TANULMÁNYOK




Nemeshegyi Péter

„LEGYETEK KÉSZEN ARRA, HOGY SZÁMOT ADJATOK A BENNETEK LEVÕ REMÉNYRÕL”

Szent Péter apostol írja a keresztényeknek: „Mindenkor legyetek készen arra, hogy minden titeket kérdezőnek számot adjatok a bennetek lévő reményről.” És még hozzáteszi: „De tegyétek ezt szelíden és tisztelettudóan.” (1Pt 3,15–16) Úgy látszik tehát, hogy a korabeli keresztényekből sugárzott a remény. Valami nagy reménységben éltek, és ez feltűnt az akkori fáradt római társadalom embereinek.

Friss kezdés a kései római birodalomban

Róma akkor hatalmának csúcspontján állt. A messzi tartományokban csörömpöltek a menetelő római légiók fegyverei. Épültek az utak Rómából Galliáig, Britanniáig, Pannóniáig, Szíriáig, Palesztináig. Emelkedtek a római Fórumon és Palatinus dombon a pompásnál pompásabb császári csarnokok és paloták. De az emberek mégsem voltak boldogok. A hagyományos görög-római vallások szertartásai merő társadalmi szokássá silányultak. A burjánzó új ezoterikus vallások zavaros tanokat és gyanús szertartásokat terjesztettek. A nagyvárosokban a munkanélküli tömegek egyre véres cirkuszi játékokat, lóversenyeket, erkölcstelen színjátékokat, no és ingyen kenyérosztást követeltek. Az iskolákban a régi nagy filozófusok tanrendszereinek tanulmányozása helyett idézettöredékeket magoltattak be a fiatalokkal. A csodás irodalmi alkotások eszméinek magyarázata helyett pedig száraz nyelvtani és retorikai elemzésekkel untatták a diákságot. Nem csoda, hogy az akkori ábrázolásokon a pálca volt a tanítómester szimbóluma. Csak ennek gyakori használatával tudták ugyanis kordában tartani növendékeiket. A családok szétesőben voltak. A kicsapongó fiú és a tehetetlen apa konfliktusa az akkori szatirikusok kedvelt témája volt.

Ebben a sodródó társadalomban jelent meg hirtelen egy embercsoport, teli csodálatos vidámsággal és életörömmel. Már üldözték őket a hatóságok, de ők mégis tele voltak valami nagy, legyőzhetetlen reménységgel. Christianinak, vagyis „krisztusiaknak”, „keresztényeknek” nevezték őket. Vajon mi lehet ennek a szokatlan reménységüknek az oka? – kérdezgették az akkori emberek.

Hogy állunk ma?

És ma? Kísértetiesen hasonlít a 21. század fejlett országainak a társadalmi helyzete a kései Római Birodalom helyzetéhez. A tudományok és a technika fejlődése révén óriásira nőtt az országok hatalma, és mégsem reménytelik az emberek? Csak hallgatni kell az emberek társalgását vagy olvasni az újságokat. Nincs vége a panaszáradatnak. A remény: hiánycikk. A sok öngyilkosság is általános reménytelenségre utal. A Nietzsche-féle 19. századi, hősiesen elszánt nihilizmusból szürke, üres nihilizmus lett. Abszurd zene, abszurd színház, popsztárokért vagy sportcsillagokért őrjöngő rajongók, piszkításban, szemetelésben, vandál rombolásban magukat kiélő kulturálatlan emberek: ezek mind egy reményvesztett társadalom krízisének jelei.

Gyermekkoromban sokat sétáltattak a pesti Városligetben. Van ott a park egyik sarkában egy magányos sírkő. Egy 19. századbeli budapesti ügyvéd van ott eltemetve. Életében szeretett a Városligetben sétálgatni, és végrendeletében vagyonát Budapest városára hagyta azzal a kikötéssel, hogy a Városligetben fogják eltemetni. Azt is meghagyta, hogy sírkövére ne kerüljön semmi név, csak egy szó: Fuit. Amikor latinul kezdtem tanulni az iskolában, megértettem, hogy ez mit jelent: Volt. Semmi több. Egy múló élet, kis hullám a világ tengerén. Volt, és most már nincs. Remény: semmi. Nagyon mélyen megérintett engem ennek a sírkőnek az üzenete. Tudatosította bennem társadalmunk reménytelenségének az okát.

Nos, hogyan állnak a christiani, a keresztények ebben a mai korban? Írhatná-e nekünk is Szent Péter, hogy a belőlünk sugárzó remény okát magyarázzuk meg minden érdeklődő embereknek? Bizony, nemigen érdeklődik senki reményünk okáról, mert, úgy látszik, átragadt ránk is az általános reménytelenség. Pedig ez nagyon nagy baj, mert reménység nélkül nem lehet élni. Próbáljuk tehát felfedezni azt a nagy reményt, amely Szent Péter szerint az akkori keresztényekben megvolt, és amelyet bizonyára mi is meglelhetünk.

A remény mozgatja a világot

Az első világháborúban elesett francia katolikus költő, Charles Péguy egyik hosszú költeményének A második erény misztériumának kapuja címet adta. A „második erény” a hit, remény és szeretet triászában szereplő reménység. Az egész költemény szebbnél szebb gondolatokkal taglalja ezt a reménységet. Ezekből csak egyet szeretnék kiemelni.

Péguy szerint az egész emberiség története olyan, mint egy nagy processzió. Három nővér vezeti: a hit, a remény és a szeretet. (Péguy azért nevezi ezeket az erényeket „nővéreknek”, mert franciául la foi, l’espérance, la charité nőnevű főnevek, és mert az egyházi művészetben az erényeket női alakokkal szokták szimbolizálni.) A baloldalon legelöl lépdel a legidősebb nővér, a szűz hit. Ismeri az utat, biztos léptekkel halad előre. A jobboldalon lépdel idősebbik húga, a szeretet. Õ édesanya, és ugyanúgy határozott léptekkel megy előre. A kettőjük között lépeget a legkisebb húguk, a reményke. Õ még csak általános iskolás kislány. Szinte eltűnik két idősebb nővére szoknyájának a ráncai között. Két nővére fogja a kezét, és segíti, hogy el ne fáradjon a vándorlásban.

Így néz ki a dolog, ha messziről szemléljük. De ha közelebb megyünk, nagy csodálkozásunkra észrevesszük, hogy pont fordított az igazság. Ez a kis semmirekellő lányka, a reményke húzza maga után a hitet, húzza maga után a szeretetet, és nyomukban az egész nagy emberi processziót. Remény nélkül megállna minden, elakadna minden.

Nagyon igaz Péguynek ez a meglátása. A remény mozgatja ugyanis az egész világot. Isten időbelinek teremtette a világmindenséget, és ezért annak reménystruktúrája van. Az idő során egyre összetettebb, egyre központosítottabb, egyre differenciáltabb, egyre mélyebb bensővel rendelkező lények jönnek létre. Mintha minden felfelé törekedne. Az elemi részecskék atomokba tömörülnek, az atomok molekulákba, az egyszerű molekulák nagy szerves molekulákba, és végül megjelenik az élet. Itt aztán még inkább nekilendül a felfelé törtető reménykedés. A mag reméli, hogy kikel, a gumó reméli, hogy tulipán lesz, a tavaszi fa reméli, hogy kihajt, a bimbó reméli, hogy kinyílik, a gyümölcsfák remélik, hogy ízes gyümölccsel rakodnak meg, a madarak reménykednek, hogy kikelnek a tojásból kicsinyeik, a kanca reméli, hogy megszületik a kiscsikó, és így tovább, és így tovább. Micsoda burjánzás, micsoda lendület!

És végre megjelenik az ember. Õ is remél. Gyermekeket nemz és hoz a világra, és ezzel mutatja meggyőződését, hogy „élni, élni mily édes, mi szép” (Madách). Ráépít a természet világára egy kultúravilágot. Új meg új felfedezések, új meg új technikai alkotások. Már a világűrbe is kirepülünk.

Az ember megjelenésével azonban a hatalmas reménylendületben krízis áll be. Az emberi elmében megjelenik a „végtelen” és az „örök” gondolata, és ettől kezdve őt már semmi véges dolog nem tudja kielégíteni. Lázas tevékenységeivel mókuskerékben érzi magát. Már az utódok nemzése és felnevelése sem tudja kielégíteni a végtelenségre szomjazó vágyát, hiszen tudja, hogy gyermekei és unokái is valamikor meg fognak halni.

Marx a boldog kommunista társadalom vágyálmával akarta vigasztalni az embereket, de tudjuk, hogy ebből a vágyálomból rémálom lett, és még ha megvalósult volna is a csodás, osztály nélküli társadalom, ennek is valamikor vége lett volna. Már Engels észrevette, hogy a föld elöregedése és a nap kihűlése miatt el fog tűnni a földről az emberiség, és azzal vigasztalta magát, hogy más bolygókon az anyag szükségszerű dialektikus fejlődése bizonyára azonos folyamatokat fog létrehozni, és ezek örökké ismétlődnek. Az örök visszatérés gondolatával Nietzsche is próbálta vigasztalni magát, de nálánál mélyebben gondolkodó keleti vallások gondolkodói már meglátták, hogy az ilyen „örök körforgás” csak az értelmetlen kármának* lenne gyászos világa.

Másképpen kell megvalósulnia az ember végtelenségre törő vágyának, hogy igazi reménnyé lehessen. Vannak Nietzschének szavai, amelyek az igazi megoldást meg is sejtetik. Mahler zenésítette meg ezeket csodálatosan egyik szimfóniájában: „Tief ist die Welt. Tief ist ihr Leid. Leid sagt: vergeh! Doch Lust will Ewigkeit, tiefe, tiefe Ewigkeit.” (Mélységes a világ. Mélységes a szenvedése. A szenvedés mondja: múlj el! De az öröm örökkévalóságot akar, mély, mély örökkévalóságot.)

Háromfajta idő

A reménykedő embernek az idővel való viaskodását szépen fejti ki a japán keresztény vallásbölcselő, Hatano Szeiicsi Idő és örökkévalóság című művében. Hatano az embernek háromfajta idejét különbözteti meg. Az első a természetes, biológiai idő. Ez bele van építve szervezetünkbe, és menthetetlenül halad a megszűnés felé. Már születésünk pillanatától fogva kezdünk haldokolni, és ez a folyamat feltartóztathatatlan. Ezért az örökkévalóságra vágyódó ember ezt a mulandóságot egy másik idővel, a kultúra idejével igyekszik orvosolni: Piramisokat épít, emlékköveket állít, márvány és bronz szobrokat emel, könyveket ír, palotákat épít, műremekeket alkot. Ezzel kétségkívül meghosszabbítja idejét, de mégsem oldja meg a mulandóság problémáját. Ezeknek a kulturális alkotásoknak ugyanis csak akkor van értelmük, ha élő ember látja, olvassa, megérti, értékeli azokat. Minden élő ember viszont menthetetlenül biológiai idejének a rabja. Õrá is a halál és elmúlás vár.

Ezért van szükség, mondja Hatano, egy harmadik időre, ez pedig a szeretet ideje, Isten szeretetének az ideje. Isten meghaladja az időt. Õ nem volt és lesz, hanem „van”, és ez az Isten elkötelezte magát, hogy abszolút, végtelen jövőként önmagát adja az embereknek. Vagyunk, mert az Isten szeret, és örökké leszünk, mert az Isten minden egyes embert hűségesen szeret, és akarja, hogy „legyen” és „éljen”. Istenről mondja a Bölcsesség könyve, hogy ő „az élet barátja” (Bölcs 11,27). Az örökkévalóság tehát a szeretet ideje. Ez az a harmadik „idő”, amelyet csak Isten adhat meg, és meg is ad.

Milyen szép a magyar „jövő” szó, bár talán a német Zukunft vagy a francia avenir tükörfordítása. A „jövő” jön! A következő létpillanat jön! Honnan? Az Isten örökkévalóságából! A hűséges Isten hűséges szeretetéből! Ez az igazi, nagy remény.

A keresztény remény alapjai

Az első keresztények azért voltak olyan reménytelik, mert hitték, hogy az Isten által küldött Üdvözítő élete, halála és feltámadása által maga az Isten biztosított bennünket erről a nagy reményről. Ezért sugárzik remény az újszövetségi Szentírás minden lapjából. Az egész Péter-levél szakadatlanul a reményről beszél. Pál is ugyanezt ismétli: „A remény nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.” (Róm 5,5) „Legyetek örvendezők a reményben.” (Róm12,12) „A remény Istene töltsön el titeket a hit teljes örömével és békéjével, hogy a remény bőségben legyen bennetek a Szentlélek erejéből.” (Róm 15,13) „Krisztus Jézus a mi reményünk.” (1Tim 1,1) „Várjuk a boldog reményt, a nagy Isten és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelét.” (Tit 2,12) „Remélünk az élő Istenben, aki üdvözítője minden embernek.” (1Tim 4,10)

Az ókeresztény katakombák látogatója érzékelheti ezt a nagy és új reménységet. A római Via Appia mentén ott állnak az ókori római gazdagok síremlékei. Romos állapotukban is ki lehet betűzni a feliratokat. Szinte csak az elmúlás bánata és a reménytelenség tükröződik bennük. Ha azonban leszállunk a katakombákba, egészen más levegő csap meg bennünket. Főképpen szegény keresztények temetkeztek ezekbe a földalatti sírfolyosókba. A sírfeliratok betűi csak durván vannak kifaragva. De a képek mennybéli viruló pálmákat, csicsergő madarakat, asztalnál közösen lakomázó üdvözülteket ábrázolnak. Az egyik felirat ragadott meg különösképpen: Dulciana carissima vives. Dulciana: női név. Valakinek a felesége vagy leánya lehetett. Dulciana carissima: legdrágább Dulciana: így hangzik a megszólítás. És utána csak egy szó: Vives! Te élni fogsz! Micsoda diadalmas remény szavai egy síremléken!

Amikor az ókori értelmiségiek azzal támadták a kereszténységet, hogy nem logikus a felfogásuk, hiszen a világnak és az egyes emberek életének időbeli kezdetét vallják, és mégis azt állítják, hogy az ember halála után örökké élni fog, Irenaeus erre így válaszolt: „Az Istenen kívül mindennek van időbeli kezdete. De az emberek élete mégsem ér véget, mert a teremtő Isten örökké hűségesen szereti őket.”

Der Mensch ist das Wesen der Endgültigkeit (Az ember a véglegesség lénye) – mondja Karl Rahner. Minden gondolatunk, akarásunk, szavunk, cselekedetünk minden pillanatban az örök Istennel áll kapcsolatban, és ezért az ember örök létét építi (vagy rombolja). Csak így van súlya az életnek, csak így van értelme mindennek.

E nagy reményünk alapja az, hogy van Isten, szeret az Isten, velünk van az Isten, hazavár az Isten, és hogy mindez bebizonyosodott Jézus Krisztus által, aki embertestvérünkként beérkezett a végső teljességbe, az örök életbe. Ezért mondhatjuk nagy bizalommal minden szentmisén: „Reménykedve várjuk Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét.”

Négy következtetés

Ebből az egy nagy reményből e világi életünkre vonatkozólag négy következtetést vonhatunk le.

Az első: e világi tevékenységünk felértékelése. Helyesen tanítja a 2. vatikáni zsinat, hogy az örök élet várásának nem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell az e világi feladatok iránti elkötelezettségünket, hiszen emberi természetünk és munkálkodásunk által Krisztus parancsa szerint és a Szentlélek segítségével megvalósított minden értéket – a testvériességet, a szabadságot és a többit – újra meg fogjuk találni, amikor Krisztus a világ végén átadja az Országot az Atyának. Semmi kárba nem vész. Isten matematikája más, mint a miénk. Minden szeretettel megvalósított érték, minden szeretettel elfogadott „csökkenés” az örök életet építi, mert a szeretet és annak alkotása Isten jóvoltából örökké megmarad.

A másik következmény a „nem odatapadás” olyan dolgokhoz, amelyeket úgyis valamikor el kell hagynunk. Nem biztos, hogy életünk sok „kis reménye” megvalósul, és ha megvalósul is, magában véve nem tud teljesen kielégíteni. „Ha Isten is úgy akarja” – ez legyen kísérője minden tervünknek, minden munkánknak. Milyen szépen élték meg keresztény őseink ezt az Istenre való ráhagyatkozást! Még Brahms jól ismert bölcsődalában is így szól a vers: „Gyermekecském, aludj el. Holnap reggel, ha Isten is úgy akarja, újra felébresztünk.” Még a kis kezeit ökölbe zárva édesdeden elalvó, csupa élet kis gyermek bölcsője mellett is, teljes bizalommal az Isten akaratára bízza a másnapot a hívő édesanya.

Amikor látjuk a mulandó e világi javakért folyó tülekedést, szomorkás mosoly ülhetne arcunkra: miért ennyi hűhó olyan dolgokért, amelyek szétolvadnak a kezünkben, mint a tavalyi hó. Régi idők lovagjainak balladájában énekelte meg felejthetetlenül Villon ezt az elmúlást: még egész Európa ura, Nagy Károly is: „hova lett?” Aki azonban Istenben él, az örökké megmarad.

Egy harmadik következtetés: erő a kitartásra. Minden evilági baj véges. Valamikor véget ér. Minden börtönnek van olyan ajtaja, amelyik előtt nem áll őr. Úgy hívják, hogy halál. Ez a halál pedig nem reménytelen elmúlás, hanem beérkezés, hazaérkezés.

Megdöbbentő módon egybecsengenek egy német evangélikus lelkész és egy francia karmelita apáca szavai. Egy Reuber nevű lelkész a 2. világháború alatt a Sztálingrádban reménytelenül harcoló német hadtestnek volt a tagja. Tudták, hogy csak a halál vagy a keserves hadifogság vár rájuk. A halált osztogató utcai harcok elhúzódtak. Közeledett karácsony. A rajzoláshoz jól értő lelkész az ágyúdörgés szüneteiben titokban megfestett egy szép karácsonyi Mária-képet a kis Jézussal. A kép oldalára pedig e szavakat írta: Licht, Leben, Liebe: Fény, Élet, Szeretet. A sötét pincében, a gyűlölet poklában, a halál árnyékában küzdő szegény katonák szinte megbénultak a megdöbbenéstől, amikor a lelkész kis gyertyafényben megmutatta nekik karácsony estéjén alkotását. Reuber elpusztult egy fogolytáborban, de képét most is ott őrzik Berlin egyik templomában, abban a Berlinben, ahol mindenki bámulatára ledőlt a gyűlölet fala.

A francia apáca Élisabeth de la Trinité, a Szentháromságról nevezett Erzsébet nővért II. János Pál pápa avatta boldoggá. Súlyos betegség rongálta szervezetét, és teljesen kimerülve halt meg fiatalon. Az utolsó hónapokban szinte csupán csont és bőr volt már, csak nagy szemei égtek valami belső tűzben. Utolsó szavai pedig ezek voltak: Je vais à la lumière, à la vie, à l’amour: Megyek a fénybe, megyek az életbe, megyek a szeretetbe. Ugyanazok a szavak, csak más nyelven.

A halál küszöbén mondott szavak hitelesek. Ránk is fény, élet és szeretet vár. Jézus is ezt mondta a halála előtti estén: „Én élek, és ti is élni fogtok.” (Jn 14,19)

Ez a mi reményünk.

* Kárma: a hinduizmusnak az a tétele, hogy az élőlények jó vagy rossz sorsát a különböző életeikben, főleg pedig a megelőző életükben elkövetett tettek határozzák meg.




Nemeskürty István

MOST LASSU MÉREG, LASSU HALÁL EMÉSZT

(Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz)

A keresztény magyar állam fennállásának ezernegyedik évében, 2004. december ötödikén a Magyar Köztarsaság választásra jogosult állampolgárainak egynegyede kinyilvánította: a magyar nemzet 1920-ban külhatalmak által erőszakkal hatféle államba tagolt, összefüggő földrajzi területen élő tagjaival közösséget vállal.

A még mindig magyarnak nevezett állam lakóinak talán ha a fele tekinti magát magyarnak, a többi a „globalizált” internacionalizmus híve. S mindez fél évtizeddel a millennium lelkesnek tűnt ünneplése után.

Most, néhány hónappal egy újabb, immár politikai döntés (választás) előtt szinte senki sem érez lelkifurdalást, felelősséget 2004 decembere miatt. Legföljebb sajnálkozunk, vállunkat vonogatjuk. A honfoglalás óta először történt, hogy a nemzet – az országlakosság – hivatalosnak minősíthető módon nem vállalta önmagát. Nyolcvan éven át panaszkodtunk, ám amikor alkalom nyílt a közérzület nyilvánítására, a nemzet csődöt mondott. Értelmetlenség vállunkat vonogatva – szokásunk szerint – másra hárítani a baj okát (a meg se választott miniszterelnök parancsolta a „nem”-leges döntést; sokan el se mentek szavazni; azt se tudták, miről van szó, satöbbi) – avagy pedig Csíksomlyóra utazva a megtagadott székely testvérek vállára borulva kisírni magunkat, miközben a bácskai, felvidéki, kárpátaljai magyarok értetlen csudálkozással töprengenek az „anyaország” (tényleg anyaország lennénk?) döntésének okain.

E jezsuiták alapította és irányította katolikus folyóiratba talán nem is illik mindennek a megbeszélése. A katolikus vallás nem nemzeti, nem politikai „intézmény”, éppen elég bajuk-gondjuk van a világ katolikusainak az egész földkerekségen az istentelenség ijesztő elharapózása miatt.

Hogy mégis hangot adok aggodalmaimnak, annak egyik oka, hogy Magyarország azáltal lett állam, hogy kereszténnyé vált. Létünk tehát nemcsak vallási, hanem alkotmányjogi kérdés is: azért lettünk és vagyunk keresztények, mert ez a vallás tett bennünket állammá és Európa tagjává. Elég Szent Istvánra vagy Pázmány Péterre hivatkoznunk.

A másik ok: a lelkiismeret-vizsgálat, a bűnbánat, a történteket vitákban tisztázni vágyó szándék hiánya. Közvélemény nálunk úgyszólván nincs. Lapító, sunyi közöny van. Bezzeg Mohács után! Százakra tehető a ránk maradt, leírt, kinyomtatott bűnbánó sóhajok száma. Mohács után született meg az addig le sem írt (vagy elvétve leírt) magyar nyelvű nemzeti irodalom! Egy végzetes tragédia után!

A keresztény felekezetek sem tették kötelességüket. Mivel a ki tudja ki által és mikor kezdeményezett és miért akkor, amikor lezajlott – egy merőben más tárgykörű kérdéshez kapcsolva! – szavazás nem választás volt, tehát nem egymással mérkőző pártok küzdelme, melytől a katolikus hívőket magyarázható óvatossággal tartja távol a mindenkori egyházi főhatóság: érthetetlen, miért nem mert (akart, tudott) a plébániák sora és a püspökök testülete, iskolák tanári közössége hangos, bátor, egyértelmű, szakadatlan felhívásokkal erélyesen rámutatni arra, hogy e szavazás a Szent István-i állam és nemzet pusztulásának kezdetét – ha ugyan nem a végét! – jelentheti a közönnyel vagy a „nem” szavazattal. Naponta gondolok megrendülten az agg Pálos Antal jezsuita atyának a Távlatok valamelyik nem régi számában közzétett keserű megnyilatkozására. Hogy tudniillik kihaló félben vagyunk mint keresztény nemzet.

Hol van Szent László, Zrínyi Miklós, Rákóczi Ferenc fegyvert ragadó bátorsága? Hol Tomori Pál vértanúságot előre tudó erkölcsi ereje, hogy kolostora védelmező falait elhagyva a mohácsi sereg élére álljon?

A fegyvert soha kezébe nem vett Pázmány Péter intette Bethlen Gábort 1626. november 24-én írott levelében: „Iszonyodom megmondani, de azt hiszem, kétszázezer magyar héjával van Magyarország ez tizenhárom esztendő alatt. . . Felséged ugy viselte az magyar nemzethez magát, mintha ugyancsak ennek romlására emeltetett volna fejedelemségre. Ezt én, látja Isten, sem idegenségből, sem gyűlölségből nem irom, hanem kévánnám azt, hogy felséged immár valaha magába szállván, engesztelné Istenét eddig való dolgairól, és ezután jobban kéméllené az magyar vért és országot. . . . Azért felségedet igen kérem, vessen véget immár az sok szegénység romlásának, és ne terhelje ennél is inkább lelkét.”

Manapság nem fejedelem az ország irányítójának neve. De bárkinek nevezzük is: ne a nemzet ellenségét válasszuk szabad akaratunkból önmagunk ellen, mert akkor végünk van.

A végzetesen megfogyatkozott nemzet életének utolsó óráit éljük. Ne rajtunk múljon pusztulásunk. A Mohács utáni évtizedek magyar lakossága, földesúr, pap, tanító hiányában – mind ott vesztek Mohácsnál –, önerejéből szervezte újjá magát, mai szóval: önkormányzatként működött minden falu, mezőváros, bármilyen közösség, és Istenbe vetett hitével, akaratával, önbizalmával megtartotta, sőt fölvirágoztatta a nemzetet.

Ne legyünk gyengébbek náluk. Ne tűrjük, hogy benne termő férgek őröljék meg az erős fa gyökereit. A fa ilyenkor egy gyönge széltől földre teríttetik.

És ne féljünk a magunk fölé választott hatalom martalócaitól. Válasszunk olyan magyart, a nemzet olyan képviselőjét, aki a századok óta közöttünk, velünk és értünk élő német, szláv, román, zsidó honfitársainkkal közös akarattal törekszik a földi és mennyei boldogságra.



                                  

Az egyház nagyra értékeli a demokratikus rendszert, mint olyan rendszert, amely biztosítja polgárai számára a politikai döntésekben való részvételt, és garantálja a kormányzottaknak, hogy maguk válasszák meg és ellenőrizzék vezetőiket, vagy békés formában leváltsák őket, ha szükségesnek látszik. Ezért az egyház nem helyeselheti az olyan zártkörű vezetőcsoportok létrejöttét, amelyek az államhatalmat saját hasznukra vagy ideológiai céljaik megvalósítására bitorolják. – Valódi demokrácia csak „jogállamban” és az emberi személy helyes értelmezése alapján lehetséges. Ez igényli azon nélkülözhetetlen feltételek megteremtését, amelyek biztosítják a személy kibontakoztatását a valódi eszmények megvalósítását célzó nevelés és képzés által, valamint a „társadalom személyességének” növekedését a részvétel és a közös felelősség struktúráinak megteremtése által.

Ha egy demokráciából hiányoznak az alapvető értékek, akkor az előbb-utóbb leplezett vagy leplezetlen totalitarizmusba fordul, miként a történelem tanúsítja.

(II. János Pál: Centesimus annus, 46)





Szemkeő Judit

MERRE? HOGYAN?

Egy osztálykirándulás csak abban az esetben lehet sikeres, ha az osztályfőnök azt jól előkészíti. Ha az osztályfőnök nem csak az úti célt, hanem a kirándulás közösségfejlesztés szempontjából fontos elemeit, célját is el tudja fogadtatni a tanulókkal és a szülőkkel. Ebben az esetben kiküszöbölhető még az a – ma gyakorta előforduló – probléma is, hogy anyagi okokból néhány gyereknek otthon kell maradnia. Miért gondolom, hogy ez lehetséges? Azért, mert jó közösségi tervet csak a közösség adottságaira – a szülők anyagi helyzetére, a tanulók egészségi állapotára, a tanulók érdeklődésére – irányuló figyelemmel lehet készíteni. A szülők, ha a tervvel azonosulnak, remélhető, hogy közös áldozatvállalásra is képesek. A jó tervezésből fakadóan az is természetes lesz, hogy a résztvevők a gyalogtúrán úgy haladnak, hogy segítsék egymást, figyeljenek egymásra, észrevegyék a felkészülés alapján várt és a váratlan szépségeket, látnivalókat egyaránt. Egy ilyen kiránduláson természetes a várt és váratlan akadályokból fakadó nehézségek vállalása, közös örömet jelent az akadályok leküzdése. Ehhez azonban szükséges, hogy a közösség építése elfogadott cél legyen, és nem kényszer. Azaz ne az őrmester állapítsa meg, hogy „a foglalkozás elérte célját” (ld. kötelező katonasági kiképzés), hanem a résztvevők élményekkel gazdagodva, az összetartozás érzésében megerősödve érkezzenek vissza a kirándulásról.

Közösség

De mit is jelent a közösség fogalma, mit jelent az, hogy valaki egy közösséghez tartozik, egy közösség tagja?

A közösség – tág értelemben – értéket (célt) közösen megvalósítani kívánó emberek tartós összetartozása. Ha tehát közösségi – esetünkben közös társadalmi – kérdésekről kívánunk beszélni, először is az összetartó erőt, a közös értékeket és közös célt kellene megtalálnunk mai magyar társadalmunkban.

Az emberi közösségek igazi összetartó ereje a közös létezni akarás. Összetartozó közösség a család, a törzs, a faluközösség, a nemzetség, a nemzet. A közös létezni akarás jellemzői a közösségekben a közös szokások, normák, a közös erkölcs, közös hitvilág, a közös kultúra, amelyet a közösség tagjai örökölnek őseiktől, és továbbadnak utódaiknak. A közösség létezésének tehát lényegi eleme a következő generációk közösségi szempontú támogatottsága. (Tönnies1)

A közösségek Tönnies szerint szabadon választott alakulatokat (pl. társadalmat) hoznak létre az összetartozás és közös értékmegvalósítás érdekében. A közös cél érdekében szabályzatok, szerződések határozzák meg a társadalom működését, biztosítják a rendet, és adják meg a vezetés lehetőségét.

A társadalmi szerződések, a jogrend azonban kevés összetartó erőt jelentenek, ha a közösségek elemi összetartó ereje – elsősorban a közös létezni akarás – elhal. Elhal az a cél, amely létrehozta a külső szabályokat jelentő jogrendet.

Wolfgang Pauli (fizikus) a 20-ik század közepén írta2: „Hajdanán az egyes közösségek teljes tudáskészlete beleillett egy – éppen a vallásos eszmékre és értékekre alapozott – szellemi rendszerbe. E szellemi rendszert a közösség legegyszerűbb tagja is megérthette, ha a vallási tanításba foglalt hasonlatokból és példabeszédekből az értékekre és eszmékre vonatkozóan csak a leghalványabb célzásokat is ki tudta szűrni. Az átlagember értékek szerint akkor tud élni, ha azt hiheti, hogy a szellemi rendszer a társadalom teljes bölcsességét felöleli. Hinni ugyanis nem azt jelenti, hogy »magától értetődőnek tartom«, hanem azt, hogy elfogadom, bízom az értékekben. Ezért a társadalom feltétlenül veszélybe kerül, ha frissen szerzett tudása megsemmisüléssel fenyegeti az ősi szellemi formákat. A hit és tudás merev szétválasztása a legjobb esetben is csak szükségmegoldásnak tekinthető; nem hozhat egyebet, mint átmeneti megkönnyebbülést. Könnyen megeshetik, hogy a nyugati kultúra – nem is nagyon távoli jövőben – eléri azt a pontot, ahol az ősi vallások példabeszédei és hasonlatai még az átlagember szemében is elveszítik értéküket; márpedig ha ez megtörténik, kártyavárként omlik össze a régi etika, és akkor bizony elképzelhetetlen, iszonyatos dolgok történhetnek.”

Az élet tisztelete

Vegyük észre, hogy iszonyatos dolog történik azzal, hogy napi érdekek csillogásától elvakítva a halál társadalmát építjük. Erre figyelmeztetett beszédeiben, írásaiban II. János Pál pápa.

A halál társadalmáról kell beszélnünk abban az esetben, ha az élet továbbadásának alapvető emberi vágya, az élet tisztelete a közgondolkodásban elveszíti központi szerepét, ha az egyén jövőért érzett felelőssége csökken, akár el is tűnik. A halál társadalmát építjük, ha az emberi élet elveszíti transzcendentális célját, ha nincs ok és nincs cél. A céltalanul bolyongó ember kiszolgáltatott, könnyen befolyásolható, és sohasem igazán boldog, igazi sikerélménye nincs, hiszen mindig mozgó célpontra lő. Õ az, aki jó fogyasztóvá nevelhető, aki mások gazdasági érdekeinek szolgálatára könnyen befolyásolható, mert nincs gyökere, nincsenek erős érzelmi kapcsolatai, a bizalmi tőkéjét is elvették tőle.

Az élet tiszteletének hiányában a közjó elvesztette valódi célját, lényegét, a közösség továbbélésének biztosítását. Ha nincs közös cél, a közjó valóban értelmetlenül kerül az egyéni érdek elé. Miért olyan nagy probléma ez? A közös cél nélküli világban jól lehet játszani a szavakkal, csoportérdekeket lehet közjónak minősíteni, csoportokat egymás ellen kijátszani. Közjóra hivatkoznak ma politikusok, amikor egy-egy csoport tagjait akarják megnyerni. Közjóról beszélnek, amikor aránytalan béremelést vagy nyugdíjemelést ígérgetnek egy-egy csoport szavazatainak megnyerése érdekében. Megtehetik, hiszen a szavak valóságos értelmének elhomályosítása hosszú idő óta eredményesen folyó tevékenység. Goethénél olvashatjuk:

Mefisztó:   Szavakhoz tartsd magad! Hiába
                    a bizonyosság templomába
                    biztos kapun így lépsz be csak.

Tanítvány: De a szóhoz fogalom is tapad.

Mefisztó:    Jó, jó! Túlságosan sok még az aggodalmad;
                     éppen hol nincsenek fogalmak,
                     megfelelő szó hamarost akad.

                                         (Sárközi György fordítása)

A mefisztói úton haladva egyre több segítséget kapnak mindazok, akik visszaélnek a szavakkal. A média által felhasználható technikai eszközök fejlődése egyre hatékonyabban teszi lehetővé a szavak értelmének torzulását.

Miért véd a szavakkal történő visszaélés, a befolyásolás ellen a valódi közösség? Azért, mert a közösség alapja a közös hit, a közös kultúra, amelyben a szavak tartalmat hordoznak, amelyben a közösség tagjai számára a szavak, szimbólumok ugyanazt jelentik. Anyanyelvünket, a szavak jelentését olyanoktól tanuljuk, akikhez érzelmek kötnek, akikben bízunk.

Család és média

Jól példázza a jelentés és a szó elválásának problémáját a család szó torzulása. Ha valaki elolvassa a családok védelméről, illetve a szociális ellátásokról szóló törvények fogalmi meghatározásait, azok között a család szó definícióját, azonnal megérti aggodalmaimat. A család fogalma ugyanis e törvényekben lényegi elemeitől megfosztva háztartáson belüli együttéléssé alacsonyodva szerepel. A család szeretetközösség jellegének semmilyen szerepe nincs a jogalkotásban. A szavak jelentésének torzulása a befolyásolás fontos eszköze, ezt naponta megélhetjük reklámokkal terhelt világunkban.

Sokat tapasztalt médiafogyasztóként megdöbbenve olvastam az alábbi sorokat egy parlamenti tudósításból, amely 1863-ban Poroszországban íródott. A Haladópárt szóvivője, Sybel bonni professzor az alábbiakat mondta a porosz parlamentben.3

„Mi, az általánosan érvényes keresztény fogalmak szerint teljesen hitetlen emberek, de a korszerű eszmeáramlatokat elsődlegesen és főképpen képviselő professzorok, mi vagyunk a világ tulajdonképpeni és kizárólagosan jogosult urai. Mint a bölcsesség és a tudomány birtokosait, mint az állam szellemisége hordozóit, minket illet kizárólag minden hatalom és dicsőség, nemcsak a világi ügyek irányításában, hanem a lelkek feletti korlátlan uralomban, tehát a lelkiismeretek felett is.

Mivel mindez minket illet, ezért fel kell számolni a keresztény hitet, melynek a mi államunkban nincs jogosultsága, mely állandóan zavarja a megbékélést, és olyan szabadságjogokat követel, amelyeket nem kívánunk megtűrni. A keresztény hit felszámolása érdekében az iskolákat meg kell fosztani felekezeti jellegüktől, és azokban a jövőben kizárólag a mi embereink kezébe kell adni az irányítást és ellenőrzést. Így aztán a még megtűrt felekezeti hitoktatást könnyedén úgy sarokba szoríthatjuk, hogy a mi tevékenységünket már a legkisebb mértékben se tudja megzavarni. Egy-egy rossz tréfával lerontjuk a tanulókban – akiket egyébként úgyis teljesen kezünkben tartunk – a legnagyobb mértékben felesleges hitoktató minden fáradozását. A fiataloknak kezdetben még feltálalunk olyan vallásos általánosságból álló emészthetetlen kását, amivel senki emberfia nem tud mit kezdeni, míg a tudásra szomjas tanulóink alaposan betelnek majd minden pozitív vallással, és igazi öntudatra ébredve elvetik az egész ócska kacatot. Új tanítómesterük szava lesz a legmagasabb érték számukra. Ha ezt elértük, akkor már a világ tényleges urai leszünk; amikor ugyanis az általunk megdolgozott értelmiségiek, mint például pedagógusok, orvosok, ügyvédek stb., a mi nótánkra táncolnak, akkor valóban csoda volna, ha az egyszerű buta nép az ő befolyásuk alatt nem fordítana hátat a papoknak és társaiknak, és nem állnának a mi szolgálatunkba.

A mi uralmunk ellen akkor már nem támadhat ellenkezés, és akkor olyan alkotmányt adunk majd a világnak, ami a kedvünkre való. Adjátok csak kezünkbe az iskolákat, és velük az ifjúságot tetszés szerinti megdolgozásra, akkor már semmi sem hiányzik az uralmunkhoz!”

Közel 150 év eredményes munkájának hatását ma, több generáció megdolgozása után érzékelhetjük. Sajnos, megállapítható, hogy a terv sikeres volt. „Sikert” könyvelhetnek el Sybel professzor mai követői  nemcsak Magyarországon – ahol csak zárványként működhettek egyházi iskolák évtizedeken keresztül –, hanem a többi EU-tagállamban is.

Az elmúlt évtizedek médiahatalmának kiépülése nagymértékben erősítette a korábban az iskolák falai közé zárt terv megvalósulását. A média, kiemelten a televízió, illetve a mögötte álló gazdasági erők, betörtek a családi otthonokba. A média észrevétlenül átvette a családok nagy részében az életrend irányítását, befolyásolta, befolyásolja a gondolkodást.

Sokan sokat írtak erről a problémáról, nem részletezem a tüneteket. Felteszem azt a kérdést, hogy mégis, kinek az érdeke az, hogy befolyásolható emberek tömegei nőjenek fel? Kinek az érdeke az, hogy a hitet elvegyék az emberek nagy részétől? Kinek az érdeke az, hogy a családi kötelékek, a kisközösségi kötelékek meglazuljanak? Kinek az érdeke a kistelepülési iskolák bezárása? Kinek az érdekeit szolgálja a falusi közösségek felbomlása, megszűnése? A válasz elvi szinten viszonylag egyszerű: A közösségi értékeket figyelmen kívül hagyó, csak a hasznot, a gazdasági eredményeket néző gazdasági hatalom érdeke lehet mindez. Azé a gazdasági hatalomé, amely ma már behálózza az egész világot, amely nem szolgál közösségi érdekeket, amely a gyökértelen, a kapaszkodó és szeretetközösség nélkül élő emberekben jó fogyasztókra talál.

Keresztény értékrendet

Mit tehetünk tehát annak érdekében, hogy a keresztény értékrend megerősödve befolyásolni tudja a közéletet? Sokan figyelmeztetnek az értelmiség szerepére, csodát várnak a médiától. Én nem hiszem, hogy az értelmiség ma képes arra, hogy valódi változásokat indítson el. Különösen nem képes erre az az értelmiség, amelynek tagjaitól tanulmányaik alatt elzárták az élet valódi célját, az élet alapvető kérdéseire adott keresztény válaszokat, akiket csak a háromdimenziós túlélésre készítettek fel iskoláinkban, egyetemeinken. Weizsäcker 1952-ben már ezt írta: „A tudomány nem teheti meg, hogy elfelejtkezik mindarról, amit a vallások az emberről tudtak.” Sajnos, nem sokan fogadták meg tanácsát.

Adolf Kolpinggal vallom, hogy ameddig az embereket nem sikerül jobbá tenni, a külső reformok semmit sem használnak. Csak jobb emberek képesek jobb jövőt teremteni. Hozzáteszem, hogy közösségben élő, erős érzelmi kötődésekkel rendelkező emberekre van szükség ahhoz, hogy az emberek vállalni tudják a szükséges változásokat, a változásokkal mindig együtt járó kellemetlenségekkel, nehézségekkel együtt.

Legfontosabb feladatunk az élő közösségek megerősítése, működési feltételeinek biztosítása.

S mivel a legfontosabb élő közösség a család, kiemelt figyelmet kell fordítani a családok támogatására.

Állami feladat-e a családpolitika? Van-e joga az államnak ahhoz, hogy beleszóljon családok belső ügyeibe? Igazságtalan-e, ha az állam nem csak a szegény családokat támogatja, hogy azok fel tudják nevelni gyermekeiket? Maradékelven, szegénység elleni küzdelmet hirdetve kell-e, szabad-e a családokról gondolkozni?

A kérdésekre ma Magyarországon más-más választ adnak a pártok, a világnézetileg különböző csoportok. A szociális igazságosságra hivatkozva – elsősorban a magukat liberálisnak valló csoportok – megkérdőjelezik az állami családpolitika létjogosultságát, a családok szociális támogatását nevezik családpolitikának. „Szavak, szavak. . .!” Fogalmak, szavak torzításáról, értékek és a közös létezni akarás tagadásáról van szó akkor, amikor a család kifejezést a hagyományos értelmezéstől eltérően használják. Miért emlegetem a társadalmi problémák kezelésével kapcsolatban oly sokszor a közös létezni akarást? Mi köze ennek a jó gazdaságpolitikához, környezetvédelemhez, oktatás- és egészségpolitikához?

A közös létezés eszményén alapuló társadalom tagjai számára fontos a közös jövő. Fontos, nemcsak az egyének saját jövője, hanem a közösség jövője is. A közös jövőhöz megfelelő környezet és utódok kellenek.

Felmerül a kérdés, hogy kit tekint utódnak egy közösség, egy társadalom? A potenciális munkavállalót? A jól képzett, de más kultúrából érkező bevándorló jelent-e nagyobb hasznot a társadalomnak, számítanak-e a kulturális gyökerek? A munkaadónak valószínűleg a maga szempontjából igaza van, ha a jól képzett külföldit választja; de egy nemzet vezetőitől a mindenkori haszonnál több, a kultúra, a nyelv és a közösség védelme is elvárható! Az általam mások számára is elfogadásra javasolt társadalomdefiníció szerint a közös nyelv, a közös hit és kultúra kapcsolja össze a társadalom tagjait, tehát ezen közös értékek továbbvivői tekinthetők a társadalomban utódoknak. A társadalom továbbélése a társadalom tagjainak utódaiban lehetséges. Egy társadalom jövője családok következő nemzedékeinek felnevelésén alapul. A társadalmat összetartó értékeket elsősorban a családokban lehet továbbadni. A közös létezni akaráson alapuló társadalomban tehát a gyermekek születése, a gyermekek felnevelése nem magánügy, hanem közügy. Közügy, mert nem egyszerűen egészséges korfát (korösszetételt), megfelelő számú aktív munkavállalót kíván a közösség, hanem tovább akarja őriztetni őseitől örökölt kincseit: nyelvét, kultúráját és hitét. Nem akar mást, mint minden olyan személy, aki gondoskodik saját vagyona – életének eredményeit jelentő értékei – örökítéséről. A családtámogatás, a nevelés, oktatás tehát közösségi felelősségvállalás a közös cél, a közösség továbbélése érdekében.

A nemzet közösségének továbbélését kívánó társadalomban közügy a gyermeket vállaló szülők támogatása, a gyermekek neveléséhez adott támogatás, a megfelelő intézményrendszer kialakítása és működtetése. Az intézményrendszer működtetése a közjó része, ezért ezek biztosítása közpénzek felhasználásával történik. A közös kultúrán és közös létezni akaráson alapuló társadalomban a családok támogatása nem szűkíthető le szociális kérdéssé, a gyermeket nevelők számára nem a maradékelv alapján kell és lehet támogatást adni, hanem a társadalom közös javát szolgáló feladatvállalás miatt, ugyanúgy, mint a hagyományos több generációs családon belül. A közös létezni akaráson alapuló társadalomban, az ezt célként elfogadó gazdaságpolitikában az alapvető kérdés nem az, hogy mennyi támogatás jut a családoknak, hanem az, hogy mit tekintünk a közjó meghatározó elemének. A közjó elsősorban a közös létezni akarás elősegítését szolgáló hozzáadott értékeket jelenti. Ha egy politikai rendszer középpontjában a családok megerősítése, a közös kultúra és hit megőrzése a cél, akkor mind a gazdaság-, mind a pénzügypolitikát e célt kiemelten kezelve kell és lehet kialakítani.

Az Alpokban, 2000 m feletti magasságban, hófoltok, illetve kopár sziklák között nyáron gyönyörű virágfoltok találhatók. A telepek létét egy apró fűszerű növény biztosítja, amelynek gyökerei több méter mélyen benyúlnak a sziklába, oda, ahol a legnagyobb télben sem fagynak el, és ahol mindig találnak vizet. Ez a növény adja a táptalajt, amelyben sok apró színes virág megélhet, amely elrejti a szél, a hideg elől a magocskákat. A sokszínű, egymásra utalt, összetartozó virágfoltok olyanok, mint a nemzet. A mélybe hatoló gyökér nélkül az egész növénytársulás örökre kipusztul egy hosszú tél alatt.

Gazdaságpolitika – társadalompolitika

Ha a gazdaságpolitikához kapcsolódóan a családpolitika a szegénység csökkentésével kapcsolatos intézkedésekre szorítkozik, illetve koncentrál, a gazdaságpolitika nem a köz, hanem szűk gazdasági csoportok érdekét szolgálja. Ez a politika a több gyermeket nevelő szegény családokat – önellátó képességüket nagymértékben csökkentve – megbélyegzi a rászorultság pecsétjével. Az állami segélyezés kiszolgáltatottá, védtelenné, önellátásra képtelenné teszi azokat, akiknek támogatást nyújt. Nemrég sok ilyen önállótlansághoz szoktatott New Orleans-i család vált a hurrikán áldozatává!

A kizárólag gazdasági érdekek diktálta társadalompolitikában a következő generációkat adó családok csak mint munkaerő-újratermelő egységek méltóak támogatásra. Ördögi fintor, hogy az egyének érzékenységére játszva ezt a politikát sok segítőkész keresztény ember is magáénak érzi! Nem figyel a Szent Pál-i figyelmeztetésre: „ma még csak tükörben látunk!” Esetünkben a tükör torzít, és elveszi a kép mélységét.

Okfejtésemben sokszor hivatkoztam már a családra. A család szóra, amelynek jelentését, értelmezését teljesen eltorzítják a ma hatályos törvények és az elénk tartott tükrök.

A család szeretetközösség, kulturális közösség, a hit elsődleges forrása, a nevelés elsődleges színtere a természetjog alapján, továbbá a család gazdasági közösség, amely közös otthont és közös asztalt biztosít. Csak az a politikai erő akarja valóban a nemzet jövőjét, amelyik a családokat e küldetésük megerősítésében kívánja segíteni, amely a közös létezni akarást segíti társadalom- és gazdaságpolitikájával.

Mit tehetünk? Fel kell építenünk a szeretet társadalmát. Jó példával kell előremennünk. Követni egy szűk ösvényen csak azt lehet, aki látható. „Csak az tud segíteni az élet útját járó embernek, aki előbbre van az úton, akinek több a tudása és a tapasztalata. Ugyanakkor az is fontos, hogy ne legyen annyira »előre« az úton, hogy az utána igyekvők már nem is tudják látni, hallani őt. Ha azt követeli a messze mögötte lépegető embertől, hogy egy ugrással ott legyen, ahol ő van, akkor kétségbe ejti őt, és elijeszti a vándorlás folytatásától. A következő egy lépéshez kell a segítség. Akkor lesz meg a segítő és segített közelsége, ha a segíteni tudó nem nézi le a másikat, nem érezteti felsőbbrendűségét, nem mutatkozik kegyesen leereszkedőnek. Csak az egy úton, kéz a kézben vándorlók tudják igazán segíteni egymást.”4

El kell várnunk a politikusoktól, hogy színt valljanak az élet, az egyén, a nemzet szempontjából legfontosabb kérdésben. Az élet vagy a halál társadalmát kívánják-e szolgálni? Politikájuk középpontjában a kultúránk továbbadását biztosító családok, az anyaság elismerése áll-e, vagy a családtámogatással csak a munkaerő utánpótlását kívánják biztosítani? Politikájuk az egyén felelősségének és ezáltal életképességének erősítését segíti-e? Munkát és ebből származó jövedelmet vagy megbélyegzéssel járó segélyeket kínálnak?  Az anyaság vállalásának lehetőségét kívánják-e támogatni, vagy a nők munkába állításának biztosítását a munkaerő-szükséglet fedezése érdekében hangsúlyozzák?

Meggyőződésem, hogy a társadalom és a gazdaság problémáin lehet segíteni, ha van közös cél és akarat. A jó társadalom- és gazdaságpolitika azonban csak eszköz, és nem cél. Egyvalamit nem nélkülözhet a világ, még ha meg sem tudja nevezni ezt a valamit. Ez a valami pedig a hit, amely a szeretet által tevékenykedik. A szeretet az általános gyógyír a társadalom összes sérülésére és fogyatékosságára.

Jegyzetek

1 Tönnies, F.: Gemeinschaft und Gesellschaft. Leipzig 1935. 86.

2 Heisenberg, W.: A rész és az egész, 1974. Gondolat Kiadó 119.

3 A. Kolping írásaiból: Ne tétlenkedjünk! – (MKSZ)

4 Nemeshegyi Péter: Vissza a gyökerekhez! Szent István Társulat 2002, 330–331. o.




      Húsvéti számunk tartalmából

Hármas jezsuita jubileum

Az ignáci lelkiség forrásainál

Szent Ignác lelkigyakorlatai

Xavéri Szent Ferenc missziója

Új jezsuita szent: a chilei Alberto Hurtado

XVI. Benedek első enciklikája

Albert Schweitzer tanúságtétele

Szociális igazságosság

A bűnbánat szentsége




Gyulay Endre

EGYHÁZ ÉS POLITIKA TIZENÖT ÉVE

Róma választása 1987 júniusában rám esett, és a Szentatya kinevezett megyés püspökké. Nem készültem e feladatra, váratlanul ért, és idő kellett, míg a plébániai gondok fölé emelkedve átfogóbban kezdtem látni az egyház helyzetét. Egy évvel később, 1988-ban tapasztalataimat összegezve, az egyház jövőjét keresve megfogalmaztam egy cikket. Nem is gondoltam, hogy ezt, ti. egy püspök írását, a katolikus lap nem hozza, vagy inkább nem meri közölni. Egyik főszerkesztő [a Magyar Hírlapé] vállalta, megjelent.

Íme a cikk:

Megértően és türelmesen

A magyar katolikus egyház és a társadalom kapcsolatát és lehetőségeit vizsgálva három fogalomnál kell megállnom: a kölcsönös felelősségvállalás, a nemzeti közmegegyezés keresése és a család – a társadalmi reform középpontjában.

Szent Sebestyén a római udvarban élt, a császárt szolgálta, nem kisebb beosztása volt, mint a testőrség parancsnoka. Miután kiderült, hogy keresztény, eltekintve addigi jó és munkás életétől, kivégzését rendelte el a császár. Kikötözték egy fához, és nyílzáporral hajtották végre a parancsot. A jelek azt mutatták, hogy halott. Tévedtek. Egy keresztény asszony ápolta, s felgyógyult. Elfelejtve mindazt, amit vele tettek, szolgálatra jelentkezett. A császár megrökönyödve látta, hogy él. Kivégeztette őt s mindazokat, akik Krisztust vallották Istenüknek.

Három-négy évtizedes kikötözés és halálosnak szánt nyilazás után, itt-ott még sebektől véresen áll oda ma is a magyar egyház, állnak az ország vezetői elé a vallásos, hívő emberek, hogy hasznos szolgálatukat, erkölcsi megalapozottságú munkás életüket felkínálják. Ereje ugyan fogyott az előző hosszú évek kikötözése és a számtalan nyíl következtében, de él. És kérdezi, van-e igény szolgálatára? A hatalom mai képviselői igent mondtak. Úgy gondolom, azért a feladatok mindkét oldalon megszaporodtak, megnőttek.

 

Miben látom ezeket?

Vezetőinknek el kellene ismerniük: látják, hogy él az egyház, és igénylik szolgálatát a társadalom építése érdekében. Nemcsak néhány történésznek kellene tudományos könyveiben szólni a koncepciós bírósági perekről és ítéletekről, hanem felelős vezetőknek is szólniuk kellene „elődeik” ilyen irányú tévedéseiről, túlkapásairól, helytelen cselekvéséről. Ez a beismerés igazságot szolgáltatna az egyháznak megkötözöttsége és megnyilazottsága folytán ma is hordozott sebeire. A munkahelyeken sem szívesen dolgoznak együtt „börtöntöltelékekkel”, most szabadult vagy volt rabokkal, de megbecsülik azokat, akikről kiderül, hogy a vizsgálati fogságot ártatlanul szenvedték, illetve nem annyi a vétkük, mint amit rájuk akartak – rosszhiszeműen – bizonyítani. . .

A másik az lenne, ha az ország felelős vezetői nyilvánosan, az ország minden polgára előtt elismernék, meghirdetnék, hogy akarják az egyház életét, munkáját. Ez biztosíték lenne arra nézvést, hogy nem taktikai fogás, hanem őszinte igény van szavaik mögött, és így minden félő vagy túlontúl is vakmerő polgártársunk helyesen tudná formálni a maga véleményét.

Ehhez kellenének még azok az intézkedések, amelyek az egyház munkáját szabadon biztosítják: a háborítatlan hitoktatás, az ifjúsági és a családokban végzett munka, az öregekkel történő foglalkozás, a deviánssokkal való segítő törődés tág tere, foglalkozás nevelőintézetek növendékeivel, a börtönbe zártak helyrebillentésében segítési lehetőségünk biztosítása, kórházakban, szociális otthonokban lelki segítségnyújtás, aktív szociális munka, keresztény szellemű iskolák, konviktusok működtetése, újak nyitása a szülők anyagi megterhelése nélkül.

  Az egyházak feladata: minden eszközzel kinevelni a hozzánk tartozó fiatalokban és a felnőttekben is az igazi közösségi, szociálisan gondolkozó, önzetlen embert! Õk [azok], akikre valóban építhet a társadalom. Munkájuk a közösség javát kell, hogy szolgálja. Gondolkozásuk, magatartásuk pedig alapja lehet a közösséget egységbe fogó szellem megteremtésének. Ez egyben elősegítője az újabb társadalmi közmegegyezésnek is.

Pluralista társadalmunkban a másként gondolkozók megbecsülésére, a deviánsok helyes útra segítésére, a botladozók humánus felkarolására példát és szervezett működést, erre nevelést kellene előmozdítanunk.

A családi élethez példaadó családokat elindítani a közösségekbe, akik megértők, türelmesek egymás felé, gyermekeket vállalnak, értük áldozatot hozni is készek.  Ehhez megfelelő jegyesfelkészítések szervezésével, általában a fiatalok lelkületének formálásával, a meglevő családi fészkek védésével, látogatásával, a bajbajutottaknak alkalmas tanácsadással lehetnénk szolgálatra. Karitatív szerveink anyagi támogatást is biztosíthatnának a sokgyermekes vagy gyermeküket egyedül nevelő szülőknek. Az egyházi sajtó ilyen irányú írásai, könyvei is formálhatnák a családok mai tragikus állapotát a társadalom stabilitását jelentő szilárd családok létrejöttében.

Az ifjak, akik hitük alapján hozzánk tartoznak, megkaphatnák azt a felkészítést életükre, amely megalapozottan becsületes, erkölcsös mind hivatásukban, mind szexuális életükben. Akik építő kritikát mondanak és ezzel is segítik a társadalmat, kiigazítják hibás irányát. Olyanok, akik jellemesek és nemesen magyarok.

És még mi mindennel segíthetünk e társadalomban élve magyar testvéreinknek hazát építeni és fönntartani? Az ország majd minden városában, községében ott a templom, benne a főiskolát végzett vezető, a pap, mellette 20-30 egyházközségi képviselő-testületi tag, sok ezer ifjúsági csoport és sok százezer hívő, aki vallásos maradt akkor is, amikor a hit nem volt érdem. Ezek mind odaállnak, mint Szent Sebestyén, és munkára jelentkeznek, ahol hitük erejében megerősödve akarnak tevékenykedni az egyházért és a magyar népért. Velem kérdezik: igénylik-e munkájukat – és kapnak-e életteret?

* * *

Nem nagy dicséretet kaptam e cikkért. De a továbbiakban volt támpontom, hogy mi minden lesz, amit el kell érnünk.  Így érkezett el az akkori rendszer bukása. Új lehetőségek indultak. S ezek kihasználását kellett, kellett volna megragadnunk.

Hittanosaim száma egyházmegyémben 300-ról háromezerre ugrott. Nem többre.  Nem lett kötelező mindenki számára. Örültünk a növekedésnek. De miért csak ennyi lett? Mert nem lehetett beépíteni a tanórák közé. Elértük a csatlakozó óra lehetőségét és az iskolai termek biztosítását. Ígéret volt az ún. védett időről is, azaz akkor nem lehet részükre más elfoglaltság, de ebből a legtöbb helyen semmi sem lett.  Ma már látszik, hogy túl kevés ez az eredmény. Nem járta át a kiszikkadt emberek lelkét az erkölcs és isteni kegyelem harmata.  Elég volt egy új kormány, s az emberek féltek attól, hogy minden visszajön, máris fogyott a hittant tanulók száma. Nem voltunk felkészülve a változásra, és a 40 év után nem volt elég emberünk, a hit és erkölcstanítás társadalommegtartó erejét bebizonyítani. A vezetők második, harmadik sora a régi gondolkozás neveltje volt, nem tudott más értékrendben gondolkozni.

Iskoláink újraindítása.  Híveink igénye megnőtt. Visszakapni épületeket nem volt egyszerű. De a régi négy-hat osztályos iskoláink, amelyek az államosítás előtt voltak, nem lettek elegendők a nyolcosztályos tanításhoz.  Tanítógárdánk sem volt, hiszen a 40 év után a régiek már nem dolgoztak, az újak pedig az elnyomás idején a „kötelező gondolkodásban” nőttek fel. Az épületekkel azok fönntartási, működési költségeit régen nyújtó földeket, bérházakat nem adták vissza. Ekkor sikerült minden iskola indításánál minden püspöknek kétoldalú szerződést kötni a kormánnyal, hogy a normatívát és az állami iskoláknak biztosított kiegészítő támogatást az egyházi iskolák, óvodák, kollégiumok is megkapják. Ezt rögzítette később a Vatikánnal kötött részleges megállapodás is. Az államiból önkormányzati iskolákká alakulásnál sem volt gond ezekkel az összegekkel. Csak az utolsó két-három év hozott olyan kényszerítő változást, hogy lehetetlen lesz lassan fenntartani iskoláinkat a megkurtított kiegészítés miatt. Pedig legtöbbször – remélve a zavartalan működés jövőjét – a legkisebb támogatást sem kapva fejlesztettük fel elegendő tanterművé, tornateremmel ellátottá ezek az iskolákat. Az előírások ugyanis megjöttek, de ehhez a fejlesztési pénzeket nem biztosították nekünk. A híveink adományából sikerült felépíteni ezeket.

Hasonló módon sikerült az egyházi szociális intézményeket elindítani. Igen nagy igény támadt a vallásos és igazán emberséges körülmények között működő, nem anyagiakra éhes [öreg]otthonokra. Elindításuknál szintén megtörtént a megállapodás, hogy valóban sikerül majd fenntartani is ezeket. Támogatásuk egy éve kezd a vezetők részéről kérdésessé válni. Pedig erre is kitért a vatikáni megállapodás. A visszakapott ingatlanok használhatatlanok voltak, sokszor ezért is adták vissza. Ezek lakhatóvá tétele érdekében, és hogy a mai előírásoknak megfeleljenek, híveink adományából kellett rájuk áldoznunk. Sokan jöttek be, hogy idős napjaikat nekik megfelelő vallásos légkörben tölthessék el. Ki tudja, meddig lesz nyitva a meggondolatlan anyagi szűkítések miatt ezeknek az ajtaja?

Megnyílt a lehetőség benyújtott igényünkre, hogy részt kapjunk a közszolgálati médiában. Mint a MKPK elnökhelyettese részt vettem e tárgyalásokban.  Ki kaphat időt, mennyit? Hogy osszuk el a történelmi egyházak között?  Mi lesz a kis vallási közösségekkel? Próbáltam a hívek száma szerinti arányok alapján kiharcolni az időket. Néha nem kis szócsata előzte meg a döntéseket. Az adott kis időmennyiségeket talán igazságosan tudtuk elosztani. Több időt nem sikerült az összesnek kapnunk. Ez is áttörés volt az előző 40 év után, mind a tévé, mind a rádió vonalán. Sajnos, a megállapodás ellenére többször változtattak adásidőpontokat, amiről előzetes értesítést sem adtak a hallgatóknak. De ezek ellenére is fontos minden perc adás a közmédiában. S természetesen megszűnt az ÁEH, és megszűnésével a katolikus újságok, kiadványok cenzúrája is.

Nagy nehézségekbe került az elvett egyházi ingatlanok visszaszerzése. Bár a törvény megszületett, hogy 2001-ig rendezik, a Horn-kormány kitolta 2011-ig. A nehézség nemcsak abban volt, hogy az iskoláinkat nem tudjuk megindítani, hanem a szabaddá lett szerzetesek a rendházaikat sem kapták azonnal vissza. Így a közös életet és hivatásuk gyakorlását sem tudták elkezdeni, sem új jelentkezőket befogadni. Nagy nehézséget jelentett a törvény alapján kárpótlást igénylő önkormányzatok hatalmas pénzigénye. A költségvetés pedig évente elég szűk marokkal mérte a kárpótlásra szánt összeget. Így sok minden nem valósulhatott meg, sok kezdeményezési lehetőséget hátráltatott vagy megsemmisített. S az időben történő eltolódás azzal is jár, hogy a hosszú idő óta nem renovált épületeket a visszakapás után a mi hatalmas költségünkkel lehet használhatóvá tenni.

Nagyon figyelmes volt az Antall-kormány minden minisztere és államtitkára, ha valamiben tárgyalnunk kellett. Szinte azonnal fogadtak engem is, a többi püspököt is. Ez később megszűnt. Egy titkárnő kegyén múlott, hogy valamikor is lehessen szót váltani vezetőkkel.  A Horn-kormány idején nagyjából évente meghívott a miniszterelnök úr bennünket, püspököket megbeszélésre. Sajnos, ezekről a sajtó legtöbbször csak annyit közölt, hogy milyen anyagi kívánságunk van, ami jár, de nem kaptuk meg. Úgy látszott, hogy a püspököket más nem is érdekli. Pedig igen sokszor szó esett az ország bajairól. Nemegyszer az iskolába éhesen menő gyerekekkel kapcsolatos gondokról.  Egy alkalommal a miniszterelnök úr azzal „oldotta” meg, hogy most kapott valami jutalmat, és azt e célú alapítvány indítására használta.

Ilyen irányú megnyilatkozás és segítő szándékú nagy munka volt a MKPK szociális körlevelének megírása és terjesztése. Sajnos, nem volt olyan hatása a politikusok között, mint reméltük. Igaz, Orbán Viktorral közös helyen és időben előadásokban vetettük össze az ő programjukkal nyilvános vitában Budapesten. Országosan azonban nem érte el, hogy azok megoldódjanak, amire próbáltuk felhívni mind a közvélemény, mind a politikusok figyelmét.

Komoly ütközések voltak az abortusz körüli vitákban, a drog és egyéb szenvedélybetegségek megelőzése és gyógyítása ügyeiben. Igaz, ez világviszonylatban is sok vitát gerjeszt. Mi próbáltuk minden törvényhozás vagy törvénytervezet idején az élet védelmét képviselni. Ezekben a halál kultúrája erősebbnek bizonyult, mint az általunk hirdetett élet kultúrája.

Az utolsó pár év szintén nagy nehézségekkel jár. Hiába van vatikáni megállapodás, annak értelmezése, amely az előző két kormány idején egyértelműnek látszott. Most komoly szűkítésükbe kezdtek. Látszólag nem a hitélet körüliek a viták, de igazában lecsapódásai azok. Mind az iskolák fönntartásában, mind a szociális otthonaink működtetésében nagy nehézséget jelentenek, és lassú megszüntetésükhöz vezetnek az elvonások, létükben fenyegetik őket. Ezek közszolgálati intézmények, amelyeket a hívek igényelnek, s így, ha meg kell szüntetni ezeket, állampolgári jogaikban korlátozottak lesznek, azaz másodrendű állampolgárok.

    Tizenöt év.  Sok eredménnyel és sok kudarccal. A krisztusi értékrendet képviselni ma sem egyszerű. Híveink ideje, ha élni akarnak, munkával lekötött.  Képezni, gondolkozni, tanítani őket alig van lehetőségünk. Újságjaink aránylag kevés emberhez jutnak el, rádiónk adásait hallgatni sincs mindenkinek ideje. Politikai vitákban egy szempont tűnik fontosnak: mi látszik nekem hasznosnak. A drog miatt eltemethetem gyermekemet, a válások milyen kiégetté teszik a családok tagjait, fogy a jó levegő és a jó víz. . . Kit érdekel a közösség haszna, az igazi érték, az élet igazi értéke, amit az egyház hirdet? Kit érdekel saját haszna ellenében a becsület és erkölcs?

     Mi, a katolikus egyház vezető szolgái, továbbra is küzdünk egy szebb, igazabb világ megvalósulásáért itt, és a célba jutás sikeréért, a halál utáni élet élő reményének Isten országában történő boldog beteljesüléséért.

      


Seregély István

AZ ELMÚLT TIZENÖT ÉV KATOLIKUS SZEMMEL

Előadás Kötcsén 2005. szept. 2.

Befejeződik a püspöki konferencia elnökeként letöltött szolgálatom, mely 1990 szeptemberében kezdődött. Háromszor választottak meg öt-öt évre. Most, hogy jövő héten lejár megbízatásom, magam is számadást végzek az elmúlt időszakról. Ennek hatása érezhető az összefoglaláson, amelyet nyújtani tudok.

Átfogó mérleg

A visszatekintés mérlege pozitív: Többet nem is lehetett elérni a mai világ és hazánk körülményei között.

A rendszerváltás ugyanis váratlan föladatok elé állított mindnyájunkat, különösen a 40 éves vallásüldözésben anyagilag és személyi állományában megnyomorított magyar kereszténységet. Míg a politikai ellenzék bátor tagjai már a háttérben készültek, mi – minden oldalról szorongatott, magunkra maradt papok és elkötelezett gyakorló világi keresztények – csak a történelem Urában bízhattunk (imádságaim is bizalommal erre irányultak). Tény, hogy a magyar Egyház nem szűnt meg, Rómától sem szakadt el, sem hívei nem fogytak el (népszámlálás), lelkipásztori intézményei sem szűntek meg. (Értsd ezen a templomot, a plébániát, és a megmaradt papnevelő intézeteket.) De a megújulásra való fölkészülésről szó sem lehetett. Nem hittem, hogy megélem. De azt igen, hogy az egyház ezt is megéli.

Negyven év múltán eufórikus volt a helyzet. Mint azt a római európai szinóduson is elmondtam, a sokaság azt hitte, hogy most jön az egyház, és megvalósítja, amit a kommunizmus ígért: a földi paradicsomot, noha az Egyház ilyet soha nem ígért – nem is ígérhet. Jól emlékszem: 1990-ben Miskolcon egy prédikációm meglepetést keltett. Nevezetesen azért, mert azt mondtam, hogy a jaltai egyezmény nyomán károsult országok egyházainak a negyvenéves üldözés következményeinek helyrehozásához legkevesebb negyven esztendő kell. Ma már tudom, hogy több. Ugyanakkor azt is merem mondani, hogy a megújulás eddigi 15 éve nem volt eredménytelen, sőt eredményeivel sokszor csodálkozást kelt az elemzők szemében. Halkan teszem hozzá, hogy a közélet más területén sem lesz gyorsabb az újjáalakulás. (Pl. ne vegyék rossz néven, de a magyar népnek nemzetközi összefüggésben, sajnos, jelentéktelen a politikai, gazdasági fölkészültsége és hatékonysága.)

Hogy Hallgatóim ezt a készületlen 15 évi egyházi újulást és törekvést áttekinthessék, elsőként az eseményeket foglalom össze, majd annak értékeléséről, és végül kilátásainkról szólok.

Eseménytörténet

A diktatúrában alig észrevehetően mutatkozott egy bizonyos enyhülés. Az ötvenes években azt mondták nekem: Ön csak az öregekkel foglalkozhat, az ifjúság a mienk. Mikor plébános lettem, és a tanácselnök visszaadta udvariassági látogatásomat, azt mondta: örülök, hogy foglalkozik a gyerekekkel és fiatalokkal, mert mi már nem tudunk. (Idéztem magamban Madáchot: íme összeomlik minden vívmánya a szent tudománynak.) Amikor pedig Kőszegen a nyolcvanas évek közepén, nem sokkal azelőtt, hogy belőlem püspököt lehetett csinálni, a városi közgyűlés előtt szót kért a párttitkár, miszerint helytelen, hogy a pap megint gyerekekkel foglalkozik [gyerekhetet, felnőtt világnézeti előadásokat tartottunk ugyanis], azt a választ kapta: foglalkozzék velük maga is. Már volt világi hitoktató, lelkipásztori kisegítő, mert a megélhetésükben kiszolgáltatott világi emberek, fiatalok és öregek egyaránt kezdték vállalni meggyőződésüket.

Ekkor ért a változás. Engem, a föladataival ismerkedő és 3 éve tapogatózó egri érseket, 1990 őszén a Püspöki Konferencia Működési Szabályzatának jóváhagyásával konferenciánk tagjai elnökül választottak.

Ezek az újabb föladatok nagyszerű élményeket nyújtottak. Részt vehettem a diplomáciai kapcsolatok megújításában. Találkoztam a szabadon választott magyar kormány vezetőjével és képviselőivel. Ott lehettem Mindszenty bíboros esztergomi újratemetésén. Az „ad limina” látogatások során őszintén elmondtam mindent a pápának, aki a béketábort (mely hajdani dalaink szerint legyőzhetetlen) jól ismerte. Meg kellett szervezni az első, majd a második pápalátogatást. (Az elsőt országos összefogással rendeztük. Ezt ma nem lehetne megismételni.)

Büszke vagyok a püspöktársaimra. A magyar Egyház számára nem kértünk jövedelmet hozó kárpótlást, csak a hitéleti és közszolgálati küldetésünket lehetővé tevő „non profit” föltételeket kerestünk. Az 1991. évi XXXII. törvény nyomán, bár ez sok harcot jelentett, jelen vagyunk az óvodától az egyetemig a jövő társadalom formálásában. Működnek a szociális intézményeink. Egerben ötödik éve, országosan pedig második éve rádiónk újítja, neveli a szocialista idők magyar szóhasználatának a vallási szókincset eltorzító nyelvezetét. Mindezek, tudjuk, egész nemzedékváltást igényelnek.

1997-ben aláírásra került a Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között létrejött „Részleges megállapodás”, amely a hitéleti szolgálat anyagi alapját adja meg a személyi jövedelemadó egy százalékának fölajánlásával. Nyomában a többi történelmi Egyház is kötött hasonló egyezményt.

A MKPK elnökeként 1993-ban aktív tagja lettem a CCEE-nek, amely 8 év során kétszer is alelnökévé választott.

Szervezőként és résztvevőként megéltem az új egyházmegyei beosztást, mely két új magyar katolikus egyházmegye létrejöttét hozta magával 1993-ban. (Talán érdekes, hogy négy esztendőben volt ilyen esemény ezer év alatt: 1000, 1777, 1804 és 1993-ban.)

Hatékonynak bizonyult a kommunista egyházpolitika egyetlen pozitív törekvése, hogy egymáshoz szorította és összefogásra késztette a különböző keresztény konfessziókat. Mindig, de azóta különösen is nagy optimizmussal nézek az ökumené kihívása elé. Nem is szólva ennek előnyeiről a vallási élet szabad működése szolgálatához (úgy látszik) szükséges küzdelemben.

Nemzetközi zarándoklatokra került sor: jártunk Rómában, a Szentföldön, Lourdes-ban, Fatimában. Evangélikus és református nemzetközi találkozók eseményeiben is láttam a megújulást. Megannyi nemzetközi konferencián vettem részt, képviselve (azt hiszem, becsületesen) hazámat és egyházamat. A hajdan falusi plébános (ha most összeszámolom) több, mint ötven repülőtéren fordult meg nem is egyszer. Megannyi barátra tettem szert, és a minket nem szeretőkkel, szomszédainkkal is sikerült szót értenem. Köztudottak a boldoggá és szentté avatások. (Apor Vilmos, Batthyány László, Romzsa Tódor, Hedvig, Kinga.) Megjelentek a MKPK körlevelei szociális, családi és bioetikai témákban. A világ- és európai találkozók mellett legutóbb történt a legértékesebb: a volt szatellitállamok bíborosainak és püspök-elnökeinek (minket egymáshoz biztosan közelebb hozó) találkozója 2005 februárjában. Kiderült, hogy azonos cipőben járunk a kibontakozás útján.

A keresztény és magyar megújulás meghatározó éve volt – és merem mondani: sokakat fölemelő éve is – a millennium megünneplése, amely egybeesett a kereszténység nagy jubileumával. Az Egyház mindenkor vállalta a magyar nemzeti összetartozást. Ezt ápoljuk a klérus körében és nemzetközi vonatkozásban mindenhol.

Megéltünk négy szabad választást (melyekben sokszor szorgalmasan szidott minket a vesztes fél). Tárgyaltunk, mi püspökök, mind a 6 miniszterelnökkel, a jelenlegi kivételével. Kapcsolatban vagyunk számos miniszterrel és minisztériummal, Egyre több önkormányzattal javul a 40 éven át mérgezett kapcsolat. Készek vagyunk fogadni politikai delegációkat, és tárgyalni pártok politikusaival, külföldiekkel is. E téren nem kívánunk többet politikai szinten, mint amit a Magyar Köztársaság elnöke tanúsított irántunk 5 éve alatt.

Értékelés

Vitán fölül áll, hogy a magyar Egyház szabad. Ugyanakkor helyzete nem védett, sőt állandóan támadásoknak van kitéve. Ez a politikában és a médiában állandó jelenséggé lett a 15 év alatt. Nem zúgolódunk ellene, mert krisztusi vonása az ő népének. (Úgy is felfoghatjuk, mint ahogy a költő nézte hazánkat: „Jaj, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben. . .”) Mindenesetre ezt vállalnunk kell, akár jobbról, akár balról ér minket a kétkezű világban. Senkit nem teszünk meg bűnbaknak, csak a kimondott szavak és tettek keresztény értékét valljuk és hirdetjük. Jézus Krisztus minden embert üdvözíteni akar, az Egyháznak mindenkit szolgálnia kell.

Első oka számos félreértésnek a tény, hogy a közélet és közfölfogás nem tudja, mi az egyház.

Két alapvető tévedés kísért. Az egyház magánügy (bélyeggyűjtők egyesülete), illetve az egyház politikai szervezet (egy a pártok közül). Ha magánügy, akkor nem juthat szerephez a társadalom irányításában. Ha politikai szervezet, akkor része a politikai küzdelemnek.

Az Egyház magánügy annyiban, hogy az autonóm ember szabad, kényszeríthetetlen belső döntése révén tartozhat az egyházhoz, vagy fordíthat hátat neki. (Az Egyházba senkit sem belekényszeríteni, sem megvásárolni nem lehet.)

Az ember közösségi lény, aki mások nélkül nem létezhet. Ebbe beleszülettünk, nem csak a ma élők közösségébe, hanem elődeink örökségébe.  És viszont a közösséghez való viszonyunk személyi állásfoglalástól függ. Ezért az ember egyénileg a világnézete szerint vesz részt az egész közösség és a világ formálásában. Különösen döntő ez a nemzedékről nemzedékre megújuló társadalom életében. Ezért a vallás, életformát irányító szerepe miatt, a társadalomban meghatározó volt, és az is marad. „Istennel vagy Isten nélkül” az egyén állásfoglalása befolyásolja a közösség életét. (Merem mondani, hogy minden világ- és életszemlélet bevallottan vagy be nem vallottan vallási jellegű. Vö. Leningrádi ateista múzeum.)

Másik ok, hogy az Egyház mint földön élő emberi közösség része a fejlődő világnak, és annak tökéletlenségeit magával hordja. Eszményt hirdet, és esendő életet valósít meg. Ezért a világ előrehaladását is esendőségében szolgálja. Ha az egyén vallási életirányítása helyes, akkor a társadalmat előre viszi, ha hamis, akkor akadálya annak. Természetesen minden vallásban van érték (például az abszolútum elismerése). Ez annyiban értékes, amennyiben a belőle levont következtetések az egész univerzumot és az időbeliség egységét viszik előre.

Nem célom, hogy ennek az állításnak igazát bizonyítsam. Elég annyi, hogy a fejlődő világ rendje Teremtője szándéka szerint egységes, és benne a vallás, azaz Istenhez igazodás, mint az embert a teljességre vivő helyes szolgálat csak egy lehet. Nem vitás, hogy a kereszténység kezdettől ilyen univerzális, egyetemes igénnyel lép föl, bár éppen megosztottsága tanúsítja, hogy messze áll még ennek az igénynek hatékony képviseletétől. Ezért nem meglepő, hogy küzdelemben áll a szabadságimádó, mai emberi pluralizmussal. Ez éppen ma a globalizáció révén világméretű.

Harmadik tényező, hogy az Egyház nem e világi közösség. Az Egyház emberi közösség ugyan, de tagjai Jézus Krisztusba vetett hitük szerinti szolgálják az egész világot. Jól-rosszul és – a kereszténységről lévén szó – mindig javíthatóan akarják és fogják szolgálni az emberiséget. Minderre nincs e világi magyarázat. Éppen ezért az Egyház nem félti a jövőjét, mert nem emberi találmány. Ígéretünk van arra, hogy fönnmarad az idők végezetéig.

Gyakorlatilag az Egyháznak nem kell szégyenkeznie, mert amit alapítója szándékai szerint történelme során tett, az biztosan javára volt az emberiségnek. Amit tagjai ettől eltérően tettek, és teszünk ma is, az a mi emberi szégyenünk és nyomorúságunk, amelyet helyre kell hozni, kezdve a bocsánatkéréstől a jóvátételig és az engesztelésig (magunkért és másokért). Lehet, hogy ezek a szavak egy pusztán társadalmi konferencián szokatlanok, de igazak, amíg ember él a földön. Ma természetesen csak más hibáinak megállapítása és kijavíthatatlansága a divat. Az egyház is csak hibáiról ismert a tömegkommunikációban. (A jó hír nem hír.)

Milyen sérelmek értek bennünket?

A rendszerváltás után azonnal megjelent egy jozefinista egyházszemlélet. Ennek a lényege, hogy az Egyház az állam irányítása alatt működjék. Majd jött egy reformmarxista állásfoglalás. Lám, az egyház létezik, legyen akármi, számolni kell vele. Meg kell egyezni vele, és az aktuális hatalom céljainak szolgálatába kell állítani. Ez napjainkig fönnáll. Kifejezetten ellenünk irányul a liberális diktatúra törekvése: Kormányrendeletekkel és parlamenti törvényekkel az Egyház számára erkölcsileg elfogadhatatlan követelményeket támasztanak, ezzel az egyházat társadalmon kívülivé akarják tenni. Ennek szolgálatában áll – sokszor ártatlanul – a ma egész világon uralkodó média a tevékenységével. A média része a világ evolúciójának, annak minden előnyével és hátrányával. (Bár meglepő módon a pápaváltás eseményeinek tárgyilagos és gazdag közvetítése azt igazolja, hogy ez másként is lehet, az emberi családot szolgálva.)

Ami egyre több gondot okoz: az egyházi közszolgálat megszüntetésére való törekvés. Mivel az Egyház nem kért vissza jövedelemszerző forrást, minden közszolgálati intézményünk anyagilag megbuktatható. Ezt tapasztaljuk az ellenünk irányuló megannyi közoktatási és szociális kormányrendelet, törvénytervezet és parlamenti törvény nyomán. Ilyenek minden eddigi kormány idején létrejöttek (az apparátus még nem változott). Főleg ma fenyeget bennünket megannyi ellehetetlenítő intézkedés.

Kilátásaink

Mik a kilátásaink, és mit szeretnénk elérni?

Mindenekelőtt az 1990-ben még Németh Miklós kormánya idején megfogalmazott és elfogadott lelkiismereti és vallásszabadság törvényének érvényben maradását. Hogy ne kelljen mindig az Alkotmánybírósághoz fordulnunk.

Szeretnénk, ha a Vatikánnal megkötött nemzetközi érvényű megállapodás maradéktalanul érvényesülne. Természetesen nem zárkózunk el a záradékban is szereplő, kétoldalú, jó szándékú tárgyalásoktól, hiszen a közélet új és új problémákat vet föl.

Minden körülmények között küzdeni fogunk a közszolgálati esélyegyenlőség anyagi és jogi megvalósulásáért. Nem akarunk másodrendű állampolgárok lenni, akiknek kétszer kell megfizetni a közoktatást és a szociális támogatást.

Szeretnénk, ha a gyűlölet szelleme megszűnne a közéletben és a média világában.

Mindenkor őrizni fogjuk magyar nemzeti összetartozásunkat és az egész emberi családdal a teljes szolidaritást. Nem hagyjuk el hazánkat és népünket.

Maradunk a közeledő örökkévalóság szolgái, hűségben az Egyházhoz, amelyet jelenleg XVI. Benedek pápa vezet az örök partok felé.

Mi, ma élők, főleg az ilyen öregek, mint én, elmegyünk. Az Egyház pedig marad.

Köszönöm a figyelmüket.

Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk!




Török Péter

KONCEPCIÓTLAN KULTURKAMPF?

A Medgyessy-Gyurcsány kormány egyházpolitikai koncepciótlanságára Semjén Zsolt többször is rámutatott, holott egy ilyen koncepció kidolgozását, mi több, elkészültét, az egyházi ügyekért felelős első államtitkár, Szalay István már 2002 augusztusában bejelentette.1 A kormány részéről a koncepciótlanságot 2004 júniusában a második államtitkár, Gulyás Kálmán, mintegy elismerte, amikor kijelentette, hogy a kormány nem készít koncepciót, arra nincs is szükség, hisz a törvényi keretek adottak. Ez annál inkább figyelemre méltó, mert az előző év októberében, már Gulyás államtitkárságának ideje alatt jelent meg a „Szabad egyház szabad államban” elnevezésű – igaz, meglehetősen rövid, és a kritikusok szerint csak XIX. századi liberális általánosságokat tartlamazó2 – koncepció. Katolikus és református egyházi vezetők ugyanakkor egyházi intézményeik ellehetetlenítéséről, egyházakkal szembeni offenzíváról, sőt apartheidpolitikáról beszéltek.3

Az apartheidpolitika hangoztatása talán csak rétori fogás volt; ugyanakkor meglátásom szerint az elmúlt három év bővelkedett a XIX. századi Kulturkampfot idéző eseményekben. Írásom arra keres választ: ilyen ellentmondások hátterében beszélhetünk-e egyáltalán koncepciótlanságról, ha azt megfelelően körvonalazott, egységes politikaként értelmezzük? Mennyiben igaz az az állítás, hogy a kormány egyfajta Kulturkampfot folytatott az egyházakkal szemben? Összeegyeztethető-e az egyházpolitikai koncepciótlanság a Kulturkampffal? S végezetül milyen következményekkel kell számolnunk az egyházak és az állam kapcsolataiban?

Egyházpolitikai koncepciótlanság

Az állam úgynevezett egyházpolitikai koncepciójának kidolgozása körüli hercehurcán kívül több jel is utal arra, hogy a 2002-es parlamenti választások után kormányt alakító koalíciónak nem volt megfelelően körvonalazott egységes elképzelése. Erre utal például az egyházi ügyek Miniszterelnöki Hivatalba helyezése röviddel a választások után, majd visszakerülése 2004 októberében a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumához. Az egyházpolitika megfelelő kidolgozását nehezítette a koalíciós pártok eltérő felfogása a vallásról. Amíg az SZDSZ valláspolitikája következetesen liberális, azaz a vallást teljesen magánügynek, s ezért a közéletből száműzendő tényezőnek tartja, addig a szocialisták valláshoz való viszonya ellentmondásos.4 Legalábbis retorikájukban számítanak – elsősorban és főleg – a nagyobb egyházak karitatív tevékenységére5, s hangoztatják a vallásszabadság fontosságát, bár ezt már inkább csak a kisebb egyházak számára.6 Ugyanakkor – ellentétben a liberálisokkal – a szocialisták részéről tapasztalható bizonyos félelem is az úgynevezett destruktív szektáktól.7 Ilyen – ellenséges liberális és bizonytalankodó szocialista – környezetben nem csoda, ha a nagyobb egyházakkal szembeni beállítottságon túl másban nem nagyon tudtak megegyezni, s ennek következtében egységes egyházpolitikai koncepciót sem tudtak kidolgozni.

A koncepciótlanság hiányát mutatja az is, hogy az egyházi ügyekért felelős államtiktárok egyike sem rendelkezett vallási kérdésekben megfelelő ismeretekkel. Szalay István matematikusként valószínűleg azért lehetett egyházügyi államtitkár, mert a nagyegyházi vezetők őt valamivel elfogadhatóbbnak tartották, mint a liberális beállítottságáról ismert Wildmann Jánost. Gulyás Kálmánnak saját bevallása szerint kinevezése előtt nem volt szakmai kapcsolata az egyházakkal, bár érzett bizonyos affinitást a területhez.8 Ugyanakkor mindkét államtitkár rendelkezett némi tapasztalattal konfliktusos helyzetek kezelésére: Szalay István szegedi polgármesterként az egyházi ingatlanok visszaadása során kialakult feszültségek feloldásában, Gulyás Kálmán pedig a Munkaügyi Közvetítői és Döntőbírói Szolgálat vezetőjeként. Felvetődhet a kérdés: nem eleve azért nevezték-e ki őket erre a kényes posztra, mert számítottak a nagyobb keresztény egyházakkal való összetűzésre? Ha ez így volt, akkor lennie kellett olyan elképzelésnek is, hogy nehezítik, vagy legalábbis nem segítik a nagyobb egyházak müködését. A következő részben ismertetett fejleményekből inkább a nehezítési szándék nyilvánul meg.

Kulturkampf 2002–2005

Az összehasonlíthatóság végett dióhéjban érdemes feleleveníteni Bismarck Kulturkampf-ját, illetve a XIX. század végén folytatott magyar egyházpolitikát. A bismarcki Németországban 1871-től két évtizeden keresztül folytatott katolikusellenes politika a német egység megteremtése végett a katolikus kisebbség teljes asszimilációjára vagy felszámolására törekedett. Ezért a Sperrgesetz néven ismertté vált rendelkezés értelmében például visszatartották a Katolikus Egyháznak járó összes támogatást, járandóságot, hogy ezáltal engedelmességre kényszerítsék a püspököket. Bezáratták továbbá az összes olyan kolostort és szerzetesházat, amely nem a betegek ápolásával foglalkozott. 1875. június 20-án pedig lefoglalták a Katolikus Egyház összes tulajdonát, hogy azt az egyes plébániákon választás útján alakított bizottságok felügyeletére bízzák. A katolikusok rendszabályozása végett Bismarck 1871 tavaszán a Szentszékhez fordult, „erősen ajánlva”, hogy Róma cenzúrázza a katolikusok pártját. Bismarcknak adott válaszában a Szentszék hangsúlyozta megértését, de a párt, s főleg egyik prominens képviselője, Ketteler püspök megrendszabályozására nem volt hajlandó.

Az „idők szellemét” követve a XIX. század második felében a magyar liberálisok is támadást indítottak a Katolikus Egyház ellen, de amíg a bismarcki Kulturkampf szinte teljes háborút folytatott a német katolicizmus ellen, addig a magyar „harc” csak két terület, az oktatás és a polgári házasság körül folyt. Az 1868-ban hozott XLVIII-as törvény LIII-as paragrafusa ugyan biztosította az egyházak oktatási, iskolaalapítási jogát, de végső soron, hogy egy helység állami vagy felekezeti iskolát működtetett-e, azt a helyi kormányzat döntötte el. Ennek következtében sok egyházi iskola „szekularizálódott”. Ugyanez a törvény szabályozta a vallásilag vegyes házasságokban született gyermekek vallását: a fiúk az apjuk, a lányok az anyjuk vallását követték. Elméletben ez egyszerűen hangzott, a megvalósítás azonban már nehézségeket okozott. 1890. február 26-án Csáky Albin oktatási és kultuszminiszter ezért egy újabb rendeletet adott ki, melynek értelmében a gyermekeket bárhol megkereszteltethették, de a szertartást végző papnak vagy lelkésznek utána jelentenie kellett a gyermek vallásának megfelelő egyházi intézmény felé a keresztelés megtörténtét. A rendelet mind protestáns, mind pedig katolikus részről ellenállást váltott ki, de a katolikusok tiltakozása erősebb volt: a rendeletet több megyében is visszaküldték, jelezvén a helyi hatóságoknak, hogy ilyen utasítást nekik csak a püspökük adhat. A magyar kormány, Bismarck példáját követve, Rómához fordult, kérvén, hogy utasítsa a magyar papságot a rendelet betartására. XIII. Leó pápa azonban azt elfogadhatatlannak tartotta, így a kormány több katolikus papot perbe fogott és megbüntetett.

Az egyházak és állam közti 2002–2005-ös fejlemények több pontban is meglehetős – szinte kísérteties – hasonlóságot mutatnak a XIX. századi Kulturkampf eseményeivel. Először is, annak ellenére, hogy a Sperrgesetzhez hasonló törvény nem született Magyarországon, a kormány számos lehetőséget talált és teremtett arra, hogy az egyházaknak járó juttatásokat megkurtítsa vagy visszatartsa. A még az Orbán-kormány ideje alatt hozott intézkedést, miszerint 2003-tól a népszámlálási adatok alapján történjen a személyi jövedelemadóból befolyt összeg kiegészítése, elvetették, s továbbra is az egyszázalékos felajánlások arányait vették figyelembe. A késve vagy egyáltalán ki nem fizetett járandóságok listáján szerepel a hittanárok bérének késleltetett emelése, az egyházi iskolák normatív és kiegészítő támogatásainak csökkentése a 2005-ös költségvetésben, a 2003-tól 2005 májusáig a Református Pedagógiai Szakszolgálat úgynevezett korai fejlesztési és fejlesztő felkészítési tevékenységére nem folyósított, normatíván felüli kiegészítő hozzájárulás. A katolikus, református és evangélikus egyházak több szociális intézményénél a kiegészítő normatívák több hetes elmaradása okozott működési zavarokat 2005 áprilisában, majd júniusában is.9 Ugyancsak 2005-ben, technikai okokra hivatkozva, sem a református, sem a katolikus Egyház nem kapta meg a kulturális tárcától a harmadik negyedévre szóló, közgyűjteményeknek és közművelődési intézményeknek járó 146 millió forintot. Végezetül egyházi szakértők szerint az állam 2005 februárjában már másfél milliárd forinttal tartozott a Katolikus Egyháznak a diákok létszáma után járó kiegészítő támogatás kifizetésének elmulasztása miatt.

Második hasonlóságként kell megemlíteni azokat a kormányzati próbálkozásokat, amelyek ugyan nem anyagilag, hanem működési szabadságuk korlátozása, az egyházak belügyeibe való beavatkozás által próbálták meg azokat gyengíteni, ellehetetleníteni. Ezek közül is magasan kiemelkedik a homoszexuálisok esélyegyenlőségének mint alkotmányos jognak Magyar Bálint oktatási miniszter által való szembeállítása az egyházak, nevezetesen a Református Egyház holmi „házszabályával”, hogy az ilyen szexuális beállítottságú személyeket eltávolítsák a lelkészi, papi képzésből. A Fővárosi Bíróság végül a Református Egyháznak adott igazat. Jelentőségében messze elmarad ettől az, hogy az újonnan felszentelt papoknak és pályakezdő lelkészeknek 2003 áprilisában kötelezővé akarták tenni a magánnyugdíj-pénztárba való belépést. Ennél viszont sokkal fontosabb az ügynöktörvény, pontosabban az átvilágítás kiterjesztése az egyházi vezetők személyére. A koalíciós pártok közti egyet nem értés jól megmutatkozott ebben a kérdésben, amennyiben a liberálisok következetesen az ügynöki múlt válogatás nélküli feltárása mellett érveltek, míg a szocialisták véleménye megoszlott ezen a területen.10 A katolikusok továbbá erkölcstelennek, s ezért betarthatatlannak nyilvánították 2003 októberében azt a rendelkezést, amelynek értelmében a pedagógusokat titoktartásra kötelezték volna a rájuk bízott gyermekek viselt dolgait illetően még azok szülei felé is. A vatikáni–magyar vegyes bizottság működésében beálló hosszú, héthónapos kimaradás sem az egyházi működés könnyítését volt hivatott elősegíteni. Végezetül ide kívánkozik az az – önmagában nem kormányzati, hanem az MTV elnöke által hozott –  intézkedés is, mely kitiltotta a vallási műsorokból az egyházak állásfoglalását a kettős állampolgárság kérdésében. A Katolikus Egyház emiatt az ORTT panaszbizottságához fordult, mely a kifogásnak 2005 januárjában helyt adott.

A bismarcki és gyurcsányi politika harmadik hasonlósága a Szentszékhez való fordulás a katolikusok megregulázása végett. Gyurcsány Ferenc 2004 decemberében II. János Pál pápánál és Sodano vatikáni államtitkárnál bepanaszolta a hazai egyházi vezetőket, mert meglátása szerint azok hibásan állást foglaltak politikai, népszavazási kérdésekben. A magyar miniszterelnök ugyanazt a választ kapta Rómától, mint annak idején Bismarck herceg: a vatikáni diplomácia megértéssel fogadta, hogy a kormány az egyház és állam szétválasztása mellett érvel, ugyanakkor Angelo Sodano a püspöki kart vette védelmébe. Mi több, a pápa emlékeztette Gyurcsány Ferencet a magyar állam és a Vatikán közti 1997-es szerződésben foglaltak betartására.

A XIX. századi magyar Kulturkampf, s azon belül is az egyházi iskolák „szekularizálása” adja a negyedik hasonlóságot. A XXI. század eleji változatban azonban nem az iskolák, hanem az egyházak által alapítandó szociális intézmények kerültek veszélybe, amennyiben megszűnt az egyházak alanyi joga ilyen intézmények létrehozásásra. A 2003 februárjában – másodszori nekifutásra – elfogadott törvény végső soron az önkormányzatoknak adta azt a jogot, hogy eldönthessék, állami vagy egyházi fenntartású szociális intézmény alapítását engedélyezik-e, hisz az egyházaknak ezentúl szerződést kellene kötni az önkormányzatokkal karitatív munkájuk intézményes és finanszírozott végzése érdekében. Emiatt közvetlenül a Magyar Katolikus Püspöki Kar kérte az Alkotmánybíróságot a törvény felülvizsgálására. Az Alkotmánybíróság 2004 májusában meg is semmisítette a kifogásolt rendelkezést. Az egyházakat érintő ennyi hátrányos intézkedés láttán óhatatlanul felmerül a kérdés: nem összehangolt, azaz mégis tudatos, koncepciós Kulturkampfról kellene-e beszélnünk?

Koncepciótlanság és Kulturkampf

A kormányzó koalíción belül meglévő, vallásról alkotott ellentétes nézetek, az egyes miniszterek ötleteinek, elképzeléseinek koalícióbéli vagy akár párttársaik általi cáfolása és meghiúsítása11 nem teszi elképzelhetővé az összehangolt, valamilyen koncepcióra épülő egyházpolitika létét. Sokkal inkább valószínű az, hogy a történelminek is nevezett keresztény felekezeteket legalábbis hallgatólagosan fair game-nek, „vadászható vadaknak” nyilvánították. Más szóval, ha alkalom adódik rá, az említett egyházak élete nehezíthető, működésük akadályozható. Ez megmagyarázhatja azt is, hogy az egyházi vezetők miért láthattak mindebben tudatos – bár nem kidolgozott koncepcióra alapozott12 – egyházellenes tevékenységet.

A kormányzati intézkedéseket sorra elmarasztaló különféle bírósági végzéseknek, s az azokról, valamint a koalíción és az MSZP-n belüli, valláspolitikát érintő ellentmondásokról szóló médiabeli híradásoknak el kell gondolkodtatniuk bennünket. Miért éri meg a koalíciónak és az MSZP-nek az, hogy intézkedéseik bírói elmarasztalást és számukra negatív szenzációt jelentő médiaeseményeket eredményezzenek? Tomka Miklós szociológus szerint a püspökök körében egyre határozottabb az a meggyőződés, hogy a kormány tudatosan próbálja a közvéleményt a nagyobb keresztény egyházak ellen hangolni.13 Más szóval, még ha veszítenek is valamennyit a bíróságok és a negatív publicitás által képviselt réven, az bőven megtérül számukra a média közvéleményt formáló vámján. Ennek bizonyítása – az egyházakat lejárató, valamint a kormányt elmarasztaló ítéletekről szóló hírek egymáshoz viszonyított aránya, szövegkörnyezetük, időzítésük stb. – további empirikus vizsgálatokat igényelne; az viszont tény, hogy 2005-ben a személyi jövedelemadóból befolyt felajánlások száma elmaradt az előző évitől. A Hit Gyülekezete hetilapja, a Hetek híradása szerint legszembetűnőbb a nagy keresztényfelekezetek térvesztése, mert számukra kevesebben és kevesebbet ajánlottak fel.14  Ezt kizárólagosan csak a nagyobb egyházak ellen hangolt közvéleménynek betudni hiba lenne, ugyanakkor figyelmen kívül sem szabad hagyni. Milyen következményekkel járhat mindez?

Következmények, megfontolások

A XIX. századi magyar Kulturkampf egyrészt a katolikus és református papság erős szembenállását eredményezte, másrészt pedig a katolikusok szerveződését. Katolikus körök alakultak, melyek országos nagygyűléseket tartottak, és létre jött egy katolikus párt is. A XXI. század elején erős református–katolikus szembenállásra nem számíthatunk, hisz mindkét egyház ugyanúgy szenvedő alanya a mostani Kulturkampfnak. Kérdéses viszont, hogy a polgári körök milyen mértékben felelnek meg a XIX. század végén alakult – akkor csak – katolikus köröknek. Igaz ugyan, hogy most is tanúi lehetünk vallásos gyökerű civil kezdeményezéseknek15, ezek azonban nem mutatnak szükségszerűen egy felekezetek feletti, a keresztény érdekeket, vagy legalább a három legnagyobb keresztény egyház érdekét egységesen képviselő politikai mozgalom16, még kevésbé egy egységes párt irányába.

A jelen helyzetben az egyes pártok valláshoz, különféle vallási entitásokhoz való viszonyának változtatása kelthetne némi reményt. A liberálisoknak érdemes lenne megfontolniuk azt, hogy a vallás nem kizárólag magánügy, s bizonyos esetekben közéleti szerepük nemcsak hogy megengedett és elfogadható a modern demokráciák játékszabályai szerint, hanem ráadásul még kívánatos, kedvező is.17 A kisebb vallási entitásokban veszélyt, destruktivitást látóknak érdemes felhívni a figyelmét arra, hogy az ilyen csoportok általában nemcsak rövid életűek, hanem destruktivitásuk meg is előzhető. Maguknak a kisebb vallási entitásoknak pedig avval érdemes tisztában lenniük, hogy mennyire a politika, s azon belül is a divide et impera elv játékszerévé válhatnak.18 Legnehezebb dolga azonban valószínűleg az MSZP-nek lesz e téren. A valláshoz és a különféle egyházakhoz való összetett és ellentmondásos hozzáállása továbbra is kétségessé teszi az egységes, konstruktív – nemcsak egyes felekezeteket fair game-nek tartó – valláspolitika kidolgozását. Ráadásul hosszú távon a nagyegyházak közvélemény előtti lejáratásának sikere is kétséges.

Jegyzetek

1 Semjén Zsolt 2003 áprilisában az Új Ember katolikus hetilapban, illetve júniusban a Magyar Nemzetben tárgyalta a kormány egyházpolitikai koncepciótlanságát, illetve annak következményeit. Az egyházak és állam kapcsolatainak  2002 májusától 2005 szeptemberével bezáródó eseményeinek tematikus kronológiáját lásd a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének honlapján:
http://www.vallastudomany.hu/tanszek/kutatas/index_html/document_view

2 Vö. Szászfalvi László (MDF), az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága elnökének nyilatkozata a Magyar Nemzet 2003. október 30-i számában. Lásd még Fáy Zoltán cikkét „A nagy egyházügyi koncepció” címmel ugyancsak a Magyar Nemzetben, 2004. január 17-én.

3 Vö. pl a HVG 2004. okt. 30-i írását. Szabó István püspök az Országos Reformáció Emlékünnepélyen kijelentette, hogy a kormány apartheidpolitikát folytat az egyházakkal szemben (Népszabadság 2004. nov. 2.).

4 Az egyes politikai pártok valláshoz, nagy- és kisegyházakhoz való viszonyának elemzését lásd Török Péter „Unity in Future? The Role of New Religious Movements in Post-Communist Hungarian Church-State Relationships” című tanulmányát, mely hamarosan megjelenik: Modern Religion (Bratislava: Slovakian Institute for Church and State). A tanulmány az IAHR 19. világkongresszusán, Tokió, 2005. március 26-án elhangzott előadás részletesebb kifejtése.

5 Vö. Török Péter: „A kisebb egyházak karitatív és szociális tevékenysége.” Kapocs. A Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet folyóirata. 2003/4 (7) augusztus.

6 Különösen sokatmondó ebből a szempontból Szalay István nyilatkozata (Népszabadság, 2002. október 3.), melyben fontosnak tartja az egyházaktól való egyenlő távolságtartást, de mégis kénytelen nagyobb figyelmet szentelni a kisegyházaknak.

7 Lásd pl. a szocialista Hegyi Gyula riportját 1999-ben (p. 132 in Török P. 2003 Hungarian Church-State Relationships. Budapest: Collected Studies of Hungarian Institute for Sociology of Religion), illetve a Nemzetbiztonsági Hivatal 2004-es jelentését (Magyar Nemzet március 25.), mely szerint az egyházügyi törvény túlzottan liberális és megengedő.

8 Vö. Magyar Nemzet 2003. április 5. Szalay István felkészületlenségét jól mutatta a „történelmi egyház” elnevezést helytelenítő kijelentése, majd visszakozása.

9 Megjegyzendő, hogy hasonló dolog szinte minden költségvetésből részesülő intézménnyel történt.

10 Amíg Tóth Károly MSZP-s képviselő nem tartotta időszerűnek az egyházi és szakszervezeti vezetők átvilágítását (Hetek 2004. november 26.), addig Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek a 2004-es év vége felé adott interjúja szerint a törvénynek ki kellene terjednie az egyházi vezetőkre is. Mint ismeretes, az átvilágítandók körébe nem kerültek be az egyházi vezetők.

11 A koalíción belüli ellentétes elképzelésekre a legjobb példát Göncz Kinga miniszter asszony 2005 augusztusában írt levele szolgáltatja, mely szerint nem kívánatos folyamat az egyházi szociális intézmények további térnyerése, ugyanis az egyházak ugyanannak a szociális feladatnak az ellátására másfélszer annyi pénzt kapnak, mint az önkormányzati vagy állami intézmények. Ez felboríthatja a költségvetést, ezért javasolja a Vatikánnal kötött 1997-es megállapodás felülvizsgálatát is. Göncz állításait nemcsak az egyházi vezetők cáfolták – akik az elmúlt másfél évben alig vettek át intézményt –, hanem a KSH adatai, sőt maga Horn Gyula is, aki az említett szerződést aláírta. Mi több, Somogyi Ferenc külügyminiszter 2005 szeptemberében tett vatikáni látogatása során jelezte, hogy megbízható alapnak tekinti az említett megállapodást, s azt nem kívánják felülvizsgálni. De példának hozhatnánk az ügynöktörvénnyel kapcsolatos ellentétes álláspontot Tóth képviselő és Gyurcsány miniszterelnök közt. Ide sorolandók az olyan koalíción vagy MSZP-n belüli kijelentések is, amelyektől az MSZP testületileg, vagy egyes képviselők személy szerint elhatárolódnak. Az előbbire példa Göncz Kinga javaslata, az utóbbira pedig Kósáné Kovács Magda kijelentése, amely szerint „a Vatikán . . . egész Európát le akarja nyúlni”. Ettől csak Szili Katalin határolta el magát.

12 Semjén Zsolt meglátása is ezt látszik alátámasztani, miszerint kormányzati szintű egyházpolitikai program hiányában egyes képviselők úgy állíthatták be saját ötleteiket, mintha azok a kormány véleményét tükröznék. Emiatt lehettünk tanúi az olykor ámokfutásszerű eseményeknek (Magyar Nemzet 2003. június 5.).

13 Vö. Népszabadság, 2005. szeptember 8.

14 Vö. HVG 2005. szeptember 14, illetve Hetek, szeptember 16. A Hetek arról is beszámolt, hogy csak a Hit Gyülekezete és a baptisták tudták támogatottságukat valamelyest növelni.

15 2002 szeptemberében a kormány bejelentésére, miszerint ingyenes fogamzásgátló tablettát osztana tizenéves lányok részére, a Ferences Világi Rend tiltakozott (Új Ember, szeptember 29.). 2004 áprilisában létrejött a katolikus civil szakmai újságíró szervezet, a MAKÚSZ (Hetek, április 29.). Az egyházi iskolákat érintő  diszkrimináció ellen, a hátrányos megkülönböztetés bemutatására szülői közösségek alakultak 2005 februárjában (Új Ember, február 12.). Sólyom László köztársasági elnöki jelölése kétségkívül civil kezdeményezés, de nem vallási gyökerű.

16 Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Hit Gyülekezete szintén keresztény gyökerű. Igaz ugyan, hogy szakított korábbi politikai szövetségesével, az SZDSZ-szel, s állítása szerint nem kapcsolódik az MSZP-hez, de ez egyáltalán nem jelenti, hogy a politikai jobb felé „kacsingatna” (Magyar Hírlap, 2005. szeptember 22.).

17 Vö. José Casanova (1994) Public Religions in Modern World.

18 Vö. Török „The Role of New Religious Movements in Hungarian Politics” i. m.

 


 

Az államnak ahhoz is joga van, hogy tekintélyével beavatkozzék, amikor egyes monopóliumok késleltetik vagy akadályozzák a fejlődést. (. . .) Azzal, hogy az „atyáskodó állam” közvetlenül beavatkozik, és megszünteti a társadalom felelősségét, az emberi erők elfecsérlését és az államapparátus mértéken felüli növekedését idézi elő, amelyet már inkább a bürokrácia logikája irányít, semmint az ügyfelek szolgálatának gondja; s a költségek is óriásira duzzadnak. Nyilvánvalóan az ismeri jobban az igényeket, és az tudja időben kielégíteni őket, aki közelebb áll hozzájuk, és társa a szükséget szenvedőnek. Ehhez még hozzáfűzzük, hogy bizonyos igények nem csupán anyagi jellegű kielégítésre szorulnak, hanem mélyebb emberi megértésre és támogatásra is várnak. Gondoljunk a hontalanok helyzetére, a bevándorlókéra, de ugyanígy az elhagyatottakéra, az idősekére vagy a betegekére, és a sokféle élethelyzetre, melyben szükség van a segítségnyújtásra, mint a kábítószer-fogyasztók esetében; ezek a személyek csak azoktól kaphatnak hatékony segítséget, akik a szükséges ápoláson túl őszinte testvéri támogtást is nyújtanak nekik.

(II. János Pál: Centesimus annus, 48)