LELKISÉG

Vértesaljai László

„MARADJ VELÜNK, URUNK!”

A szentatya „Mane nobiscum, Domine!” címmel írt apostoli levelet a múlt esztendõ októberében az idei eucharisztikus évre. A rövid írás lényegében elmélkedés az Eucharisztia titkáról az emmauszi tanítványok személyes tapasztalatának tükrében. A pápa az Oltáriszentséget nem dologi szentség mivoltában, statikusan értelmezi, hanem egzisztenciális síkon, ahogyan velünk maradt és velünk van az Úr. Kövessük most mi is ezt az utat!

Jeruzsálemtõl Emmausz – az Írás tanúsága szerint – hatvan stádium távolságra fekszik. Ütemes lépéssel kétszer három óra alatt meg lehet járni – oda és vissza. Ha ezt az utat lelkileg teszem meg, magába sûríti az egész életet. Oda és vissza. Istentõl el. És vissza hozzá. Kifelé a szent Városból, és vissza Jeruzsálembe. Ma talán így is mondhatnám: kifelé Rómából, a katolikus egyházból, és aztán vissza a Péter-utódhoz, a római pápához. A huszadik század nagy konvertitái is megjárták ezt az utat. De a kép szinte tetszõlegesen tágítható és szûkíthetõ, mindig érvényes ugyanarra az alapképletre: a csalódás okozta eltávolodásra és az új felismerés adta örömteli visszatérésre. Így a hûtlenül otthagyott lehet akár a barát, a kedves, a hitves, a család, a baráti vagy plébániai közösség, az egyház, és mindenek betetõzéseként maga az Isten. Vegyük szemre – akár magunkat is – a két emmauszi alakjában! Bizony vaksik õk. De hiszen az utat járják! – tehetsz ellenvetést, mert lám, nem tévednek el, hanem hazatalálnak, otthonukba. Igaz, de nem én mondom, hanem a szent Szerzõ – a Lélek – és írótársa, Lukács: „látásukban akadályozva voltak.” Nos, a látásában akadályozott a vaksi, a látóképtelen, a vak. S hogy mégis hazatalálnak? Igen, ahogy a jószág is hazatalál a legelõrõl, akár sötétben is, akár bekötött szemmel is, mert fáradt és álmos.

A mieink, az emmausziak szomorúak, sötét tekintetûek. S mi mást is tennének, mint elkeseredésük okáról beszélnének? Ugye, mennyire rólunk van szó! Amikor számításaink kudarcot vallanak, egyszerûen hátat fordítunk annak, akiben ezidáig bizakodtunk: „Pedig mi azt reméltük, hogy õ váltja meg . . .”, vagyis . . . õ csinálja meg, õ fizeti ki, õ ítéli el, õ véd meg. . . Õk, Kleofás és társa, azért biztosítékként még kivártak három napot, azután megindultak vissza, lefelé. Mert Jeruzsálem hegyen épült város. Oda fel kellett kapaszkodni, nem akármilyen fáradsággal. S most vissza, le kell menni a völgybe, kis világukba, sötét elzártságukba, ahová nem hatnak gondolatok, ahol elég a falat kenyér. Micsoda süllyedés, zuhanás ez! Mennyire ellentétes ez alapvetõ rendeltetésünkkel, mely fölemeli tekintetünket és szívünket, amelytõl emelkedettek leszünk. Amelytõl emberek leszünk (anthróposz, a felfelé látó!). Pedig ezek az emberek kaptak jeleket. Az asszonyok híradása az üres sírról, az angyaljelenésrõl nem képes õket a megbizonyosodás helyére vinni, mint Pétert és Jánost, akik futnak a sírhoz. Aztán a hiszékenynek vélhetõ nõi beszéd után találkoznak az apostoli férfiak tapasztalatával: „Társaink közül néhányan a sírhoz mentek, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok mondták.” De ez sem olyan erõs nekik, hogy legalább gondolkodni kezdenének: várjuk ki a végét, mi is lesz ebbõl. S hozzá még ott volt az Úrnak hároméves prédikálása, aki többször és részletesen beszélt feltámadásáról. Ebben a helyzetben nem a bizonyítékok kevés volta a baj, hanem az, amit Jézus jogosan állapít meg: „Ti, oktalanok, milyen nehezen hisztek!”

Bár szomorúak, oktalanok és hitetlenek ezek a tanítványok, következésképpen hátat fordítanak neki, de Jézus mégsem hagyja õket magukra: megközelíti õket, és csatlakozik hozzájuk. Nem várja, hogy hozzá menjenek. Még arról is lemond, hogy az általa megjövendölt vonzást érvényesítse rajtuk. Mindig azt képzelnénk, hogy a megdicsõült Krisztusnak más a szokása, mint a földre érkezõnek. Mert, hogy a földre jövõ kiüresítette magát istenségének fölségébõl, hogy a szolga alakját vette fel, és magalázta magát – ezeket az isteni irgalom megváltó tényeinek fogjuk föl, egyfajta szükségszerûségnek, amit üdvösségünknek valamiféle kényszere diktált az Úrra. De ezen az emmauszi úton azzal lep meg, hogy bánatokkal, lelki zavarokkal terhelt lelkekhez nem közelít dicsõségének fényével, hanem egy egyszerû vándor emberségével: ami itt annál banálisabb, hogy egy vándor találkozik vándorral az úton. Már ez is milyen tapintat a mi Urunktól! Hát még az, hogy nem szembejön velük, mint aki ellentétes irányt, megfordulást diktál rájuk, és ezzel is kifejezést ad a bennük lezajló lelki folyamatoknak. Belõle hiányoznak a kényszerítõ erõk, mint például egy lehengerlõ meggyõzetés. Vándorként megy velük, lefelé az úton, a remény nélküli, kalkulálható kisszerûség világába. Vitatkozók szokták mondani, hogy „engedékenységében elmegy a legvégsõ határig”. Az Úr is elmegy velük a legvégsõ határig, sõt tovább is hajlandó lenne, hiszen ezt írja az evangelista: „Úgy tett, mintha tovább akart volna menni.” Jézus szó szerint elment – velük és értük. Van ideje, van türelme e kusza lelkekhez alkalmazkodni. Úgy szól hozzájuk, mint egy közülük; és nem új dolgokat, új szempontokat magyaráz, hanem – amiket azok már nyilván sokszor hallottak – az „Írásokat”. Megint elõjön a „régi dolgokkal”. Jézus nem híve a feltétlen újdonságnak. Soha nem engedte, hogy ilyet valaki is rákényszerítsen. Tanítása, cselekedete tele van váratlan, meglepõ fordulatokkal, de sohasem az emberek tetszésének kielégítésére szolgál. Az elvileg végtelen lehetõségekkel rendelkezõ isteni pedagógia valami rendkívülit is kitalálhatott volna, de õ fegyelmezett és következetes: nem nyújt többet, mint amit majd övéi is továbbadhatnak. Megpróbálja rávezetni õket arra, hogy az általuk helytelenül – saját elvárásaiknak megfelelõen – elképzelt jövõt egy tágabb összefüggésben nézzék. Az egyoldalú, leszûkített megközelítés és a belõle vont – immár megkérdõjelezhetetlen – végkövetkeztetés hányszor és hányszor börtönöz be saját „rövidlátásunk, vakságunk” csapdájába! Hiszen még a természettudósok is örökké gyanakodnak, hogy talán mégsem úgy van, ahogy a dolgok mutatkoznak, és fáradhatatlanul újból és újból nekirugaszkodnak egy még teljesebb értés reményében. Jézus tényleg évezredes távlatba helyezi azt, amit Kleofásék még csak három napja sem szemlélnek. Az örökkévalóság Istene utal vissza arra, amit a Messiással kapcsolatban az Írások már elõre jeleztek. Isten tervére a „kellett” formula utal. Ez a bibliai „kell” ugyanis Istennek az üdvtörténelemre vonatkozó akaratát jelöli. Ami most történt, az jelen van a századok történetében, és a jövendõk is hordozni fogják. Az isteni dolgoknak ilyen „megmaradását” az esendõ változandóságnak kitett emberi értelmünk olyan nehezen fogja fel. Talán ezért is ismétli az Egyház mindig – örök refrénként: „Most és mindörökkön-örökké!”

Az emmausziak, bár nem ismerik fel, sõt idegen „jöttmentnek” tartják útitársukat, mégis figyelnek szavára. A mindenre fényt derítõ igazság bárkitõl eredhet. És itt nemcsak puszta tudomásulvételrõl van szó, hanem megnyílásról. Még nem ismerik fel az Urat, de már beengedik szívükbe. Amikor késõbb – immár örvendezéssel mennek vissza, felfelé, Jeruzsálembe, mondják egymásnak: „Ugye, lángolt a szívünk, amikor beszélt az úton, és kifejtette az Írásokat?” Tehát nem az estébe hajló vacsora meghitt, kenyeret osztó meleg hangulata maradt meg bennük, ami meggyújtotta a szívüket, hanem az a vándorlás egy idegennel, aki türelmesen tanít, egyszerûen csak ismételve a rég tudott, de még fel nem ismert dolgokat. Ez az egész vonulás az Egyház képe.

Csalódással teli kifelé vonulás, és örömmel történõ visszatérés a szent Városba. Csalódottan, bár együtt az Úrral, és örömmel, noha már nincs velünk. Ez valóban az Úr! Aki föltámadott, és velünk jár: csalódásainkban, örömeinkben, akár tudunk róla, akár nem.

Szabó Ferenc

PÁLOS ANTAL S.J. EMLÉKEZETE

„Életének 91., szerzetesi hivatásának 72., papságának 62. évében 2005. február 3-án, az Úr hívásának eleget téve, szentségekkel megerõsítve befejezte földi életét” – olvastuk Pálos Antal atya gyászjelentésében. Azok, akiknek az 50-es évek elsõ felében tartományfõnöke, egyszerûbben „Karcsi bácsija” volt (a Kis Károly álnevet használta), értik, hogy mire utal a gyászjelentésre (fényképe és a kereszt alá) írt jelmondat szavainak vastag kezdõbetûje: „Mindenben Krisztust Dicsõítsük!” „Meg kell dögleni” – értelmezte Karcsi bácsi a kommunista évek üldöztetéseire utalva. Humora nem hagyta cserben még a halálhoz közeledve sem. Ha Piliscsabán meglátogattuk, azt ismételgette, amit a szegedi tanyán hallott: „Hatvan fele hazafele, hetven fele gödör fele, nyolcvan fele taszítsd bele!” Jóllehet fizikai ereje egyre csökkent, végül már nem tudott enni, agya szinte mindvégig tiszta maradt. Minden érdekelte: az ország és a Társaság, benne a magyar provincia sorsa, a világegyház hírei, újonnan megjelent könyvek stb. 2001. máj. 16-án még ezt írta (három könyvet kérve tõlem): „Múlt pénteken láthattad, hogy fizikailag a végsõ nyomor határáig jutottam, de a szellemi nyomorúságot a maga teljességében még nem akarom vállalni.”

Pálos Antal nem írt vaskos könyveket – élete (A Szív szerkesztése, a szétszórt magyar jezsuitákról való gondoskodás a provinciálisi feladatokkal, majd a börtönévek) nem tette lehetõvé az irodalmi, tudományos alkotást; de igen értékes szellemi örökséget hagyott ránk, amelyet három könyvben rögzített: 1) Viharon, vészen át c. visszaemlékezéseiben leírta a magyar rendtartomány hõsies korszakát, az 50-es évek elsõ felének viharos eseményeit, amikor az ÁVO sorra tartóztatta le a jezsuita elöljárókat és más jezsuitákat, más szerzeteseket, és P. Pálos mint provinciális minden nehézség ellenére igyekezett biztosítani a fiatal rendtagok szellemi-lelki kiképzését, ugyanakkor gondoskodott az idõsebb atyákról és testvérekrõl. 2) Rostában címmel gyûjtöttük össze az 1951 és 1956 közötti buzdításait, körleveleit, amelyek részben minden rendtaghoz, részben a fiatalokhoz szóltak. Elõszavában írja: „A szerzetesrendek és a szerzetesek túlnyomó többsége ellenállt minden olyan törekvésnek, mely õket a szerzetes életforma belsõ feladására akarta kényszeríteni.” Felelõssége súlyát érezve írta a szóban forgó 34 levelet, hogy lelkileg segítse a rendtagokat a hivatásukban való hûségre. A szolgáló szándék vezette, „alázatos hálával köszönte meg az Isteni Jóságnak, hogy õt erre a szolgálatra meghívta, és ezt a szolgálatot ha nem is mindig bölcsen és okosan, de egész szívével-lelkével, teljes jóakarattal három és fél éven át végig folytathatta.”

Amikor az 1950 májusában hozott határozatot a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának rendelete szeptemberben legalizálta, 23 férfi és 40 nõi szerzetescsalád kevés kivétellel valamennyi intézményét gyakorlatilag megszüntették, a magyar jezsuiták is  – rövidebb-hosszabb ideig tartó kényszertartózkodás után – hontalanná és „illegálissá” váltak. A 40 rendi növendék elõbb szemináriumokban tanult, majd egyesek egyetemre jártak, mások különféle fizikai vagy egyéb munkát végeztek, közben pedig tanultak. Késõbb még a börtönben is megszervezték a fõiskolai tanulmányok folytatását.

P. Pálost 1954 nyarán letartóztatták, és az 56-os forradalmat követõ rövid szabadság után újra börtönbe került. Összesen 104 hónapot töltött fogházban 1963 májusáig. 3) Börtönélményeit, kálváriáját 23 stációban vázolta az Üldözött jezsuiták vallomásai címû kötetben. Mint sok rendtársa és számos más szerzetes és pap, a börtönéveket „kegyelmi idõszaknak” tartotta, hiszen osztozhatott Krisztus sorsában, akinek zászlaja alá elszegõdött. Pár évvel ezelõtt, amikor elvittem hozzá Piliscsabára P. Cser Lászlót, vele egykorú rendtestvérét, aki mint misszionárius hosszú éveket töltött Kínában, megajándékozta azzal a híres „misszáléjával”, amelyet a börtönben toalettpapírra másolt miseszövegekbõl állított össze. Sokszor hallottuk börtönviselt atyáktól, P. Pálostól is, miként mutatták be a szentmisét a fogházban, miként tudtak apostolkodni. Egyesek versekben örökítették meg élményeiket, elmélkedéseiket, mint pl. P. Csávossy Elemér vagy a piarista P. Lénárd Ödön. Amikor 1963. május közepén kiszabadult a váci börtönbõl, P. Pálos a piaristák budapesti rendházában, a Szent Ignác-oltárnál hálaadó szentmisét mutatott be a „104 hónap minden öröméért és megpróbáltatásáért”.

P. Pálostól ránk maradt még egy fontos (eddig közzé nem tett) dokumentum, amelybõl néhány szakaszt szeretnék idézni, mert amit most leírok, az a vallomás is hozzátartozik portréjához. Pár évvel ezelõtt, pontosan 2001. augusztus 7-én részt vett a magyar jezsuiták dobogókõi találkozóján, és mintegy „végrendeletként” mondta el hosszú beszédét, amelyben számot adott örömeirõl és reménységérõl, de szomorúságáról és aggodalmairól is.

Elõbb örömeirõl szólt: a provincia szellemi állapota, a külföldrõl hazaérkezett és itt belépett fiatalabb rendtársak mûkõdése során újjáéledõ rendtartomány örvendetes kezdeményezései (médiamunka, Távlatok, Faludi Akadémia, OCIPE, a miskolci jezsuita gimnázium, a fiatalok felkészülése, a magyar rendtagok összetartása); de utána szólt a jezsuita rend nehéz helyzetérõl, a rendtagok megfogyatkozásáról; hazánk szomorú vallási, erkölcsi és szociális helyzetérõl: „A közélet parázs gyûlölettõl teljes, a közbiztonság alpári, a keresztény értékrend állandó gúny és tudatos lejáratás tárgya, a falu népe anyagilag, erkölcsileg tönkretéve, a tisztességes családi életet élõk száma ritkaságnak számít. . .” (Az elmúlt század második felében 6 millió abortuszt hajtottak végre!)

Ezután tért rá P. Pálos a magyar egyházi vezetés és mûködés sajnálatos tényeire: attól kezdve, hogy P. Mócsy 1949. január 17-én elhagyta a Központi Szemináriumban összegyûlt püspöki konferenciát, miután átadta a pápa levelét, amely sürgette, hogy a magyar püspökök tiltakozzanak Mindszenty bíboros letartóztatása ellen, a döntõ fordulat bekövetkezett. „Szinte az egész világ tiltakozott, a magyar püspökök azonban hallgattak.” Olyan folyamat indult el, amely a „kis lépések” kompromisszumos egyházpolitikájához vezetett. P. Pálos saját élményeibõl idézett tényeket arról, hogy mennyire közömbös és érzéketlen volt nem egy egyházi vezetõ a letartóztatott, szétszórt és üldözött szerzetesek sorsával szemben. Határozott meggyõzõdése – mondta –, hogy Casaroli bíboros ún. „keleti politikája” elhibázott és szomorú volt. Az egyházi vezetõknek tisztában kellett lenniük azzal, hogy mi volt a bolsevizmus célja, hiszen „sose titkolták írásaikban és nyilatkozataikban, hogy mi a céljuk: kipusztítani, tönkretenni az egyházat, a vallást, és ha lehet, ehhez mindenkit megnyerni.”

Beszéde végén P. Pálos ismét az örömteli és reményt keltõ tényekre utalva mondotta rendtestvéreinek: „Valamennyieteknek kívánom, hogy nemcsak most, amikor készültök és tudtok tenni szegény egyházunk és népünk javára, hanem amikor már csak a teljes passzivitás következik, lesz bennetek annyi öröm és remény, mint bennem van.” Végül a hûséges szolgálatra buzdítva így zárta beszédét: „biztosak lehettek, hogy Isten Szentlelke megadja nektek a belsõ harmóniát és örömet, amely betöltötte nyilván annak a 380 jezsuitának a lelkét, akik ennek a századnak áldozataiként adták magukat az Úrnak.”

Lázár Kovács Ákos

BÚCSÚ PÁLOS ANTALTÓL

Pálos Antalhoz 16 évvel ezelõtt Kuklay Antal küldött el, akivel Pálos éveket ült együtt a börtönben. Kuklay vidéken élt, én Pesten, kellett hát valaki, aki rendszeresen és szorosan fogja a pajeszomat. 25 éves voltam, tudtam már, hogy MKD van, de még rúgództam ellene. Lehet szépítgetni, hogy „mindent Krisztus dicsõségére”, meg minden, de én akkor nem emiatt mentem hozzá. Hanem azért, mert már tudtam, hogy „meg kell dögleni”, igaz, nekem ez még a szolgálat elõtti szempont volt, de akkor még ezt sem értettem. Jó pár évet melósként éltem meg, és amikor hallottam a szavakat a megdöglésrõl, pontosan tudtam, hogy ezek nekem is szólnak. Amikor késõbb a börtönsztorikat hallgattam, saját külsõ és belsõ rabságomat éltem át bennük. Nekem ezek nem „Ricsárd Börtön” sztorijai voltak, hanem egy olyan pap szavai, aki sírt a börtönben, magánzárkás Golgotáján, miközben a pesti éjszakában, az elsõosztályú szálloda zongoraszós éttermében a római kúria püspökei magyar vezetõkkel koccintgattak.

Most néhány dolgot idézek, amelyeket Pálos Antal mondott. Magnószalagról írtam le az utolsó csöndig. Az elmúlt 16 évben minden héten voltam nála, hacsak nem voltam épp külföldön. Vannak vele történeteim, de ezek itt és most érdektelenek. Az utóbbi hónapokban édesanyámmal, valamint Salamon Tamás szívbéli zsidó barátommal vágtuk Pálos körmeit, a haját, rendtársaival borotváltuk egyre fogyó, kicsi arcát, néztük egymás szemeit az egyre vastagabb csöndben.

Egyszer a hitrõl kérdeztem: „Ahol egyszerû, rendes hívek vannak, ott az egyház. Nem a püspökök csinálták az egyházat, a hívek vitték, a rabszolgák, meg az ilyenek. Az apostoli szukcesszió kell, de a Szentlélek nemcsak a püspökökre száll. És ez nem eretnekség. Ez így van. Pál csak meghirdette Korintusban az evangéliumot, aztán elment. Ez fontos is. De aztán a kikötõmunkások, a rabszolgák, a nép csinálta tovább az egyházat. A magyar egyházat nem a Brezanóczy mentette meg, hanem a Rozi néni meg a Pista bácsi, akik mondták tovább a rózsafüzért.”

Máskor az üldözésekrõl: „A hierarchia mérhetetlenül meg volt döbbenve, meg volt ijedve. Teljesen kicsúszott a kezükbõl minden, Czapiknak adták át a az ügyek vezetését szinte automatikusan. A Mindszenty lefogását követõ, 1949 januári, elsõ püspökkari konferencián, amit a központi szeminárium épületében tartottak, elõkerült az a levél, amelyet XII. Pius írt a magyar püspöki karnak. Ez különben június másodikán megjelent az Acta Apostolicae Sedis-ben. Ezt a levelet Rómából Mócsy Imre SJ hozta el, és adta át Grõsz érseknek, aki azt a püspöki testület elé tárta azzal, hogy »ezzel itt mi legyen?«. Némi tanakodás után behívta Dudás püspök páter Mócsyt az ülésterembe – azért mesélem ezt ilyen részletesen, mert ez történelem –, és akkor megkérdezték õt, hogy szerinte most mi legyen. . . A levélben az volt, hogy a püspöki kar jelen kötelessége az, hogy egy emberként álljon oda a hercegprímás mögé, és azokat az értékeket, amelyeket õ képviselt, képviseljék továbbra is. Ezek olyan értékek, amelyekért az élet feláldozása sem sok. Egyértelmû volt  a pápa. Páter Mócsy a maga naivságával azt mondta, hogy ezt publikálni kell. Az elsõ vasárnap fel kell olvasni mindenütt. Aztán kiküldték õt. Czapik érsek azt mondta, hogy ezt nem lehet megcsinálni. Õ volt a vezetõ, ezt a nézetet fogadták el. Túlélésre játszottak, még azt az ódiumot is vállalva, hogy a Szentszék elítélését vonják magukra. Vállaltak mindent azért, hogy a keretek megmaradjanak. Hogy lehessen templomba járni, lehessen temetni, stb. Pedig a túlélés nem evangéliumi kategória. Mindezt onnan tudom, hogy Mócsy atya még ott maradt, és a folyosón sündörögve hallotta a híreket. Õ mondta ezt el nekem késõbb. A Czapik azt mondta, hogy nem lehet a magyar Egyházat kiszolgáltatni a kommunistáknak, és alkalmat adni arra, hogy mindent összetörjenek. Most okosnak kell lenni, ezt a levelet pedig el kell rejteni. Ettõl a pillanattól számítom a »túlélés korszakát«. A 49–50 közötti idõ a teljes lefekvés kora. Egy kis huzavona, aztán megtettek mindent.”

Korábbi feladatairól kérdeztem: „1950-tõl az volt a feladatom, hogy a rendi fiatalságot próbáljam összeszedni, mert elterjesztették a kommunisták, hogy a novíciusokat elviszik a Szovjetunióba, ezért aztán idejekorán szétszéledtek. Pestre jöttek, szállást kaptak a hívektõl, akik igen segítõkészek voltak. Kirándulásokat szerveztem. Megadtam, hogy csak kettesével jöhetnek, és a találkozási idõ is jó másfél óra volt, hogy ne legyenek gyanúsak. Hogy a buszon ne beszélgessenek, csak neutrális dolgokról. Kb. 30-an voltak. 10-en le is buktak, még korábban. Végül három szemináriumba sikerült õket bedugni. Csávossy 1951-ben lebukott, így én lettem a provinciális. 1954. június 30-án letartóztattak. 1956-ban kijöttem, és megpróbáltuk a fiatalokat külföldre juttatni. Kimenni, kimenni! Páter Kollár, az akkori provinciális azonban nem így látta. Azt mondta, hogy nem szabad kitenni õket ilyen fáradságnak, már annyit szenvedtek eddig is. Két hónap múlva úgyis mehetnek majd, akár pulmankocsiban is. Naiv volt, õ nem látta. Kollár után Tamás lett a provinciális. Õt még Kollár elõtt én neveztem ki azért, mert õ egészséges, ügyes volt, és fõként egyházmegyei keretben dolgozhatott. Szabályos püspöki kinevezése volt. Mint ilyen szabadon mozoghatott egész 55-ig. 56-ban, mikor kijöttem, azonnal jelentkeztem a templomunkban, és felküldtem a templomigazgatóhoz a sekrestyés laikus testvért, hogy kérjen nekem engedélyt arra, hogy ott misézhessek. Leüzent  a templomigazgató, aki maga is békepap volt, hogy õ nem jön le, mert beteg, de különben is, neki kellene engedélyt kérni arra, hogy itt maradhasson. Aztán nem jelentkezett napokig. 1957. január 9-én vittek engem vissza a börtönbe. Ez a pap jelentett fel. Nem tudom iratokkal igazolni, de tudom. Szemet szúrt neki, hogy én még mindig bejárok misézni, gyóntatni. Ez neki nem tetszett. Az a feltûnõ, hogy engem nagyon hamar elvittek. A többieket csak március végén fogták le. 1963-ban kijöttem. Egy lelkigyakorlat miatt Kollár leállított, és augusztus 1-tõl idehelyezett az apácákhoz. Csak ide. Papként itt nem mûködhettem, anyagbeszerzõ voltam. Azóta itt vagyok.”

Egyszer Hamvas Endrétõl beszélgettünk: „Akkor a Szentszék lépett közbe, és kinevezte esztergomi adminisztrátornak a csanádi püspököt, Hamvas Endrét. Hamvas Endre levele így szólt: »Tisztelendõ Áldozár Úr! Jelen soraimmal értesítem, hogy az Állam és az Egyház közötti megállapodás értelmében Ön a mai naptól fogva semmiféle papi szolgálatot nem végezhet. Kivéve: szentmisét mutathat be, de csak zárt templomajtók mellett, a hívõk teljes kizárásával. Kérem, õrizze meg papi szellemét. Jézus szívében szeretõ Fõpásztora: Endre püspök.«  Na, ez volt november elsejétõl. Draskovics Károly kõbányai káplán kért bennünket, hogy ajánljuk õt be a híveknek, hiszen õ fog utánunk a jezsuita templomban misézni. Én akkor mint provinciális azt mondtam: »Az ajánlja be, aki ide küldte! Ha valaki beajánlja a paptestvérek közül, azt kiközösíttetem.« (Nevetés) Így aztán otthagytuk a templomunkat.”

A börtön utáni emlékekrõl: „A papok igen tartózkodók voltak, így lelkipásztori munkát nemigen végezhettem. Kb. 1969-ig így ment ez. Egyszer 1966-ban a szentiváni plébános, Roderburg Ernõ eljött meglátogatni, és hívott magához. Mondom neki: »Mi lesz Veled, kidobnak.« Fenét, ne törõdj vele! Nem tudják, hogy te ki voltál. Gyere, csináld a dolgod! – válaszolta. Aztán látta a többi pap, hogy Ernõ viszi ezt a hülyét ide-oda; vihetjük akkor mi is – gondolták, és el-elhívtak segíteni. Aztán lassan helyettesítettem itt-ott. A végén a környék Jolly Jokere lettem, mert mindig engem hívtak. (Nevetés) 1989 nem jelentett változást az életemben. Temettem és temetem az apácákat.”

A papságról, a reményeirõl kérdeztem: „Ezt össze kell kapcsolni a magyarság ügyével. Amíg magyarság lesz, lesz magyar papság, egyház is. A magyarság léte viszont elég bizonytalan. Nem mondom, hogy most megszûnik, de két-háromszáz év múlva ez akár tény is lehet. Hacsak nem csinál csodát maga a magyar nyelv. Mert eddig azt csinálta. Szisztematikus támadás csak a Habsburgok részérõl történt. A törökök kevésbé, inkább a szovjetek próbálkoztak még valamelyest. Tehát, ha lesz nép, lesz egyház is. (Csend ) Talán vége lesz a mohácsi folyamatnak. Talán lesznek jó püspökök, akik nem menekülnek a munkától, nem a saját anyagi hasznukat és karrierjüket keresik. Nagyon kellene viszont egy egységes koncepció, ami számol az adottságainkkal. Azzal például, hogy a társadalom teljesen leromlott állapotban leledzik, hogy a kereszténységet igazán körülbelül 3-4% vallja, hogy a többség materialista vagy sehitû. Reális terv kellene, és a kisközösségeket kellene a középpontba állítani. A kicsi közösségeket. Hajtásokat látok, vannak még élõ gyökerek – a lelkiségi mozgalmak mögött élõ hitet érzek. Ezek majd felnõnek. Keresztény állam itt már nem lesz, de lesznek komoly keresztények.”

Köszönöm a jezsuita rendnek Pálos Antalt és azt, hogy itt, most elbúcsúzhatok tõle. Amikor utoljára találkoztunk, odaírtam a papírra, hogy mit csináljak. „Imádkozzál” – volt a csöndes, szinte hallhatatlan válasz. Azt írtam válaszul, hogy imádkozzunk egymásért. Lecsukta a szemét, és bólintott. Aztán csak álltam az ajtóban, rám nézett, és mindketten könnyek nélküli sírásba kezdtünk. Ez az utolsó képem róla. Végsõ ágynak dõlése elõtt egy héttel – már a beszéd is nehezére esett – lediktálta utolsó levelét. Nem akart írni, de láttam, hogy még van itt valami – hát erõltettem. Lediktálta a szöveget, amelyben bocsánatot kért minden bûnéért, és megejtõ alázattal végsõ szeretetét fejezte ki a rend iránt. „Ezt jól kinyomtad belõlem!” – morgott mosolyogva, de könnyebb szívvel. Kérte, adjam az új provinciális kezébe. Aztán amikor átadtam a levelet a provinciálisának, és õ elolvasta az üzenetet, ugyanazzal a könny nélküli sírással nézett rám vissza, mint amivel Pálos búcsúzott el tõlem. Megnyugodtam: tudnak a mai jezsuiták is sírni.

Huszthy Ádám

PÁLOS ANTALT A JÓ ISTEN PILISCSABÁN FELEJTETTE

Nem szívesen élt itt, jobban szeretett volna a rendházban, a testvérek között, még inkább a mennyei házban; sokszor mondogatta mennybéli rendtársainak: „Ne szórakozzatok, fiúk! Vegyetek magatok közé!” Nehezen viselte a testi leépülést. A rozoga testet már mozdítani is alig bírta, miközben gondolatai mint villám száguldoztak.

Örült a látogatónak, mindig küldött csokoládét a gyerekeknek, s ha soká jöttem újra, neheztelt: „Mi van, elfogyott a csokoládé?” Szívesen írt, amíg a keze bírta, de a gyenge kéz már a villanyírógép puha billentésével sem birkózott meg. Utolsó írásos emlékem tõle egy levelezõlap: „Jelentem, még élek. . .” Süket volt, mint az ágyú. Sokáig nem volt hajlandó hallókészüléket viselni: „Aki velem akar beszélni, az kiabáljon.” Amikor felkerestem, és kedélyesen elordibáltunk, zengett a szeretetotthon. A levelezõpartnerek után elmaradoztak a beszélgetõtársak is. Maradt a tévé. Állandóan nézte. A hangot kitalálta hozzá, ami így – õt ismerve – jobb lehetett, mint az eredeti. Képzeljük el Friderikuszt, magyar hangja Pálos Antal. Ha hallhatnánk, fetrengenénk a röhögéstõl.

A „röhögés” talán kegyeletsértõ, de nem idegen. Pálos Antallal nagyszerûen lehetett röhögni. Egyszer éppen kacagva mesélte börtönélményeit, amikor elõkelõ küldöttség toppant be hozzá. Õ huncutul az excellenciás felé int: „Ez nagy gazember!” Én megdöbbenek, õ rám kacsint: „Nyugi, nem tud magyarul”.

Amikor még tudott közlekedni, kisegített a templomunkban. Egyszerû szavakkal szólt, nagyon személyesen. A prédikáció végén az „Isten fizesse meg” helyett felharsant a taps. Önkéntelenül, elemi erõvel, majdnem botrányosan; a piliscsabaiak soha nem tettek még ilyet.

Tekintélye volt. Õ nem tett ezért semmit, sõt inkább ellene. Jézus is így volt ezzel: volt neki, és kész.

Nagy vigasztaló volt. Látogatója bánatának elejére és végére egy-egy macskakörmöt biggyesztett, amitõl a gond lelkileg is idézõjelbe került. Saját gyengeségének erejét öntötte a másikba, nem oly pátosszal, mint Szent Pál, de a dolog így is mûködött. A lényével vigasztalt.

Van egy kölcsön könyve nálam (most már marad): Söveges Dávid: Fejezetek a lelkiség történetébõl. Szubjektív összefoglaló mindarról, amit a kereszténység történetérõl érdemes tudni. Azt írta a szerzõ reszketeg kézzel az elsõ lapra: „Pálos Antal barátomnak, sok régi beszélgetés emlékére.” Mirõl beszélgethetett a pengeagyú, reszketõ kezû bencés a pengeagyú, reszketõ kezû jezsuitával? Jó lenne tudni!

A helybéli suhancoknak mondogattam: menjetek el Pálos Antalhoz, ismerjétek meg, mert õ nekünk lett itt hagyva.

Pálos Antal itt felejtõdött, a mi örömünkre. S most a jó Isten a fejéhez kapott: „Jézus, Mária! Pálos Antalt Piliscsabán felejtettem!” Köszönjük, Urunk!

Inter arma

1944–1945. Fegyverek közt. Székesfehérvár, 2004. (Források a székesfehérvári egyházmegye történetébõl II.)

Megjelent a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár forráskiadvány-sorozatának második kötete. Az elsõ kötet Shvoy Lajos püspök emlékiratait tartalmazta, és egy hosszabb idõszakot ölelt fel. Az Inter arma 1944–1945 címû dokumentumkötet viszont egy rövid, de tragikus korszak mindennapjairól ad betekintést elsõdleges források alapján. 1944 õszén a székesfehérvári egyházmegye a II. világháborúban harci cselekmények színterévé vált. A szerencsétlenebb sorsú településeknél három hónapig hullámzott, vagy meg is rekedt a front. A háború pusztított életeket, értékeket, erkölcsöket, mérhetetlen szenvedéseket okozva a térség polgári lakosságának, akiknek keserûségét csak fokozta, hogy a harcok elültével kiépülõ új rendszerben tanácsosnak látszott hallgatni a fájdalmak jó részérõl. A kötet Németh László püspöki könyvtáros és Bejczy Gyula püspöki titkár naplójából közöl részleteket, s emellett olvashatjuk Shvoy Lajos püspök idevonatkozó körleveleit is. Megismerteti a kötet az olvasót az internáltak lelki gondozásával, és képet kapunk a német csapatok által okozott károkról, a háborúban megsemmisült mûvészeti alkotásokról is. A kötet bibliográfiát, életrajzi adatokat és névmutatót is tartalmaz. A rendkívül értékes és hiánypótló dokumentumot Mózessy Gergely szerkesztette, õ írta a bevezetõt is, és állította össze a mutatókat. (MK)

„A Szentszék és a magyar zsidók elpusztítása” címmel tanulmányt közölt Giovanni Sale jezsuita a La Civiltà Cattolica 2005. január 15-i számában abból az alkalomból, hogy 2004. október 1-én elsõ ízben ítélték oda a Per Anger díjat a ma 98 éves Gennaro Verolino érseknek. A díjat két évvel ezelõtt alapította a svéd kormány az abban az évben elhunyt Per Anger követ emlékére, aki Paul Wallenberggel együtt a zsidók megmentéséért fáradozott a magyarországi svéd követségen; olyan személyeknek szánták e díjat, akik humanitárius tevékenységükkel az emberi jogok védelmében tûntek ki. Gennaro Verolino 1944-ben a budapesti Apostoli Nunciatúrán dolgozott Angelo Rotta nuncius mellett, aki – mint ismeretes – sokat tett azért, hogy megakadályozza a zsidók deportálását. Magának Verolino érseknek köszönheti megmenekülését 15 000 magyar zsidó. A cikk mindezt részletesen kifejti, többek között arra a dokumentációra támaszkodva, amelynek összefoglalása már magyarul is olvasható: Pierre Blet SJ, XII. Piusz és a második világháború a Vatikán archívumai alapján, Új Ember, é. n. (2004), fõleg a Magyarországról szóló 216–228. oldalak.