PAPI EGYSÉG


HELYZETJELENTÉS DÉLRÕL

Interjú Huzsvár László nagybecskereki
püspökkel a Bánságról


A Bánságról a magyar közvélemény alig tud valamit. Az „Anyaország” mintha teljességgel megfeledkezett volna errõl a vidékrõl. . .

Kisebbségi gyötrõdéseink ellensúlyozására évtizedek során „átjártunk” Magyarországra. Egyik alkalommal, 25-35 évvel ezelõtt székesfehérvári utcában parkoltunk gépkocsinkkal. Gyermekek gyûrûjébe kerültünk. Meglepetésünkre szerb szóval „köszöntöttek” bennünket: zsvakalica, zsvakalica – mondogatták. Egy-egy kikoldult rágógumi, vagy a Szabadkán gyártott mogyorós csokoládé megoldotta a gyerekek nyelvét. Meglepetéssel kérdezték: „Bácsi, honnan tudnak a »jugók« magyarul?” Mert mi is magyarok vagyunk – válaszoltam. Szemük kerekre nyílott. A mi szívünk meg összeszorult. Sértõdésre nem volt okunk, de küszködnünk kellett érzékenységünk feltörésével. Ennyire nem tudnak rólunk? – kérdeztük magunktól. Idáig jutottunk? A Szeged és Szabadka közé húzott határvonal déli oldalán hiábavaló édes anyanyelvünk iránti szeretetünk? Vagy inkább a nemzetnyomorító Kádár-féle iskolai oktatást vádoljuk keserû szájízzel? Mintha ma már másképpen állnának a dolgok mint évekkel ezelõtt. Vagy mégsem?

A magyar–magyar kapcsolatokban, tehát az anyaország és a Délvidék között, mi az, ami a rendszerváltozás óta alapvetõen megváltozott?

Magyarországon ma már számon tartják a nemzettest határokon túli részét, és ez vigasztalóan hat ránk. Különösképpen azért, mert tovább folytatódott megfogyatkozásunk, különösen a délszláv háború következtében.

Püspök Úr, mit tart fontosnak elmondani a Bánságról a Délvidéken túl élõ honfitársaknak?

Szülõföldünk földrajzi koordinátái gyakran meglepõek azok számára, akik hozzánk látogatnak. A Bánság, amelyet a Délvidék Tiszántúljának is nevezhetünk, átlójában több mint 250 kilométer. A Szeged alatti határvonaltól az Al-Dunáig, a Trianon elõtti Magyarország több mint kilencezer négyzetkilométerén élnek szórványaink. Összehasonlításképpen: ez akkora távolság, mint Esztergom és a hirös város, Szeged, egymás közt légvonalban. A földrajzi értelemben jelölt nagyság ellenére mégis a legkisebb ajkú magyar egyházmegye vagyunk. Híveink összlétszáma 72 000, kerek 100 misézõhelyünk van, de a lelkipásztoraink száma mindössze 28. Híveink döntõ többségükben magyarok, de vannak néhányszázas bolgár, horvát és cseh szórványaink is. Rajtuk kívül szerb és román ajkú ortodox, továbbá szlovák ajkú evangélikus lakosság képezi a 650 000 összetnikumot. Helyi egyházunknak a második világháború végéig kétszáznegyvenezer híve volt.

Száz kilométerekre a mai magyar határtól, ennyi év után elszakadva az egy tömbben élõ magyaroktól, hogyan lehet az, hogy egészen az Al-Duna környékéig, a szerb fõváros közelében, ahol földrajzilag a magyar fõvárostól enyhe túlzással még Bukarest és Szófia is közelebbinek mondható, mégis élnek öntudatos magyar közösségek?

Nehéz kimerítenünk az „öntudatos” szó fogalmát. A bánsági magyar szórványvidéken sok helyen nyelvi elsorvadás tanúi vagyunk. Nálunk azonban egyelõre mintha megdõlni látszana a „nyelvében él a nemzet” elve. A nyelvében már asszimilálódott híveink komoly hányada fontosnak tartja a maga nemzeti gyökereit. Bizonyította ezt a legutóbbi népszámlálás kimutatása is. Érdekes jelenség az ún. „vajdasági öntudat”, amely nemcsak a magyarokra jellemzõ, hanem a megannyi itt élõ más ajkú lakosságra is. Õstelepes szerbek (akik a törökvilág utáni években érkeztek), horvátok, csehek, románok, szlovákok, bolgárok, rutének és ukránok élnek a Délvidéken, akik semmiképpen sem kívánják magukat „balkáninak” tartani. A „vajdasági” szó ilyen színezését a közelmúlti Tito-politika is egyengette. Ilyen háttérjelleg segíti az Al-Duna vonalára 120 évvel elõbb idetelepített székely híveinket megmaradásukban. Õrzik zamatos nyelvjárásukat és hitüket. Róluk a késõbbiekben is szólok. A már említett „vajdasági öntudat” azonban egyben összemosódásra is serkent, ami a délszláv háború elõtti „nagy” Jugoszláviában „jugoszlávosodást” célzott, a jelen körülmények közt biztos elszerbesedést. Mindez papjainknak gyötrõdést jelent. A fõpásztornak nemkülönben. Megmaradásunkról van szó.

Hogyan tudják a szórványban élõ bánátiak nyelvüket és kultúrájukat ápolni?

A délszláv háború a 90-es évek elsõ felében sokat ártott a bánsági részek magyarjainak nyelvkultúránkat és iskolahálózatunkat illetõen. Több tíz faluban ugyan már összevont osztályokban, elõbb még zavartalanul folyt a magyar tannyelvû oktatás. A katonai behívók meg a ránk szakadó nincstelenség elõl azonban sokan elmenekültek. A többgyermekes és elsõsorban fiatal családok hagyták el szülõföldjüket. A családapák a maguk és gyermekeik életét mentették. Mi, itthon maradtak, elárvultunk. Templomainkban üresen maradt az eltávozottak helye. Az iskolapadokban is. Ahol elõbb nyolc, tíz vagy tizenkét tanuló írt görbe betûket a füzetbe, e kis létszám ellenére is szépen folyt a magyar tannyelvû oktatás. Miután három-négyre csökkent a létszámuk, az oktatási minisztérium okkal bocsáthatta el magyar tanítójukat. Nem volt már szükség „céltudatos” iskolapolitikára sem. Említést érdemel, hogy a magyar tannyelvû oktatás elõbb is gyakran a többségi nemzet jóindulatán állott – vagy bukott. Tíz-húsz évvel elõbb az ilyen irányú jóindulat nem hiányzott. A háború okozta közhangulat azonban mást sugallt. Elkezdõdött a cirill betûk világa.

Maradt tehát a templom. . .

Igen, a templom maradt. Ámde a kerek 100 misézõhelyet 28 lelkipásztor látogatja. Itt-ott vannak hitoktatóink a szerzetesnõvérek és az erre alkalmas hívek közül. Harminc helyen van a templom mellett hittantermünk. Másutt a templompadokba ültetjük hittanosainkat. Télen is. Jobb esetben ott ül a hittanórán tíz kis nebuló. Az iskolákban az elsõ és második osztályban csak a cirill betûkkel ismerkedtek meg. Magyar nyelvû hittankönyvet nem adhat a kezükbe a hitoktató: magyarul nem tudnak olvasni. Ha a hitoktató netalán jegyzeteltetni kívánna velük: cirill betûkkel írnának magyar szöveget. Cirill betûs magyar írás – ilyesmi is létezik? Papjaink, hitoktatóink tanítsák magyar betûre a hittanosokat? Ugyanakkor a gyermek rászokik az iskolában a szerb nyelvre. A szülõk („hogy könnyebb legyen a fiuknak, lányuknak!”) kérik a szláv nyelvû hitoktatást. Papjuk esetleges ellenkezésére kijelentik: „Mi azért magyarok maradtunk!” Megértéssel kell lennünk irántuk, de helyesléssel nem. Hasonló helyzet alakul ki fokozatosan az olyan falvakban is, ahol még létezik magyar tannyelvû iskolatagozat. „Hogy könnyebb legyen a gyereknek” – oktatja a papját a gyermek anyja, és férjével egyetértésben beíratja gyermekét a szerb tagozatra. A szülõk meggondolatlan „majomszeretete” miatt az ilyen családokból származó fiatalok elesnek attól, ami jogosan az övéké: õseik nyelvétõl, a kultúra kulcsától. A felelõtlen szülõk valójában meglopják gyermekeiket. Az így meglopott, most növekvõ nemzedék a gyökértelenség kínlódásába esik majd. És milyen álláspontra helyezkedjenek a lelkipásztorkodó papok, akiknek kötelessége az evangelizálás. . . ? Magyar pap létükre szláv nyelven ismertessék Isten országának örömhírét?

Templomon és iskolán kívül milyen lehetõségek kínálkoznak még a nyelvi és nemzeti önazonosság ápolására?

Sokan már magyar újságokat sem könnyen olvasnak. Ezért a magyar nyelvû rádió- és tévéadások nyelvi életünk szempontjából fontosak. Az Újvidéki Rádiónak egész napos magyar nyelvû adása is van rövidhullámon. Ámde a háború idején a NATO bombázásai tönkreverték a leadótornyokat. Sok helyütt nem, vagy csak nagyon rosszul foghatók a tartományi székváros adásai. A magyarországi adások csak az észak-bánáti körzetben „jönnek be” 30-40 km mélységig. Parabolaantennára, sajnos, nem jut mindenkinek pénze. A Duna-tévé jelenthetné a megoldást. A faluházak tévészobáiban sokan kísérhetnék a magyar televízió adásait. Csakhogy ezzel nem oldódik meg a magyar nyelvû televíziózás létkérdése. A nézõközönség idõközben rászokott a szerb nyelvû adók mûsorára. Nagyon találékony mûsorajánlattal nyerhetik csak meg maguknak a nézõközönséget a fogható magyar tévéadók. Pontosítás kedvéért említenem kell, hogy a Magyar Szó (Újvidék) és a Hét Nap (Szabadka), egyik napilap, a másik hetilap, nagyon jól szerkesztett, nyelvmentõ munkát végeznek. Más egyszerû kiadványaink is vannak. Ezeket a tömbjellegû térségben sokan olvassák. A szórványjellegû térségbe viszont már nem is postázzák újságainkat, mert senki sem vásárolja õket. Itt élõ magyarjaink számára a magyar betû idegen. Ezt valamelyest ellensúlyozzák a helyi jellegû rádióállomások. Figyelemre méltó, hogy Belgrád tõszomszédságában is, például Pancsován és Kevevárán (Kovin), Versecen, vagy akár a többnyire szlovákok lakta Antalfalván (Kovaèica) hely jut a médiumokban a magyar szónak is. E helyi jellegû, többnyire félórás adások népszerûek.

Az említett vidékek a magyar nyelvterület legdélebbi szigeteit képezik. Innen délebbre már csak két magyar vonatkozású végvárunk található, Szendrõ (Smederevo) és Galambóc (Golubovac). Mivel ezek a várak annak idején az Al-Duna másik oldaláról védték hazánkat, a hatalmas folyamtól délre esõ területeket, úgy hallom, már az itteni magyarok is nyugodt lelkiismerettel nevezik Szerbiának. A Duna déli folyásának az északi partján azonban még mindig magyarul beszélnek.

A Dél-Bánságban élõ hozzávetõleg 14–16 000 magyar katolikusok egynegyede székely származású. Három faluba telepítették õket. Székelykevén, Hertelendyfalván és Sándoregyházán élnek. Bár egyházmegyénk székelyei a legdélebben élõ „õshonos” magyarok, akiket 120 évvel ezelõtt telepítették „haza” az egykori Bukovinából, mind vallási, mind nyelvi szempontból jól õrzik magukat. Telepítésükkor azt a feladatot kapták, hogy az akkori Magyarország legdélebbi részén gátak építésével megzabolázzák az errefelé már igen terebélyessé vált Al-Dunát. A székelyek így sajátos színfoltjai lettek a török idõk után amúgy is az ország legkülönbözõbb vidékeirõl visszaszivárgó délvidéki magyarságnak. Sajátos székely kiejtésük, dallamviláguk és népszokásaik páratlan kincseket jelentenek. A székelyekkel néhányszáz katolikus bolgár is együtt él e falvakban, akiknek annak idején „nyugati hitük” miatt el kellett hagyniuk hazájukat. A két hányatott sorsú nép hamar megbarátkozott egymással. Bár a századok során teljesen elszlávosodott bolgárságnak nyelvileg a szerbség lehetne a vonzóbb, e falvak esetében a vallási hovatartozás volt a döntõ erejû. A Székelykevén élõ bolgárok mind beszélnek magyarul, pontosabban „székelyül”. Kívülállónak valósággal képtelenség bárminemû különbséget kihallani kettejük szókiejtését illetõen.

Szerbek, magyarok, ráadásul székely magyarok, bolgárok – melyik népek számítanak még bánátinak?

A vajdasági Bánság déli részén románok is élnek. Ortodox vallásúak. A Trianon utáni nagy osztozkodáskor majdnem háború kerekedett az új határok meghúzásakor szerbek és románok között. Etnikai alapon ugyanis ebben a térségben lehetetlen határokat húzni. Perzsaszõnyeg színeinek a tarkaságához hasonlít a soknyelvû térség. Bánságban a románok és a szlovákok külön-külön mintegy 30 000-en vannak. A már említett bolgárokon kívül horvátok és csehek is élnek ebben a térségben, összlétszámuk mindössze 3-4000, szintén a törökvilág utáni idõkben érkeztek a Bánságba. A leglátványosabb telepítés azonban a németeké volt. A Habsburgok gondosan ügyeltek arra, hogy az újonnan felszabadított térségben a németség súlya legyen a mérvadó. A sváboknak nevezett telepeseket jól szervezett falvakban biztosított anyagi juttatásokkal templom, iskola, mezõgazdasági felszerelés várta. Ekkor még a magyar telepítések tervszerûen várattak magukra. A késõbbiekben érkezõ magyar telepesek a munkaerõ biztosítására szolgáltak: zsellérekre szükség volt. Ennek messzemenõ és rendkívül súlyos szociológiai következményei voltak. Különösen szembetûnõ különbségek mutatkoztak: a németek többnyire földes gazdák és iparosok voltak, míg a magyarokra szolgasors várt. Részben ezt megelõzõen, részben ezzel párhuzamosan az ún. karlócai békét követõen két szakaszban végbement a szerb nagy bevándorlás. A bécsi kormányzat kialakította a Határõrvidéket, amelynek kapcsán a szerbség kiváltságokat harcolt ki magának (egyféle perszonális autonómiát ortodox egyházi keretben). Kialakult közben a nagybirtokrendszer is: ezerholdnyi birtokokat kaptak Bécstõl adományozott birtoklevél alapján új földesurak. Így rajzolódik ki elénk, hogy a bánsági magyaroknak a kiegyezés idejétõl (1867) az ország feldarabolásáig nem lehetett elegendõ idejük, hogy párhuzamosan a más telepített népekkel megizmosodjanak. A századfordulóra mégis kialakulóban volt már a magyar nyelvû polgárság, és magyar nyelvû közigazgatás bevezetése révén fellendült a magyar nyelvû iskoláztatás is. Bekövetkeztek a „boldog békeidõk”, a nem magyarok számbeli elõnyéhez felzárkóztak a magyarok is. Amikor a versailles-i döntések bekövetkeztek, a Bánságban élõ népek közül még/már egyik sem volt abszolút többségben.

Mi történt a nagy összeomlás után?

A nagy összeomlást követõ húszegynéhány évben, a trianoni döntés után 1923-ban nagybecskereki székhellyel apostoli kormányzóságot alakított a Szentszék. E bánsági részeken a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz (a késõbbi Jugoszláviához) csatoltan éltek híveink. Nagybecskerek környékén a falvak jelentõs részében német katolikusok éltek. Az újonnan alakult kormányzóság hívei fele-fele arányban németek és magyarok voltak. Összlétszámuk 240 000 körül mozgott. A kultúra és az egyházi élet síkján a német hatás volt az erõsebb. E két évtized során a többségi szerbek társadalompolitikai jelenléte erõsödött. Nagybecskerek nevét Petrovgrad elnevezésre változtatták. Tovább folyt azonban az iparosodás is, és fellendülõben maradt a gazdasági élet. Bekövetkezett 1941, Jugoszlávia széthullott, Bánságunk német megszállás alá került. Ezt követte 1944. Ekkor szakadt híveinkre az a szörnyûséges genocídium, amely elsöpörte a német ajkú híveket. Jól átgondolt népirtás keretében, a kollektív bûnösség kimondása mellett, minden németet deportáltak. Egész Délvidéken (Bácskában, Szerémségben is) másfél év során minden elpusztult, amit a németség az elsõ kétszáz év során felvirágoztatott. Egyes német falvakat lágerekké nyilvánítottak, a megvetõen „svábnak” mondottakat körülzárták szögesdróttal. Eledelük a korpaleves volt. Megtetvesedtek. Tífusz és vérhas, miegyéb tizedelni kezdte õket. Aki szökést kísérelt meg, agyonlõtték. Ilyen kegyben részesültek mások is, bár nem kísérelték meg a menekülést. A belágerozottak kisebb hányadát Ukrajnába kölcsönözték kényszermunkára. Akik a lágeréveket túlélték, azoknak el kellett hagyni az országot. Otthonaikba nem mehettek vissza, mert a teljes vagyonelkobzás járt együtt lágerekbe zárásuk pillanatától. Házaikban ekkor már mások laktak: szerb telepesek.

Senkinek sem kegyelmeztek?

Úgy tûnt, hogy a „Felszabadító Hatóság”-nak nevezett karhatalmiak a német papságot kezdetben kivételezni kívánták egy feltétellel: szentbeszédet, keresztelõt, temetést nem végezhettek németül. Átmeneti intézkedés volt ez a belágerozás heteiben. A németül fungáló papot láger helyett Ukrajnába irányították. A szerbekkel és magyarokkal vegyesházasságban élõket többnyire megkímélték. Ezek még álmodni sem mertek németül. Tizenegy papunkat 1944–45 közt kivégezték, vértanúkként tartjuk számon õket. Gyûjtõtáborba 14 papot hurcoltak el. Amikorra beköszöntöttek a „békés évek” a német etnikum térségünkben megszûnt létezni. Utólagos rehabilitálás esetlegessége fel sem merült.

Ekkora gyûlöletet, hogy – tekintet nélkül nõkre, gyerekekre és öregekre – mindenkit elpusztítottak, mi képes kiváltani? Mivel magyarázható ez?

A borzalmakat kimerítõen megindokolni nagyon nehéz. Ismeretes, hogy már a Tito-féle Jugoszlávia csírázása idején döntés született a németség kollektív bûnösségét illetõen. Amikor 1941-ben Bácska magyar, ugyanakkor Bánság német megszállás alá került. Bácskában a magyar hatóságok polgári közigazgatást vezettek be. Bánságban a katonai és polgári közigazgatás összekuszáltan, de teljességében a megszálló német katonaság irányítása alatt állt. Az itt élõ németek „érthetõen” (?) kollaboráltak a megszálló német katonasággal, fiataljaik nem utasíthatták vissza a katonai behívókat. Párhuzamosan ezzel beindult a zsidóság felszámolása, zsinagógák robbantása, stb. Hitler egy-egy elesett katonájáért tizedelték a szerbeket. Odalenn Szerbiában: egy a százhoz volt a mérce. A partizánok akcióit megbosszulandó az egyik szerbiai városban (Kragujevac) száz kisdiákot tanáraikkal együtt kivégeztek. Az ún. Duna-menti svábok tragédiájának megértéséhez még egy kép: a nagybecskereki városházán, a fõtérre nézõ homlokzaton hatalmas fölirat hirdette: „Ez a föld mindig német volt, és az is marad!” A szerbek ezt az ostoba erõfitogtatást saját önérzetük legdurvább megyalázásaként élték meg. Válaszul a szerbség a II. világháború után gyakorlatilag ugyanazt mondta ki, amit elõbb a németek, csak éppen jelzõt váltottak: „Ez a föld. . .” És ennek a biztosítására felszámolták a németeket. Gyõzött a sátáni gyûlölet.

Magyarok is áldozatául estek a „gyõzelem mámorának”?

Az „újvidéki razzia” néven elhíresült magyar „túlkapásokért”, amelyeknek több ezer zsidó és szerb esett áldozatul, mintegy negyvenezer délvidéki magyar fizetett életével. Bácskában szinte nincs olyan magyar település, amelynek a határában ne lennének tömegsírok. A Tisza melletti Horgostól Titelig a katolikus plébánosok csak részben élték túl a véres októbert. Bánságban más volt az adottság: szerbek, magyarok, románok és szlovákok a németek „túlkapásait” szenvedték el. Négy etnikum szemben az ötödikkel összekovácsolódott. Csak egy magyar pap fizetett életével, halálát nem szerb bosszú okozta.

Amikor a Délvidéken elszabadult a pokol, amikor egy egész népet fölszámoltak, amikor a magyarok által lakott falvak határában hullahegyek domborultak, a Tiszába pedig százával lõtték az embereket, mi szabhatott határt az öldöklésnek?

Több helyen elõfordult, hogy egy-egy helyi szerb tanúsította valamelyik magyarnak vagy éppen németnek az ártatlanságát. Védelmére kelt a megvádoltnak. De az irgalmasság megnyilvánulásának az ellenkezõjére is volt példa, amikor személyes bosszú tört utat magának. Valaki „nem tetszett” valakinek, vagy valakinek nagyon is „tetszett” másvalakinek a háza . . . Úgynevezett „ex lex” idõben könnyen válnak szörnnyé emberek.

Hogyan változott a Délvidéken élõ népek aránya a második világháború borzalmait követõen?

A bánsági 120 000 német ajkú katolikus helyébe szerbeket telepítettek – ahogyan az itteniek mondják: „a hegyekbõl.” Ugyanez történt Délvidék másik két régiójában is: Bácskában és Szerémségben, hasonló számarányban. Délvidéken ettõl kezdve a szerbek aránya abszolút többségüket jelenti. Elõbb a magyarok és a németek a lakosság többségét tették ki. Kisebbségi számarányunk 1944 óta állandóan zsugorodik. Egész Délvidéken 290 000-en vagyunk, ez az összlakosságnak csak 17%-a. Térségünk sok népcsoportjának ugyan az élén állunk, de már csak egy vagyunk horvátok, szlovákok, románok, rutének, csehek, bolgárok stb. sorában. Kisebbség.

A délvidéki szerbek hogyan fogadták a részben lemészárolt, részben elüldözött vajdaságiak otthonába betelepülõ „balkáni honfitársakat”?

A viszony a két szerb népcsoport között enyhén szólva hûvös volt. Óriási kulturális különbség választotta el õket egymástól. A hatóságok sem szorgalmazták, hogy a telepesek az „õshonos” szerbekre támaszkodjanak. A telepes szerbek ugyanis éreztették a bánsági szerbekkel a maguk kegyeltségének a tényét: õk voltak az új rendszer dédelgetettjei. Ahhoz, hogy letelepedjenek „az ígéret földjén” (Vajdaságban), feltételként nyilatkozatot írtak alá: elfogadják a kommunista párttagságot, és szakítanak egyházukkal. Ortodox papot nem tûrtek meg maguk közt, és templomot nem igényeltek. Miután a volt német falvakba beköltöztek, belekezdtek a gazdátlanná vált templomok lebontásába. Huszonhárom templomunk tûnt el a bánsági falvak központjából. Az újonnan alakult bánsági szerb falvaknak mintaértékû, templomnélküli településeknek kellett lenniük. A kommunista társadalmi elõjogokkal bíró telepeseket a közép-európai közfelfogásba hasonult „õshonos” szerbek nem fogadták be.   Ortodox vallási öntudatuk és kisbirtokos beállítottságuk különben is szembeállította õket a Tito-féle államrenddel, a mezõgazdaság kollektivizálásával, amit a telepesek engedelmesen elfogadtak. Délvidéki szerbek nem kívántak „balkanizálódni” – visszahasonulni „a hegyekbõl” jött nemzettársaik közé.

Milyen a vallások közötti viszony a Vajdaságban?

A délvidéki magyarok túlnyomó többsége katolikus. A reformátusok összlétszáma nem éri el a húszezret. A szlovákok evangélikus vallásúak. A többségi Szerb Ortodox Egyház közel másfélmillió hívet számlál Bácskában, Bánságban és Szerémségben, vagyis egész Délvidék területén szemben a félmilliónyi katolikussal. A vallások közötti viszonyra jellemzõ, hogy valamennyien a békés együttélés megvalósítására törekszünk. Az úgynevezett kisegyházak (szekták) szerepe jelentéktelen. Mi, történelmi egyházak, híveink vallási közömbösségére panaszkodunk, ami általános jellegû.

Együttélésrõl, vagy inkább egymás mellett élésrõl van szó?

Amit az együttélésrõl mondtam, nem szóvirág. A katolikus és az ortodox egyház igyekszik következetes lenni egymás elfogadásában, de nem egybemosásában. A közelmúltban találkoztak a szerb ortodox szinódus és a katolikus püspökkari értekezlet fõpásztorai. Közös elhatározással kinyilvánítottuk, hogy az állandó nem hivatalos érintkezéseken kívül szükség van legfelsõbb szintû évenkénti megbeszélésekre. E megbeszélések témakörét általánosságban jelöltük meg: azokat a kérdéseket érintik majd, amelyek mindkét egyház közös érdekében állnak. Ilyenek a társadalmi, politikai, gazdasági és tulajdonjogi viszonyulások az államhatóságok és az egyházak között. Egy konkrét példa: a kommunista rezsim mindkét egyházat kirabolta. Nagyon is érdemesnek mutatkozik együttesen követelni valamelyes kárpótlást.

Lebontva a helyi, a mindennapi élet síkjára, mit jelent Szerbiában az ökumenizmus?

Elsõ világháború elõtti idõkbõl 1990–92-ig szokásban volt katolikusok és ortodoxok között egyféle „bonton ökuméne”: minden év karácsonyán, nemcsak mi papok, hanem a hívek egy része is, ellátogattunk egymás templomába. Az ortodox naptár 13 napos késése nagyszerû lehetõséget kínált erre. Amikor 1991-ben belendült a szerb nemzeti elborulás, a túlfûtöttség az ortodox egyházat sem kímélte. A Milosevics-féle õrület az egyházak közti viszonyt is kezdte megmérgezni. Váratlanul félbeszakadt a „bonton ökuméne”. Vajon igaz-e, hogy a Szerb Tudományos Akadémia köre terjesztette az állítást, amely szerint a szerbség a világ legkiszolgáltatottabb és legtöbbet szenvedett népe? E népet sújtotta egyedülálóan a legtöbb elnyomás és raboskodás a történelmi századok során (500 éves törökdúlás, 200 éves elnyomorítás a Monarchia részérõl). Utóbbi a „katolicizmus” világuralmi törekvésének a netovábbja? Ekkorra délszláv háború tizedelte a horvátokat (katolikusokat!) és szerbeket (ortodoxok!) a szerém-szlavón fronton. A szentatya közben Boszniába látogat békekövetként. Látogatását azonban mások másnak vélik! Vajon honnét eredt a megfogalmazás, hogy tulajdonképpen „vallásháborúról” van szó? A Mladics tábornok vezényelte szerb egységek körzetében „eltûnik” Szrebrenicából 7000 férfi „nyomtalanul” a fentiekkel párhuzamos idõben. Mohamedánok voltak valamennyien. A koszovói albánok és szerbek tragédiáját szükségtelen részleteznem: végzi ezt helyettem szakszerûen a hágai bíróság. Éppen „a helyi, a mindennapi életre” lebontva kérdezhetjük, hogy krisztushívõi önazonosságunk mennyire képes helytállásra, nagylelkûségre, bátor nyitottságra. . . – megbocsátásra?

A régi Osztrák–Magyar Monarchiának valóban olyan rossz emléke maradt a Vajdaságban? Ha szétnézek itt a Délvidéken, faluról falura és városról városra, ami igazi látnivaló csak van – szecessziós középületek, templomok és városházák, csatornahálózat –, tulajdonképpen a Monarchiára vezethetõ vissza. Mivel a legutóbbi balkáni háborúk a pánszláv romantikából nem sokat hagyhattak hátra, nem kísértette meg a délszláv népeket, hogy a magyarokkal közös történelmükbõl esetleg más irányú konklúziók is levonhatóak?

A délkelet-európai értelmiségiek körében közismert szólásmondás: Az Osztrák–Magyar Monarchia rab népek közös börtöne volt. S ha ennek hallatára nem tudjuk eltitkolni elképedésünket, beszélgetõ társunk azonnal ránk kérdez: Vajon Rákóczi és Kossuth nem ugyanebbõl a börtönbõl kívánt kiszabadítani titeket is? A történelmi jártasságúak ehhez hozzáteszik: a Monarchiában a magyarokon kívül senki sem egyezett ki Béccsel. . . – s ti elvettétek a szerbektõl azokat a jogokat is, amelyekkel a kiegyezésig rendelkeztek.

Ilyeneket hallván a magyarok pedig azt mondhatnák, hogy a csúsztatások és a féligazság rosszabb a hazugságnál.

A szerb értelmiségiek szívesen hivatkoznak arra a történelmi tényre, hogy a Habsburgok a karlócai békét követõen a déli végeken, az ún. Krajinákban (Határõrvidék) elõszeretettel telepítették le a Dél-Szerbiából menekült katonacsaládokat. Biztosak voltak afelõl, hogy magukat védve a töröktõl, védik a Monarchiát is. „Baj esetén” kéznél lesznek a magyarok ellen is: s ezt 1848 bizonyította. Bécs a határõrvidéki szerbségnek kiváltságképpen perszonális autonómiát és részleges területi autonómiát ajándékozott, amely Pécs környékétõl Temesvár környékéig terjedt. A térség elnevezést is kapott: Szerb Vajdaság. Fennállása fokozottan szûnt meg a megyerendszer újbóli bevezetésekor. Ezt a szerbség politikai fondorlatnak tekintette.

Ha a Vajdaságot valamikor a magyarok megbüntetésére találták ki, akkor ez a kifejezés magyar fülnek aligha lehet hízelgõ. Talán ezért hallani mind gyakrabban, hogy a bácskai és a bánáti magyarok inkább délvidékieknek, mintsem vajdaságiként nevezik magukat?

A magyar történelmi köztudat a szabadságharc leverése után idõrõl idõre csak a nemzetünkre jellemzõnek vélt letargiára emlékszik. Haynau bosszúhadjáratainak az elsiratása mellett a Délvidéket, pontosabban az egész ország területi integritását sújtó fondorlatos intézkedésekrõl nem szokás megemlékezni. Pedig a Magyarországra kiszabott büntetések közül talán éppen a legsúlyosabbak egyikeként szánták azt, amire a magyarok mindig is rendkívül érzékenyek voltak, az ún. Szent István-i Magyarország egységének a megkérdõjelezését. Megcsonkítva az ország területi integritását, a Habsburgok egy tollvonással kiszakították belõle a Délvidéket, és létrehívták az ún. Szerb Vajdaságot, amelyet közvetlenül Bécs felügyelete alá rendeltek. Ez az 1849 novemberétõl 1869 augusztusáig létezõ „rendezés” a magyarok megbüntetéseként újabb szerb nemzeti mítosz kibontakozására nyitott utat, amely szerint a Délvidék „õsi” szerb föld. Erre a – különben csak 20 évig létezõ – Szerb Vajdaságra Trianonban a szerbek nagy hévvel hivatkoztak, és amint köztudott: sikerrel. Ezért a „Vajdaság” kifejezés vegyes érzéseket vált ki: viszolygást a magyarok részérõl, megelégedést a szerbek részérõl.

Ami tehát a magyaroknak a kiegyezést jelenti, az a szerbeknek jogtiprás?

Amit a magyarok a kiegyezés (1867) utáni években örömmel üdvözölhettek, ugyanazt a szerbek történelmi jogfolytonosságuk megkérdõjelezésének tekintették. Ez is kiválthatta az Osztrák–Magyar Monarchiára ragasztott címkét: a népek börtöne. Hogy a boldog békeidõknek a Magyarországon élõ nagyszámú kisebbségekre nézve azért voltak némi pozitív velejárói is, azt a közvetlenül a karlócai béke után Délvidékre települt szerbek leszármazottai méltányolják. A Dunától és Szávától délre lakó szerbség errõl egészen másképp vélekedik. Közismert, hogy az egykori Monarchiában élõ, nem magyar ajkú vendégnemzetek általában véve várták szétesését.

A vérengzések és kitelepítések után a kisebbségi sorsban élõ délvidékiek helyzetét a hatvanas évektõl kezdve egészen a legújabb délszláv háborúkig szinte irigylésre méltónak tartották, annak ellenére, hogy a magyar lakosság arányában nézve sehol sem fogyatkozott meg annyira, mint éppen Jugoszláviában.

Jugoszlávia a kommunista országok táborán belül különutasnak számított. Titónak ugyan sikerült még idejében kiebrudalni az oroszokat az országból, de ez részérõl nem jelentette a kommunista elvek feladását. Megrögzött kommunista maradt. Tudott azonban nagyszerû hintapolitikát folytatni. Tökéletesen kihasználta a Nyugat és Kelet közötti állandó feszültséget. Ez a sem-sem, is-is ügyeskedés volt a titóista Jugoszlávia sikerének a titka. Ez nyilvánult meg az egyházhoz és a „nemzetiségekhez” való viszonyában is. Külszín szerint mindennek a legnagyobb rendben kellett lennie. Jól átgondoltan, „csendben” és mélyrehatóan azonban tökéletes aknamunka folyt az egyházak és kisebbségek pusztítására. A katolikus egyház belsõ integritását mégsem tudták megtörni a jugoszláv kommunisták. Tito kormányzata kelletlenül ugyan, de elállt attól, hogy „bajszos püspökök” és békepapok bevetésével romboljon. Ily irányú törekvései csõdöt mondtak. A katolikus egyház a saját berkein belül egységes maradt. Az egyházi iskolák államosítása és az egyházi tulajdon részleges elkobzása azonban végbement. A szerzetesrendek feloszlatására nem történt kísérlet. Érsekeket, püspököket, papokat viszont 1945–1955 között sorra börtönbe zártak. Amikor a hatvanas évek elején a szentszék ún. „Ostpolitik” törekvése Belgrádig is eljutott, többszöri diplomáciai nekifutás eredményeképpen 1961-ben Casaroli érseknek sikerült megegyezést kimunkálni. A dokumentumot PROTOKOL néven ismertették a nyilvánossággal. Eszerint a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság és a Szentszék közt létrejött egy megállapodás, amelynek keretében, és egyben egyetlen gyümölcseként a katolikus egyház teljes sajtószabadságot kapott. Elõzetes cenzúra többé nem volt. Ha a nyomdai párttitkárok nem értettek valamit a kéziratból, arra kérték a szerkesztõt, hogy fogalmazza át a szöveget. Nehogy a nyomdának bántódása legyen. A katolikus sajtó felvirágzott. Szükség szerint publikálhattunk mindent, ami a vallási irodalom fogalmába belefért. Készültek a Bibliák, az imakönyvek, a teológiai és vallásbölcseleti szakkönyvek, hetilapok stb. A Vatikánnal kötött megállapodást Tito rezsimje „tisztességgel” betartotta.

Tisztességgel? A kommunisták „tisztességgel”. . . ?!

„Tisztességgel”: Tito pártelnöki minõségben, hamarosan a Szentszékkel kötött megállapodást követõen pártkörlevelet bocsátott közre. Tartalmát kizárólag csak pártberkeken belül ismertették. Ez világnézeti figyelmeztetõ volt. Cím nélkül. A közszájon „PISMO” (levél) néven ismerjük. Elõirányozta, hogy amennyiben az országban az ún. demokratikus elvek érvényesülnek, ugyanannyiban meg kell szigorítani a pártfegyelmet és a pártideológia tisztaságát. Elindult egy tisztogatási folyamat, amelynek következtében csak azok kaphattak az országban állást, akikrõl megállapítást nyert, hogy „politikaerkölcsi” alkalmasságuk – természetesen kommunista értelmezés szerint – teljes mértékben feddhetetlen (politièko-moralna podobnost!). Gyárakban, üzemekben, közintézetekben, egyetemi karokon, fõiskolákon bizottságokat állítottak fel, amelyek megvizsgálták ily szempontokból a felvételi kérelmeket. Ha valaki ideológiailag fertõzöttnek számított, elutasításban részesült. Eltekintve a „vallásilag fertõzött” delikvensektõl, az eljárás magán a kommunista berkeken belül is nagyméretû korrupcióhoz vezetett.

Az egyház tehát csak evangelizáljon teljes gõzzel; a maguk „tisztességes” módszerei szerint a kommunisták is terjesztették ideológiájukat teljes gõzzel.  

Amilyen mértékben növekedett az ateizáló nyomás híveinkre, oly fokozatossággal növelte a rendszer a maga „udvariasságát” az egyház iránt. A püspököket kormányszintû fogadásokra hívták, a papokat városi és községi szinten rendezett ünnepségekre. Fényképezõ újságírók, kamerázó tévétudósítók készítették rólunk a felvételeket. A rádió bemondta, az újságok megírták: „…  a fogadás a teljes megértésnek és az egymás messzemenõ megbecsülésének a jegyében zajlott. Megállapítást nyert, hogy Jugoszláviában a vallás-, a sajtó- és a gondolatszabadság figyelemre méltóan és példamutatóan biztosított.” A papság és a hívek egyfajta ügyes szembeállítását kívánta elérni a pártfondorlat.

A sajtóapostolkodás pedig folyt. . .

Az egyház nem mutatkozott restnek. Élt a keretlehetõséggel. Katolikus kiadóház alakult a horvát és a szlovén fõvárosban. A zágrábi kiadóház a „Keresztény Jelen” (Kršæanska Sadašnjost) elnevezéssel mûködött. Egymással versenyezve jelentek meg a katolikus lapok a boszniai Szarajevóban, a dalmáciai Splitben és szerte mindenfelé az országban. A horvát katolikusok hetilapja, „A zsinat hangja” (Glas Koncila), nagyszerû szerkesztésben európai jellegû közlönnyé nõtte ki magát. Ekkor indult szerény kibontakozásban a mi délvidéki magyar havilapunk is, a Hitélet. Megdöbbentõen szép volt tapasztalnom, hogy híveink katolikus betû iránti éhsége hónapról hónapra növelte a példányszámot. Hatezer példánnyal indultunk, s néhány hónap után 19 000 példányt kellett már szétpostáznunk olvasóinknak. Még a kommunista nyomdaipar is sikerként könyvelte el a „jámbor irodalmat”. Ennek kerek negyvenéves évfordulója volt idén októberben. A közéletben közben folyamatos volt a keresztény értelmiségiek lenyakazása a mindenható párt részérõl. Boldogulásukat ellehetetlenítették. Híveink a maguk helyzetének megfelelõen vagy asztalukon, vagy az asztalfiókban õrizték a Hitéletet. Tanár fiúknak vagy tanár lányuknak a nagymamák „szállították” a templomi önkiszolgáló asztalunkról folyóiratunkat. Elsõsorban nem hittudományi remekmûveket, hanem ún. átlagembert megcélzó írásokat közöltünk. Azokat az embereket céloztuk meg, akik hisznek, akik az egyház kegyelmi életének a részei kívántak lenni. Lapunkat és egyéb kiadványainkat a jugó rágógumival, a Vegeta nevû híres ételízesítõvel együtt Magyarországra is elvittük a magyar vámszolgálat keserûségére. A Hitélet meg a „jugoszláv képesbiblia” nagy siker, a legkelendõbb portéka volt Magyarországon. A Képes Bibliánk legjobban bizonyította, hogy az emberekben él az istenéhség. Ötven éven át kívánta ezt az ateizálás elapasztani. A kis Délvidéken elõször „csak” 30 000 Képes Bibliát nyomtattunk, majd még 40 000-t, végül össznyomásunk elérte a 150 000-es példányszámot. Ez a „marcipán színû” Képes Biblia csak szentírási szemelvényeket közölt, de a diktatúrák lelkileg elcsigázott embere úgy értelmezte sorait, hogy éppen vele áll szóba az Isten. Éreztük: a materialista ideológia a végét járja, az ateizáló kommunizmus csõdöt mondott, teljes széthullása csak idõ kérdése.

A Délvidék történelme mintha másról sem szólna, mint folytonos újrakezdésrõl, és itt nemcsak a tatárjárásra meg a török idõket követõ üres terekre gondolok, a magyar szabadságharc is példátlan veszteségekkel járt errefelé, nem is beszélve a világháborúk következtében a Délalföld magyarjaira is rászakadt sorstalanságról. A délszláv népek legutóbbi véres viszálykodásai még el sem csitultak egészen. Látva a folytonos újrakezdést, a borúlátásra hajlamosnak vélt kultúránk számára talán a Délvidék lehetne a legkézzelfoghatóbb bizonyíték, talán a remény forrása is lehetne, hogy ez a nép a nehéz megpróbáltatások ellenére is életképes, képes folyton újra kezdeni, nem is eredménytelenül. Mit kívánna, és mit üzenne a Püspök Úr ennek a népnek, határok nélkül?

Bõven adatott, ami összeköt bennünket, és közösségi egybetarozásunk jóval nagyobb és erõsebb, mint a különbözõségek, amelyek elválaszthatnak. Katolikus fõpásztorként szívügyem hangsúlyozni, hogy egybetartozásunknak végsõ soron csakis Isten a legmérvadóbb alapja.  Nincs külön bánsági Isten! A minden(ütt)ható és jelen lévõ Isten kegyelmei nincsenek régiókhoz kötve. Amint a mennyei Atya szeretete mindnyájunkat egybeölel, és a keresztvíz egyetlen rejtelmes Testté alakít bennünket, hasonlóképpen kell kitárulkoznunk egymás felé, megnyitni magunkat az egymás iránti szeretetre.





Széll Kálmán

RENDHAGYÓ MEGEMLÉKEZÉS
MORLIN IMRE ATYÁRÓL

Morlin Imre SJ jezsuita szerzetes örökre eltávozott körünkbõl. Példamutató hivatástudata és Jézus hûséges szolgálata miatt sokan siratják, még többen hiányolják, és õrzik a szívükben kedves egyéniségét, atyai jóindulatát. Bizonyára sok megemlékezés is elhangzik róla, amelyek papi hivatását méltatják, lelkipásztori (lelkigyakorlatos) erényeit dicsérik, s ifjúsági íróként elismerik. Ám én most egy sokkal régebbi életszakaszáról szeretnék megemlékezni.

Talán kevesen tudják, hogy Morlin Imre – mielõtt Isten az õ szolgálatába szólította – ígéretes katonatiszti pályát tudhatott magáének. Mint kiváló tisztet a nagyváradi m. kir. „Gábor Áron” Honvéd Tüzérségi Hadapródiskolába osztották be. Így lett Morlin Imre tüzér fõhadnagy – késõbb százados – az ifjú hadapródok egyik nevelõje. Magam abban a szerencsében részesülhettem, hogy Morlin Imre az osztálytisztem volt, ami a civil iskolák osztályfõnökének felelt meg. Õ volt a mi testi és lelki nevelõnk. Megtanultuk tõle a fegyelmet, az engedelmességet, a rendet és a pontosságot. Ehhez el kellett sajátítani az önlegyõzésnek, önfegyelmezésnek, az akarat megedzésének, a bajtárs segítésének nehéz iskoláját. Testileg, lelkileg edzetté tett bennünket. (Nem véletlen, hogy a politikai elnyomás ellenére késõbb szinte mindannyian vittük valamire.) Morlin századost rendkívüli embernek ismertük meg. Mint nevelõ kérlelhetetlenül szigorú, de igazságos és következetes volt, akinek sohasem voltak kivételezettjei, de nem volt senkire „kirúgva” sem. A zubbonyon egy be nem gombolt gomb már elég volt a laktanyafogsághoz. Nemcsak a testi, ruházati tisztaságot követelte meg, de a lélekre és jellemre is volt gondja. Valláserkölcsi alapon álló, hazájukat szeretõ, közösségi áldozatra kész, szilárd jellemû ifjakká nevelt bennünket. Rövid, de velõs lelkesítõ intelmei, beszédei, mélyenszántó és meggyõzõ, õszinte gondolatai mély nyomokat hagytak bennünk. Tõle tanultuk, hogy a becsület olyan, mint az acél, nem hajlik, hanem törik. Kérlelhetetlen szigora ellenére nem féltünk tõle, mert emberi hitelességén túl éreztük atyai szeretetét és gondoskodását. Nem hiába hívtuk magunk között „Morlin atyának”. Tudtuk, hogy amit õ mond, az biztosan helyes, ezért egy emberként szinte rajongtunk érte, s ez a szeretet õt a sírig kísérte.

Õ maga kiváló katona volt, aki katonaesküje szerint élt. Teljesen elütött az operettek szoknyavadász, snájdig, mulatós tiszttípusától. Szigorú mércét szabott önmagának, nem követelt olyat, amit maga be nem tartott volna. Kitûnõ magyar hazafi volt, nemcsak mondogatta, hanem élte is a nemzet szeretetét, amelyért kész volt akár életét is feláldozni. Hallatlan példamutatás volt pl., amikor a vasárnapi szentmisén õ is áldozott. Katonás mozdulatai, kifogástalanul pedáns ruházata kívánnivalót nem hagyott maga után. Remek lovas volt, aki naponta lelovagolta lovát, szerette a lovakat, és versenyeken is eredményesen vett részt. Amikor a háború végén hazánkat az ellenséges betörés közvetlenül fenyegette, iskolánkat Nagyváradról részben Kõszegre, részben Groâbornba telepítették. Ezt követõen sokan megszöktek, hogy a magyarországi harcokban a haza védelmében személyes részt vállaljanak. Õ mindig ellenezte, hogy a teljesen még ki nem képzett fiatalok ilyen kalandba bocsátkozzanak. Ennek köszönhetõen a mi osztályunkból senki nem szökött a frontra. Ám amikor Csabrendekrõl karácsonyi szabadságra engedték az iskolát, a szovjet gyûrû bezárult Budapest körül. Ekkor õ a Városparancsnokság megbízásából összehívta a szabadságon lévõ budapesti hadapródokat, s néhány tiszttel, ludovikással és 25 hadapródiskolással mintegy 100 fõnyi felfegyverzett különítményt szervezett (Morlin-féle páncéltörõ csoport), akik december 29-én Lágymányoson a Budafoki úti aluljáró védelmében már bevetésre is kerültek. A több hullámban, nagy tömegben rohamozó ellenségnek nagy veszteségeket okozva, az áttörési kísérletek a védõk tüzében sorra meghiúsultak. Sajnos, saját hõsi halottjaik és sebesültjeik is voltak. 1945. január 2-án a csoport a Fiumei úti OTI-palotába települt át, és a Fiumei útnak a Mosoni és Salgótarjáni út közti szakaszának védelmét látta el, valamint járõreivel ellenõrizte a Kerepesi úti temetõt, a Keleti pályaudvart és az Orczy tér környékét. Ezt követõen január 8-án a Pázmány Péter Tudományegyetem Kecskeméti utcai épületében folytatták a védelmi harcot és járõrözési tevékenységet. A csoport egyik része a Tavaszmezõ utcában állt harcban, ahol Morlin százados is megsebesült, s a csoport egy része fogságba esett. Ám a különítmény többi része még február 12-éig folytatta a harcot.

A háború vége megszakította kapcsolatunkat Morlin Imrével. A világégést követõ erkölcsi és értékválság õt is számadásra és színvallásra késztette, amelynek eredményeként felvételét kérte a jezsuita rendbe. Legközelebb már orvostanhallgató voltam, amikor a Manrézában találkoztam vele, ahol papi tanulmányait folytatta. Átszellemülten ecsetelte új életét és új hivatását. A magyar honvédség társadalmi rangot jelentõ tiszti beosztását az akkor üldözött, mégis jobbik papi hivatással cserélte fel, amikor Jézus katonája lett. Nem könnyû pályát vállalt, mert a rendek feloszlatása ellenére illegálisan folytatta tanulmányait, majd sekrestyésként munkálkodott. Zokszó nélkül vállalta a szegénységet, üldöztetést, bujkálást, és a leselkedõ veszélyek ellenére a lelkipásztori hivatást. Ám ez már egy olyan fejezete életének, amelyet mások sokkal jobban ismernek, mint én, ezért méltatására is hivatottabbak. Ludovikás korában talán maga sem gondolta, hogy egykor majd nem honvédtábornok lesz, hanem a rendszerváltozás után egy ideig rendje magyar „generálisává” „léptetik elõ”. Volt hadapródiskolásaival mindvégig tartotta a kapcsolatot. Koncelebránsként többször vett részt a Mátyás-templomban a hadapródok körében a tüzérek védõszentjének, Szent Borbálának az emlékmiséjén. A még élõ tanítványai õt mindig óriásnak tartották, akiért tûzbe mentek volna. Rendkívüli ember volt, egyike a legjobb – ha nem a legeslegjobb – nevelõknek. Katonai erényei miatt a legígéretesebb karrier állt elõtte, de a Sors másként rendelkezett. Krisztus közkatonájaként szolgált a földi dicsõség legkisebb reménye nélkül. Papságával megnyílt elõtte az igazi hivatás kapuja. Saját katonai múltját ugyan késõbb nagyon szigorúan bírálta meg, azzal nem mindenben azonosult, de mi állítjuk, hogy kiemelkedõ ember és példamutató, eredményes nevelõ volt, aki méltán lehetett büszke életének erre a szakaszára is. (Kritikája részben jogos volt, részben szerénysége mondatta vele. Ám a nevelési elvek azóta mindenhol változtak, mégis talán érdekesnek látszik megemlíteni, hogy ikertestvéremet – aki Pécsett a Jézus Társaság Pius Gimnáziumának konviktusában tanult – a jezsuiták sok tekintetben hasonló elvek alapján nevelték, mint a volt hadapródokat.)

Biztos vagyok benne, hogy Morlin Imre a földi „takarodó”* után, a tõle megszokott feszes vigyázzban és – mert „a jó harcot megharcolta” – felemelt fejjel állhatott Örök Bírája elé, aki kijelölte számára a megdicsõült egyházban kiérdemelt méltó helyét. Mi pedig köszönjük, hogy egy ideig a mienk volt, hogy életre szóló indíttatást és jó példát nyújtott számunkra

Hisszük, hogy – amint azt Schleich mondta: – „a sírhalom csak a földi életnek, de nem a szeretetnek a határa!”

Morlin Imre, volt tüzérszázados, szerzetes, Krisztus és a magyar haza hûséges katonája, Isten Veled. Béke poraidra. Requiescat in pace!


* Minden este lámpaoltáskor kürtös fújta a nagyon szép dallamú, mintegy 2 percig tartó trombitaszólót, amely a nap végét, az éjszakai nyugalom kezdetét jelentette.






Rózsa Huba

 IN MEMORIAM VANYÓ LÁSZLÓ

Életének 62. évében, 2003. augusztus 3-án Isten váratlanul szólította magához Vanyó László professzort, az egri fõegyházmegye áldozópapját. Halála nagy veszteség a magyar teológiai tudománynak, de minden bizonnyal ûrt hagy maga után a Nemzetközi Teológiai Bizottságban is, amelynek 1992 óta tevékeny és elismert tagja volt.

Vanyó László 1942-ben született. A Képzõ- és Iparmûvészeti Gimnáziumban szerzett érettségi után Budapesten a Képzõmûvészeti Fõiskola festõ szakán diplomázott 1966-ban. Miután felvételt nyert az egri fõegyházmegye papnövendékei sorába, 1966–1972 között a Központi Papnevelõ Intézet növendékeként a Budapesti Hittudományi Akadémián végezte teológiai tanulmányait. 1971-ben szentelték pappá, és a doktori fokozat megszerzése után Rómában a Pápai Magyar Intézet ösztöndíjasaként 1972–74 között az Institutum Patristicum Augustinianum hallgatója volt, ahol diplomát szerzett. Hazatérve rövid ideig Nyíregyházán kápláni beosztást kapott, majd az 1974/75-ös tanév második félévére az Augustinianum meghívott elõadója. 1975-ben kinevezést nyert a dr. Timkó Imre professzor megyéspüspökké történt kinevezésével megüresedett ókeresztény irodalom- és dogmatörténeti tanszék vezetésére, amelyet egészen haláláig, 28 esztendõn át látott el.

Vanyó László professzor rendkívül széles teológiai ismeretekkel rendelkezett. Nyelvtudása révén (angol, francia, német, olasz) mélységében ismerte és olvasta a szakirodalmat, nemcsak a kézikönyvek vagy összefoglaló munkák, hanem a monográfiák és az értekezések, vagyis a részletekbe menõ feldolgozás szintjén. S bár tudományterülete a patrisztika volt, mégis szakemberként szólt hozzá a filozófia, a dogmatika és a szentírástudomány kérdéseihez is.

Egész teológiai munkássága a források felé fordult. A forrásokhoz való visszatérés számára az egyházatyákat jelentette. Úgy vélte, hogy az egyház hitének teológiai megalapozásában az ókeresztény kor volt a legtermékenyebb, és mindig a teológiai megújulás mércéje is marad. A forrásokat közvetlenül az eredeti mûvekben találta meg. Ezért az ókeresztény kor ismeretét elsõsorban az egyházatyák mûveinek eredeti görög és latin nyelven történt olvasásából, és nem csupán fordításokból vagy az egyházatyákkal foglalkozó szakirodalomból merítette. Ez a beállítottsága érvényesült a bibliai szövegek esetében is.

Vanyó László tudományos és tanári tevékenységének jelentõségét csak azoknak a körülményeknek ismeretében lehet felmérni, amelyek a magyar teológia helyzetét az elmúlt negyven évben meghatározták. A háború utáni évtizedek, amikor a magyar egyház a puszta túlélésért küzdött, nem tették lehetõvé a teológiai kutatást. A 60-as évekig inkább a papnevelõ intézetekben a tanításhoz szükséges, államilag csak nehezen és kis mennyiségben engedélyezett jegyzetek elõállítására szorítkozott. A II. vatikáni zsinaton elindult teológiai szemléletváltás lassan jutott a magyar egyházi élet tudatába. A magyar teológiának két fontos feladata nyílt ebben az idõszakban: egyrészt segítséget nyújtani a lelkipásztoroknak az igehirdetésben és a katekézisben, másrészt a zsinaton végbement teológiai szemléletváltás és megújhodás átadása a magyar papság, a papképzés, késõbb pedig a teológia iránt érdeklõdõ laikusok számára.

A teológiai tanárok és professzorok abban találták meg a feladatukat, hogy a nyugati – elsõsorban a német – teológia eredményeit fõként összegzõ természetû munkák alapján megismerjék, és azokat közérthetõ szinten, akár teológiai továbbképzõkön elõadások formájában, akár jegyzetekben vagy könyv formájában átadják. Mindennek abban az idõben megvolt a jogosultsága, de a magyar teológia túlzottan is belehelyezkedett ebbe a körülménybe. A teológiai írásokat a leíró jelleg és nemegyszer a zsurnalisztika határozta meg, a tudományos teológia a lelkipásztori igények tükrében feleslegesnek látszott. Sokan úgy gondolták, hogy a kutatást, a tudományos munkát a nyugati teológia úgyis elvégzi helyettünk, s ha szükséges, akkor annak eredményeire nyugodtan támaszkodhatunk.

Vanyó László elismerte a fentebb említett feladatok jogosságát, de az volt a véleménye, hogy hosszú távon a magyar egyház nem elégedhet meg a teológia kizárólagos ismeretterjesztõ szinten mûvelt formájával, mert az az egyház hitéletének elszegényedéséhez is vezet. A teológia csak akkor teljesítheti rendeltetését az egyház evangélizációs küldetésében és a megújulás munkájában, ha közvetlenül a hazai tudományos tevékenységébõl kap indításokat. Elõbb-utóbb megjelenik egy olyan katolikus nemzedék, amely igényelni fogja a teológia tudományos szinten való mûvelését és a hazai hittudósok színvonalas irodalmi tevékenységét.

Vanyó László képességeit Rómában az Augustinianumban, a Patrisztikus Intézetben folytatott tanulmányai kapcsán is felismerték. Ennek lett következménye, hogy tanulmányait befejezve meghívást kapott elõadások tartására az Intézetben. Bár képességei és kapcsolatai bizonyára lehetõvé tették volna fokozottabb bekapcsolódását a nyugati világ teológiai tevékenységébe, mindig a hazai egyházi tudományosságban látta igazi elhivatottságát, amelyre a lehetõséget csakhamar megkapta 1974-ben az ókeresztény irodalom- és dogmatörténeti tanszékre történt professzori kinevezésével a Budapesti Hittudományi Akadémián.

Hihetetlen energiával látott hozzá teendõinek ellátásához, s szaktudása, tudományos igényessége és egyre inkább kibontakozó irodalmi tevékenysége nem maradt hatás nélkül, és országos ismertséget is szerzett számára. A hallgatók körében iskolát teremtett maga körül, és egy új teológusnemzedéket nevelt az egyházias teológia, a tudományos igény és tisztesség jegyében. Nemcsak azokra gondolunk, akik tanszékén doktoráltak, hanem a tanulmányok során vele kapcsolatba került valamennyi teológushallgatóra. Oktatói tevékenységének céltudatosságát jelzi hatalmas szakkönyvtára, amelyet a tanszékre hagyományozás szándékával gyûjtött, hogy hallgatói nehézség nélkül hozzájussanak a tudományos munkához szükséges szakirodalomhoz.

Szívügye volt, hogy a patrisztikus kor írásai magyar nyelven is hozzáférhetõk legyenek, amihez példaként még a két világháború között megjelent Keresztény remekírók sorozat szolgált számára. Az 1980-ban elindított Ókeresztény írók sorozat terve akkoriban az emberi és az anyagi feltételek szûkösségének ismeretében szinte reménytelen vállalkozásnak tûnt. A szerkesztésben és a szövegek jelentõs részének fordításában vállalt szívós és akadályokat nem ismerõ munkájának eredményeként napjainkig tizennyolc kötet jelent meg. A magyar nyelven publikált írásokat gondosan válogatta össze, mégpedig abból a szempontból, hogy azok az egyháztörténet, a dogmatika vagy akár a szentírástudomány szempontjából szintén fontos források. Ezért a sorozat a patrisztikán túlmenõen az egész magyar hittudomány, sõt az ókortudományok vonatkozásában is jelentõs kiadvány. A kiadást ért kritikák ellenére az Ókeresztény írók tizennyolc megjelent kötete kikerülhetetlenül jelen van a magyar tudományos életben. Emellett az egyházatyák liturgikus írásaiból (beszédek ünnepekre) készült fordítások új kiadványsorozatát indította el 1995-tõl Ókeresztény Örökségünk címmel a Jel Kiadónál.

Irodalmi munkásságának teljes bemutatására és méltatására egy megemlékezésben nincs lehetõség (a teljes jegyzéket lásd Az atyák dicsérete. A 60 éves Vanyó László köszöntése, Szent István Társulat Budapest 2002, címû munkában, 332–337 old.), mégis a magyar teológiában jelentõségükben kiemelkedõ két mûvére érdemes felhívni a figyelmet. Az egyik a két kiadásban (Szent István Társulat 1981, 1988), majd átdolgozott formában (Jel Kiadó I. 1997, II. 1999) megjelent Az ókeresztény egyház irodalma I-II, címû kézikönyve, amely az egész ókeresztény kor átfogó ismertetését nyújtja. A Magyar Kulturális Minisztérium Magyar Könyv Alapítványának támogatásával jelent meg Az egyházatyák Bibliája és az ókeresztény exegézis módszere, története (Jel Kiadó 2002) címû munkája, amely a görög nyelvû Biblia és más ókori bibliafordítások jelentõségével foglalkozik az ókeresztény egyház exegézisében, és bemutatja ezeknek a szövegeknek viszonyát a Biblia héber szövegéhez. Magyar nyelven egy olyan téma feltárását végezte el, amelyre az utóbbi évtizedben különös figyelmet fordít a kutatás.

Munkásságát egyházilag és államilag egyaránt elismerés kísérte. Pápai prelátussá nyert kinevezést 1992-ben. 1993-ban Szent-Györgyi Albert-díjjal, 1995-ben Stephanus-díjjal, 2002-ben pedig Fraknói Vilmos-díjjal tüntették ki.

Vanyó László tagja volt a Nemzetközi Teológiai Bizottságnak; 1992-ben nevezte ki II. János Pál pápa, aki 1997-ben megújította a kinevezését. A Bizottságban folytatott tevékenysége nem ismert a nagyobb nyilvánosság elõtt, de az ott végzett munkájának elismerését igazolja másodszori kinevezése, és idézem Joseph Ratzinger bíborosnak, a Hittani Kongregáció prefektusának Vanyó László emlékkönyvébe írt sorait „Legalább 10 éve ismerem Monsignore Vanyó Lászlót mint a Nemzetközi Teológiai bizottság tagját, és megfelelõen értékelni tudtam ebben a kétszer ötéves együttmûködési periódusban a patrológia és a Szentírás széles területein mutatkozó hozzáértését, valamint a megbeszélések során kifejtett felszólalásainak kiegyensúlyozott és pontos stílusát.” Minden bizonnyal ennek az eredményes és elismert tevékenységének következménye, hogy II. János Pál pápa 2003-ban a Pápai Teológiai Akadémia tagjává nevezte ki, amelynek okiratát váratlan halála elõtt egy hónappal kapta kézhez. Ilyen magas kitüntetést elsõ alkalommal kapott magyar teológus.

Vanyó László a katolikus egyház papja volt. Tudományos és oktatói tevékenységét papi feladatának, az egyház tanító tevékenységében végzett küldetésének tekintette. A magyar egyház helyzete, lelkipásztori gondjai különösen is foglalkoztatták, és ennek összefüggésében helyezte el a saját feladatait is. Ugyanakkor sohasem szakadt el a lelkipásztori munkától, sem a lelkipásztorkodó papságtól. Vasárnaponként rendszeresen részt vállalt a pasztorális munkában, és szívesen fogadott felkérést igehirdetésre.

Isten váratlanul korán szólította el õt, mégis mint jó barátja és ismerõje úgy vélem, élete egész volt, mert elvégezte mindazt, amit akart. A Pápai Teológiai Akadémia tagjává történt kinevezésével pedig, amelynek nagyon örült, az egyház megadta munkájának a legnagyobb elismerést. Mint Krisztus követõi azzal a reménnyel emlékezünk rá, hogy Isten országában találkozunk, ahol a teológia helyére a közvetlen színelátás tapasztalata lép.





„ÍGY SZOKTUK, S ÍGY MONDJUK”

Õsi magyar imádság

Bár az itt leközlendõ imádság már a XXI. században került lejegyzésre, a középkor emberének a világról alkotott felfogását tükrözi. A szóbeli emlékezet által hihetetlen módon sok száz éven keresztül megõrzött archaikus imádságoknak az eredete a pogány magyar hitvilágig, valamint a kereszténység felvételéig nyúlik vissza. Emellett a szövegeket átszövi a középkori (XIII. század körüli) ferences misztika. Az erõs érzelmek élénk képekben tárulnak elénk. A nyelvezet archaikussága tetten érhetõ például abban, hogy az imádságot elmondó asszony a legtöbb helyen a teljes hasonulást sem használja.

Néhány szót azonban érdemes a fenti imádságot használó emberekrõl is szólni. Ezek az egyszerû, havasi gazdálkodást folytató, Gyimesvölgyében lakó emberek „imafelhõben” élnek. Napjuk legkülönbözõbb szakaszait kitölti a templomban használatos imák és a „hivatalos” egyházi gyakorlaton kívül álló archaikus imádságok elmondása. Felidézve azt a középkorban általánosnak mondható gondolkodástípust, amelynek jellemzõje az Úristenbe minden körülmények között vetett feltétlen bizalom volt.

Az imát Prezsmer Virág (sz. 1935) mondotta el, Takács György jegyezte le. A gyûjtés helye és idõpontja: Gyimesközéplok (Erdély), 2002. július 10. Idézek az asszonnyal folytatott beszélgetésembõl.

Ezt a szép imádságot mindennap el tetszik mondani? Hát van eset, hogy igen, máskor nem. Beléfelejtem, s imádkozok egyebet. . . Járunk ilyen társulatba, hogy a rózsafüzér társulatot végezzük. . . S akkor azt mindig mondom. A rózsafüzért. Igen. Minden este. . . S mikor így este fejek, vetem a keresztet, s az esti imádságot, s ezeket végzem. S reggel is, amíg fejek. S hajtom ki a legelõre, s addig is mondom. Visszajövök, s ott a legtöbbször imádkozok, úgy menve, munkával. . . Este az úrangyalát is szoktuk, s miatyánkot s az Üdvözlégy Máriát. S a déli harangszóra? Arra is az úrangyalát s a miatyánkot. Minden délben? Igen, mikor szól a harang. S a gyermekek is. Még a kicsi es, most má’ úgy megszokta. . . . Így szoktuk, s így mondjuk.

Budapest, 2003. október.

Dr. Szabó Endre


[1]

    Hiszek egy Istenbe’,

Bizom az Istenbe’,

Az a bizott Isten

Lakojzék lelkembe’.

    Jõj el, édes Jézus,

Gyontass meg engem,

Hogy én Neked legyek

Gyontatott embered.

    Menj el, te gonosz Sátán,

Ne kisérts engemet,

Vagyon nekem fejem,

Jõ el az Úrjézus,

Megfelel képibe’.

    Az én házam Szent Antal,

Négy szegibe’ négy angyal,

Közepibe’ egy arany karosszék,

Ott sír vala Asszonyom Szüzmária,

Feje lehajtva, könyve csordulva.

    Odamene Szent Lukács, szent evangélista,

Kérdé: Mért sírsz, Asszonyom Szüzmária?

Hogyne sírnék, Szent Lukács, szent evangélista,

Mikor három egész teljes napja,

Hogy nem láttam az én áldott Szent Fiamot.

    Menj ki, Asszonyom Szüzmária, ajtód elejibe,

Térdig vérbe’, könyökig könnybe’,

Eléjõ a te áldott Szent Fiad.

Elmene Asszonyunk Szüzmária ajtaja elejibe,

Térdig vérbe’, könyökig könnybe’,

Eléjöve az õ áldott Szent Fia.

    Kérdé: Hol valál, én áldott Szent Fiam?

Hol valék, én áldott Szent Anyám?

Harmadnapja a zsidók üldözének,

Kálvária hegyire késérének,

Kötelekvel megkötöztek,

Vaskesztyükvel csapdostak,

Lándzsákval szurkodtak,

Rut nyálukval köpdöstek,

Epével, ecetvel itattak.

    Ki ezt elmondja este lefektibe’,

Reggel felkeltibe’,

Ugy megüdvözülhet,

Mint Jézus Krisztus üdvözült halála óráján.

Beteg a test, kész a lélek,

Vigan várják a mennyei angyalok az õ lelkit,

Ammen.


[2]

    Az angyalok eljövének,

Mennyországba’ csenditének,

Az arannyos misére készülének,

Édes, áldott, szen’ napjaim,

Akik töllem eltelének,

Gyonásolást nem tehetek,

Igazságot nem keresek,

    Nyújcs kezet, Mária,

Nyiccs kaput, angyal,

Hogy mehessünk a kerek ég

Lobogó csillag fölött az örök életre,

Ammen.


[3]

    Paradicsom kõkertjébe’

Arany szõnyeg leteritve,

Rengõ bõcsü közepibe’,

Az Úrjézus fekszik benne,

    Bal kezibe’ arannyalma,

Jobb kezibe’ aranyvesszõ,

Mikor azt õ megharsantsa,

Zug az erdõ, cseng a mezõ,

    Sohase láttam szebb termõfát,

Mind az Úrjézus keresztfát,

Vérvel virágozik,

Szentlélekvel gyümõ’csözik,

Ammen.

[4]

    Péntek, ugyannak a napja,

Melynek Krisztus Urunk mene kénjára,

Kénján esik esete,

Beteg a test, kész a lélek,

Vigan várja az Uristen,

    Kérdi, kérdi angyal Isten:

Mi dolog lehessen, Uramisten,

Szent szined szomorodván,

Piros véred kiomolván,

Aranyhajad kiszaggatván?

    Ki ezt elmongya pénteken háromszor napjába’,

Ugy megüdvözülhet,

Mint Jézus Krisztus üdvözült halála óráján.

Beteg a test, kész a lélek,

Vigan várják a mennyei angyalok az õ lelkit,

Ammen.

Erdélyi Zsuzsannáról a Távlatok szemlerovatában olvasható egy könyvismertetés. (Szerk.)






A megfogant életekért

A fenti címmel jelent meg a neves gyermekgyógyász, Vass Miklós (1936–1997) posztumusz kötete, a Magzatvédõ Társaság és a Szent Gellért Kiadó és Nyomda gondozásában. A könyv bemutatójára október 7-én, kedden került sor a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének (KÉSZ) Kinga Közösségi Házában. Vass Miklós életútját és a könyvet ismertette Nagy Ferenc SJ, a mû szerkesztõje, Harrach Péter volt családügyi miniszter, az Országgyûlés fideszes alelnöke, az MKDSZ társelnöke és Bíró László püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) családreferense.

Nagy Ferenc SJ szavaiból kiderült: Vass Miklós éveken át foglalkozott genetikával, majd fejlõdésben elmaradott gyermekekkel, családjaikkal és társadalmi elfogadásuk problémáival. 1988-ban alapító tagként részt vett a Magzatvédõ Társaság létrehozásában. A Társaság tagjaként, majd fõtitkáraként számos cikket és szakmai közleményt írt, sok elõadást tartott tudományos kongresszusokon és szakmai körben. Az emberi élet védelme érdekében éveken keresztül kiterjedt ismeretterjesztõ tevékenységet folytatott Budapesten és vidéken az abortuszkérdésrõl, az eutanáziáról, a sérült emberek értékérõl. Ezeknek az elõadásoknak a kézirataiból szerkesztõdött ez a könyv.

Harrach Péter – akinek minisztersége idején a családügyi tárca anyagilag is támogatta a könyv megjelenését – kifejtette: Vass Miklós olyan felelõsen gondolkodó ember volt, aki felismerte: nem elég, ha valaki csupán a szakmáját mûveli magas fokon, emellett szükség van a társadalmi tudat jó irányba való alakítására, formálására is. Vass Miklós az élet védelmének ügyét nyíltan, egyértelmûen felvállaló személyiség volt, akit nem érdekelt, hogy harcát ellenszélben kell megvívnia. Harrach Péter szerint ezen a területen csupán egy nagyon szûk réteg – elsõsorban a keresztény szellemben nevelkedett emberek – számára természetes az élet védelme a fogantatástól kezdve a halálig, a többség elfogadja a divatos elméleteket, s a liberálisnak mondott korszellemnek engedelmeskedve igent mond az abortuszra, az eutanáziára. Vass Miklós ezekhez az emberekhez is megpróbált szólni, igyekezett meggyõzni õket arról, hogy az életet annak minden fázisában védelmezni kell.

Bíró László püspök szerint Vass Miklós olyan ember volt, aki egész életében Isten szavát hirdette, hûen a Szentíráshoz. Elsõgenerációs életvédõ volt, vagyis elszántan, radikálisan védte az életet, annak igazi apostolaként nem akarta elvtelenül megszelídíteni az Evangéliumot. A püspöki kar családreferense felhívta a figyelmet arra, hogy az Európai Unió jelenlegi és leendõ országai között mi vagyunk az egyetlen náció, melynek abortusztörvényében legalább azt kimondják, hogy a megfogant magzat élõlény, és abortusz esetén egy életet pusztítunk el. A püspök leszögezte: Magyarországon tombol az életellenesség. Rámutatott: az életvédelem tágul: a jövõben már nem csupán a magzatot kell védelmezni, de az idõseket is, az eutanáziától. Ezzel kapcsolatban figyelmeztetett: ha belenyúlunk a családba, és kiveszünk belõle egy nemzedéket, akkor annak beláthatatlan következménye lesz. Mivel hazánkban az elmúlt évtizedekben egy egész nemzedék nem születhetett meg a több millió abortusz miatt, most hiányzik az a korosztály, amely majd eltarthatná az idõseket. Ezért most a parttalan liberalizmus hirdetõi az emberi jogokra hivatkozva támogatják az eutanáziát. Vass Miklós munkássága mindezekkel szemben arra volt példa, hogy az emberi méltóság mindennél fontosabb. Egyértelmûen vallotta: minden egyes emberi életet kötelesek vagyunk védelmezni, az Istentõl kapott életnél ugyanis nincs nagyobb dolog a világon.

Forrás: Magyar Kurír, 37. szám.






PAPPÁ SZENTELÉSEK 2003-BAN

    Szeptember 20-án Gyõrött a bazilikában: Csámpai Norbert (valószínûleg Pápai Lajos)

    Szeptember 20-án Zselizen: Fóthy Zoltán (Dominik Tóth)

    Szeptember 27-én Budapesten a Jézus Szíve-templomban: Harai Levente jezsuita (Erdõ Péter)





HALOTTAINK 2003-BAN

    Dudás Ottó (1916, 1942, veszprémi; ny. plébános) ápr. 24-én Székesfehérvárt; tem. Zircen ápr. 24-én.

    Ludmány Antal (1920, 1945, piarista, váci; ny. plébános)

    Engel Ferenc (1930, 1955, egri; ny. plébános) máj. 1-én Arlóban.

    Feranec, Jozef (1910, 1932, 1973; 1973–1990 besztercebányai püspök) máj. 3-án Besztercebányán; tem. ugyanott máj. 6-án.

    Kováts Géza (1926, 1950, kalocsa-keckeméti; nagyprépost, a fõegyházmegyei gyûjtemény prefektusa) máj. 20-án; tem. Kalocsán máj. 30-án.

    Lubics Árpád (1927, 1953, veszprémi, kaposvári; gamási plébános) máj. 21-én Mosdóson.

    Lénárd Ödön (1911, 1936, piarista; 18 1/2 év börtönbüntetés, a ciszterci nõvérek lelkésze) máj. 23-án Kismaroson; tem. ugyanott máj. 30-án.

    Neményi Lajos (1911, 1933, székesfehérvári; ny. máriaremetei plébános) máj. 26-án; tem. Máriaremetén jún. 5-én.

    Márai János (1923, 1946, egri; ny. plébános) máj. 28-án Gyöngyösön.

    Czuppon Sándor (1918, 1923, veszprémi; ny. plébános) máj. 30-án Marcaltõn; tem. ugyanott jún. 5-én.

    Tóth Lajos Antonin (1923, 1948, bencés; tényõi és sokorópátkai lelkész) máj. 30-án; tem. Pannonhalmán jún. 6-án.

    Iglói Ferenc Ignác (1919, 1943, kapisztránus ferences; volt prefektus, rektor, házfõnök) Esztergomban; tem. ugyanott jún. 5-én.

    Tóth Gyula Aquilin (1919, 1943; mariánus ferences) tem. Budapesten jún. 12-én.

    Faddy Ágoston Otmár (1909, 1936, kapisztránus ferences; hosszú börtön, ny. lelkipásztor) jún. 1-én.

    Elekes Dénes (1901, 1925, gyulafehérvári; 1928-tól a bukovinai székelyek lelkipásztora, 1941-tõl Magyarországon) jún. 2-án a Szent Lõrinc Gondozóotthonban (Pécs mellett); tem. Kalaznón jún. 13-án.

    Dr. Boros Béla (1908, 1932, 1948, temesvári; titokban szentelt püspök, 13 évnél hosszabb börtön, ny. segédlelkész) jún. 6-án Temesváron; tem. ugyanott jún. 14-én.

    Dr. Dászkál István (1919, 1943, nagyváradi; nagyprépost, 1982–1990 ordinarius) jún. 8-án Élesden; tem. Nagyváradon jún. 10-én.

    Fodor Antal (1913, 1942, szombathelyi; ny. plébános) jún. 10-én Vasegerszegen; tem. ugyanott jún. 17-én.

    Csonka László (1920, 1944, veszprémi; ny. plébános) jún. 15-én Székesfehérvárt; tem. Öskün jún. 19-én.

    Kovács László (1933, 1938, egri; miskolc-diósgyõri plébános); tem. Rudabánya-telepen jún. 25-én.

    Kovács Antal (1927, 1951, egri; edelényi plébános) júl. 11-én Edelényben; tem. ugyanott júl. 18-án.

    Morlin Imre (1917, 1957, jezsuita; ny. sekrestyés és lelkész, volt tartományfõnök, ifjúsági író) júl. 22-én Pilisvörösváron; tem. ugyanott júl. 31-én.

    Nagy István (71, 48, felvidéki; ny. esperes plébános); tem. Ipolybalogon aug. 7-én.

    Parádi Félix (1925, 1950, egri; ny. plébános) aug. 2-án; tem. Nyíregyházán aug. 11-én.

    Dr. Vanyó László (1942, 1972, egri; patrológus, egy. tanár, a Központi Szeminárium volt rektora, a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja) aug. 5-én; tem. az egyetemi templomban aug. 16-án.

    Sörös Antal (1945, 1972, szabadkai; kelebiai plébános) aug. 11-én Kelebián; tem. Adán.

    Szakács András (1919, 1944, gyõri; ny. gyõr-nádorvárosi plébános) aug. 15-én Gyõrött; tem. ugyanott aug. 21-én.

    Csonka Károly (64, 33, pozsony-nagyszombati; nagycsalomjai plébános) aug. 15-én Nagycsalomján; tem. Bényben aug. 19-én.

    Tumpek József Timót (1928, 1989, bencés; a São Pauló-i apátság tagja) aug. 16-án; tem. Pannonhalmán aug. 21-én.

    Tóth Andor (1930, 1960, székesfehérvári; ny. százhalombattai plébános) aug. 17-én Székesfehérvárt; tem. Csepelen szept. 2-án.

    Tóka János (1924, 1966, szombathelyi; karakói plébános) aug. 22-én; tem. Karakón aug. 28-án.

    Fadgyas István (1917, 1942, szeged-csanádi; ny. plébános) aug. 26-án; tem. Székesfehérvárt szep. 1-én.

    Nagy Tibor (1921, 1944, szeged-csanádi; kanonok, ny. plébános) aug. 26-án; tem. Szegeden szept. 9-én.

    Horváth József (1914, 1936, gyõri; kanonok, volt soproni plébános) szept. 5-én; tem. a gyõri bazilikában szept. 12-én.

Gémes Mihály (1911, 1936, kalocsa-kecskeméti; ny. plébános) szept. 17-én; tem. Tiszakécskén szept. 23-án.

    Kincs Lajos (1913, 1939, piarista; ny. tanár); tem. Rákoskeresztúron szept. 17-én.

    Rozs István (47, szatmári; mezõpetri, kinev. csanálosi plébános) szept. 17-én (öngyilkosság); tem. Teremen szept. 19-én.

    Dr. Csépány László (1927, 1951, egri; markazi plébános); tem. Gyöngyös-felsõvárosban szept. 27-én.

    Vörös István (919, 1945, veszprémi; ny. plébános) szept. 22-én Veszprémben; tem. Csákányon szept. 30-án.

    Varga Ferenc (1927, 1953, gyõri; ny. simasági esperes plébános) szept. 26-án; tem. Szoporon okt. 2-án.

    Nyitrai István (1924, 1950, egri; boldogkõváraljai plébános) szept. 28-án Boldogkõváralján gyilkosság áldozataként; tem. Mezõkövesden okt. 4-én.

    Dr. Morel Gyula (1927, 1957, jezsuita; szociológus, ny. egyetemi tanár) szept. 30-án Innsbruck közelében; tem. Innsbruckban okt. 9-én.

    Molnár Endre (1917, 1940, egri; ny. egerfarmosi plébános) okt. 2-án; tem. okt. 7-én.

    Király András (1928, 1954, kalocsa-kecskeméti; soltvadkerti plébános) okt. 4-én; tem. Homokmégyen okt. 17-én.

    Dr. Huszár Dezsõ Viktriciusz (1913, 1938, kapucinus; volt karnagy, provinciális, lelkipásztor) okt. 4-én; tem. Máriabesnyõn okt. 10-én.

    Nagy József (1924, 1949, gyõri; ny. büki plébános) okt. 10-én Bükön (tragikus halállal); tem. ugyanott okt. 16-án.

    Klein Mihály (1929, 1958, pécsi; ny. plébános) okt. 11-én Cserkúton; tem. Kisdorogon okt. 20-án.

    Dr. Arató Miklós Orbán (1923, 1951, ciszterci, székesfehérvári; volt plébános, majd pécsi házfõnök) okt. 16-án Pécsett; tem. ugyanott okt. 29-én.

    Pacsay János Fidél (1926, 1950, veszprémi, kapucinus; guardián és plébános) okt. 20-án Budapesten; tem. Máriabesnyõn okt. 28-án.

    Szalay Ferenc (1930, 1955, gyõri; soproni templomigazgató) okt. 22-én; tem. Sopronban okt. 31-én.

    Ernszt Antal (1932, 1958, gyõri, szalézi; lelkipásztor) okt. 23-án; tem. Szomódon okt. 30-án.

    Prokop Péter (1919, 1942, kalocsa-kecskeméti; festõmûvész, ny. lelkész) nov. 11-én Budapesten; tem. Kalocsán nov. 24-én.

    Rédei József (1921, 1949, 1974, esztergom-budapesti; protonotárius, ny. sárisápi plébános, titokban szentelt püspök) nov. 12-én Székesfehérvárott; tem. az esztergomi bazilikában nov. 21-én.

Marosi Izidor István (1916, 1941, 1979, váci; 1987–1992 váci megyéspüspök) nov. 14-én Budapesten; tem. Vácott nov. 25-én.

Nyugodjanak Krisztus békéjében!