EURÓPA




Rózsa Huba

A BIBLIA SZEREPE AZ EURÓPAI
ÉS A KERESZTÉNY KULTÚRÁBAN

A címben felvetett témának napjainkban több aktualitása van. A közvéleményben is jól ismert az az esemény, hogy az Európai Unió nem volt hajlandó alkotmányában rögzíteni, hogy az európai kultúrának keresztény gyökerei vannak. A kereszténység szerepe az európai kultúrában nem vallási meggyõzõdés, hanem egy valós adottság elismerésének kérdése. Joggal feltehetõ a kérdés, hogy az Európai Unió keresztény gyökereket elutasító képviselõi, amikor saját hazájukban körülnéznek, ott, ahol hozzánk viszonyítva összehasonlíthatatlanul gazdagabban vannak jelen a bibliai arculatú keresztény kultúrának emlékei, miként értékelik ezt a tényt? Mi maradna Európából, ha eltávolítanánk belõle mindazt, ami az európai kultúrában keresztény ihletésû? Ezzel párhuzamosan az elmúlt évtizedben megfigyelhetõ az a leplezetlen törekvés is, hogy a kereszténységet eltávolítsák az európai nyilvánosságból, és visszaszorítsák a magánélet szférájába.

Az európai kultúra keresztény gyökereivel kapcsolatban külön figyelmet kell szentelni a Bibliának, mert azon túlmenõen, hogy a kinyilatkoztatás egyik forrása, s így a keresztény hit fundamentuma, a Biblia maradandóan rányomja arculatát a kereszténység által teremtett világra is, a legszembetûnõbben a képzõmûvészeti alkotásokra.

A következõkben nem kultúrtörténeti szakdolgozatot fogunk olvasni, amely azzal a szándékkal íródott, hogy részletekbe menõen feltárja az európai kultúra jellegzetes vonásainak vagy kiemelkedõ mûalkotásainak bibliai motívumait. Vagyis nem kultúrtörténeti elemzésbõl kiindulva akarunk a bibliai gyökerekre rámutatni, mert errõl monográfiák sorát lehetne írni, hanem ellenkezõleg: a bibliai gyökerekbõl kiindulva tárjuk fel a Biblia kultúrateremtõ képességét, s ebbõl a helyzetbõl utalunk arra, hogy miként hatott az európai gondolkodás és kultúra egyes területeire vagy alkotásaira.

A cím – „A Biblia szerepe az európai és a keresztény kultúrában” – megkülönbözteti az európai és a keresztény kultúrát. A megkülönböztetés arra utal, hogy az európai kultúrának van egy kifejezetten keresztény hit vezette szakasza, majd a reneszánsszal elkezdõdik egy új út keresése, amikor az európai ember a kereszténység átugrásával visszamegy az antik görög-római kultúrához, és abban keres inspirációt. A felvilágosodás idejétõl pedig elkezdõdik az európai kultúrának az a korszaka, amely nem akar már közösséget vállalni Európa keresztény múltjával és kultúrájával. Elindul egy határozott eltávolodás a keresztény örökségtõl, anélkül azonban, hogy sikerülne teljesen elszakadni attól, többek között a Bibliától. A megkülönböztetés felhívja arra is a figyelmet, hogy a keresztény kultúrát az újkortól nem lehet egészen Európával azonosítani, hiszen a felfedezések korától a kereszténység más földrészeken is jelen van mint vallás és mint kultúrát teremtõ valóság. Ott is megjelenik egy keresztény kultúra, még ha más környezetben és más formában is, mint Európában. A továbbiakban azonban a címnek megfelelõen csak Európáról lesz szó.

Mielõtt a Biblia európai kultúrára gyakorolt hatását részletesebben szemügyre vennénk, röviden a Bibliának azokat a lényegi vonásait kell megismernünk, amelyek megmagyarázzák mind a mai napig ható teremtõ erejét.

A Biblia

1./ A köznapi szóhasználat szerint a Biblia egyetlen könyv. Ilyen értelemben szoktunk róla beszélni vagy rá hivatkozni. A valóságban azonban nem a szó mai értelmében vett könyv, hanem könyvek – mégpedig különbözõ korú és különbözõ szerzõktõl származó írások – gyûjteménye. Az eredetében, jellegében, szándékában, korában és szerzõiben oly szerteágazó gyûjteményt közös nevezõre hozza, ugyanakkor meg is különbözteti minden más emberi mûalkotástól az, hogy isteni sugalmazásra íródtak. Ezeket a könyveket azzal a meggyõzõdéssel gyûjtötték össze, hogy szerzõiket Isten indította írásra, mert bennük saját magáról, az ember céljáról, életvitelérõl, a hit lényegérõl akart valamit közölni az emberiséggel. Ezért úgy is mondhatjuk: a Biblia Isten szava. Igaz, hogy a Biblia könyveinek valódi értéke vallási és erkölcsi üzenetükben határozható meg; ugyanakkor az egyetemes emberi kultúra legkiemelkedõbb alkotásai közé is tartoznak.

2./ A bibliai kinyilatkoztatás alapvetõ jellegzetessége, hogy nem tanszerûen beszél Istenrõl, emberrõl, világról, hanem úgy, ahogyan Isten a történeti emberrel találkozik, és ahogyan ez a történeti ember a maga készséges nyitottságában, ugyanakkor esendõ voltában, akár vívódással vagy kétkedéssel, sõt elutasítással fogadja Isten szavát. A Biblia, Ó- és Újszövetség, jelentõs része történeti könyv vagy történeti eseményekbe ágyazott elbeszélés, azaz olyan írások, amelyek valamilyen módon a való élethez kapcsolódnak, és az élet eseményeiben beszélik el nekünk azt, ahogyan a szereplõk kapcsolatba léptek Istennel, vagy róla tapasztalatot szereztek. Ez a vonás adja meg a Bibliának azt a sajátos varázsát, amely mindenkit megragad, aki hitben keresõ szándékkal kezdi el olvasni, de azokat is, akik mint irodalmi alkotást veszik a kezükbe. Nem elvont tanítást, hanem az életet tapasztaljuk meg, azt az életet, amelyet mi is élünk, és ebben a tapasztalásban tárul föl mindaz, amit Isten számunkra mondani akar. Ez a jellegzetesség a Bibliának egyúttal örök aktualitást is kölcsönöz. Az evangéliumokban sem tételeket olvasunk Urunkról, Jézus Krisztusról, hanem ahogyan a hit fényében az Egyház visszatekintett Jézusra, és földi életének eseményeiben mutatja be mindazt, amit Jézus önmagáról, Istenrõl, a világról közölni akart számunkra. Még azok az írások is, amelyek nem elbeszélések, hanem inkább tanító jellegûek (az Ószövetségben a tanító könyvek, az Újszövetségben pedig az apostolok levelei), telis-tele vannak az életre való utalásokkal vagy az abból vett képekkel és hasonlatokkal, hogy az olvasók vagy címzettek képesek legyenek tanításukat megérteni. Ugyanez érvényes a prófétai könyvekre is. Mindezek elõrebocsátása azért fontos, mert megmagyarázzák a Bibliának azt a páratlan hatását, amelyet a keresztény kultúra kibontakozására gyakorolt, de megmagyarázza azt is, hogy ez a hatás miért maradt meg a felvilágosodás utáni Európában is.

3./ A Biblia nem csupán a hit tanúja, hanem egyúttal a világirodalom kiemelkedõ irodalmi alkotása is, amely az ábrázolás és a kifejezés minden gazdagságát magán viseli. Ezért itt röviden kitérünk a Biblia irodalmi minõségének ismertetésére. Leírásaiban embereket találunk, akik különbözõ körülmények között, gyakran az élet határhelyzeteiben élnek és tevékenykednek, döntenek és cselekednek, megjelenik bennük az emberi személy valamennyi egzisztenciális problémája. Az elbeszélések plaszticitása, dinamikája, és az a mód, ahogyan a Biblia emberi élethelyzeteket ábrázol, megteremti a beleélés lehetõségét. Ezek az adottságok alkalmasak voltak arra, hogy a mûvészeket minden idõben megragadják, inspirálják és alkotásra késztessék.

4./ Ha a Biblia könyveit egymásutániságba helyezzük, akkor folyamatos történelmet kapunk. Mint már mondottam, a Biblia írásai ugyan nem egyszerre és nem is minden esetben a folytatólagosságra tekintettel keletkeztek, mégis ha egymás mellé tesszük õket, akkor csodálatos egységet alkotnak, amelyben kirajzolódik az egész egyetemes emberiség sorsa, a világtörténelem, mégpedig az eredettõl egészen a világtörténelem befejezéséig. A Bibliában leírt eseményekben Isten üdvözítõ tevékenysége bontakozik ki, és ez kapcsolja egységbe a történelemnek az egyes könyvekben elbeszélt részeit. A bibliai történelem az õstörténettel – a világ és az egyetemes emberiség kezdeteinek elbeszélésével – kezdõdik (Ter 1–11), és a Jelenések könyvében, a vég leírásával (Jel 17–20.21–22) – a kozmosz és a történelem jelen állapotának lezárásával és Isten Országának végidõbeli eljövetelével – fejezõdik be. A kezdet és a vég eme egyetemes kitekintése között találjuk Izrael népe és az õsegyház történetét, amelyek azonban mindig vonatkozásban vannak az egyetemes emberiséggel, illetve annak az üdvösségével. „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3); „Utódaid által nyer áldást a föld minden népe, mert hallgattál szavamra” (Ter 22,18) – hangzik el Isten szava Ábrahámhoz. Máté evangéliumában pedig a feltámadt Jézus ezekkel a szavakkal küldi tanítványait: „Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet. . . Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig.” (Mt 28,19–20.) Az Apostolok Cselekedetei és Pál apostol levelei pedig a népekhez szóló egyetemes küldetés megvalósításáról tanúskodnak. A bibliai történelmet üdvtörténetnek nevezzük, mert szerinte a történelmet Isten indította el azzal a céllal, hogy az emberiséget üdvösségre vezesse, amely Isten végidõbeli országának eljövetelével teljesedik be. A történelem eseményeiben és szereplõi révén Isten tevékeny, aki az üdvösség beteljesedése felé irányítja az embert.

Az elmondottak alapján a Biblia megtanít arra, hogyan nézzük és értelmezzük az emberi történelmet. A bibliai történetszemlélet egyetemes, azaz mindig benne foglalt az egész emberiség. Jellemzi továbbá az a látásmód is, hogy a történelem Isten akaratából indult el, és az Istentõl kitûzött cél felé mint beteljesedés felé tart. A történelem dinamikus folyamat, amely a kezdet és a vég között feszül. Mindez azt is jelenti, hogy nem véletlen váltotta ki ezt a folyamatot, és nem is véletlenül fog megszûnni, a semmibe hullni. A történelemnek van értelme, mert a Biblia szerint Isten Országában végzõdik, következésképpen van értelme vállalni a történelmet feladataival együtt. Ez a vég meghatározza a történelemben élõ ember cselekedeteit is. Az emberi élet felelõsséggel jár, a cselekedeteknek súlya van, az üdvösség megszerzése vagy elvesztése függ tõlük. A történelem célosságából következõen reménységgel teljes, mert Isten vezeti azt, és nincs teljesen kiszolgáltatva az ember ötletszerû gonoszságának. Ugyanakkor mindig van lehetõség a fordulatra és az újrakezdésre is.

A Biblia hatása az európai és a keresztény kultúrában

Amikor a Biblia hatásáról beszélünk az európai kultúrában, a közgondolkodás elsõsorban az építészet és a mûvészet emlékeire gondol, mert ezek a legszembetûnõbbek. Mégis alapvetõbbek azok az eszmei hatások, amelyek az európai gondolkodást és szellemtörténetet, s végül is az egész életet alakították, és ma is jelen vannak az európai ember tudatvilágában. Ezért elõször a bibliai eszméknek az európai kultúrában való meghatározó jelenlétét fogjuk megismerni, a bibliai erkölcs, a karitász és a történelemszemlélet témakörében. Másodszor a Bibliának a mûvészetekre, harmadszor pedig a nyelvi kultúrára és a nemzeti nyelvek kialakulására gyakorolt hatására térünk ki.

1. A bibliai eszmék jelenléte az európai kultúrában

A bibliai erkölcs

A keresztény és az európai kultúra emberének gondolkodását és magatartását alapvetõen meghatározza a bibliai ihletésû erkölcs, és egyben meg is különbözteti más kultúrkörök emberétõl. A bibliai erkölcs példaszerûen az Ószövetségben a tízparancsolatban [dekalógus] (Kiv 20,2–17; MTörv 5,6–21), az Újszövetségben pedig a hegyi beszédben (Mt 5,1–7,29; Lk 6,17–49), a szeretet parancsában, a fõparancsban (Mt 22,34–40; Mk 12,28–34; Lk 10,25–28), és Pál apostolnak a tízparancsolatot Isten és a felebarát szeretetében összefoglaló magyarázatában (Róm 13,8–10) találjuk.

A bibliai erkölcs alapja és kiindulása a tízparancsolat, de ezt a kereszténység az Újszövetség értelmezésében tartja magára kötelezõnek. Ebben a tekintetben a tízparancsolat már nem egészen ugyanaz, mint amit a Sínai-hegyi törvényadásról szóló bibliai leírásban olvasunk. Az újszövetségi értelmezés Jézus hegyi beszédben adott tanításából indul ki, átlépve a parancsok ószövetségi horizontját. A hangsúlyt arra a szándékvilágra helyezi, amelyet Isten és ember szeretete vezet az egyes parancsok teljesítésében. Jézus tanítása a fõparancsról, a testvéri szeretetrõl, valamint saját életének cselekedetei egészítik ki mindazt, amit a hegyi beszédben az evangéliumi erkölcsrõl tanított. Az evangéliumi erkölcs végsõ motívuma ugyanis az, hogy Jézus Krisztus is így cselekedett, és azt kéri követõitõl, hogy õk is úgy tegyenek, ahogyan õ, a Mester (vö. Jn 13,12 köv.).

A bibliai erkölcs nem redukálható tehát a tízparancsolatra vagy a hegyi beszédre, hanem a Biblia egészében rajzolódik ki, végérvényes teljességében pedig az evangéliumi történésben. Ahogy erkölcsileg gondolkodnunk és cselekednünk kell Isten, önmagunk és a felebarát irányában, az az Ó- és Újszövetség elbeszéléseiben szereplõ személyek cselekvésében, helyzeteiben, és tanító jellegû írásaiban bontakozik ki a maga teljességében. Megismerjük a bibliai erkölcs fontos összetevõit, mint az erkölcsi döntés súlyának tudata, a lelkiismeret szerepe, a megbocsátás és a bûnbánat.

Amikor például a megbocsátásról beszélünk, lehet hitbeli érvekkel indokolni, de a bibliai József története (Ter 37–50) a megbocsátásról mindennél többet mond. A sodró erejû elbeszélés egy ember cselekedetén keresztül szolgáltat hatásos példát, és követésre szólít. Ugyanez mondható el Dávidról, aki nagylelkûen, felülemelkedve az emberi bosszúvágyon, megkíméli az õt gyilkos indulattal üldözõ Saul életét (1Sám 24). Mindez csak néhány példa az Ószövetség gazdagságából, de ugyanez érvényes az Újszövetségre, elsõsorban az evangéliumokra. Az evangéliumokból ismerjük meg Jézus életét, magatartását és cselekedeteit, amelyek megjelenítik mindazt, amit a szeretetrõl, a megbocsátásról vagy Isten akaratának követésérõl mondott. A bibliai erkölcs egyszerre tanítás, de egyúttal maga Jézus is, akiben életté válik az evangéliumi erkölcs, s egyben az Ószövetség erkölcsi üzenetét is átértelmezi (Mt 5,17–20; lásd pl. „Mondatott a régieknek, én pedig mondom nektek. . .” Mt 5,33–34.38–39.43–44 stb.).

A bibliai erkölcs döntõen hozzájárult annak az Európának a kialakulásához, amelyet kereszténynek nevezünk. Ez az Európa ugyan nagyon sok közös vonást hordott a görög-római antik világgal, de mégis alapvetõen különbözött attól. Ebbõl a szempontból tanulságos a Római levél, amelyben Pál apostol leírja a pogány világ szellemi-erkölcsi állapotát, s ebben nyilvánvalóan a görög-római kultúrkör emberének helyzete lebegett a szeme elõtt (Róm 1,18–32). Ha elolvassuk az apostol sorait, egyértelmûen látható, hogy mennyire különbözik a keresztény szemléletmód és erkölcsi magatartás a klasszikus világétól, amelyre pedig a reneszánsz óta mindig eszményként szoktak tekinteni. A keresztény Európa új tartalmat adott az antik örökségnek, az evangéliumi humanizmus átformálta a rabszolgaságra épült gazdasági és társadalmi struktúrát. Az ókori társadalom viszonyaiban érvényesült embertelenséget, amelynek a hétköznapok gyakorlatában egyik legbeszédesebb kifejezõdése a véres gladiátorjátékok voltak, az evangéliumi embereszmény váltotta fel. Bár építészeti remekmû a Colosseum, sohasem szabad elfelejteni, hogy évszázadokon át a szórakoztatás szolgálatában a gyilkolás intézményesített és a korabeli technika minden eszközével tökéletesített színhelye volt. A bibliai erkölcs megjelent a jogi szemléletben is, amelyben a jogalkotás és az erkölcs nem két különbözõ dolog volt, a törvénykezést is az erkölcs vezette.

A bibliai erkölcs alapvetõ vonása, hogy azt mindenkitõl, a királyoktól és a közemberektõl vagy a jobbágytól egyaránt számon lehet és kell kérni, mert Isten elõtt mindenki egyenlõ és egyenlõen felel tettéért. Érdemes ezzel kapcsolatban megemlíteni Dávid király és Betsabé ismert bibliai történetét (2Sám 11–12). Nátán próféta egyenesen a király szemébe mondja, hogy vétkezett Isten törvénye ellen, amikor házasságtörést követett el, és Betsabé férjét, Uriját megölette. Ugyanígy említhetõ Acháb és Nábot esete is (1Kir 21). Achábnak, Izrael királyának felesége, Jezabel egy koncepciós perben megkövezteti Nábotot, a szabad izraelitát, hogy férje ennek szõlõskertjét birtokba vehesse. Ez alkalommal Illés próféta az, aki a királyt bûnös cselekedetére emlékezteti. Az erkölcsi felelõsség és a felelõsségre vonhatóság egyenlõsége a szekularizált Európának is alapértéke maradt, bár mögötte már nem áll az Isten elõtti egyenlõség hitbeli igazsága.

A bibliai erkölcs öröksége a felvilágosodás óta folyamatosan változott az egyre inkább szekularizálódó Európában. Az erkölcs Istentõl eredõ volta egyre inkább kétségessé vált, és helyére lépett az autonóm erkölcs. Az evangéliumi szeretet helyére pedig az ún. humanista magatartás lépett. Mindez azonban nem jelenti, hogy teljes egészében eltávolítható lenne az európai kultúrából az erkölcs bibliai öröksége. Azért nem, mert a bibliai erkölcs embernek az emberhez és önmagához való viszonyában úgy megtalálta az ember valóságának megfelelõ etikai normákat, hogy azokat nem lehetett elvetni még akkor sem, ha a kereszténységet megpróbálják kiszorítani az európai kultúrából. Ha azt mondjuk, hogy a tízparancsolat valami módon jelképe a bibliai erkölcsnek, akkor az elsõ három parancsot eltávolították, vagyis azokat, amelyek az Istenre vonatkoztak, míg az ember világára vonatkozó parancsok mint normák érvényét általában a szekularizált Európa is elfogadta, noha azok értelmezésében vagy relativizálásában, az egyes parancsok elhagyásában, illetve semmibe vételében (6. és 9. parancs) már egyáltalán nem a bibliai örökség nyomán haladt. Napjainkban értünk el ahhoz a fordulóponthoz, amikor a szekularizált Európa végérvényesen hátat fordítani látszik a bibliai erkölcsnek, kétségbe vonva a bibliai emberkép alapvetõ értékeit (mint pl. az abortusz, az eutanázia, a nemek viszonya vagy a genetika kérdésében). A keresztény Európa és a nem keresztény Európa konfliktusának végkifejlete az erkölcs területén történt. Amikor azt mondtam, hogy a bibliai erkölcs a mûvészeteknél sokkal jobban megragadja az európai kultúra keresztény lényegét, akkor ennek a kijelentésnek az igazsága éppen ebben a konfliktusban mérhetõ fel. A bibliai erkölcs az ember lényegét ragadja meg, ezért az egész keresztény kultúránknak alapja és része. Ha ezt elvetjük – mint ami most folyamatban van – az európai kultúra el fogja veszíteni az identitását.

A karitász

Az európai és a keresztény kultúra másik alapvetõ megkülönböztetõ jegye az, amit karitásznak nevezek. A karitász szó a köztudatban azt a segélyszolgálatot jelenti, amikor elsõsorban a közadakozásból származó adományokkal rászoruló embertársainkon segítünk. A szót a jelen esetben tágabb értelemben vesszük, és azt a szemléletmódot és cselekvést jelenti, ahogyan a keresztény ember a másik emberrõl gondolkodik és felelõsséget érez iránta, s ha kell, kész a segítségre, mert a másik embert testvérének tekinti, függetlenül attól, hogy az keresztény-e vagy sem. Ennek az összes emberi kapcsolatot meghatározó tevékenységnek bibliai alapja van.

Az Ószövetségben a szociális gondoskodás és segítés a Második törvénykönyvben (Deuteronomium) jelenik meg a legmarkánsabban, amely összefüggésben Izrael népének tagjai testvéreknek neveztetnek (MTörv 15,2.3.7.9;17,15.20 stb.). Izraelben mint JHWH családjában mindenkit testvérnek kell tekinteni. Izrael csak akkor lesz testvérekbõl álló nép, ha népének rászoruló (szabadságában és az önálló egzisztenciáját biztosító vagyoni helyzetében veszélyeztetett) tagját minden egyes izraelita testvérnek tekinti, és segít rajta (MTörv 15,1.7; vö. 23,20). Ezt a szolidaritást társadalmi vonatkozásban egy sor szociális törvény is megerõsíti (MTörv 15,2.7; 24,14.19 stb.). A karitásznak ez az eszméje megy tovább az Újszövetségben is. Jézus az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédében minden embert, most már nemcsak a hitsorsost, testvérnek nevez (a szamaritánus is az), és a segítés kötelezettsége mindenki iránt érvényes (Lk 10,25–37). Az õskereszténységben az egyes egyházközségek között kibontakozó testvéri segélynyújtás vagy a szegénygondozás kibontakozását az Apostolok cselekedeteibõl (ApCsel 2,42–47; 4,32–37; 6,1–4) és Pál apostol leveleibõl ismerjük (1Kor 16,1–4; 2Kor 8–9; Gal 2,10). Amikor a televízióban a hazai vagy nemzetközi segélyakciók lebonyolítását látjuk, senki sem gondol arra, hogy az elsõ karitászakciók az õsegyházban kezdõdtek, vagyis akkor, amikor Pál apostol a gazdag görög egyházaktól adományokat kezdett gyûjteni a szegény jeruzsálemi egyház számára. Ekkor kezdõdött el a társadalmi osztályokat és földrajzi határokat átlépõ emberi közösségtudat hatékony kibontakozása, amely képes volt az önérdeken és a közömbösségen felülemelkedni.

A karitász tehát alapvetõen bibliai gyökerekbõl táplálkozik, amely a keresztény Európában átformálta az emberi és társadalmi viszonyok egészét. Az ókori világ embertelen intézménye, a rabszolgaság azzal egyidejûleg szûnik meg, minden erõszak vagy véres forradalom nélkül, ahogyan a kereszténység egyre szélesebb társadalmi bázisra támaszkodik a késõ római világban. A középkortól Európa-szerte elindult beteg- és szegénygondozás ugyancsak a karitász jegyében szervezõdik. Gondoljunk arra, hogy éppen egy magyar szentben, Árpád-házi Szent Erzsébet személyében tiszteljük azt a szentet, akinek nagy szerepe és hatása van a középkori Európában a beteg- és szegénygondozás intézményesítésében. A karitász, a csapásoktól sújtott emberek segítése, ha kell nemzetközi méretekben, az európai emberiség körében ma is hatékonyan jelen van, olyan korban, amikor a kereszténység már nem áll az élet középpontjában. De az a tudat megmaradt, hogy a másik bajba jutott emberrel szolidárisnak kell lenni, ha nem nevezik is ma a másik embert evangéliumi értelemben vett testvérnek. Az európai ember mindig kész a segítségre, bárhol, bármilyen környezetben történjen az. Gondoljunk csak arra a segélyakcióra, amely hazánkban is megmozgatta az embereket a távol-keleti árvízkatasztrófa által sújtottak megsegítésére. Ez a fajta szolidáris figyelem és felelõsségtudat más kultúrkörben nem nagyon tapasztalható, vagyis a kereszténység és a kereszténység által kiformált európai kultúra egyik karakterisztikumáról van szó.

A 19. századtól a karitásztevékenység helyére lép a szociális biztosítás társadalmi intézményrendszere, a keresztény háttértõl elszakadva, sõt egyenesen szembefordulva azzal. Ezt az egész szociális rendszert napjainkban a globalizáció és az egyre inkább liberális szemléletû gazdasági verseny összeomlással fenyegeti. Egyedül Európában mutatkozik ellenállás azzal szemben, hogy a liberális gazdaságpolitika érdekében feladjuk a szociális biztosításnak azt a rendszerét, amely a társadalomi szolidaritás jegyében mindenki számára a tisztes emberi élet feltételeit akarja megteremteni. Vajon e mögött nem az a keresztény karitász által nevelt keresztény emberkép húzódik-e meg, amely az európai embert évszázadokon át alakította és nevelte?

A történetszemlélet

Ha rövid pillantást vetünk arra, ahogyan a bibliai hagyomány a történelmet értelmezi, három szembetûnõ vonását nevezhetjük meg.

– Elsõként azt a jellegzetességét emeljük ki, amit lineáris történetszemléletnek nevezünk: azaz a történelem valahonnan elindult és valahova tart, mégpedig egy végkifejlet felé. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a történelemnek célja van. Ez cél pedig azt is jelenti, hogy a történelemnek van értelme. Ez pedig nem más, mint Isten uralmának, Isten Országának eljövetele, amelyben a jelenlegi jó és rossz által összekuszált valóság Isten ítélete révén elrendezõdik, minden és mindenki megkapja az értékének megfelelõ helyzetet.

– A bibliai történelem második fontos vonását abban jelölhetjük meg, hogy egyetemes szemléletû, tehát az egész emberiséget bevonja szemléleti horizontjába. A bibliai õstörténet (Ter 1–11) révén Izrael története Ábrahámban kapcsolatba kerül a világ történetével, a népek üdvösségével (Ter 12,3), amely az Újszövetség szerint Jézus Krisztusban, az egész világ Üdvözítõjében célhoz ér (lásd Jézus Krisztus nemzetségtábláját: Mt 1,1–17; Lk 3,3–38, vagy Pál apostol tanítását: Gal 3,16 köv.), és evangéliuma minden néphez szól.

– Végül a történelem megismételhetetlen, ezért a történelmi emberre felelõsséggel járó egyszeri feladat hárul, és az ember minden cselkedetének súlya van.

Az elõbb vázolt bibliai történelemszemlélet mind a mai napig meghatározója az európai történelemlátásnak, és rányomja bélyegét az európai és keresztény világ kibontakozásának arculatára. Az a meggyõzõdés, hogy a történelemnek célja és értelme van, ott áll a keresztény Európa  kezdetén. Az antik világ szétesése, a népvándorlás korának katasztrófái, a pestisjárványok, a történeti katasztrófák a középkortól egészen az újkorig nem tudták megingatni az európai ember meggyõzõdését a történelem értelmérõl és fejlõdésérõl. Az újrakezdésre mindig megmaradt a készség. A népvándorlás a Római Birodalmat a pusztulás szélére sodorta. Keresztény gondolat volt, hogy ezeket a népeket nemcsak a keresztény hitre kell megtéríteni, hanem emberi életüket is át kell formálni. Az antik kultúra örökségét a kereszténység mentette át, és megteremtette az új Európát. A bencés szerzetesek azon túlmenõen, hogy elvitték az evangéliumot a letelepedett népekhez, megtanították õket a rendezett emberi életre. A második világháború romjain egy páratlanul gazdag és a háború tragédiái után egymással kiengesztelõdött új világ épült fel, amely az európai egyesülés irányába indult el. És ne felejtsük el: ez a megújulás a nagy kereszténydemokrata államférfiak nevéhez fûzõdik. Az európai történelem e páratlan dinamikájának hátterében ott áll a bibliai történelemszemlélet, amelynek hatása a szekularizálódott Európában is jelen van.

A bibliai történetszemlélet egyik legláthatóbb jelenléte az európai, de az egész emberiség körében érvényes idõszámítás, amely a történelmet a Krisztus elõtti és Krisztus utáni korszakra választja ketté. Keresztény szemmel ez az idõszámítás jól kifejezi, hogy a történelem Krisztus felé tart, benne eléri beteljesedését, és az utána következõ idõ Krisztus második eljövetele felé tart. A nem hívõ vagy nem keresztény számára is megõrzi Krisztus központi szerepét az idõben, és az idõ folyamatának haladását, amelyben az emberi élet fokozatosan kibontakozik, és a Krisztussal kezdõdõ idõvel a modern történelem irányába veszi útját.

A történelem egyetemességének keresztény eszméje összekapcsolódik a misszióval, az evangélium hirdetésének küldetéstudatával. Ezzel indul el a keresztény Európa története, és a keresztény misszió késõbb is végigkíséri az európai egyház történetét. A más népek iránti érdeklõdés az európai tudat egyik jellemzõje, az európai történelemben a továbbiak során a felfedezésekben nyilvánul meg, amelyeknek a rossz emlékû gyarmatosítás is eredõje. Az európai ember sosem gondolt csupán önmagára, mindig volt valami érdeklõdése az egyetemes világ felé. Kétségtelen, hogy a gyarmatosítás nem vet jó fényt erre az érdeklõdésre; de ezen túlmenõen az emberiség sok jót is köszönhet ennek az egyetemes kitekintésnek, amely (mondhatni) átformálta az emberiség történelmét. Európa mindig úgy gondolta, hogy van valami mondanivalója az emberiség számára, és ebben az értelemben az európai ember egy egészen különleges történelmet csinált azzal, hogy sosem zárkózott be önmagába. A világon több évezredes, az európainál õsibb gyökerekkel rendelkezõ kultúrákat ismerünk, amelyek sohasem lépték át az önmaguknak felállított határukat, nem érdeklõdtek a kívülálló emberiség iránt, sõt tudatosan elzárták magukat tõle.

2. A Biblia jelenléte az európai mûvészetben

Amikor az európai kultúra keresztény jellegérõl beszélünk, az legszembetûnõbben és leglátványosabban a festõ- és képzõmûvészetben, az irodalomban és a zenemûvészetben mutatkozik. Mindezekben a keresztény jelleg éppen a Biblia hatásán keresztül érvényesül. Ennek bizonyítására elég egy olaszországi turistaút alkalmával a bibliai indíttatású mûremekeket – freskókat, festményeket vagy szobrokat – megszemlélni, akár a Nemzeti Galéria vagy az esztergomi Keresztény Múzeum kiállítását meglátogatni, vagy megnézni Munkácsy Mihály Trilógiáját Jézus szenvedésérõl, meghallgatni J. S. Bach Máté-passióját vagy G. Verdi Nabuccóját, megnézni vagy elolvasni Madách Imre Mózes vagy Az ember tragédiája címû színmûvét, vagy például Ady Endre verseit olvasni, amelyekben számos bibliai motívummal találkozunk. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a Biblia ismerete nélkül az európai kultúra mûalkotásainak jelentõs része nem érthetõ.

A középkorban, a könyvnyomtatás elõtti idõben, amikor az írástudatlanság általános volt, és az írott szöveg drága, illetve ritka volt, és szélesebb körben nem volt hozzáférhetõ, a bibliai történetek ábrázolása jelentõs mértékben katechetikus céllal történt. A „megrendelõ” az Egyház volt, s ebbõl is következik a mûalkotások szakrális és bibliai jellege. A katedrálisok ablakai és a falfestmények, az oltárok táblafestményei, a figurális ábrázolás tulajdonképpen a bibliai történetek eseményeit jelenítették meg a hívek számára. Ebbõl a szempontból érdemes az esztergomi Keresztény Múzeum tárlatát megnézni, ahol a szárnyas oltárok táblaképei sorozatban mutatják be az Ó- és Újszövetség bibliai történeteinek legismertebb  eseményeit.  A reneszánsszal megszûnik a bibliai történetek, alakok vagy epizódok ábrázolásának katechetikus célja, és a Biblia inkább a kifejezés lehetõségét jelenti mûvészek számára.

A bibliai ihletésû mûalkotásokat lehetetlen felsorolni, helyette inkább érdemes számba venni, hogy milyen témákat részesítettek elõnyben a mûvészek a Bibliából. Amikor katechetikai céllal az üdvtörténet legfontosabb eseményeit ábrázolták, akkor elsõsorban Jézus születésének és gyermekkorának, szenvedésének és föltámadásának eseményeit mutatták be, továbbá az evangéliumból, az apostoli egyház életébõl olyan részleteket, amelyeknek a hit szempontjából fontos mondanivalójuk volt. Megtaláljuk az ószövetség eseményeit is. Az õsszülõk, Noé és a pátriárkák, Ábrahám, Izsák és Jákob ismételten szerepelnek, ugyanígy Mózes és Dávid ábrázolása is. Az ószövetség ábrázolásában fõképpen az a szempont vezetett, hogy kapcsolatba lehetett hozni azzal az üdvtörténettel, amely Jézus Krisztushoz vezet, vagy az ószövetség szereplõi, illetve eseményei úgy jelennek meg, mint a Jézus Krisztusban, az Isten Messiásában beteljesedett üdvösség elõképei.

Amikor a mûvészetek elszakadtak ettõl a katechetikus céltól, de a bibliai hagyomány alkalmat adott emberi érzelmek, indulatok vagy konfliktusok kifejezésére, akkor a Biblia eseményeinek drámai természetû epizódjai is elõtérbe kerültek. Emellett természetesen mindig megmaradtak az üdvtörténet kiemelkedõ eseményei, mint pl. Jézus születése vagy szenvedése, de ezekben is jelentõs szerepet kap az emberi lélek rezdüléseinek ábrázolása. Hadd említsünk néhány példát. Ilyen volt többek között Keresztelõ János lefejezése és vele kapcsolatosan Szalóme tánca, amelyben a hit és erkölcs igazságáért való kiállás a hitványsággal és bosszúvággyal került ellentétbe, és kiváló lehetõséget nyújtott egy mûvész számára emberi érzelmek ábrázolására. Elõkerültek a Bibliából az olyan történetek is, amelyeknek ugyan különösebb teológiai jelentõségük nincs, de drámaiak voltak, mint az a bibliai történet, amikor Judit lefejezi Holofernészt. A nagy bibliai elbeszélésekbõl is olyan mozzanatokat ragadtak ki, amelyek emberi érzelmeket, drámai feszültséget adtak a történetnek, és ezt mûvészien lehetett kifejezni. Az utolsó vacsora történetébõl pl. nem az Eucharisztia alapítására, hanem arra a pillanatra terelõdik a figyelem, amikor Jézus kimondja, hogy egy közületek elárul engem. A megdöbbenésnek azt lelkiállapotát akarja a mûvész bemutatni, amely az apostolokat a kijelentés nyomán eltölti. Vagy gondoljunk a kedvenc Madonna-ábrázolásokra: Mária a gyermek Jézussal, vagy a kereszt alatt, vagy amikor Mária karjába veszi Jézus holttestét. Mindezek a helyzetek kiváló alkalmat szolgáltattak igaz emberi érzelmek bemutatására.

A Biblia hatása a mûvészetre napjainkig megmaradt a felvilágosodás utáni Európában is, amikor azt már csak az ókor nagy irodalmi mûvének tartották, és nem a hit tanújának. Továbbra is ihletet nyújtott mûvészi alkotásoknak, és a Biblia történeteit sokszor csupán egyfajta humanista értelmezésben látjuk vissza, s nem mint a hit tanúit. Jó példa erre Munkácsy Mihály híres festménye „Jézus Pilátus elõtt”, amelyen Jézussal nem mint az Isten Fiával, hanem az elárult és hamisan bevádolt igaz emberrel találkozunk. Az egész kompozíció a mellékalakokkal együtt ezt a helyzetet akarja kifejezni. Érdemes ezzel kapcsolatban a magyar irodalmat is felidézni. Madách Imre Mózes címû színmûvének fõszereplõje Mózes, aki Izrael népét kivezette az egyiptomi szolgaságból. Ugyanakkor a 19. század sajátos eszméi és tépelõdései szólalnak meg a darabban és Mózes ajkán. Egy konfliktus bontakozik ki elõttünk: Mózes a nép vezetõje, aki szabadságra akarja a népét vezetni, és az mégis a szolgaságba akar visszatérni, Egyiptom húsosfazekaihoz. A bibliai történet csupán alkalom ennek a konfliktusnak kifejezésére, de mégis jelen van a Biblia mint alkotásra ihletõ erõ. Ugyanez elmondható Madách másik nagy mûvérõl, Az ember tragédiájáról is.

Mindent összegezve elmondható, hogy a bibliai motívumok nemcsak a kifejezetten keresztény ihletésû mûvészetben találhatók meg napjainkig, hanem a Biblia hatása a szekularizált Európában is jelen van. Ez a hatás a bibliai ábrázolás és elbeszélés már említett sajátosságaiból következik.

3. Biblia és nyelvi kultúra

Végül a Biblia és a nyelvi kultúra kapcsolatát vegyük szemügyre. A középkor tudományos nyelve a latin volt. Az egész irodalmi kultúra – kis kivétellel – latin nyelven bontakozott ki, és a Biblia is csak latin nyelven volt hozzáférhetõ. Ez azt jelentette, hogy olvasóköre elsõsorban a latin nyelvben járatos egyházi emberekre és mûvelt világiakra korlátozódott. A Biblia a hívek széles körében csak az újkor küszöbén vált hozzáférhetõvé, amely két tényezõvel kapcsolódott össze.

A Biblia terjedésének az egyik feltétele a könyvnyomtatás feltalálása volt. A kézzel történõ másolás helyett lehetõvé vált írásmûvek szövegének gyorsabb sokszorosítása és anyagilag olcsóbb elõállítása.

A másik körülmény a nyugati egyházszakadás egyébként sajnálatos eseménye. A reformáció a szenthagyományt és az egyházi tanítótekintélyt elutasította, és hit egyetlen mércéjének a Bibliát tekintette. Ennek következménye lett a Biblia szövegének nemzeti nyelvre történt lefordítása és széles körben, a hívek között történt elterjedése és olvasása. A reformáció egyházaival párhuzamosan a katolikus egyházban is elkezdõdött ez a folyamat. A Biblia nemzeti nyelvû szövege megjelent a hitvitákon és a vitairatokban, és ami rendkívül jelentõs, a bibliai ihletésû prédikációkban; így a Biblia összességében vallási jelentõségén túl óriási hatással volt a nemzeti nyelvek megerõsödésére és fejlõdésére. A bibliafordítások nyelvezete, szóhasználata – hozzávéve akár a prédikációkat, akár a hitoktatást – a hétköznapi beszédmódot is formálta. Az egyszerû nép nyilván nem irodalmi nyelven beszélt, de a pap vagy prédikátor, aki a Bibliát magyarázta, az igen. A bibliai szövegek felolvasása az istentiszteleteken, a bibliai szövegek magánjellegû olvasása – sokszor memorizálása – az egyes ember beszédmódját s ezen keresztül az egész nyelvet képes volt átalakítani. Az ebben a korban keletkezett nagy bibliafordításoknak Európa népeinél meghatározó szerepe volt a nemzeti nyelv kibontakozásában. A klasszikus bibliafordítások mind a mai napig a szép és szabatos beszédnek mércéi.

Feltétlenül emlékeztetni kell még a magyar bibliafordítások jelentõségére is nemzeti nyelvünk alakításában; errõl részleteiben Nemeskürty István e témában írt kiváló könyveibõl kapunk ismereteket (Deáki bötürõl magyar nyelvre, Szent István Társulat 2002). A nemzeti nyelvû Biblia – akár katolikus (Káldi), akár protestáns (Károli) – teremtõ módon hozzájárult nyelvünk gazdagodásához. Ez a hatás a legutóbbi idõkig kimutatható a magyar költõk és írók irodalmi alkotásaiban.

Összefoglalás

Összefoglalásként elmondható, hogy a Bibliának az európai és a nemzeti kultúrák kibontakozásában alapvetõ szerepe van, és jelenléte a szekularizált Európában is maradandó. Bibliai ismeretek nélkül az európai kultúra – legyen ez most keresztény vagy szekularizált – nem érthetõ meg. Aki a kereszténységet megpróbálja kizárni ebbõl a kultúrából, amelynek tényszerûen keresztény és vele bibliai gyökere van, az tévúton jár. Ha elveszítjük mindazokat az értékeket, amelyeket a Biblia adott és ad az európai embernek, akkor az európai kultúra önazonossága elvész, de legalábbis veszélybe kerül.

Az evangéliumból fakadó új lendület Európa számára

Európának minõségi ugrásra van szüksége spirituális örökségének tudatosításában. Ilyen ösztönzést csak Krisztus evangéliumának újrameghallgatásából kaphat. Az összes kereszténynek törekednie kell arra, hogy kielégítse az ezen élet utáni éhséget és szomjúságot.

Ezért „az Egyház kötelességének érzi, hogy újra elmondja a remény üzenetét, melyet Isten bízott rá”, és megismételje Európának: „A körödben lévõ Urad és Istened a te üdvözítõd.” (Szof 3,17.) Felhívása a reményre nem utópisztikus ideológiára alapszik, hanem ellenkezõleg, a Krisztus által meghirdetett üdvösségnek soha el nem múló üzenetére (vö. Mk 1,15).                                 (II. János Pál: Ecclesia in Europa, 120)







Pierre de Charentenay *

A FRANCIA „NEM”

(A 2005. május 29-i referendum)

Franciaország, amely 50 évvel ezelõtt [a közös] Európa alapítója volt, 2005. május 29-én a referendum alkalmával zajos nemet mondott az Európai Alkotmányra. Ez valóságos sokkot jelentett európai távlatokban, de francia szempontból is.

Mozgalmas kampány

Chirac elnök, akinek egyedül volt joga hozzá, nem volt köteles meghirdetni a referendumot, a Francia Alkotmány nem kényszerítette erre. Egyébként a parlament alsó- és felsõháza 80 százalékban az Alkotmány mellett szavazott volna. De az elnök, tanácsadói és az ellenzék vezetõi által ösztönözve, 2004. július 14-én elhatározta, hogy referendumnak veti alá az új alkotmányos szerzõdést, hogy demokratikusabb támaszt adjon neki. Úgy tûnt, hogy nem kell számolnia nagyobb kockázattal, hiszen akkor a franciák 70 százaléka kedvezõen viszonyult Európához.

A kampány jól kezdõdött a szocialista párton belüli vitával, amelynek célja az volt, hogy e párt közös álláspontot képviseljen. Példás vita volt, amely 2004. dec. 1-én tartott szavazással 60 százalék igent eredményezett. Jól indult tehát az Alkotmány jóváhagyása, mivel azt lehetett gondolni, hogy a jobboldal is kedvezõen nyilatkozik a szövegrõl.

De kevéssel utána a kampány polémikusabb fordulatot vett. Laurent Fabius, a szocialisták második embere vezetésével a szocialisták egy része a nemet mondókhoz csatlakozott. Fabius, aki 1986-ban miniszterelnök volt, az Unió tagállamaival aláírta az Európai Egységokmányt (a Közös Piac kialakításáról), jól ismerte Európát. De bizonyos politikai és személyes okokból bírálta az Alkotmányterv harmadik részét, melyet túlságosan liberálisnak tartott, és arra szólított fel, hogy vessék el az egészet.


*Pierre de Charentenay S.J. a francia jezsuiták Etudes c. folyóiratának új fõszerkesztõje. Az itt közölt tanulmányt az európai jezsuita kulturális folyóiratok számára készítette. Fordította Szabó Ferenc.

Ettõl kezdve kétely szüremkedett be a választók körébe, még a leginkább Európa-pártiak lelkébe is, és semmi sem tudta megakadályozni az igen elutasítását.

Néhány közvetlen ok

Ennek több közvetlen indítóoka volt: az ellenzõk szerint a Szerzõdés túlságosan hosszú; a módszer túl bonyolult, így még a mûvelt állampolgár sem tudja egyedül kellõképpen értelmezni egyes pontjait, szüksége van elemzõk, magyarázók, politikusok segítségére.

Három jelenség figyelemre méltó:

– Minden média az igen mellett volt, de a kampány során az igen és a nem egyaránt szerepelt, anélkül, hogy az ítéletalkotást segítették volna;

– Az ellenzõk kampánya igen heves volt, felsorakoztatva valamennyi lehetséges és elképzelhetõ hamis érvet;

– Erõs kampány volt az interneten azok részérõl, akik ellenzik az Alkotmány ratifikálását, nevezetesen a globalizációellenes csoportok (ATTAC) részérõl. Ezek éjjel és nappal ágáltak az igen ellen.

Az igenpártiak nem tudtak visszavágni. A hivatalos kampány nagyon szervezetlen volt. Nem használt az igennek az a vita, amelyet április 14-én az elnöki palotában Chirac folytatott a fiatalokkal: nem tudta megmagyarázni a fiataloknak a szavazás értelmét és az európai egyesülés dinamikáját, meghagyva nekik nemzeti aggodalmaikat és az elégedetlenséget a francia kormány mûködésével szemben. Késõbb az igen hívei igyekeztek válaszolni a nem érveire, de törekvésük nem járt sikerrel.


A nemnek sok fajtája volt; elõször is a baloldalé: a republikánus Chevènement mindig Európa-ellenes volt. A szélsõ bal is a maga egészében mindig Európa-ellenes volt, és az Alkotmányt túl liberálisnak tartotta, ezért nemet mondott a tervre. Most elõször ide csatlakoztak az Európa-párti szocialisták is, akik másik Európát akarnak.

A jobboldalon sem volt egyszerûbb az ellenállás. A hagyományos katolikusok, mint Philippe de Villier vagy Marie Christine Boutin, a laicitás veszedelmét hangoztatták, míg Le Pen az Európa-ellenes szélsõ jobbot mozgósította. Az Európa-párti jobboldal is nemet mondott, mivel a bevezetõ szakaszból hiányoznak a „keresztény gyökerek”.

Mindenütt sor került vitákra: a családokban, a vendéglõkben, az újságokban, a munkahelyeken. Senki nem maradhatott közömbös. Két vagy három hónapig tartott az intenzív vita, amely nem mindig volt nagyon becsületes. Elferdített igazságok, szélsõséges túlzások szerepeltek, bõven áradtak a demagóg szónoklatok. Nem verifikálták az állítások hitelességét. Az Alkotmány lehetett volna védelem a liberalizmus ellen, de a kampány az európai liberalizmus körül forogva a „szabad, meg nem hamisított verseny” híres formuláját hangoztatta. Az Alapvetõ Jogok Kartája védelmet ad minden visszaélés ellen, de ez teljesen hiányzott a viták során.

Az újságok végül oszlopba állították az igen és a nem érveit, hogy a választók eldönthessék, melyik oldalon van az igazság.

Végül a vita a francia helyzet körül polarizálódott: tízszázalékos munkanélküliség, nehéz szociális helyzetek, fenyegetések a társadalmi védelemre és a közszolgálat francia rendszerére. A népszavazásnak ilyen összefüggésbe való beágyazódása néhány millió szavazatot a nem oldalára állított. Az 1992-es Maastrichti Szerzõdést 51%-kal ratifikálták, de akkor a körülmények a mostanitól különbözõk voltak; a szavazók egy töredékének átállása a nemhez elég volt, hogy a május 29-i referendum sikertelen legyen.

Egy törés

A referendum eredménye komoly törést okozott az országban különbözõ dimenziók szerint: egyik oldalon a fenti Franciaország, az integráltak, a magas kultúrával rendelkezõk, a másikon a lenti Franciaország, azoké, akik távol vannak a döntésektõl és a mûvelõdési eszközöktõl. A másik törés elválasztja azokat, akik a francia önállóság szellemét akarják megõrizni a köztársaság égisze alatt, azoktól, akik az európai egység pártján állnak, és fõleg az elõnyöket látják, amelyek az egyesülésbõl származnak. Hagyományos a klasszikus elkülönülés Franciaországban a liberálisok és az antikapitalisták között: ez utóbbiak keményen harcoltak az Alkotmány ellen. A vidékiek, földmûvesek és szõlõsgazdák, szintén nemmel szavaztak, míg a nagyvárosok lakói igennel. Még súlyosabb a megosztottság a fiatal nemzedék és az idõsebb személyek között. A negyven évnél idõsebbek igennel szavaztak, míg a 20-30 év közöttiek többsége nemmel. Ennek több oka van: [a közös] Európa megalapítása távol áll a fiataloktól, éppoly messze, mint a világháború. Európa tehát számukra nem elv, hanem tájékozódási kérdés. Természetesen õk is Európa-pártiak, de kinyilvánították elégedetlenségüket a mai helyzettel szemben: nehézségeik, hogy helyet találjanak az olyan gazdaságban, amely egyre inkább európai lesz, és nem könnyíti meg feladatukat.

Az országnak ez a megosztottsága annál inkább különös, mivel valamennyi nagy politikai párt és minden nagy újság kifejezetten az igennel való szavazatra buzdított. A francia püspöki kar világosan a Szerzõdés mellett állt, még ha nem is mondta meg, hogy milyen szavazatot kell leadni.

Számtalan kérdés

Az országnak ez a mély megosztottsága, annak ellenére, hogy az európai téma általános egyetértés tárgya volt, számos kérdést vet fel. Világos, hogy a referendum megszervezése súlyos tévedés volt: a vezetõk, akik ezt kérték, elfelejtették, amit Charles de Gaulle mondott: szerinte Franciaországban minden referendum népszavazás. Ez történt most: a franciák ezt a konzultációt arra használták, hogy Chirac elnök politikájára nemet mondjanak. Elfelejtették Európát, annak építését és jövõjét, és a francia felelõs politikusokhoz beszéltek, akik nem képesek kezelni olyan gazdaságot, amely tíz százalékos munkanélküliséget meghaladó népességet tart el. A francia népesség dühös a felelõseire; ez alkalommal ki is nyilvánította.

A hatalom habozása a képviselõk és a szenátorok szavazatánál jól mutatja a hagyományos politikai képviselet gyengeségét. Nem tûnik eléggé legitimnek ahhoz, hogy maga döntsön egy ilyen fontos választásnál. A közvetlen demokráciához való folyamodás súlyos tévedés, amikor a népesség ehhez nincs hozzászokva, mert nem a feltett kérdésre válaszol, hanem a helyi kormányzatról mondja el véleményét.

Egyik nehézség ma az, hogy a polgárok ki akarják fejezni véleményüket minden nagy, õket érintõ kérdésben. Nincs bizalmuk másokban, akik helyettük döntenének, akár még a legbonyolultabb kérdésekben is. A referendum eredménye ellene mondott a legnagyobb pártok politikai elitjének, amelyek az igent hirdették. Az alsó- és felsõház pártjai nem képviselik többé a népesség tömegének véleményét. De akkor kit képviselnek? A referendum kinyilvánította a francia politikai képviselet súlyos válságát.

Még mélyebben, amikor feltárta a mély szakadékot az elit és a népesség között, a referendum a gyanakvás árnyát vetítette az elit és valamennyi európai szaktekintély hitelreméltóságára. A szakértõk hiába magyarázták, hogy mit jelent Európa, és mi a terve, mi alapvetõ jogainak Kartája, a lakosság nagy része nem hitt ebben. A szakszerûség nem volt jó semmire. Nem tartották tiszteletben a tapasztalatot. Sõt, ami ennél is rosszabb: minthogy a kampány során elmondtak mindent és annak ellenkezõjét is, senki nem hitt senkinek, és mindenki a másikat tartotta hazugnak. A választó már csak azt hitte, amit hinni akart. A legbecstelenebb demagógiáról volt szó. Tele volt ezzel a kampány.

Ez a vita, amely egy távlat nélküli azonnaliságban zajlott, nyilvánvalóvá tette, hogy milyen nehéz megmagyarázni a hosszabb távú problémákat a politikai döntésekben. Márpedig Európa egyesítése hosszú távú folyamat, a kollektív szolidaritás széles mezõnye, amely néhány évtizedre 450 millió személyt érint. A választó fõleg a közvetlen jövõre gondolt, a hó végi munkabérre, a lakbérre és a napi kenyérre, a szomszédos üzem áttelepítésére. Az õ szolidaritása a legközelebbiekre, szüleire és barátaira terjed ki, de nem nyitott a hatalmas európai népességre.

Végeredményben a referendum Európa ellen szólt. Az Egyesült Európa nagyon gyorsan fejlõdött, nagyon gyorsan terjedt ki. Tíz új tagja, amely a tagországok számát 15-rõl 25-re növelte, olyan gyorsan történt, hogy az alappolgároknak nem volt idejük azt realizálni. Ez a bõvítés félelmet keltett, annál is inkább, mivel meghatározatlan marad, nincs tudtul adott határértéke. Törökország réme ott lebegett a kampány fölött, és [ezt a fenyegetést] erõteljesen elevenen tartotta a keresztény vagy nem keresztény jobboldal. Ebben kristályosodtak a félelmek, ez szimbolizálta Európa bõvítésének határtalanságát.

Ehhez társult az európai mechanizmusok ismeretének hiánya, Brüsszel megvetése, a bürokrácia elleni végérvényes fellépés, beleértve a szõlõmûvesek és földmûvesek álláspontját is, akik pedig Brüsszelbõl eurómilliókat kapnak. A francia kormány sohasem gondolt az Európának kedvezõ nevelésre. Chirac elnök kampánybeszédeiben fõleg a nemzeti érdekrõl szólt. Brüsszelt gyakran bûnbakként emlegette, amikor a franciaországi problémák megoldásáról volt szó. Az Európára vonatkozó tudatlanságban megvan a média felelõssége is, mert nem tájékoztatott azokról a nagy döntésekrõl, amelyeket az európai csúcstalálkozókon hoztak, vagy a két Konvent vitáiról, amelyek során megszövegezték az alapvetõ jogok Kartáját és az Alkotmányt. Mindazok, akik követték Brüsszelben a két Konventet, állandóan panaszkodtak, hogy Európa legtöbb országában nem tájékoztatták a lakosságot. Nem meglepõ tehát, hogy a polgárok negatívan reagálnak, amikor olyan bonyolult szövegrõl kell szavazniuk, amely számunkra néhány távoli bürokrata akaratából csodaként született meg.

Politikai károk

A nem gyõzött tehát 55 százalékkal. A referendummal szembeni álláspont nagyon változatos: amint láttuk, a jobb- és a baloldal, a forradalmi kommunista Ligától Le Pen Nemzeti Frontjáig a nem mellett szavazott. Nem lehet tehát alternatívát javasolni, mivel nem lehet egyetértést találni sem Európára, sem más témára vonatkozóan. Franciaország tehát drámai politikai helyzetben van. Az ellenzék, amely gyõzött, nem tud semmiféle javaslattal elõállni. És a kormány hagyományos nagy pártjai nagyon meggyengültek. Chirac elnök népszerûsége a legmélyebbre esett, mert elveszítette a jobboldal támogatását: ez kiábrándult, mivel vezetõje ilyen rosszul intézte a Szerzõdés ügyét. A szocialista párt mélyen megosztott, mivel a többség a referendum mellett foglalt állást, de a párt második vezetõje, Fabius ellene volt. Fabiust kizárták a szocialista párt Nemzeti Tanácsából: ez megnyitotta a kaput a belsõ válságnak, amelynek megoldásához hosszú idõre lesz szükség. A szélsõ bal nagyon aktív volt a kampányban, most majd visszahúzódik a „félillegalitásba”, mivel nincs képviselve a parlamentben.

A referendum igazi áldozata nyilván Európa. A nem egyes hívei most realizálják, hogy a nem elõrejelzései helyesnek bizonyultak: Franciaország választása súlyos következményekkel jár az európai egyesülés számára. A politikai Európa, a társadalmi jogok Európája, a nemzetközi fórumokon kellõ eréllyel szóló Európa számára a nem kudarcot jelent. Sajnos, ezt túl késõn vették észre.

Villepin új kormánya igyekszik menteni a látszatot: az országot ugyan kormányozzák, de súlyos a helyzet, mert a nem nagyságát nem vették számításba a politika mindennapi gyakorlásában. Franciaország nagyon bizonytalan várakozásban van, várva a 2007 májusában esedékes elnöki választások eredményét.