SZEMLE



A Paokingi Apostoli Prefektúra rövid története. A Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Ferences Rendtartomány kiadásában. 2005, 428 o.

A Magyar Ferences Források sorozatban 2005-ben rendkívül érdekes könyv látott napvilágot. Az Észak-Kínában mûködött magyar jezsuiták missziójának történetérõl 2003-ban jelent meg az Akadémia kiadónál Vámos Péter kiváló tanulmánya Magyar jezsuita misszió Kínában címmel. A jezsuitákkal egy idõben Dél-Kínában mûködõ magyar ferencesek missziójáról viszont eddig, rövid elbeszéléseken kívül, csak Thun Albin OFM írása jelent meg A magyar misszió végnapjai Kínában címmel (Szeged, Agapé, 1997). Ebbõl megismerhettük a kommunista hatalomátvétel utáni idõk eseményeit, amelyek a misszió teljes felszámolásához vezettek. Az akkoriban Paokingban történtek nagyon hasonlítanak azokhoz, amelyeket Koch István SJ ír le a támingi jezsuita misszió felszámolásáról (megjelent a Terebintus kiadónál Bevégeztetett címmel). A magyar ferences misszió megindulásáról, fejlõdésérõl és korábbi viszontagságairól viszont eddig nem jelent meg részletes beszámoló. Ezért a jelen könyv hézagpótló mû. Fõ részét Lombos Lászlónak, az elsõ paokingi apostoli prefektusnak latin nyelvû feljegyzései képezik. Ezeket kiegészíti a misszió történetének rövid összefoglalása, a korabeli kínai állapotok Vámos Péter által mesterien vázolt leírása, Lombos atya latin nyelvû szövegének magyar fordítása, valamint egy értékes fényképgyûjtemény. Így e könyv fontos történelmi forrásmû, de egyben lebilincselõ olvasmány is, amely sok mindenrõl meggondolkoztatja az olvasót.

 A ferencesek, alapítójuktól, Szent Ferenctõl kezdve, evangéliumterjesztõ missziós rend voltak. A magyar ferencesek mégis egészen a 20. századig csak Magyarországon és a szomszédos országokban hirdették az evangéliumot. A távoli missziók felé irányuló nyitást elsõnek a neves ferences, Schrotty Pál szorgalmazta, aki 1927 óta Rómában mûködött a ferences rend általános ökonómusaként. 1928-ban kelt, a magyar Kapisztrán Provincia elöljárójához, Oslay Oswaldhoz intézett levelében többek között ezeket írja: „Nagyon kérlek, tedd megfontolásod tárgyává, hogy minél elõbb pogány missziót vállaljunk. Ez itt (Rómában) általános élénk óhaj. . . Ím, a (magyar) jezsuiták sokkal kevesebben vannak, és megint küldöttek (misszionáriusokat Kínába). Fontold meg ezt. . . Ki kell emelkednünk Provinciánk szûk keretébõl.”

 E buzdítás jó visszhangra talált a magyar ferencesek között. Elöljáróságuk felhívására a rendtagok közül sokan jelentkeztek a kínai misszióra. 1929-ben már el is indult az elsõ héttagú ferences csoport Kína felé. A csoport elöljárója Károlyi Bernát volt. Õ nyolc évet dolgozott Kínában. Magyarországra visszatérve nagyon eredményesen mûködött. Erre az itteni kommunista bíróság, felsõ parancsra, 15 évi fegyházra ítélte. A börtönben sokszor megkínozták, a jezsuita Tüll Alajos atya mellett hosszú órákra gúzsba kötötték, de õ még a kínok között is tudott mosolyogni. A rossz bánásmódtól legyengülve 1954-ben halt meg rabkórházban.

 Az általa Kínában beindított ferences misszionárius csoport viszont szépen mûködött tovább. Újabb rendtagok is csatlakoztak hozzájuk, úgyhogy végül 13 pap és 4 ferences testvér képezte a misszió magyar emberanyagát. A tiroli ferencesekre bízott területen kezdték el mûködésüket, de 1932-ben önálló missziós területet kaptak Paoking (Baoqing) központtal, ahol amerikai ferenceseket váltottak le. A Szentszék 1938-ban apostoli prefektúrává emelte Paokingot, és Lombos László ferencest nevezte ki elsõ prefektusává.

 Mint említettük, az õ emlékiratai képezik a jelen könyv legérdekesebb részét. Lombos atya 1948-ban Magyarországra látogatott, hogy tanárokat toborozzon kínai iskolái számára, de igyekezete sikertelen volt. Kérései ellenére õ maga sem kapott a kormánytól kiutazási engedélyt, úgyhogy nem térhetett vissza Kínába. Ekkor fogalmazta meg jegyzetei felhasználásával latin nyelvû beszámolóját, amelyben kezdettõl fogva 1945-ig leírja a misszió dramatikus eseményeit.

 Mert drámai események voltak bõven. Paoking kb. 60 000 lakosú, fallal körülvett város volt. Elõször a kommunista csapatok foglalták el Paokingot, és ott garázdálkodtak; a Csang Kai-sek által vezetett központi kormány csapatainak közeledtével elvonultak, de a kormánycsapatok jelenléte is sok bajt okozott. Katonai csapatok és rablóbandák között nagyon „átjárható” volt az akkori Kínában a határvonal. A központi kormánynál Yû Pin érsek volt a katolikus missziók szószólója. Neki nagy tekintélye volt a kormánynál, és sokat segített a magyar misszión is. A helyi hatalmasságok (mandarinok) azonban nem sokat törõdtek a központból jövõ utasításokkal, és sok borsot törtek a misszionáriusok orra alá. Lombos atya szenvedélyesen méltatlankodik ellenük emlékirataiban, ördögfiaknak nevezi õket, bár azt is hozzáteszi: „Isten irgalmazzon nekik!”

 Nemsokára a kínai–japán háború hatása kezdett érzõdni. Japán repülõk több ízben bombázták Paokingot, és nagy károkat okoztak. A háború miatt a „tengelyhatalmakhoz” (németek, olaszok) tartozó misszionáriusokat internálták. Folyt a vita, hogy a magyarok is a tengelyhatalmakhoz tartozónak tekintendõk-e. Jött egy döntés, hogy igen, és ezért valamennyiüket elhurcolták. Nemsokára azonban a központi kormánytól jött egy ellenkezõ döntés, és így a misszionáriusokat visszaengedték állomáshelyeikre. Távollétükben persze a tolvajok kirabolták a misszió épületeit. A japán csapatok egyre közeledtek. A város lakói menekültek. A város közelében fekvõ amerikai hadi repülõtér épületeit az ott állomásozó amerikai katonák elpusztították, és visszavonultak. A japánokat azonban sikerült egy idõre megállítani, így a lakosság és az amerikaiak visszajöttek, de nemsokára megindult az újabb japán offenzíva, és elfoglalták Paokingot. A ferencesek és a velük dolgozó magyar szatmári irgalmas nõvérek nyugatabbra menekültek, és az amerikai passzionista szerzetesek missziójában kerestek menedéket. Több mint egy évig tartott ez az állapot. Végül azonban, az atombomba ledobása után, Japán feltétel nélkül megadta magát, és így jóindulatú amerikai katonák segítségével Lombos atya és néhány társa visszatérhettek Paokingba. A város romhalmazzá lett. A templom és a misszióépületek falai álltak ugyan, de üresen tátongtak: a rablók és katonák mindent, de mindent elvittek. Lombos atya és társai nagy energiával láttak hozzá az újjáépítéshez.

 Sajnos, itt vége szakad Lombos atya beszámolójának. Utódja Paokingban Ferenczy Ipoly atya lett, de amint Thun Albin beszámolójából tudjuk, a misszió napjai a kommunista népköztársaság kikiáltása (1949. október 1.) után meg voltak számlálva.

 A fenti vázlatos ismertetéshez szeretnék még néhány gondolatot hozzáfûzni, amelyek Lombos atya beszámolójának olvasása közben merültek fel bennem.

 Feltûnõ, hogy Lombos atya milyen negatívan nyilatkozik a kínaiakról. Úgy látszik, sok rossz tapasztalata volt, még keresztényeivel is. A nyugati imperialista hatalmak által kikényszerített „egyenlõtlen szerzõdések” miatt kiváltságok jártak a keresztény hitre térõknek: nem voltak hadkötelesek, adókedvezményekben részesültek, a katonáknak tilos volt házaikat lefoglalni vagy élelmiszerüket rekvirálni. Így hát anyagi elõnyökkel járt a kereszténnyé levés, de ez mégsem vált a kereszténység javára. Lombos atya úgy látta, hogy a legtöbb keresztény nem mély meggyõzõdésbõl, hanem anyagi érdekbõl keresztelkedett meg. Csak akkor jártak misére, ha ebédet is kaptak, és életmódjuk messzi távol állt a keresztény erkölcsöktõl. A misszió által fizetett katekétákról is nagyon rossz véleménye van. Nem dolgoznak, lázadoznak, botrányosan viselkednek, és ha elbocsátják õket, a missziók esküdt ellenségei lesznek, lopnak, vádaskodnak, semmi hálát nem éreznek. A ferencesek és a szatmári irgalmas nõvérek orvosi és betegellátó tevékenységét sokan örömmel vették igénybe, és örültek annak is, hogy az apácák árvaházukban felnevelik az elhagyott gyerekeket. De igen kevesen keresztelkednek meg, és a legtöbbször azokban sincs köszönet, mert nem gyakorolják a hitüket.

 Lombos atya statisztikát is közöl a paokingi apostoli prefektúra híveinek számáról: 1921-ben 271-en voltak, 1941-ben 1868-an. Tehát volt eredmény, de a nagy anyagi befektetéshez és az áldozatos, mindent beleadó missziós munkához képest vajmi csekély. Hozzájárult ehhez az eredménytelenséghez bizonyára az is, hogy az új misszionáriusoknak akkoriban le kellett tenniük a Róma által megkövetelt esküt, mely szerint a katolikus hitre tért kínaiaknak nem engedik meg a kínai hagyományos „szertartások” végzését. Ezzel, amint azt egy korabeli éles szemû jezsuita misszionárius írta, „elzárták a kereszténységet Kína szívétõl”. A liturgia latin nyelve is bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy a kereszténységet „külföldi” vallásnak tekintsék, és így a nagy kínai nemzetet mélyen megalázó és ezért gyûlölt „nyugatiakkal” asszociálják. „A japánok szeretik hazájukat, a kínaiak csak a pénzt szeretik” – írja Lombos atya, és közben nem gondol arra, hogy a japánok igazságtalanul, imperialista módon indítottak hódító háborút Kína ellen. A külföldi pénzen épült tágas, díszes, emeletes templom, rendház és iskola szintén azt sugallhatta a kínaiaknak, hogy itt a magát felsõbbrendûnek képzelõ „fehér faj” terjeszti hatalmát. Milyen másképpen evangelizálta Jézus a galileaiakat, Pál a korintusiakat, és a 13. századbeli ferencesek a kunokat!

 Ezek a gondolatok nem akarnak kritika lenni a csodálatos önfeláldozással messzi Kínában mûködõ ferences (és jezsuita!) misszionáriusokkal szemben. Koruk Egyházának voltak a fiai. Napjainkban egészen más módon, és sokkal gyorsabban terjed a kereszténység Kínában, minden külföldi segély és hatalmi támasz nélkül. Isten útjai, bizony, gyakran nem a mi útjaink.

Nemeshegyi Péter

                       


Márai Sándor. Képek és tények Márai Sándor életérõl. Szerk. Mészáros Tibor. Helikon Kiadó, Petõfi Irodalmi Múzeum, Bp. 2006. – A teljes Napló. 1943–1944. Helikon, 2006.

2006. április 11-én, a költészet napján, Márai-napot rendezett a Helikon Kiadó és a Petõfi Irodalmi Múzeum. Ez alkalommal többek között bemutatták az új Márai-albumot és a Napló 1. kötetét (A teljes Napló bõ jegyzetekkel ellátott sorozatának szerkesztõje is Mészáros Tibor.)

Az új, színes album a 2000-ben kiadott fekete-fehér jócskán bõvített változata, számos új fényképpel. Az író életét vázlatosan bemutató szöveget, valamint a „Közelítés a Márai-titokhoz” c. utószót Mészáros Tibor muzeológus írta. Ez alkalommal elhagyták az elõzõ kiadásban közölt személyes emlékezést, Szõnyi Zsuzsa írását. (Ismeretes, hogy Szõnyi Zsuzsa kiadta Máraival folytatott levelezését. Vándor és idegen. Márai-levelek, emlékek. Kortárs Kiadó, Bp. 2000.) Viszont az új album végén találunk egy részletes életrajzi kronológiát, továbbá Márai Sándor kötetben megjelent mûveinek (1918–2005) listáját, a Márai Sándorról önálló kötetben megjelent írásokat (1990–2005) és egy névmutatót.

A Márai-napon a képes albumot bemutató Tarján Tamás irodalomkritikus, dicsérve a kiadvány szépségét, néhány érdekes és kritikus megjegyzést tett Márai életmûvével kapcsolatban, közben Bálint András színmûvész részleteket olvasott fel az író mûveibõl, pár anekdotikus mozaikkal is derût varázsolva a hallgatóság körében. A „Barátságos arcot kérek!” címû mûsorban erre szükség is volt. Hiszen, amint az album is tanúskodik róla, Márai Sándor meglehetõsen komor, szigorú és néha világmegvetõ arcot mutat fényképein, és írásai is – fõleg naplójegyzeteiben olvasható aforizmái – meglehetõsen világmegvetõ (ha nem -gyûlölõ) alkotónak mutatják. Még az elõzõ albumot forgatva írtam le 2002-ben benyomásomat e négysorosban:

A kassai Ulysses

Egyszer mosolygott csak: kisgyermek korában
hazátlanul bolyongott a nagyvilágban
a magyar nyelv volt kenyere s boldogsága
mint Ulyssesnek halála lett hazája.

Márai hazai rehabilitációja igazában csak a fordulat évében kezdõdött. 1989 szeptemberében visszaállították akadémiai tagságát. 1989. november 13-án, Hubay Miklós kezdeményezésére, „Márai hazatér” címmel konferenciát rendeztek a Kossuth Klubban és emlékestet a Pesti Vigadóban. A Kossuth-Klubban e sorok írója is elõadást tartott Márai megváltáskeresésérõl (Új Írás, 1990). A Pesti Vigadóban Vas István költõ köszöntötte az ünnepi elõadót, Habsburg Ottót. 1990. március 15-én Márai posztumusz Kossuth-díjat kapott.

Fontos dátum: 1997. szeptember 22-én hazaérkezett Budapestre a Márai-hagyaték a Petõfi Irodalmi Múzeumba. 1998-ban kezdõdik Márai külföldi diadalútja az Olaszországban 100 000 példányban megjelenõ A gyertyák csonkig égnek c. regénnyel. Ahogy az album utószavában olvassuk: „mûvei ismeretségén, olvasottságán maga a Mester is meglepõdne. Nem értené, miként váltak írásai oly sok ember népszerû olvasmányává Japántól Olaszországig, Brazíliától Angliáig.” Mészáros vázolja a külföldi sikereket és a hazai „visszhangokat”, elemzi a siker okait. Többek között megállapítja, hogy kitûnõ fordítók tolmácsolták világnyelvekre az író mûveit. Egyébként a Márai-nap során elõadás és vita hangzott el a Márai-fordításokról is. Pl. Tereza Worowska saját lengyel fordításairól beszélt.

Mészáros szerint fontos adalék lehet a „Márai-titok” megfejtéséhez az a tény is, „hogy a nagy sikert elkönyvelõ országokban a kiadók az író biztos olvasótáborra számító mûveit, tehát az olvasmányos, »romantikus« regényeket adták ki elsõként: világszerte ugyanaz a négy-öt Márai-mû jelent meg Olaszországtól Dél-Koreáig. E regények többsége (érdekes módon) rövid idõ alatt, kevés szereplõvel és cselekménnyel lejátszódó történéseket mond el (A gyertyák csonkig égnek, Vendégjáték Bolzanóban, Válás Budán, Eszter hagyatéka). A felsorolt mûvekbõl a szerkesztés technikájának és a »márais« monológoknak köszönhetõen egyfajta bizalmas, személyes és intim légkör árad. (. . .) Ez tehát egyfajta »hiánypótló« siker is: a mindig keresõ, egzisztenciálisan nyugtalan és harmóniára vágyó ember (függetlenül az adott mû esztétikai-irodalomtörténeti értékétõl) megtalálni vél valamit e könyvekben.”

E sorok írója leginkább kedveli – és a Márai-titok megfejtéséhez elsõsorban ajánlja – a naplókat, valamint a Harminc ezüstpénz és a San Gennaro vére c. vallomásos regényeket. Ezekrõl bõvebben lásd: „Csillag után” c. kötetemben (Bp. 1995) a két Márai-tanulmányt.

Gratulálunk a Helikon Kiadó és a Petõfi Irodalmi Múzeum felelõseinek – külön is kiemelve Mészáros Tibor ügybuzgalmát –, hogy közkinccsé teszik az itthon sokáig elhallgatott nagy magyar író, Márai Sándor szellemi örökségét. Így most majd a kommunista idõkben „suba alatt” hazahozott naplók is – szakszerû jegyzetekkel – a magyar közönség kezébe kerülhetnek.

Szabó Ferenc

 


Frenyó Zoltán–Turgonyi Zoltán: Jacques Maritain. Tanulmányok. L’Harmattan, Bp. 2006.

A szerzõpáros négy-négy tanulmánya a neves újtomista filozófus, Jacques Maritain (1882–1973) néhány jellegzetes témakörét tárgyalja. Igaz, Frenyó bemutatja a gondolkodó magyarországi recepcióját és a róla szóló irodalmat, de azért nem ártott volna röviden vázolni a filozófus pályáját, a szélesebb olvasóközönséget tartva szem elõtt. J. Maritaint a két háború között induló Vigilia és köre kezdte megismertetni a magyar értelmiséggel, éspedig az akkor kivirágzó francia újkatolikus irodalom jeles képviselõivel együtt. Késõbb Barankovicsék is sokat tanultak Maritain politikai filozófiájából. A rendszerváltás után pedig a Maritain Társaság magyar tagozatának munkatársai igyekeztek szélesebb körökben megismertetni Maritain eszmevilágát; tegyük hozzá: amikor Maritain népszerûsége Nyugaton már alábbhagyott. A zsinat után heves támadások is érték. Felesége, Raïssa halála (1960) után visszavonult Toulouse-ba Jézus Kistestvéreinek kolostorába, a szemlélõdésnek élt, és meglehetõsen kritikusan nyilatkozott kései mûvében, A garonne-i parasztban a zsinat utáni elhajló túlzásokról, talán túlságosan gyorsan általánosítva és modernizmust szimatolva a korszerûsödés képviselõinél. Ezért is, meg mivel a merev tomizmus szemszögébõl ítélte meg az újabb filozófiai irányzatokat, integrizmussal vádolták. Tény az, hogy A teljes humanizmus szerzõje, aki a két háború között haladó szellemben vizsgálta a kor eszmeirányzatait, és az igazi keresztény ihletésû, teocentrikus humanizmust hirdette, élete vége felé idegenül szemlélte az új világot.

Turgonyi Zoltán, akinek az említett két Maritain-mû magyar fordítását köszönhetjük (Az igazi humanizmus, 1996; A garonne-i paraszt, 1999), igyekszik helyreigazítani a túlzásokat, szétoszlatni „az integrista Maritain” mítoszát. Érvelése sok tekintetben meggyõzõ. Számomra azonban marad továbbra is két pont, ahol nem értek egyet Maritain feltétlen híveivel: az egyik Maritain merev tomizmusának védelme, a másik Teilhard de Chardin eszmevilágának egyoldalú megítélése. Szent Tamást meg kell különböztetnünk a tomistáktól, egy bizonyos tomizmustól. Ha úgy értelmezzük a korában nagyon is haladó eszmevilágát (Arisztotelész „megkeresztelését”), ahogy pl. M.-D. Chenu O.P. és iskolája tette, fõleg ha Tamás bibliai, ágostoni és misztikus ihletését figyelembe vesszük, és a történetiséget nem hagyjuk figyelmen kívül, akkor tomisták vagyunk. Persze hozzáfûzve, amit annak idején, az „új teológia” körüli vitákban Jean Daniélou S.J. mondott: „Szent Tamás világítótorony, de nem határkõ.” Ami pedig Teilhard-t illeti: a Maritain által elismerõen emlegetett „költõi intuíción” túl a jezsuita tudós víziója számos ponton megtermékenyítette a modern katolikus gondolkodást, nevezetesen szempontokat adott a földi valóságok teológiájának kidolgozásához, és a zsinat Gaudium et spes kezdetû konstitúcióját is ihlette. De ha meggondoljuk, hogy Maritain elsõ mesterét, H. Bergsont is késõbb keményen bírálta, nem csodálkozhatunk a „bergsonista” és „modernistának” tûnõ Teilhard elleni kritikáján, akinél amolyan „gnózist” szimatolt.

Frenyó Zoltán és Turgonyi Zoltán értékes tanulmányai kissé jobban megismertetik a francia filozófus eszmevilágát. Természetesen Maritain hatalmas életmûvének csupán néhány sajátos témakörére térhettek ki. A magam részérõl hiányolom a teljesebb Maritain-portréhoz a filozófus esztétikai kérdésekkel, költészettel és mûvészettel foglalkozó mûveinek bemutatását. Másutt megírtam (Mérleg 1973/3), hogy szememben Maritain legszebb mûve A teremtõ intuíció a mûvészetben és a költészetben, amely elõször angolul 1953-ban New Yorkban jelent meg (így szerepel a tanulmánykötet bibliográfiájában), majd pedig 1966-ban Párizsban franciául. Ez a könyv lezárja azt a ciklust, amelyet Maritain 1919-ben kezdett Mûvészet és skolasztika c. mûvével: Válasz Jean Cocteau-nak (1926), A költészet határai (1927), Az énekek kulcsa (1935), A költészet helyzete (1938). A Teremtõ intuíció címû, pazarul illusztrált monumentális kötet tisztázza a költészet és a képzõmûvészet által felvetett filozófiai problémákat,) és elvezet bennünket a költõi teremtés lényegéhez, behatolunk a teremtõ emberi szellembe. A költõi intuíció és teremtés isteni adomány, nem lehet kiérdemelni, állandó hûséget követel a mûalkotás során. Maritain mûve nemcsak az esztétikát gazdagítja, hanem elemzései bizonyos szellemtörténeti kérdéseket is tisztáznak. Pl., amikor a könyv elején a személyiség megszületésérõl ír, bemutatja a keleti (kínai, indiai) és a nyugati (antik görög és a mai európai) szemlélet közötti különbséget, majd megvilágítja azt a tényt, hogy a teremtõ személyiség igazában a keresztény érában születik meg.

Ez a kis kiegészítés arra szolgál, hogy érzékeljük Maritain életmûvének gazdagságát. A szerzõ maga is bevallja, hogy költõi és mûvészi érzékenységét jórészt felesége, a zsidó származású Raïssa hatásának köszönheti, akivel együtt tértek át a katolikus hitre. (Errõl csodálatos lapokat olvashatunk Raïssa Maritain Nagy barátságok c. könyvében, és arról is, hogy a Maritain házaspár meudoni otthona milyen szellemi kisugárzó erõ volt a XX. század nagy konvertitái számára.) Szerintem a most említett munka földalatti forrásként táplálta Maritain nagy filozófiai mûveit is, a szárazabb tomista reflexiókat. Az idõs, szemlélõdõ Maritainnél felszínre tör a költõi-misztikus vízió, amint errõl A garonne-i paraszt utolsó fejezetei tanúskodnak. A Maritain-kutatóknak azt ajánlom, hogy fordítsák le ezt a ma is eleven és idõszerû mûvet: L’intuition créatrice dans l’art et dans la poésie (Descléé De Brouwer, Paris, 1966, 426 o.)

Szabó Ferenc

 


Holló László: Európai Unió –- értékközösség. Az európai integráció katolikus társadalometikai vonatkozásai. Róma, 2006.

Holló László* könyvét olvasva, az elmúlt évek emlékei juthatnak eszünkbe. Mi magyarok csak a 90-es évek kezdetétõl kezdtünk Európáról, az Unióról komolyabban beszélni. Voltak, akik azt mondták: Megyünk Európába! Mások azt mondták: Már ott vagyunk! Az óvatosak így vélekedtek: Még hosszú út áll elõttünk! A legtöbb magyar ember számára Európa a szabadság, az alapvetõ emberi jogok és az érvényesülés helyét jelentette. A keresztény emberek is bizalommal tekintettek Európa felé, hiszen nyugaton az egyházak szabadon mûködhettek, sõt jó néhány országban a keresztény pártok alkottak kormányt. Akik azonban egy kicsit jobban ismerték a nyugati országokat, már nem voltak annyira bizakodóak. Õk mondták, hogy a Nyugat a szabadság bûvkörében él, ami nem kedvez az erkölcsi értékeknek. Sok a munkanélküli, a hajléktalan, terjed a prostitúció és a kábítószer. Mindezek ellenére az áltag magyar optimista volt, így vélekedett: Legyünk szabadok, majd megoldjuk a problémáinkat!

Az egyházpolitikával foglakozók tudták, hogy a hivatalos egyházi vezetõk részérõl is megfogalmazódtak bizonyos fenntartások az Unióval kapcsolatban. A Szentszék jelezte, hogy az Alkotmány nem akarja figyelembe venni Európa keresztény gyökereit. Az Alkotmány preambuluma Európa „kulturális, vallási és humanista” örökségérõl beszél, de kimarad a „keresztény” vallás említése. Az Unió Alapjogi Chartája pedig az emberi megalapozásnál nem hivatkozik Istenre. Azt is hallottuk, hogy II. János Pál pápa többször hangsúlyozta, hogy Európa a keresztény szellemi értékekbõl merítette erejét. Az Európai Közösség elõtt 1985. május 20-án ezt mondta: „Csak a történelmi örökségre alapozva lehet tervezni.” Ezek alapján jogos kérdések merülhetnek fel bennünk: Valóban kimaradtak a keresztény értékek az Alkotmányból? Az Egyház Európában a perifériára került? Ki vagyunk szolgáltatva kereszténységtõl idegen vagy ellenséges eszméknek?

Holló László könyve ezekre a nagyon fontos kérdésekre ad választ. Mûvének legfontosabb megállapításai a következõk:

1. Európa nem egy helyet jelent, hanem sokkal inkább sajátos kultúrát, vagyis szellemiséget, lelkiséget, amelyben a kereszténység meghatározó szerepet játszik. Akik ezt tagadják, azok is a keresztény értékekre hivatkoznak.

2. Rámutat arra, hogy a II. világháború után az egységes Európa eszméje keresztény politikusok fejében született meg (Robert Schuman francia külügyminiszter, Konrad Adenauer nyugatnémet kancellár, Alcide De Gasperi), akik sokat tettek azért, hogy az eszme meg is valósuljon.

3. Bemutatja, hogy a pápák is sokat tettek az Unió eszméjének megvalósulásáért. Ezzel kapcsolatban néhány ismertebb esemény:

– XV. Benedek pápa az I. világháború után kiadott Pacem Dei munus pulcherrimum kezdetû bullájában írja, hogy a népek keresztény alapon kössenek Népszövetséget.

– XII. Pius pápa rádióüzeneteiben nagy erõfeszítéseket tett az európai béke megvalósulása érdekében. Emellett képviselõt nevezett ki a hágai értekezletre.

– VI. Pál pápa 1964-ben Monte Cassinóban Szent Benedeket Európa védõszentjének nyilvánítja ki. 1970-ben apostoli nunciust küld Brüsszelbe.

– II. János Pál pápa 1980-ban létrehozta az Európai Közösség Püspöki Karainak Bizottságát (COMECE). Két Európa-szinódust hívott egybe, 1991-ben és 1999-ben. A második szinódus után négy évvel adta ki Az Egyház Európában kezdetû apostoli buzdítását, amelyben ezt írja: „Európa azt a valóságos földrészt jelenti, amely a kereszténység egységesítõ erejének köszönhetõen különbözõ népeket és kultúrákat tudott egységessé tenni, és szorosan kapcsolódik az egész európai kultúrához.” (Ecclesia in Europa, 108.)

4. A könyv részletesen foglalkozik azzal, hogy a kereszténység mit adott Európának, és ezek az értékek hogyan jelennek meg az Alkotmányban. Ezzel kapcsolatban megállapítja:

– A történelem azt mutatja, hogy a kereszténység modellje tud lenni a különbözõ kultúrákban levõ lényegi egységnek. Jelen van a közösségekben, de nem oldódik fel bennük. (Ecclesia in Europa 116.)

– Az Alkotmányban kompromisszum született: az Istenre és a kereszténységre való hivatkozás kimaradt, de a legfontosabb keresztény eszmék megtalálhatók benne. A dokumentum hivatkozik az emberi méltóságra, a szabadságra, a szolidaritásra, a szubszidiaritás elvére. Ezek mind keresztény gyökerû eszmék. Azonban nagy kérdés, hogy ezek az eszmék, a hit forrásától elszakítva, fenntarthatók-e?

– Sikerként könyvelhetõ el azonban, hogy az Egyházat nem sorolták a civil szervezetek közé, hanem közjogosították. „Az Unio tiszteletben tartja és nem sérti az egyházak és vallási szervezetek vagy közösségek nemzeti jog szerinti jogállását a tagállamokban.” Majd így folytatja: „Elismerve identitásukat és különleges hozzájárulásukat, az Unió nyílt, átlátható és rendszeres párbeszédet tart fenn ezekkel az egyházakkal és szervezetekkel.” (I. 52. 3.)

Holló László könyvét röviden értékelve elmondható: A mû világos és átfogó képet ad az Európai Unió kialakulásának történetérõl, jelenlegi helyzetérõl és az általa képviselt értékekrõl. Bemutatja, hogy az Alkotmány sok keresztény értéket átvett, de ezeket az értékeket, Isten nevének és a kereszténységre való hivatkozásnak kihagyása miatt, kellõ módon nem alapozta meg. A jövõ fogja csak igazolni, hogy ezekbõl az értékekbõl mennyi valósul meg, és így az Unió milyen mértékben szolgálja a földrészünkön élõ emberek javát.

Beran Ferenc

* Holló László a kolozsvári Babes–Bolyai Egyetem római katolikus teológiai karának adjunktusa, a gyulafehérvári fõegyházmegye papja.



Bálint József: Korszakváltások viharaiban és jubileumaiban. Visszatekintés a XX. századra Budapest, 2006. 407 o.

Beszédek, lelkigyakorlatos elõadások, filozófiai, világnézeti kérdések taglalása, fontos nemzeti és keresztény érdekek elemzése – személyes élmények, vallomások stb. gazdag mozaikja. . .

A szerzõ 90 éves, és papi gyémántjubileumához közeledik: ahhoz való méltó csokor a szerzõ írásaiból. . .

Így is jellemezhetném ezt az írásgyûjteményt: a magyar jezsuita sors az elnyomatás, majd a felszabadulás évtizedeiben, Bálint atya írásaiban, élményeiben, tapasztalataiban összesûrítve. . .

Túlhaladja a személyes beszámoló kereteit; a szétszóratásnak s a rá következõ megújulásnak rendkívül izgalmas, érdekfeszítõ és tanulságos ábrázolása.

Meglep a szerzõ sokoldalú ismerete, tájékozottsága filozófiai, teológiai és profán szféra területén. Rajta tartja kezét és szemét az idõ kerekén. Nem kívülálló szemlélõje egy nehéz kornak, hanem maga is részese a folyamatnak. Sokat és rendszeresen idézi, használja a pápai nyilatkozatokat és a II. vatikáni zsinat tanítását. Mégpedig olyan eleven, meggyõzõ stílusban, hogy sosem válik unalmassá. . . A szerzõ hihetetlenül érdekessé tud tenni közömbös, önmagában nem érdekes témákat is. . .

Stílusa eleven, sodró, meggyõzõ. Sokszor polémikus, magyarázó, de érdekfeszítõen az, nekünk, idõsebb jezsuitáknak, különösen érdekes, tanulságos P. Bálint könyve. A fiatalabbak még többet tanulhatnak belõle: hitet, papi buzgóságot, lelkipásztori lelkiséget, szép magyar stílust, és fõleg pozitív látásmódot, nagy-nagy reményt, a jövõt illetõen. . .

Béky Gellért

 


    Dolhai Lajos: A szentelési szertartások. Budapest, 2006, Jel Kiadó. 152 lap

    Minden keresztény rítusban hosszú hagyománnyal rendelkezõ szentségi szertartások élnek. Közülük különösen is fontosak a szentelési szertartások, az egyházi rend három fokozatára történõ felszentelés módjai. Ami a római rítust illeti, magára a szentségre vonatkozó zsinati tanítás a szertartások megújítását is magával hozta. VI. Pál pápa nevéhez fûzõdik az 1968-as elsõ kiadás, és 1989-ben kelt a javított, végleges kiadás megjelenése. Ezt a kiadást magyar fordításban 1993-ban kapták meg csak a püspökök és a papnevelõ intézetek.

    Sokak számára hozzáférhetõ és érthetõ kiadásra természetesen szükség van; maguk a papnövendékek, családjaik, elmélyülésre vágyó keresztények igénylik. Az Egri Hittudományi Fõiskola professzora (dogmatikát és ökumenizmust tanít) ezt nyújtja nekünk. A kötet tartalmazza a szentelési szertartások leírását és szövegeit, elemeinek és szimbólumainak, továbbá felszentelõ imádságainak alapos elemzését, a vonatkozó zsinati tanítást, és végül a szentelendõkért és a felszenteltekért végezhetõ imádságokat.

    Engem különösen megkapott a felszentelõ imák nagyszerû felépítése, tartalmi mélysége, áttekinthetõ szerkezete. A püspökszentelési ima meglepõen rövid és egyszerû. Dolhai Lajos mindegyik szentelési imát négyrészes szerkezete szerint mutatja be: anamnézis (ószövetségi és jézusi példák felidézése), epiklézis (lehívás: a Szentlélek megszólítása és segítségül hívása a szentelendõkre, a kért isteni adományok megnevezésével; ez az epiklézis a szentelési ima leglényegesebb része), közbenjárás (a kért kegyelmek életszerûen konkrét megfogalmazása), doxológia (a Szentháromság dicsérete). A könyv külön fejezetet szentel az epiklézis alapos elemzésének és belsõ gazdagsága feltárásának.

    Mint már utaltam rá, a könyvet különösen ajánlani lehet nemcsak a szolgálati papság részeseinek, hanem azok családtagjainak és barátainak is.

                                        Nagy Ferenc


XIV. SZENT ISTVÁN KÖNYVHÉT
2006. május 15–19.

A keresztény szellemiségû könyvkiadók hazai seregszemléje megnyitóünnepségének a keretében a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának dísztermében idén is két kategóriában került átadásra a Stephanus-díj a szokásos ünnepi külsõségek között. A teológiai kategóriában Angelo Scola velencei pátriárka, irodalmi kategóriában pedig Jókai Anna írónõ vehette át a kitüntetést.

A pesti Ferenciek terén idén 32 könyvkiadó várta új és korábbi kiadványaival az érdeklõdõket. 82 új kiadvány készült a könyvhétre.  Ezek között szépirodalmi, lelkiségi, teológiai, történeti és filozófiai mûvek egyaránt megtalálhatók. A teljesség igénye nélkül néhány nagyon fajsúlyos kiadványt felsorolunk belõlük, s olyanokat is, melyek korábban érkeztek szerkesztõségünkbe.

Szent István Társulat:

II. János Pál megnyilatkozásai: I–III. Pápai dokumentumok. Az I–II. kötet tartalma: Bullák, enciklikák, szinódus utáni buzdítások, apostoli levelek. A III. kötet tartalma: beszédek, közösségeknek szóló üzenetek.

Jókai Anna: Bölcsek és pásztorok. Válogatott írások: versek, novellák, esszék.

Dávid Katalin négy tanulmánykötete: RómaA szép teológiájaKereszténység és kultúraMózes.

Angelo Scola: Férfi+nõ. Férfi és nõ kapcsolata, a szerelem és a házasság misztériuma: a filozófia, a teológia és az irodalom szemszögébõl. Fordította: Domokos György és Rihmer Zoltán.

Pápai Lajos: Te kövess engem. A püspöksége 15 éves jubileumát ünneplõ gyõri fõpásztorral Elmer István író, újságíró beszélget életérõl, munkásságáról.

Balás Béla: Érintések. Gondolatok, kegyelmek, imák. Bp–Kaposvár 1975–2005.

Bencés Kiadó:

    Találkozások. Köszöntõ kötet Várszegi Asztrik pannonhalmi fõapát  60. születésnapja alkalmából.

Gánóczy Sándor: Bevezetés a katolikus szentségtanba. Történeti elemzés a keresztény kultikus cselekményekrõl szóló teológiai és tanítóhivatali megnyilatkozásokról, s azok egyházi gyakorlatáról.

Szent Gellért Kiadó:

Böjte Csaba OFM: Kevesebb pátoszt, több áldozatot. Összegyûjtött írások.

Don Bosco Kiadó:

Joseph Ratzinger: Értékek az átalakulás idején. Milyen jelentõsége van a vallás és etika mércéinek a technika, a tudomány és a politika számára?

Agapé Kiadó:

Michael Kunzler: Az Egyház liturgiája. A katolikus liturgia szerepe és jelentõsége.

Harmat Kiadó:

    Nemes Ödön: Párbeszélgetés. Kapcsolatépítõ munkafüzet házasság elõtt állóknak.

Nyolc Boldogság Kiadó:

Bakos Rafael: A szív csak Istennel éri be. Keresztes Szent János gondolatai.

Új Ember Kiadó:

Fasang Árpád: Egy népszavazás hordaléka. Tanulmánykötet a kettõs állampolgárságról szóló népszavazásról, a tények tükrében.

    René Lejeune: Politika és életszentség. Robert Schuman, Európa atyjának életrajza.

Kálvin Kiadó:

Elke Endrass–Siegfried Kratzer: Megbetegítõ hit? Vallási eredetû neurózisok.     Interjúk olyan emberekkel, akik belebetegedtek hitükbe. Ford. Gromon András

Magyar Bibliatársulat:

    Ingo Baldermann: Kelj fel és járj! Jézusról szóló történetek gyerekeknek, színes illusztrációkkal. Fordította Csoma Judit.

Korda Kiadó:

Jálics Ferenc SJ: A szemlélõdés útja. A kontempláció a teológia, a filozófia és a gyakorlati élet szemszögébõl.

Nemeshegyi Péter SJ: Ermi furulyája. Ifjúsági meseregény.

Jel Kiadó:

Elmer István: Ahol mindörökre nyár van. Portrékötet a 75 éves Czigány Györgyrõl.

Kairosz kiadó:

Adriányi Gábor: A Vatikán keleti politikája és Magyarország. 1939–1978. A Mindszenty-ügy.

Étienne Gilson: Isten és a filozófia.

Clairvaux-i Szent Bernát: De consideratione. A megfontolásról.

Pannonhalmi könyvek:

Forrai Botond OSB: A szabadító Jézus

Márfi Gyula: Az istenkeresés útjain (gondolatok, újságcikkek, elõadások). Veszprém, 2005. Codex Consulting Kft. Szeged gondozásában