LELKISÉG




II. János Pál pápa

JUBILEUMI KARÁCSONY BETLEHEMBEN

Homília Betlehemben, 2000. március 22-én
a Jászol terén bemutatott szentmisén

„Gyermek született nekünk, fiú adatott nekünk. . . Ez lesz az õ neve: Csodálatos Tanácsadó, erõs Isten, . . . Béke Fejedelme.”

Szeretett Sabbah pátriárka, tisztelendõ Testvéreim a püspökségben és a papságban, kedves Testvéreim az Úrban!

1. Izajás szavai (9,5) az Üdvözítõ e világra jövetelét hirdetik. Ez a nagy ígéret itt, Betlehemben teljesedett be. Kétezer éve a keresztények nemzedékrõl nemzedékre mély megindultsággal és örömteli hálával emlegették Betlehem nevét. Mint a pásztorok és a napkeleti bölcsek, mi is eljöttünk, hogy megtaláljuk a Gyermeket „pólyába takarva és jászolba fektetve” (Lk 2,12). Mint elõttünk annyi zarándok, mi is csodálattal és imádással borulunk le az itt beteljesedett, kimondhatatlan misztérium elõtt.

Amikor megkezdtem szolgálatomat mint Péter utóda, az elsõ karácsonyon nyilvánosan is kifejeztem kívánságomat, hogy bárcsak Betlehemben, a születés barlangjában ünnepelhetném pápaságom kezdetét. (Vö. Az éjféli mise homíliája 1978-ban.)  Akkor ez lehetetlen volt, s mind e napig nem volt lehetséges. Ma azonban hogyan ne dicsérném minden irgalmasság Istenét – kinek útjai titokzatosak, és szeretete végtelen – azért, hogy a Nagy Jubileum évében elhozott ide, ahol az Üdvözítõ született? Betlehem az én jubileumi zarándoklatom középpontja. Ösvényeim elvezettek e helyre és a misztériumhoz, melyet ez a hely hirdet.

Köszönetet mondok Michel Sabbah pátriárkának szívélyes üdvözlõ szavaiért, és szívbõl ölelem a Szentföld katolikus ordináriusainak összes híveit. Jelentõségteljes a sok keleti szertartású katolikus közösség jelenléte – melyek katolicitásunk gazdag mozaikjának részei – azon a helyen, mely látta Isten Fia születését. Az Úrban szeretettel köszöntöm az ortodox egyházak és a Szentföldön élõ egyházi közösségek képviselõit.

Hálás vagyok a palesztin hatóságok vezetõinek, hogy részt vesznek ünneplésünkön, és egyek velünk a palesztin nép javát kérõ imádságokban.

2. „Ne féljetek! Nagy örömet hirdetek nektek, mely az egész népé lesz: ma született Dávid városában az Üdvözítõ, aki az Úr Krisztus.” (Lk 2,10–11.)

Az öröm, amit az angyal hirdet, nem régmúlt dolog. Mai öröm, Isten üdvössége örök napjának az öröme, s ez az örök nap átfogja a teljes idõt, a múltat, a jelent és a jövõt. Az új évezred hajnalán arra kapunk meghívást, hogy jobban megértsük: az idõnek azért van értelme, mert az Örökkévaló belépett a történelembe, és velünk marad örökre. Beda Venerabilis szavai nagyon jól kifejezik ezt: „Az Úr folyamatosan fogantatik Názáretben, és születik Betlehemben ma is, és az idõk végéig mindennap.” (In Evangelium S. Lucae 2. PL 92, 330.) Ebben a városban ugyanis mindig Karácsony van, mindennap. Karácsony van a keresztények szívében. Mindennap hirdetnünk kell a világnak Betlehem üzenetét – egy nagy öröm jó hírét: az Örök Ige, aki „Isten az Istentõl, Világosság a Világosságtól”, testté lett, s eljött, hogy közöttünk lakozzék. (Vö. Jn 1,14.) Az újszülött Kisded, aki védtelen, és teljesen Mária és József gondoskodó szeretetétõl függ, a világ teljes gazdagsága. Õ a mi mindenünk!

Ebben a Gyermekben, a Fiúban, aki nekünk adatott, nyugalmat találunk a lelkünknek, és megtaláljuk a soha el nem fogyó kenyeret, az eucharisztikus Kenyeret, amelyet ez a város a nevével is hirdet, hiszen Bethlehem azt jelenti: Kenyérháza! Isten rejtõzik a Kisdedben; az istenség rejtõzik az Élet Kenyerében. Imádlak áhítattal, rejtõzõ Istenség! Ki e színek alatt valóban itt rejtõzöl!

3. Az isteni önkiüresítés nagy misztériuma, megváltásunk mûve, mely a gyöngeségben valósul meg, nem könnyû igazság. Az Üdvözítõ éjszaka, a betlehemi barlang sötétjében, csöndjében, szegénységében született. „A nép, amely sötétben járt, nagy fényességet látott, a halál árnyékában ülõknek világosság támadt” – hirdeti Izajás. (Iz 9,1) Ez a hely megismerte az elnyomás „igáját” és „botját”. Ezeken az utcákon hányszor lehetett hallani az ártatlanok kiáltásait! Az Üdvözítõ születési helye fölé épített nagy bazilika is olyan, mint egy régi, viharvert erõdítmény. Jézus bölcsõje mindig a kereszt árnyékában van. A betlehemi születés csöndje és szegénysége egy valóságot alkot a Kálvária fájdalmaival, sötétjével és halálával. A bölcsõ és a kereszt a megváltó szeretetnek egy és ugyanazon misztériuma; a test, amelyet Mária jászolba fektetett, azonos a kereszten föláldozott testtel.

4. Hol van hát „a Csodálatos Tanácsadónak, az erõs Istennek és a Béke Fejedelmének” uralma, amelyrõl Izajás próféta beszélt? Milyen az a hatalom, amelyre maga Jézus hivatkozik, amikor mondja: „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön.” (Mt 28,18) Krisztus országa „nem e világból való”. (Jn 18,36) Az õ országa nem az erõ, a gazdagság és a hódítás fitogtatása, melyek látszólag vezérlik az emberi történelmet. Ellenkezõleg, a Gonoszt legyõzõ hatalomról, a bûn és halál fölötti végleges gyõzelemrõl van szó. A teremtményekben lévõ istenkép torzulásait gyógyító hatalom ez. Krisztus hatalma átformálja gyenge természetünket, és a Szentlélek kegyelmével alkalmassá tesz arra, hogy Istennel közösségben, egymással békességben éljünk. „Akik befogadták õt, azoknak megadta a hatalmat arra, hogy Isten fiaivá legyenek.” (Jn 1,10) Ez Betlehem üzenete ma és mindig. Ez az a rendkívüli ajándék, amelyet a Béke Fejedelme kétezer éve elhozott a világnak.

5. Ebben a békében köszöntöm az egész palesztin népet, tudván, mekkora jelentõsége van ennek a percnek történelmetekben! Ezért imádkozom, hogy az imént bezárult lelkipásztori szinódus, melyen részt vett az összes katolikus rítus, öntsön belétek bátorságot, s erõsítse köztetek az egység és a béke kötelékeit. Így lesztek egyre hatékonyabb tanúi a hitnek, azzal, hogy építitek az Egyházat, és szolgáljátok a közjót. Szent csókot ajánlok föl a más keresztény egyházak és egyházi közösségek híveinek. Köszöntöm Betlehem muszlim közösségét, és imádkozom a megértés és együttmûködés új korszakáért a Szentföld minden népe számára.

Visszatekintünk egy kétezer évvel ezelõtti eseményre, de lélekben átöleljük az egész idõt. Meghatározható helyre jöttünk össze, de átkaroljuk az egész földkerekséget. Egy újszülött Gyermeket ünneplünk, de magunkhoz ölelünk mindenkit mindenhol. Innen, a Jászol terérõl ma minden idõk minden emberének kiáltjuk, erõvel: „Béke veletek! Ne féljetek!” E szavak a Szentírás lapjain állandóan visszhangzanak. Isteni szavak, melyeket a feltámadott Jézus mondott: „Ne féljetek!” (Mt 28,10) Ne féljetek itt maradni és õrizni keresztény hagyományaitokat azon a helyen, ahol az Üdvözítõ született.

A betlehemi barlangban, miként a mai szentleckében Szent Pál mondotta, „megjelent Isten kegyelme”. (Tit 2,11) Az itt született Gyermekben a világ megkapta az irgalmasságot, melyet Isten megígért atyáinknak, Ábrahámnak és az õ utódainak mindörökké. (Vö. Lk 1,54–55) A megtestesült Örök Ige misztériumának fényében hagyjunk el minden félelmet, és legyünk olyanok, mint az angyalok, dicsõítvén Istent, aki ily nagy ajándékot ad a világnak. Az égiek kórusával együtt énekeljünk „új éneket” (Zsolt 96,1), „Dicsõség a magasságban Istennek, és a Földön békesség a jóakaratú embereknek.” (Lk 2,14)

Ó, betlehemi Kisded, Mária fia és Istennek Fia, minden idõnek ura és a béke fejedelme, aki ugyanaz vagy „tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8): miközben haladunk elõre a harmadik évezredben, gyógyítsd meg sebeinket, erõsítsd lépteinket, nyisd meg szívünket és lelkünket „a mi Istenünk irgalmassága” elõtt, amellyel „meglátogat minket a magasságból Felkelõ” (Lk 1,78). Ámen.


Udvardy György

2006. KARÁCSONY

Megjelent üdvözítõ Istenünk emberszeretõ jósága
(vö. Tit 3,4)

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16)

Isten a Szeretet. Isten szereti az embert. Isten Atyánk. Isten nem mond le az emberrõl. Isten küzd az emberért. Szenvedélyesen és szenvedéssel szereti az embert. Önmaga életével ajándékozza meg.

Isten számtalan formában és módon szólt az emberhez, és kereste az embert: a teremtés csodájában, a lelkiismeret szavában, választott népében, a tõle ihletett prófétákban, a népének adott törvényekben – mely út és lámpás az ember lábai elõtt –, a naponta megújított hûségében. És mi, emberek mégsem értetettük õt. Isten ennek ellenére nem szûnt meg, nem fáradt el keresni bennünket: „Elmondtam ezerszer. Nem értetted? Elmondom újból. Talán most megérted!” Az Atya elküldi az Igét, az engedelmes Fiút, aki emberré lesz: „Mit tegyek? Elküldöm kedves fiamat. Õt csak megbecsülik.” (Lk 20,13)

Jézus Krisztus megtestesülésében az Atya szeretetének végsõ „eszközévé” lesz. Emberré lesz. Ezért nem mint ruhát, mint szerepet ölti magára emberi létünket, hanem teljes egészében éli a mi életünket. Nemcsak általában az emberi létet, annak minden velejárójával, hanem mindannyiunk sorsát veszi magára: félelmeinket, emberi korlátainkat, a menekülõ, hazáját elhagyni kényszerülõ ember magányát és meg nem értett idegenségét, a szegény ember nyomorát, a megélhetésért aggódó szülõ fájdalmát, a fiatal bizonytalan jövõjét, az igazságtalanul megvádolt tehetetlenségét és kiszolgáltatottságát, az önmaga javulásában ismét és ismét elbukó felnõtt szégyenét… Nincs senki a világon, aki azt mondhatná: lehet, hogy általában az ember életét vette magára, de nem az én életemet, így nincs is semmi közöm hozzá.

    Jézus Krisztus emberré lesz. Jézust szeretni küldi az Atya. Így elsõsorban nem azért, hogy egy testen végre lehessen hajtani a kegyetlen ítéletet – bár minden, amit a megtestesülésben ünneplünk a húsvéti titokban nyeri el értelmét –, hanem emberré lesz, hogy megmutassa: „Az Isten szeretet. . .” (1Jn 4,16), és ennyire szeret az Isten. Szeretetének nincs határa. És megmutassa, milyen nagy az ember méltósága: „Ismerd fel, ó keresztény, nagy méltóságodat! Az isteni természet részesévé lettél, vissza ne térj ismét a hozzád méltatlan régi romlottságba. Fontold meg, milyen Fõnek és Testnek lettél tagja. . . Mivel Krisztus vére a te nagy váltságdíjad.” (Nagy Szent Leó pápának az Úr születésérõl szóló beszédébõl) „Ó, szerencsés vétek, hogy ilyen hatalmas és fölséges Megváltót kívánt és érdemelt!” (Húsvéti örömének)

Jézus Krisztus egész, teljes élete kinyilatkoztatás, így a születése, annak tudatosan választott szegényes körülményei is. Gyermekként jött közénk, vállalva a teljes kiszolgáltatottságot. Vállalva az emberi élet törékenységét, védtelenségét, és jelezve isteni értékét. De jelzi ez azt is, hogy az önmagáról való tudatos lemondás képes gyógyítani az önzés halálos betegségét; a semmit nem birtoklás az Isten természete, és az ember méltóságát is ez õrzi meg; az Atya akaratának keresése, engedelmes elfogadása teszi szabaddá az önmagát elkötelezni nem képes, önmaga szabadsága elõtt leboruló embert. Azért lett emberré, hogy végérvényes tapasztalata legyen mindannyiunknak: Isten Atya, és isteni az ember méltósága. Jézus megtanít bennünket: mit jelent embernek lenni, emberhez méltóan élni. Jézus Krisztus emberként jött közénk, hogy az emberségre tanítson.

Jézus a szegénységével váltja meg a világot, a „nem birtoklásával”. Loyolai Szent Ignác tanítja, hogy a világ alapvetõen az alapján ítéli meg az embert: mit birtokol? mit mondanak róla mások? mit tud megtenni? Tanítja azt is, hogy a birtoklás hogyan isteníti az embert: a mim van, a mivé lettem általa hamis tiszteletét váltja ki, mígnem az ember azonosítja önmagát azzal, amit birtokol: nézzétek, én ez vagyok. Ebben az összefüggésben döbbenetes módon hangzanak Isten önfeltáró szavai, miközben az emberré, szegénnyé, megtöretetté lett Fiút szemléljük: „Vagyok, aki vagyok.” (Kiv 3,14). Jézus nem akar birtokolni semmit. Elviseli a meg nem értést és a hamis vádakat. Vállalja a megtestesülés, a keresztre feszítés és a „kenyérré válás” tehetetlenségét.

    Jézus tanításában is a megtestesülés gesztusa jelenik meg. Az Atyáról és az ember méltóságáról beszél. Eddig nem ismert módon, hatalommal tanít. Ez a hatalom a szolgáló szeretet hatalma. Tanít a boldogságokról, mint az ember isteni jövõjérõl, a megbocsátásról, mint az irgalmas Isten magatartásáról, az ellenségszeretetrõl, mint az emberek között az õsbûn elkövetése óta meglévõ bizalmatlanság egyetlen gyógyszerérõl, a szolgálatról, mint a szeretet konkrét és közvetlen megélésének módjáról. Jézus tanításával és életével megmutatta: mi a szeretet, és mi nem az. Jézus úgy tanít, hogy közben cselekedeteivel hitelesíti mindazt, amit mond. (Vö. DV 4) Kötényt köt maga elé, lehajol, és megmossa tanítványai lábát. „Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” (Jn 13,15)

Jézus Krisztus – bár az egyetlen válasz az emberiség minden kérdésére – mégsem pusztán választ akar adni az ember kérdéseire, hanem értelmet akar adni az emberi lét minden kérdésének. Tökéletes közösségre hív tanítása, az Ország törvényei által. Bennünk akar élni. A szeretet titka az egyesülés titka: én legyek a te életed. Tanításával ténylegesen megvalósítja ezt a közösséget. (Vö. 1Jn 3,24)

Jézus – miközben tanít – látja, hogy az ember számtalan küzdelmet folytat, és küzdelmében sokszor alul marad. Látja, hogy az ember zarándok, úton van, és ezen az úton elfogy az ereje. Félelmek, bizonytalanságok vesznek erõt rajta. Elvéti az irányt, erõtlennek, eszköztelennek érzi magát. Szeretne jó lenni, szeretne a fölismert igazságnak megfelelõen élni, de kicsinyes kompromisszumai következtében folyton vesztesnek érzi önmagát. Szeretne elkötelezõdni igaz, szent ügyek szolgálatára, de újból és újból visszalopja kimondott ígéretét. Jézus Krisztus a megtestesülés gesztusában megtapasztalt szeretettel mondja: te félsz – én akarok lenni bátorságod; te elfáradsz az úton – én akarok lenni a te erõforrásod; te elvéted az irányt – én akarok lenni a te Utad, amin jársz; te elbizonytalanodsz az igazságban – én akarok lenni a te Igazságod; te (bár szolgálod szeretteidet) félsz elveszíteni életedet: – én akarok lenni a te Életed. Ezért azt mondja a kenyérre és borra: Ez az én testem és vérem. Benned akarok élni, hogy az én életem legyen a tiéd; neked adom lelkemet, hogy örülj istengyermeki méltóságodnak. És akkor nem félsz az úttól, a jövõtõl, az áldozattól, mert az én Atyának bemutatott áldozatom ereje újul meg benned, hogy megszenteld a világot.

Advent ígérete, a Karácsony tapasztalata: Emmánuel. Velünk az Isten! Látjuk Jézus Krisztus megtestesülésének belsõ erejét, ami ugyanabból a szeretetbõl fakad, amellyel majd Jézus föláldozza magát a kereszten: Az Emmánuel számunkra azt jelenti: Értünk az Isten! S látva, hogy Jézus tanításával azokban él, akik befogadják az élet igéit, és Jézus a maga áldozatával azokban él, akik befogadják a kenyérben és a borban, és Jézus a Lelkével azokban él, akik levetnek magukról mindent, ami nem méltó Krisztushoz – így nem méltó az emberhez sem –, az Emmánuel örömhíre azt is jelenti: Bennünk az Isten! Így megvalósul a szeretõ Atyának az idõ kezdetén megálmodott terve: Vele élhetünk, az Õ életét élhetjük. (Vö. Jn 15,1–17)

Jézus életében a megtestesülés, a tanítás, a szolgálat és a kereszt áldozata ugyanabból az önmagáról lemondó isteni szeretetbõl forrásozik.

Az Egyház mint Jézus Krisztus életének hordozója – aki tagjai által beletestesül a világba, aki tanít, aki önmagát megosztja – Isten szeretetének élõ jele, aki lehajol minden ember gyöngesége fölé, hogy irgalmának karjaiba emelje.

Nekünk kell vállalni a megtestesülés gesztusának mindennapi lelkes megjelenítését, hogy Jézus Krisztus, az engedelmes Fiú, bennünk folytathassa inkarnációját. És így mindenki, akivel csak találkozunk, a szívébõl önkéntelenül föltörõ örömmel mondhassa: Megjelent Istenünk emberszeretõ jósága.

 

Gyorgyovich Miklós

A FÉRFIURALOM ELLEN

Feminizmus. . . Minden „izmus” sarkítás. Azért az, mert az élet valamilyen szeletét kiemeli, felnagyítja, a többi elé helyezi, amazokat háttérbe szorítja. Elég arra gondolni, hogy a festészetben hány meg hány izmus keletkezett: pl. impresszionizmus, pointillizmus, expresszionizmus, szürrealizmus, klasszicizmus, eklekticizmus, dadaizmus stb. Az izmusok számát gazdagítja a feminizmus is.

Asztalbeszélgetés során vetõdött fel: mi is voltaképpen a feminizmus? Az egymondatos megfogalmazás szerint: A feminizmus a férfiuralom elleni küzdelem. A feminizmus létét valamilyen hiány generálja, tartja ébren. Éspedig az a tény, hogy a nõk társadalmi helyzete az utóbbi évezredekben kétségtelenül törékenyebb a férfiakénál, emberi méltóságuk tiszteletben tartása hiányos, anyagi elismerésük, megbecsülésük késik. Miközben el kell ismerni, hogy vannak üdítõ kivételek, a tapasztalat azt mutatja, hogy általában fennáll a nõk hátrányos megkülönböztetése, s magam is elismerem, hogy e méltánytalanságok artikulálása, e témák ébren tartása célszerû, hasznos és jó.

Jezsuiták (kizárólag férfi rend) körében dolgozom. A rend a nõi identitásról gondolkozva a feministákhoz hasonló következtetésekre jutott, ugyanis 34. rendgyûlésük így fogalmaz: „Sok nõnek úgy tûnik, hogy a férfiak nem hallgatják meg õket. Semmi sem helyettesítheti ezt a meghallgatást.”

Nem feladatom itt abban elmélyedni, hogy egy izmus mikor ér véget, sem hogy mi van akkor, amikor elérte célját, inkább visszatérek az elõzõ egymondatos megfogalmazáshoz (férfiuralom elleni közdelem). Nem a férfiak létére, hanem uralkodásuk megszüntetésére tör a mozgalom. Elgondolkodom ezen a kijelentésen. Jó volna-e az emberiségnek, ha a köd homályába veszõ korok amazonjainak az uralma térne vissza? Azt hiszem, nem. Azt hiszem, hogy elérendõ célként valamiféle, nemek közötti szövetség megteremtésén kellene fáradoznunk; ahol a két nem tagjai nem jól egymás szemébe nézve vívnak meg, hanem párosával egyfelé nézve közös célok eléréséért lépnek szövetségre. Persze ez csak egymás kölcsönös tiszteletén, a nemi különbségek tudomásulvételén, a nõk tehetségének elismerésén alapulhat. Ha egyszer ezt elérnénk, akkor válna okafogyottá a mozgalom.

Ennyi bevezetés után illõ – eredeti célom szerint – bemutatni azt a kötetet, mely egy feminista elõadássorozat könyvvé szervesült anyagait tartalmazza. A Romániai Pax Romana, Státus Könyvkiadó (Csíkszereda, 2006) jelentette meg a Nõnek (is) teremtette címû antológiát, melynek alcíme kijelöli a kötet témáját is: nõk a társadalomban és az egyházban.

A tanulmányok végigolvasása utáni elsõ benyomásom: a feminizmus nagyon heterogén elképzeléseket vonultat fel. A magukat feministáknak vallók elképzelései igen különböznek egymástól. Nehéz volna tehát azt rögzíteni: ez vagy az a feminista álláspont. Inkább az körvonalazható, hogy X feminista véleménye ez, Y-é pedig az. Másik érdekes tapasztalatom a férfiak elõadóként való részvétele.

Sok nõnek úgy tûnik, hogy a férfiak nem hallgatják meg õket – idéztem az elõbb a jezsuita rendgyûlés kitételét. Mi fáj a nõknek, mi fáj a vallásos nõknek? Hallgassuk meg hát õket itt és most a teljességre való törekvés igénye nélkül.

– Több elõadó hangsúlyozta, hogy a nõknek fájnak a Biblia bizonyos megfogalmazásai. Utalnak arra, hogy patriarchális a biblia nyelvezete, fogalomkészlete, elsõsorban az Ószövetségben, de a páli levelek sem kivételek ez alól (pl. Efezusi levél).

– Bodó Márta a Biblikus Teológiai Szótárra hivatkozik: Izrael és a Közép-Kelet törvénykönyveiben az asszony helyzete a kiskorúakéval azonos. (107.)

– Bárdosy Éva a nõk papi hivatása elismerésének hiányát sérelmezi (229.), valamint azt, hogy általában a nõkrõl véleményük megkérdezése nélkül döntenek egyházunkban. (239.)

– Hübel Szilvia szerint a teológia igen férfiarcú. Hiányzik belõle az esztétika. Hiányzik belõle a nõi diskurzus. (54.)

– Vörös Éva szerint az értelmiségi nõk különösen is kínzóan, deprimáltan élik meg mellõzöttségüket, azt, hogy be kell érniük a templomtakarítás gyönyörûségével, s nem tudnak közel férkõzni a kultuszközponthoz. (244.)

– „Mi keresztények hímnemû nyelvezetet alkalmazunk Istenre, és fenntartjuk a hímnemû istenképet.” (Gagyi Katinka, 95.) Ugyanõ fájlalja, hogy a nõi értékek sorvadóban vannak; így az intuíció, az érzékenység, az ízlés, a kitartó szerelem stb. (62.)

– A nõ a férfiban társat keres, és az anyaságban akar kiteljesedni, de éppen életének e vonatkozásait határozza meg leginkább a kiszolgáltatottság és a testi-lelki szenvedés. Anyaként megtapasztalja, hogy legsajátosabb örömét, az anyaságot beárnyékolja a terhességgel és szüléssel járó szenvedés.  (Zamfir Korinna, 17. o.)

A jezsuita P. Mustó Péter saját élettapasztalataiból hoz példákat a gyermekek, nõk kizsákmányolására, elnyomására vonatkozóan. Empátiájáról biztosítja a nõket, s megerõsíti, hogy valóban nagyon sok még a tennivaló a nõk méltóságának elismerése körül. (214skk.)

Tóth Mihály (PPKE) azt emeli ki, hogy a valóságról nõ és férfi nemcsak együtt beszélhet; ahhoz azonban, hogy torz egyoldalúság nélkül beszéljenek, egymás tapasztalataiból is meríteniük kell.

Újból Mustó Pétert idézem, aki lehetséges megoldásként a meglévõ feszültségek oldására azt javasolja: „meg kell kísérelni megtanulni magunkat visszafogni, meghallgatni a velem szemben ülõt, megkeresni azt az értéket, ami õt felemelheti. Rá kell érezni arra, ami benne nemes vagy jó.” Másutt: „. . . engedjem meg a másiknak, hogy õ önmaga lehessen; az, akinek õt Teremtõje elképzelte. Ehhez figyelem és jóindulat szükséges, semmi több.” (214.)

Miközben a kötetet lapozgattam, átérezve a szerkesztõ gondját: hogyan szerkessze egybe az oly szerteágazó témákat, két érdekes, és hosszabb lélegzetû anyaggal találkoztam. Így szemelvények a nõkérdésrõl: Márton Áron gondolatai, Slachta Margit néhány országgyûlési beszédrészlete és más feminista anyagok (Radnóti Dezsõné, Jakabffy Elemér, Künnle Ilus). Másrészt pedig tanulságos elolvasni a nemek sokoldalú lélektani elemzését tárgyaló tanulmányt (Gagyi K.: Az ember neme mint kapcsolatai meghatározója. 60–104.)

Az elõadás-gyûjtemény a szerzõk rövid életrajzával zárul.

Ha végigelmélkedem, mi fáj a nõknek, s azt is, milyen megoldási javaslatok kínálkoznak, esélyem van arra, hogy jó irányba tereljem gondolkodásomat.

P. Mustóval összhangban javasolom, hogy mielõtt saját állásfoglalását ki-ki bármelyik felvetéssel kapcsolatban megfogalmazná, gondolkodjék el a kinyilvánított fájdalmak realitásán, s tanúsítson kellõ önmérsékletet. Ezzel tesz eleget az említett rendgyûlés felvetésének, mert csakugyan semmi sem helyettesítheti a nõk meghallgatását.