E SZÁMUNK ELÉ

„CULMEN ET FONS
– ECCLESIA DE EUCHARISTIA”

2003. április 17-én, a nagycsütörtöki szentmise keretében II. János Pál közzétette 14. enciklikáját az Eucharisztia és az Egyház kapcsolatáról: Ecclesia de Eucharistia. (Ismertetése a Távlatok 2003/2. számban, 229–238.) „Az Egyház az Eucharisztiából él: Ő táplálja, Õ világosítja meg. Az Eucharisztia a hit misztériuma, és egyben a fény misztériuma.” A zsinatra hivatkozva (SC 10) hangsúlyozta, hogy a liturgia, benne az Eucharisztia az egyházi tevékenység csúcspontja (culmen) és az isteni élet forrása (fons). A pápa figyelmeztetett bizonyos árnyakra (pl. a misztérium lefokozása testvéri lakomára), liturgikus visszaélésekre. Ezekkel az árnyoldalakkal részletesen foglalkozik az a szentszéki dokumentum (instrukció), amelyet a pápa jóváhagyásával 2004. április 23-án tettek közzé Redemptionis sacramentum kezdőszavakkal. („Azok a dolgok, amelyeket a legszentebb Eucharisztiával kapcsolatban megtartani és kerülni kell”.) A dokumentumot ismertette Nagy Ferenc SJ a Távlatok 2004/2. száma mellékleteként megjelent Magyar Papi Egységben. Már ezek a dokumentumok is jelzik, hogy a liturgikus reform területén problémák vannak, szélsőséges elhajlások. (Lásd még ismertetésünket a Távlatok legutóbbi, 74. számában a Lefebvre-féle integrista irányról, a „tridenti mise” körüli vitákról.)

A zsinati reform magyarországi fogadtatásáról és lelkipásztori alkalmazásáról tárgyalt az az ünnepi szimpózium, amelyet 2003. december 4-én rendeztek, és amelynek anyaga megjelent a MALEZI és a Szent István Társulat kiadásában Culmen et fons címmel. A megbeszéléseken irányadó volt II. János Pál Spiritus et sponsa kezdetű apostoli levele, amelyet az említett füzet élén közöltek.

Végül a beteg II. János Pál egyik utolsó intézkedése volt, hogy meghirdette 2004 őszétől 2005 őszéig az Eucharisztia évét. Az év során világszerte ünnepelték az Eucharisztiát; sor került a hagyományos úrnapi körmenetekre. Így Magyarországon is különös ünnepélyességgel tartották meg ezeket a körmeneteket. Az év alkalom volt továbbá arra is, hogy katekézisekben, szentbeszédekben elmélyítsék az Eucharisztia ismeretét, megmagyarázzák annak kapcsolatát az egyházi közösséggel.

Az Eucharisztia építi az Egyházat – magyarázta a pápa az Ecclesia de Eucharistia 21–25. pontjában.

Az Eucharisztia Krisztus „húsvétja” (pászkája), átmenete az Atyához: a szeretet áldozata. Manapság szívesebben használják az Eucharisztia, eucharisztikus lakoma kifejezéseket a szentmiseáldozat helyett. Minden bizonnyal a keresztények között kibontakozott teológiai párbeszéd is befolyásolta ezt: az úrvacsora, a kenyértörés, eucharisztikus lakoma némileg feledteti azt, hogy Jézus az utolsó vacsora alkalmával, kereszthalála előestéjén szerezte e szentséget, szeretete legnagyobb jelét. A szentmiseáldozatot tehát az a Jézus rendelte, aki a halálig menő engedelmességben kiüresítette önmagit (Fil 2); ez a szerető önátadás volt az új születés, a Feltámadás forrása. Az egyház az anamnézisben, memoriáléban emlékezik az egyszer s mindenkorra végbevitt áldozatra, és azt hathatósan megjeleníti az oltáron. Krisztus halálát hirdeti, és tagjai részesednek a misztériumban, egyesülve Krisztussal, aki felajánlja magát az Atyának. Így – egységben az égi és a földi egyetemes Egyházzal – a Krisztus testében és vérében részesülő hívők építik az Egyház testét.

1944-ben híres (egy ideig vitatott, majd „rehabilitált”) Corpus Mysticum című könyvében Henri de Lubac SJ történeti tanulmányával kimutatta, hogy a középkori teológiában az eucharisztikus Test megjelölésében miért helyettesítette a verum (igazi, valóságos) jelző a mysticumot, és hogy miképpen foglalta el az egyházi Test megjelölésében a mysticum a verum helyét. Szent Pál az egyházról szólva egyszerűen Krisztus Testéről beszél. A középkor elején tehát a mysticum az Eucharisztiát jelölte; később viszont, amikor a tagadások miatt Krisztus valóságos jelenlétét hangsúlyozták az Oltáriszentségben, a misztikus átkerült az Egyház jelölésére: Krisztus misztikus teste. Valójában a középkorban nem vonták kétségbe sem az Eucharisztia, sem az Egyház misztériumának realitását. A két realizmus összefonódik, kölcsönösen garantálják egymást. De korábban a hangsúlyt inkább az okozatra, semmint az Okra helyezték. Tehát ezt állították: valóságos eucharisztikus jelenlét, mert megvalósítja, építi az Egyházat. („Présence réelle, parce que réalisante”: CM 284.)

H. de Lubac most említett tanulmányára hivatkozik Joseph Ratzinger bíboros is A liturgia szelleme című könyvében. (A 2000-ben kiadott német eredeti fordítása 2002-ben megjelent a Szent István Társulatnál.) Negyedik fejezetében („Az Eucharisztia őrzése”) összefoglalja H. de Lubac kutatásának eredményét, a Corpus mysticum „misztikus” jelzőjének áttevődését az Eucharisztiáról az Egyházra, Krisztus misztikus teste ezentúl az Egyházat jelölte. Ratzinger hozzáfűzi (79. o.): „Ebből a de Lubac által gondosan ismertetett nyelvi fordulatból egyesek azt a következtetést vonták le, hogy egy bizonyos, eddig ismeretlen realizmus – mondhatnánk naturalizmus – hatolt be az Eucharisztia tanába, és az atyák elvont szemlélete, a valóságos jelenlét statikus és egyoldalú eszméjének a javára háttérbe szorult. Való igaz, hogy egy ilyen nyelvi fordulatban egy szellemi fordulat is kifejeződik, amit természetesen nem lehet olyan egyoldalúan leírni, mint ahogyan az a fentiekben említett tendenciákban történik. [Korábban a szerző azokról a tendenciákról tett említést, amelyek szerint búcsút kell mondani a szentségimádásnak, a körmeneteknek, hiszen – mondják – az Eucharisztia adományai étkezésre és nem ránézésre valók. Sz. F.] Helyesnek lehet elismerni – folytatja Ratzinger – hogy az eszkatologikus dinamikából és az eucharisztikus hit »mi«-jellegéből (közösségi szempontjából) valami veszendőbe ment, vagy legalábbis háttérbe szorult.” A bíboros a továbbiakban védelmébe veszi az Oltáriszentség imádása körül kialakult kultuszt, megmagyarázva, hogy az egyszer már átváltoztatott kenyér átváltoztatott állapotban marad. Ezért őrizték régen az Eucharisztiát a betegek számára; tehát nem dologi jelleget tartalmaz, hiszen a Feltámadott teljes Krisztus jelen van.

Ratzinger bíboros „A liturgia szelleme” könyvcímet R. Guardinitől kölcsönözte, mert, ahogy előszavában írja, Guardini kis könyvecskéje, amely 1918-ban jelent meg, teológiai tanulmányai elején kedves olvasmánya volt, és belőle megtanulta a liturgia lényegét. A Hittani Kongregáció prefektusa, aki XVI. Benedek pápa lett, kétségtelenül II. János Pál fent említett dokumentumainak is „társszerzője” lehetett. Világos, hogy ha óv bizonyos elhajlásoktól, nem a II. vatikáni zsinat liturgikus reformját akarja „restaurálni”, hanem annak igazi szellemét óvja szélsőséges tendenciáktól, téves egyoldalúságoktól. Az az ökumenizmus szempontjából is lényeges szemlélet – amelyet alább X. Léon-Dufour nyomán összefoglalunk – H. de Lubac és a zsinat szellemében lényeges szempontra hívja fel a figyelmet, anélkül, hogy a Ratzinger bíboros által említett túlzó tendenciákkal egyetértene.

Az Eucharisztiáról és a liturgiáról szóló dossziénkat kiegészíti Bosák Nándor püspök Keresztesné Várhelyi Ilona kérdéseire válaszolva: a zsinati reform gyakorlati hazai megvalósítását mérlegelik kellő kritikával.

* * *

Megdöbbentő helyzetképet rajzol Fasang Árpád a jelenlegi magyar politikai-közéleti helyzetről. Ő is utal az értelmiség felelősségére, amelyről előző számunkban – 1956 kapcsán – már szóltunk. Az UNESCO volt magyar nagykövete számvetésében arra a kérdésre keres választ, hogy hogyan jutottunk idáig, „a rendszerváltás után tizenöt évvel, amikor ismét »álmodik a nyomor«, és a magyar társadalmat egyre feszültebb légkör, bénító kiábrándultság, sebzett indulatoskodás jellemez?” „A legelső feladat annak kimondása: Nem ezt akartuk! Be kell látnunk, hogy a rendszerátalakulás eddigi teljesítménye – a rövid periódusú részeredmények ellenére – lesújtó. Az öt éve meghirdetett »jóléti rendszerváltás« programja megbukott. Kísérő jelenségei (a teljesség igénye nélkül): a kirívó vagyoni egyenlőtlenségek, a korrupció terjedése. Az életszínvonal csökken. A gazdasági hatalom egyre kevesebbek kezében összpontosul. A magyar áru kiszorul a magyar piacról. A tömegközlekedés, a mezőgazdaság, a közoktatás, az egészségügy helyzete kaotikus. A munka értéke devalválódik, egyre többen tengődnek segélyekből, a munkanélküliség riasztó méreteket ölt. A társadalom elöregedése, a demográfiai helyzet katasztrofális folyamatokat és jövőt vetít előre. A társadalom összetartó ereje gyengül, amely meg tudná akadályozni az előző nemzedékek szorgos munkája által hozott értékek széthordását. A szabad rablás, a másik ember becsapása a rendszerváltás szinonimájává kezd válni.”

Sötét helyzetkép. Fasang Árpád elemzése kimutatja egyesek – vezetők, médiahasználók stb. – felelősségét. Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy Magyarországon súlyos az erkölcsi válság, amint erre az államfő is rámutatott. Fasang szerint a „gátlástalan hatalmi arroganciához új erkölcsi mércét is – »az igazság nem minden részletének a kimondása« vagy »a valóság nem teljes feltárása teóriáját« – kellett kitalálni. (. . .) S ezért a válságért az értelmiség (ki kisebb, ki nagyobb mértékben) rendkívüli módon felelős.” Az alapvető kérdés ez: „Hogyan lehet kijutni abból a szellemi és morális zsákutcából, ahová kerültünk?” Végkövetkeztetésében erre a kérdésre ad válaszszempontokat a szerző, mindannyiunk felelősségére apellálva, és lelkiismeret-vizsgálatra indítva.