EURÓPAI ORSZÁGOK EGYHÁZAI

Miguel de Santiago

SPANYOLORSZÁG, EGY FÁZÓS EGYHÁZ

Mintegy másfél évtizede az európai jezsuiták kulturális folyóiratainak szerkesztõi évente találkoznak – minden évben más-más országban –, hogy megbeszéljék lapjuk jelenét és jövõjét, hogy a kölcsönös eszme- és tapasztalatcsere révén segítsék egymást. Általában ugyanazok a problémák kerülnek terítékre: témák és szerzõk, elõfizetõk és anyagi alap, terjesztés és együttmûködés. Az idén Madridban tartottuk a megbeszélést június 3-án estétõl június 6-án délig. Szokás szerint a vendéglátó folyóirat szervezte a programot, éspedig – a folyóiratokról szóló eszmecserén kívül – a következõ elõadásokat hallgattuk meg: Az újabb spanyolországi politikai változások; Az egyház jelene és jövõje Spanyolországban; A spanyol jezsuiták helyzete a zsinattól napjainkig; Egy jelentõs spanyol apostoli munka a Társaság vezetésével: „Entreculturas” (nem kormányzati mozgalomszervezet a társadalmi igazságosság elõmozdítására a harmadik világban). A spanyolországi egyház jelenérõl és jövõjérõl szóló elõadását Miguel de Santiago már összefoglalta korábban a francia nyelvû svájci jezsuita folyóirat, a Choisir 2003. novemberi számában. A következõkben ezt fordítom magyarra. A szerzõ az Ecclesia c. madridi folyóirat fõszerkesztõje, a rádió és a tv munkatársa, mintegy harminc munka szerzõje, verseskötete is megjelent. (Sz. F.)

*

A spanyolországi katolikus egyház helyzete röntgenképének szükségképpen számolnia kell egy történelmi ténnyel, amelyet intenzíven megéltek azok, akik most középkorúak: az 1965–1975 közötti évekrõl van szó, vagyis a II. vatikáni zsinat befejezésétõl Franco haláláig tartó idõszakról.

A spanyol nép nagy része számára ez a két esemény azt a reménységet jelentette, hogy megélhetik keresztény elkötelezettségüket a II. vatikáni zsinat fényénél. Sok katolikus ugyanis eltávolodott a nemzeti katolicizmus modelljétõl, amely négy évtizedig érvényben volt. A vatikáni zsinat és néhány pápai dokumentum befolyása alatt néhány spanyol püspök kezdett távolságot tartani a Franco-rendszerrel. 1966-ban került sor a Katolikus Akció nagy válságára, amelyet a Franco-rendszerrel szembeni kritika és az egyházi hierarchia néhány képviselõjével szembeni ellenállás váltott ki a mozgalomban. El kell ismerni, hogy e mozgalom utána már nem tért magához: a zsinat utáni idõszakban új, konzervatív stílusú mozgalmak keletkeztek, és homályba szorították az AC-t.

Spanyolország akkor a kétségbevonás kritikus éveit élte meg, nemcsak a gazdasági és társadalmi átalakulások miatt, hanem a kulturális és lelki forrongás miatt is. Az aggiornamento (= zsinati korszerûsödés) a levegõben volt; mindenütt keresték – sok illúzióval – az Egyház kapuinak kinyitását, hogy új kapcsolatot létesítsenek a világgal. De szinte mindenfelé konfliktusok keletkeztek, minden problémánál: az egyetemi ifjúság körében lobbantak fel, jóllehet ez az ifjúság nem volt felkészülve a tûzvész elkerülésére. Ez traumát okozott a professzorok és a hallgatók számára az állami egyetemeken éppúgy, mint az egyháziakon. A comillasi és salamancai Pápai Egyetemek teológiai fakultásai sem voltak mentesek e súlyos krízistõl.

Minthogy megkérdõjelezték az Egyház és a papság lényegét is, a papi és a szerzetesi hivatások elkezdtek zuhanni. Hozzájárult ehhez a demográfiai fejlõdés is, és a családban, a társadalomban felvett szociológiai magatartások erõsen befolyásolták az egyház életét. Más nyugat-európai országokhoz viszonyítva ez az életmódváltozás aránylag késõn érkezett el Spanyolországba; egyébként ezt a lemaradást gyorsan behozták, elannyira, hogy ma Spanyolország ugyanazon a szinten van, mint Európa többi része. Spanyolország erõs, és szédületes módon élte meg a vallásos környezet elhagyását (a szekularizációt), amely velejárója volt annak a folyamatnak, ahogy a II. vatikáni zsinatot fogadták.

A katolicizmus társadalmi jelentõsége

A XXI. század elején a spanyol egyház felépítése jelentõsen eltérõ statisztikai képet mutat, mint a 60-as és 70-es években. Még mindig a szociológiailag fontos vallás jellemzõit látjuk, bár egyesek már csak nosztalgiával tekintenek vissza arra a valóságra, amelyet „Nyugat lelki tartalékának” neveztek.

Spanyolországnak 41 millió lakosa van. A spanyol püspökkari konferencia 2000-ben közzétett statisztikája szerint az országban 19 837 egyházmegyés és 8710 lelkipásztorkodást végzõ szerzetes papja van, ehhez még hozzá kell adni az Opus Dei 780 papját. Az utóbbi öt év alatt a férfi szerzetesek száma növekedett (4888-ról 5326-ra), miközben ugyanezen idõszakban a szerzetesnõk száma csökkent (61 711-rõl 58 406-ra). A szeminaristák száma nagyjából változatlan maradt (2002-ben 1705 volt). Spanyolország a XV–XVI. századtól, amikor elkötelezte magát Amerika evangelizálására, soha nem szûnt meg misszionáriusokat küldeni a világ minden részére. A 2000-es statisztika szerint mintegy 17 000 misszionárius apostolkodik Spanyolországon kívül: 47 püspök, 1126 pap, 4905 szerzetes, 7253 szerzetesnõ, nem számítva a neokatekumenális út vándorközösségeit.

A Pápai Missziós Mûvek bevételei is tanúskodnak a spanyol nép missziós buzgóságáról: évente több, mint 15 és fél millió euró. Az egyháznak juttatott adományok kezelésének tisztaságát sohasem vonták kétségbe. A spanyolok bíznak a katolikus intézmények szociális munkájában. Ez magyarázza, hogy a Caritas (amelynek bevételei 68,5 százalékban magánadományokból származnak) 177 millió eurót tudott beruházni a szegénység elleni küzdelembe, és a Manos Unidas mozgalom évrõl évre egyre több adományt kap az éhség elleni kampányhoz (2002-ben 41 millió eurót).

Ezek a katolikus egyház által közzétett statisztikák mutatják, hogy ez az egyház mennyire integrálódott a társadalomba: segítséget nyújt a társadalom lényeges problémáinak megoldásában.

Ugyanakkor hanyatlás jelei is mutatkoznak: a katolikusok 35%-a jár rendszeresen a vasárnapi misére, és csökkentek a papi/szerzetesi hivatások. És nem mondható, hogy a krízis a végéhez közeledik. A következõ években a papság elöregedése miatt drasztikusan csökken a klérus tagjainak a száma. A legnépesebb nemzedék életkora 70 és 80 év között van, és a zsinat utáni szentelések kis száma miatt a tartalék nagyon csekély. A következõ statisztikák jellemzõek: az aranymisés papok száma jóval magasabb, mint az ezüstmiséseké. A papok 40 százaléka elérte a nyugdíjhatárt. Évente kb. 50 új papot szentelnek, míg ugyanabban az idõben 350 pap hal meg.

Mindezek ellenére a Püspökkari Konferencia volt titkára, Juan José Asenjo püspök optimistán nyilatkozott: „Az utóbbi évtizedekben a spanyol társadalom mély átalakuláson esett át. E fejlõdésben levõ társadalomban az Egyház, hûen evangelizáló küldetéséhez, jelen maradt és jelen van rendkívüli vitalitással a különféle társadalmi környezetekben, a személyes és közösségi jelenlét legkülönfélébb formái révén. Világos, hogy az új kulturális körülmények állandó kihívást jelentenek, amely minden egyes hívõtõl és minden egyházi közösségtõl állandó elkötelezettséget követelnek, hogy megújítsuk életmódunkat katolikus hitünkkel összhangban, hogy egyházi intézményeket szervezzünk, hogy jobban teljesítsük az Egyház lényegi küldetését, az evangelizálást.”

Spanyolországban manapság sok a csalódott, fõleg az idõsebb nemzedék körében: a néhány évtizeddel ezelõtti illúziók füstbe mentek. Csalódtak azokban, akik az egyházat kormányozzák. Az elítélt vagy hallgatásra ítélt teológiaprofesszorok csak a jéghegy csúcsát képviselik; egyesek tudományos és intellektuális becsületességgel küzdöttek, mások, a többség, útközben elveszítették illúzióikat.

Szégyenlõs katolicizmus

Az egyház nem tudott vagy nem akart az egyházmegyék élére igazi lelki és szellemi vezetõket kinevezni, olyan jó pásztorokat, akik képesek fenntartani, támogatni azok reményét, akik az Isten képére alkotott közösség érdekében kötelezik el magukat. A püspököket általában szürkéknek tartják: hozzájárultak ahhoz, hogy a katolikusokat agresszív módon zaklassa a harcos laicizmus, a média, az értelmiségiek jó része, a politikusok és más közéleti személyiségek. A szégyenlõs és félénk katolicizmus (amely végül beletörõdött abba, hogy a privát szférába szoruljon vissza) szereplõi nem voltak képesek lefegyverezni a rosszul értett laicitást: ez olyan laicizmushoz jutott el, mely a XIX. században érvényesült, vagy az 1936–39-es polgárháború elõtt. Az erkölcsi és vallási relativizmus szétfolyón lebeg a levegõben, a felvilágosodás szellemétõl uralt környezetben.

Fernando Sanchez Dragó antiklerikális szerzõnek és a keleti vallások apostolának könyve „Jézus levele a pápához”, vagy Juan Arias laicizált pap könyve „Jézus Krisztus, ez az ismeretlen”, a legsikeresebb könyvek közé tartoztak; ez a tény is sokatmondó a spanyol nép állapotára vonatkozóan. Félni lehet a katolicizmus felbomlásától, a new age, a szinkretizmus, a dogmáknak és a morálisnak elvetése javára; amolyan „rendelésre” összekotyvasztott katolicizmus van kialakulóban.

A Püspökkari Konferencia jelenleg érvényben levõ lelkipásztori terve megállapítja: „nem ritka a szubjektív, az intézmény és az egyházi kapcsolatokra allergiás katolicizmus-felfogás” (22. pont), és „a szentségek elhagyása, amely végsõ soron az egyháztól való elhidegülés jele, tért hódít, miként az Istennel való közvetlen, az egyházi közvetítést mellõzõ kapcsolat eszméje” (25. pont). Néhány év leforgása alatt a felnõtt nemzedék megismerte az átmenetet a nemzeti katolicizmusból egy intézmény nélküli valláshoz, aminek következménye az egyház társadalmi befolyásának elvesztése.

Aggodalomra ad okot az a tény, hogy egyedül az új vallási mozgalmak, amelyek a zsinat után születtek, képesek szembenézni ezzel a helyzettel. A hierarchia rájuk támaszkodik, hogy restaurálja a kiábrándult katolicizmust, amelynek vihart kell elviselnie, valahányszor a média kiteregeti a botrányos eseteket, vagy amelyeket ilyeneknek ítél a laicista környezet. „Az egyház sebeire öntött ecetrõl” beszéltek, amikor kellemetlen esetek napvilágra kerültek, és csaknem mindig negatív ítéletekre adtak okot. Innen a krízis, a megpróbáltatás, a zavar a nép körében, annál is inkább, mivel az egyházi intézmény képtelen megmagyarázni az egyház szerepét, és továbbra is mellõzi a médiumokat. . .

E súlyos helyzettel szemben a hierarchia szövetségesekre talált a zsinat utáni új mozgalmakban. A legjobban gyökeret eresztett az, amelyet a 60-as években alapított Madrid külvárosában a megtért Kiko Argüello, az akkori érseknek, Casimiro Morcillónak támogatásával: a neokatekumenális út. Más mozgalmak: Comunione e Liberazione, Fokolare, Regnum Christi, karizmatikus megújulás stb. szintén sok tagot számlálnak, nem számítva az Opus Deit, amelyet Szent José Maria Escrivà de Balaguer 1928-ban alapított, amely tehát nem tartozik az újabb mozgalmakhoz.

Szembenézni a kihívásokkal

A kulturális szegénység, a könnyelmûség és a közönségesség, amellyel a média a vallási témákat tárgyalja, miként az egyoldalúság az egyház híreinek bemutatásában hozzájárultak ahhoz, hogy eltorzítsák az egyház képét és tevékenységét. A fiatal nemzedékek ebben a légkörben növekszenek. A legtöbb esetben ez azzal végzõdik, hogy olyan emberek születnek, akik vallás dolgában a keresztény hagyományokat illetõen analfabéták, és akik holnap képtelenek lesznek megérteni saját történetüket.

Egy új felmérés szerint a spanyolok 82 százaléka valamilyen valláshoz tartozónak vallja magát, és csak 18 százalék vallástalannak. A vallásosak 98 százaléka katolikus, 1,1 százalék más keresztény felekezethez tartozik, és 0,3 százalék muzulmán. A katolikusok kétharmada nem gyakorló, és azt vallja, hogy nem igazodik az egyház hivatalos tanításához.

A teológus Francisco Javier Vitoria írja: „Valószínûleg az egyik olyan válságos pillanatban vagyunk, amikor a hajdani egyház–társadalom modell nemigen akar eltûnni, miközben az új eljövetele késik, mivel nincs elõkészítve a talaj, és nincs nyugalom annak megvalósításához. Újra megtalálni és feleleveníteni az apostoli bátorságot, érezni az evangelizálásban elkötelezett társak serkentõ szavát és testvéri melegségét, regenerálni és megújítani a lelki energiát az Ige és az Eucharisztia asztalánál: íme, ezek az egyház sürgetõ feladatai a jelenlegi zaklatott és bizonytalan történelmi helyzetben.”

Nem lenne becsületes dolog, ha a spanyol katolikus egyház problémáit a tradicionalista és integrista rövidlátással vagy az öngyilkos, pánikszerû elõremeneküléssel akarnák megoldani. Egyes teológusok szerint ez idáig sem a II. vatikáni zsinat törekvése a katolicizmus és a modernség kiengesztelésére, sem a teológusok különbözõ és bátor kísérlete – a vallás és a kultúra közötti viszony új modelljének kidolgozása – nem hozta meg a kívánt gyümölcsöket.

1977-ben Fernando Sebastián Aguilar érsek azt mondotta, hogy hosszú idõ óta elõször él a spanyol egyház teljes szabadságban, egy eléggé demokratikus társadalomban, kiváltságos támogatás nélkül, nyomás és korlátozás nélkül. Ha így áll a helyzet, nem szabad elfeledni, hogy a társadalmi és kulturális befolyás nélküli katolicizmus továbbélése nagy veszélyben forog. A katolikusok habozása és gyengesége ellentétben áll azzal a fontos hellyel, amelyet II. János Pál pápa foglal el az utolsó negyed században; aki a történelmet figyeli, megállapíthatja, hogy világviszonylatban páratlan vezéregyéniség.

II. János Pál pápa spanyolországi látogatásai (1982, 1984, 1989, 2003) világos sikerrel jártak. A keresztény nép általában lelkesedéssel és áhítattal fogadta a pápai üzenetet. Ez azt jelenti, hogy bizonyos körülmények között a spanyol katolicizmus meglepõ, és hogy hitbéli megnyilatkozásai bizonyos pontig paradoxak. Másutt azt írtam, hogy II. János Pál tanítása Spanyolországban segíthet bennünket, hogy újra átgondoljuk hitünk ajándékát, amely az Igazságon alapul, segít abban, hogy választ adjunk a hûség és a következetesség követelményeire hitünk nyilvános tanúságtétele révén egy olyan korban, amikor a társadalom már nem keresztény, és amikor állandóan a hitek privatizációját hangoztatják.

Vajon ezek a zaklatott idõk serkentenek-e bennünket a nehézségek megoldására? A spanyol hierarchia és a katolikusok kikeverednek-e a jelenlegi kellemetlen helyzetbõl? Megtalálják-e a következetes harmóniát hitük és magatartásuk között? Ismét bátran és nyilvánosan tanúskodnak-e hitükrõl, habozás nélkül? Íme, néhány kihívás, amelyekkel a spanyolországi egyháznak szembe kell néznie.

Nagy Ferenc

JEZSUITA FOLYÓIRATOK EURÓPÁBAN

    E rovat bevezetõjében említés történt az Európa több országában megjelenõ, jezsuiták szerkesztésében és tulajdonában lévõ kulturális folyóiratokról; ezek felelõs szerkesztõi évente találkoznak, hogy munkájukat, gondjaikat, kilátásaikat megbeszéljék. Valamennyi idõszakos kiadványról nincs szó, hanem csak azokról, amelyek témája a katolikus vallási és közéleti kultúra. (A Lumen vitae, a Christus, a Geist und Leben, A Szív pl. nem tartoznak ebbe a csoportba.)

    Röviden bemutatjuk ábécérendben ezeket a lapokat, éspedig a 2002-es helyzetüket. A következõ fõbb adatok követik egymást: cím, (magyar jelentése,) megjelenés helye, alapítás éve, idõszakosság, évi terjedelem, példányszám, belföldi évi elõfizetés összege.

    Aggiornamenti sociali (szociális továbbképzés), Milánó, 1950, évi 10 szám, 880 oldal, 9000 példány, 26 euró.

    Brotéria (valami ilyesmit jelent: ágyás), Lisszabon, 1902, havi, 1000 oldal, 1400 példány, 37 euró.

    Choisir (választani), Genf, 1959, havi, 500 oldal, 2700 példány, 56 euró.

    La Civiltà Cattolica (a katolikus mûvelõdés), Róma, 1850, havonta kétszer, 2000 oldal, 14 000 példány, 60 euró.

    Études (tanulmányok) Párizs, 1856, évi 11 azám, 1600 oldal, 13 000 példány, 10 euró.

    Europe-Infos (európai információk), Brüsszel, 1997, havi, 132 oldal, 4000 példány öt nyelven (francia, angol, német, spanyol, lengyel), 25 euró.

    Horizons ouverts—messagers (nyílt láthatárok—hírnökök), Athén, 1898, évi 10 szám, 200 oldal, 3000 példány, 14,5 euró.

    Obnovljeni zivot (megújult élet), Zágráb, 1919/1971, évnegyedes, 580 oldal, 1500 példány, 17 euró.

    Orientierung (tájékozódás), Zürich, 1937, kétheti, 264 oldal, 6700 példány, 37 euró.

    Przeglad powszechny (általános szemle); ez a lengyel folyóirat nem szokta képviseltetni magát az évi találkozókon.

    Razón y Fe (ész és hit), Madrid, 1901, havi, 1152 oldal, 3000 példány, 37,5 euró.

    Signum (jel), Uppsala, 1975, évi 9 szám, 600 oldal, 2400 példány, 45 euró.

    Stimmen der Zeit (a kor hangjai), München, 1871, havi, 864 oldal, 5300 példány, 90 euró.

    Streven (törekvés), Antwerpen, 1933, évi 11 szám, 1056 oldal, 3100 példány, 51 euró.

    Studies (tanulmányok), Dublin, 1912, évnegyedes, 475 oldal, 1000 példány, 6,35 euró.

    Szinkhrona vimata (kortársi lépések), Athén, 1970, évnegyedes, 256 oldal, 1000 példány, 18 euró.

    Távlatok, Budapest, 1941/1956/1969/1991, évnegyedes, 640+128 oldal, 2800 példány (azóta csökkent), 10 euró.

    Ahogy ezek a lapok önmagukat jellemzik, a katolikus kultúra meglehetõsen széles és változatos területeit ölelik át. Olvasókörük összetételében általában növekszik az idõsebb korosztály; de többen a fiatal elõfizetõk megnyerésére is eredményes lépéseket tesznek. Valamennyi jelentõs helyet foglal el országa katolikus folyóiratainak sorában; kisebbségben élõ közösségekben (pl. a svédeknél és a görögöknél) egyenesen egyedülállóak. Egyik-másik szerkesztõ megjegyzi: lapját inkább méltányolják, mint olvassák; más lapok viszont ökumenikus érdeklõdésnek örvendenek.

    A világnyelveken megjelenõ folyóiratok elõfizetõinek jelentékeny része (esetleg 20%-a is) más nyelvterületekrõl toborzódik. Meglepõ viszont és jellemzõ a helyzetre a spanyol folyóirat kicsi példányszáma. Kivételt jelentenek az anyagilag (majdnem) teljesen önfenntartó lapok; a többség komoly anyagi gondokkal küszködik.

A Szív  

A magyar katolikus családok, hitoktatók,
nevelõk, lelkipásztorok lapja.

Megjelenik minden elsõ pénteken.

Kiadja a Jézus Társasága
Magyarországi Rendtartománya.

Elõfizetés egy évre 2160 Ft.

Megrendelhetõ: 1026 Budapest, Sodrás u. 13.
Telefon: 200-8054/102, 200-9476/102; Fax: 275-0269

Szabó Ferenc

TÁJÉKOZTATÓ A FRANCIA KATOLICIZMUSRÓL

II. János Pál pápa augusztus 14-én és 15-én a lourdes-i Mária-kegyhelyen imádkozott a világ békéjéért, a szenvedõkért és a francia egyházért. E második lourdes-i zarándoklatával (elõször 1983-ban járt itt) megemlékezett arról, hogy Boldog IX. Piusz 150 évvel ezelõtt hirdette ki Mária szeplõtelen fogantatásának dogmáját. Négy évvel késõbb Soubirous Bernadette-nek megjelent Mária (18 alkalommal), és mintegy megerõsítette a dogmát, amikor így mutatkozott be: „Én vagyok a Szeplõtelen Fogantatás.”

Ez volt a pápa hetedik franciaországi látogatása (104. nemzetközi útja). Franciaország lakóinak száma közel 60 millió, 77,5 százalékuk katolikusnak keresztelt. 98 egyházkerületben 19 087 plébánia mûködik. Összesen 23 530 pap (világi és szerzetes), 44 760 szerzetesnõ, 75 720 katekéta él az országban, egy papra 1959 katolikus gondozása esik. XX. század elsõ felében a francia katolicizmus virágzó volt, a nagy gondolkodók és írók szellemi kisugárzása példátlan. Sajnos, az elmúlt fél század alatt felgyorsult a szekularizmus vagy laicizmus szellemiségének terjedése. A pápa lourdes-i látogatása alkalmával (a repülõtérre érkezve és Chirac elnökhöz szólva) meg is jegyezte:

„Örömmel emlékezem elõzõ franciaországi látogatásaimra, és megragadom a mostani alkalmat is arra, hogy tisztelettel adózzak a nagy kulturális és hitbéli örökség elõtt, amely történelmüket megjelölte. Mert nem feledhetem földjük nagy szentjeit, a keresztény gondolkodás kiváló mestereit, a lelkiségi iskolákat, a számos misszionáriust, akik elhagyták hazájukat, hogy elvigyék az egész világra az Úr Krisztus örömhírét, és bizalommal tekintek a mai keresztény közösségre, amely nagylelkûen fogadja a meghívást, hogy az evangéliumi bölcsességgel és reménységgel hassa át korunkat. Mindenki felelõsségének és illetékességének tiszteletben tartásával a katolikus egyház sajátos hozzájárulását ajánlja fel a társadalomnak egy olyan világ építéséhez, ahol a szabadság, az egyenlõség és a testvériség nagy eszményei alkothatják a társadalmi együttélés alapját, a közjó keresésében és fáradhatatlan elõmozdításában.”

* * *

A francia fõpásztorok a múlt év végén és ez év elsõ hónapjaiban végezték a Vatikánban ad limina látogatásukat. Egyházmegyei régiókra, illetve tartományokra osztva nyolc csoportban jelentek meg a szentatyánál és a vatikáni kongregációkban, hogy beszámoljanak egyházmegyéik helyzetérõl. November 28-án és december 6-án Cambrai, Reims, Rennes és Rouen fõpásztorai, karácsony elõtt Marseille, majd január 9 és február 21 között még Montpellier és Toulouse, Dijon és Tours, Clermont és Lyon, Bordeaux és Poitiers, Párizs, Besançon, Strasbourg és Metz fõpásztorai végezték beszámolóikat. A Documentation Catholique 2304–2305. és 2308–2310. számai közlik a csoportokat vezetõ fõpásztorok helyzetjelentéseit és a pápa beszédeit. A püspöki beszámolókon kívül a francia püspöki kar 2003. november 4–10-én Lourdes-ban megtartott teljes ülésén elhangzott néhány elõadás ismertetésével most nagy vonásokban bemutatjuk a francia egyház és katolicizmus helyzetét.

Kezdjük a novemberi lourdes-i összejövetellel. (DC 2304, 1131.) Két fontos dossziét, témakört vitattak meg; az egyik: „A katolikus egyház a mai Franciaországban. Egyik századtól a másikig: az állammal való kapcsolatok – jelenlét a társadalomban”; a másik: „A püspökkari konferencia új struktúrája.” Az egyház és az állam viszonyának témáját az is idõszerûvé tette, hogy közel száz évvel ezelõtt (1905. december 9-én) lépett érvénybe az egyház és az állam szétválasztásáról szóló törvény. Elõadásokat tartottak e témáról: Jean-Louis Tauran francia bíboros a Vatikánból, René Rémond történész és szociológus professzor, Guy Coq filozófus, Jean-Paul Durand kánonjogász és Joseph Doré, Strasbourg érseke. – A másik témát azért tûzték napirendre, mivel újra rendezték az egyházmegyéket, és 9 helyett 15 tartományba osztották õket; ez pedig szükségessé tette a püspökkari konferencia szerkezetének átalakítását.

Közismert, hogy Franciaországban az egyik legidõszerûbb és legsúlyosabb probléma a laicitás. E fogalom jelentésváltozásáról és a jelenlegi helyzetrõl tartott elõadást R. Rémond professzor. A bonyolult kérdést fõleg történeti szempontból közelítette meg. Amikor 1905-ben meghozták az egyház és az állam szétválasztásának törvényét, a francia katolikusok azt úgy élték meg, mint az egyház és a hit elleni agressziót, vagyis amely az egyház lerombolását célozza. Két pápai enciklika is elítélte ezt a törekvést és törvényhozást. Ma már az egyház alkalmazkodik a törvényhez. Különös, hogy annak idején a francia protestánsok örömmel üdvözölték a törvényt; ma pedig – az állami megszorítások miatt – bizonyos módosításokat követelnek. Közel egy évszázad alatt sok minden megváltozott: az általános vallási helyzet, az a fogalmi és értékrendszer, amelyben a laicitás gyökerezik, az adminisztrációs gyakorlat, és fõleg a szellemek fejlõdése, ideértve a katolikusokat is. A laicitás megítélésénél számolni kell ezekkel a változásokkal. Ma a törvényt ama törekvés jeleként értelmezik, hogy ki kell venni az egyház gyámkodása alól az államot, az oktatást, a civil társadalmat és intézményeit, a közösségi és egyéni magatartásokat. Hosszú szenvedélyes viták és a lelkiismeretek kínlódása elõzték meg a „megbékélést”. 1923-ban a Francia Köztársaság és a franciaországi katolikus egyház (a Szentszékkel való tárgyalás nélkül) egy bizonyos megállapodásra jutott, modus vivendit fogadott el. Az állam lemondott arról a törekvésérõl, hogy a politikai demokrácia mintájára szervezze újra az egyházat. A Köztársaság elismerte, hogy a katolikus egyház alapelve más természetû, mint a politikai demokráciáé.

A laicitás a század elején egyet jelentett azzal a posztulátummal, hogy meg kell teremteni a nemzeti egységet; a republikánusok, hûen a francia forradalom eszméjéhez, a nemzeti egység „vallását” hirdették; ennek határozottan ellene volt a katolikus egyház. A liberálisok azt hangoztatták, hogy a vallás magánügy, nincs társadalmi dimenziója. Az emberi jogok és polgárjogok deklarációja is szétválasztja az állampolgárságot a felekezetiségtõl, és X. paragrafusában a hitekrõl úgy beszél, mint egyéni meggyõzõdésekrõl. Hosszú fejlõdés után a laicitásnak nem csupán negatív jelentése lett. Ma már általában elfogadják a pluralizmust (vélemények, hitek pluralizmusa), ami a demokrácia egyik fõ jellemzõje. Az 1968-as egyetemi lázadás elvetette a felülrõl, az államtól diktált uniformitást! Biztosítani kell mindenkinek, hogy szabadon válassza meg állásfoglalását. A kultuszok pluralitásáról és egyenlõségérõl szóló hajdani törvényt manapság nem annyira atavizmusnak, inkább az egyház és az állam helyes viszonya elõvételezésének tekintik.

A II. vatikáni zsinat a vallásszabadságról szóló nyilatkozatban megnyitotta az utat a pluralista társadalom és a laicitás olyan értelme felé, amely számol a vallással, és nem küzd ellene. A hit és a vallás szabadságát minden módon biztosítani kell; semmiféle kényszert nem alkalmazhat az államhatalom: nem szabad „erõszakkal, megfélemlítéssel vagy más módon polgáraira rákényszeríteni bármelyik vallás követését vagy elvetését, vagy akadályozni valakit abban, hogy egy vallási közösségbe belépjen, vagy azt elhagyja”. (DH 6) A közhatalom kötelessége, hogy biztosítsa az alapvetõ jogokat, így a vallásszabadság jogát, de nem illetékes tekintély vallási kérdésekben! Lásd még Gaudium et spes 76. pontját: „A politikai közösség és az egyház függetlenek egymástól a maguk területén: ott autonómiájuk van. . .”

Még szélesebb történeti és teológiai távlatba állította az egyház–társadalom témát Lourdes-ban Joseph Doré strasbourg-i érsek. Az elsõ századoktól, a keresztényüldözésektõl a középkori felfogáson át (két hatalom: pápai és királyi) az újabb kori egyháztanokig és a II. vatikáni zsinatig hosszú a fejlõdés. A szekularizáció, a lelki és politikai hatalom szétválasztása az 1905-ös törvényig, az egyház és az állam szétválasztásáig vezet. A XIX. és XX. század egyháztana a reformációval szemben, de egyben a gallikanizmussal és a jozefinizmussal szemben is fejlõdik ki (ezek szerint a vallás nem lehet magánügy). Az I. Vaticanumtól (pápai primátus, az egyház hatalma, az egyház jogai a civil társadalommal szemben stb.) a II. vatikáni zsinat egyháztanáig igen jelentõs a teológiai fejlõdés: Möhler és Newman, Mersch és Philips, Congar és H. de Lubac dolgozták ki az új egyháztant, amely nemcsak a Lumen gentiumban, hanem több más zsinati dokumentumban, így a vallásszabadságról és a nem keresztény vallásokról szóló okmányokban is konkrét alkalmazást kapott. E zsinati tanítást váltották aprópénzre a francia fõpásztorok legújabb megnyilatkozásaikban, amelyek az egyház és az állam (társadalom) kapcsolatát magyarázták. Az egyház manapság nem keres semmiféle hatalmat és kiváltságot. Szolgálni akar triumfalizmus nélkül; elismeri az evilági valóságok (így a politika, kultúra stb.) jogos autonómiáját. Az Egyház misztérium, lelki valóság, nem vetélytársa a politikai hatalomnak. Szabadon akarja teljesíteni krisztusi küldetését: hirdetni az üdvözítõ Isten örömhírét a világban és a világnak.

Ezek után kiemelünk néhány tényt és gondolatot a francia fõpásztorok beszámolóiból (az ad limina látogatások alkalmával tájékoztatták a pápát). Bizonyos problémák azonosak a franciaországi egyház provinciáiban, egyházmegyéiben, de vannak sajátos vonások is; – vagy inkább a beszámolókat készítõ fõpásztorok egyéniségétõl is függ, hogy derûlátók-e, avagy inkább borúlátók. Erre példának hozhatjuk fel Lustiger párizsi bíboros érsek optimista beszámolóját, ellentétben pl. Philippe Barbarin lyoni bíboros érsek beszámolójával. Párizs bíboros érseke (nyolc egyházmegye tartozik ehhez az egyháztartományhoz) fõleg azt hangsúlyozta, hogy az Ifjúság Világnapja és a pápa látogatása mozgósította valamennyi egyházmegye eleven erejét. Az ifjúság dinamizmusa a papok új nemzedékét is új lelkipásztori kezdeményezésekre serkentette (pl. a serdülõk és középiskolások évi összejövetelei); fellendült a hivatásébresztés és a fiatal papok elsõ kiképzése. Az utolsó évtizedben a szemináriumba belépõk és a szentelések száma nem csökkent a nyolc egyházmegyében, sõt az újabb lelki mozgósítás folytán egyes egyházmegyékben növekedés is tapasztalható. Igyekeznek megvalósítani a papi testvériséget; a plébániákon karitatív tevékenység is folyik, és növekszik a katekumenok száma.

A lyoni bíboros érsek (az õ tartományához is nyolc egyházmegye tartozik) felidézte a világhelyzetet, a háborúkat, az európai egység problémáit (vajon az Alkotmány elismeri-e a keresztény örökséget?), és általában a laicizmus égetõ problémáját. Mozgósítják a világiakat, de a hit és az erkölcs nem megy magától még a hagyományosan vallásos családokban sem. Szemlátomást csökken a templomba járók és még inkább a papi és szerzetesi hivatások száma. „Két tény miatt szenvedünk. Több egyházmegyénkben fiatal papok elhagyják a papi szolgálatot. Nem értjük, nem látjuk e hûtlenségek okát sem mi püspökök, sem a papok képzésével megbízottak. Vajon hibák vannak a képzésben, hiányosság a felvételi szelekcióban, elkerülhetõ tévedések a testvéri életben vagy a szolgálatok kijelölésében? Igaz, most nincs az a rettenetes vérveszteség, amely a 68 utáni kontesztálások viharában történt. De mivel kevés az új pap, a kilépéseket jobban megérezzük. (. . .) Mi történik manapság? Hiányzik a reménység? Túlságosan nehéz a papi élet? Hogyan erõsíthetjük meg a papokat és a diakónusokat? Megállapítjuk, hogy az ifjú nemzedék nagylelkû, és tele van lelkesedéssel; de emberi, érzelmi, pszichológiai és társadalmi törékenységük folytán nem sikerül eljutniuk az igazi érettségre. Ezt nehezíti az is, hogy a környezõ társadalom is törékeny, és nem ösztönzi õket a szilárd morális alapokon nyugvó végleges elkötelezettségre.” – A lyoni érsek megemlített még egy másik sajnálatos tényt: a pedofil papokat; szerencsére kevés ilyen eset van, de a botrány drámai sebet ejt az egyház testén.

Jean-Pierre Ricard bordeaux-i érsek (öt egyházmegye tartozik a tartományhoz) azt hangsúlyozta, hogy a szekularizáció mozgalma egész Nyugatot, valamennyi francia egyházmegyét súlyosan érinti: a papok és szeminaristák számának csökkenése, a vallásgyakorlat alábbhagyása, az elkötelezett világiak hiánya jelzi ezt. Valójában a mentalitás átalakulásáról van szó: az egyházhoz való tartozás tudata gyengül, a hit „privatizálása” és a vallási relativizmus terjed. A jelenség nem új, Newman bíboros már 1879-ben leleplezte a vallási téren terjedõ liberalizmust: „A vallási téren tapasztalható liberalizmus az a tan, amely szerint nincs pozitív igazság a vallásban, hanem egyik credo annyit ér, mint a másik; és ez a tanítás napról napra erõsödik, és tért hódít. E liberalizmus összeegyeztethetetlen bármelyik igaz vallással. Azt tanítja, hogy tolerálni kell valamennyit, de valamennyi csupán vélemény kérdése. A kinyilatkoztatott vallás nem igazság, hanem érzés és ízlés dolga; se nem objektív, se nem csodás tény: és minden személynek joga, hogy azt fogadja el, ami képzeletére hat.” Newman e jellemzése ma is helytálló, idõszerû.

E helyzetben egyesek nosztalgiával tekintenek a múltba, vagy szoronganak a jövõ elõtt. A püspökök arra törekszenek, hogy elmélyítsék híveik hitét, és megalapozzák Krisztusba vetett reménységüket. Ezt szolgálják az egyházmegyei zsinatok és bizonyos lelkipásztori kezdeményezések: fiatalok körében végzett lelkipásztorkodás, a plébániai közösségek megújítása, a papok támogatása (az elmagányosodottak felkarolása), hivatásébresztés, az állandó diakónusok szentelése.

Émile Marcus toulouse-i érsek (8 egyházmegye tartozik provinciájához) fõleg a hivatásébresztésre és a papok segítésére helyezte a hangsúlyt a nagy paphiány miatt. Fontos az állandó továbbképzés, a papok és hívek együttmûködése; – ez utóbbi kérdésben a zsinat irányelveit kell követni; fokozni kell a hivatásébresztést. „A legjobb támogatás, amit papjainknak adhatunk, az a papi hivatások fáradhatatlan ébresztése egyházmegyéinkben.”

André Vingt-Trois tours-i érsek is fõleg a papság problémáival és a papi hivatásokkal foglalkozott, ezenkívül a következõ kérdéseket érintette: új evangelizálás, katekézis, a világiak apostolsága, keresztény közösségek, vasárnapi Eucharisztia, család-lelkipásztorkodás, az „élet evangéliuma”, vagyis az abortusz, a génmanipuláció, az eutanázia, az emberi élet elleni merényletek.

Kétségtelen, hogy a szekularizálódás és laicizálódás az egyházi élet minden területén érezteti hatását, de különösen is a családnak kell szembenéznie vele: a házasság nélküli együttélések, válások, fogamzásgátlás és abortusz terjedése Európa-szerte félelmetesen fokozódik. Ezekkel a kihívásokkal és nehézségekkel tehát nemcsak a franciáknak, hanem az Európai Unió valamennyi országának szembesülnie kell.

MAGYAR KURÍR

FÉLHIVATALOS EGYHÁZI LAP

    Szerkesztõség: 1068 Bp. Városligeti fasor 42.
Levélcím: 1364 Bp. Pf. 41.

Tel.: 479-2020. Fax: 479-2021

E-mail: [email protected]