SZEMLE




Mészáros István*

MINDSZENTY-ALBUM

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia jó másfél évtizeddel ezelőtt, 1989. július 4-én kiemelkedő jelentőségű nyilatkozatot tett közzé. Ebben főpásztoraink először tekintettek vissza őszintén, tárgyilagosan a magyar egyház 1945–1989 közötti évtizedeire, általuk először nevén nevezve a megtörténteket. S ez is olvasható a közleményben: „A történelmi múlt feltárása, a tények rögzítése igen fontos feladat.” Tehát a magyar katolikus közösség 1945 és 1989 közötti, a Rákosi- és Kádár-korszak alatti történetének tudományos feldolgozása alapvetően fontos kötelesség. Arról nem tudunk, hogy maga a püspöki kar az ezután következő időszakban ez ügyben valamiféle konkrét ösztönző vagy szervező lépéseket tett volna. De másféle, „alulról jövő” egyéni és közösségi kezdeményezések nyomán sok kutatási eredmény, tanulmány, könyv látott napvilágot ekkor, különféle ötletek alapján, nélkülözve a tervezettséget, koordinációt.

A közelmúltban, 2005 nyarán ismét hasonló magyar egyháztörténeti célú intézkedésről határozott a püspöki testület, konkrét intézmények létesítését kilátásba helyezve. Ezek munkája nyomán, szisztematikus kutatások, elemzések, viták alapján elkészülhet – remélhetőleg mind politikai, mind egyházi elfogultságoktól egyaránt mentes megfogalmazásban – az 1945 és 1990 közötti negyvenöt esztendő magyar katolikus közössége életének komplex „problémafelvető” történeti összefoglalása. A maximális mértékben feltárt konkrét tényanyag értelmezése, számos kritikus pont értékelése ugyanis többféle lehet (ilyen pl. a magyarországi „Ostpolitik”). S ebben a történettudományi szintézisben bizonyára több oldalról közelítik majd meg a szakemberek Mindszenty bíboros 1945–1975 közötti tevékenységének bemutatását is.

A 2005-dik esztendőre több Mindszenty-évforduló esett. Ezekre emlékezve 2005 tavaszán reprezentatív albumot jelentetett meg az Új Ember Kiadó. Címe: Isten embere. Szemtől szembe Mindszenty bíborossal. A kötetben életrajz, valamint fényképgyűjtemény található. Az életrajzot írta, a képeket gyűjtötte, válogatta, a kötetet szerkesztette Kovács Gergely. A fiatal – de felkészültségét számos munkájával már minden tekintetben bizonyító – kutató kiváló munkát végzett: méltó emléket állított az aktuális évfordulóknak, ugyanakkor értékes művel gyarapította a magyar egyháztörténeti szakirodalmat.

A kötet Mindszenty-életrajza mintaszerű ismeretterjesztő tanulmány, amely az 1989 után megjelent, nem marxista Mindszenty-kutatások eredményei alapján készült, a forrásokat gondosan feltüntetve. A szerző teljességre törekedett; nem követte az 1989 előtti szokást: azt, hogy csupán az állami és pártvezetők, valamint a bíboros közötti viszonyra csupaszítsa le a Mindszenty-biográfiát. De azt a buktatót is elkerülte, hogy – ugyancsak hagyományos szokás szerint – a koncepciós per részletezése kerüljön a középpontba, és uralja el az egész életrajzot. A szégyenletesen hazug, törvénytelen eljárás ugyanis – érzékelteti helyesen a szerző – csakis hazugságokat állított Mindszentyről, ahhoz neki semmi köze nem volt, s az nem Mindszentyt minősíti, hanem perbefogóit.

Kovács Gergely tanulmánya nyomán sokoldalúan, sokszínűen teljes személyiségrajz bontakozik ki az olvasó előtt.

Egyrészt Mindszenty életének mindegyik szakasza megfelelő megvilágításba került. Így az eddig eléggé háttérben levő börtönévekbe, a budapesti USA-követségen töltött időszakba, valamint az addig szinte teljesen ismeretlen nagy nyugati lelkipásztori látogatások 1972–1975 közötti idejébe is betekint.

Másrészt átfogó teljességre törekedett a szerző, amikor Mindszenty hosszú életének legfőbb tevékenységi irányait és területeit kellő alapossággal bemutatta. Helyesen tette – hiszen ez felel meg a valóságnak –, hogy Mindszenty sokirányú tevékenységének szinte mindegyik vonatkozását papi-lelkipásztori hivatásának hűséges, következetes és lelkiismeretes teljesítéséből eredeztette. Valóban ez volt életének alapvetően meghatározó erő- és energiaforrása. Ez nyilvánult meg szorosabban vett egyházi – plébánosi, püspöki, prímási – tevékenységeiben, valamint a keresztény társadalmi tanítás, a krisztusi erkölcs érvényesítése érdekében kifejtett közéleti törekvéseiben s az alapvető emberi szabadságjogok védelmében kifejtett fáradozásaiban s a többiben. Ez fonta szerves egységbe a bíboros egész életművét.

Mindebből következőleg a maga teljességében bontakozik ki az olvasók előtt – Kovács Gergely megelevenítő szövege alapján – a kép: Mindszenty, az ember. A mélységesen hívő, hitét komolyan vevő katolikus keresztény ember; magyar hazájához, népéhez, szülőföldjéhez mindhalálig hűséges ember; a jó ügyek érdekében mindig megszólaló, bátran tevékeny ember; a testben-lélekben másokért szenvedő ember; s a bizony nem hibátlan, hanem botló, tévedő, gyarló ember. . . Ugyanakkor az önmagához és másokhoz atyailag szigorú, külsőleg-belsőleg fegyelmezett ember, maga körül mégis szeretetet árasztó, gyakran mosolygó, hívei számára Istentől örömet kiimádkozó ember, a nagyon sokak által szeretett és tisztelt ember, a „devictus vincit”-ember. . . Mindszenty, az ember, Isten embere.

E munka műfajának – ismeretterjesztő tanulmány – jellegéből következik, hogy a szerző a Mindszenty-életrajz kritikus pontjairól nem beszél részletesen (amelyekről a szakirodalomban többféle megítélés él jelenleg a történészek körében), de azért érzékelteti ezeket is.

A tanulmány szövegét – a szerző más munkáiban is megnyilvánuló – világos elbeszélő, olvasmányos stílus jellemzi, a történeti eseményleíró részeket gyakran színesíti anekdotákkal, jellemző kis történetekkel, visszaemlékezésekkel. Az kétségtelenül kiderül, hogy a szerző számára szimpatikus Mindszenty személye, tiszteli őt; a róla alkotott összkép mégis elfogulatlan, tárgyilagos, minden tekintetben objektív.

E tanulmány nagy nyereség a 20. századi magyar katolikus egyház történetével foglalkozó ismeretterjesztő szakirodalom számára. (Azt is meg kell jegyezni, hogy Kovács Gergely készítette a kötetben látható címerek újszerűen invenciózus rajzait is.)

Nem szükséges szót vesztegetni arra, hogy mai, a vizualitást középpontba állító világunkban milyen fontos tény, hogy e kötetben kézbe vehetjük az első Mindszenty-fényképgyűjteményt. Ilyet a szakemberek eddig még nem produkáltak sem itthon, sem külföldön.

Jóllehet tudjuk, hogy hatalmas a Mindszentyvel kapcsolatos, különféle helyeken található fénykép-, diafilm- és mozgófilm-anyag, ennek ellenére még az 1990-es években, sőt gyakran napjainkban is a sajtóban, tévéműsorokban ugyanazt a néhány Mindszenty-képet használták, használják illusztrációul, amelyeket 1990 előtt a marxista történészek tettek tanulmányaik mellé. Nem kell különösebb szakértelem hozzá: ezek az 1949-től kezdve közreadott Mindszenty-képek mind „elidegenítő” ábrázolások voltak; a pártpolitikai propaganda eszközeiként a „gonosztevő” Mindszentyt sugallták.

Persze az is igaz, hogy Mindszenty arca bizony nem volt a fotósok számára igazán „fotogén”. Mégis a hazai és külföldi gyűjteményekben igen sok a „jó” Mindszenty-kép, amelyek nem torzítva, hanem valósan ábrázolják őt mint közszereplőt s mint magánembert; komolyan, imádságos lelkületet vagy vidámságot tükröző arccal; sok a szimpatikus, kedves, mosolygós Mindszentyt ábrázoló kép, sok a szeretetteljes emberi kapcsolatokat tükröző felvétel, rajtuk különféle rendű-rangú emberekkel beszélgetve, kezet rázva, barátkozva. S különösen bensőségesek a gyerekek körében önfeledten játékos bíboros képei. . .

Hatalmas képanyagot nézett át Kovács Gergely, s ezekből választotta ki s rendezte el kötetében a 306 képet, végigkísérve a bíboros teljes életfolyamát. Ez a képgyűjtemény alapvető lesz a jövőben, nem csupán a kötetet forgató „egyszerű” érdeklődők, hívők és nem hívők, Mindszenty-„pártiak” és Mindszenty-ellenesek körében, de a nyomtatott sajtó, történészek, könyvkiadók, film- és tévészerkesztők számára is nélkülözhetetlen és kimeríthetetlen kincsesbányául szolgál majd.

Kovács Gergely azonban az ilyenfajta fotóalbumokhoz képest fontos újítással is szolgál. Az egyes képek mellett rövid szövegeket közöl a bíboros írásaiból s a szakirodalomból. Ily módon ez az anyag alkalmassá válik a képmeditációra is; elmélkedő gondolatok lelkiségi forrása is lehet ezáltal a gyűjtemény.

A Kovács Gergely kitűnő kötetét mindenkinek szívből ajánló recenzens csupán egyetlen ok miatt szomorú: bár erőteljesen hangsúlyozta a kötet igen fontos, minél szélesebb körű ismeretterjesztő funkcióját, nagyon magas azonban az ára (igaz, hogy a könyv nagyalakú, keménykötésű, színes képek stb.). De azért reménykedjünk: túl a szakembereken, a családi, egyházközségi, katolikus iskolai és egyesületi, papnevelő intézeti könyvtárak sokak által forgatott kötete lesz.

Kovács Gergely: Isten embere. Szemtől szembe Mindszenty bíborossal. Új Ember Kiadó. Budapest 2005. 240 oldal. Ára: 5900 Ft.


* Mészáros István könyvei Mindszenty bíborosról: – Egy „kultusz” a XXI. században. A Mindszenty-tisztelet története. 1975–2005. Kairosz; – Mindszenty a Sándor-palotában. Eötvös József Könyvkiadó; – Mindszenty és Barankovics. Adalékok a „keresztény párt” problematikájához. Eötvös József Könyvkiadó.




Baán István (szerk.): A szent atyák nyomdokait követve. In memoriam Vanyó László. Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, 2003, 443 o.

Huszonhét szakember tiszteleg a kiváló patrológus, Vanyó László (1942–2003) emléke előtt. A kötet elején olvassuk a 2003. augusztus 3-án elhunyt tudós professzor temetési miséjén elhangzott beszédet, amelyben Erdő Péter prímás, volt kollégája (Vanyó László 1975-től vezette a patrológiai tanszéket a Hittudományi Karon) többek között így méltatta életművét: „Munkáját az Egyház szeretete, a legigényesebb szenvedélyesség és küldetéstudat vezette. A patrisztika művelőjeként elsősorban a magyar kultúrában és teológiai tudatban meglévő űr kitöltésére törekedett. (. . .) Éjjel és nappal tanulmányozta az egyházatyák írásait. Kötetek tucatjait adta ki műveik magyar fordításával. Ezzel pedig a magyar kultúrának is értékes szolgálatot tett.” A kötet végén találjuk Vanyó László munkásságának bibliográfiáját. Ebből is láthatjuk, hogy 1980-tól jó két évtizeden át sorra jelentek meg az „ókeresztény írók” kötetei, az utolsó kettő (16. és 17.) 2001-ben, valamint más könyvei és tanulmányai.

Amikor 1980-ban megjelent a bevezető, átfogó 1. kötet: Az ókeresztény egyház és irodalma, hosszú elismerő (és kicsit bíráló) ismertetést írtam róla és olvastam be a Vatikáni Rádióban. „A könyv megjelenése jelentős esemény a magyar könyvkiadásban” – mondottam. Szerencsére a magyar tudományos kutatás is bekapcsolódott a két háború között kibontakozott patrisztikai megújulásba: a francia jezsuiták – H. de Lubac és J. Daniélou kezdeményezésére – elkezdték kiadni a Sources chrétiennes című patrisztikus sorozatot, de aztán más nyelveken és sorozatokban is szépen kibontakozott ez a patrisztikus „mozgalom”, amely – a biblikus megújulás mellett – a teológiának is új lendületet adott. (Sajnos, az úgynevezett „új teológiá”-t gyanúsítani kezdték a merev skolasztikához ragaszkodók, és az 1950-es Humani generis egy időre megtorpanást eredményezett a teológiai fejlődésben, mígnem a II. vatikáni zsinat pápái rehabilitálták olyan kiváló képviselőit, mint H. de Lubac   és Yves Congar, akik életük végén bíborosok lettek.)

Kritikámban tehát főleg azért üdvözöltem Vanyó László patrisztikus kötetét, mivel az elmaradt magyar teológiai kutatást bekapcsolta a nagy európai megújulásba. 1980. augusztus 31-én Vanyó László baráti levélben köszönte meg méltatásomat, és egyetértett kritikámmal is, pl. a Szent Ambrussal kapcsolatos bíráló megjegyzéseimmel.

Az emlékező kötet tanulmányai (kettő német, egy olasz nyelvű, a többi magyar) a legkülönbözőbb patrisztikai, szentírási és dogmatörténeti témákat dolgozták fel. Hiányolom Vanyó László patrisztikai művének alaposabb kiértékelését, annál is inkább, mivel – mint hallottam – fiatalabb kutatók részéről éles kritikák hangzottak el róla. Az 1980-as évek elején Vanyó szinte egyedül végezte az úttörő munkát, kezdetben alig számíthatott baráti támogatókra, szakszerű bírálatokra, amelyek segíthették volna a hatalmas vállalkozásban. Később szerencsére többen is bekapcsolódtak a munkába.

 (Sz. F.)




Somorjai Ádám OSB

EGYHÁZ ÉS ÁLLAM MAGYARORSZÁGON 1919–1945

   Prof. Dr. László T. László, ottawai magyar lelkész két vastag monográfiával ajándékozott meg bennünket. Doktori téziséről van szó, amelyet előbb eredeti nyelven, angolul, idén pedig már magyarul is olvashatunk.

   Szerzőnk 2005. május elején töltötte be 80. életévét, így könyvismertetésünket az ő köszöntésével illik kezdenünk. Egyben megköszönjük neki, hogy nem váratott tovább e két kötet kiadásával. Így is sokáig rejtegette előlünk, mert eredetileg 1973-ban védte meg e doktori értekezését a New York-i Columbia Egyetemen. Fölmerülhet a kérdés: mintegy harminc év után van-e még aktualitása a közzétételnek? A szerző úgy döntött, hogy igen – és ebben a döntésében támogatta a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség és a Szent István Társulat. Õ, függetlenül a hazai kultúrpolitikától, Amerikában élve és kutatva, szabadon tudott alkotni, bejárni a szakkönyvtárakba, és feltárni a röviden Horthy- korszaknak nevezett kor történetét a katolikus Egyház és az állam kapcsolatának szempontjából. Ezenkívül pedig fölkereste az emigrációba menekült politikusokat, diplomatákat, tudósokat és egyéb fontos kortanúkat, akiktől bőven merített.

   László T. László  egyház-, ill. politikatörténész volt aktív életében, a montreali Concordia Egyetemen, Kanadában. Nyugdíjas korszakában vágott neki a teológiai tanulmányoknak, és 1991 óta papként tevékenykedik az ottawai r. k. egyházmegyében, elsősorban magyar lelkipásztori szolgálatban. Aki az elmúlt évtizedekben hozzájuthatott a római megjelenésű és 1995 óta megszűnt Katolikus Szemléhez, találkozhatott tanulmányaival. Ezek a tanulmányok köszönnek most vissza  könyvének magyar kiadásában, így az nem teljesen azonos az angol eredetivel. Bár a magyar változat végső terjedelme kisebbnek tűnik, mert kisebb betűvel van szedve, tartalmában mégis gazdagabb.

   A munka célkitűzése a következő: „Fő célom volt megvizsgálni az egyházak, elsősorban a többségi katolikus egyház viszonyának természetét a magyar állammal, megvilágítani ennek a kapcsolatnak politikai és társadalmi jelentőségét, nem elhallgatva egyes erkölcsi alapon vitatható magatartást, cselekedetet vagy mulasztást. . . Sarkalatos kérdésem mindig ugyanarra a pontra irányul: mi volt a magyar kormányok állásfoglalása és politikájuk a vallással és az egyházakkal szemben? És viszont, mi volt az egyház erkölcsi magatartása, szociális érzékenysége, politikai állásfoglalása és válasza a kormányok politikájára? Mi volt a vallás szerepe a társadalom értékítéleteinek és erkölcsi mércéjének meghatározásában? Vajon felhasználták-e az egyházak politikai befolyásukat a béke, szociális előrehaladás és az emberi jogok védelmének érdekében? Mi volt az egyház és állam közötti szoros kapcsolat hatása a háborúk közti Magyarország fejlődő társadalmára?” (Bev. 12. o.)

   A könyv hosszú bevezetést nyújt témájának tárgyalásához az első két fejezetben: megismertet a dualizmus korával, ill. az I. világháború alatti fejleményekkel. Ezáltal bizonyos eszményeket, mozgalmakat és politikai irányzatokat összefüggésükben láttat és értékel. Ezt követően kronológiai sorrendben, előbb a forradalmak korának, majd a proletárdiktatúrának a leírását találjuk. Mindez a kötetnek kb. egyharmada. Ezt követően az egyes fejezetcímek: A keresztény kurzus (1919–1922), „A Horthy- korszak egyházpolitikája”, „Egyetértés – együttműködés”, ill. „Ellenállás”. Az utolsó hosszú fejezet az egyházak szerepét taglalja a zsidómentésben.

   Terjedelmi okokból csak egy-két témát tudunk kiragadni a gazdag tartalomból. Így felhívjuk a figyelmet Prohászka antiszemitizmusának kérdésére, amely nem a mai értelemben vett antiszemitizmus, sokkal inkább tiltakozás a gyáriparosok visszaélései ellen. Ugyanígy fontos tudatosítanunk, hogy az egyetemi felvételeken alkalmazott numerus clausus is akkor értelmezhető, ha figyelembe vesszük, hogy bizonyos pályákon – orvosi, ügyvédi – többségbe került a zsidóság, főleg a frissen betelepült családok második-harmadik nemzedéke. Ezt volt hivatott kivédeni ez az intézkedés, amelynek hatása nem volt olyan nagy, mint egyesek állítják.

   Fontos a főkegyúri jog kérdése, hogy megérthessük a főpapkinevezés problémakörét. A kormányzót nem illette meg a főkegyúri jog, így az Apostoli Szentszék felfüggesztette annak alkalmazását. A kormány viszont ragaszkodott ahhoz, hogy előzetesen kikérjék véleményét a jelöltek listájának összeállításakor. Ez az esetek többségében megtörtént, egy fontos kivétellel. Ismeretes Serédi Jusztinián pannonhalmi bencés kinevezése esztergomi érsekké, mely esetben Gasparri bíboros államtitkár, Serédi pártfogója nem vette figyelembe a budapesti tiltakozást. Bár e korszakban történt a konkordátumok megkötése az egyes kormányokkal, Budapesttel ez nem jött létre, főleg a vegyes házasságok kérdése miatt, elkerülendő az újabb kultúrharc veszélyét az egyház iránt olyan jóindulatú magyar kormányzattal.

   Szerző nem menti föl az Egyházat az égetően szükséges gazdasági reformok, elsősorban a földreform elodázása alól, amelyben a politikai hatalomé az elsődleges felelősség, de az a készséges együttműködés, amely kettejük kapcsolatát jellegezte, társfelelőssé tette az egyházi vezetést. Ugyanakkor enyhíti ezt a felelősséget a harmincas években induló életerős egyházi mozgalmak munkája (elsősorban a KALOT és a KALÁSZ), amelyek a hitéleti elmélyedés és tudatosítás mellett síkraszálltak a gyökeres társadalmi reformokért.

   Amint a politikai élet a második világháború közeledtével egyre inkább a szélsőjobb felé tájékozódott, az egyházaknak az állam vezetőivel való viszonyában feszültségek és elhidegülés állt be. Szerző kiemeli a zsidómentésben végzett munkát, nemegyszer súlyos kockázatok és emberfeletti áldozatok árán – erről manapság nem divatos szólni. Végül megállapítja: „Kutatásom során meggyőződtem arról, hogy a korszak elfogulatlan tanulmányozójának el kell ismernie: . . . a keresztény egyházak, minden emberi gyöngeség és mulasztás ellenére, nagyban hozzájárultak a magyar nemzet erkölcsi felvértezéséhez a nácizmus és a kommunizmus totális világnézete és elveik gyakorlati megvalósítása ellen.” (336. o.)

   Igen szerencsés körülmény, hogy ugyanaz a magyar vonatkozású egyháztörténeti könyv egyszerre áll a külföldi és a hazai Olvasó rendelkezésére. Könyvkiadásunk adóssága, hogy a magyar vonatkozású történelmi tanulmányok külföldi propagandája még mindig akadozik. Ennek törlesztése irányába mutat ezen kettő-egy könyv megjelentetése, amelyért köszönetet mondunk a METEM Munkaközösségnek és a Szent István Társulatnak egyaránt.

   Tárgyánál és a Katolikus Egyháznak a vizsgált korszakban elfoglalt kiemelkedő közéleti szerepénél fogva e kötet – az egyháztörténészeken túl – bizonyára a politika- és a köztörténészek figyelmére is igényt fog tartani.

   Meg kell jegyeznünk még, s a figyelmes olvasónak fel is tűnik, hogy a 245. oldalt sajnálatos módon kétszer nyomtatták ki, a 246. oldal azonos az előzővel, míg a 246. oldal szövege hiányzik. Ezt egy errata-corrigével kell pótolni.


(László T. László, Egyház és Állam Magyarországon 1919–1945, Szent István Társulat, 2005. 379 l. – Leslie László, Church and State in Hungary, 1919–1945, METEM-Könyvek 47. Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, Budapest 2004. 399 l.)




Joseph Ratzinger: Benedek Európája a kultúrák válságában. Szent István Társulat, Budapest, 2005. Fordította dr. Diós István.

Ma már XVI. Benedek néven pápa az, aki eredeti gondolkodóként, bölcs teológusként, a Hittani Kongregáció prefektusaként fejtette ki nagyszámú hallgatóság előtt megtartott előadásaiban tanításait. Három beszédét fordította le a kiadó a magyar olvasóközönségnek. Kedvcsinálóként kommentár nélkül kívánom felvillantani ezekből azokat a megfontolásokat, melyek elsősorban mélységüknél fogva megragadtak engem. Azért idézem ide ezeket a gondolatokat, mert új szempontokat adhatnak a szakembereknek, akik maguk is szívesen beszélnek az adott témákról. Vegyük hát sorra az előadásokat.

1.    A kultúrák válsága. Elhangzott Bassanóban 1992-ben.

„A felvilágosodás korában megpróbálták értelmezni és meghatározni a lényeges erkölcsi normákat, s azt mondták, ezek akkor is érvényesek volnának, ha nem létezne Isten (etsi Deus non daretur). . . Meg kellene . . . fordítanunk a felvilágosodottak axiómáját: annak is, akinek nem sikerült megtalálnia az utat Isten elfogadására, meg kellene próbálnia úgy élnie és úgy irányítania az életét, mintha Isten létezne, veluti si Deus daretur. Már Pascal ezt a tanácsot adta nem hívő barátainak; s ez az, amit tanácsolni szeretnék ma is barátainknak, akik nem hisznek. . .

Olyan emberekre van szükségünk, akik egyenesen Istenre tekintenek, és tőle tanulják az igaz emberséget. . . Csak Istentől megérintett emberek által tud visszatérni Isten az emberek közé. ” (5153. o.)

2.    Az élethez való jog és Európa. Elhangzott a „Movimento per la Vita” összejövetelén 1997-ben.

Van a Teremtés könyvében egy részlet, amely megindítóan szól a mi problémánkról. Arról az áldásról van szó, amelyet Isten Noénak és fiainak adott a vízözön után; ebben megerősítést nyernek azok a törvények, melyek egyedül képesek biztosítani a bűn (erőszak és gyilkosságok) után az élet folytatását az emberi nem számára. Isten a vízözön után leteszi haragjának a nyilát, és újra átöleli a világot a maga irgalmasságában, s elmondja a fennmaradás lényeges szabályait: „A ti lelketek vérét számon fogom kérni minden vadállattól; az ember kezéből is, a testvér kezéből is számon fogom kérni az ember lelkét. Tehát bárki embervért ont, annak ember ontsa ki a vérét; mert Isten képmására teremtetett az ember (Ter 9,56).” . . . Az emberi élet szent. . . Nincsenek „kis gyilkosságok”. (5556., illetve 60. o.)

Az abortusz melletti döntésben van egy pillanat, amikor az ember elfogadja, hogy vak legyen az éppen megfogant kicsinek az élethez való jogával szemben. Az erkölcsi dráma azzal a tekintettel kezdődik, azzal a döntéssel, hogy akarom-e látni a másik arcát vagy sem. . . Azok a nők, akik elszánták magukat az abortuszra, elfojtják magukban a kismamák spontán elképzeléseit . . . s ezek az elfojtott fantáziaképek térnek vissza később, gyakran a bűntudatban, és gyötrik a lelkiismeretet. . . Korunk drámája. . . hogy a másik tekintete fenyegetést jelent, ami ellen védekeznünk kell. . . (65, 70. o.)

3.   Mit jelent hinni. Elhangzott Subiacóban 2005. április 1-én.

Az Isten-kérdés az ember számára nem pusztán elméleti kérdés, mint pl. ez: tudom-e, hogy a periódusos rendszeren kívül léteznek-e még ez idáig ismeretlen elemek. Épp ellenkezőleg, az Isten-kérdés kiemelkedően gyakorlati, melynek következményei vannak egész életünkre nézve. Választanom kell két lehetőség között: úgy élek-e, mintha Isten nem léteznék; vagy úgy élek, mintha létezne, és létemet meghatározó valóság volna. . . Pascal tételére kell gondolnunk . . . „éljen úgy, mintha Isten léteznék.” . . . „Az [Isten]-kérdés nem az alattunk, hanem a felettünk lévő valóságra irányul: Nem arról szól, ami fölött uralkodhatunk, hanem arról, aki rajtunk és minden létezőn uralkodik.” (89. és 90. o.)

A tudós teológus Ratzinger mondja: „. . . [Így nézve] a teológus munkája »másodlagos«  a szentek valós tapasztalataihoz viszonyítva.” (108. o.)

„Hinni azt jelenti, hogy kommunikálni Jézussal, s így megszabadulni az igazság elleni tiltakozástól, megszabadítani énemet a magábazárkózástól, és válaszolni az Atyának, a szeretet »igen«-jére, arra az »igen«-re, ami a mi megváltásunk, és legyőzi a »világot«.” (112. és 113. o.)

E meglehetősen önkényesen kiválasztott gondolatok felvillantásának nem titkolt második célja mindenkit arra sarkallni, hogy olvassa el ezt a rövid könyvecskét (118 oldal) saját maga és mindannyiunk okulására.

Gyorgyovich Miklós





                      

CSENDJE HANGOSABB

Demeter István válogatott versei

„Látni kell a verset, élni és sírni benne, befelé, fájva, elfáradni, halálosan, és rosszakat álmodni utána, felrezzenni és futni erdőkbe vagy temetőbe, ki a világból, s nem nyugodni.” Ez volt Demeter István, pap, festő, költő számára a vers.

Ugyanebből a félbe maradt önéletrajzi írásából még pár sor: „Tizenhárom éves korom fennsíkon bolyongó ábrándja, szégyellek és szeretlek, nem tudom, mi lesz még veled és velem ezek miatt. Mert a díszítő vágy és a berekesztődés, kallódás veszélye most is úgy kerülget, ábrándjaim a magasban járnak, de magam ablakot gittelek és istállót bontok.”

Csendje hangosabb címmel jelentek meg Demeter István versei (Sárospatak, 2004.), több mint két és fél évtizeddel halála után.

„Zsoltározva tapostam a tyúkjárta füvet” – mindennapok, gravitáció és végtelenbe törő lendület, feszültségből és küzdelemből születő harmónia jellemzi Demeter költészetét, s legfőképpen: a hitelesség ereje.

1914-ben, Jászapáti határában, tanyán született. Orosz földön katonáskodó édesapját elnyeli a háború, nem sokkal később az anya is felőrlődik erejét meghaladó terhei alatt. Négy árván maradt gyermeküket – a legkisebb, István, négyesztendős – nagyszüleik nevelik.

„A csokros-fodros-csipkés, bársonyruhás-szecessziós, bokrétás cipellőjű gyermekek – írja később – idegenek voltak akkor is, azok most is, de ahol bánat, szomorúság, kifejezhetetlen panasz érzik, ott sokat időzöm.”

Ez az érzékenység, ez a lelki és szociális beállítottság ugyanúgy alapvető karakterjegye marad, ahogy a jászsági tanyavilág, „a gyöngykék jász ég” vizuális alapélménye. Ez a nem látványos táj tette fogékonnyá a felszín rejtette lényeg iránt, tanította érezni, tapintani, látni a végesben a végtelenség körvonalait.

Kötődés – és határtalan, korai elvágyódás: gyermek- és kamaszkora csupa termékeny nyugtalanság; tehetsége, ezerféle tevékenységet kipróbálva, útját, medrét, célját keresi. Kezdettől nem úgy olvas, nem úgy ír verset, nem úgy fest, mint a kulturált környezetük mintáit könnyű kézzel másolók. S nem is a társadalmi felfelé igazodás ambíciója hajtja, mint tanulékony plebejust a „magas kultúra” felé. Õ a művészetben, már gyerekként is, később is, a nyomás alól vérezve szabaduló, élő, eszmélő, magasabb létre törő lélek szavát keresi. Ez a hang, ez a mélyből fakadó felkiáltás volt és maradt küzdelmesen is természetes, gyötröttségben is harmonikus életeleme.

„Fáj, mert kifáradt.
Fáj, mert csak úgy élhet, ha fájhat.”

Ez a miniatűr apostolportré Demeter életének, pályájának jellemzése is.

Közös gyökerű, azonos tőről fakad nála írás, festés és a papi hivatás. Tizenöt éves, mikor az egri kisszemináriumba jelentkezve magát az utóbbinak elkötelezi. „Papi arcok és jellemek nem nagyon vonzottak . . . – hanem az akkor már nagyon szorgalmason olvasgatott Újszövetség. Isten arca, a tragikus és ismeretlen Jézus . . ., szépség és igazság mintha nekem is mondta volna: »Jöjj, kövess!« Már tudtam kicsit – fűzi hozzá –, hogy a papságban minden benne van, ami szerettem volna lenni, és ami még lehettem volna. Minden, most már azt is tudom, hogy még jobban, mint ha más lettem volna.”

Mindennek ellenére számára nem volt sima, nem lehetett konfliktusmentes a vágyott papi pálya sem. Irodalmi szerepléseit már a szeminárium falai közt sem csupán elismerés kíséri. A „művészi ambíciók” rosszallásának örve alatt az az ellentét jelenik meg, amely a mindenkori belülről vezéreltség és a szerepsémák irányította mentalitás közt fellelhető, minden időben és mindenütt. Ettől a kívülről szabályozott, szerepvezérelt magatartást kívánó elvárástól nem mentes a papi pálya sem. Ám ugyanaz a szuverenitás, ez a lelki-szellemi kisugárzás vonzott, gyűjtött embereket, megerősítést, bátorítást, műhelyt és közösséget keresőket Demeter köré. A sajószentpéteri plébánián sokan szívtak tiszta levegőt, s több festőnk, köztük Kondor Béla, merített itt inspirációt.

Költői munkássága – összegyűjtött versei tanúsítják – festészetével egyenértékű. Verseit lehetetlen irányzatokba, skatulyákba, stiláris rekeszekbe begyömöszölni. Legkevésbé épp a „pap költő” sémájával minősíthető. Akik a „vallásos költészetben” megverselt hittételekre áhítoznak, csalódniuk kell. Alig-alig írt olyan verset, mely hagyományos, tematikai értelemben „istenesnek” mondható, s nem él a vallásos retorika ismert, bevált eszközeivel. Mi több, egyenesen egyfajta antiretorika jellemzi sokszor: „Katángkóró – egyik fő istenérvem” – írja. Hívő volta minden versében képvilága, szemlélete és látásmódja egészében van jelen. Abban, ahogy a világ dolgaiban rálát Istenre. „A fák az útnak végén összeérnek, / s kinyílnak, mire odaérsz.” Abban, ahogy képei távlatában felsejlik a transzcendencia. „Távoli, szürke tej ködön / közeli sárga rács az ág. / Rövid életed elköszön, / szó, mintha ki se mondanád.”

Művészi erejének egyik titka a festőiség, a vizuális, sokszor szinesztéziás, minden érzéket mozgósító szuggesztivitás. „Még egy utolsó kiáltás, piros folt csattan, egy túlvilági pille-rebbenés.” Máskor a vers egész képiségét szerény, szinte rejtett kis effektusok idézik elő; egy-két szóval („pápaszemes öregemberek ősze”) a prózai jelenetet szeretet, részvét, irónia fényével sugározza be.

   Másik titka szerepjátszástól, nárcizmustól, kenetteljes pózoktól mentes megrendítő egyszerűsége. Minél súlyosabbat mond, beszéde, dikciója annál egyszerűbb. Ezzel teremt emberi közelséget vers és olvasója közt, teszi közelivé, átélhetővé legsajátabb látomásait.

Csalog Judit

 


Adjon az Úr belátást nékünk. Császár Angéla színésznővel beszélget Halász Zsuzsa. Kairosz kiadó, 2001. 110 o.

Lélekemelő és gondolatébresztő ez a kis könyv, amelyben Császár Angéla vall életéről, hitéről az okosan kérdező Halász Zsuzsának. A gazdag színpadi szereplést magának tudható művésznő szerényen válaszol, a legtermészetesebb hangnemben. Elmondja, hogy érett fejjel hogyan jutott el az öntudatos keresztény hitre. Kolozsvárott megkeresztelték ugyan, de mivel nem kapott vallásos nevelést, nem gyakorolta hitét. Apja református volt, anyja katolikus. Angéla édesanyja vallását követte, de mindig hatott rá – apja és második férje révén – a református hit is. Császár Angéla élete szép példája a megélt ökumenizmusnak. Ebben az ateista korban tanúskodik Istenről: „Isten van!” „Isten akkor is volt, amikor én még nem hittem benne!” Mint az egyik modern konvertita, André Fossard is ezt hirdette egyik könyvében: „Isten létezik, találkoztam vele.” A XX. század első felében igen sokan voltak a megtérők; Lelotte belga jezsuita megírta életrajzukat, amelyek magyarul is olvashatók. Mostanára azonban megritkultak a konvertiták, egyre terjed az ateizmus. Ezért is örömmel olvastam Császár Angéla vallomását, eszmélődéseit a végső kérdésekről, megtisztult Isten-képéről. Helyesen vallja Szent Jánossal: „Isten Szeretet.” Főleg annak örültem, hogy a kis könyv végén, mintegy azonosulva a nagy költő, Babits Mihály hitvallásával, leközölte a Zsoltár férfihanga c. csodálatos költeményt.

(Szabó Ferenc)



                 

A Szent István Társulat újabb kiadványai

Walter Brugger:  Filozófiai lexikon.

Parare viam Domino. Commemorative Studies on the occasion of Rt. Rev. Polikárp F. Zakar OCist.’s 75th Birthday.

„Akik az igazságra oktattak sokakat. . .” A 65 éves Rózsa Huba köszöntése.

Seregély István:  Nevelnek a szentek.

Gyulay Endre:  Félelem nélkül.

Mayer Mihály:  Szabadon elkötelezve.

„Föl a szívvel . . .”.  Az istenkereső József Attila. Versek – tanulmányok.

Gróf Széchenyi István intelmei Béla fiához.

Fogassy Judit SDSH: A katekumenátus kézikönyve. A katekumenátus elméleti és gyakorlati elemei. Katekéták Kiskönyvtára.