LELKISÉG, LELKIPÁSZTORKODÁS




 Bábel Balázs

KARÁCSONY ÖRÖME

„Ne féljetek, mert nagy örömet adok tudtul nektek, és majd az egész népnek. Ma megszületett a megváltótok, Krisztus, az Úr!” (Lk 2,1–11)


A karácsonyi elmélkedés elején és végén egy katonakori karácsonyi emlékemet idézem fel.

December 24-én hívatott a parancsnokom, s mivel tudta, hogy papnövendék vagyok, ezt mondta: „Nehogy valami éjféli misét csináljon, magát 24 órás szolgálatba helyeztetem.” A szolgálat ideje alatt egyedül ácsorogtam az éjszakában, és arra gondoltam, hogy otthon most mennek a szüleim a templomba, és én most itt egyedül vagyok, milyen rossz énnekem. Próbáltam imádkozni és lélekben ott lenni az éjféli misén. Egyszer csak a mûszaki századnál a nagy katonarádiókon valaki zenét keresgetett a külföldi adókon, és rátalált a híres „Stille Nacht”, a „Csendes éj” kezdetû csodálatos szép karácsonyi énekre. Akkoriban Magyarországon még ezt sem játszották a rádióban. S amilyen erõsségre lehetett tenni, felhangosította. Akkor az az élményem támadt, hogy a karácsony öröme áthatol a falakon, áthatol a drótkerítéseken, s nincs olyan életállapot, hogy ne élhetné meg valaki azt az örömet, amit az angyal egykoron a pásztoroknak és az egész népnek hirdetett: „Ne féljetek, mert nagy örömet adok tudtul nektek, és majd az egész népnek. Ma megszületett a megváltótok, Krisztus, az Úr!”


Azóta bármilyen élethelyzetben voltam, a karácsony igazi öröm volt a számomra, még ha egyedül voltam is a plébánián, vagy betegen feküdtem. Most is ezt tudom csak mondani: a hívõ embernek az igazi öröme a karácsonyban Jézus Krisztus születése! A családi együttlét, a bensõségesség csak kiegészítheti ezt a boldogságot.

Amit az angyal mondott, azon el kell gondolkodni. Ugyanis az a nagy öröm nem egy pillanatnak a boldogsága, hanem valójában az evangélium. Ez az evangélium, amely Jézus igazi üzenete, és már nyilvános mûködése alatt is, még inkább a mennybemenetele után töltötte el az egyházat. Jézus születésének az órája örvendetes gyõzelmi hírnek, az evangéliumnak a kezdete. Isten küldi el a világba, Isten dicsõsége nyilvánul meg benne. Az angyal evangéliuma nem félelmet hoz, hanem nagy örömet. Az apostolok már Jézus életében is örömmel tértek vissza, mert az evangélium hirdetésére még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek. (Lk 10,17) Az evangélium miatti üldözés is örömet válthat ki, ami nagy paradoxona az örömnek és a boldogságnak. Amikor a fõtanács emberei behívatták az apostolokat, megvesszõztették, aztán rájuk parancsoltak, hogy Jézus nevében ne beszéljenek, és szabadon engedték õket; õk boldogan távoztak, mert méltóak lettek rá, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek. (ApCsel 5,40) Ez az öröm valójában az örök életnek az öröme, az üdvösségnek a jóhíre! A mai ember az igazi örömöt, még inkább a tartós boldogságot nélkülözi, számára inkább csak a jó közérzet, a pillanatnyi hedonista élvezet az öröm. Márpedig Krisztus öröme és boldogsága ezen a földön a lélek derûje, az Isten gondviselésébe és szeretetébe vetett bizalom, amely az üdvösségben tárul ki elõttünk, és válik végleges életállapottá. Ez az öröm nekünk szól! Nem általában hirdeti meg az angyal, hanem azt mondja: „. . . nagy örömet hirdetek nektek!” Személyre szólóvá és az élet értelmévé teszi a jó hírt. Így a karácsonyi esemény is olyan esemény, amely nekünk, velünk és értünk történik, hiszen Isten nemcsak Isten akart lenni, hanem ember is. Számunkra lett ember, és öltötte fel az emberi létet. Ugyanakkor nemcsak az egyes emberhez szól, nem egy önmagát bezáró szektához szól ez az üzenet, hanem állandóan bõvülõ sokaság alkotja azoknak a közösségét, akikhez szól. Az egész népnek kell hirdetni majd ezt az evangéliumot. Ebben máris benne van nemcsak a korai egyháznak, hanem a mindenkori keresztényeknek szóló missziós parancs is, mert mennünk kell hirdetni az evangéliumot.

Különös hangsúly esik a „ma” szóra, amely a 11. vers mondatának elején áll. Azt jelzi, hogy a várakozás idõszaka lejárt, és beköszöntött az Ószövetségben meghirdetett végidõ, elkezdõdött az Isten Országának az ideje! Ez a kegyelemnek a „má”-ja, jelenvalósága. Éppen a mai napon érinti az örökkévalóság az idõt, a végtelen a végest, a kegyelem az elítéltet, az üdvösség a kárhozottat. Ma történik meg a jóhír meghirdetése! Az új nap: ez nemcsak a karácsony napja, ez életünknek a napja. Éppen ezért nem halogatható a jó hír meghallása, a jó hírre való válasz, a jó hírrel való együttcselekvés! A meghallgatásról és a szabad együttcselekvésrõl van tehát szó! Nem halogatható az üdvösség idejére való odafigyelés!

Másutt ezt olvassuk a Szentírásban: „Ma, ha az Õ szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket!” (Zsid 4,7) Hány kortársunk él úgy, hogy az örök dolgokra nem szívesen gondol! Az talán még természetes, hogy valaki a halál gondolatát elhessegeti magától, de ez is struccpolitika, hiszen elõbb vagy utóbb be fog következni. Az élet: „Isten lángja.” Egyszer hagyja, hogy égjen a földön, azután újból nem. Életünk egyszeri és megismételhetetlen! De a ma arra szólít fel bennünket, hogy az Isten örökkévalóságába kaphatunk belépést. Erre pedig a lélek készségével és nagy örömmel kellene gondolnunk, ha igazi keresztények vagyunk.

Mi a tartalma az örvendetes üzenetnek? Ma megszületett a Megváltó! Krisztus az Úr! Ma beteljesedett az Írás! A teljesülés, a vég kora megkezdõdött. Ma megszületett a Gyermek, az Üdvözítõ, Krisztus, az Úr! Alapvetõ címe ez Jézus Krisztusnak. Péter apostol is így vallotta meg. A kereszténységnek ez az igazi hitvallása: Jézus Krisztus az Úr! Most a gyermekség történetében Isten mondja ezt angyalszájon keresztül. Ez a hitvallás Jézust már születése napjától megilleti. Jóllehet tudjuk, hogy a keresztény népnek, a kezdõdõ egyháznak húsvéti hitvallása a „Jézus Krisztus a Megváltó” elnevezés. Ezekben a címekben a húsvét utáni egyház elnevezése tükrözõdik vissza. Õ a Megváltó, az Üdvözítõ, a Szótér! Szó szerint = szabadító, amely jelzi, hogy Jézus az emberek megmentõje és üdvözítõje.

Mitõl ment meg bennünket Jézus? Megment a bûntõl a bûnbocsánat nagy örömhíre által! Lehetne azt mondani, hogy az evangélium elsõ fele. Van bûnbocsánat, van kiengesztelõdés Istennel! Lehet szabadulni bûneinkbõl, és ez az üdvösségnek az elsõ fele!

Megment a tévelygéstõl. Életünk hosszú útján sok-sok tévelygésnek, „vargabetû”-nek vagyunk bûneink miatt is áldozatai. Nem kell tévelyegnünk, ha rátalálunk az Üdvözítõre! Õ mondta magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet!” Nem „utcának” mondta magát Jézus, hanem útnak! Az utca mindig egy településen belül helyezkedik el, az út egyik településbõl átvisz a másikba. Vagyis Jézus olyan életprogramot, olyan életmintát mutatott föl tanításával és életével, hogy arra az útra rátérve eljuthatunk a mennyei Atyához. Nem a szekularizált élethez ad jó tanácsokat Jézus! Amit ma így mondanánk: „a sikeres élethez.” Tanítják a sikeres életútnak a fogásait manager-tanfolyamokon: hogyan lehet gyõzedelmeskedni a másik ember fölött, hogyan lehet kihasználni az élet minden apró lehetõségét; ez azonban szükségképpen zsákutcává válik. Jézus nem ilyen „utcát” mutat nekünk, ami ebben az életben talán segít a közlekedésben, de az igazi nagy célt, az üdvösséget nem mutatja! Õ ettõl a tévelygéstõl is megment bennünket, és megment bennünket az örök haláltól éppen azáltal, hogy az üdvösséget, az Istenhez eljutást, az atyai házba érkezést, a célba érést adja meg nekünk. Éppen ezért a szótér = üdvözítõ szó Jézusnak azt a munkáját, azt a tevékenységét fejezi ki, amelyet mi megváltásnak mondunk. Így lett azután õ Khrisztosz, az a Messiás, akit a próféták vártak, és Õ lett az Úr!  Az az Úr, aki az Atyával egyenlõ.

Péter apostol Jézust megdicsõülése után Úrnak és Krisztusnak hirdeti: „Tudja meg hát egész Izrael bizonyossággal, hogy Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Krisztussá tette.” (ApCsel 2,36)

Így a kereszténység hitvallásának a magva – „Õ a Szabadító, azaz Jézus, aki Krisztus, az Úr” (Fil 2,11) – már ott van az angyali üzenetben. A hitvallásban benne van az Ószövetség hite is. Istent gyakran az „Adonáj” szóval – amely a görögben „Küriosz”-nak, azaz Úrnak felel meg – szólítja. A görög szentírás, a „Septuaginta” ezzel a szóval fordítja Jahvét, Istent. Ebben a fogalomban benne van a korlátlan hatalom, a rendelkezés joga és ereje; de a hatalmas úr sohasem tesz rabbá, nem igáz le, hanem mindig felszabadító, védõ, oltalmazó, segítõ. Az Újszövetség szóhasználata a „Septuagintá”-hoz  alkalmazkodik. Vagyis a róla szóló hitvallás mindig azt jelenti, hogy elismerem a személyes Istent, aki mint ilyen nyúl bele életembe, alakítja és formálja azt, akivel szemben én fölszabadított szolga vagyok. Jahve az Ószövetségben azt jelentette: „Én vagyok, aki vagyok”, vagy még helyesebben: „Én vagyok, aki veled vagyok.” A Mózesnek adott kinyilatkoztatást teszi teljessé az angyal, amikor ezt mondja Szent Józsefnek: „Ezek azért történtek, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta szavával mondott: Íme, a Szûz fogan és fiút szül, Emmanuel lesz a neve. Ez azt jelenti: Velünk az Isten.” (Mt 1,22–23) A liturgiában már nem is gondolunk rá, és oly gépiesen válaszolunk a pap üdvözlésére: „Az Úr legyen veletek! És a te lelkeddel!” Ilyenkor különösen tudatosítanunk kell, hogy a karácsony e prófécia teljesedése is.

Sok kortársunk arra hivatkozik, hogy a tények ez ellen kiáltanak, hiszen az Isten távol van ettõl a világtól; és folyvást a világnak az Istentõl való távollétérõl szól a beszéd; és Nietzsche óta hirdetik, hogy Isten meghalt. A XX. század diabolikus történései mintha ezt igazolták volna. S mégis, a hitben élõ emberek a legkiszolgáltatottabb helyzetben is vallották, hogy velük van az Isten. Kolbe atya a koncentrációs tábor éhségbunkerjában is hinni tudott. Társait erõsítette: velük van az Isten!

Aki ennek a tapasztalatnak megsejtõjévé válik, az a karácsony ünnepét nemcsak a két-három napos liturgikus ünneplésben éli meg. A liturgia valóban egyszer adja elénk érzelemgazdagságában Krisztus születésének az ünnepét, tartalma azonban egész évre szól.


Itt térek vissza a másik katonaélményre, amely szintén azon a karácsonyon volt számomra nagyon örvendetes.

A szolgálat leteltével karácsony másnapján délután kiengedtek kimenõre a városba, hogy ünnepeljek, hogy moziba mehessek. Én azonban megkerestem azt a templomot, ahová be lehetett katonaruhában is surranni. A bajai ferencesek templomának gyóntató folyosóján a sekrestyébe juthattam. Elég veszélyes volt, hiszen orosz tisztek laktak a régi ferences zárdában. A pap karácsony másnapjának az utolsó miséjét mondta. Mint lelkipásztor tudom, hogy nagyon sokan úgy vannak közülünk akkor már: „Hála Isten, vége van a karácsony ünnepének”, hiszen elfáradtak a felkészülésben és a liturgia végzésében. Én azonban az utolsó misére értem oda, és vehettem részt rajta hosszú idõ után. Számomra az akkor elhangzó evangéliumi szó, a szentáldozás nagyon nagy lelki békességnek a forrásává lett.     – Azóta mindig gondolok erre az eseményre, hogy a karácsony valójában a szív belsõ ünnepe, amikor a „ma” szót meghalljuk. Ez a „ma” minden idõvel egyidejûvé képes lenni! Bármelyik idõ valóságossá lehet, a kairosz, az üdvösség idejével való kapcsolat által. Az evangélium hirdetésének mai napja ez, ami örökké idõszerû, mindig és soha el nem évülõ MA!




„A Jézus Krisztussal, az élõ víz hordozójával való találkozásra még nagyobb súllyal tud meghívni másokat az, aki maga is mindenestül a Jézussal való találkozás hatása alatt áll, mert akkor már nem olyan valaki beszél, aki csupán hallott róla, hanem aki bizonyos abban, hogy »valóban õ a világ Üdvözítõje« (Jn 4,42). Lényeges, hogy hagyjuk az embereket a maguk módján reagálni, a maguk ütemében, és bízzuk Istenre, hogy a többit megtegye.”

(Jézus Krisztus, az élõ víz hordozója.)






 Szabó Ferenc

ÚTON ISTEN FELÉ

Jegyzetek a jezsuita lelkiséghez

Az ember úton jár Istent keresve. Homo viator. Jézus Krisztus önmagáról mondotta, hogy Õ „az Út, az Igazság és az Élet. Senki sem juthat az Atyához, csak általa.” (Jn 14,6) Az elsõ keresztények tapasztalatát kifejezõ versek az Apostolok Cselekedeteiben szintén útként jelölik meg a keresztény hitet. (Nem tanról vagy tanításról van szó, hanem Útról: hodos, Via – Csel 9,2; 18,25–26; 19,9.23; 22,4; 24,14.22.) A hívõ élete tehát mindenekelõtt Isten-keresés, nem normákhoz, dogmákhoz való igazodás. Egyébként is – ahogy Tertullianus mondotta – az ember nem születik kereszténynek, hanem azzá lesz. Kereszténnyé levésünk egy életen át tart, sohasem befejezett, tökéletes. Maga az Egyház is vándorol az égi haza felé, ahogy a zsinat tanítja: „Amíg e földön – az Úrtól távol – vándorként él az Egyház (vö. 2Kor 5,6), addig számkivetettnek érzi magát; ezért a fennvalókra törekszik, és odairányítja gondolatait, ahol Krisztus Isten jobbján ül. . .” (LG 6) „Az Egyház »vándorolva járja útjait, a világ üldözi, az Isten vigasztalja« (Szt. Ágoston, Civ. Dei, VIII, 51,2), az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg el nem jön (vö. 1Kor 11,26). Megerõsíti a feltámadott Úr ereje. . .” (LG 8) Mivel pedig az Egyház bûnös tagokat foglal magában – bár szent is, hiszen a feltámadott Lelke élteti –, „folytonos megtisztulásra is szorul, a bûnbánatnak és a megújulásnak útját járja szüntelen.” (LG 8)

Ecclesia semper reformanda. Ugyanígy a kereszténynek szüntelenül meg kell térnie, a bûnbánat és a megújulás útját járva. És ez vonatkozik a jezsuitákra is, amint mindjárt látjuk.

Kereszténnyé lenni

„A hit út. Krisztus mondja, hogy Õ az Út. Az utat nem futjuk be egy csapásra. A hit, miként minden élet, haladás, kibontakozás. (. . .) Amikor Jézus az evangéliumban elismeréssel nyilatkozik egyesek hitérõl, nem akarja azt mondani, hogy hitük tökéletes. A tökéletes hit az lesz, amely majd odaát eltûnik a szeretetben. . .” (Pierre Ganne S.J.)


Az istengyermeki élet tehát fokozatosan bontakozik ki Krisztus Lelke erejében. De a természetfeletti történés az emberi és természetes történetiség közepette alakul, tart az érés felé. Nem menekülhetünk el a világból: ott kell élnünk, dolgoznunk, kísértések és sikerek, bukás és talpra állás, tapogatódzás és „megtalálás”, vigasztalanság és vigasztalás váltakozása közepette. A keresztény életet – amint Paul Valadier SJ magyarázza G. Fessard SJ nyomán – nem mint befejezett levést (devenir) fogjuk fel, hanem mint eljövetelt (ad-venir), mint megvalósítandó kalandot. A szerelemhez hasonlíthatjuk: az is halott lenne, ha nem lenne történése, ha alakulásában nem jelenne meg mindig valami új. A kereszténnyé levés lényegénél fogva nem befejezhetõ, mindig újra kell kezdeni a vállalkozást. Ki merné ugyanis azt állítani, hogy tökéletes, mint a mennyei Atya tökéletes, hogy igazában a teljes isteni életet éli, hogy a hegyi beszéd már mindennapi életének légköre, klímája? A keresztény lét bensõleg és mélyen történeti. De ezt a történetiséget áthatja, alakítja az Igéhez való viszony, Aki jelen van az emberi kapcsolatok sûrûjében. (P. Valadier SJ: La condition chrétienne, Seuil, 2003, 66–67)

Kétségtelen, hogy a hívõ keresztény elõrehaladhat a hûségben, az Istennel való bensõséges kapcsolatban, egyre könnyebben, szabadabban követheti Isten hívását, az Evangéliumot. De illúzió lenne, ha azt képzelnénk, hogy a hívõ egy bizonyos „tréning”, az erénygyakorlatok sokszorozása, érdemek halmozása révén ível fel a tökéletesség csúcsára. Mint az atléta, aki a sportgyakorlatok sokszorozásával éri el a sikert. Mert ki merné azt állítani, hogy – miután Krisztust választotta – nemcsak jó egészségben és sikeres hivatásbeli munkájában, hanem betegségben, magányban, sikertelenségben és fõleg a halál elõtti szorongásban mindig megfelelõen válaszol az Úr hívására, teljesíti akaratát? Vagy ellenkezõleg: hogy bárki nem találhat vigaszt és erõforrást a megpróbáltatásban ahhoz, hogy nagylelkûen válaszoljon az evangéliumi hívásra?

Mindig jobban kell számítanunk egy másikra, mint önmagunkra, jobban az Úr hûségére, aki Lelkével elér bennünket a jelen pillanatban, mint a múltban felhalmozott „érdemeinkre”. Persze a kegyelem és a szabadság viszonyát helyesen kell értenünk. Istenre hagyatkozom, de el nem hagyom magam! A megtérés és a keresztény élet kibontakoztatása teljesen a kegyelem mûve, és teljesen az enyém – más-más síkon. Isten nem az ember helyett cselekszik, hanem cselekvõkké teszi õket. Lássuk ezt a misztériumot bõvebben!

Kegyelem és szabadság

Amit általában a keresztény életrõl, a hit útjáról mondtam, az áll az evangéliumok útján Krisztust követõ szerzetesekrõl, a jezsuitákról is. Különben is az ignáci lelkiség jellemzõje, sajátossága az, hogy egyetemes: a jezsuita a keresztény eszményt akarja megvalósítani a rendi szabályzat szerint. Ennek lényegét megjelöli a Formula Instituti, a III. Pál pápa által 1540-ben jóváhagyott alkotmánytervezet, amelyben csíraszerûen benne van a késõbbi Rendalkotmány: „Mindaz, aki Társaságunkban – amelyet Jézus nevével óhajtunk megjelölni – a kereszt zászlaja alatt [. . .] akar Istennek és az Egyháznak szolgálni [. . .], tartsa mindig szem elõtt elsõsorban Istent, aztán pedig ennek az Institutumnak jellegét, amely egy bizonyos Út Istenhez (via quaedam ad Deum). . .” Tehát itt Istenhez vezetõ útról van szó.

Az ignáci Lelkigyakorlatok és a Konstitúciók konkrétabban megjelölik az evangéliumi tanácsok útját járó jezsuitáknak az istenkeresés útját. Érdemes itt megjegyeznünk, amit Szent Ignác a Rendalkotmány elõszavában kiemel: Jézus Társaságát a szolgálatban „bármely írásos rendalkotmánynál hathatósabban segíti a szeretetnek és a jóságnak az a belsõ törvénye, amelyet a Szentlélek szokott megírni, és a szívekbe vésni”. Az Újszövetség törvénye nem kõtáblákra van vésve, hanem a Szentlélek írja a szívekbe. (Vö. Jer 31,31–36) A szeretet mindent összefoglal. (Róm 13,8–9) Ama, et fac quod vis – mondja Szent Ágoston. Persze ezzel nem a szabadosságra biztat, hiszen a szeretetnek megvannak a követelményei. (Vö. 1Kor 13)

A következõkben egy magyar jezsuita, Hevenesi Gábor (1656–1715) ismert, de nem mindig helyesen értelmezett maximája alapján világítom meg a keresztény és a jezsuita cselekvési reguláját. [Bõvebben lásd Szomjúság-forrás c. könyvem (Róma 1989, 228–235) tanulmányát: „Szent Ignác és a jezsuiták.” Értelmezésemben G. Fessard, H. Rahner és J. Stierli reflexióit követem.] Hevenesi Gábor Szent Ignác mondásaiból állított össze „szikrákat”: Scintillae ignatianae c. könyvecskéje eredetileg Bécsben jelent meg 1705-ben. (Ugyanez a szöveg 1719-ben Regensburgban.) Ez a hiteles szöveg. Egy 1714-es nagyszombati és 1718-as bécsi kiadás meghamisította a paradox mondást:

a) Bécs 1705, Regensburg 1719:

„Haec prima sit agendorum regula: Sic Deo fide, quasi rerum successus omnis a TE, nihil a DEO penderet; ita tamen iis operam omnem admove, quasi TU nihil, DEUS omnia solus sit facturus”;

b) Nagyszombat 1714, Bécs 1718:

„Haec prima sit agendorum regula: Sic Deo fide, quasi rerum successus omnis a DEO, nihil a TE penderet; ita tamen iis operam omnem admove, quasi DEUS nihil, TU omnia solus sis facturus.”

P. Fessard hosszú, aprólékos elemzés, történeti, filozófiai és teológiai eszmefuttatások révén kimutatja, hogy az a) formula a helyes, ez fejezi ki a természet és a kegyelem (természetfölötti) szervesen felfogott ignáci dialektikáját; azok, akik homályosnak, érthetetlennek tartották paradox volta miatt, a b) formulát fogadták el, de tulajdonképpen „felhígították”, meghamisították az ignáci felfogást. A maxima (vagy „szikra”) helyes megértése azért lényeges, mivel P. Fessard szerint ez az eredeti forma magába sûríti a Lelkigyakorlatok lényegét, megadja az irányelvet a helyes keresztény cselekvéshez, amely nem tétlen magaelhagyás (passzivitás), hanem tevékeny bízó ráhagyatkozás az isteni kegyelemre (aktív passzivitás).

Lássuk tehát magyarul, hogyan hangzik a helyes alapelv: „Úgy bízzál Istenben, mintha a cselekvés sikere teljesen tõled függne, és egyáltalán nem Istentõl; mégis úgy vesd latba minden erõfeszítésedet, mintha te semmit sem tennél, hanem mindent egyedül Isten.” A másik, a dialektikát feloldó formula következménye az, hogy szétválasztják a természet és a kegyelem szerves egységét: Istenben bízom, mert mindent õ tesz (kvietizmus), teljesen bevetem erõimet, mintha minden tõlem függne (voluntarizmus). Itt tehát bizonyos kettõsség, dichotómia tapasztalható, a természetfölötti helytelen felfogása.

Hevenesi Gábor (maga) így magyarázta a „dialektikus” formulát (Szent Ágostonra utalva): „A gyenge reménység ingadozik, ha nincs meg a kéz támasza. Aki téged, amikor nem voltál, közremûködésed nélkül megteremtett, most már nem üdvözít és segít közremûködésed nélkül. Add te a szikrát, Isten felszítja a tüzet; vesd el a magot, õ adja a növekedést. Így a vágyból növekszik minden, különben meddõn elszárad. Bármit akarsz is, semmit sem tehetsz Isten nélkül. Õ viszont semmit sem akar, bár képes rá, nélküled. Istennel szövetkezve mindent megtehetsz. Isten kegyelme, amely másokban annyit mûvelt, nem veszíti el egyedül benned hatóerejét, csak te el ne veszítsd a belé vetett bizalmat. Hol van reménységed?”

Hugo Rahner szerint a formula „. . . zseniális leírása az ignáci dialektikának. [. . .] Ez azt jelenti: minden tevékenységben tudatában kell lennünk annak, hogy Isten tesz mindent, és hogy az Istenbe vetett bizalom csúcsán sem kell megfeledkeznünk a saját (szükséges) közremûködésünkrõl. [. . .] Ami jellegzetesen ignáci, az a következõ: teljesen át kell adnunk magunkat a feladatnak, de bensõleg mindig szabadnak kell maradnunk, hogy mindent Isten kezébe helyezzünk. . .” „Más szóval: (Ignác) azt akarja, hogy fiai olyannyira bízzanak Istenben, mintha minden mûvük tõle függne. Pontosabban: érezzük, hogy teljesen megragadott bennünket az Istenbe vetett teljes bizalom látszólagos esztelensége, és ugyanakkor odatenni a mi hozzájárulásunkat. És megfordítva: sohasem felejteni el Isten bölcsességét, még a legbölcsebb emberi cselekvés kellõs közepén sem. Még pontosabban: minden cselekvés után visszatérni a belsõ szabadsághoz, hogy Isten békéjében nyugodjunk el, ahonnan elindult az Isten által felkeltett és fenntartott tevékenység körkörös mozgása.”

Az emberi élet és a szerzetesi élet is Isten keresése. Szent Ignác lelkére köti fiainak, hogy mindenben Istent keressék: a teremtmények keze nyomát viselik, de leginkább az emberben, képmásában van jelen. Ezért a legfõbb törvény az emberszeretet, amely az istenszeretet jelzõje, hitelességének fokmérõje (1Jn 4,7–16).

J. Stierli svájci jezsuita egyik könyvében az ignáci szabályt magyarázza: Chercher Dieu en toutes choses. = Keresni Istent minden dologban. (Centurion 1985) P. Stierli helyesen rámutat arra, hogy mindennek forrása Szent Ignác lelki, misztikus élménye, illetve a Lelkigyakorlatok: a rendalkotmányt is innen érthetjük meg. A jezsuita lelkiség „forrásainak” (a Zarándok naplója, Ignác önéletrajza, a Lelkigyakorlatos-könyv, a levelek, a konstitúciók szövegeinek) elemzésével – mindig kristálytiszta gondolatmenetben – rányitunk a jezsuiták „titkára”. Szemlélõdõk a tevékenységben, a hozzáértést és a hatékonyságot a szellemek megkülönböztetése révén bontakoztatják ki, Isten dicsõségét és akaratát (jelenlétét) keresve mindenben. A lelkigyakorlatokat lezáró Ad amorem – szeretetrõl szóló – szemlélõdés mindent összefoglal. Ezt pedig a Hevenesi-féle eredeti formula („Sic Deo fide. . .”) sûríti maximává: minden lelki tevékenységben Isten és az ember együtt cselekszik, más-más szinten, elválaszthatatlan egységben. Mindent Isten tesz, és mindent az ember, Istentõl függve. Isten és az ember tevékenységét nem lehet egymás mellé helyezni, de még arra is ügyelni kell, hogy a természetfölötti nem valami felsõbb emelet (nincs dualizmus, dichotómia), mert Isten (kegyelem) és ember (szabadság) elválaszthatatlan egységet alkot, még ha más-más szinten érvényesül is hatóerejük. Isten tevékennyé teszi a teremtményeket, Dieu fait se faire les choses, mondja Teilhard, helyesen kifejezve a természet és a kegyelem ignáci viszonyát. Istentõl függve magunk tesszük magunkat önmagunkká. A szabadság önteremtõ!

* * *

„Az emberi élet és a filozófia története: Isten-keresés” – írta Pauler Ákos magyar filozófus. A mondat csengése Szent Ágostont idézi: „Magadhoz teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned.” És Jézus Pascalhoz intézett szavai is eszünkbe jutnak: „Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna.”

Valójában Isten keres bennünket. A kezdeményezés, a vonzás, a hívás Tõle jön. Tõle a kettõs fény, amely visszatükrözõdik a teremtményekrõl, és amely felragyog az Isten képére teremtett ember arcán. Isten a szívre érzékeny, és õ teszi érzékennyé a szívet („Dieu sensible au coeur”: Pascal), de az embernek kellõen nyitottnak kell lennie, készségesnek a kezdeti kegyelemmel való együttmûködésre. Az élõ Isten tevékenysége kimondhatatlanul egyéni és sürgetõ minden emberben. Ott mûködik, ahol az értelem és az akarat összefonódik. Bárki – a tudós filozófus, az egyszerû szerzetes vagy Mari néni – „tetten érheti” szívében. A tiszta, szeretõ és alázatos szív elõbb „meglátja” Istent, mint a dialektikus, gõgös ész. „A szeretet az a szem, amellyel meglátjuk Istent.” (Ágoston)

A hívõ embernek nemcsak a teremtményi mivoltával együtt járó végességet kell elismernie, hanem bûnös voltát is. A bûn eltávolít, elszakít az élõ Istentõl. Az ember elevenen nem láthatja Istent, még kevésbé a bûnös, aki vaksággal van megverve. Csakis Krisztus újjáteremtõ Lelke tesz képessé bennünket Istenre. (Imago Dei – capax Dei.) Az ember önmagától nem istenülhet meg. Isten szabad, irgalmas szeretete viszi végbe bennünk a „metanoiá”-t, a megtérést, Isten maga részesít bennünket a szentháromságos Szeretetközösségben. Egyedül a szeretet hihetõ és hitelre méltó. Egyedül a szeretet maradandó, örök. „Ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.” (1Kor 13,2) Igazán lenni annyi, mint szeretve lenni és szeretni.

Az igazi hit tehát szeretetkapcsolat. Kegyelme segítségével kitárulunk az ingyenes Ajándéknak, és kitárulásunk mértéke szerint befogadjuk Õt, aki – Szent Ignác szavaival – annyira adni akarja magát nekünk, amennyire befogadni készségesek és képesek vagyunk. Hagyjuk, hogy Isten szeressen bennünket, de el nem hagyjuk magunkat, hiszen kegyelme felfokozza szabadságunk teremtõ erejét. Istentõl függve befejezem teremtésemet, alakítom személyiségemet, bontakoztatom istengyermeki életemet.





Midling Andrea

 „EGY A TI MESTERETEK. . .”

Lelkivezetési gyakorlat Magyarországon

A következõ tanulmányban Midling Andrea összefoglalja bécsi teológiai szakdolgozata és disszertációja gondolatait a lelkigyakorlatokról, majd magyarországi mentálhigiénés kutatása és szakdolgozata eredményeit mutatja be: „Személlyé válás és lelkivezetés.” Kutatásai során fõleg azt akarta megvilágítani, hogy mi a szerepe a lelkivezetésnek a személlyé válás folyamatában, ill. hogy a különféle kísérési formák segítik-e vagy gátolják ezt a folyamatot. Az általa bemutatott formák vagy modellek semmiképpen sem adnak teljes képet a magyarországi gyakorlatról. Interjúalanyai kiválasztásával azokat a mintákat szûrte ki, amelyek a hazai lelkivezetési gyakorlatokra leginkább jellemzõk. Midling Andrea hazai kutatását támogatta a Faludi Ferenc Akadémia. A pályázó 2002 õszétõl a Szegedi Hittudományi Fõiskolán és a Szegedi Egyetem Vallástudományi Tanszékén tanít, valamint ez utóbbin más vallási közösségek „mester–tanítvány” viszonyaira kiterjesztett valláslélektani kutatásokat folytat a függõség és az autonómia kérdésében. (R)

A misztagógikus lelkipásztorkodás iskolája

A lelkivezetés intézménye, melynek célja az, hogy Istenhez vigyen közelebb, és a keresõ embernek segítsen Isten-kapcsolata feltárásában és értelmezésében, s így eszközt és módot nyújtson arra, hogy az ember érzékennyé váljon a vallásos tapasztalatra élete valamennyi történéseiben, nem magától értetõdõ dolog. Egyrészt azért, mert tudjuk, hogy életében sok szent „mesterek” nélkül járta útját – gondoljunk csak Nursiai Szt. Benedekre, Clairvaux-i Szt Bernátra, Assisi Szt. Ferencre, vagy akár magára Loyolai Szent Ignácra is, aki saját lelki történéseit megfigyelése alapján a lelkigyakorlatok által a lelkivezetés intézményét felelevenítette, és új tartalommal töltötte meg. Másrészt a Szentírás azt a bölcsességet hagyta ránk: „Ne hivassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti mesteretek. . . Tanítónak se hivassátok magatokat, mert egy a ti tanítótok, a Krisztus.” (Mt 23, 8.10) Jézus intése többet jelent a pusztán elméleti kioktatásnál. Nála ez a gondolat úttá válik, melyre érvényes az, hogy az elmélet nem létezik gyakorlat nélkül. Ez az út Loyolai Szent Ignácnál elsõsorban a lelkigyakorlatokban, de azok által a keresztény élet alakításában formát is nyer: „Urunknak, a mi Istenünknek egyre nagyobb szolgálata” és a „lelkek haszna”, mely lelkiségének alapvetõ tartalmi jegyeivé válnak, olyannyira, hogy Isten szolgálatához elválaszthatatlanul a lelkek szolgálata is hozzátartozik. S bár az ignáci módszer egyike a többféle lelkivezetési módoknak, a lelkigyakorlatokról végzett kutatásaim és a lelkivezetõkkel készített interjúk alapján állítható, hogy a különbözõ formák Magyarországon mindkét területen az ignáci gyökerekbõl fakadnak. (Még akkor is, ha a földalatti egyház életében a kisközösségi lelkigyakorlatos formák messze szakadtak az ignáci lelkigyakorlatoktól, de a források és a közösségi vezetõkkel készített interjúk pl. a regnumi vagy a Bokor közösségekben az ignáci mintát vették alapul, akár úgy is, hogy annak negatív élményei alapján  – a prédikált lelkigyakorlat ellenhatásaként  – alakították ki a maguk lelkigyakorlatos formáit.)

A lelkivezetés gyújtópontja tehát ember és Isten kapcsolata. A cél azonban nem ennek megértése, hanem olyan feltételeknek a biztosítása, hogy Istennel valódi dialógus jöhessen létre. Az ilyen jellegû lelkivezetési gyakorlat arra összpontosít, hogy mi történik akkor, ha egy ember az önmagát közlõ Istenre hallgat, és neki választ ad. Ezért a lelki kísérésnek elsõdleges tárgya és anyaga a vallásos tapasztalat, a lelki élmény, e nélkül nincs lelkivezetés. A lelki kísérésben az Isten-kapcsolat, az Isten-tapasztalat, a vallásos élmény olyan alap, mint a fõzésnél az élelmiszer, melybõl a menü létrejön. A hangsúly tehát a vallásos, lelki tapasztalaton van, nem pedig az elképzeléseken vagy vallásos tanokon, de a tapasztalatban is nem az egyes élmények a döntõek, hanem a folyamatos Isten-kapcsolat érvényre juttatása és kifejezése, mely minden embernél egyedi, mint ahogy mindenki egyedi és felcserélhetetlen.


A fentiekben is többször elõfordultak a „lelkivezetés” és „lelki kísérés” kifejezések. Az egyes fogalmak sugallta kép zavart okozhat, hiszen a kétféle kifejezés más-más magatartást, viszonyulást sugall. A vezetés kifejezés a lelki tapasztalatokban éppúgy megtévesztõ a kísért számára, mint ahogy a kapcsolattól is idegen az ilyen jellegû tevékenység, mivel azt sugallja, hogy a vezetettben hiányzik, vagy elutasítja a személyes felelõsséget, és helyette a vezetõ tanácsa válik fontossá, és az a követendõ. Lényeges a lelki kifejezés is, mely itt azt jelenti, hogy a segítõ kapcsolatot nem egy külsõ cselekvés érdekli, hanem a belsõ élet, amely a személy legbensõ magját jelenti. H. Andriessen szerint „lelkivé akkor válik valami, és egyedül ott van jelen, ahol engem az »megérint«. Az én saját lelki utamat ott találom meg, ahol arra »ráérzek«, nem pedig ott, ahol elképzelem vagy gondolom, vagy a lelki olvasmányaimból kikövetkeztetem.” A kísérés fogalma pedig több, mint pusztán tanácsadás és problémamegoldás. Azt jelenti, hogy a létében megszólított ember járja a maga útját, és eközben beszélgetni szeretne valakivel, aki vele együtt halad ezen az úton. Vagyis az ilyen beszélgetés nemcsak egy adott helyzetre irányul, máskülönben irány nélküli, hanem épp ellenkezõleg abban segít a másiknak, hogy megtalálja a maga útját és helyét a világban.


Ilyen értelemben a lelki kísérés a lelkipásztorkodás valamennyi formájának középpontját alkotja, hiszen valamennyi lelkipásztori tevékenység arra irányul, hogy abban segítsen az embereknek, hogy életüket abban a misztériumban lássák, és értelmezni tudják, melyet Istennek nevezünk. (Misztagógia) Így a lelki kísérésnek és a kísérõnek sem az a feladata, hogy létrehozza a kapcsolatot Isten és a kísért között, hanem hogy ezt a kapcsolatot támogassa. A lelki kísérés az egyén Isten-kapcsolatának fejlõdésében segít. S ahhoz, hogy ez a kapcsolat ne kerüljön absztrakt szintre, szükséges olyan terminológiák alkalmazása, melyek a legpontosabban és hitelesebben fejezik ki az érintett folyamatot.

Ebben az összefüggésben fontos megemlíteni, hogy az Isten-tapasztalatnak különféle formái léteznek. Egyrészt beszélhetünk spontán lelki élményrõl, mely létrejöhet az imában, vagy imán kívül is. Ennek jellegzetessége, hogy mindig megmarad egyedinek és visszahozhatatlannak. A másik forma hasonló élményt jelent, de abban különbözik az elõzõtõl, hogy nem szakad el az emberi élet más vonatkozásaitól, hanem egy tágabb Isten-kapcsolat része (pl. a naplemente arra emlékeztethet valakit, hogy az utóbbi idõben mennyire természetesen vette Isten létét, és arra ösztönözheti, hogy ismét komolyabban vegye napi imáit). Ez utóbbi az Istennel való foglalkozás intenzívebb formája. Ezekben a kapcsolatokban minél intenzívebb és specifikusabb a megszólított válasza, annál inkább elõrehalad a dialógus. W. Barry és W. Connolly szerint „ami egy kapcsolatot veszélyeztet, az nem az érzelmeknek a milyensége (harag, bizalmatlanság), hanem a készség hiánya, hogy ezekben az érzésekben önmagunkat közöljük. S ez elidegenedést hoz létre.” S mint ahogy az élet eseményeiben és kapcsolatainkban tudatosul Isten-kapcsolatunk, éppúgy fordítva is hatása van: társadalmi jelenlétünket, közösségi, partnerkapcsolatainkat, barátaink, munkánk kiválasztását is olyan mértékben fogja érinteni az Isten és közöttünk lévõ kapcsolat, amennyire ezek a kapcsolatok imánkban, Istennel való kapcsolatunkban lecsapódnak. Ezért elengedhetetlen, hogy a lelki kísérõk tudják, hogy a másik hol tart, mi foglalkoztatja õt, honnan jön az, akivel foglalkoznak, mert mindenki egy meghatározott, konkrét élettörténettel és így hittörténettel érkezik. „A lelki egy nagyon tág, ugyanakkor mégis lehatárolt területet fog át. Tulajdonképpen semmit sem lehet belõle kizárni. . . Mindent lehet lelkileg értelmezni, és mindennel lehet lelkileg bánni. A lelki kísérés számára ez egy fontos alap és elõfeltétel. Minden szóba kerülhet, azonban nem a tartalom, hanem a közeledés módja a döntõ a lelki kísérésben.” (H. Andriessen)

A lelkivezetés kettõs szolgálatának lényeges elemei elõször a Szent Ignác-i életútban jelennek meg, majd a lelkigyakorlatok által elterjedt lelkivezetési gyakorlatra is jellemzõek, melyeket M. Schneider foglal össze:

1. A lelkek szolgálata

A lelki életben azt jelenti, hogy Istennel való találkozásaink nemcsak azt üzenik, hogy „Isten akar engem”, hanem azt is, hogy „Isten akarja a szolgálatomat”. A hit útján az adomány egyben feladat is, Isten hívása megbízást is jelent. A küldetés fontos kritériuma a szellemek megkülönböztetése a megtapasztalások valódiságát illetõen, amikor apostoli szolgálatunkat végezzük, amennyiben az egyedül Istenre irányul.

2. Isten akarata

Az Istenhez vezetõ út mindenki életében egyedi. Nincsenek kész receptek, vagy általános tanácsok, melyeket mindenki ugyanúgy alkalmazhat ugyanazzal az eredménnyel. Az egyetlen kritérium és mérce, mely az egyén tevékenységét megszabja, és irányt ad neki, az Isten akarata, melyet „mindenben” keresni kell és teljesíteni.

3. Emberség

A Szent Ignác-i lelki utat ezenkívül az inkarnáltság jellemzi, mely azt jelenti, hogy alkalmazkodik az egyes ember pszichológiai adottságaihoz, különösen ami a testi egészséget illeti. Szent Ignácnál a lelkipásztori tevékenység felsõ maximuma az, hogy a lelkipásztor ismerje meg azok jellemét, adottságait, kívánságait és szokásait, akiknek lelki szolgálatát ellátja. Az emberiességet különösen a találkozásokban és a beszélgetés során kívánta meg Szent Ignác. Késznek kell válnia a kísérõnek arra, hogy „felebarátja állítását megmentse, semhogy elítélje” (Lgy 22).

4. Szaktudás

A kísérõ utasításai ne csak világosak és jól meggondoltak legyenek, hanem biztosak és megalapozottak. „Aki bizonytalanul kísér, az keveset ért a dolgokhoz, és még kevesebbet segít.” (Szent Ignác levelei MI  I. 108) Azért, hogy a tanácsot keresõ ne a saját ötletei és eszméi áldozatává váljon, szüksége van a lelkivezetõ korrektúrájára, mert „Krisztust a testvérben” sokszor jobban fel lehet ismerni, mint „Krisztust a saját szívünkben”  (D. Bonhoeffer). „Nagy veszély az, ha a lelki dolgokban az okos tanács gyeplõjét és a bölcs megkülönböztetést nem veszi igénybe valaki.” (Szent Ignác levelei, IV 676)

5. Szabadság

A hit útja egyre teljesebb életre vezet és nagyobb belsõ szabadságra, hiszen minden Istentõl jövõ hívással pozitív életlehetõségek kapcsolódnak össze. A lelkivezetésben ez azt jelenti, hogy a lelkivezetõ abban segít, hogy életünket egyre teljesebben tudjuk birtokba venni, vagyis „felszabadít az életre”. Ahhoz, hogy az egyes ember Isten hívását felismerje, és azt kövesse, a lelkivezetõnek segítenie kell, de nem állhat a Teremtõ és a teremtménye közé. (Lgy 15) Szent Ignác visszafogottságra inti a lelkivezetõt, amikor arra utal, hogy ne vegye fel a lelkivezetõ a gyóntató szerepét, és ne próbálja meg a lelkigyakorlatokat végzõ személyes gondolatait és vétkeit kipuhatolni és megismerni (Lgy 17). A lelkivezetõ legfõbb feladata az, hogy a helyes módot mutassa meg, miként tud a gyakorlatozó Istennel legjobban kapcsolatba lépni. A kísérésben érzékelni kell azt, ami a másikban lehetséges, mi az õ ereje és a saját mércéje, miként tud hivatásában növekedni (Lgy18).

6. Kitartás

A lelki élet útján vannak idõszakok, amikor közelebb, olykor pedig távolabb érezzük magunkat Istentõl, amit Szent Ignác a vigasztalás és a vigasztalanság idejének nevez. Ezekre az idõszakokra adott tanácsok (Lgy 318) nem aszketikus elveket követnek, hanem az Istenbe vetett bizalomban való kitartást hangsúlyozzák. Nem szabad a lelkivezetés során sikereket és célokat elvárni. A döntõ ezen az úton az irányultság, vagyis a nyitottság és a nagylelkûség Isten hívása iránt. Aki megáll, az visszafelé tart – tartja egy õsi bölcsesség.

A „mester”: kapcsolat,
mely tisztáz, vagy amely függõvé tesz

A fentiekbõl is következik, de a címben jelzett, lelki kísérõkkel interjúk formájában végzett kutatás kulcskérdése is az volt, hogy vajon a lelkivezetésnek mi a szerepe a személlyé válás folyamatában, ill. a különféle kísérési formák segítik-e, vagy gátolják ezt a folyamatot. Amikor formákról beszélünk, akkor nem kifejezett modellekrõl, technikákról, inkább munkamódszerekrõl, hozzáállásról vagy stílusról értjük ezt, melyek a lelkivezetési gyakorlatot befolyásolják. Ez elsõsorban a függõségben és az autonómia hiányában jelenik meg. Az itt bemutatott formák azonban semmiképpen sem mutatják a magyarországi gyakorlat teljes képét; de megpróbáltam azokat a tipikus gyakorlatokat és értelmezéseket kiszûrni interjúalanyaim kiválasztásával, melyek a mi lelkipásztori gyakorlatunkra jellemzõek.

Autonómia

A különbözõ kontextusokban más-más hangsúllyal és értelmezéssel jelenik meg az autonómia kifejezés. Az itt tárgyalt összefüggésben nem foglalkozom sem a kifejezés fogalomtörténeti jellemzõivel, sem pedig politikai vagy jogi használatával. A II. vatikáni zsinat kijelentésébõl indulok ki, amely arra szólította a katolikus egyházat, hogy dialógusra lépjen a világgal. Ebben az összefüggésben a pasztorális konstitúció (GS 36) pozitív értelemben használja az autonómia kifejezést, mellette azonban különbséget tesz a helyes és a helytelenül értelmezett autonómia között. Az elõbbi jelenti azt az autonómiát, mely a metafizikai hagyománnyal és teremtésteológiával függ össze. Ez az autonómia egyfajta metafizikai szubszidiaritáselv, miszerint a valóság valamennyi területének megvan a maga rendje, de mindegyik a benne rejlõ erõvel a teremtési történésre irányul, s így Istenre. Az autonómia tehát a dolog önmagában lévõ törvényszerûségét jelenti. „A földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak, maguknak a közösségeknek is, megvannak a saját törvényeik és értékeik.” (GS 36)  Etikai értelemben az autonómia a személy önmagában rejlõ törvényszerûsége. A személy autonómiája a szabadság és a norma identitását jelenti Kant kifejezéseivel. Norma nélküli szabadság felelõtlen szabadosság lenne. Az etikai autonómia alapja a felelõsség tapasztalata.

A lelki és vallásos élmények összefüggésében az autonómia kifejezése félreértéseket indukálhat. Sokakban ugyanis olyan kép él a vallásos, de különösen a mélyebb lelki életet élõ emberekrõl, hogy azok mindig valamitõl, valakitõl függõ, önmagukat másoknak alávetõ emberek. A mély hit és a modern világra való nyitott gondolkodás magatartása azonban éppen az ellenkezõn alapszik: egyrészt tudatában vagyunk felelõsségünknek a világban, ugyanakkor érezzük a minket felülmúló erõ hatalmát. Karl Rahner erre alapozta transzcendentálteológiáját, melynek kiindulópontja az, hogy valamennyi ember meg tudja tapasztalni Istent, mert önmegtapasztalása egyben arról a valakirõl szóló tapasztalat, aki õt megteremtette. Ez az embert mozgató láthatatlan erõ és törvényszerûség, mely egzisztenciálisan érinti. Isten folyamatosan közli magát az emberrel, mely önközlés egyben létközlést jelent, még akkor is, ha valaki ennek nincs tudatában. Ennek a ténynek (Isten önközlése az emberben, mely a kegyelem) megvan a maga törvényszerûsége, melynek a vallásos, lelki életre is kihatásai vannak. A lelki élet autonómiája azt jelentené ebben az értelemben, hogy Istent hagyjuk Istenként tevékenykedni és Istennek lenni, fogadjuk el az isteni önközlést és annak tudatosítását az emberben folyamatként és kommunikációs történésként, ahol a dialógusban lévõk egyaránt szabadok, és szabadon közlik önmagukat.

Függõség

Nemcsak a tartalmi tanácsok torzíthatják a lelki kísérést, hanem a függõség is. Ebben a kapcsolati formában azonban a függõség sokszor burkolt és nehezen felismerhetõ módon van jelen, s fennállhat mind a kísért, mind pedig a kísérõ részérõl. Pl. létrejöhet úgy, hogy a  lelkivezetõ gondtalanul, nagyvonalúan, jókedvûen és optimistán viselkedik, és ezzel elveszi a másiktól a kétkedés és a bizonytalanság érzését. Vagy megengedi azt, hogy a lelkivezetett kisírhassa magát a vállán, és ezáltal fájdalmait megnyugtatással és vigasszal felfogja, mint a halász a hálóban a halat.

S bár az intenzív lelkiségi iskolák nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy egy tapasztalt mester vezesse be a kezdõket a lelki életbe (a hinduizmusban ez a guru, a buddhizmusban a tibeti láma, vagy a japán rosi, a szufizmusban a sejk, a zsidó hasszidizmusban a zadik, az ortodox kereszténységben a sztarec), s a klasszikus hagyomány legtöbbjében a tanítványtól engedelmességet követel a mester, mert csak így kerülhetõk el a lelki önbecsapások és pszichés veszélyek. Ezek a klasszikus mesterek azonban maguk is óvnak a sarlatánoktól vagy a kihasználóktól, és megkövetelik a mestertõl, hogy a hagyományhoz és a szent iratokhoz tartsák magukat. Ezenkívül azt is feltételezik, hogy a mester–tanítvány kapcsolat a spirituális tevékenységre korlátozódik, és ezen a területen is egyre inkább a nagyobb önállóságra és a felelõsség vállalására képesít. Ezért tanítják azt, hogy a tanítvány egy idõ után „bensõ vezetõjére” bízza magát, a bensõjében megjelenõ mozgásokat maga értelmezze (Lgy 8.), s emellett a kísérõ engedje a „teremtményt a Teremtõjével közvetlenül mûködni” (Lgy15.).

Gyakran elõfordul azonban, hogy a lelkiségi hagyományt nem veszik figyelembe, és emocionális függõséget provokálnak. B. Grom szerint ez a veszély különösen azokban a csoportokban és közösségekben fordul elõ, ahol karizmatikus a vezetõ, és ahol a bevált lelki hagyományok és intézmények keretein kívül állnak. „Olyan kapcsolatban, amely egy karizmatikus vezetõhöz fûz, a vezetõre irányuló érzelemátvitelt nemcsak spirituális ideálok motiválhatják, hanem kifejezett igények is, mint az elismerés, a szinte határtalan figyelemmel kísérés, a biztonság és naggyá válás vágya, melyeket a legteljesebb kielégülés forrásaként élik meg olyannyira, hogy ezekrõl többé már szinte le sem tudnak mondani.” (B. Grom) A követõk megfelelõ csodálata és engedelmes magatartása a vezetõ érvényesülési és hatalmi kívánságait válthatja ki (viszontáttétel), mely kiállásra és lelki felsõbbrendûségi tudatra késztetheti, ami a követõk kívánságait még hatékonyabban kielégíti. „Minél erõsebbek ezek a kívánságokra fixálódott viszonyok, annál valószínûbb, hogy emocionális függõség jön létre, beszûkült kritikus távolságtartás képességével és a túlzott identifikáció és alkalmazkodás készségével a tekintélyhez.” (B.Grom)


    B. Grom ezeknek a kapcsolatoknak három típusát különbözteti meg:

    – Egy olyan vezetõ, aki magas morális és gyógyító igénnyel és kategórikus követelésekkel lép fel, példaképpé tud válni, akiben a követõk képviselõként saját énideáljuk beteljesülését látják, mely etikai rigorizmussal párosul. A magas ideálra hivatkozva, mely a mozgalmat szolgálja, és amelyet a vezetõ megtestesít, képes a vezetõ a kritikus hozzáállást megakadályozni, és a túlzott alkalmazkodást igazolni.

    – Egy másik típusú karizmatikus vezetõ olyan hatékonysággal képes fellépni, hogy azt sugallja, hogy õ a magasabb ismeretek és megváltó erõk képviselõje. Így a követõk mágikus képességeket tulajdonítanak neki lelki, testi és szociális problémáik megoldásában. Ezenkívül nemcsak segítséget várhatnak el a vezetõtõl, hanem részt vehetnek határtalannak képzelt, idealizált presztízsében, tudásában és hatalmában, mely ezáltal kompenzálja kisebbrendûségi és tehetetlenségi érzéseiket.

    – Egy karizmatikus vezetõ harmadik típusa egyfajta „Love Bombing”-ban (bombázó szeretettel) képes bátorítást, igazolást és melegséget felkínálni, hogy õt a követõi anya- vagy apafiguraként idealizálják, aki számukra feltétlen elfogadottságot és a bûntudat alóli felszabadulást biztosít, és segít abban, hogy hiányos önérzetüket pótolja. Ezenkívül egy karizmatikus vezetõ maga lehet az isteni energiához és szeretethez az út, melyet a vezetõvel azonosítanak.


Mindezeknél a formáknál mértéktelen kívánságok aktiválódnak, és a vezetõre viszik át ezeket, anélkül, hogy ez tudatos lenne, és feldolgozásra kerülne. A túlzott, vallásos felmagasztalása a vezetõnek odáig juthat, hogy annak igényei és kisugárzása, de éppúgy a követõk kívánságai és az érzelemátvitel is objektív megalapozásnak tûnnek, azokat racionlizálják, mely éppúgy megnehezíti az önkritikus reflexiót.

S bár a fent leírtak fõleg az új vallási mozgalmakra és vezetõikre vonatkoznak, mégis jó leszûrni a fenti tapasztalatokból néhány következtetést a lelki kísérés gyakorlatára. Amikor érzelmi kötõdés van kialakulóban, tudnia kell a kísérõnek, hogy a kapcsolat jövõorientált, vagyis a kísért személyt tovább kell segítenie, nem pedig megkötnie. A testi vigasz, mint pl. az, hogy kisírhatja a vállán magát az illetõ, és a vigasztaló kecsegtetés inkább valami mellett rögzítheti a kísért személyt, és fixálóan hathat, s ezzel megakadályozza a növekedését a szabad döntésben. „Akit affektív melegséggel fogadnak, az még könnyebben befészkeli magát a kínjaiba, éppen azért, hogy még több melegséget és vigaszt kaphasson.” (Penning de Vries)

A szeretet és a szívélyes gyengédség bizonyítékai éppúgy veszélyesek lehetnek a lelki kísérésben. Ilyenkor a lelkivezetõ nem saját szeretete bizonyítékával segít a keresõnek a legjobban, hanem sokkal inkább azáltal, hogy az iránta való szeretetbõl Isten szeretetérõl tesz tanúságot, és nyitva hagyja az utat Istenhez, nem pedig saját magához akarja elvezetni õt. A túlzott kedvesség és jóság azt a benyomást keltheti a kísértben, hogy az élet sem egyéb, mint szép és jó. Ekkor a lelki találkozás életidegen és élettelen. „Önmagunk szívélyességét megmutatni bár könnyû, de elfedheti a másik számára az utat Isten szívéhez. Lehet, hogy a vezetõ számára fájdalmas az, hogy saját szívét le kell csitítania azért, hogy a másik Isten szívét fedezhesse fel. De meg tudja tenni, ha tudatában marad annak, hogy többet adhat a másiknak, mint saját magát, Istent; ezáltal rájön, hogy a másiknak olyan szilárdságot akart adni, melyre csak Isten képes, olyat, amely mentes a pillanatnyi hangulattól és morális viszonyoktól, még ha az barátság is.” (Penning de Vries)

George P. Leach szerint döntõ ilyenkor az, hogy miként reagál a vezetõ a félelemre, haragra, melyek a kísértben feltörnek. Minden helyzetben tisztában kell lennie saját érzéseivel, gondolataival és a móddal, ahogyan a másikhoz viszonyul. Leach szerint egy ilyen érzelmi függõségben sokat tanulhat a kísérõ saját magáról; felismerheti, hogy mélyebb igények és rendezetlenségek vannak benne: pl. igény az elismerésre, arra, hogy szeressék, hogy magáról beszélhessen, hogy mindig uralja a helyzetet, de lehet, hogy fél a kudarctól, stb. A lényeg az, hogy felismerje, milyen igények vannak a háttérben, és kihez tartoznak ezek. Szintén Leach írja, hogy „az alapvetõ feltétel, hogy valaki másokat vezetni tudjon, az, hogy növekedjen önismeretben és a különbözõ mozgások, pszichés zavarok észlelésében is.” Másrészt ügyelnie kell arra, hogy a felelõsség megoszoljon. Sokszor a lelkivezetõk beleesnek abba a hibába, hogy a felelõsséget egyedül vállalják fel. (A lelkigyakorlatokban ez úgy mutatkozik meg, hogy kisebb döntéseket õ hoz, és kisebb utasításokat is õ ad.) Az egyes kísérési formáknál még visszatérek a függõség kérdésére abban a tekintetben, hogy ki-ki miként oldja meg ezt a kérdést a saját kísérési formájában.

A konzulens kísérés

Fentebb már szó volt arról, hogy a lelkivezetésben nem lehet jól körülhatárolt kísérési formákat meghatározni, mert mindenki egyedi, és egyénileg alakul a kísérés folyamata is.. A folyamatos életkísérés mellett – mely Magyarországon többnyire az állandó „lelkiatya” általi vezetést jelenti – elsõsorban munkamódszereket és kísérési stílust lehet megkülönböztetni. Az egyik ilyen kísérési munkamód a konzulensi, ahol egyszeri vagy ritka beszélgetési alkalmakról van szó. Ilyenkor egyértelmûen lehatárolt kérdések megbeszélésére kerül sor, s ez mindkét beszélgetõpartner számára tudatos, így a beszélgetés csak az adott témára korlátozódik. Gyakran elõfordul azonban ennél a munkamódnál, hogy éppen azért, mert nem folyamatos a kapcsolat, a beszélgetés átmegy kötetlen beszélgetésbe vagy tanácsadásba.  Az ilyen beszélgetéseknek a kerete is idõleges: megbeszélt idõpontra korlátozódik, mely az adott téma megbeszélése után lezárul, még akkor is, ha a kérdés teljesen nem lett megválaszolva. (Ld. H. Andriessen)

Konzulens kísérés és kognitív stílus

Hat beszélgetõpartnerem közül kettõnél tapasztaltam az ilyen jellegû kísérést, bár tiszta módszerrõl nem lehet beszélni. Az egyik interjúalanyomnál az ilyen jellegû kísérésnél inkább a kognitív stílust, hozzáállást véltem felfedezni, míg a másiknál a didaktikus, tapasztalatra orientált stílust, ahol a kísérési kapcsolatban a barátság megengedett, sõt az egyik interjúalany szerint a kísérés éppen arra irányul. Az egyes kísérési stílusokhoz az interjúkból szabadon kiemelt részleteket idézek, melyek ezáltal ugyan a rögtönzött párbeszéd stílusát követik, de amelyek egyben a beszélgetõ gondolatmenetét, beszédstílusát és így kísérését is tükrözik. Az interjúalanyok többnyire szerzetesek, szerzetesnõk, de akik névtelenséget kértek, így ezt az idézés során is tiszteletben tartom.

Az elsõ esetben a kognitív stílus azt jelenti, hogy a kísérõ számára a belátás a fontos, a tartalmi megfogalmazás, mely a belátások nagyobb összefüggésébe illeszkedik, és az imaéletre, a lelkiéletre, a Szentírásra vonatkozik. „Elsõdleges szempont az, hogy az illetõnek már legyen egy személyes Isten-kapcsolata, tehát kialakult imaélete. Vagyis feltételezem, hogy ha valaki lelkivezetést kér tõlem, akkor már próbált imádkozni. Nem pszichológushoz megy, aki lelki problémákat old meg, hanem keresi az Istennel való kapcsolatot, és ebben kér segítséget. Tehát van egy állandó imaélete, és a lelkivezetõ neki abban segít, hogy milyen szentírási szövegekkel imádkozzon, annak megfelelõen, hogy milyen kérdésre vár választ Istentõl. Tehát esetleg tudok neki ajánlani egy-két szöveget, amelyben – úgy érzem – Isten arról a bizonyos dologról mondhat neki valamit. Vagyis nem én adok neki tanácsot, csak megmutatom a szöveget, amelyben esetleg megoldást találhat a problémájára.” (Interjú A)

Bennfoglaltan ennek a stílusnak az a kiindulópontja, hogy aki a dolgokat megértette, belátta, az aszerint is fog cselekedni.  A kísérésben így sok magyarázat, kérdés hangzik el, és tiszta, egyértelmû, mi is történik. A kísért sokat „tanulhat” ebbõl a kapcsolatból, többek között azt, hogy megtapasztalásait, mindennapi életét jól körül tudja írni. Mindenképpen pozitívum az, hogy a növekvõ belátás a bizonytalanság idején sokat segíthet, és az ellenállóképességet növelheti.


„A feltétele egy ilyen kapcsolatnak talán az, hogy valóban rendszeresen imádkozzon az illetõ, mert én nem adhatok válaszokat az Isten helyett, az imában kell figyelni, hogy mi lehet az, ami belül megszületik válaszként. Akkor mûködik; ilyen esetben az egész egy segítõ beszélgetéssé változik át; ilyenkor én mint lelkivezetõ felhívhatom a figyelmét, hogy ezekre vagy azokra a szempontokra jobban figyeljen, s ha úgy érzem, hogy ez nem érdekes, akkor azzal nem érdemes foglalkozni, ezt nyugodtan elengedheti. A feladatom: a szellemek megkülönböztetésében segíteni, hogy ezeket a szabályokat kicsit magáévá tegye.” (Interjú A) Ilyenkor a kísérésnek konkrét kerete és „szerzõdése” van,  s ha a kísért ezeket a kereteket nem tartja be, akkor automatikusan megszakad a kapcsolat. „Ilyenkor azt mondtam, hogy ez nem mûködik, ami itt folyik, az nem lelki vezetés. Tehát egyrészt õ megjelent egyszer, kért valamit, aztán nagyon hosszú ideig nem hallottam felõle. Tehát úgy éreztem, komolytalan a kérés, vagy maga a kérés komoly, csak még nem szánta el magát, s épp ezért nem igazán csinálja azt, amit kérek. Végül is ez nem baj, mert ha jön is késõbb, tisztában vagyok vele, hogy ez nem egy rendszeres lelkivezetés. Bár ha nem csinálja, inkább mondjuk ki, hogy nem az. Ennek ellenére jöhet hozzám, meg beszélgethetünk, csak ne nevezzük lelkivezetésnek, ha egyszer nincs hozzá köze.” (Interjú A)


Ugyanakkor a megtapasztalások kísérésében az érzelmeknek kevés figyelmet szentel a kísérõ. Ha mégis fellépnek, akkor ezeket az érzéseket is „meg kell érteni”, „be kell látni”, mi van mögöttük. Mivel azonban a konkrét helyzetben az érzelmek nagyon erõsen feltörhetnek, az ilyen kísérésben ilyenkor kialakulhat a tehetetlenség érzése.

Az ilyen kísérésben egy érzelmi függõségi viszony nehezen is alakul ki, hiszen a belátás, hogy a kísértben túlzott érzelmi elvárások alakulhatnak ki a kísérõ felé, elég hamar tisztázásra kerül. A kísérõ részérõl is felléphet azonban valamilyen szintû vonzódás a kísért felé, ilyenkor szintén a belátás az, ami megakadályozza azt, hogy szorosabb kötõdés alakuljon ki. Az ilyen kísérésben egyértelmûbbek a kompetenciahatárok is és a lelkivezetésnek az iránya, valamint világosan elhatárolódik a pszichoterápiától és az esetleges együttmûködéstõl pl. a pszichológussal.   A kísérõben a saját szerepével kapcsolatban olyan elvárások vannak, melyek hitelességét sugározzák, vagyis arra törekszik, hogy amilyen belátásra a kísért személyt vezetni akarja, azt õ maga is élje. A kísérést úgy értelmezi, hogy abban „egyedül Isten vezet”.

A konzulensi kísérés és didaktikus, tapasztalatra orientált stílus

A didaktika hallatán rögtön a tanár–diák viszony jut eszünkbe, ahol a súlypont vagy a kísérõnél, vagy a modellen van. Ez nem jelent feltétlenül negatívumot, hiszen a mester–tanítványi viszony a lelki élet tapasztalataiban kezdetektõl jelen van. Hátránya az, hogy – a tanár–diák szerep felosztása miatt – a szerep és a „bensõ történések” összjátékára kevés hangsúly kerül. Ez jelentheti azt, hogy a tanítvány maga is leértékeli azt, ami benne történik, hiszen még „mindent meg kell tanulnia”.

A didaktikus, tapasztalatorientált stílusnál az a különbség, hogy a kísértnek a tapasztalata központi szerepet játszik a kísérésben. Ebben a stílusban két súlypont lehet: a kísérõ aktivitása, és annak tapasztalatai, akit kísérnek. Mindkettõnek egyenlõ súlya van. Itt van helye annak is, hogy a kísérõ egy adott pillanatban és megfelelõ módon a kísértet a saját tapasztalataiban engedje részesíteni.


Példaként: „Saját életemben is tapasztalom a felszabadulást a kontemplatív imán keresztül a félelmektõl, a fájdalmaktól, s látom, hogy ha ez sikerül, akkor megszabadulunk a kényszercselekvésektõl. . . Persze ez tartós feladat. Mindig újra késznek kell lennünk arra, hogy szembenézzünk ezekkel. Jézus megkísértéstörténete sem arról szól, hogy kísértõ egyszer megpróbálja Jézus elcsábítani, s hogy Jézust ide-oda cibálja, hanem Jézusban ez egy alapvetõ lelki küzdelem képi megfogalmazódása. . . A megkísértés jézusi története mutatja, hogy az embernek bele kell néznie a kísértésekbe, és szembe kell néznie azokkal a dolgokkal, amik érik. Amikor felfedezi ezek gyökereit, akkor tud szabaddá válni tõlük.” (Interjú C)

Ennél a stílusnál sok minden az egyéni kezdeményezésen múlik, hiszen arról van szó, hogy a megbeszélt téma valódi tapasztalattá válhasson, és ebbõl a tapasztalatból a középpontra koncentrálva valami új dolgot tanuljon meg a kísért. Vagyis a belsõ élmény nagy szerepet játszik.

Ez azt is jelenti, hogy akit kísérnek, nagy részben önmagát kell kézbe vennie, ami egyrészt aktiválhatja a saját erõfeszítést, másrészt azonban fenyegetõen hathat rá, és megbéníthatja, s arra indíthatja, hogy a kísérõtõl több emocionális biztatást és megértést várjon el, hiszen benne az „jó barátra”, „új atyára” lelt.

Ezenkívül az a konkrét veszély is fennáll, hogy a kísérõ önközlése a másik számára modellértékû, sõt akár normává is válik. Ez Magyarországon a „jó fej pap” szindrómával írható le, akit követni lehet. Ez esetben létrejöhetnek olyan függõségi viszonyok, melyek a B. Grom által leírt karizmatikus vezetõkre érvényesek. A tapasztalatra orientált stílus megengedi a lelki kísérésben a barátságot. Az ilyen kísérõ fontos feltételnek tartja a lelki kísérõi alkalmasságnál, hogy „próbáljunk õszinték lenni önmagunkhoz. Próbáljuk meg tudatosítani azt, amit önmagunknál tapasztalunk. Nem elég megélni a dolgokat, az is fontos, hogy reflektáljunk rájuk. Fontos, hogy meg tudjuk fogalmazni õket.” (Interjú C) Ez alapvetõ pszichológiai ismereteket feltételez, melyekre szüksége van a kísérõnek, de a lelki kísérést és a pszichoterápiás kezelést nem tartja egy idõben összeegyeztethetõnek: vagy az egyiket, vagy a másikat veszi igénybe a kísért. Egy másik fontos célja ennek a kísérésnek, hogy a kísértet beilleszti egy közösségbe; a csoportos megbeszélések és az ezeken belüli baráti kapcsolatok szintén relativálják a kísérõhöz való viszonyt.

A fókuszált kísérés

A kísérésnek egy másik munkamódszere a fókuszálás, mely azonban szinte valamennyi kísérési formában elõfordul, hiszen az Isten-kapcsolat, Krisztus követése adja a beszélgetés fókuszát. Mégis, amiért külön említem, az az, hogy ebben a módban a kísérés egy kiemelt pontra koncentrál. Ez a speciális pont pedig az a „központi konfliktus”, mely éppen a kísértet foglalkoztatja. Ekkor a beszélgetésben minden arra irányul, hogy ez a központi téma minden oldalról megvilágításba kerüljön, és tudatossá váljon. Ez azt is jelenti, hogy elõfordulhat, hogy sok olyan dolog nem kerül szóba, mely figyelmet érdemelne. A fókusz szelektálja a témát. Elõnye ennek a módnak az, hogy nagyon célirányosan dolgozik a kísérés, és egyértelmû az összefüggésrendszer, és ezáltal egységesként látja a kísért a történéseket. Persze aki ebben az esetben kísér, annak sokkal nagyobb erõfeszítésre van szüksége, hiszen a problémára kell koncentrálnia.

    Bár az interjúk során nem teljesen egyértelmûen és tiszta formában fordult elõ ez a stílus, mégis két olyan interjúalanyom volt, akiknél ennek a munkamódnak a nyomai láthatók. Az egyiknél a fókuszálást a tudatosítással lehetne kifejezni, a másiknál a megengedéssel. Mit jelent ez közelebbrõl? Ilyenkor a kísérõnek fontos, hogy akit kísér, azzal szemben legyen egy bizonyos színtû szimpátia. A kísérés kerete is nagyon konkrét és körülhatárolt. A kísérés témája általában egy konkrét helyzet, így a kísérés hossza a helyzet megoldásával változik vagy megszûnik. „Lehet, hogy valaki csak akkor kér, akkor igényel egy ilyen kísérõ kapcsolatot, amikor speciálisan életének egy bizonyos fázisában van. . . Ez néha eltartott pár hónapig, néha eltartott két évig is. Majd egy idõ után lezárult, amikor az adott probléma megoldódott.” (Interjú F)


Figyelemre méltó az, hogy a kísérõ ebben a kísérési formában úgy látja, hogy ha a kísért több támpontot és emocionális visszajelzést vár el a kísérõtõl, akkor „abba bele kell menni. Én személyesen, amennyire tudok, bele is megyek. Van ennek egy olyan aspektusa is, amelyeket nehéz nemcsak szavakba foglalni, hanem racionálisan megmagyarázni. Itt is felfedezhetõk a szentségi történésnek, a Szentlélek mûködésének a jelei. Ez egy sajátos közeg, szóval a szentségeknek a jelenléte, mûködése, végeredményben erre kell koncentrálni. És ami a kísértben mozog vagy megmozdul, most az – akár racionális, akár emocionális, mindegy – nem esik ki a Szentléleknek a közegébõl, úgyhogy a kísérõnek inkább erre kell ráhangolódnia, amennyire csak tud. És akkor mindegy, hogy az egyik azt várja el, hogy neki pontosan megmondja, hogy neki 21 perc és 12 másodpercet kell imádkoznia, vagy pedig imádkozik annyit, amennyit tud, de azért ne felejtse el, hogy pl. be is kell vásárolni. Én ezt egészen banálisan akartam mondani. Ez már csak ebbõl következik.” (Interjú F) Szerinte megengedhetõ ebben a kapcsolatban a barátság, azzal a fenntartással, hogy a kísérõ eléggé ismeri magát, és helyére tudja tenni a történéseket.


A megengedõ stílusú kísérõ alapmeggyõzõdése a hallgatás és a fókuszált kísérés a lelkigyakorlatokban, mely a gyakorlatok (ima és testgyakorlatok) során szerzett tapasztalatok megbeszélése. A cél az, hogy a személy önállósuljon. Ebben a kísérésben a kísérõ a legfontosabb kísérõi tulajdonságnak tartja azt, hogy a kísért alapvetõen „szeresse az embereket, és konkrétan azt az embert, aki hozzá jön” (Interjú F). A megengedésben a sikertelenség tapasztalata és gyengeségeink elfogadása mellett fontos az élet szociális dimenzióinak a tudatosítása a kísérésben, e tudatosítás konkrét alkalmazása.

A meghatározott idõre szóló kísérés

Meghatározott idõre azt jelenti, hogy a kísérés vége kezdettõl fogva világos, vagy legalábbis számolnak azzal a kísérõ és a kísért, hogy csak egy bizonyos ideig mennek együtt. Ennél a módnál az a kiindulás, hogy a kísérés célját akkor éri el, ha a kísért „tovább” tud lépni. A kísérõknek általában „Krisztoforosz” szerepük van, vagyis abban segítenek, hogy valakit egy bizonyos ponton „átsegítenek a folyón”. Az biztos, hogy mikor ér véget a kapcsolat. A munkamód alapötlete az, hogy az életben vannak krízisek, átmeneti helyzetek, melyek váratlanok, és amelyek megoldása egyedül nagyon nehéz. A tapasztalat azt mutatja, hogy általában ez a leghatékonyabb munkamódszer, és gyakran elõfordul, hogy akit kísérnek, késõbb is egy újabb átmeneti vagy krízishelyzetben ismételten a régi kísérõjéhez fordul.

Bár az én interjúalanyaim elsõsorban közösségi tagok kísérését végzik, ahol meghatározott idõre szól a kísérés, ha azonban egy kívülálló kéri a segítséget, akkor általában a fent leírt helyzetekben és az említett „szerzõdéssel” lépnek bele a kapcsolatba. Ez a keret már megjelenik az elsõ kapcsolatfelvételnél és az elvárásokban.


„A lelki kísérõ olyan valaki, aki segíti azt a folyamatot, amely a vezetett és Isten között történik. A kísértet sok-sok hatás éri, sokféle kapcsolatban él, munkahelyi, baráti, házastársi, hivatalos, személyes kapcsolatokban, a sok kapcsolatból az egyik a lelki kísérõjével való kapcsolata. Ez a sok kapcsolat mind hat rá, és természetesen az Isten-kapcsolatára is. A lelki kísérés alapvetõ jellemzõje a rendszeres találkozás a kísért és a lelki kísérõ között. Vagyis a rendszeres beszélgetés folyamán társául szegõdök. Ugyanakkor tisztában kell lennem vele, hogy én akkor vagyok lelki kísérõje, abban az órában, amikor ilyen jellegû beszélgetést folytatok vele. Vagyis leülünk, van egy meghatározott témánk, van kezdete, eleje, és van vége a beszélgetésnek, és amikor a végére érünk és lezárjuk, onnantól kezdve én nem vagyok a lelki kísérõje. Nem maradhatok ebben a szerepben. Ha a kísérõ benne marad, akkor kockáztatja azt, hogy egészségtelen kötõdés alakul ki. Nem Isten lesz a középpontban, hanem a kísérõ személye.” (Interjú D)


A kísérés célja itt is az önállósodás és a reflektált élet. A kísérõ személyének is ez a feltétele, valamint az, hogy meglegyen az adottsága (karizmája) a kíséréshez, és ezzel a szerepével tisztában legyen. Ebben a formában a szerepek és a kompetenciahatárok világos ismerete miatt kevésbé alakul ki a függõség.


„Megkülönböztetnék három dolgot: a lelki kísérést, a belsõ gyógyulást és a pszichoterápiát. Ez három dolog. Ez három hozzáállást jelent az emberhez. S amikor én végzem a munkám, akkor ott – már elnézést – nem érdekel az, hogy a pszichológus mit mond. Nekem az a feladatom, hogy az illetõ Krisztus követésében hol tart, és halad-e. Ha kiderül, hogy az illetõ valami miatt nem halad, akkor az elsõ feladata a kísérõnek az, hogy felmérje, vajon azért, mert nem akar haladni, vagy mert nem tud. Ha az akarat szintjén van gond, az a megtérésre vonatkozik, és a lelki kísérésre tartozik. Amennyiben képtelenségként éli meg, akkor valószínû, hogy másra is szükség van, pl. az élet sebeinek gyógyulására, ezt nevezem belsõ gyógyulásnak. És ez nem pszichoterápiát jelent, hanem inkább egy segítõ személy jelenlétét, akinek segítsége által az életének egy-egy fájdalmas szakaszát új fényben láthatja. A segítõ magatartás tanulható. . . Van egy olyan lelki kísértem, aki rendszeres kórházi kezelés alatt áll, gyógyszerekkel stb. Itt a lelki kísérõnek megint csak tudnia kell, hogy az az élet áldott, amely szent, és mindenki szentségének méltó helye van. Tehát én nem fogom gyógyszerre õt beállítani; tudom, hogy egy hete öngyilkossági gondolatokkal küzd, akkor nyilván fel kell hívni a pszichiáterét, ennyi. De hogy ez az ember az öngyilkossági gondolatok elleni küzdelem közben hány rózsafüzért mond el adott esetben a rábízottakért, és hogy ezt a szenvedést hogyan éli meg, azt nem a pszichiátere fogja segíteni, hanem, mondjuk, adott esetben én. Tehát az élet szentségére mindenki hivatott. Vegyünk egy beteget; fekszik az ágyon, teljesen lebénulva, és effektíve semmit nem ér már a kezelés; õ egy szent a létével, az biztos. És nekem ezzel kell törõdnöm.” (Interjú D)


Az általam kérdezett interjúalanyok ezért nagyon fontosnak tartották a folyamatos szupervíziós lehetõséget, és azt, hogy a kísérõnek legyenek más, baráti kapcsolatai is a lelkivezetõi kapcsolaton kívül. A pszichológiai ismereteket fontosnak tartják, de világosan elhatárolják a maguk szerepét a pszichológusétól vagy a pszichoterapeutától.  Ebben a kísérési formában könnyen felvehet a kísérõ egy teljesítményorientált stílust, melyet erõsen az a cél határoz meg, hogy a kapcsolatból „muszáj valaminek kijönnie”. A kísérõk megpróbálhatják a kísértet egy konkrét lépésre eljuttatni, és az egyéni kreativitásnak kevés esélye van.


    Erre a veszélyre utal az a gondolat, melyet az interjúalanyom ugyan csak érintett, de ha nem reflektál rá, könnyen ebbe a hibába eshet. „Nyilván van jelentõsége annak, hogy lássak valami haladást. Errõl beszéltem, hogy haladunk egy úton. De ugyanakkor nekem nem az eredményrõl szól a történet, olyan viszont volt már, hogy valaki megállt, elkezdett velem játszani. Nyilvánvaló volt, hogy ennek a blokkolásnak hátterében nagyon komoly pszichológiai probléma húzódik, többször megkértem, hogy forduljon segítségért, nem tette meg. S miután ezerötszáz kört tettem különbözõ módszerekkel, különbözõ segítségért, de hogy õ kérjen segítséget, ne pedig én. . . Mivel végig visszautasított, gondoltam: »úgy tûnik, mi nem tudunk haladni, ha nem fogadod meg a tanácsom, akkor mi az értelme ennek a kapcsolatnak?« És akkor ki kellett szállni. De nem azért, mert nekem több munkám volt azzal, hogy segítséget szerezzek. De olyan is elõfordult, hogy kísértem valakit, aztán eltávolodott, nem tõlem, elsõsorban Istentõl. Nagy hülyeségeket csinált, még nagyobbakat, aztán egy idõ után visszajött. Ha én nem lelki kísérõ vagyok, hanem mondjuk funkcionárius, akkor erre azt mondom, hogy te elmentél, és akkor sem fogadtad meg; akkor most mennyire fogod megfogadni azt, amit mondok? De ha én lelki kísérõ vagyok, azt mondom neki: »Hát visszajöttél?« Nem képviselhetek mást, csak Isten irgalmát meg szeretetét és a Krisztus-követést. Tehát annak kell örülni, hogy visszajött – nem hozzám, hanem Istenhez –, és nem azon kell sírni, hogy elment.” (Interjú D)


Befejezésként

Egy korábbi kutatás, mely a kommunista idõk „föld alatti” és „föld feletti” egyházának lelkigyakorlatos formáit elemezte, rávilágított arra, hogy az adott kor és társadalmi, politikai helyzet még egy olyan lelkiségi gyakorlatnak a kereteit és értelmezését is alakíthatja, amelynek tartalmáról, folyamatáról biztos ismeretünk és áthagyományozott instrukciónk van (Szent Ignác lelkigyakorlatos-könyve). Az adott helyzet és a hitüket megvalló hívõ emberek Isten-tapasztalata (mely sok esetben megfogható volt bizonyos szentírási részekre való összpontosítással, azok rendszeres értelmezésével) alakította a lelkigyakorlatos ormákat, melyek közül a legtöbb már nevében is messze állt a Szent Ignác-i lelkigyakorlatoktól.

Ugyanez a folyamat figyelhetõ meg a lelkivezetési gyakorlatban is. A M. Schneider által összegyûjtött szempontok közül – miszerint a lelkivezetésnek a lelkek szolgálatára, Isten akaratának elõtérbe helyezésére kellene irányulnia, gyakorolva az emberséget, szaktudással párosulva, azért, hogy a szabadságban növekedve és a megkezdett úton kitartva  növekedjen a keresõ ember önmaga és Isten megismerésében – a felsorolt lelkivezetési módokban hiánytalanul egységesen nem jelennek meg. A leggyakoribb és így a függõség kialakulását leginkább lehetõvé tévõ forma a konzulensi, tapasztlatorientált kísérés.

Amikor Európa nyugati országaiban a lelkigyakorlatok is a II. vatikáni zsinat impulzusai és a keleti meditációs formák felfedezése által nagy felvirágzásnak indultak, Karl Rahner egy interjúban a következõket nyilatkozta, ami a lelkivezetés mai gyakorlatában is útmutató lehet. „Kétféle gyakorlat, kurzus vagy elõadás különböztethetõ meg, melyek ugyan távol állnak a Szent Ignác-i lelkigyakorlatoktól, de amelyek talán ennek ellenére célravezetõk, sõt talán szükségszerûek is, de mindenesetre nem nevezethetõk lelkigyakorlatoknak. Az elsõ típust teológiai oktatásnak, felvilágosításnak lehetne nevezni. Ezek lehetnek mélyek, lehetnek jámborak vagy modernek is, de verbalizált teológiai gondolattartalmat közvetítenek. Ez lehet mélyértelmû és szükségszerû, minden további nélkül segítséget jelenthet a személyes élet alakításában, de a teológiai elõadások kurzusa, még ha az is a célja, hogy a konkrét életgyakorlat és életalakítás építését szolgálja, nem az, amit Ignác a lelkigyakorlataival elgondolt. A második típus alkotja a meditatív jellegû gyakorlatokat. Ezek még nem lelkigyakorlatok ignáci értelemben, legfeljebb annak elõszakaszaként értékelhetõk, melyekre bizonyos körülmények között szükség lehet, vagy szükség esetén ki is hagyhatók annak érdekében, hogy megmaradjanak azok a pszichológiai-technikai és egzisztenciális lehetõségek, hogy egyáltalán lelkigyakorlatot lehessen végezni.

A minket megelõzõ kegyelem elfogadásának aktusával szemben – amennyire ez egyáltalán lehetséges – és egy verbális teológiai indoktrinációval szemben – mégha az fontos is lehet – a lelkigyakorlatokban másról, sokkal fundamentálisabb dologról van szó: arról, hogy a Teremtõt és a teremtményt, ahogy Ignác mondja, hagyjuk egymással tevékenykedni. Hogy ilyen lehetséges, ilyenre lehetõség van, hogy Isten-tapasztalat létezik, mely nem azonos az Istenrõl verbálisan kifejezhetõ fogalmi tudással, mégha a segédeszközök objektíven verbalizálható pillanatait és folyamatait magában is foglalja, ezt Szent Ignác feltételezi. Nem egyébhez, mint ehhez a tapasztalathoz akar Ignác a lelkigyakorlatokban elvezetni.” (K. Rahner)

Irodalom

Andriessen Herman, Sich von Gott berühren lassen, Geistliche Begleitung als pastorales Handeln heute, Mainz 1995

Barry A. William/Connolly J. William, Brennpunkt: Gotteserfahrung im Gebet, Die Praxis der geistlichen Begleitung, Leipzig 1992

Bernhard Grom, Religionspsychologie, München 1992

Midling Andrea, Exerzitienbewegung in Ungarn, Diss. Wien 1999

Midling Andrea, Személlyé válás és lelkivezetés, Autonómia és függõség a lelkivezetésben, lelkivezetési gyakorlat Magyarországon, Szakdolgozat, Semmelweis Egyetem: Mentálhigiéné tanszék 2002

Schneider Michael, Gott will meinen Dienst, Geistliche Begleitung, in: Ignatius von Loyola und die Gesellschaft Jesu 1491–1556, Würzburg 1990, 185–189.


A szövegben történõ egyéb hivatkozások olyan szerzõkre, akik a fenti bibliográfiában nem szerepelnek (Piet Penning de Vries, George P. Lench, Karl Rahner . . .), az Entschluss és a Korrespondenz zur Spiritualität zur Exerzitien c. folyóiratok cikkíróit jelzik.