E SZÁMUNK ELÉ

A KULTÚRA HELYZETE ÉS
AZ ÉRTELMISÉG FELELÕSSÉGE

Elsõ magyarországi látogatása alkalmával (1991. augusztus 17-én), a kultúra és a tudomány képviselõihez szólva, II. János Pál többek között ezeket mondotta: „A magyar társadalom az átmeneti kor mély válságát éli át. Még mindig szenved a diktatúra elmúlt évtizedeinek következményeitõl, ugyanakkor erõsen fenyeget a szekularizmus veszélye. Alapvetõ erkölcsi erényeket nemegyszer elhanyagolnak, vagy egyenesen nevetségessé tesznek. A kultúra embereinek egyik elsõ feladata az, hogy az újonnan megszerzett szabadság keretében az új társadalmat olyan emberi erények alapjára építsék, mint a becsületesség, az igazságosság, a kölcsönös tisztelet, a szolidaritás, az egyetértõ együttmûködés. [. . .] Az egyház készségesen felajánlja a maga segítségét e nemes cél elérésére. Ezért maga is megnyitja saját iskoláit. A múltban kizárták az új nemzedékek nevelésébõl. Most örömmel látja a szülõk egyre növekvõ vágyát arra, hogy jó nevelést biztosítsanak gyermekeiknek ezekben az iskolákban.”

II. János Pál helyzetelemzését véve kiindulópontnak, folytatjuk hazánk helyzetének felmérését, különös tekintettel a kultúrára és az értelmiségiek felelõsségére. Az elmúlt másfél évtized során úgy alakult a magyar helyzet, hogy a pápa szavainak idõszerûsége csak világosabbá vált. 1996-ban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia nagy visszhangot keltõ körlevele – Igazságosabb és testvériesebb világot! – szintén hangsúlyozta: „A sorsdöntõ változások és a sok területen megindult örvendetes fejlõdés ellenére az utóbbi években egyre súlyosabb válságtünetekkel is szembe kellett néznünk.” Tény az, hogy a közel fél évszázados kommunista uralom mély sebeket – és romokat – hagyott minden területen. Az Egyház is súlyosan károsodott; „a megnyesett fa” nehezen zöldül ki.

Elõzõ számunkban Krómer István „kórképe” („Jelentés a zsákutcából”) talán túlságosan negatív, legalábbis egyesek szerint, de ki tagadhatná a következõ jellemzés találó voltát: „A társadalom belsõ szükségleteit szemügyre véve elsõként a közösségek és az erkölcsi értékrend fájó hiányát kell megemlítenünk. [. . .] Az erkölcsi megújulás terén a helyzet bízvást minõsíthetõ tragikusnak. A kíméletlen verseny és annak ideológiája fokozatosan felszámolja a még megmaradt vagy a gyengülõ kommunizmus idején újraéledt társadalmi szolidaritást. A családokat már nem csupán kezeletlen konfliktusaik belülrõl, hanem a tudatosan gerjesztett individualista »önmegvalósító« ideológia terjedése is szétfeszíti. A halál kultúrája emelt fõvel követel magának polgárjogot. A gyermekek a törtetõ nihilizmus, a fogyasztási divatok õrülete jegyében szocializálódnak, az ifjúság önazonosságát embersége gyökerénél, a természetes nemiséget relativizálva és az anyai hivatást tagadva éri támadás. A népességfogyás drámai ütemben gyorsul, a természetes utánpótlás közel harmada hiányzik. A mûveltség leértékelõdik, a kultúra kommercializálódik, futószalagon teremnek a félanalfabéták, jobb esetben szakbarbárok. A »gyermeki jogok« jegyében a nevelés fokozatosan nemcsak az iskolákból, de a családokból is kiszorul.”

Még ha sarkítottnak tûnik is ez a jelentés, több-kevesebb egyetértéssel azt kell keresnünk, hogy miképpen juthatnánk ki a „zsákutcából”, mi a teendõ? Fõleg mi a keresztény értelmiség feladata ebben a helyzetben? Azt többen megállapították – így Lázár Kovács Ákos is mostani számunkban –, hogy kialakult »egyházi értelmiség« (a szó bevett értelmében) nem létezik Magyarországon; ezt a tényt a kommunista évtizedek politikája magyarázza. „A Kádár-rendszer a legvégsõkig védte a marxizmus kulturális hegemóniáját. Ennek egyik eszköze volt az, hogy az egyetemek, fõiskolák bölcsészkarára kevés kivétellel olyanok nyerhettek felvételt, akik legalább színleg a rendszerhez és annak hivatalos világnézetéhez lojálisnak mondták magukat. Még a puhuló kádárizmus idején is a pedagógusok körében volt a legerõsebb a keresztények diszkriminációja. [. . .] Nemcsak a katolikus iskolák, de egész ifjúsági pasztorációnk jövendõ hatékonysága fordul azon, hogy sikerül-e a napjaink kihívásaival számot vetõ, a mai gyermekek és fiatalok sajátos világához igazodó keresztény értékrendet korszerûen, hitelesen és meggyõzõen közvetítõ pedagógiai rendszert és módszereket kidolgozni és elterjeszteni.” (Lukács László: Az elnyomatásból a szabadságba, Vigilia, 2005, 161–162.)

Igen, de talán ez nem is csupán rendszer és módszer kérdése. Az új evangelizálás munkásai, a katolikus felsõ- és középiskolák „multiplikátorai”, oktatói és nevelõi teljesíthetik ezt a nevelési feladatot, de elõbb õket magukat is korszerû világnézetre, öntudatos hitre kell segíteni. Lelkigyakorlatok, világnézeti kurzusok, lelkiségi mozgalmak, általában a katolikus közép- és fõiskolák, szemináriumok, a katolikus egyetem és a katolikus média súlyos feladata, hogy az új nemzedéknek átadja a keresztény értékrendet, és ezzel párhuzamosan megvalósítsa – a teremtõ Lélek erejében – az erkölcsi megújulást. A magyarországi Egyháznak – a klérusnak és a világiaknak együtt – továbbra is a II. vatikáni zsinat által meghirdetett korszerûsödés és megújulás feladatát kell teljesítenie.

A világi értelmiségiekre vár az a hivatás, hogy – mint minden hívõ – kovász legyenek a társadalomban, hogy a közéletet az evangélium szellemével hassák át. Ellen kell állniuk a „gettósodásnak”, amelyet a hazai balliberális értelmiség szeretne elõsegíteni, vagyis kiszorítani a közéletbõl a keresztényeket, a hitet kizárólag „magánügynek” tekintve – Párizsra tekintve a teljes „laicizálódást” sürgetve –, vagyis megvonni az egyháztól minden állami támogatást. (Az egyházi értelmiség közéleti, a társadalmi nyilvánosságban betöltött szerepérõl Lázár Kovács Ákos ad néhány megfontolandó szempontot.) Újra csak emlékeznünk kell a Christifideles laici kezdetû, 1987-es apostoli buzdítás szavaira (42. pont): „A világi hívõk a személy és a társadalom szolgálatát tartva szem elõtt, az evilági ügyek keresztény szellemû intézése során semmi módon nem mondhatnak le a politikai életben történõ részvételrõl, vagyis arról a sokrétû és szerteágazó gazdasági, társadalmi, törvényhozói, irányítási és kulturális munkáról, amelynek célja szerves és intézményes módon a közjó elõmozdítása. Amint a szinódusi atyák is többször megerõsítették, mindenkinek és minden egyes személynek joga és kötelessége részt venni a politikai életben; bár ez különbözõ, egymást kölcsönösen kiegészítõ formákban, fokozatokban, feladatokban és felelõsségekben jut kifejezésre. Az egyéni törtetés, a hatalomimádat, az önzés, a korrupció, melyeket gyakran hangoztatnak vádként a közügyekben tevékenykedõ vagy képviselõséget vállaló, az uralkodó osztályhoz tartozó, a különbözõ politikai pártokhoz csatlakozó emberekkel szemben, valamint az az igen elterjedt vélemény, amely a politikát az erkölcsi veszély szükségszerû helyének tekinti, semmiképpen sem igazolhatja a keresztények közügyekkel szembeni közömbösségét vagy tartózkodását.”

Természetesen, amint Lázár Kovács hangsúlyozza, a keresztény politikus szellemi feladatát csak úgy láthatja el, ha politikai tevékenységét képes az egyház átfogó – tanító és üdvösségközvetítõ – küldetésébe ágyazni, az egyház szociális tanításához igazodni, még ha a világi értelmiségi politikai tevékenységében relatív önállósággal rendelkezik is, eltérõen pl. a teológusra kötelezõ kötöttségtõl.

Itt még szeretnék közölni néhány bekezdést abból a dokumentumból, amelyet a Hittani Kongregáció tett közzé (J. Ratzinger bíboros prefektus aláírásával) 2002. november 24-én (Doc. Cath. N°2285) a világi katolikusok politikai elkötelezettségérõl. Igazában a pápai dokumentumok alapján mutat rá néhány fontos szempontra, megjegyezve, hogy ez a tanbeli jegyzet a világiak politikai elkötelezettségérõl szól; a papoknak kötelessége, „hogy a társadalmi életre vonatkozó erkölcsi elveket elõadják, de a politikai pártokban való aktív elkötelezettség a világiaknak van fenntartva” (Vö. Christifid. laici, 60).

„Manapság bizonyos kulturális relativizmust tapasztalunk, amely világosan megnyilatkozik abban az elméletben, amely az etikai pluralizmust védelmezi, és amely annak bizonyítéka, hogy az ész és a természetes erkölcs törvénye felbomlott. E tendencia vonalában sajnos nem ritkán találkozunk a nyilvános kijelentésekben olyan állításokkal, amelyek az etikai pluralizmust a demokrácia feltételének tartják. (Vö. Centesimus annus, 46) [. . .] Ennek a pluralizmust hirdetõ relativizmusnak semmi köze ahhoz a jogos szabadsághoz, amely megilleti a katolikus polgárokat, hogy a hittel és a természeti törvénnyel összeegyeztethetõ politikai nézetek közül azt válasszák, amelyik saját kritériumaik szerint jobban megfelel a közjó követelményeinek. [. . .] A körülmények konkrét megvalósulása és különbözõsége általában az olyan tájékozódások és megoldások különbözõségét eredményezi, amelyeknek azonban erkölcsileg elfogadhatóknak kell lenniük. Nem az Egyházra tartozik, hogy konkrét megoldásokat fogalmazzon meg, még kevésbé az, hogy egyetlen megoldást javasoljon az evilági kérdésekben, amelyeket Isten mindenki szabad és felelõs ítéletére bízott, jóllehet ennek az Egyháznak joga és kötelessége, hogy erkölcsi ítéleteket mondjon az evilági ítéletekrõl, amikor a hit és az erkölcsi törvény ezt megköveteli. (Vö. Gaudium et spes 76) Ha a keresztényeknek kötelessége »elismerni az evilági választások jogos sokféleségét és különbözõségét« (uo. 75), éppúgy ellen kell állniuk az erkölcsi relativizmus által megjelölt pluralizmusnak, amely ártalmas a demokratikus életnek is, mivel ennek szüksége van igazi és szilárd alapokra. . .”