E SZÁMUNK ELÉ

HÁRMAS JEZSUITA JUBILEUM

Kedves Olvasóinknak áldott húsvéti ünnepeket kívánunk!

Húsvétot ünnepelünk. Hittel megvalljuk a keleti keresztényekkel: „Krisztus valóban feltámadott!” Olivier Clément, a marxistából ortodox kereszténnyé lett író Nyugat gyakorlati materializmusba és teljes evilágiságba hanyatlott társadalmának pár évtizede – Szolzsenyicinnel – a szellem lázadását hirdeti, és emlékeztet a krisztusi hit központi üzenetére, a feltámadásra: „A bibliai kinyilatkoztatásból Nyugat megõrizte azt a bizonyosságot, hogy minden emberi személy egyedülálló. Ezért nem halhatunk meg úgy, ahogy elpusztul a növény, vagy ahogy az õsember halt meg, személytelenül. De különbözõ okok miatt, amelyekért a történelmi kereszténység kétségkívül sokban felelõs, elfelejtettük a feltámadás üzenetét. . .” Clément szerint a keresztények alapvetõ feladata az, „hogy újra megtalálják az Evangélium nagy látomását a feltámadásról. [. . .] Túl a filozófiai és egyéb megközelítéseken, a keresztényeknek bátran hirdetniük kell és meg kell élniük a feltámadást Krisztus Testében (az Egyházban), amely az élet helye. Itt mindenki megnyílhat a teljességnek, hiszen Krisztus leszállt a halálba, amelyet átmenetté alakított át. Isten nem az a zsarnok, akivé bizonyos teológia torzította, hanem akit megsebeztek szenvedéseink, de aki vállalta végességünket, hogy azt az Életbe, saját Életébe növessze bele, amely elnyeli a halált.” (Olivier Clément: Les visionnaires.)

* * *

Ebben az évben a jezsuita rend hármas jubileumot ünnepel. Peter-Hans Kolvenbach rendfõnök tavaly december 3-án, Xavéri Szent Ferenc ünnepén nyitotta meg a jubileumi évet: a rendalapító Loyolai Szent Ignác halálának 450., két elsõ társa, Xavéri Szent Ferenc és Boldog Faber Péter születésének 500. évfordulójára emlékezünk szerte a világon. A magyar jezsuita rendtartomány is bekapcsolódik az emlékezõ ünneplésbe, abban a szellemben, amelyet a jubileumot meghirdetõ legfõbb elöljáró, Kolvenbach atya így fogalmazott meg: a hármas évforduló „arra indít bennünket, hogy megvizsgáljuk és erõsítsük az Úr hívásához való hûségünket, ahhoz a híváshoz, amelyet elsõként õk különböztettek meg, és követtek olyan alkotó módon, hogy az még ma, a harmadik évezredben élõ társaiknak is folytonos kihívás.”

Rendtartományunk – többek között – két kiadvány megjelentetésével emlékeztet a rendalapító Szent Ignác és elsõ társai lelkiségére: közzétesszük a piliscsabai Katolikus Egyetemen 2004 novemberében megrendezett jezsuita napok elõadásait a jezsuiták küldetésérõl, továbbá megjelentetünk egy gyûjtõkötetet az ignáci lelkiségrõl, néhány jeles magyar jezsuitáról és a provincia jelenlegi fõbb apostoli munkáiról. Ehhez kapcsolódik a Távlatok mostani számának néhány tanulmánya az ignáci lelkiségrõl, Xavéri Szent Ferencrõl, a lelkigyakorlatokról, egy XVII. századi francia jezsuita (L. Lallement) lelki tanításáról, valamint a most szentté avatott A. Hurtadóról.

* * *

Ez év tavaszának fontos politikai eseménye hazánkban: a parlamenti választások. Az elmúlt év egyes számaiban különbözõ szempontokból igyekeztünk felmérni a magyarországi gazdasági, társadalmi, kulturális, vallási (egyházi) helyzetet, hogy bizonyos támpontokat nyújtsunk olvasóinknak a tájékozódáshoz és a döntéshez. Ezt a célt szolgálja jelen számunkban a Fórum rovat is. A bonyolult magyar helyzetben nem könnyû a tájékozódás. De a hívõ kereszténynek van mindig vezércsillaga: az evangéliumi hit, Krisztus törvénye, a kettõs-egy szeretetparancs, amely mindig, mindenkinek, a legkülönbözõbb helyzetekben is irányt mutat.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia január elsején imaévet hirdetett a nemzet lelki megújulásáért. Egyeseknek ugyan túlságosan pesszimistának tûnt az ország helyzetének elemzése, de kétségtelen, hogy csakis a kegyelemmel együttmûködõ emberek teremthetnek új társadalmat, bármint legyen is a több-kevesebb tárgyilagossággal leírt helyzet. Idézzük a körlevelet: „Felülemelkedve minden elmúlt szörnyûségen, bûnön és szenvedésen, tudjunk Isten elõtt bûnbánatot tartani, és õszinte szívvel, emelkedett nagylelkûséggel másoknak megbocsátani. Így léphetünk valódi közösségbe az irgalmas Istennel.” [. . .] „Kérjük Isten irgalmát hazánkra és népünkre. [. . .] Kérjük a Magyarok Nagyasszonya és a magyar szentek közbenjárását nemzetünk lelki megújulásáért, hogy a magyarság Európa népei számára a megbékélés, a bizakodás és a keresztény hitben elfogadott valódi emberi értékek közvetítõje legyen.”

* * *

A magyar és az európai szellemi-gazdasági-politikai helyzet mélyebb megértéséhez röviden bemutatunk egy tanulmányt, annak néhány gondolatát.

A francia jezsuiták folyóirata, a most éppen 150 éves Études 2006. januári számában jelent meg Jean-Claude Guillebaud író „A nagy nyugtalanság” címû cikke. Sajátos nyugtalanság hatja át korunkat – magyarázza a francia szerzõ. Nemcsak a sokszor emlegetett „változástól való félelemrõl” van szó; nem egyszerûen politikai vagy „pszichológiai” nyugtalanság: tehát a nemzetközi terrorizmus, a szertelen klímaváltozás és fokozódó környezetszennyezés vagy az egyre inkább terjedõ bûnözés magyarázza. Ennél sokkal mélyebbre nyúlnak gyökerei. A sok kis mindennapi félelem is a mélyebb, lényegesebb szorongásból táplálkozik, amit azonban még nem tudunk meghatározni. A születõ új világ elõtt jórészt értetlenül állunk, sok összetevõbõl álló bonyolultsága kibogozhatatlan.

A tudás különbözõ ágazatai, a szociológia, a természettudományok, a filozófia nem tudják értelmezni a húsz év óta egyre gyorsuló, szédületes mutációt. Dehát miért félünk? – kérdezi a szerzõ. Csak azért, mivel nem tudjuk megérteni azt, ami velünk történik? Nem. Nem annyira megértésrõl van szó, mint inkább arról, hogy rádöbbentünk: nem vagyunk urai a forradalmi változásoknak. A mai nyugtalanság mélyén nem annak az érzése rejlik, amit Pascal úgy fejezett ki: „hajón vagyunk”, („embarquées”), hanem: sodródunk („emportées”). Sodor bennünket a vad folyó áradata. Támpontjainkat megingatta a közgazdaság, a technológia, a globalizálódó világ pénzpiaca, a médiumok. Azzal a jelenséggel állunk szemben, amelyet Marx az „alany nélküli processzusnak” nevezett.

Ez az állapot vagy annak tudata, a támpont hiánya és a tehetetlenség érzése megbénítja a cselekvést, apátiát szül a kollektív döntéseknél is, a politikai cselekvésben is. A tudatos és szabad politikai választást nap mint nap felforgatja az, amit Ulrich Beck német szociológus szubpolitikának nevez: az egymást keresztezõ kommunikációs hálózatok ködfelhõje. Már túl vagyunk a modernitáson; ez már más modernitás (a posztmodern?) útja: Paradox módon e folyamat fõ felelõsei állnak tanácstalanul a kibogozhatatlan tények elõtt. A közgazdászok például egyre erõsebben leleplezik a bankok hegemóniáját, amelyek keresztezik az ipar érdekeit, vagy félnek a rövidlejáratú számítások pusztító totalitarizmusától; a tudósok, nevezetesen a genetikusok, attól tartanak, hogy kutatásaikat a profithajhászó technokraták kaparintják meg. Maguk az újságírók is panaszkodnak a médiumok egyeduralma miatt, ahol nincs irányítás, nincsenek igazi szempontok. Egyszóval: nem tudjuk uralmunk alá hajtani a bonyolult fejlõdést.

Az Études cikkírója a bizonytalanságban élõ, a fejlõdés kimenetelét elõre nem látó mai embernek három szempontot, értelmezési „rácsot” vázol a jelenkori mutáció mélyebb megértéséhez: gazdasági, technológiai és biológiai.

A globalizációval átalakul a világgazdaság: eltûnnek az országhatárok és a nemzetállamok, amelyek szabályozhatták a piacot. Bár kétségtelen ígéretekkel kecsegtet az energiaforrások planetáris elosztása vagy pl. a fejlõdésben elmaradt „harmadik világ” megsegítése szempontjából, mégis a globalizáció tele van veszélyekkel és fenyegetésekkel. De ezekkel szembe kell néznie a világnak. Egy volt bankár, Jean Peyrelevade „dogmatikus liberalizmusról” beszél, amely a kommunizmus összeomlása után keletkezett, és lassan „totális kapitalizmussá” alakul. Volt vetélytársától átvett néhány dogmát: ilyen az abszolút ökonomizmus, a pénzgazdaság elsõbbsége, a felépítményelmélet; sõt a „tudományos szocializmusra” emlékeztet a gazdasági szcientizmus is (Business Schools).

A második olvasási „rács” szerint a technológia hihetetlenül gyors fejlõdése, a kibernetika, az internet planetáris hálózata is okozza a mutációt: létrejött a „hatodik kontinens”, a kibertér, amely mindenütt van, és sehol sincs – ellenõrizhetetlen és kiszámíthatatlan. Ezzel a tér-idõn túlszárnyaló, planetáris távlatú, teljes emberi tudás és tájékozódás lesz mindenki számára hozzáférhetõvé. Újfajta kultúra ez, amelynek megvannak az elõnyei és hátrányai. Nem lehet szabályozni, nem lehet ellenõrizni a demokratikus és nemzetközi jog szerint.

A harmadik szempontja a mutációnak a biológiai forradalom, amely a következõ évtizedekben ipari szempontból is, de fõleg az embermivolt megkérdõjelezése miatt megrendülést idéz elõ: emberi klónozás, az ember és az állat közötti határ, az élõlény és a dolog (szervátütetés) közti különbség. Hogyan védhetjük meg az ember jogait, ha egyre nehezebb az „ember” meghatározása; miképpen lehet büntetni az emberiesség elleni bûnöket?

Mindezek ellenére nem vagyunk fatalisták. Vannak alapvetõ emberi értékek és jogok; az igazságosságot a bosszúállás elé helyezzük. Türelmes közös megfontolással a szabadság, egyenlõség, testvériség alapvetõ értékei mellett foglalhatunk állást, nem bízva a fejlõdést a vak szükségszerûségre és véletlenre. A modern fejlõdés emberi kutatás, feltalálások és alkotások eredménye. De most már az embernek hatalmába kell kerítenie a palackból elszabadult szellemet. Az emberiség jövõje az emberektõl függ. Tõlünk az erkölcsi felelõsség is. Tõlünk a nemzet jövõje, bármennyire tehetetlennek érezzük is magunkat a gazdasági-politikai-kulturális „processzus” sodrásában. A mi szavazatunktól is függ, milyen irányban viszi hazánkat a leendõ kormány. Felelõsek vagyunk a jövõért! 1956 szabadságharca megmutatta, hogy a közös akarat, a szabadság akarása milyen erõ, még ha a túlerõ elfojtotta is a csodás forradalmat!