli élet keményebb lesz, mint az önkéntes penitencia. Meg fogja ismerni a magányt és a csendet az emberi szeretetek és érzelmek magányában. Megtalálja majd az õ jeruzsálemi ideálját az új Jeruzsálemben, Rómában. Isten egyrészt szétrombolja az õ emberi terveit, másrészt megmutatja neki, hogy benne és általa mûködik. Emberi ideáljainak eredménytelensége így átalakul egy szolidabb remény alapjává. (. . .)

Ignác érezte, hogy vele van az Isten, aki adott és elvett. A Lelkigyakorlatok választási tanítását alkalmazva mondhatjuk, hogy a mód, ahogyan Isten neki megjelent, egy „megmozdulás”, egy „tapasztalat” volt, Isten átvonulásának tapasztalása. Unokaöccsének írja, hogyan jött tudatára az Úr átvonulásának. A külsõ üldözésekrõl beszél, de az utóbbiak csak a belsõ üldözés visszfényei, melyek attól az önszeretettõl erednek, melyet Isten magának igényel. Így a megvalósult cselekedet tulajdonképpen az Övé. A Társaság alapításáról volt szó, ezért nem a maga mûvét látta mindebben, hanem Istennek végtelen és felséges jóságát. „Az Õ szentséges kezét lehetett érezni.” „Minden máshonnét valósult meg Isten keze által.” (. . .)

Az ignáci remény jellegzetességei

Az ignáci remény hosszú folyamat eredménye. Igaz, hogy egy bátorságra és nagy vállalkozásokra hajló temperamentumban gyökerezett, de más volt az igazi alapja: Isten hûségének megtapasztalása. A szent csak más, személyes tervek megtisztulásának korszaka után fogta fel. Fokozatosan engedte Isten, hogy elveszítse bizalmát a földi dolgokban, s megtanította arra, hogy azokat „használja” anélkül, hogy beléjük helyezné bizalmát. (. . .)

Melyek a sajátos jellemzõi az ignáci reménynek?

Isteni erény volt, mely egész lényét betöltötte. Nem marginális, hanem alapvetõ magatartás, szükséges klímája lelki fejlõdésének. Nemcsak erény volt, hanem magatartás. Ignác nem volt író, teológus, hitvédõ, de a remény embere volt és az Egyház embere. Reménye, akárcsak az Egyház iránt való szeretete, nem gyakorlatokban (praxisokban) és konkrét ajánlatokban fejezõdik ki, hanem Istennek való abszolút és teljes önátadásban. Mélyen átélte a remény természetfeletti világát.

Magdolna nõvérének 1541. máj. 24-én írt levelében megmagyarázza az igazi remény gyökerét, klímáját és természetét: „Annak, hogy reményben éljünk, szükséges feltétele, hogy Istent abszolút módon és teljesen szeressük.” Ezért felhívja nõvérét, hogy „Istent szeresd minden dologban, minden szeretetedet és akaratodat nem csak részben, hanem teljesen Õbelé vetve és Õáltala minden teremtményben.” A reménynek szüksége van a szeretet állandó és lassú tisztulására, hogy az ember belseje szabad maradjon arra, hogy csakis Istennek nyíljon meg. Ily értelemben „a lélek arra vágyik, hogy mindenben Urának, Teremtõjének szolgáljon.” (. . .)

Az emberi határ és korlát sohasem csökkentheti a reményt, mert ez Istenben gyökerezik, és Isten sohasem csaphat be. Beltran unokaöccsének írta 1539-ben: „Hogy elõre vigyük (a Társaság ügyét), úgy amint kell, arra semmi reményünk sincs a magunk erejében.” De ennek a megállapítása nem ok a levertségre, sõt „bízunk mindenben a legfõbb isteni jóságban és erõben.” (. . .)

Egy ilyen Istenben gyökerezõ isteni remény felülrõl jövõ ajándék és az ember legbensõbb lényébe oltott természetfeletti világ képének vagy inkább tapasztalásának része. Ignác számára Krisztus az Atya fénye, az út, melyen a Szentháromság ölébe érhetünk. Ugyanez áll a reményre is. Ignác Krisztus-élménye által jutott el arra, hogy a remény embere legyen, benne látta a reményt, benne és általa remélt. (. . .)

A remény Ignác számára az, hogy magát az Atya fiának érzi, Krisztussal együtt örököse, felöltötte a Szentlelket, aki az õ gyengeségének segítségére jött (Rm 8,26). Vele együtt közbenjár kimondhatatlan sóhajtásokkal (ib.). Krisztus Lelkének ez a segítsége elkíséri Ignácot a cardoneri látomás² óta, ahol az Atya megmutatta teremtõ tevékenységét, és hogy mit kell tennie, hogy közremûködjék a Fiúval. (. . .) Helyesebben szólva, Cardoner inkább a hit útján való elindulást jelzi, mint a reményét. Ignác hitt az Atya szavának, és Krisztus nevében elkezdett Krisztus új társa lenni. A hit látása adott neki erõt a nehézségek legyõzésére és Isten akaratának megismerésére egészen a Társaság megalapításáig.

Mikor La Stortához³ érkezett, az Atya kiegészíti a cardoneri látomást, s akkor Ignác [már] nem Krisztus munkatársának érzi magát, hanem Krisztus folytatásának. A „Krisztussal lenni”-t felváltja a „Krisztusban lenni”. Az Atya a Fiához társítja, a Fiú keresztjére helyezi, magáévá teszi. Egyrészt ez a garancia arra, hogy Isten magáévá teszi Ignác mûvét és társait (akik Krisztus társaivá lesznek), másrészt biztosítja jövõ munkáik termékenységét. Sohasem fog hiányozni az isteni segítség, mert az Õ mûve, Isten mûve. A keresztek, mint Krisztus számára, Ignác küldetésének megerõsítõi. Az Atya most azt teszi Ignáccal, amit tett Fiával. Ezen egység folytán Ignác Krisztus folytatója tud lenni. . . (. . .) Jézus élete tükrözõdik Ignác életében. A feltámadt Krisztus közli vele erejét. (. . .)

Ignác élete tehát a remény élete volt. Kezdettõl fogva „három erényt akart gyakorolni: a hitet, a reményt és a szeretetet” (A Zarándok, 35. f.). Mert a hit és a szeretet a remény feltételei. A szeretet „intenzitása” bírta rá, hogy „bizonyos” reményben éljen. A vigasztalás mindig a hit, remény és szeretet növekedése volt (Lgy 316). Ahogy növekszik az élõ hit és az oly szükséges szeretet, „Isten minket egyesít magával” egy igazi remény által.

Hugo Rahner a Szent Ignác-i misztikát egy térbeli képpel írja le. Egy fel-leszálló mozgás egy központi tengellyel: Jézus a közvetítõ, minden kezdete és összfoglalata. Vele szállunk fel az Atyához és le a láthatókhoz, felfedezvén Istent a láthatókban. Az Egyház, mint Krisztus folytatása, a teremtmények, mint az isteni akciók végpontjai. (Vö.: Ignatius, der Theologe⁴.)

Ez az igazi hit, mely felfedezi Istent a világban, a remény kulcsa. Azt hisszük, hogy ez a térhez kötött jellemzés még kiegészítendõ, hogy felfogjuk a mélyebb sugallatot, a kettõ kettõs felvételének bensõbb pontját: az ember és a világ felvette Istent, Isten felveszi az embert és a világot. Hozzá kell venni az idõ dimenzióját – múltat, jelent, jövõt. A fent-középütt-lent mozgás kinyilvánítja Isten jelenlétét és mûködését minden dologban. Ez a remény alapja. A múlt-jelen-jövõ mozgás pedig maga a remény élete. Isten nemcsak megmarad minden dologban, hanem mindig megmarad. A világ és az idõ közepén. Õ az örökkévalóság, a fennmaradás, melyet mi csak az idõben észlelünk, és csak akkor, ha totalizáljuk az idõt. Így lesz a remény tiszta. Betölt minden idõt. Maradandó lesz. Sohasem fog hiányozni. Dinamikus lesz. Mozog anélkül, hogy õ mozogna az idõvel. A múlt a jövõ bizonyossága. A múltat a hit által látjuk. A jelen az Õ [Isten] állandó szeretetének bizonyítéka. A jövõ valóság lesz, bizonyosság, hála a reménynek.

Jegyzetek

¹ Mócsy Imre Nyitott szívvel c. könyvében is (SZIT, Bp., 1980.) külön fejezetet szentel a fenti témának „Loyolai Szent Ignác és a keresztény remény” címmel (95–101. o.), amely minden bizonnyal az itt közölt – korábbi – írásaiból, kutatásaiból „párolódott” le benne.

² Ignác misztikus tapasztalata Manresában (1522), a város folyója feletti domboldalon, amely nem annyira látomás, hanem Isten világban való mûködésének intuitív megtapasztalása: „Nem látomást látott, hanem sok mindent megértett és felismert, lelki dolgokat csakúgy, mint a hitre és a tudományra vonatkozókat. Mindezt olyan nagy megvilágosodással, hogy mindent egészen újnak látott.” (A Zarándok, 30. fej., Vigilia, Bp., 2001, 38. o.).

³ Ignác Rómába érkezése (1537) elõtti misztikus tapasztalatról van szó, amely a Társaság megalapításához vezet: „Egy nap, amikor Rómától néhány mérföldnyire egy templomban imádkozott, olyan változást érzett lelkében, és olyan világosan látta, hogy Isten, az Atya, odahelyezte õt Fia, Krisztus mellé, hogy nem mert volna kételkedni ebben. . .” (A Zarándok, 96. fej., 95. o.).

⁴ Vö. Hugó Rahner, Szent Ignác, a teológus. Magyarul megjelent P. Szabó Ferenc SJ fordításában in: Jezsuiták Szent Ignác nyomdokain, SZIT, Bp., 2006, 70–90. o.

Sabine Pemsel-Maier

KIKÉRT HALT MEG KRISZTUS?

    Ez a rövid írás egy könyv ismertetése, és a Christ in der Gegenwart augusztus 5-i számában jelent meg. Az ismertetett könyv adatai: Magnus Striet (kiadó): „Gestorben für wen?” (Verlag Herder, Freiburg, 2007, 112 oldal.)

    A pápának az az akarata, hogy a Római Misekönyv új fordításában az eucharisztikus imában szereplõ „pro multis” latin kifejezés fordítása ne „mindenkiért” legyen, hanem „sokakért”, nemcsak a szakemberek között váltott ki széleskörû vitát. Az elõttünk fekvõ gyûjtõkötet, amely hat már – részben ebben a folyóiratban – megjelent és átdolgozott, illetve új cikket tartalmaz, a témakört több szempontból megvilágítja: szentírás-magyarázat (Thomas Söding, Michael Theobald), liturgia (Albert Gerhands), dogmatika (Helmut Hoping, Jan-Heiner Tück), alapvetõ hittan (Magnus Striet), és így kitûnõ áttekintést nyújt a vita sokoldalúságáról.

    Kézenfekvõ dolog, és a jelenkori fordítás történetének egyes állomásain keresztül igazolódik, hogy nem egyszerûen csak nyelvileg kifogástalan fordításról van szó – a „pro multis” tényleg nem azonos a „pro omnibus”-szal –, hanem teológiai értelmezésrõl. A Vatikán kérelmében – ez a szerzõk egybehangzó véleménye – három szint jelentkezik, három érv, amelyeket egymástól világosan meg kell különböztetni. Egyértelmûen kidomborodik az ökumenikus szempont: a többi egyházakkal, különösen a keleti szertartású egyházakkal való közösség kedvéért és az eucharisztikus ima egységes voltának kedvéért elõnyben kell részesíteni a „sokakért” fordítást. Leggyengébb érvnek tûnik a Rómától nyomatékosan sürgetett különbségtétel két dolog között: egyfelõl Isten általános egyetemes üdvözítõ akarata – ezt XVI. Benedek pápa Sacramentum caritatis kezdetû írásában egyértelmûen kidomborítja, amikor hangsúlyozza, hogy „Krisztus áldozata mindenkiért van” –, másfelõl pedig ennek az isteni ajánlatnak szubjektív elfogadása vagy elutasítása. Soha nem állítottak valamiféle „üdvösségautomatizmust”, az imént felvázolt megkülönböztetést soha nem vonták kétségbe. Miért kellene hát módosított fordítással kiélezni?

    Érdemes olvasni azokat a megfontolásokat, amelyek az üdvözülés meghiúsulásáról, a mindenki megváltásának problémájáról és az egyetemes keresztény reménységrõl szólnak. Marad végül az exegetikai tényállás – és ez bizony meglehetõsen bonyolult. Egyfelõl ott van az újszövetség világos hitvallása, hogy Jézus Krisztus „mindenkiért” meghalt.  [2Kor 5,14–15.] Másfelõl az utolsó vacsora szavai az evangéliumokban és Pálnál ilyen fogalmazásban olvashatók: „értetek és sokakért” [egész pontosan: Mt és Mk „sokakért”, Lk és 1Kor pedig „értetek”] , és ehhez még hozzájön egy olvasat: „a sokak.” [Ez más összefüggésben szerepel: Mt 22,14; vö. 20,16.] Egyfelõl ott van az a tétel, hogy a héberben meg a bibliai görögben „sokak” nem kizáró, hanem belefoglaló értelmû, és tényleges jelentése „mindenki”; másfelõl ott van ezzel szemben az újabb kutatás bírálata.

    A végkövetkeztetések nem egységesek. A legtöbben elismerik, hogy jogos tárgyi alapok egy megváltoztatott fordítás mellett szólnak. Másfelõl viszont egy változtatás egész bizonyosan több zavart okoz, mint amennyi világosságot teremt, mert a nyitottabb fogalmazáshoz szokott hívek a „sokakért” formát beszûkítésnek értik, az Egyház jobb szélén álló töredékcsoportok pedig majd igazolva látják magukat a „mindenkiért” formával szembeni polémiájukban.

    Kézenfekvõ a kiadónak az a sejtése, hogy egyik fordítás sem számíthat teljesen fenntartás nélküli igenre.

    A fenti szöveget Nagy Ferenc fordította magyarra. Saját nevében hozzáteszi még a következõt.

    Néhány évtizeddel ezelõtt, hamarosan az új eucharisztikus imák népnyelvi fordításainak bevezetése után, a püspöki karok egymást követve áttértek arra, hogy a bor konszekrálásában a „pro multis” kifejezést az eredeti „sokakért” helyett „mindenkiért” fordítással adták vissza, és a püspöki karok ilyen döntéseit a Szentszék egymás után jóváhagyta.

    Az, hogy ez a változás megtörtént, és hogy az Egyház egyik legfontosabb imaszövegének ilyen fordítása a szöveg hiteles értelmének és hangos közösségi elimádkozásának teljesen megfelel – éspedig jobban megfelel, mint a „sokakért” formula –, az nem elsõsorban egyházfegyelmi döntés, hanem sokkal inkább a keresztény nép és vele a püspöki kar hitérzékének megnyilvánulása.

    A kérdés tanulmányozásának minden egyéb szempontját ennek az alapvetõ ténynek, a hitérzéknek a fényében kell vizsgálni.