HTML68

A REMÉNY TANÚI

A REMÉNY TANÚI AZ EGYESÜLÕ EURÓPÁBAN

A második európai szinódus (1999) püspökei és II. János Pál az Ecclesia in Europa kezdetû apostoli buzdításban felmérték a földrész szellemi helyzetét, jelezték a kihívásokat és a reménység jeleit. Rávilágítottak a szekularizmus (,,laicitás”) és az ateizmus terjedésére és annak erkölcsi következményeire. A keresztény örökség elvesztésével nõ az erkölcsi relativizmus, visszaszorítják a hívõ emberek közéleti befolyását, a születések száma drámaian csökken, a papi és szerzetesi hivatások megfogyatkoznak, súlyos a családi élet válsága, erõsödnek a vallások közötti feszültségek, stb. Az európai kultúra a „csöndes aposztázia” benyomását kelti; az önelégült ember úgy él, mintha Isten nem létezne. Éppen az Isten elvesztése magával hozta az ember „halálát”, azt az embertelenséget, amelyet a totalitarizmusok idején megtapasztalhattunk.

A milliókat elnyomó, kisemmizõ, kivégzõ kommunista diktatúra megbukott Európában: ateizmusa és materializmusa volt fõ buktatója, túl a személyt és az egyéni szabadságot a kollektív rendszerbe olvasztó gyakorlatán. A kommunizmus alternatívájaként egyesek a liberalizmust állítják oda. De meg kell szívlelnünk Hannah Arendt figyelmeztetését: az ideológiák kísértése mindig megmarad, ha egyedül „üdvözítõnek”, a földi paradicsomot ígérõ egyetlen megoldásnak tüntetik fel magukat. Anélkül, hogy elvitatnánk egy bizonyos (XIX. századi) liberalizmus érdemeit, hangsúlyoznunk kell: hazug illúzió a szélsõséges liberalizmus ideológiája, amely emancipációt, egyéni kezdeményezéseket, teljes szabadságot ígér a gazdasági és kulturális életben, de olyan gazdasági és technikai rendszerre támaszkodik, amely az említett értékek gyakorlati tagadása, minthogy az egyént a gazdasági érdek, a piac és a technikai vívmányok követelményeinek rendeli alá. Ez is materializmus: az embert egydimenzióssá fokozza le. Ezért is figyelmeztettek az európai szinódus püspökei: „A folyamatban levõ globalizáció, ahelyett, hogy az emberi nem nagyobb egysége felé vinne, olyan gondolkodást sugall, amely kizárja a gyengébbeket, és növeli a föld szegényeinek számát.” (Ecclesia in Europa, 8)

A teljes szekularizmus, a liberális „laicitás”, amely egyre erõsebb az európai intézményekben (vö. a Buttiglione-esetet az Európai Parlamentben) hazánkban is egyre terjed (lásd a szélsõséges liberális sajtót: És, Magyar Narancs, 168 óra).

Földrészünk spirituális hivatását hangsúlyozva az európai szinódus megállapította: Európa a demokratikus eszmét, az emberi jogok sajátos értékeit a keresztény örökségbõl merítette. Amikor most erõsíti és bõvíti a maga gazdasági és politikai egységét, „úgy tûnik, az értékek komoly válságát éli át. (. . .) Az átalakulási folyamatban (. . .) elsõsorban az a feladata, hogy újra megtalálja a maga identitását”; vissza kell szereznie a kereszténységtõl örökölt alapvetõ értékeket; „ezek: az emberi személy transzcendens méltóságának elismerése, az értelem és a szabadság, a demokrácia, a jogállam s a politika és a vallás közötti különbség értéke.” (109.)

„Az egy és egyetemes, mégis a részegyházak sokféleségében jelen levõ katolikus Egyház páratlanul tud segíteni az egész világra nyitott Európa építésében. (. . .) Az államhatalmakkal fenntartott kapcsolatokban az Egyház nem kíván visszatérni az államvallási formákhoz. Ugyanakkor tiltakozik az ideológiai laicizmus vagy a polgári intézmények és a felekezetek ellenséges szétválasztásának minden típusa ellen. A katolikus Egyház a maga részérõl (. . .) meg van gyõzõdve arról, hogy folytatván a maga hagyományát, és összhangban szociális tanításának elemeivel, egyedülálló módon képes hozzájárulni az egységesülés folyamatához, fölkínálva az európai intézményeknek a társadalmat az evangéliumi remény megélésével egyre emberibbé tevõ hívõ közösségek hozományát.” (116–117)

A földrész és a világ reménye csak Jézus Krisztus lehet, mert örök életet ad; Hozzá kell visszatérnünk, és evangéliuma szellemében építeni az egyesülõ Európát, benne hazánkat, továbbadni az új nemzedéknek az evangéliumi értékeket. Az egységesülõ Európa a keresztényeket is az egységre ösztökéli, hogy a remény igazi tanúi legyenek. A pápa a szinódusi atyákkal együtt mindenkit arra kért, „hogy ne feledjék, a reménynek mily nagy jele lett a keresztény hit sok tanúja, akik az elmúlt században akár keleten, akár nyugaton éltek. Õk ellenséges és üldözõ környezetben tudták magukévá tenni az evangéliumot, gyakran egészen a vértanúságig. (. . .) Az Egyház életerejét bizonyítják; fényt jelentenek az Egyháznak és az emberiségnek, mert a sötétségben fölragyogtatták Krisztus világosságát.” (13)

A KILENCSZÁZAS ÉVEK: A VÉRTANÚK SZÁZADA

Az olasz jezsuiták folyóirata, La Civiltà Cattolica, 2005. február 19-i számához írt szerkesztõségi cikknek (319–328. oldal) magyar változatát adjuk olvasóinknak. A fordítást Nagy Ferenc készítette.

Ecclesia in Europa kezdetû, szinódus utáni apostoli buzdításában (2003. június 28.) II. János Pál valamennyiünk elé kívánja tárni, „hogy soha el ne felejtõdjék”, a reménység egy nagy jelét; a keresztény hit oly sok tanúja alkotja, akik a múlt században éltek Keleten és Nyugaton egyaránt, akik „magukévá tudták tenni az evangéliumot ellenségeskedés és üldözés meghatározta helyzetekben, gyakran a vértanúság végsõ próbatételéig” (13. pont).

Miért ez a felszólítás arra, hogy soha el ne felejtsük a múlt század hittanúit, vértanúit? Az indítékot az a tény alkotja, hogy nemcsak a tömegkommunikáció világában, hanem és fõleg a keresztény világban is, pontosabban annak bizonyos szektoraiban, melyek kritikusabbak az Egyház felé, hajlamosak elfelejteni a XX. század üldözéseit, és (ami még súlyosabb) fanatikusként és fundamentalistaként diszkvalifikálni és kigúnyolni azokat, akik ezeket az üldözéseket elszenvedték egészen vérük ontásáig.

A Concilium címû folyóirat egyik számában (2003/1. szám), amelyet az „Újra átgondolni a vértanúságot” témának szenteltek, „vértanú” névvel illetik akár a hitért, az igazságosságért vagy más keresztény értékekért megölt keresztényeket, akár az iszlám terroristákat, akik megölik magukat, vagy az iszlám védelmében gyilkolnak, akár azokat a buddhista szerzeteseket, akik felgyújtották önmagukat a vietnami kommunista rendszer elleni tiltakozásként (111. oldal)¹.

Másodsorban az „újra átgondolt” vértanúság néven olyan szenvedéseket értenek, amelyeket a gyarmatosító európai országok kényszerítettek Afrikára és Latin-Amerikára. Ezért Afrikáról úgy beszélnek, mint „vértanú kontinensrõl”: „Röviden összefoglalva, Afrikát halálra kínozták antropológiai, történelmi, társadalmi-kulturális, gazdasági, politikai szempontból és a vallásáért, amelyet bálványimádó, animista vallásnak tekintettek.” (54–56. oldal)²

Ami Latin-Amerikát illeti, megkülönböztetik egyfelõl a „jezuánus vértanúkat”, akik nem Krisztusért vagy Krisztus miatt haltak meg, hanem amint Jézus és Jézus ügyéért, vagyis „Jézusnak, az õ szeretetének és az õ szegényekért kiálló védelmének követéséért”, másfelõl a „keresztre feszített népeket”, vagyis Latin-Amerika azon népeit, amelyeket elnyomnak, kizsákmányolnak életükben és legyilkolnak halálukban; fel is teszik a kérdést, hogy ezek a „keresztre feszített népek” nem vértanúk-e a szó teljesebb értelmében, mint a jezuánus vértanúk (31. oldal)³. Ami Ázsiát illeti, vértanúkként határozzák meg azokat a Srí Lanka-i tamilokat, akik küzdenek és meghalnak „életükért és méltóságukért Srí Lanka szigetén” a ceyloniakkal szemben (39. oldal)⁴.

Végül felvetik „a vértanúság problémáját a missziós országokban”, mint Kína, Japán, Korea, Vietnam, és felteszik a kérdést, hogy azon keresztények meggyilkolásában, akiket az Egyház ma vértanúkként tisztel, a hit körül folyt-e a vita, vagy pedig arról a tényrõl volt szó, hogy a keresztények magatartását, akik a „kínai rítusokat” bálványimádónak tartották, „felforgatónak tekintették, mivel kétségbe vonta a fennálló társadalmi rendszer fontos elemeit” (119. oldal); arról a tényrõl volt szó, hogy a keresztényeknek külföldtõl való függését úgy látták, mint az egyes országok „belsõ ügyeibe való beavatkozást”; és végül fõleg arról a tényrõl volt szó, hogy a misszionáriusokat úgy tekintették, mint a gyarmatosító európai hatalmak ügynökeit és egy magasabb civilizáció hordozóit, és ebbõl kifolyólag más vallások tagjai felé ellenséges elemeket. Tehát fel lehet tenni a kérdést: „az ilyen magatartások milyen mértékben voltak felszabadító elemek, amelyek azt okozták, hogy a keresztények üldözést szenvedtek, és »vértanúkká« lettek?” (121. oldal)⁵

* * *

Ma kétségtelenül szükség van a vértanúság újragondolására, de eltérõ értelemben attól, amelyet a Concilium folyóirat megad. Jelenleg a katolikus Egyház azokat tekinti sajátos értelemben és teljes értelemben „vértanúknak”, akik valamilyen módon egészen a halálig szenvedtek, vagy akiket megöltek a Jézus Krisztusba, Isten emberré lett Fiába vetett hitük miatt, Jézusba, aki meghalt, feltámadt, és ma az Egyházban él. A vértanúk tehát azért vértanúk, mert „a Krisztusba vetett hit miatt” haltak meg: vagyis akár a hit elleni gyûlöletbõl (in odium fidei), akár mert nem tagadták meg a hitet vagy a hit egy dogmáját (propter fidem), akár azért a puszta tényért, hogy „keresztények, Krisztus-hívõk” (christiani), Jézus Krisztus követõi (propter Christum). Feltétele annak, hogy embereket vértanúknak tekintsünk, a non resistentia, vagyis hogy hagyták megölni magukat anélkül, hogy fegyveres ellenállást tanúsítanának. Ezért akit harcban ölnek meg, akkor is, ha a hit védelméért viselt harcban, az nem vértanú a szó igazi értelmében. Végeredményben sajátos értelemben vett vértanú az, aki meghal, vagy akit megölnek „a Krisztusba vetett hit miatt”, éspedig úgy, hogy nem tanúsít ellenállást. Nem vértanú tehát az a keresztény, akit olyan politikai, ideológiai vagy faji motívumoktól indíttatva ölnek meg, amelyek szorosan és közvetlenül nem kapcsolódnak a hithez, kivéve ha a sajátosan vallási motívumot álcázzák, ami gyakran megesett, politikai természetû motívumokkal vagy büntetõ jellegû vádaskodásokkal, és ezt bizony nem mindig könnyû megállapítani. Mindenesetre a vértanúságra áll az, amit Szent Ágoston mondott: Martyres non facit poena, sed causa: nem a halálbüntetés tesz vértanúkká, hanem a motívum, az az ok, amelyért valakit megölnek. (Enarr in Ps 34, 2, 12.)

De a vértanúság oka egyedül csak a hit? Ezen a ponton az utóbbi évtizedekben a keresztény megfontolás „újra átgondolta” az Egyháznak a vértanúságról szóló közös tanítását; vagyis belátták, hogy a hittel szorosan kapcsolódnak a keresztény értékek: a szeretet, az igazságosság, a tisztaság, az elnyomottak és a szegények védelme; akit tehát üldöznek, bebörtönöznek, megkínoznak és megölnek, mert kiváló szeretetaktust vitt véghez (ez az esete a ferences Maksimilijan Kolbénak, aki halálra ajánlkozik, hogy egy családapát megmentsen), az a szeretet vértanúja; aki szándékosan kiteszi magát a halálveszélynek, hogy ne hagyjon el egyszerû és védtelen személyeket, és meg is ölik, az a szeretet vértanúja; akit megölnek azért, mert védelmezett halállal fenyegetett embereket vagy elnyomott és kizsákmányolt, alapvetõ jogaiktól megfosztott embereket, az az igazságosság vértanúja; aminthogy vértanúja az igazságosságnak az, akit megölnek, mert felemelte a hangját társadalmi igazságtalanság ellen, amelynek áldozatai ártatlan emberek, akik képtelenek megvédeni magukat, és érvényesíteni saját jogaikat ahhoz, hogy emberi személyekként éljenek; a tisztaság vértanúja az a keresztény nõ, akit megölnek, mert nem hajlandó alávetni magát megbecstelenítési kísérletnek.

Megvalósul tehát a keresztény vértanúság ott, ahol halállal sújtanak olyan hívõ személyt, aki életszabályának az evangéliumot tette meg, és a halál oka az evangélium egy lényeges normája melletti határozott állásfoglalás, mint a szeretet, amely az életnek a testvérekért való odaadását vállalja, vagy egy evangéliumi érték védelmezése. Ami számít, hogy vértanúságról beszélhessünk, az egyfelõl a világos és kifejezett vonatkozás Jézus személyéhez és az evangélium tanításához, másfelõl a halált nem szabad se keresni, se provokálni, hanem vállalni kell ellenállás vagy szembehelyezkedés nélkül és a megbocsátás szellemében ama személy vagy személyek irányában, akik igazságtalanul ránk mérik. Összefoglalásul: a keresztény értelemben vett vértanúság nem egy eszméért való meghalás vagy megöletés ténye, bármennyire nemes és nagy az az eszme, mint például a haza védelme, egy politikai vagy társadalmi ideológia diadala, egy nép szabadságának védelme egy diktátori vagy totális rendszer zsarnokságával szemben; még kevésbé beszélhetünk vértanú néprõl azért, mert erõszakkal megfosztják saját jogaitól, sõt életétõl, amennyiben olyan életfeltételekre kárhoztatják, amelyek egy népet – vagy legalább gyengébb tagjait: a gyermekeket és az öregeket – lassan korai halálba visznek. Más szavakkal a keresztény vértanúság mindig és csakis olyan vallási tény, amely kifejezett vonatkozásban áll a Jézus Krisztusban való hittel és az õ evangéliumának értékeivel; vagyis a keresztény mártír mindig Krisztusnak és az õ evangéliumának tanúja, tudatos és kifejezett módon.⁶

* * *

A sajátos értelemben vett vértanúság, amelyet kifejtettünk, vagyis a halálig való tanúságtétel a Jézusba és evangéliumába való saját hitrõl, visszamegy a kereszténység kezdeteire: István diakónust megkövezte egy csoport zsidó, akiket felbõszített azok ellen mondott vádbeszéde, akik nemcsak nem tartották meg a mózesi Törvényt, hanem ráadásul megölték Jézust, az Igazat (ApCsel 7,52); Jakabot pedig, a Tizenkettõ egyikét I. Heródes Agrippa Kr. u. 42-ben megölette. A vértanúság az egész keresztény történelmet éles csúcsokkal jelölte meg a kereszténység elsõ három századában, amelyek Diocletianus és Maximinus Daia üldözéseivel értek véget, a XVI. és XVII. században az Angliában I. Erzsébet királynõ idejében lefolyt vad üldözésekkel, Japánban Hidejosi és Iejaszu sogunok idején, Koreában meg az indokínai félszigeten (ma Vietnamban), ahol három évszázad alatt 130 ezer keresztényt öltek meg.

De a legborzasztóbb üldözésekre, amelyek felmérhetetlen számú vértanút termettek, a XIX. és a XX. században került sor. A kezdetet az 1789-ben kitört francia forradalom jelezte, amely a felvilágosodás ösztönzésére azt tûzte ki célul, hogy Franciaországban eltörli a kereszténységet, legyilkolva azokat a papokat, akik nem fogadták el a klérus polgári alkotmányát, neveléssel és kórházi munkával foglalkozó nõvéreket, sõt zárdában élõ apácákat is, mint a compiègne-i kármelita nõvérek, fõként pedig harcolva a vendée-i katolikusok ellen, akik közül sokakat, bárkákra és tutajokra zsúfolva, vízbe fojtottak, köztük néhány szegény parasztasszonyt is.

A XIX. században Kínában megölték Zsao Rong Ágostont (1815) és vele együtt püspököket, papokat, férfi és nõi szerzeteseket, de más férfiakat és nõket, fiúkat, lányokat és gyermekeket is. Franciaországban a párizsi kommün 1871-ben jelentõs számú vértanút szült. Indokinában 1886-ig féktelen üldözés dühöngött, és szörnyû volt, mert a keresztényeket lefejezték, keresztre feszítették, megfojtották, szétfûrészelték, felnégyelték, elmondhatatlan kínzásoknak vetették alá a börtönökben és a bányákban.

De „a vértanúság százada” (A. Riccardi) különösképpen a XX. század volt. Kezdõdött a kínai missziók szétverésével egy titkos társaság (a boxerek) mûveként (1900). Folytatódott az örmények fajirtásával, amelyet az ifjú törökök kormánya (1915–16) végzett, és amely 1 200 000 ember életébe került⁷; a sok megölt keresztény nem volt hajlandó megtagadni a hitet, és áttérni az iszlámra, hogy az életét mentse (ezt a javaslatot tették a muzulmánok a keresztényeknek, bárhol voltak õk a hatalmon); e keresztények között találjuk Mardin örmény katolikus érsekét, Maloyan Ignácot, és Malatia püspökét, Khacsadurian Mikaelt, akit mellkeresztjének láncával fojtottak meg.

1925-ben Mexikóban felerõsödött az Egyház elleni üldözés, amely már több éve tartott. Ez elõidézte a guerra cristera nevû háborút, amellyel a katolikusok az Egyház szabadságát szándékoztak megvédeni. A legismertebb áldozat a nemrég boldoggá avatott jezsuita Miguel A. Pro volt, de sok más papot és világit is agyonlõttek a hitért.

A „népi front” politikai választási gyõzelmével (1936. február 16.) Spanyolországban heves üldözés szabadult el, mely arra irányult, hogy „az Egyházat elpusztítsa”. Figyelemre méltó becslések szerint meggyilkoltak 13 püspököt, 4184 egyházmegyés papot és szeminaristát, 2365 férfi szerzetest, 283 nõvért és több ezer világi katolikust. De nem csupán a személyekre fenekedtek (különös brutalitással a nõvérekre), hanem a szent épületekre is, és közülük sokat meggyaláztak és leromboltak. Történtek Eucharisztia-gyalázások is, valamint férfi és nõi szerzetesek holttesteinek kiásása és nyilvános kiállítása. „Az Egyházat gyökerestõl ki kell tépni földünkbõl” – írta 1936. augusztus 15-én a Solidaridad Obrera címû újság. A spanyolországi vallásüldözés mérlegét 1937. január 7-én állította fel Manuel de Irujo miniszter egy kormányülésen: „a) Lerombolás lett a sorsa minden oltárnak, képnek és kultusztárgynak, az esetek nagyobb részében nagyfokú meggyalázással; b) Minden templomot bezártunk a kultusznak, amely teljes és abszolút módon felfüggesztve maradt; c) A templomok nagy részét lángba borítottuk, és ez Katalóniában rendre így történt; d) Valamennyi konventot kiürítettük, és bennük a szerzetesi életet felfüggesztettük; e) Papokat és szerzeteseket perbe fogtunk, börtönbe vetettünk és ezrével lelõttünk minden peres eljárás nélkül.”

* * *

De a spanyol üldözés csupán szerény epizódja volt, bármennyire embertelen, annak a „nagy szorongattatásnak” (Jel 7,14), amelyen az Egyház átment a XX. században, és amelyrõl II. János Pál ezt írta: „A második évezred végén az Egyház újból a vértanúk Egyházává lett.” (Tertio millennio adveniente, 43.) Igazában két neve van – a kommunizmus meg a nácizmus – a XX. század Egyháza „nagy szorongattatásának”, amely mérhetetlen számban produkálta a vértanúkat; ezeknek nagyobbik része a semmiben tûnt el, nem hagyva maga után semmi nyomot.

Az Oroszország ortodox egyháza elleni üldözés célja az volt, hogy a szovjet társadalomból kitörölje a kereszténységet, és hozzá az elsõ lökést gyakorlatilag az a titkos levél adta, amelyet Lenin küldött 1922. március 12-én a politbüró tagjainak, és benne ez áll: „ha a reakciós klérus minél több képviselõjét sikerül lelõnünk, annál jobb lesz.” Így csupán 1922-ben mintegy hatezer személyt fogtak perbe vallási okokból. Arra azonban a harmincas években került sor, hogy Sztálin rendeletére és az ateisták ligájának nyomására megkísérelték a vallás felszámolását. Csúcspontját a terror 1937–38-ban érte el, amikor igen nagy számú keresztényt lõttek agyon: ortodoxokat, katolikusokat, lutheránusokat, baptistákat, reformátusokat. 1937. augusztus 5-ével kezdõdõleg Sztálin rendeletére a butovói lõtéren, Moszkva közelében, naponta 3-400 személyt öltek meg (számítások szerint a környéken kb. 300 ezer személy van eltemetve). Sohasem vallási jellegû indokolásokkal mondták ki a börtönre, gulágra, agyonlövésre szóló ítéleteket, hanem államellenes tevékenységek vagy egyéb bûntények miatt rótták ki. Ez lehetõvé tette a Szovjetuniónak, hogy a külföld felé úgy nyilatkozzanak: a keresztény püspökök, papok és világiak nem a magukénak vallott vallásért kaptak büntetést, hanem a szovjet állam elleni tevékenységért és közbûntényekért. Ily módon az üldözés törvényes jelleget öltött: az állam védekezése ellenségeitõl.

1945-ben Sztálin és Berija elhatározták, hogy felszámolják Ukrajna görög katolikus egyházát, beolvasztva az ortodox egyházba: börtönbe vetették vagy a gulágra deportálták Szlipij metropolitát, a püspököket és 170 papot (közülük 93-an meghaltak). Aztán sorra következtek a balti államok (Litvánia és Észtország) katolikusai. Amikor a Vörös Hadsereg elfoglalta Kelet-Európát, és kommunista rendszert hoztak létre Lengyelországban, Magyarországon, Csehszlovákiában, Romániában, Bulgáriában és Jugoszláviában, a katolikus egyház számára megkezdõdött az üldözések korszaka, amelyben különösen a püspököket vették célba – példák: Stepinac, Mindszenty, Beran, Trochta, Bosszilkov, Wyszynski – meg a papokat, és eltörölték a szerzetesrendeket. Különösen kegyetlen volt az üldözés Albániában, amelyet Hodzsa kinyilvánított „a világ elsõ ateista államának”; 1967-ben betiltottak minden kultuszmegnyilvánulást. A kommunista rendszer létrejötte elõtt Albániában volt hat püspök és 156 pap; közülük 65-en halálos ítélet vagy kínzások következtében haltak meg, 64-en pedig, miután hosszú éveket töltöttek büntetõtáborokban vagy fogságban; 13-an jezsuiták voltak. A kommunizmus végére csupán mintegy harminc pap maradt életben, és valamennyien megjárták a börtönt.

Tükör gyanánt szolgált a kommunizmus kereszténység elleni harcához a nácizmus harca; ez utóbbi is el volt szánva arra, hogy megsemmisítse a kereszténységet, és helyébe állítsa a faj és a vér vallását. Az üldözés a katolikus ifjúsági egyesületek feloszlatásával, a katolikus sajtó betiltásával és a felekezeti iskolák eltörlésével kezdõdött. A Katolikus Akció egyes vezetõit letartóztatták, perbe fogtak papokat és szerzeteseket, szexuális visszaéléssel vádolva õket. A háborúba való belépés nem csökkentette az üldözési intézkedéseket, ezek erõszakosságokkal, letartóztatásokkal, halálos ítéletekkel és Dachauba való elhurcolásokkal jártak; mindez a rendszer bukásáig tartott (1945 májusáig). Így a náci uralom 12 éve alatt 12 ezer papot üldöztek ilyen vagy olyan módon: sokukat agyonlõtték, sokan Auschwitz, Dachau, Buchenwald és Sachsenhausen táboraiban pusztultak el. A Németország megszállta országokból, különösen Lengyelországból, számos papot, férfi és nõi szerzetest, valamint katolikus világiakat hurcoltak el a lágerekbe. Bizonyos becslések szerint német kéztõl halt meg hat püspök, 1923 egyházmegyés pap, 63 kispap, 580 férfi és 289 nõi szerzetes. Egyesek orvosi kísérletezések következtében haltak meg. Franciaországban öltek meg 83 egyházmegyés és 23 szerzetes papot, viszont majdnem 500 Németországba hurcolt pap közül a deportálás során halt meg 98 egyházmegyés, valamint 27 szerzetes pap. 1941-ben a náci vezetõemberek egy gyûlésén Hitler azt mondta, hogy a „végsõ megoldást” – vagyis az Egyház teljes kipusztítását – elhalasztják a háború befejezése utánra. Szerencsétlenségére ehhez nem maradt ideje.

* * *

Nem egyedül az európai ateista kommunizmus indította el a legerõszakosabb és legpusztítóbb üldözést a katolikus egyház ellen. Egyenlõ mértékben megtette ezt az ázsiai kommunizmus: Kínában, miután 1949-ben kikiáltották a kínai népi demokráciát; Észak-Koreában; Indokina három országában, vagyis Vietnamban, Laoszban és Kambodzsában, lévén ez utóbbi kiszolgáltatva Pol Pot vörös khmerjei hihetetlen embertelenségének. Ezekben a nemzetekben a többi keresztényhez és a buddhistákhoz hasonlóan a katolikusokat elpusztították, és lerombolták mindazt, ami a kereszténységre emlékeztetett: templomokat, iskolákat, katolikus kórházakat.⁸ Azon katolikusok és azon püspökök meg papok számára, akik kitartottak a pápa iránti hûségben, Kínában fogvatartásra és „átnevelésre” szolgáló számos tábort létesítettek, amelyekben sokan meghaltak a kínzások, az embertelen körülmények között végzett kényszermunkák, az éhezés következtében, valamint amiatt, hogy folyton szállítgatták õket egyik táborból a másikba, bezsúfolva bereteszelt vagonokba. Vietnamban azonnali agyonlövésekhez folyamodtak, valamint hosszú évekig tartó bebörtönzéshez, nélkülözések, megalázások és a személyiség porig alázására irányuló kísérletek közepette. A XX. század utolsó évtizedeiben Indiában is elõadódtak vallási gyûlölet és türelmetlenség epizódjai hinduk részérõl. 1990 és 2000 között ezek legalább 15 áldozatot szedtek: néhány szerzetest megöltek, mert védelmükbe vették a szegény parasztokat és a dalitokat (kasztonkívülieket) a felsõbb kasztok túlkapásaival szemben; e szerzetesek tehát az igazságosság és a szeretet vértanúi.

* * *

Ha átmegyünk az afrikai kontinensre, nem beszélhetünk sajátos értelemben vett igazi üldözésekrõl. Mindazonáltal nem hiányzott számos vértanú, áldozatai a véget nem érõ és igen kegyetlen, nacionalista és törzsi háborúkban küzdõ katonák embertelenségének. Különösen nõvérek szenvedtek, akiket saját szüzességük védelméért öltek meg; ez történt Marie-Clémentine Anwarite nõvérrel, akit 1964-ben ölt meg egy kongói szimba ezredes, mert ajánlatainak nem volt hajlandó engedni. Nem az egyetlen eset. Papok, férfi és nõi szerzetesek legbarbárabb lemészárlásai között meg kell említeni azokat, amelyeket Kongóban, Ugandában, Ruandában és Burundiban mûveltek.

Latin-Amerikát illetõen nem szabad elhallgatni mons. Oscar A. Romerót, akit az Eucharisztia végzése során gyilkoltak meg 1980. március 24-én El Salvadorban, ahol 1989. november 16-án megöltek hat jezsuitát a helyi egyetemrõl. Egyéb áldozatok haltak meg Brazíliában, Guatemalában (ahol több ezer katekéta tûnt el) és Kolumbiában.

Különös említést érdemel az a nehéz helyzet, amelyben a katolikus egyház egyes iszlám országokban van: Egyiptomban 1981. június 17-én az iszlám fundamentalisták megöltek 17 keresztényt, 110-et pedig megsebesítettek; 1998. július 27-én Jemenben meggyilkolták Teréz anya három nõvérét, a Szeretet Misszionáriusait. A legtragikusabbb helyzet (igazi üldözés) jellemzi Szudánt 1983-tól mindmáig, a saríának (a muzulmán vallási jognak) mint állami törvénynek bevezetése után. Pakisztánban van egy törvény a káromkodásról; e törvény értelmében, aki ócsárolja a Koránt, életfogytiglan terjedõ börtönnel büntethetõ, aki pedig Mohamedet káromolja, a halálbüntetést kockáztatja; e törvény nevében egyes keresztényeket halálba küldtek. Indonéziában a keresztény kisebbség mindig az iszlám integralisták célpontja; 1998. november 22-én felgyújtottak 12 templomot, és megöltek 12 személyt. 1996-ban Algériában megölték Oran püspökét, Pierre Lucien Claverie-t. Pár hónappal korábban, a március 26. és 27. közötti éjszakán Tibhirine trappista kolostorából elraboltak hét szerzetest; május 21-én találták meg lefejezett holttestüket. A mészárlást a fegyveres iszlám csoport harcosai hajtották végre, mint ahogy néhány mást is, amelyek áldozatai fehér atyák és egyes nõvérek voltak.

* * *

A. Riccardi 2000-ben jelentette meg könyvét: Il secolo del martirio. I cristiani del Novecento (Milano, Mondadori) (A vértanúság évszázada; a kilencszázas évek keresztényei); belõle merítettük sok információnkat. Könyve befejezésében közli, hogy 2000. március 31-éig a Szentszéknél felállított Új Vértanúk Bizottságához 12 692 jelzés érkezett új vértanúkról, akik között 126 püspök volt, 5343 pap és szeminarista, 4872 férfi és nõi szerzetes, valamint 2351 világi férfi és nõ. Valójában a vértanúk száma sokkal nagyobb, mert nagyobb részük eltûnt a semmiben. Egyébként ez volt üldözõik taktikája. Fontos tehát, hogy a mai keresztények megemlékezzenek róluk, hogy így megadják nekik a köteles igazságszolgáltatást, bár aki igazán meg tudja adni nekik, az az Úr Jézus, akiért meghaltak, elmondhatatlan szenvedések, kínzások és megaláztatások után, amelyeket egyedül õ ismer.⁹

De nem csupán arról van szó, hogy elevenen megõrizzük az Egyházban a vértanúk emlékét, hanem fõként arról, hogy megértsük és megvilágításba helyezzük a keresztény vértanúság értelmét. Ez mindenekelõtt a leghitelesebb jele annak, hogy az Egyház Jézus Egyháza, az az Egyház, amelyet õ akart és megalapított, és amelyben jelen van. Sajnos, az Egyházban, melyet emberek alkotnak, jelen van a bûn. Sok keresztény hûtlen a keresztségéhez, hitük tele van kételyekkel és bizonytalanságokkal, önzésükbe bezárkózva élnek, elfelejtik a szeretet minden keresztény számára elsõ és lényeges parancsát. Ily módon életük gyakran Jézus Krisztussal szembeni ellentanúságtétel, és botrány a nem hívõknek, akiket ez bizonyára nem bátorít arra, hogy a mai Egyházban meglássák Jézus Krisztus Egyházát. Akkor aztán a vértanúk mérhetetlen seregben vérükkel tanúsítják az Egyház hûségét Jézus Krisztus iránt, mivel ha az Egyház „bûnösök Egyháza”, ugyanakkor „vértanúk Egyháza” is, azaz olyan hiteles keresztényeké, akik odáig elmennek Krisztusba vetett hitükkel és testvéreik (akik talán ellenségeik) iránti szeretetükkel, hogy feláldozzák nemcsak életüket, hanem meglehetõsen gyakran becsületüket is, hiszen rettenetes megaláztatásokat kellett elszenvedniük, és arra kényszerültek, hogy áruló, becstelen embereknek számítsanak.

A keresztény vértanúság értelme aztán még abban a tényben áll, hogy mutatja, hogy Isten, Jézus Krisztus személye, a belé vetett hit és az evangéliumához való hûség az emberi élet legmagasabb értékei, olyannyira, hogy igenlésük érdekében fel kell áldozni magát az életet, és vállalni azt, amit mint legborzalmasabbat az emberi gonoszság és barbárság egyáltalán ki tudott találni, hogy az embert lerombolja és megalázza, és õt a legiszonyúbb szenvedésekkel és a leggyalázatosabb halállal sújtsa. Amikor a vértanúk szegény és alázatos emberek, akik életüket szeretettevékenységben töltötték, és úgy halnak meg, hogy hóhéraiknak megbocsátanak, olyan valósággal állunk szemben, amely az emberi szintet meghaladja, és arra a kérdésfeltevésre késztet, vajon a vértanú alakja mögött nem Isten áll-e. Így a keresztény vértanúság jele annak, hogy Isten jelen van és tevékenykedik az emberi történelemben.

Végül a „szegény keresztényeknek”, amilyenek valamennyien vagyunk, a vértanúk ösztönzést jelentenek arra, hogy komolyan és teljesen éljük az evangéliumot, bátran szembenézve azokkal a kicsi és nagy áldozatokkal, amelyeket normálisan magával hoz a keresztény élet, ha Jézus szavaihoz és példáihoz való hûségben éljük. A vértanúk Jézus leghitelesebb követõi szenvedésében és halálában. Ezért van az, hogy az Egyház mindig bennük látta Jézus legigazibb tanítványait, tisztelte emléküket, és minden idõben követendõ mintaképnek állította õket a keresztények elé. Az Egyház (meglehetõsen gyakran sötét) úton járásában a vértanúk az a nagy fényesség, amely jobban tükrözi õt, aki felé az Egyház „folytatja zarándokútját a világ üldözései és Isten vigasztalásai közepette” (Lumen gentium, 8) – tükrözi a mi Urunk Jézus Krisztust.

A fordító jegyzetei

¹ Tanulmányunk olasz eredetije a Concilium címû nemzetközi folyóirat olasz kiadásának oldalszámaira utal; mi most megadjuk a német kiadás oldalszámait. Itt a hivatkozott szerzõ a Belgiumban élõ német Georg Evers, az oldalszám 75.

² Szerzõ a Nigériában tanító, afrikai származású Teresa Okure nõvér; az oldalszám 31.

³ Szerzõ az El Salvadorban mûködõ spanyol jezsuita Jon Sobrino; az oldalszám 10. Errõl a témáról ír a mexikói születésû és Costa Ricában élõ Elsa Tamez is.

⁴ A szerzõ S. J. Emmanuel Srí Lanka-i pap, aki önkéntes számûzetésben él Németországban. Az oldalszám 15.

⁵Idézetek Georg Everstõl. Az oldalszámok 77. és 78.

⁶Ez az összefoglaló bekezdés világosan megfogalmazza, hogy tanulmányunk témája a keresztény (katolikus) értelmemben vett vértanúság fogalmi, értelmi tisztázása. Ebbõl a tisztázásból kiderül, hogy a Concilium folyóiratban javasolt fogalomtágítás nem felel meg a vártanúság hiteles keresztény értelmének. – A Magyar Értelmezõ Kéziszótár a vértanú szónak két értelmét adja meg: 1) aki valamely eszméért életét áldozza, 2) aki (keresztény) hitéért életét áldozta. A magunk részérõl hozzátesszük: a kétféle értelmet egymástól elkülönítve kell tartanunk, nem szabad egybemosnunk. A szónak elsõ értelmében vett használatára különbözõ példákat sorolhatunk fel: Latin-Amerika vagy Afrika vértanú népei, iszlám terroristák vértanúsága, önmagukat felgyújtó buddhista szerzetesek, vértanút csinálni valakibõl, a tudomány vértanúja, a felszabadulás ügyének vértanúja, aradi vértanúk stb.

⁷ Vö. Távlatok, 2005/1, 56–59.

⁸ A felsorolt országok össznépessége, valamint a katolikusok százalékos aránya is erõsen különbözött egymástól. 1980 körül Kambodzsa és Laosz 8,5, illetve 4 millió lakosának 0,0016, illetve 1 százaléka volt katolikus; Kína, Vietnam és Korea 850, 55, illetve majdnem 50 millió lakosának viszont 5–6 százalék felett.

⁹ 2005. március 22-én a Szent Egyed Közösség az Egyetemi téri templomban imaórát szervezett azok emlékére, akik az elmúlt évszázadban és az utóbbi években életüket áldozták az evangéliumért. Rövid beszámoló található a Magyar Kurír 12. számának 9–10. oldalán; a liturgia során felidézett kortárs vértanúk nevei pedig olvashatók az egyházi lap világhálós honlapján.

Erdõ Péter bíboros

AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS AZ EGYHÁZ

Elõadás a COMECE 25. évfordulója
alkalmával Brüsszelben, 2005. március 10-én

Eminenciás és Excellenciás Urak, Hölgyeim és Uraim!

Mindenekelõtt szeretnék köszönetet mondani a COMECE elnökségének azért a megtiszteltetésért, hogy elõadást tarthatok a COMECE megalapításának 25. évfordulója alkalmából: beszélhetek egy olyan országban szerzett tapasztalataim alapján, amely 2004-ben lépett az Európai Unióba, és olyan püspökkari konferencia képviseletében, amely csak egy év óta tagja a COMECE-nek. Minthogy az Európai Unió államok szövetsége (vö. Const. Art. 1), a katolikus egyház viszonya e szövetséggel olyan kérdés, amely szorosan kapcsolódik az Egyház és az állam viszonyának hagyományos problémájához. De azért vannak olyan elemek, amelyek sajátossá teszik az Egyház és az Európai Unió viszonyát, és amelyek elég világosak az Unió Alkotmányos Szerzõdése alapján. Ebben az alkotmányban, különösen is a 2. cikkelyben szó van értékekrõl. A következõkben elõször Egyházunknak az Unió közjogi struktúráival való kapcsolatáról beszélek. Utána pedig szükségesnek látszik megvizsgálni annak az organikus egységnek a társadalmi és jogi dinamikáját, amely a polgári társadalom és az Egyház értékeibõl és jogából tevõdik össze.

Az Egyház viszonya a közjogi struktúrákhoz

A római jogban a közjogot és a magánjogot mint egyazon jogi rendszernek két fõ részét különböztetik meg. Justinianus Digestájában (Dig. 1,1, 2) ezt az Ulpianustól származó szöveget olvassuk: „Publicum ius est quod ad statum rei Romanae spectat, privatum quod ad singulorum utilitatem: sunt enim quaedam publice utilia, quaedam privatim. Publicum ius in sacris, in sacerdotibus, in magistratibus consistit.” (Közjog az, ami a római államra vonatkozik, magánjog, ami az egyesek hasznára: egyes dolgok ugyanis a köznek hasznosak, mások magánjelleggel. A közjog a szent dolgokban, a papságban és a hatóságokban áll.) A római és európai jogi hagyományban egészen a felvilágosodás koráig a vallásra és az Egyházra vonatkozó normákat a közjog kiemelkedõ részének tartják, mivelhogy az emberi közösség legfõbb java, és így az államé is, a természetfeletti világgal, vagyis az Istennel való viszonytól függött. Mindezt feltételezte a törvényhozónak az igazságról és a vallásról alkotott meggyõzõdése. Ez a meggyõzõdés kifejezést nyert a „tolerancia” (vagy vallási türelem) szóhasználatában a modern korban. A törvényhozó tudni vélte, melyik az igaz vallás, de a társadalmi béke érdekében tolerálta más vallások többé-kevésbé korlátozott gyakorlatát. Késõbb, a XIX. és fõleg a XX. században egyes törvényhozók meg voltak gyõzõdve arról, hogy nincs igaz vallás, de többé-kevésbé toleráltak néhány vagy minden vallást. Akár a hivatalos ateizmus, akár a hivatalos agnoszticizmus még olyan ideológiák voltak, amelyek az államvallás szerepét vehették fel.

Mindettõl különbözik annak az államnak a semlegessége vagy laicitása, amelyrõl napjainkban annyi szó esik. Ha az állam intézményesen nem azonosul egyetlen vallással sem, vagy egyetlen világnézettel sem, ez nem jelenti azt, hogy az ilyen államnak szükségszerûen ateistának kell lennie. De azt sem foglalja magába, hogy az a meggyõzõdés, amely szerint lehetetlen eljutni objektív igazságra a vallás tekintetében, az állam hivatalos ideológiája lenne. Ha az állam azt a kötelességet vállalja, hogy garantálja mindenki számára a lelkiismereti és vallásszabadságot, ez nem jelenti azt, hogy le kell mondania minden igazság és minden érték lehetõségérõl, megnyitva így az utat a határtalan szubjektivizmus elõtt. Ebben az esetben nem lenne lehetséges a legkisebb önvédelem sem, ami pedig szükséges a társadalom továbbéléséhez. Ha a bûnözõ magatartásokat nem büntetnék olyan esetekben, amikor a vádlott meg van gyõzõdve bûntette igazságáról, a társadalom védtelen lenne. Az utóbbi években a nyugati civilizációnak szembe kellett néznie a terrorizmus kihívásával, és szinte váratlanul felmerült egy olyan fogalom, mint a „zéró tolerancia”. Vannak tehát olyan értékek és normák, amelyeket meg kell védenie az államnak. Van tehát egy olyan minimális közös objektívum, amelyet mi keresztények az Istentõl teremtett közös emberi természetünknek tulajdoníthatunk. Még ha maga a jog fogalma gyakran bizonytalan is, a krízis korszakaiban civilizációnknak – úgy tûnik – újra meg újra a természetjog eszméjéhez kell folyamodnia.

Hitünk szerint ez a természetes emberi minimum megismerhetõ a természetes értelemmel. A bûn súlya alatt születtünk, ezért értelmünk is néha elhomályosult és megzavart az indulatoktól, az érdekektõl és a szenvedélyektõl. Így a legtermészetesebb követelményeket is legmélyebb mivoltukban csak a kinyilatkoztatás fényében ismerhetjük meg. Ezért van az, hogy az Egyház a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetû konstitúciójában és annyi más dokumentumban, mint pl. II. János Pál Christifideles laici kezdetû körlevelében hangsúlyozza, hogy a keresztényeknek az Evangélium szerint kell alakítaniuk és építeniük a világot. Igen, mert a világnak szüksége van az Evangéliumra, sõt Krisztusra, hogy eljusson az üdvösségre, de azért is, hogy igazságosabb és testvéribb legyen ezen a földön. Ez azt jelenti, hogy – a politika, az állami funkciók és az államhatalom gyakorlása értelmében sem – nem piszkos és tisztességtelen ügy, hanem lehet még a személyes keresztény hivatás megélésének a területe is.

Nincs felekezeti állam egyetlen olyan volt kommunista országban sem, amely 2004-ben lett az Európai Unió tagja, tehát ezek az államok nem kötõdnek intézményesen valamilyen valláshoz vagy világnézethez. Az Egyház, pontosabban a katolikus Egyház nem kötõdik intézményesen az államhoz. Ezek közül az országok közül néhányban (pl. a Cseh Köztársaságban és néhány balti országban) a katolikus Egyház köztestület (Körperschaft öffentlichen Rechts). Megjegyzendõ, hogy éppen ezekben az országokban a társadalom jobban szekularizált, mint másutt. A régió sok más országában az Egyháznak nincs meg ez a hivatalos minõsítése, sõt Magyarországon nagyon világos intézményes szétválasztás van érvényben, ezért a vallásoktatás az állami iskolákban nem része az iskolai oktatás programjának. Ezt az oktatást fakultatív módon az egyes egyházak végzik az iskolák által rendelkezésre bocsátott helyiségekben, és ezért állami támogatást kapnak. Állami egyetemen nem lehetséges teológiai fakultás nyitása. Ezért az egyházak megszervezték a maguk egyetemeit és fõiskoláit. Ki van zárva, hogy az állam bármilyen módon regisztrálja az állampolgárok vallási hovatartozását.

Másrészt csaknem minden exkommunista országban új megállapodásokat kötött az állam és a Szentszék, de sokszor még az állam és más felekezetek vagy vallási közösségek között is létrejött ilyen megállapodás. Mindezekben nyilvánvalóan kifejezõdik a világos elválasztás, mert az ilyen szerzõdések csak különbözõ, autonóm felek között lehetségesek. Az egyházakkal folytatott rendszeres párbeszéd is, amelyet kilátásba helyez az Európai Unió Alkotmányos Szerzõdése (I. rész, Art. I–52, /3/), feltételezni látszik ezt a megkülönböztetést vagy elválasztást: tehát az egyházak elválasztását az Unió nyilvános struktúráitól, de ugyanakkor elismeri autonómiájukat. Az új tagállamok tehát nem hoztak az Unióba különleges vagy az Unió törvényhozási szellemétõl minõségileg különbözõ jogintézményeket, alakzatokat. Sõt az exkommunista országokban az érvényben levõ jogrend újabb és modernebb, mint a nyugati országok legtöbbjében. Amikor a volt kommunista országok törvényhozói kidolgozták a jelenlegi jogrendet, már szem elõtt tartották az Európai Unió rendszerét és kritériumait, pontosan azért, hogy összhangban legyenek az Unióval. A COMECE dokumentumában az Európai Unióról és a katolikusok felelõsségérõl szólva számolnak az Európai Unió bõvítésével adódó fogalmak különbözõségével. Azt mondják, hogy az Unió régebbi tagállamaiban az „Unió bõvítésérõl” beszélnek, míg az új országokban inkább „Európa egyesítésérõl”. Ez utóbbi fogalom szépsége, kulturális és morális pontossága ellenére, az elsõ fogalom (az Unió bõvítése) világosabb, és pontosabban leírja a jogi és gazdasági valóságot. Ez különösképpen vonatkozik a jogra és a vallásszabadság jogi kifejezésére. Sõt az exkommunista országok törvényhozói e területen nem akarták követni egyetlen konkrét nyugati ország példáját sem, hanem az Unióval magával akartak összhangban lenni.

Az Unió új tagországaiban nagyon ritka, hogy az egyházak hivatalos képviselõi részt vesznek az állami hatalom gyakorlásában. Ezzel ellentétben a kommunista korszakban az állam követelte, hogy néhány pap képviselõ legyen a parlamentben. Ezért az 50-es években néhány papot kiközösített az Egyház. A 80-as években néhány katolikus pap képviselõ volt püspöke engedélyével, vagy az 1983-as kánonjogi kódex érvénybelépésétõl püspöke felmentésével. A szabadság igazi megnyilvánulása, hogy a demokratikus állam nem követeli már ezt a jelenlétet. Létezett azonban – fõleg a 90-es évek elejétõl – egy újabb kísértés: mivel egyes országokban igen csekély volt az olyan értelmiségiek száma, akiket nem marxista kultúrában képeztek ki, a társadalom azt kívánta, hogy néhány plébánost vagy protestáns lelkészt megválasszanak képviselõnek, polgármesternek vagy tagnak a városok vagy régiók önkormányzatába. A katolikus papok, a 285. kánon 3 paragrafusa szerint, tartózkodnak az állami közhatalom bármiféle gyakorlásától. Néhány év után egyes protestáns közösségek olyan normákat fogadtak el, amelyek lehetõvé teszik, hogy lelkészeik elfogadhassanak ilyen funkciókat, de mandátumuk idején nem végezhetnek egyházi szolgálatot. Sok olyan világi van jelen már a politikai életben, akik teológiát tanultak.

Különleges helyzet, ami ismerõs sok nyugati országban is, hogy tábori lelkészek és ordináriusok vannak hivatalosan Magyarországon a hadseregben. A katolikus és a protestáns tábori püspök, valamint a tábori fõrabbi a magyar hadsereg tábornokai.

Egyház, értékek és társadalom

Miután összehasonlítottuk a különbözõ országokban érvényben levõ törvényhozásokat és a jogi normákat, tudatosítanunk kell egy alapvetõ különbséget.

Ez a különbség az Unió különféle országainak törvényeire, jogi normáira, bírósági ítéleteire, közigazgatási intézkedéseire, azok funkciójára, értékére vonatkozik. Az Unió Alkotmányos Szerzõdésének preambulumában jogállamról van szó, és így bennefoglaltan a jogbiztonságot és a törvényességet az Unió alapvetõ értékének ismeri el. Ez év februárjában volt alkalmunk tárgyalni a közép-európai bíborosokkal és püspökkari konferenciák elnökeivel. Csaknem valamennyien panaszkodtak, hogy milyen gyenge a törvényesség az Egyház és állam viszonyában: néhány országban hiányos a törvények végrehajtása, gyakorlati megvalósítása, másutt a jogi normák ellentmondásosak, a bírósági ítéleteket nem hajtják végre, vagy különbözõ nyilvános hatóságok közigazgatási intézkedései nem befolyásolják kellõképpen a valós életet. Nem elégséges tehát a törvényhozás. Vannak olyan helyzetek, ahol a hideg vagy kissé negatív jogi megoldás a vallás vagy az egyház tekintetében Nyugaton kis problémát jelent, mert a törvényesség viszonylag erõs. Az Unió új tagországaiban viszont egy ilyen norma üzenetet jelenthet, amely szerint az Unió lépéseket kíván tenni a vallás vagy az egyház ellen. És ha ezekben az országokban a nyilvános (állami) apparátus funkcionáriusait még a kommunista tapasztalat befolyásolja, az Unió kritériumaihoz való alkalmazkodás ürügyén valóban ellenséges magatartás jelenhet meg, akár a törvényesség határait is túllépve. És ez olyan vallási közösségekkel szemben történhet meg, amelyek alig 15 éve szabadultak fel az elnyomatás alól, sõt egyes országokban az üldöztetés alól.

Mégis: a keresztény ember legfõbb aggodalma nem az Egyházra vonatkozik, hiszen az Egyház nem cél önmagában, hanem a világ üdvösségéért létezik. Amikor hangsúlyosan beszélünk a vallásszabadságról Európában, ezt fõleg azért tesszük, mert a vallásszabadság – amint II. János Pál tanítja – központi érték, amelytõl több más szabadság függ.

A katolikus meggyõzõdés szerint, de a filozófiai okoskodás szerint is, az értékek nem alkotnak a valóság többi részétõl elválasztott szektort. Mert az érték olyan tulajdonság, amely mindig egy bizonyos vonatkozást jelez. Egy tárgy kereskedelmi értékét pénzösszegben fejezik ki. Más dolgokról azt mondhatjuk, hogy értékük van, mert egy személy élvezetét szolgálják, vagy mivel egy vagy több személy kényelmét, élvezetét, jólétét szolgálják. Mindig viszonyról van szó. Az emberi személy társadalmi magatartásának tipikus értékei az emberi tetteknek a közösségre gyakorolt hatására vonatkoznak a jelenben vagy a jövõben. A történelem fõszereplõi tevékenységének értékét – egyesek szerint – majd az emberi történelem ítéli meg. De mit ér az egész emberiség? Mit ér az egész történelem? Van értelme, van értéke? Bizonyos magatartásokat manapság szigorúan ítélnek meg, mivel károsítják a környezetet, lerombolják a természetet. De miért van ilyen nagy értéke a természetnek és a környezetnek? Kétségtelenül a környezet a mi világunk, az a tér, ahol az emberiség él. A környezet értéke tehát az emberiségével kapcsolatos. De pontosan, amikor az egész világegyetem értékeléséhez keressük a princípiumot, fel akarjuk fedezni annak értékét, elérkezünk a transzcendenciához. Ha a mindenségen kívül nem létezik más valóság, hogyan tekinthetjük értékesnek ezt az univerzumot? Csak az emberre hivatkozunk? Az emberiség e mindenségen belül helyezkedik el. Hogyan menekülhetünk a szomorú benyomástól, hogy az emberiség magányos és elhagyatott a térben és az idõben? E nyomorúság vagy félelem alapján megérthetjük azt a néha lelkes, néha viszont reménytelen vagy fanatikus keresést, amely kapcsolatot akar teremteni más, földön túli kultúrákkal, más értelmes létezõkkel.

A Biblia elbeszélése szerint mind az egész világ, mind maga az ember Isten teremtménye. Egy másik létezés az univerzum felett ad értelmet és értéket mindannak, ami teremtett. Az egyéni és közösségi emberi létezés küldetés jellegét veszi fel, fontos feladatot jelent. Az osztrák Alfred Adler immáron klasszikus véleménye szerint az a tendencia vagy igény, amelyet számos pszichológiai jelenség mélyén felfedezhetünk, pontosan az, hogy az ember szükségét érzi annak, hogy fontosnak tartsák. Aki úgy érzi, hogy nem fontos és hasznos senkinek, nem látja többé értelmét és értékét életének.

Amikor értékekrõl beszélünk, nem beszélünk teljesen elvont, a létezõ valóságtól elválasztott minõségérõl. Azok az értékek, amelyek hermetikusan el lennének választva egymástól és a többi valóságtól, nem lennének értékelhetõk, mivel hiányozna alapjuk. Amikor Max Weber a XX. század elején azt írta, hogy az olyan értékeknek, mint a jó, az igaz, a szép és a szent, nincs semmi viszonyuk egymáshoz, úgy tûnik, a kérdés felszínén maradt, és elhanyagolta az értékek lényegét, vagyis azt, hogy vonatkozást fejeznek ki. Ha valaki ma úgy beszél értékekrõl, hogy nem mutat rá alapjukra, nem hivatkozik arra a végsõ transzcendentális valóságra, amely egyedül teheti értékessé az összes többi valóságot, nem tud kellõ optimizmust adni az egyénnek és összetartást a társadalomnak. És fõleg, elvonatkoztatva a pszichológiai és társadalmi funkciótól, az igazi értékek feltételezik, hogy az egész univerzumnak van egy bizonyos értéke, és így feltételezik az istenséget. Ilyen értelemben az értékek Európája is feltételez egy bizonyos világnézetet, egy vallást vagy több vallást, egy bizonyos – kifejezett vagy implicit – istenismeretet.

Katolikus hitünk túlmegy az Isten létének elismerésén és a teremtés elfogadásán, és úgy tekinti a világot, mint megváltott világot, amelyben Isten országának erõi már mûködnek. Az ember hivatása az üdvösség és az a boldogság, amelyben az emberi természet már részesedik Krisztus személyében.

Amikor egyesek azt kérdik szorongva, hogy vajon az Egyház Európában „ostromlott vár”-e, azt kell válaszolnunk, hogy nem sok függ a helyzet érzelmi megítélésétõl. Sok vallásos közösség, sok egyház, sok etnikai és nemzeti kisebbség Közép-Európában százados tapasztalatokkal rendelkezik az ilyen helyzetekrõl. De van tapasztalatuk nagy történelmi változásokról is, amelyek szabadulást hoztak, és amelyek az Isteni Gondviselés, az Isteni Irgalom felejthetetlen jeleit idézik fel. Bizakodhatunk tehát, hogy a mindenható és irgalmas Isten nem hagyja el népét, és nem hagyja el az emberiséget.

Köszönöm a figyelmet!

Harminc éve annak, hogy fõpásztor elõdünk, Mindszenty József visszaadta lelkét Teremtõjének. Ebben a történelmi órában alkalmunk van arra, hogy visszatekintsünk az elmúlt 60 év vértanúinak és hitvallóinak példájára. Hányan voltak hazánkban püspökök és papok, szerzetesek és világi hívõk, akik a nácizmus idején vagy a kommunizmus hosszú évtizedei alatt üldöztetést, megaláztatást, testi és lelki szenvedést, börtönt, sõt halált is vállaltak hitükért, Krisztus tanítása és az Egyház iránti hûségükért!

Tisztelettel tekintünk fel tanúságtételükre. Áldozatuk és helytállásuk erõforrás katolikus közösségünk számára. Olyan lelki kincs, amelybõl a jövõben is meríthetünk. Hálát adunk értük a Gondviselõ Istennek.

Örökségüket megilletõdött lelkülettel magunkénak valljuk. Fájdalommal emlékezünk arra, hogy voltak olyan keresztények, sõt egyes egyházi vezetõk is, akik a körülmények nyomása alatt nyilvánosan elhatárolódtak üldözött testvéreinktõl, és elfogadták az ellenük gyakran felhozott koncepciós vádakat. A múlt sebeinek begyógyítását és Isten irgalmát kérjük egész magyar katolikus közösségünk számára.

Ezzel a lelkülettel imádkozunk azért, hogy Isten szolgáját, Mindszenty József bíborost mielõbb a boldogok sorában tisztelhessük.

Esztergom, 2005. április 30.

Erdõ Péter
bíboros, esztergom-budapesti érsek, Magyarország prímása