SZEMLE




Nemeshegyi Péter

BARANGOLÁSOK AZ EGYHÁZATYÁK
CSODAKERTJÉBEN

John Henry Newman vallotta: „Számomra az egyházatyák olvasgatása gyönyörök paradicsoma.” Ilyen paradicsomba invitál bennünket Vanyó László professzor posztumusz mûve: Ókeresztény írók lexikona*. E mû klasszikus alkotás. Kár, hogy szerzõje nem érte meg közzétételét. Nagy hála illeti Perendy László professzort és Babarczi-Gyõrffy Andreát, hogy a lexikon végsõ formájának lezárását és a szakirodalom összeállítását elvégezték, és így kezünkbe adták e kiváló mûvet.

Vanyó László egész életét az ókereszténység tudományos felkutatásának szentelte. Bokros teendõi közepette hosszú éjszakákat töltött kutató és írói munkával. Számos kiadványa mellett, a már negyedik kiadásban megjelenõ kétkötetes, Az ókeresztény egyházi irodalom c. mûve révén ismeretes volt bámulatos olvasottsága és szaktudása. Az elsõ keresztény századok gondolatvilágának mély ismerete tette õt alkalmassá arra, hogy két ötéves turnusra is kinevezzék a Pápai Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjává. Õ maga mondta el nekem, hogy a bizottság akkori elnöke, Ratzinger bíboros különösen értékelte hozzászólásait, mert a nagy egyházatyák hangját hallotta ki belõlük.

A teológiában és szellemtörténetben érdekelt magyar olvasók kiváltságosnak érezhetik magukat, hogy egy ilyen patrisztikai lexikon áll rendelkezésükre. Tudtommal ezen a lexikonon kívül csak olasz nyelven létezik patrisztikus lexikon (A. Di Berardino [ed.], Dizionario patristico e di antichità cristiana). Más nyelveken csak a szélesebb területeket felölelõ lexikonokban találhatók, egyéb címszavak mellett, az ókeresztény írókat bemutató cikkek.

    Vanyó László lexikona nemcsak kimeríthetetlen ismerettár, hanem érdekfeszítõ olvasmány is. Az ókor nagyjai, Ireneusz, Alexandriai Kelemen, Iusztinosz, Órigenész, Nazianzoszi Gergely, Nüsszai Gergely, Ágoston, Alexandriai Kürillosz stb. személyének és munkásságának szentelt címszavak 12-17 oldalas kimerítõ tanulmányok. A szerzõ nemcsak életrajzi adataikat és mûveiket sorolja fel, hanem finom beleérzésrõl tanúskodó jellemrajzokat is ad róluk, és belehelyezi õket történelmi helyzetükbe és az ókeresztény gondolkodás egészének folyamatába.

    Csak néhány példát sorolunk fel. Antiokhiai Ignatiosz írásait így jellemzi: „Rövid leveleit mindig átfûti a szenvedély, a lelkesedés, rendkívüli képgazdagság jellemzi, szinte minden szava mögött ott lobog egyénisége.” „Ma már kétségtelenül a keresztény levélirodalom gyöngyszemei közé tartozik az a hét levél, mely néhány hét leforgása alatt került ki Ignatiosz kezébõl. A levelek az ún. »ázsiai stílus« jellegzetességeit mutatják, a szenvedélyességet, a szertelenséget, a fegyelmezett, tartózkodó, hûvös »attikai stílussal« szemben.”

    A Nazianzoszi Gergelyrõl szóló szócikk valóságos remekmû. A szerzõ Gergelyt így jellemzi: „Érzékeny, ideges természet volt, szinte ránehezedett saját kora. Életében élményszerûen tükrözõdik a kereszténység és a hellén kultúra 4. századi konfliktusa. Mintha mindaz a krízis, melyen a görög mûvelõdés évszázadok során átment, egyszerre tört volna fel pont egy olyan érzékeny személy életében, mint amilyen Gergely volt, aki a szerzetességet, a retorikát, a filozófiát állandó alternatívákként élte meg.”

    A három kappadókiai atya közül Nüsszai Gergely volt a legzseniálisabb. Amint Vanyó kifejti, õ volt az elsõ, aki az Isten végtelenségét pozitív határozmánynak tekintette. A görög gondolatvilágban ugyanis a végtelenség tökéletlenségnek számított. Minthogy Isten végtelen, ezért „nincs megfelelés az isteni lényeg mint végtelen megismerendõ tárgy és az emberi értelem mint véges megismerõ alany között. A természetes értelem révén az ember csak istenkeresõvé válhat Gergely szerint, de nem tudja megragadni Isten lényegét.” „A teremtett és teremtetlen természet közötti különbség a végesség és végtelenség különbségével azonos.” „Az istenmegismerés végeérhetetlen folyamatot jelent az emberi egzisztenciában. A megszerzett ismeret felülmúlására való törekvés vezet az eksztasziszhoz. Az istenmegismerés eksztasziszok sorozata, melynek során egyik eksztaszisz felülmúlja a másikat. Az eksztaszisz nem más, mint a megtalálás és a további keresés állandó határesete Gergelynél, a nyugalom és mozgás paradox egysége.”

    Minthogy jómagam valamikor Órigenészrõl írtam doktori dolgozatomat, a róla szóló szócikk különösen érdekelt. Nem csalódtam várakozásomban. A szócikkben Vanyónak sikerült 11 rövid oldalon összefoglalni e nagy teológus alakját és szellemi profilját. Vanyó Órigenész-felfogásával egyetértek. E nagy teológus üdvtörténeti derûlátásában napjaink több vezetõ teológusa osztozik. Vanyó helyesen mondja, hogy ez a derûlátás nem a fejlõdésbe vetett hiten alapul, „hanem azon a belátáson, hogy a szabadság a szellemi lények elidegeníthetetlen sajátsága, mellyel Isten tapintatosan bánik.” A szerzõ hozzáteszi: „így azonban elvileg fennáll a rendszerében a végeérhetetlen körforgás veszélye.” Doktori dolgozatom zárófejezetében és egy külön excursusban igyekeztem bizonyítani, hogy Órigenész szerint a remélt végsõ apokatasztaszisz (mindenek üdvössége) végleges állapot. Nincs többé veszély visszaesésekre, mert a szeretet az üdvözülteket oly szorosan összeköti Istennel, hogy semmi, de semmi õket tõle elválasztani nem képes. (Lásd: La Paternité de Dieu chez Origène, Paris, Desclée, 1960, 203–224. o. Sajnálom, hogy a részletes bibliográfia megemlíti Órigenészrõl írt néhány magyar tanulmányomat, de nem említi meg e könyvemet.)

    Mesterien írja le Vanyó az efezusi és khalkédoni zsinat körüli eseményeket is. Remekül jellemzi a fõszereplõket, Nesztorioszt és Kürilloszt. Bizony elszomorító, hogy az ókor két nagy teológiai iskolája, Antiokhia és Alexandria, így összecsapott egymással, anélkül, hogy gondot fordítottak volna a szavak értelmének tisztázására. Vanyó ebben a vitában Küroszi Theodorétosznak adja a pálmát, aki „a kor egyik legrokonszenvesebb, legbecsületesebb és az egész 5. század legtermékenyebb teológusa volt Keleten.” Bárcsak az általa megfogalmazott krisztológiai egységformulába belenyugodtak volna a csatározó felek.

    Remek szócikkeket találunk Iusztinoszról és Alexandriai Kelemenrõl is. Az õ nagy érdemük, hogy a szentírási üdvtörténetet és a hellén világtörténelmet összekapcsolták, és a teremtés tanából vezették le azt, hogy az az Isten, aki a zsidóknak prófétákat küldött, a görögöknek filozófusokat támasztott, akikben a Logosz magvai mûködtek, és így mindketten elõkészítették Krisztust és evangéliumát. Különösen érdekes ember Kelemen, aki felfedezte, hogy a vallás és a költészet között sok hasonlóság található, és az Isten és emberek közötti három szövetségrõl beszél: az egyiket Mózes által a zsidókkal, a másikat a filozófusok által a görögökkel, a harmadikat pedig mindkettõjük számára Krisztusban kötötte meg az Isten.

    Az Ágostonról szóló hosszú szócikkel kevésbé voltam megelégedve. A szerzõ nagyon pontosan leírja Ágoston életútját, szellemi fejlõdését és nézeteinek alakulását, de nem fûz hozzá kiértékelést. A görög egyházatyákról írt szócikkekben érzõdik, hogy Vanyó Lászlónak az õ teológiájuk szimpatikusabb, mint a pesszimista, predestinációs ágostoni teológia, de errõl hallgat az Ágoston-szócikkben. Pedig, ahogy Hans Urs von Balthasar írja, a nagy lángésznek, Ágostonnak „sötét árnyéka” rávetõdött az egész nyugati teológiára, és napjainkig károsan befolyásolta azt. Ágoston szellemi világa alakulásának leírásánál jó lett volna, ha a szerzõ figyelembe veszi Erich Przywara Augustinus c. könyvében található tanulmányát, amelyben remekül megkülönbözteti a különbözõ „ágostonokat”.

    Milyen jó lett volna, ha a nyugati teológia is inkább a Hitvalló Maximosz gondolatait követte volna! A róla szóló szócikkben Vanyó nagyon jól kifejti azt az üdvtörténeti összképet, amely Maximosz teológiáját jellemzi. Maximosz személyes sorsa mutatja, hogy bizony néha veszedelmes dolog teológusnak lenni. Ellenfele, a bizánci császár kitépette nyelvét és levágatta jobb kezét, hogy többé ne terjeszthesse „átkos nézeteit”. De ez a császár eltûnt a történelem süllyesztõjében, Maximosz gondolatait pedig napjainkban kezdjük egyre inkább értékelni.

    Egy szócikk, amelytõl többet vártam, az Ireneuszról szóló 24 oldalas tanulmány. Ez a leghosszabb szócikk az egész lexikonban. Sajnos azonban a szócikk nagy része Ireneusznak a gnoszikus nézetek elleni hadakozását írja le. Itt jó lett volna a Hans Urs von Balthasar Herrlichkeit c. mûvében foglalt remek Ireneusz-ismertetést felhasználni.

    Van még néhány kisebb kritikus megjegyzésem. Értelemzavaró sajtóhiba található a 301. oldal 40. és a 302. oldal 10. sorában: „elõbbi” helyett „elõtti”-t kell olvasni. Továbbá: Athanaszioszról azt írja, hogy az ószövetségi kánonból kizárta a deuterokanonikus könyveket, és hozzáfûzi: „Szentírási kánonja teljesen megegyezik az egyház által ma is tartott szentírási kánonnal.” Ezt nem értem, mert tudvalevõleg a mai egyház kánonja magában foglalja a deuterokanonikus könyveket is. Továbbá jó lett volna, ha a remek „Zsinatok” szócikkben a khalkedóni zsinat utáni valamennyi egyetemes zsinat is szerepelne. Még egy kis hiba: a borítón nem Nüsszai Szent Gergely, hanem Nazianzoszi Szent Gergely képe látható. Amint ez utóbbi szócikke helyesen mondja, õt illetik a „teológus” címmel.

    Az irodalomjegyzék bámulatosan bõséges. Hiányoltam az enciklopédiák felsorolásánál a Lexikon für Theologie und Kirchet, melynek éppen napjainkban (1993 és 2001 között) jelent meg remek harmadik kiadása.

    Mindez azonban nem von le semmit e nagy mû értékébõl. Bárcsak sokan olvasgatnák, és kedvük kerekedne nagyokat barangolni az ókori keresztény írók gyönyörûséges paradicsomában.

* Vanyó László: Ókeresztény írók lexikona. Budapest, Szent István Társulat, 2004, 456 oldal.



Giuseppe Alberigo (szerk.): Geschichte des Zweiten Vatikanischen Konzils. Mainz-Leuven, Grünewald, Peters, 3 kötet, 1997–2002, 587+721+648 o.

    A 2. vatikáni zsinat kétségkívül a kereszténység 20. századi történelmének legkimagaslóbb eseménye volt. E zsinat nem törölt el semmiféle régi dogmát, és nem hirdetett ki egyetlen új dogmát sem, mégis gyökeresen megváltoztatta a katolikus Egyház arculatát. Az Egyház a Piusz pápák idejébõl ismert monolitikus várépítménybõl a szívét az egész emberiség felé megnyitó, más keresztény felekezetekkel, a nem keresztény vallásokkal és a modern világgal baráti párbeszédet kezdeményezõ és folytató intézménnyé és közösségé alakult át. A latin helyett a népek nyelvén folyó liturgia, az egyéni tekintélyelvûség helyett a kollegialitás felértékelése, az isteni kinyilatkoztatást tantételek közlése helyett az Isten és az ember személyes találkozásaként felfogó magyarázat, az Egyházban a laikusok szerepének felértékelése, a misszióknál az európai kultúra exportálása helyett az inkulturáció elvének elfogadása, a vallásszabadságnak emberi jogként való elismerése, a nem katolikus keresztény felekezetek között keletkezett ökumenikus mozgalomba való belekapcsolódás stb. olyan változások, amelyek egyeseket megrémítettek, másokat pedig, fõképpen a fiatalabbakat, kitörõ örömmel és  lelkesedéssel töltöttek el.

    A zsinat értékelése ma, több mint 40 évvel bezárása után sem jutott még nyugvópontra. Ezért nagyon fontos, hogy a kritikus történetírás módszerével a történészek hozzáfogjanak a zsinat történetének megírásához. Megjelentek már a zsinat aktái, a résztvevõk felszólalásai, a különbözõ tervezetek, hozzászólások stb. Megjelentek azok az egyéni naplók, melyeket egyes résztvevõk írtak. Ezek közül Yves Congar naplója a legkimagaslóbb. Így hát azt lehetne gondolni, hogy a bolognai egyháztörténeti intézet vezetõje, Giuseppe Alberigo és munkatársai helyesen döntöttek, amikor nekifogtak a 2. vatikáni zsinat történetének objektív megírásához. A mû nemzetközi együttmûködés eredménye, és egyidejûleg több nyelven jelent meg. A Távlatoknak e monumentális mûnek, Klaus Wittstadt által gondozott német kiadását küldték be ismertetés céljából. Három kötetet kaptunk: az elsõ kötet a zsinat elõkészítését (1959– 1965), a második kötet az elsõ ülésszakot (1962–1963), a harmadik kötet pedig a második ülésszakot (1963–1964) mutatja be. Hátra vannak tehát még a harmadik és negyedik ülésszakot ismertetõ kötetek.

    Az egyes fejezeteket különbözõ nemzetiségû szakemberek írták: G. Alberigo, E. Fouilloux, J. Komonchak, J. O. Beozzo, A. Riccardi, G. P. Fogarty, M. Lamberigts, H. Raguer, G. Ruggieri, J. Grootaers, A. Melloni, J. Famerée, R. Kaczynski, C. Soetens és E. Vilanova. Az egyes fejezetek nem egyenértékûek. Az is érzõdik az írásokból, hogy bár a szerzõk történelmi hûségre törekedtek, személyes szimpátiáikat nem tudták kiiktatni. A „jó” haladók és a „gonosz” maradiak kliséjét ez a mû sem vetette le. Úgy látszik, 30 év nem volt elegendõ történelmi távlat, hogy ezt az igen sokoldalú zsinatot történelmi kiegyensúlyozottsággal le lehessen írni.

Persze így is nagyon sok értékes információval szolgálnak ezek a kötetek. Jobban megismerhetjük a zsinatot elrendelõ XXIII. János pápa vonzó személyiségét, az elõkészületi évek munkáját, amelyeket teljesen a vatikáni szervek tartottak kezükben, az Ottaviani bíboros által vezetett Szent Officium (mai Hittani Kongregáció) és a XXIII. János pápa által felállított Keresztények Egységét elõmozdító Titkárság közötti ellentéteket, a zsinat elé terjesztendõ vaskos fogalmazványokat (melyek közül – az egy liturgikus konstitúció kivételével – egyik sem nyerte el a zsinati atyák tetszését) a nem katolikus megfigyelõk meghívásának folyamatát, és végül a zsinati atyák megérkezését Rómába.

    A 2. kötet a zsinat megnyitásával kezdõdik, és ismerteti XXIII. János nevezetes megnyitó beszédét, amellyel teljesen új irányt adott a zsinatnak: nem elítélésekre, hanem a mai emberiség felé irányuló lelkipásztori megnyitásra, megújulásra van szükség. Részletesen ismerteti a kötet a zsinat nevezetes elsõ ülését, ahol a zsinat meglelte arculatát: a zsinati atyák nem voltak hajlandók elõkészület nélkül megválasztani a zsinati bizottságok tagjait. Ekkor kezdett tudatosulni az atyákban, hogy õk nem a vatikáni hatóságok végrehajtó szervei, hanem az Egyház legfõbb törvényhozó testülete.

    A kötet ismerteti a zsinat alatt Rómában informálisan találkozó különféle csoportokat és azok irányzatait. A következõ fejezetekbõl megismerjük a kinyilatkoztatásról és az Egyházról szóló dokumentumtervezetek vitáját és e tervezetek nehezen kiharcolt elutasítását. Ezeken a jól ismert eseményeken kívül megtudjuk, hogy miként folytatódott az elsõ és második ülésszak között a tervezetek átdolgozása és lerövidítése. Ekkor még nem volt nyilvánvaló, hogy mi is lesz a zsinat kimenetele.

    A harmadik kötet a VI. Pál által tovább vezetett zsinat második ülésszakáról szól. Ennek az ülésszaknak legdrámaibb eseménye az a szavazás volt, amellyel elfogadták azt a tételt, hogy a pápa mellett és vele együtt a püspökök egyetemes testülete is az egyházban a legfelsõbb tanító és törvényhozó hatalommal rendelkezik. E hevesen vitatott tézisnek hatásai még csak kibontakozófélben vannak az Egyház mai életében. Sok fékezõ erõvel kell még megbirkózni.

Viszont a zsinat által a második ülésszakban megszavazott bátor liturgikus konstitúció a zsinat legpozitívabb eredményeihez tartozik.

    A második ülésszak után új tervek készültek a zsinat eredményesebb irányítása érdekében, de ezeknek nem lett sok eredménye. Így világossá vált, hogy nemcsak egy harmadik, hanem egy negyedik ülésszakra is szükség lesz a zsinat sikeres befejezéséhez.

 Igen fontos pápai döntés volt viszont a Liturgikus Tanács megalakítása, amely a liturgikus konstitúció rendelkezéseinek megvalósítását kapta feladatul. Ez a Tanács – elnöke, Lercaro bíboros és titkára, A. Bugnini vezetésével – nagyszerû munkát végzett, és gyökeresen megújította a „latin egyház” liturgiáját. A mai fiatal katolikusok már el sem tudják képzelni, hogy milyenek is lehettek azok a szentmisék, ahol csak a latin uralkodott, az orgonán kívül minden hangszer ki volt tiltva, és a misén részt vevõ hívõk tevékenységére és viselkedésére vonatkozólag a misekönyv csak egyetlen utasítást adott: „a mise alatt a hívek térdelnek.” Megszólalniuk nem lehetett.

    Várjuk Alberigo professzor Intézetének további köteteit, amelyeket majd össze lehet vetni más irányzatú „zsinattörténetekkel”.

Nemeshegyi Péter


Berd Jochen Hilberath: Karl Rahner. Az ember – Isten titkához rendelt lény. L’Harmattan, Budapest 2006, 177 o. 2000 Ft. Fordította: Görföl Tibor.

A „Coram Deo” sorozatban megjelent kötet (sorozatszerkesztõk: Görföl Tibor és Gáspár Csaba László) kiváló bevezetés Karl Rahner (1904–1984) életmûvébe. A szerzõ, Berd Jochen Hilberath (1948) a dogmatika és a dogmatörténet professzora a tübingeni egyetemen. Karl Rahner nem ismeretlen a magyar tudományos világban. Összegezõ mûve, A hit alapjai már 1983-ban megjelent a Szent István Társulatnál Nyíri Tamás és Endreffy Zoltán buzgalmának köszönhetõen. Az Ige hallgatója c. vallásfilozófiai alapvetés Gáspár Csaba László fordításában 1991-ben a Gondolat kiadónál látott napvilágot. Az Ige meghallója címen tette közzé a szerkesztõ Boros István 1996-ban az 1994-ben Szegeden tartott Karl Rahner emlékülés anyagát, amelynek végén K. Rahner teljes magyar nyelvû bibliográfiáját megtalálhatják az érdeklõdõk. (Természetesen csak 1994-ig.) Erre utal Görföl Tibor is a német nyelvû irodalomjegyzék elején. A bõséges bibliográfia elsõ tétele: Karl Rahner összes mûveinek (Sämtliche Werke) kiadása K.-H. Neufeld, J. B. Metz, K. Lehmann, H. Vorgrimler és A. Raffelt gondozásában 1995 óta jelenik meg (Düsseldorf-Freiburg).

Mindezeket azért bocsátottam elõre, hogy kiemeljem: a K. Rahnerrõl szóló magyar ismertetések után (között) kiemelkedik Hilberath–Görföl könyve, amely szép, érthetõ nyelven bevezet K. Rahner gondolatvilágának szívébe, vagy ahogy Hilberath írja az Elõszóban: Rahnernek saját hitünkrõl és életünkrõl vallott felfogásába. „Bár a könyv olyanokat céloz meg, akik nem feltétlenül végeztek beható teológiai tanulmányokat, azt szeretném, ha a szakemberek is merítenének belõle.”

Az elsõ rész felvezetés: „Karl Rahner jelentõsége napjaink teológiájának szempontjából.” Fontosnak tartom ezt a részt, mert elhelyezi Rahner teológiáját a XX. századi teológiatörténetben: a mai teológiai életközegbõl indul ki, és megkísérli a strukturális egybevetés során a lényeges teológiai kérdések és összefüggések vázolását. Manapság a K. Rahner által is egyre mélyebben elemzett pluralizmus jelenségével állunk szemben. Korábban a skolasztikus teológia egységet teremtett, ugyanakkor megmerevedett. Rahner „leporolta” az iskolás teológia tételeit, a modern szellemiség kihívásaira válaszolva fogalmazta meg a problémákat; kérdéseket vetett fel, ha nem is tudta megadni rögtön a receptválaszokat. Mert ma már nem elégséges a katolikus hittételek katekizmusszerû, kérdés-felelet formájában megfogalmazott sorjázása, hanem meg kell mutatni a fiatalabb nemzedéknek az élet értelmét, a vállalható reményt, és egy egész életre szóló döntésre kell segíteni õket. Az ilyen emberek ritkán kapnak választ az egyházi tanítóhivataltól. Nemcsak a régi hit szilárd megõrzése merül fel igényként, hanem sokan vágynak újfajta lelki életre, újfajta emberi teljességre, és ezt sokszor szinkretista szellemiséggel igyekeznek elérni, különbözõ vallási hagyományokat mosnak össze egymással. Napjainkban egyre élesebben merül fel az a kérdés, hogy a kereszténység milyen viszonyban áll a nem keresztény vallásokkal és általánosságban a vallási magatartással. Egy másik alapkérdés: milyen normatív jelentõsége van ma a hitnek az emberlét szempontjából? Az újabb irányzatok (felszabadítás teológiája, feminista teológia, mélylélektani írásmagyarázat és hitértelmezés) közös jegye, hogy nagy súlyt helyeznek erre a kérdésre: „miként világítható meg a keresztény hit jelentõsége a mai emberi tapasztalatok szempontjából?” Ezzel szemben az egyházi tanítóhivatal legfõbb törekvése, hogy megõrizze a keresztény hit önazonosságát ezzel az elvvel: „Ami mindig is érvényben volt, annak ma és a jövõben is érvényesnek kell lennie.” Karl Rahner érdeme, hogy az áthagyományozott témákat mai szempontból közelítette meg, teológiája igyekezett a mában élni.

Hilberath még az elsõ részben vázolja K. Rahner teológiájának körvonalait, annak antropológiai irányultságát, a zsinati teológiát elõkészítõ, majd azt értelmezõ törekvéseit, végül elsõ megközelítésben értékeli ezt a teológiát.

Ezután következik a második részben a kifejtés: K. Rahner teológiájának legfontosabb tartalmi elemei. A forrásokról szólva (48–56) helyesen állapítja meg: Rahner gondolkodásának kialakulásában a legmeghatározóbb szerepet J. Maréchal belga jezsuita játszotta transzcendentális módszerével, Heideggernek csak másodlagos jelentõsége volt. Alapvetõ tehát Rahnernél a transzcendentális tapasztalat (63–69). Szerény véleményem szerint Rahnernek az úgynevezett „új teológiá”-hoz való viszonya (H. de Lubac felfogása a természetfelettirõl) nincs kellõképpen ismertetve. (72–76.) K. Rahner csak másodkézbõl ismerte meg H. de Lubac felfogását, bár lényegében egyetért vele, amikor a természetfeletti egzisztenciálét kifejti. A második résznek csak fõbb fejezetcímeit említem: Az ember mint titok; Isten önközlése; Jézus Krisztus – az abszolút Üdvözítõ; Isten egyetemes üdvözítõ akarata. Ebben az utolsó részben (114–123) ismerteti a szerzõ Rahner sokat vitatott tételét az anonim keresztényekrõl. Tárgyalja a négy alapvetõ kritikát, és tisztázza a félreértéseket, majd így következtet (123): „Hogy az »anonim keresztények« fogalma szerencsés-e, s hogy a hozzá fûzõdõ félreértések miatt nem kerülendõ-e használata, arról mindenki belátása szerint véleményt formálhat. De hogy a Biblián alapuló, kifogástalan kegyelemteológiában gyökerezik, azt többé senkinek sem szabad kétségbe vonni.”

Az ellenvetések megvitatásánál a szerzõ utal a II. vatikáni zsinat tanítására (Lumen gentium): a zsinat megpróbálta összhangba hozni egymással azt az egyházi tanítást, amely szerint az egyház szükséges az üdvösséghez, és Isten egyetemes üdvözítõ akaratának gondolatát (vö. 1Tim 2,4). Különösen is érdekesnek tartom K. Rahner és H. U. von Balthasar (Cordula) felfogásának egybevetését, és az eltérések magyarázatát (122): „A Rahner és Balthasar között jelentkezõ különbségben a keresztény teológia két alapszemlélete tükrözõdik, amellyel rendszeresen találkozhatunk a teológia története során. Az egyik megközelítés elsõsorban a keresztbõl indul ki, a másik Isten megtestesülésébõl. Rahner több alkalommal is kifejezetten a mellett a teológiai hagyomány mellett tette le a voksát, amely Duns Scotus (†1308) nevéhez fûzõdik.” Szent Anzelmtõl eltérõen e hagyomány szerint „Krisztusban és Krisztusra irányulva teremtett Isten mindent, és az idõ teljességében õbenne akarta kinyilatkoztatni magát”. Hilberath könyve végén utal arra, hogy K. Rahner milyen gyakran szólt Isten titkának felfoghatatlanságáról, majd a saját vallomásával zárja: „Könyvem végén én magam pedig azt szeretném leszögezni, hogy számomra Karl Rahner olyan teológus volt és marad is mindig, akinek szavaiban és szövegeiben egzisztenciális megragadottságot éreztem, olyan érintettséget, amely nem állítja elõtérbe magát. Karl Rahner ebbõl a szempontból is példát állít mindazoknak, akiknek hitükbõl fakadóan és a hit érdekében a hit abszolút titkáról kell beszélniük és írniuk.”

Szabó Ferenc


KAIROSZ-KÖNYVEK


1. Jean Daniélou: A történelem misztériuma. Budapest 2006. 385 o. 4500 Ft.

A magyar közönség kevésbé ismeri az ún. „új teológia” egyik jeles jezsuita képviselõjét, Jean Daniélout (1905–1974), mint – mondjuk – rendtársát, Henri de Lubacot, vagy Y. Congar és M.-D. Chenu domonkosokat. Ezért pár adattal kiegészítem A történelem misztériuma borítóján szereplõ életrajzi adatokat. Jean Daniélou ahhoz a Lyon-Fourvière-i teológuscsoporthoz tartozott, amely az ún. „ressourcement”-t, a forrásokhoz – a Bibliához, az egyházatyákhoz és a liturgiához – való visszahajlást sürgette. H. de Lubackal elindította a Sources chrétiennes c. patrisztikus sorozatot, amely eredeti (görög, latin) szövegek mellett közli a francia fordítást kritikai jegyzetekkel. (A sorozat ma már félezer kötetet számlál.) 1944-ben doktori tézisét Nüsz- szai Szent Gergelyrõl írta. Mûvei jelentek meg Órigenészrõl (1948), a zsidó–keresztény teológiáról (1958), a zsidó–keresztény exegézisrõl (1966), liturgikus kérdésekrõl. Különös érdeklõdéssel fordult a nem keresztény vallások felé; ezekkel párbeszédet kezdett. De jelentõs vonás Daniélounál az is, hogy integrálni akarta a modern filozófiai irányokból a pozitívumokat (egzisztencializmus, perszonalizmus), tanulmányozta a marxizmust (marxista és hegeliánus gondolkodókkal is kapcsolatot tartott). Végül, de nem utolsósorban párbeszédet folytatott az újabb protestáns teológiával. Szakértõként részt vett a II. vatikáni zsinaton. Ezután már kevésbé volt haladó. A pápa 1969-ben bíborossá nevezte ki.

Most magyarra fordított könyve eredetileg 1953-ban jelent meg; a magyar fordítás (Bárdos Zsuzsa munkája) az 1982-es 2. kiadás alapján készült, amelyhez Marie-Joseph Rondeau (Daniélou szellemi hagyatékának gondozója) és de Lubac írt elõszót. Ez az Elõszó jelzi azt a kulturális helyzetet, amely a háború másnapján Párizsban a fiatalokat körülvette: egyetemistáknak tartott elõadásokból született meg a könyv. Ezért szerkezete laza, egyes fejezetek ma már kevésbé idõszerûek. Néhányuk viszont nagyon is aktuális: a vallásközi párbeszéd, a világvallások és a kereszténység viszonya, inkulturáció stb. mind olyan témák, amelyek ma is vitatottak. Daniélou már a II. vatikáni zsinat elõtt azt a nyitottságot képviselte a nem keresztény vallások irányában, mint a Nostra aetate kezdetû okmány. Ugyanakkor hangsúlyozta a keresztény újságot, a Krisztus feltámadása által elkezdõdött új teremtést. A kereszténység beletestesül a különbözõ kultúrákba (hellén, latin stb.), de nem kötõdik véglegesen egyikhez sem, mert az egyháznak minden kultúrában hirdetnie kell az örömhírt. „Az Egyháznak Ecclesia unának, egyetlen Egyháznak kell lennie, mert csak egyetlen Isten van, egyetlen keresztség, egyetlen Krisztus. Ám az Egyház egysége ugyanakkor katolikus egység: civilizációknak, nemzeteknek – a különbözõségeket tiszteletben tartó – egysége az Egyházban.” (59) „A kereszténység elsõ jellemzõ vonása, hogy olyan hit, amelynek tárgya lényegében véve egy esemény, Krisztus feltámadása. Ezzel az eseménnyel Isten behatol a történelembe, gyökeresen megváltoztatja az emberi sorsot, és tökéletes újdonságot alkot. Márpedig ez teljes mértékben megkülönbözteti a kereszténységet a többi vallástól.” (128)

Daniélou tanulmányai megmutatják, hogy az üdvtörténet képviseli az igazi történelmet, igazolja és meghaladja a többit. A szent történelem lényegében a mirabilia Dei története. Ugyanakkor az ember is részt vesz benne. Isten közbelépései bontakoztatják ki és teljesítik be a történelmet a Teremtéstõl az Apokalipszisig. E közbelépések célja, hogy elõbbre juttassák az embert, és együttmûködésre ösztönözzék õt. A történelem tehát istenemberi vonásokat mutat, és Krisztus személyében éri el tetõpontját, aki egyszerre Isten és ember. Folytonosság és szakadás, felfelé ívelõ mozgás és romlási folyamat egyszerre jellemzi az emberi történelmet. A szent történelem végsõ soron eszkatológikus, vagyis egy végpont felé irányított, Isten terveinek beteljesedése felé. (Vö. 169–170.)

E néhány gondolattal érzékeltetni akartam Daniélou történelemteológiájának idõszerû vonásait.


2. Adriányi Gábor: A Vatikán keleti politikája és Magyarország. 1939–1978. A Mindszenty-ügy. 251 o. 2400 Ft.

A külföldön élõ és tanító egyháztörténész professzor, Adriányi Gábor egy kis kötetet szentelt a Vatikán keleti politikájának, különös tekintettel a Mindszenty-ügyre. Korábban is foglalkozott már a témával német és magyar nyelvû írásaiban; most figyelembe vette a közben megjelent hazai levéltári kutatásokat is, valamint olyan szakszerû feldolgozásokat, mint Mészáros Istváné (vö. Távlatok 2002/181: „Mindszenty és az Ostpolitik”). Sok újat nem hoz Adriányi könyve; leginkább Zágon, Mester, Csertõ, Kada révén szerzett információkkal és személyes tapasztalataival (Mindszenty bíborossal is kapcsolatba került) egészítette ki mindazt, amit már más forrásokból is tudtunk. Adriányi hangja sokszor szenvedélyes, kevéssé árnyalt.

Például a „Vatikán” legtöbbször jelöli VI. Pált és A. Casarolit egyszerre. Pedig gyakran meg kellene különböztetni Casaroli és munkatársai „politikáját” és VI. Pál magatartását, akit – szerintem – Casaroliék „irányítottak”, és éppen a Mindszenty-ügyben „kettõs játékot” folytattak: a pápát nem informálták mindarról, amit a magyar kommunistákkal elhatároztak. Ez most már világos a Mészáros István által feltárt és értelmezett dokumentumokból. Adriányi a 122. oldalon Mészárostól eltérõ véleményt képvisel. Mészáros úgy magyarázza a Casaroli és Cheli érsekek részérõl a kormánynak tett ígéretet Mindszenty lemondatására vagy felmentésére vonatkozóan, hogy Casaroliék ezt elhallgatták VI. Pál elõtt. (E sorok írója ugyanezt a véleményt tartja.) Adriányi viszont (Mészáros Tiborra is hivatkozva) kitart eddigi véleménye mellett, ti. hogy VI. Pál pontosan ismerte a tárgyalásokat.

Adriányi az utószóban közli Fábián Károlynak, a Szabad Európa Rádió volt egyházi tudósítójának 1974. febr. 10-én (Mindszenty hivatalfosztása után) írt hosszú levelét. Ez jó példa, ahogyan nem lehet írni és vélekedni ilyen összetett kérdésrõl. Fõleg nem lehet azt állítani, hogy VI. Pál „hajszolta munkatársait”, köztük az erre a politikára hajló Casarolit (209). De Adriányi ezután következõ rövid összefoglalásának néhány pontját is megkérdõjelezném, bár némiképp higgadtabb, mint Fábián Károly kirohanása.

Casaroliék Ostpolitikjába némi betekintést nyertem Rómában, a Vatikáni Rádiónál töltött 25 év alatt. Sokszor voltam a pápák tolmácsa, és általában Casaroli bíborosnak számoltam be a beszélgetésekrõl. Világos, hogy Casaroli bíboros a végsõkig védte szerintem is engedékeny politikáját, amint ez emlékirataiból is kiderül. (Vö. recenziómat az emlékira- tokról, Távlatok 2000/436–442; ezenkívül Vigilia, 1992, 844–848.)

Kutatni kell, ki kell deríteni a teljes igazságot, de a szándékokat és megalkuvásokat nemigen lehet teljesen feltárni. Bár könnyû megoldásnak tûnik, azt mondanám, amit Mons. Casaroli mondott nekem 1977. jún. 9-én VI. Pál ajtaja elõtt, amikor Kádár János látogatására várakoztunk: „Tudom, hogy sokan bírálnak bennünket, amiért Kádárt fogadjuk. De hát õ kérte. Különben majd a történelem ítélni fog, hogy helyesen tettük-e.”

Szabó Ferenc


3. Szabó Ferenc SJ: Prohászka Ottokár idõszerûsége. Újabb Prohászka-tanulmányok. 2006. 292 o. 3000 Ft.

Prohászka Ottokár Magyarország apostola és tanítómestere. Ez a felirat található a szent életû püspök sírfeliratán. Joggal. Nemcsak apostol volt, hanem tanítómester is. Nemcsak elméleti teológus, hanem a hétköznapi élet sûrûjében álló és helytálló ember.

Prohászka Ottokár kritikus is volt és a harmóniát, a szépet is észrevevõ, gazdag érzelemvilággal megáldott valaki, aki egyaránt tudta méltósággal viselni az õt körülvevõ elismerést, és ugyanõ szeretettel vigasztalta a hozzáfordulókat, s hajolt le a koldusszegény emberig. Nyitott szemmel tekintett körül a világban, hol pedig a kápolna csöndjében adorált Krisztus keresztje elõtt, a tabernákulum elõtt. Elmélyülten dolgozott filozófiai problémákon, és számos intézményt gondolt el, alapított, szervezte meg mûködésüket, valamint õrködött gondviselõ szemmel fennmaradásuk érdekében. Gondja volt a fiatalokra és az elesett idõsekre. Gondja a kispapokra és – késõbb – egyházmegyéje valamennyi papjára. Figyelt az irodalomra, és maga is hatalmas írásos életmûvet hagyott hátra. Buzgón prédikált, gyóntatott és tartott konferenciabeszédeket, közben több mint tízezer levelet írt meg a tõle távol levõk részére.

Errõl a hatalmas formátumú, nagy kapacitású és kisugárzású egyéniségrõl nagyon hosszú ideig nem lehetett sem írni, sem nyilatkozni, legfeljebb elítélõleg. Szobrát ledöntötték, mûveit nem adták ki, kutatásáról szó sem eshetett nagyjából a rendszerváltozásig.

Ez a visszafogottság olyan hiányt fojtott el, melynek oldása egyre sürgetõbbé, egyre nyilvánvalóbbá vált. Ez az oka annak, hogy igen gyorsan sikerült Szabó Ferenc SJ vezetésével megszervezni egy kutatócsoportot, amely jó egy évtizede dolgozik a Prohászka-életmû szakszerû feldolgozásán.

A kutatás egyik motorja kétségtelenül maga a jezsuita, Szabó Ferenc, aki legérdekesebb tanulmányait gyûjtötte össze a fenti címû kötetben.

A tanulmányok logikus rendben sorakoznak a könyvben. A szerzõ elõször bemutatja Belon Gellért és Vass Péter korábbi kutatásait, utána pedig a kiterjedtebb kutatás munkában eltelt tíz évét. Majd Prohászka eszmevilágának kialakulását taglalja és kapcsolatát a modernizmussal. Ezt követi Prohászka és Teilhard de Chardin eszméletcseréje (a kategória a Bergson-tanítvány Dienes Valériától származik). Szabó Ferenc közel hozza az olvasóhoz Prohászkát, a szociális apostolt, majd láttatja a Nietzschével vitatkozó Prohászkát.

Különféle tanulmányok érzékeltetik a költõi lelkülettel megáldott püspök kapcsolatát az írókkal, költõkkel. De a költõkre való hatását is külön munka elemzi.

Prohászka lelki fejlõdését és küldetésének keresztjeit taglalja néhány elemzõ írás, majd végül Prohászka Ottokár életének fõbb állomásait tartalmazza a függelék, és sorolja fel az általa írt és a róla szóló gazdag bibliográfiát.

A recenzens még két megjegyzést tesz. Miért olyan aktuális Prohászka Ottokár életének és mûveinek a kutatása? – tehetõ fel a kérdés. Azért, mert sok ferdítés, hamis értékelés, félremagyarázás keletkezett a szocializmus idõszaka alatt, sõt utána is; elég, ha csak arra gondolunk, hogy a Holokauszt Múzeum mind a mai napig elítélõleg egyértelmûen antiszemitának bélyegzi Prohászkát.

A másik megjegyzés: Aki Szabó Ferenc tanulmánykötetét elolvassa, és további, hiteles tájékozódást szeretne, annak a számára nagy lehetõséget kínál a legteljesebb Prohászka életmû DVD-változata (SZIT), mely immár elektronikus feldolgozásban segíti mind az objektív tájékozódást, mind a további kutakodást.

Gyorgyovich Miklós


Adriányi Gábor–Csíky Balázs: Nyisztor Zoltán, Argumentum, Bp. 2005, 398.

Az Adriányi Gábor által gondozott Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae  sorozat 17. köteteként jelent meg Nyisztor Zoltán életrajza: Csíky Balázs fiatal kutató munkája, aki elnyerte a Nyisztor-féle egyháztörténeti pályázatot. A kötet függelékében Adriányi Gábor levelezése Nyisztor Zoltánnal (1962–1979). Bár Csíky felhasználta ezt a levelezést is, némi kiegészítésül szolgál a monográfiához. (Erre még visszatérek.)

Nyisztor Zoltán (1893–1979) szatmári egyházmegyés pap, újságíró, a két háború között vált ismertté, amikor a jezsuita Bangha Béla jobbkezeként a Magyar Kultúra c. folyóirat munkatársa, majd szerkesztõje volt, és Banghával a „harcos katolicizmust” képviselte. Mielõtt ezt a korszakot részletesen elemezné, Csíky ismerteti Nyisztor gyermekkorát, ifjúságát, gimnáziumi tanulmányait, majd a hét évig tartó külföldi filozófiai és teológiai tanulmányokat (a római Német-Magyar Kollégium növendéke volt). Nyisztort 1917-ben szentelték pappá. Hazatérve Szatmárnémetiben kezdett mûködni. Itt 1921-ben megalapította a Katholikus Élet c. politikai és társadalmi lapot. Ebbe az újságba, valamint a Brassói Lapokba írt cikkeivel már azt a stílust kezdte gyakorolni, amely a Magyar Kultúra „Tollheggyel” c. rovatának szerkesztésekor oly jellegzetes „nyisztori” vonásokat öltött. Nyisztor maga az 1969-es Vallomásban írta: „akkor tört ki belõlem a szatirikus, elevenbe vágó, szinte gyilkos stílus, mely aztán rányomta bélyegét egész politikai mûködésemre, s annyi rajongót és egyúttal ellenséget szerzett.” Csíky jegyzi meg a „Tollheggyel” cikkeirõl: „Nyisztor nagyon büszke volt erre a rovatra, amelyet éles, kíméletlenül kritikus, vagdalkozó és néha szinte kegyetlen stílusban írt.”

A disszertáció törzse „Az újságíró és szervezõ” c. szakasz (33–181), amely fõleg Nyisztor és Bangha együttmûködését mutatja be. Csíky fõforrása itt Nyisztor Bangha-életrajza, valamint a Magyar Kultúrában megjelent cikkei voltak. Más részeknél felhasznált levéltári forrásokat, egyháztörténeti munkákat, hogy az életrajzi adatokat háttér-információval, kortörténeti kerettel egészítse ki.

Nyisztor világnézetileg egyetértett Banghával, így pl. a zsidókérdésben is. De Bangha halála (1940) után egyre inkább belebonyolódott a politikába, rokonszenvezett a nyilasokkal, ami miatt aztán megjárta a kommunisták börtöneit is. A negyvenes évek elejére esik Nyisztor barátsága Nagy Töhötöm jezsuitával, aki a jezsuita Kerkai Jenõ mellett a KALOT mozgalom egyik fõ szervezõje volt. Kapcsolatuk megmaradt Latin-Amerikában is. Jónak tartom Csíky monográfiájában a Nagy Töhötöm–Nyisztor-vita elemzését (253–273) az OSZK-ban található levelezésük alapján. Nagy Töhötöm, miután kikerült Dél-Amerikába, meghasonlott, elhagyta a jezsuita rendet, szabadkõmûves lett. Megírta hírhedt könyvét: Jezsuiták és szabadkõmûvesek, amely elõször spanyolul jelent, meg, és VI. Pálnak ajánlotta, azt szorgalmazva, hogy az egyház oldozza fel a szabadkõmûveseket a kiközösítés alól. Nyisztor nem ítélte el barátját az aposztázia miatt, de élesen bírálta a szabadkõmûvesekrõl vallott naiv nézetei miatt: önigazolásnak tartotta könyvét, és feltárta a szabadkõmûvesek igazi arcát, akik ellen annak idején Banghával harcolt.

Csíky Nyisztor életének két utolsó évtizedét nagyon foghíjasan mutatja be. E sorok írója Rómában megismerte az öreg harcost, aki – miként Csíky is jelzi, és az Adriányi-levelezésbõl is kiderült – nagyon negatívan nyilatkozott mindig a zsinati egyházról, az utóbbi pápákról, Rómában vagy másutt élõ emigráns papokról. Íme néhány példa: „A zsinat fényében tündöklõ egyház úgy zsugorodik össze, mint a férges gyümölcs.” (332) „Az egyes pápákat mûködésük után ítélem meg. XII. Pius óta egyiket sem tudom tisztelni, sõt azt vallom, hogy kiárusítást végeznek az egyházból.” (339) Néhány papról: „G. bencés szélhámos”, „a herélt, ökumenikus hitû B.G.”, „a kakukktojás K.” „az õsbarom H.”. Ezek persze a nem közlésre szánt levelezésben szerepelnek. Sajnos, durvább, ízléstelen és obszcén kifejezések is olvashatók az Adriányinak írt levelekben: fölösleges volt ezeket közzétenni, hiszen nem tekinthetõk „egyháztörténeti forrásanyagnak”, bár jellemzõk Nyisztorra.

Mindent egybevetve: a fiatal kutató, Csíky Balázs hasznos anyagot gyûjtött össze, bár néha nagyon aprólékos, másodkézbõl veszi ítéleteit, hiányzik a szintézis. Így is adalékokkal szolgál a magyarországi egyház XX. századi történetéhez. Különösen is örülünk annak, hogy a század elsõ felének katolikus megújhodásában oly fontos szerepet játszó Bangha Béláról tárgyilagos képet nyújtott, hiszen – miként a másik nagy „hódítót” (Nyisztor kifejezése) – Prohászkát is besározták és „indexre” tették a kommunisták.

                                                                          Szabó Ferenc


    Imaórák a nemzet lelki megújulásáért. Bp., Szent István Társulat, 2006. 96 oldal. 460 Ft.

    Hatvanéves szerkesztõségi munkatársunk, Gyorgyovich Miklós – feleségével, Vigyázó Gabriellával karöltve – értékes és szép születésnapi ajándékkal lepte meg saját kisebb és közösségi családját, valamint az egész nagy magyar katolikus családot. A könyvecske az idei újévi püspökkari körlevél szellemében és „munkaeszközeként” készült; 15 imaóra vázlatát és anyagát tartalmazza. Arra csábít, és abban segít, hogy akár közösségben, akár egyedül rendszeresen tartsunk – megújulást, elmélyülést, nemzeti megtérést ébresztõ és folyamatosan építõ – imaórákat. Egész életünkre szóló program! Legyen szemünk, fülünk, ajkunk és szívünk, hogy a kincset felfedezzük, magunkba és közösségünkbe asszimiláljuk, és tartós életre váltsuk!

(N. F.)