MÉDIA

Szabó Ferenc–Juhász Judit

INTERJÚ A KATOLIKUS RÁDIÓRÓL

Kedves Asszonyom! Ön a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettese, mondjuk így: Spányi Antal püspök úr „jobbkeze”. A rádió éppen egy évvel ezelõtt, pünkösdkor kezdte meg mûködését, de egy évig csak a szolnoki adón hallhattuk – nehezen – a mûsorokat; most már három adó mûködik, melyek ezek?

Budapest-Lakihegyrõl a 810 kHz, Siófokról és Szolnokról az 1341 kHz középhullámú frekvencián napi 24 órában sugározza mûsorunkat az Antenna Hungária Rt.

Az elõzményeket az olvasók valamelyest bizonyosan ismerik. Seregély István érsek úr elszántságának köszönhetõen, az Egri Fõegyházmegye fenntartásában immár négy éve mûködik az Észak-Magyarországon hallható regionális rádióadás. Ennek népszerûsége bátorította fõpásztorainkat arra, hogy 2001-ben országos rádió létesítésérõl döntsenek. Sokan kérdezik azóta is, hogy miért éppen a középhullámú frekvenciát igényelték? A válasz egyszerû: nincs, immár elfogyott az egész Magyarországon fogható CCIR, azaz nyugati URH frekvencia. (Ne feledjük, parlamenti döntéssel a profitorientált kereskedelmi rádiók tulajdonosai kapták meg az egyedülálló nemzeti „frekvenciakincset” rendkívül kedvezõ feltételekkel!) Egyedül a Petõfi rádió egykori középhullámú frekvenciáit választhatta a Püspöki Konferencia, ha országos lefedettséget akart. És azt akart. Döntésüket megerõsítette az is, hogy középhullámon a határon túli magyarság egy részét is elérjük, hiszen minden magyar anyanyelvû embert meg akarunk szólítani. Egyébként a ma ósdinak tartott középhullám néhány év múlva, a digitális mûsorszórás és -vétel bevezetésével rendkívül felértékelõdik, s ez alatt az idõ alatt közösséggé érlelõdik, „felnövekszik” egy színvonalas és elhivatott rádiós mûsorkészítõ csapat.

Bár a katolikus médiából olvasóink már bizonyos ismereteket szerezhettek e katolikus rádióról, kérem, jellemezze küldetését, amelyet e mottóval is kifejeztek: „Örömhír mindenkinek!”

Mielõtt kérdésére válaszolnék, még néhány mûszaki vonatkozású részletrõl hadd essék szó. Sajnos, a nagyvárosok elektromágneses „szmogja” miatt nem mindenütt kielégítõ a vétel, ezért az UPC Magyarország Kft. Budapest, Miskolc, Pécs, Sopron, Debrecen, Székesfehérvár és Veszprém városban mûködtetett mûsorelosztó rendszerén elérhetõvé teszi a Magyar Katolikus Rádió mûsorát is. A közelmúltban a zalaegerszegi városi kábeltelevíziós rendszer programkínálatában is megjelent mûsorunk. Tapasztalataink szerint a kábeltelevíziós cégek nem érdekeltek a rádiómûsorok elosztásában, viszont ha vezetõik értékkeresõ emberek, vagy ha ügyfeleik igénylik a katolikus rádió mûsorának szétosztását, akkor készek az együttmûködésre. Vannak egyéb lehetõségek a középhullámú frekvencián kívül is, többek között hallgathatnak bennünket mûholdról (AMOS-1, pozíció 4° nyugat, 11303 Mhz), ez a kódolatlanul sugárzott jel az egész Kárpát-medencében lehetõvé teszi a közvetlen vételt vagy azt, hogy a kábeltelevíziós társaságok kiváló minõségben átvehessék a mûsort. Részben a középhullámú sugárzás minõségi korlátai miatt, részben az elérhetõség szélesítése érdekében, valamint a fiatalok minél több megszólítási lehetõségnek kiaknázásáért a mûsor a rádió internetes honlapján (www.katolikusradio.hu) keresztül is hallgatható.

Rádiónk hét évre szóló közszolgálati jellegû mûsorszolgáltatásra kapott engedélyt. Meggyõzõdésünk, hogy a keresztény értékrend egyetemes emberi értékeket képvisel, ezért vállalkoztunk arra, hogy nemcsak a hagyománytisztelõ, egyháziasan vallásos hallgatókhoz szólunk – akik nagyon várták és nagy örömmel fogadták jelentkezésünket –, hanem valamennyi embertársunkhoz felelõsséggel fordulunk. A rádiózás eszközeivel segítséget, erõsítést, támogatást adunk mindazoknak, akik életükben a szilárd erkölcsi támpontokat keresik. Rádiónk tehát a Katolikus Egyház tanításának fényében a humánum és a kultúra értékeit elõtérbe állítva ad útmutatást, kínál követhetõ példákat, életmintákat a hallgatóknak. Azt hiszem, a cél és a missziós elhatározás nem kíván különösebb indoklást, püspökeink is mélyen átérzik a tömegkommunikáció jelentõségét. „Mivel ez az a modern színtér, ahol a gondolatok kicserélõdnek, és az emberek növekedhetnek a kölcsönös megértésben és szolidaritásban” – amint II. János Pál 2003-ban írott üzenetében megfogalmazta. A katolikus újságírókhoz egy évvel korábban intézett beszédét is szívesen idézem: „Legyetek figyelemmel az emberi élet morális, vallási és lelki szempontjaira, amelyeket más újságírók gyakran elhanyagolnak. Az életnek ne csak a csúf oldalát lássátok és láttassátok, hanem mutassátok be a pozitívumokat is. Tudósítsatok azokról a cselekedetekrõl, amelyek a szenvedõk és a nélkülözõk, a társadalom peremére szorultak megsegítésére irányulnak. A reménység és a heroizmus példáit kell a katolikus újságíróknak felmutatniuk a mai világ számára, amely ki van éhezve az igazi példaképekre.”

Kérem, ismertesse a rendszeresen jelentkezõ fõbb mûsorokat. Szórólapjukból láthatjuk, hogy nagyon változatos, gazdag a mûsorszerkezet. A közszolgálati funkció is.

A liturgikus közvetítések, a szentmisék és közös imádságok (úrangyala, rózsafüzér), az ének- és imatanítás programjai, a szellemtörténeti mûsorok, valamint a Vatikáni Rádiótól átvett napi összeállítások mellett – amelyek hajnaltól éjszakáig kísérik a hallgatót – hír- és aktuális mûsorok, ismeretterjesztõ, szórakoztató, zenei és irodalmi mûsorok váltják egymást. Hírmûsorainkból nem hiányoznak a Kárpát-medence hírei – már szerény, de színvonalas határon túli tudósítóhálózattal is dicsekedhetünk –, amiként a hazai és világegyház hírei sem elkülönítve, hanem hírösszeállításaink szerves részeként szerepelnek. Természetes tényként fölmutatva azt, hogy életünknek van, lehet vallásos dimenziója is. A Szikora József vezette Közéleti Szerkesztõség olyan igazságkeresõ és az emberi méltóságot mindenkor tiszteletben tartó programokat készít, amelyekben a valóságot nem szépített formában, de a keresztények által élhetõ világ értékeként mutatják fel. Miközben szeretnénk az Egyház aktív és nyitott jelenlétét igazolni az embereknek, miközben rendkívül fontosnak tartjuk, hogy a mindennapi életüket végigkísérõ mûsorokban felhívjuk figyelmüket a keresztény szempontokra, elsõsorban azt szeretnénk érzékeltetni: valamennyien Isten gyermekei vagyunk.

A napi 24 órás mûsoridõ jelentõs feladatok elé állítja a szerkesztõséget. Körülbelül hányan dolgoznak a mûsorösszeállításban, hányan vannak a „külsõsök”?

Ötvenen vagyunk státuszban, az üzemfenntartás, az adminisztráció és a mûszaki állomány mellett mintegy harminc munkatársunk dolgozik mûsorkészítõként. A külsõ munkatársak létszáma a százhoz közelít: színészek, muzsikusok, újságírók, muzeológusok, tanárok, papok és szerzetesek álltak mellénk. A jezsuiták Pár-beszéd c. mûsora (Kovács Lajos szerkesztésében) péntek esténként jelentkezik színvonalas közéleti és teológiai témákkal, és nagy értéke a mûsorfolyamnak a Keresztény Közéleti Akadémia (Kránitz Mihály rektorhelyettes és Dancsok Tamás igényes gondozásában). Mintegy százan dolgoznak tehát rendszeresen rádiónk vonzásában; a keresztény irodalom, képzõmûvészet, pedagógia vagy éppen a természettudományok jeles képviselõiként nagyban hozzájárulnak mûsoraink színvonalas elkészítéséhez. Támogató együttmûködésüknek köszönhetõen gazdag tartalommal, változatos tematikával szólalnak meg mûsoraink.

Judit Asszony ismeri vesszõparipámat, hiszen a püspöki kar médiabizottságában már évek óta együtt dolgozunk: az elkereszténytelenedõ magyar társadalomban egyházunknak – a zsinat szellemében – figyelmet kell fordítania a „külsõkre”, a nem gyakorló vagy éppen az igazságot keresõ nem hívõ emberekre is, tehát sürgetõ szükség van az ún. elõevangelizálásra. A Katolikus Rádió mely mûsorai szándékoznak betölteni ezt a szerepet?

Remélem, az olvasók nem tartják túlzásnak, ha azt válaszolom: valamennyi programunkkal. Úgy gondolom, rádiónk léte és mûködése teljes egészében ezt a célt szolgálja. Megpróbálom igazolni ezt, félek azonban, szükségem lesz a szerkesztõ „ollójára”!

Mûsorainkban nagy szerepet szánunk a történelmi tudat és önismeret kialakításának (Arcok és sorsok – Fejezetek a Magyar Katolikus Egyház történetébõl, Hiteles emberek, Séta bölcsõhelyem körül), különös hangsúlyt helyezünk a családok értékeit felmutató programokra (Életre való, Jegygyûrû, Keresztelõ, Szépkorúak klubja), a civil szférát és a hagyományainkat bemutató összeállításokban az egész Kárpát-medencére tekintünk (Néprajzi örökségünk, Hagyományok éltetõi, Európa szívében, Erõtér, Civil percek, Régiók üzenete). Alig néhány hónap alatt váltak népszerûvé hallgatóink körében a Hol járunk? és a Táj és lélek c. honismereti mûsorok. Naponta az Esti mese, hétköznap délelõttönként a Varázsdoboz, vasárnap pedig a Mesebolt jelentkezik – az olvasás, az irodalom szeretetét kicsi korban kezdjük oltogatni a gyermekekbe. A Kitalálom! cím sejteti, hogy játékra hívjuk a hallgatókat, hétköznaponként délelõtt az Új Ember és a Szent István Társulat könyvesboltjából irodalmi fejtörõt közvetítünk. A Rádiós Regénytár folytatásos mûveket ajándékoz a hallgatóknak, nagyszerû színészek tolmácsolásában, akik szívesen olvassák fel Németh László, Kós Károly, Móra Ferenc vagy éppen Fekete István mûveit. A Mûpártolóban, a Törzsasztalban és a Mûtermi meditációban alkotók, mûvek és mûhelyek adnak egymásnak izgalmas találkozót, a Magyar Téka egyházi és világi könyvtárakat mutat be, fölvillantva egy-egy megszállott könyves, könyvtáros arcélét vagy egy ritka könyvet. Közismert emberek vallanak legkedvesebb könyveikrõl, a Páholy és pódiumban színészi, elõadómûvészi, rendezõi arcélek felvillantása mellett már saját hangjátékokkal is büszkélkedhetünk. A Nyelvédesanyánk c. mûsorban a beszélt nyelv aktuális kérdéseirõl mondják el véleményüket jeles nyelvészek, irodalmárok, tanárok. És ami talán a legfõbb: a diákok. A vasárnap délutáni Valaki ír a kezeddel c. mûsor a klasszikus és a kortárs költészet legjavából mutatja fel a lélek feltöltõdését szolgáló, az örök értékekre figyelõ mûveket. Jeles színészek, elõadómûvészek mellett olykor a költõk hangján szól a vers (így volt ez a Távlatok költõ-fõszerkesztõje esetében is, ezúton is köszönjük!), s minden áldott nap éjfél után a Dsida Jenõtõl kölcsönzött címmel (Angyalok citeráján) jelezzük, hogy a negyedórás versmûsor olyan meditáló és csodákra nyíló alkotásokat fogad be, melyek közege a megritkult levegõ, amikor utunk a csúcsok közelébe vezet, ahol szinte kézzel foghatóan találkozunk a szakralitással. Ez utóbbi megfogalmazás Nagy Gáspártól való, aki a kulturális szerkesztõség vezetõjeként meghatározó személyisége rádiónknak. Nem szóltam még programajánló mûsorainkról, köztük is a Meghívóról, a zenei játékkal egybekötött reggeli koncertajánlóról, az egyházi eseményeket ismertetõ Venitérõl vagy a szombat esti társalgó mûsorról, a közkedvelt Kvaterkáról. S nem szóltam még zenei mûsorainkról, amelyek kínálata a gregoriántól kezdve, a klasszikusokon keresztül, az operairodalom remekein át, a népzenét és a könnyûzene legmodernebb irányzatait is magában foglalja. Címével is sokat elárul a Családi koncert, a Mesterkurzus, a Jutalomjáték, a Zene és poézis, a Dzsesszencia vagy éppen az Ének és lélek népdaltanító mûsor, amelyben rádiónk kamarakórusa szerepel rendszeresen. Egyébként mielõtt elvesznék a mûsorok felsorolásában (elmondhatatlanul kedvelem valamennyit, fiatal, tehetséges és tanulni vágyó alkotóikkal együtt! – hiszen tavaly pünkösd óta formálódnak, csiszolódnak, szépülnek, hallgatóink tetszésnyilvánításai, kritikái által is), el ne feledjem megerõsíteni Önt: az elõevangelizálás napjainkban „életmentõ” beavatkozásnak számít! Nemcsak a fogyasztásra épülõ, felszínes, üres életforma terjedése miatt, de szembe kell néznünk azzal a ténnyel is, hogy az úgynevezett másság, a sokak által alternatív életformának nevezett önfeladás hovatovább minden bûnre, sõt akár a perverzitásra is fölmentést ad az egyéniségnek kijáró jog meghamisított értelmezése alapján. A keresztényellenes véleménydiktatúra lehetõsége sem távoli veszély, ártalmas megnyilvánulásai sok kárt okoznak, a legnagyobbat azzal, hogy elhitetik az emberekkel: nincs szükségük Jézusra.

Végül szeretném kérdezni a más katolikus (keresztény) médiumokkal vagy intézményekkel kialakított együttmûködésükrõl, akár a mûsoranyag, akár a szakemberek képzése tekintetében. (Vatikáni Rádió, egyházi mûsorok a közszolgálati médiumokban, katolikus egyetem kommunikáció szak, Magyar Kurír stb.)

„Természetes szövetségeseink” az egri katolikus rádiósok és a Vatikáni Rádió munkatársai. Stúdióink mûszaki tervezésekor éppen úgy számíthattunk a „kicsi és a nagy” intézményre, mint azóta a napi adások átvételénél, illetve a közös közvetítések megszervezésénél.

Nagy örömmel fogadtuk, egyre többet használjuk, s remélem, mi is gazdagítjuk a Magyar Kurír „napilapját”, több külsõ és belsõ munkatársunk nevelõdött a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és az esztergomi Vitéz János Tanárképzõ Fõiskolán, s együttmûködési megállapodás alapján fogadjuk a Károli Gáspár Református Egyetem kommunikációs hallgatóit nyári gyakorlatra. De vendégül láttuk már a diák újságírók országos konferenciájának résztvevõit, s mindazokat, akik érdeklõdnek a nálunk folyó szakmai munka iránt. Építkezünk tehát, s bár sokszor azt érezzük, erõn felül kell teljesítenünk, s minket sem kerülnek el az emberi gyengeségek, éltetõ közegünk a bizalom és a szeretet. A szívek egyetértése hatalmas erõ. Ha sikerül ezt az egyetértést megõrizni, megoltalmazni, sõt erõsíteni, a katolikus rádió betöltheti küldetését. Segíthet meglátni a szépet és a jót. Felszabadíthatja a képzelõerõt és a gondolkodás bátorságát. Megvilágíthatja valódi érdekeinket. Felmutathatja a hûség, a testvéri szolidaritás és az irgalom igazi mélységeit. Szeretetre és megbocsátásra indít. A katolikus rádió minden akadály ellenére elviheti az örömhírt minden magyarnak, „hirdetheti a háztetõkrõl” az Evangéliumot, mert hangokkal is képes fölrajzolni az égre Jézus arcát.

KULTÚRA ÉS MECENATÚRA,
NEMZET, HIT ÉS FILM

 Jankovics Marcell válaszol
Radnóti Katalin kérdéseire

Kultúra és mecenatúra  

– Az Orbán-kormány idején csak a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) több mint nyolcvanmilliárd forintot költhetett éves átlagban kultúrára. Nem ebbõl finanszírozták az oktatás, az ifjúsági és sporttárca, a családügy, az egészségügy kulturális területeit. Hatalmas összegek kerültek a televíziókhoz, ezek nagyon nagy részét fedik le annak, amit kultúrának illik nevezni. A Nemzeti Kulturális Alapprogram (NKA) célzottan szûkebb területet támogat pályázatok útján. Az én idõmben a kerete nem érte el az évi hatmilliárdot. Ennek a pénznek a forrása az úgynevezett kulturális járulék: egy adóforma, amelyet minden cégnek be kell fizetni, amely kulturális területen tevékenykedik.

– Magam is kaptam arra vonatkozó felkéréseket, elõször utasításhangnemben, hogy kinek kell adni pénzt. Soha nem határozták meg, hogy mennyit, de érkeztek levelek különbözõ, nem elsõ vonalbeli politikusoktól, akik kérték, hogy ennek-annak föltétlenül juttassunk támogatást. Az ilyen igények töredékét – azokat a terveket, amelyeket magam is érdemesnek találtam a megvalósításra – idõrõl idõre bevittem a kuratóriumok elé, hogy vitassák meg, és döntsenek felettük. Ha megítélésem szerint érdemtelen programról volt szó, akkor nem lobbiztam, ezekben az esetekben érvekkel sikerült „kivédenem” a próbálkozásokat. Igyekeztem az Alap függetlenségét megõrizni.

A kuratóriumok tagjai a ciklus félidejében cserélõdnek, tehát az elsõ két évben úgynevezett balliberális összetételû kuratóriumokkal dolgoztam együtt. Bizonyos értelemben élveztem is, hogy „be kell mennem az arénába”, mert fontosnak tartottam a meggyõzést, a szakmai érveket és a nyilvánosságot.

– Magyarországon a legtöbb vitát mindig a film és a folyóiratok gerjesztik. A filmes kollégium nálunk kevésbé volt jelentõs, de a folyóiratok támogatásával kapcsolatban mindig nagy balhék törtek ki. A nemzeti-polgári oldal kevesebb folyóiratot mûködtet, mint a baloldali tábor, de irodalmi téren szinte ugyanannyit. Két év után sikerült elérnem óriási botrányok árán, hogy aktuális politikával és pártérdekekkel foglalkozó folyóiratokat ne támogassunk. Ilyen volt a Mozgó Világ baloldali érdekeltségû lap, amely rengeteg pénzt kapott innen-onnan, és követelték, hogy mi is adjunk nekik. De ha folyamatosan arról szól, hogy a többiek gazemberek, mi vagyunk a jó fiúk, ránk kell szavazni, az nem kultúra. A politikai kultúra – ha annak nevezzük, mert inkább kulturálatlanságnak kellene – legyen a pártok ügye, és bánja az õ pénzük, ne az a pénz, amibõl például építészeket, festõmûvészeket kellene támogatni. Nem szabad nézni, hogy a mûvész melyik oldalhoz tartozik, de nem is lehet. A festõ tõlem nyugodtan festhet vörös csillagot egy festményre, ha jó a festmény, akkor ezt nem tekintem politikai gesztusnak.

– Utólag is úgy érzem, hogy megengedõ stílusban vezettem az intézményt, sosem voltam erõszakos. Az utódom, Harsányi László nem jár el kuratóriumi ülésekre, hanem levélben szólítja fel a kuratóriumokat a kiválasztott projektek támogatására, és megjelöli az összegeket is. Ezt 2004 óta teheti meg, amióta a kuratóriumokban meghatározó többségû a kormányoldal. Az emblémát is lecserélték, amelyen többek között látható volt a címer. Most az szerepel rajta: NKA. Minden mûvön, amelyet támogatnak, ez van feltüntetve. Úgymond „globalizálták” a szimbólumrendszert. De lényegesebb, hogy a tizenhat kuratóriumból nyolcat akarnak most csinálni, ahol összekutyulják az alkotómûvészi, illetve elõadómûvészi területeket. Például a zeneszerzés együvé kerülne a festõmûvészettel, a táncos az énekessel és a prózai színésszel. Szûkítéssel járna az is, hogy a pályázatokat csak e-mailen fogadná az Alap. A pályázók rászorultabb többségének nincs internetes hozzáférhetõsége, és számítógéppel sem rendelkezik.

– Az én idõmben is volt a miniszternek kerete, a hibát ott követte el az elõzõ kormány, hogy megnövelték a miniszter hatáskörét. Ezt most formálisan csökkentették, a látszat szerint demokratikusabb a mostani kormány, mégis ugyanannyit oszt a miniszter, mint az elõzõ négy évben. Akkor különbözõ területeken oszthatott pénzt, de ez soha nem haladta meg a keret 33%-át. A sajtó azért bírálta, hogy 50%-ot magánál tart, mert elvileg ennyire lett volna felhatalmazása. De õ osztotta a pénzt az összes nagyrendezvényre, mondjuk a Budapesti Mûvészeti Hetekre, a külföldi Magyar Intézetek és a nemzeti intézmények mûködtetésére, amelyeket kivontak a kuratóriumi döntések alól: Szépmûvészeti Múzeum, Országos Széchényi Könyvtár, Állami Operaház, és így tovább. Most 25%-ot oszthat a miniszter, a döntési feladatot az említettek vonatkozásában visszaadta kuratóriumoknak, de a pénzt nem adta vissza. A kuratóriumokban ülõ minisztériumi megfigyelõknek szavazati jogot adott, ezzel a kuratóriumi döntésekben az eddigieknél nagyobb a NKÖM befolyása. Alig van nyilvánosság – ez a másik különbség. Évente többször tartottunk sajtótájékoztatót, most ilyenek nincsenek. A lapokban benne voltak a pályázati felhívások, és közhírré tették a döntéseket, most ez az információ nem jut el a sajtóhoz, azt mondják, minden megtalálható az interneten és – ha jól tudom – a Népszabadságban.

– Az kevés, hogy vannak híveink – most maradjunk a mûvészeknél –, akik szeretnék kihasználni, hogy õk a polgári-nemzeti oldalon állnak, és innen akarnak pénzt kapni. Sokan azért állnak erre az oldalra, mert nincs elég tehetség bennük, és abban reménykednek, hogy a jobboldali érzelmektõl menni fog a szekér. Én meg azt szeretném, hogy ne ettõl menjen. A millennium alkalmából mérhetetlen mennyiségû Szent István- és Géza-szobor, emlékmû, miegyéb készült, amelyek nem mind eléggé nívósak.  Van közöttük csapnivaló is. A polgári oldalon nagyon sok tehetséges mûvész van, de a tehetséges ember nem „nyomulós” ember – ezt még elnök koromból jól tudom. A tehetséges embernek utána kell menni. Ahhoz kell stratégia, hogy nyilvánvalóvá tegyük: a feltétel a minõség, százszor is a minõség, és csak utána következnek más szempontok.

– Azért dolgozom ezen az oldalon, mert úgy látom, hogy nem volt az 1998–2002-es idõszakban a kultúrára vonatkozó koncepció. Most a szövetségen belül létrejött a kulturális tagozat, egy szûk team, amelynek elnökségi tagja vagyok. A mi feladatunk, hogy megszülessék a nemzeti oldal kulturális stratégiája. Amikor felkértek, feltételül szabták: lépjek be a FIDESZ-be, hát beléptem, mert másképp nem vehetek részt ebben a munkában. Pálinkás József, a kulturális tagozat elnöke így hívott meg erre a feladatra. A döntés számomra nem lehetett kérdéses, amikor az ország lakóinak többsége szinte kizárólag a televíziók mûsorain keresztül jut „magas kultúrához”, ezek adnak életmintát nekik, formálják erkölcsüket, ízlésüket – persze ennek is van ideológiai magyarázata, túl a praktikus üzleti szempontokon. . .

– A piramiselvnek – ezt pozitív értelemben akartam alkalmazni NKA-elnök koromban – az volt a lényege, hogy az alapokat kell erõsíteni. Az obeliszk csúcsa az aranyból lévõ, ragyogó fényû piramidion: az elitkultúra; de ha ez nem támaszkodik erõs alapra, ledõl az egész súlyos épület. Olyan szempontokat vettem figyelembe, amelyeknek napjainkban épp az ellenkezõje érvényesül. Most inkább Budapestnek adnak pénzt, és az elitkultúrát támogatják a gyermekek – tágabb értelemben: az ifjúság, a vidékiek, a határon kívüliek, az amatõr mozgalmak – rovására. A televíziókat segítik, és az azokban fellépõ „értelmiségieket”. A Nagy Könyv programot például, amely látszólag igényes tévémûsor, de valójában semmi haszna nincs, 600 millióval támogatja a Nemzeti Kulturális Alap ahelyett, hogy ezt a pénzt kortárs íróknak juttatnák. (Mellesleg Hankiss Elemértõl személyes kritikát kaptam, amiért Gárdonyi Géza könyvét, az Egri csillagokat ajánlottam. Szerintem az olvasást mint tevékenységet, mint idõtöltést úgy lehet megkedveltetni, ha azt a közönséget célzom meg, amelyik most kezd olvasni. Hatéves koromban olvastam az Egri csillagokat, és „imprinting” volt számomra mindaz, amit ez a mû közöl és jelent.) Ez a 600 millió elvész. Most úgy képzelik el, hogy a központilag irányított kultúra, a minisztérium által támogatott programok hatékonyak. Nem hatékonyak. A regionális kultúrákat, a kisközösségeket kellene elõtérbe helyezni. A többség tudniillik gyengébb, és a gyengébb többség értékítéletét, világképét rombolják folyamatosan az „odavetett koncokkal” a kereskedelmi televíziók.

– A demokrácia akkor sikeres, ha a közösség öntudattal rendelkezõ tagjainak részvételére épül. Ha minden hajléktalan, szenilis és együgyû szavazhat, akinek a szavazata háromezer forintért megvásárolható, akkor nem sikeres. Nyilvánvaló szavazatvásárlás az is, ha a nyugdíjasok kapnak fejenként tizenkilencezer forintot. Abban, hogy közösségtudattal rendelkezõ állampolgárok nevelõdjenek, nagyon fontos szerepe van a megfelelõ kulturális stratégiának. Ezen dolgozom, más kérdés, hogy ennek érdekében sem törekszem hatalomra. Azt szeretném, hogy abban a stratégiában, amit a szövetség letesz az asztalra a következõ polgári kormányzat elé, benne legyenek az elképzeléseim, mindazon gondolatok, amelyeket képviselek már 1997 óta, amikor befejeztem egy tanulmányt a kultúráról. Tudom persze, hogy ezekbõl sok minden nem fog megvalósulni.

– Elkészült és megjelent a Szent István-terv, elkészült a Nemzeti Kulturális Stratégia alapszövete. Tudjuk, mit jelent számunkra a nemzet. Szerintünk kulturális kategória. A kultúra fogalmát nehéz meghatározni, tudok nyolcszáz definíciót rá. De ez nem akadálya annak, hogy egyes területein megfogalmazódjanak és megvalósuljanak a tennivalók. A kultúra folyamatosan alakul át civilizációvá, és veszíti el a hagyományos értékeket, amelyek jellemezték, és jellemzik mindmáig azok számára, akik a hagyományos mûveltségüket fontosnak tartják. A civilizálódás a kultúra szempontjából hanyatlásként fogható fel, a szellemi, erkölcsi, lelki tisztaságot megelõzi a fizikai tisztaság fontosságban. Mindenki testillatosítókat használ, autóval közlekedik, vásárolt energiával fûti-hûti az otthonát, de szellemileg, lelkileg hiányzik valami, amit újra kellene és lehetne építeni. A felszín mûködtetése a cél, ezt sugallja a média is, de ez elfeledteti, miért is van/lehetne értelme egyáltalán a fizikai kényelemnek.

Nemzet

– Franciaországban szigorúan védett a regionális építkezési kultúra. Ahol az a hagyomány, hogy zsúppal fedik a házakat, azzal kell ma is, és ahol palával, ott palával. A televíziókban a filmek meghatározott százalékának francia filmnek kell lennie. A „te szent nagy fenekedbe beléomolni vágyott” – Karinthytól oly sokszor idézett – mondat, amely a magyar nemzet külföldhöz való viszonyulására egyre inkább jellemzõ – már a földrajzi determináció miatt is –, ott nem érvényesül, õk megpróbálnak védekezni.

– Az ember egészséges ösztöne nyilvánul meg, amikor kimenekül a nagyvárosból. A városi lét ellentéte a kultúrának. Amikor kiköltöztünk a lakótelepi környezetbõl a földszintes házbeli lakásba, megváltoztak kapcsolataink a szomszédokkal. Kezdtünk „köszönõviszonyban lenni”, kezdtek minket érdekelni emberi sorsok, amelyek mellett azelõtt elmentünk, mert „sok dolgunk volt”.

– A körzeti, a helyi televíziókban a bemondóknak meg kellene engedni, hogy használják a helyi tájszólást. A legutóbbi konferencián odajött hozzám egy férfiú, mondván, hogy Hódmezõvásárhelyrõl jöttek a feleségével. Kérdeztem tõle, hogy akkor miért nem „õ”-znek? Erre felszabadultan elkezdtek beszélni a „saját nyelvükön”. Eladdig azért nem tették idegenek jelenlétében, mert azt tanulták, hogy aki nem a pesti köznyelvet használja, mûveletlen. A nemzeti határok a nemzeti kultúra védelmének utolsó bástyái, és ezeken belül minden föloldódóban van. Ez a veszély. A tájszólás, a helyi szokások és hagyományok – ezek szûnnek meg, ezek „olvadnak be”, ha nem bátorítjuk, támogatjuk õket. Az anyanyelv természeténél fogva más gondolkodást feltételez, mint ha angolul, franciául vagy németül élnénk. Mindaddig nincs baj, ameddig Mari néni a szomszédasszonyával beszélget a kerítés fölött a saját nyelvén. Magyarul.

– Az átlag magyar felnõtt naponta öt és fél órán át néz televíziót. A lakosság 80%-a három adót képes fogni: a közszolgálati 1-et, az RTL Klubot és a TV2-t, tehát a három legrosszabb csatornát. Tematikus televízióra nincs pénzük. A lakosság 95%-a szinte csak és kizárólag tévébõl kulturálódik. Könyvet nem olvas, újságot hébe-hóba. Vándor könyvesboltok, helyi mozik nincsenek már, a mûvelõdési házak többsége is bezárt. A kulturális állami televízió csak árt; végeredményben kulturálatlan marad, aki nézi. Mégis van esély: a többség a saját beszélgetéseibõl, kapcsolataiból kulturálódik.

– Éljünk az eddig negatívumnak tartott adottsággal, hogy Magyarország „komp-ország”. Ez õsi állapot: a Dunánál húzódik egy határvonal, mégis Magyarországnak kezében van a kulcs a jövõhöz, ha a háta mögé is néz: keletre. A magyar megmaradásnak az a módja, hogy a keleti gyökerekhez való kötõdést is fenntartjuk.

– A nemzetállamnak Európában változatlanul van jövõje. A közelmúltban jött létre egy sereg nemzetállam, amelyeknek a történelem során nem volt módja önállónak lenni: Szlovénia, Horvátország, Szlovákia, Csehország. Többé-kevésbé homogének. A csehek kiûzték a németeket, és van ugyan néhány oda számûzött magyar még ott, de õk nem játszanak komoly szerepet. Írország példája párhuzamos a magyar történelemével, és hallatlanul pozitív: a lakosság 45%-a harminc éven aluli. Homogén katolikus népesség, és ezért nincs olyan megosztottság, mint Európa más részein. Az ír gazdasági csodát a szakértõk e tényezõkkel magyarázzák. Nálunk az ötven év kommunizmus sokakat átállított a másik oldalra. A franciák túl fogják élni a volt gyarmattartó birodalmak mostani problémáit, mert nagyok, és ott nagyon erõs a vidék. Inkább a hollandok sínylik majd meg, mert kicsik. A spanyolok baja a baszkok meg a katalánok, hogy Spanyolország még most is birodalom, nem esett szét nemzetállamokra. Szerintem a nemzetállamok reneszánszának korát éljük, a baj az, hogy nálunk a tartalékok nem a határokon belül, hanem a határokon kívül vannak. Ha a határon kívüli magyarok elhagyják a szülõföldjüket, és eljönnek ide vagy az EU más államaiba dolgozni, akkor elapad a „tiszta forrás”.  Mert a mostani Magyarország már nem tiszta forrás.

Hit

– A személyes hitemet tekintve jobban hasonlítok egy kínaihoz, mint egy keresztényhez. A kínai univerzizmus [egyetemesség] hozzám közelebb áll. Van istenfogalmam, amely nem felel meg a tételes vallások istenképének. A világosságnak, a fénynek, az anyagnak, ami fényt teremt és életet szül, a képviselõje Õ; míg Lucifer: a sötétség, semmi, halál – a madáchi alapgondolat szerint – az Õ hiánya. Az Isten megjelenik személyesen is az én Madách-interpretációmban, de mindig úgy, ahogyan azt a mindenkori ember képzeli és elvárja.

– Én sem szeretem a „nemzeti és keresztény értékrend” meghatározást. Igyekszem diszkrét lenni, amikor olyan feladatokat kapok, amelyek ezzel a gondolattal kapcsolatosak. Szelleme szerint a keresztény világ vallásai közül az unitárius áll hozzám legközelebb. A kultúrám katolikus. A zsidó vallás is közel áll hozzám. Nem tenném, amit Gyurcsány tett, amikor a zsinagógában a Megváltóról beszélt. A holokauszt kapcsán a miniszterelnök a megváltó Jézusról tartott ott beszédet, ami egyszerûen illetlenség. És mûveletlenségre vall. A MAZSIHISZ ezért nem támadta Gyurcsányt. A baloldali elkötelezettségüket fontosabbnak tartották a vallási elkötelezettségüknél. A jobboldal támadta õt egy kissé ezért. . .

– Soha nem mondom zsidó embernek, hogy vegye le a kalapját katolikus templomban. Mert fordítva van. Az õ részérõl ugyanis az volna tiszteletlenség. És nekünk ezt tudni illik, megérteni és elfogadni illik. Hitem szerint a dolgom azon munkálkodni, hogy minél kevesebb konfliktus jöjjön létre. Mikor tizennégy éves koromban Pannonhalmára kerültem a bencésekhez, megtudtam, hogy Nyúl és Nyalka község legényeinek nem jó találkozni, mert akkor elõkerül a bicska. Akkor még úgy mûködtek a helyi kultúrák, hogy a legények a szomszéd falu „másságát” sem voltak képesek elviselni, kivált néhány pohár bor után. Ma ennek a civilizált változata a külvárosi bandák vetélkedése.

. . . és film

– A szakmai ellentáborom éltet most egy bizonyos filmet, amelynek a címe: Nyócker.  Sikert aratott hazai és külföldi fesztiválokon. A csellengõ gyerekek életét mutatja be: csúnya beszédet, közönséges hajlamokat, homoszexualitást. A nyolcvanezres nézõszámot garantálja, ha az a bizonyos divatos kötõszó – a  . . . meg – elhangzik egy filmben, de legalábbis nõ az esély. És mivel a mozinézõk ma jórészt ebbõl a rétegbõl verbuválódnak, és sajnos vannak is ennyien ebben a városban, minden további nélkül megvan a nézõszám. Az Ének a csodaszarvasról nem tudott csak 58 ezret összekalapálni, mert a Budapest Filmnek csak békési és csongrádi közönségszervezõje volt.

– Amikor az Orbán-kormány pozícióba került, elhatározták, hogy a minisztériumnak elkülönítenek egy keretösszeget, amelybõl a millennium tiszteletére készülõ filmeket lehet támogatni. Ha jól tudom, harminc-egynéhány film kapott ebbõl pénzt, teljes támogatást három: A Hídember, a  Bánk bán és az Ének a csodaszarvasról, utóbbit én készítettem. Még a kilencvenhatos évfordulóra írtam meg a szinopszist, Szörényi Levente kedvéért. Egyszer éppen hivatalból jártam Hámorinál, akkor értesültem róla, hogy létezik a millenniumi összeg.  Animációs filmet is lehetett támogatni, és elõzetesen valamilyen oknál fogva úgy döntöttek, hogy a „Süsü a sárkány” millenniumi témakör, és célirányosan adtak is pénzt rá. Ebben valószínûleg az író és a rendezõ sikeres lobbizása játszhatott közre. No, megemlítettem a csodaszarvasomat. . .

– Az ember tragédiája. 1983-ban találtam ki magamnak. Láttam az animációs mûfaj hanyatlását minden tekintetben, az „ellenkezõ irányba menetelést”. Kommercializálódik, iparággá válik, bérmunka van jórészt, a magyar közönség ritkán találkozik értékes magyar rajzfilmekkel, a kórus meg arról énekel, hogy vackot érdemes csinálni. A Tragédia színpadon a körülmények folytán soha nem tudta megkapni a maga formáját. Az animáció mûfajában az ötórás mûvet 160 percben lehet bemutatni. Moziforgalmazásról nem gondolkodom. Televíziós bemutatásban és DVD forgalmazásban igen. 1989 óta dolgozom ezen a mûvön. A számítógép forradalma menet közben bizony stílusváltást nem, csak technológiai váltást eredményezett. A londoni szín polgárlányait már számítógépes animációval keltjük életre. A Viktória-korabeli teremtések erkölcse a mostani kor erkölcseire rímel. A két legcselekményesebb szín a londoni és a bizánci. A tizenöt színbõl álló drámából eddig tizenhárom szín készült el.

Sok film meggyõzõ erõvel foglalkozik az emberi haladás és a spirituális értékek témájával. Ezek a mûvek megérdemlik mindenkinek az elismerését és támogatását. A filmmel foglalkozó katolikus szervezeteknek különösen is segíteniük kell õket, szervezett formában is. Ebben az összefüggésben emlékeztetnünk kell arra, hogy a széles körben klasszikusnak elismert filmek közül sok kifejezetten vallásos témával foglalkozik. Ez nem csupán azt bizonyítja, hogy a film megfelelõ eszköz az ilyen nemes témák feldolgozására, de bátorítást is jelent az ilyen típusú filmek készítésére.

A filmmel foglalkozó katolikus egyesületek és más médiumok hasonló szervezetei együttesen törekedjenek arra, hogy a vallás igazságait bemutató filmeket tervezzenek, gyártsanak, forgalmazzanak és mutassanak be. Az új s lényegesen olcsóbb technikai eszközöket megfelelõ kritikával a hitoktatásban is felhasználhatják. Ide tartoznak a hanglemezek, a magnetofonok és a képmagnók, a videokazetták és mindazok az eszközök, amelyek a hangot vagy az álló- és mozgóképeket rögzítik és visszajátsszák.           (Aetatis novae kezdetû lelkipásztori határozat, 144–145.)