KULTÚRA




Szabó Ferenc

BARÁTI BÚCSÚZÓUL

Prokop Péter festõ író halálára
(1919. január 10–2003. november 11.)

Négy nappal halála elõtt jártam nála a Széher úti kórházban. Megrendültem, amikor behunyt szemét rám nyitotta, halkan néhány szót váltottunk. Úgy tûnik, még megismert. „Húsz kilót fogytam” – mondta halkan. Nem akartam fárasztani. Mielõtt elhagytam volna a betegszobát, megáldottam.

Sokszor találkoztunk Rómában a Szent István Házban; beszélgettünk mûvészetrõl, egyházpolitikáról, életrõl-halálról. Kiállításairól beszámoltam a Vatikáni Rádióban, interjúkat készítettem vele életérõl, festészetérõl, sorra megjelenõ „naplójegyzeteirõl”. Könyveibe mindig felvette ezeket az ismertetéseket, interjúkat. Egy kis közös könyvünk is megjelent: „Uram, irgalmazz!” – képek a Jézus Szíve-litániához az én négysorosaimmal. Most a halálhír órájában írom e sorokat. Addig is, míg alkotásait – festményeit, könyveit – alaposabban mérlegre tesszük, néhány személyes széljegyzetet fûzök hozzájuk.

Több korszaka volt, mint nem egy festõnek. Pár hónapja láttam a szép kalocsai állandó kiállítást (az érsekségen): ott megfigyelhetjük a „korszakok” változását. Egyeseknek a régi (klasszikus) Prokop jobban tetszik, mint a „modern”, szürrealista/expresszionista mûvész. Sokat alkotott, hiszen – mondhatnánk – nem volt más dolga. Párszor ki is fejeztem irigységemet: „Jó neked, Péter! Nincs más dolgod, csak a »teremtés«.” Dosztojevszkij mondta, hogy csak a szépség menti meg a világot. Én magam „ars poetica”-töredékemben ezt írtam:

„Csak azt mondani mi kimondhatatlan
a költészet nélkül földünk lakhatatlan”

Élete utolsó szakaszában egyre gyakrabban jelentek meg kötetei. Egyikben –„Tudathasadásos alkatom” címmel – így jellemezte magát: „Köteteimnek nincs befejezése, mert sorozatuk folyamat. . . Az élvhajhász serkentõ izgalma folyton bennem feszül: gyerünk csak tovább! Saját érdekem diktálja: le ne álljak! Formában maradhassak. A semmittevés tompít, lassan ölõ gyilkos. Tréning nélkül elernyednek az izmaink, szellemi teremtõ képességünk. Míg ki nem ütnek a sorból, teljes tempóval hajrázom!” Végül mégis lefékezett, elernyedtek az izmok, letette az ecsetet. . .  Gyõzött a kor és a kór! – Isten veled, kedves Péter!

Most pedig közöljük Prokop Péter egy kiadatlan „riportvázlatát”, amelyet pár évvel ezelõtt Csepelen – ottani mûtermében tett látogatásomkor – adott át, hogy szabadon felhasználhassam. Ez a valóban személyes vallomás kiváló vázlat életútjáról.






Prokop Péter

 RIPORTVÁZLAT A TÉVÉ  SZÁMÁRA

1. Hogyan lesz a festõ? A mûvészsors érdekelne.

Minden újszülöttet azonos ráörüléssel babusgatja az anyja. Reszket érte. A magamódi jövõt dúdolja neki. Mivé nõje ki magát? Helyette is álmodozik, akinek kilenc hónapig a szívét is kölcsönadta. Az anyává dicsõülés királyi palotában vagy cigányputriban természetanyánk egyforma kitüntetése. A trónörökös azonban elzüllhet, míg a koldusgyerek esetleg zenevirtuózzá küzdi föl magát. Nobel-díjas föltalálóvá.

2. A kérdések kérdése tehát nem is annyira tehetség függvénye, talán inkább az elkövetkezõk varázslata?

Hány virágból érik alma? Az apától örökölt hajlam a körülmények lehetõségétõl is függ. Sarjad-e belõle búza? Egyáltalán a szikrája sincs a szülõkben, amivel a bölcsõben fekvõ megáldatott. A ki tudja, kitõl kapott, valamelyik távoli õstõl visszakívánkozó hagyaték már a négyéves gyerekben virágozni kezd, ami a semmibe is porladhat, elterméketlenül. A hegyvidéki pásztor aligha fog írótollat a kezébe. Esetleg faragni kezd, s kinövi magát szobrásznak.

3. A kibontakozás ilyen titokzatos valami?

Igen, a bölcsõbe tett végzet eltévedhet, mint a hegyi patak.

4. Ennyire fontos a tehetség és körülmények összjátéka?

Volt egy bátyám, aki valamilyen csecsemõbetegség vagy már születési hiba folytán nyomorék maradt. Ötvenévesen sem szabadult ki kiskorúságából. Abban az idõben még nem léteztek olyan intézetek, ahol az ilyenek nevelésével foglalkoztak. Szüleim megértõ gondosságából tengõdött. De micsoda vágyakkal! Röpülni a felhõk fölé az égen áthúzó gépek valamelyikén. Ácsolt, fúrt, faragott, szögelt, szétszedett, és újra barkácsolt. Szenvedéllyel. Idegbajos keze-lába nem nyugodhatott percre sem. Mégsem lett belõle pilóta. Hitte, mert biztattuk, hogy holnap majd mellette áttörjük a palánkot, és meg sem állunk a holdig. Ha roncs ujjai közé ceruzát kapott, meglepõ formákat produkált. Szorgalma és álmai egyként elenyésztek. A fejfán a neve és ez a csöpp megemlékezés szól csak róla, hogy egy volt a létezõk között. Miért éppen õ, és nem én foglaltam el helyét? Nincs rá válasz, csak a tudomásulvétel. A félõs izgalom, ha vele cserélnem kellett volna.

Két szabófi egymás mellett ültünk az iskolapadokban. Irigykedtünk egymásra: ki a jobb rajzoló? Irodába került, s karcot sem hagyott maga után. A képessége mellõl hiányzott a szívós akarás.

Az ügyvéd fia már tízévesen rögtönzött beszédet mondott. De iskolái után nem folytatódott benne a teremtõ aktus. Fölnõttként nem komponált sem regényt, sem eposzt, sem tudományos értekezést. Nem volt önálló, csak recitált, nagyoktól ellopott sémákat rezonált. Hol veszett el az élet dzsungelében a szókombinálás öröme? A pénz az idealizmus gyilkosa.

Óvoda helyett inkább otthon „nyûgösködtem”, telefirkálva minden lehetõ tiszta papirost. Szemem szomja azóta sem hagyott sose békén.

5. Mit sorol az élet legfontosabb birtokállományai közé?

Különös ötösfogat villan e kíváncsiságra eszembe. Íme a válaszom.

Az elsõ természetesen maga a létem. Ki választott ki sokmilliárdos lehetõségbõl. A semmivé vált testvérözönbõl. Az elsõ világháború vége felé szabadságot kapott, a zombori zubbonykészítõ mûhelybõl hazasietõ apám megölelte Kalocsán éldegélõ háromgyerekes anyámat, és az akkor soron lévõ petébõl és félmilliárd férfiondó egyikébõl megfogantattam. Kilenc hónapra rá én lettem a találka gyümölcse. A magyar vereség után az elsõ kommunizmust átélõ apám már ringathatott a nagy ruháskosárban. Munkája közben engem, a sírós porontyot, ha anyám valamiért odavolt. Akkor még dívott a fésülõs asszonyok és a kézzel pliszírozás mestersége. A bõszoknyás környezõ falusiak dögivel hozták ráncba szedni tarka anyagjaikat. Nagyobbacskán még kivettem részem a „négykezes” munkából. Egy csók és szerelmes éjszaka folytán tehát idevéletlenedtem. Ha véletlen nincs, mert óramû pontossággal zajlik minden, miért és ki nyúlt bele sorsomba, és ajándékozott meg az elszaladt nyolc évtizeddel?

Másodiknak tegyük az egészséget. Lehettem volna kéz nélküli, tolókocsis nyomorék, bambán magam elé nézõ féleszû, focira termett lábak nélküli mankós. Nagyjából testi korlátozások nélkül élvezhettem elhúzódó idõmet. Egyre vénülõ érettségi találkozásaink cáfolhatatlan bizonyítékok.

Harmadiknak sorakoztassuk ide a képességeket. Amiket szüleim sem bírtak, de örömmel figyelve lelkesítettek. Szerzõdés, ellenszolgáltatás kötelezettsége nélkül fejleszthettem ki különbözõségemet. A butácska Csesznyák Gyurka már ötödször járta az elsõ elemit. Elrosszalkodott az utolsó padban.

Ki ne hagyjuk a szabadságot! Nem ültettek inasszékre, hamarabb kamatozó mesterségbe. Több-kevesebb vergõdéssel engedték kibontani álmaimat.

El ne felejtsük, siessünk még idevágni ötödiknek a szerencsét! Kritikus pillanataimban a háttérbõl váratlanul emberi alakban belenyúlt zavaromba a problémáimat megoldó segítség. Java részük persze hogy nem él, szívesen hálálkodnék jóságukért.

6. Húszévessel cserélne-e?

Aligha. Az velem biztosan nem cserélne gúnyát. Én még kevésbé. Apródonként összerakódott életmûvem nem ismétlõdne még egyszer. Lehet, hogy jobban sikerülne. De a kockázat félelmesen elriasztó. A múltam, melybõl kiléptem – mely segített, esetleg ellenkezett szándékaimmal –, a hátrahagyott század kritikus és ígérgetõ zûrzavarával nem állna ugyanúgy össze. A két világháború, a két nemzeti katasztrófa, amelyek javamra és ellenemre is szolgáltak, szerencsére nem újrázható tragédiák. A történészek könyvei taníthatók és tanulságok, de volt-nincs, soha többé össze nem rakhatók. Sajnos vagy sem, ebbõl a háttérbõl nõttem ki. De megharcoltam. Rájuk a fiú másként reagálna. Akármit hord lelkében, fizikumában, biztos, hogy más eredõk fakadnának. Tízcentis sarkú cipõben, köldököt mutogató ingekben elütõ kivirágzások fakadnának.

7. Voltak-e ellenzõi, s velük hogy vívott meg?

Pláne indulásomkor. Vagy pap, vagy festõ – szállóigéztek. Nincs példa, mi sülhet ki e keverékbõl. Érthetõ a magatartásuk: a kettõ össze nem egyeztethetõ. Ki a kórustagokon kívül énekel, bizony zavart kelthet. Bogaras öregurak disszidensnek vélték különcségemet. Lelkipásztorrá dresszíroztak, mit kezdhetnek a festõállvány elõtti elmélkedõvel. Zsákutcából akartak megmenteni. Hogy mégis fölvételiztem a pesti akadémiára, rám bélyegezték a renegát, elmarasztaló jelzõt.

De hát magam sem sejtettem, milyen madár kel ki a tojásból. Csak utólag, „post festa” mutogathatom: íme, ilyen halakkal teli a tavam. Most persze verhetem a fejem, hogy õk elmentek, magam pedig korukhoz öregedtem. Nem kenhetem orrukra a sírjaikban, kriptáikban hamvadóknak.

8. Fölborzolódott lelkiismerete hogyan tért egyensúlyba?

Jó idõ elvánszorgott, míg magamat összeszedtem. Oltárképeim és freskóim között önigazoló fölfedezésre jutottam.

9. Éspedig?

Elõbb hadd említsek ide két megrázó kérdést! Melyik a szánalmasabb: a süketnéma vagy a vak? Melyiktõl rémüldöznénk inkább, ha mint a középkorban a nyelvünket vágnák ki, vagy a szemünket szúrnák ki tõrrel? Nehéz a válasz? Számomra mindenféleképp a második megoldás az elviselhetetlen csapás. Fehér bottal botorkálni sötétben egész életen át. Térjünk vissza a témára! A fõiskola elõtt társaimmal együtt a nyelv, az elõadás minõségével foglalkoztunk. Irodalmiasan, úriasan kifejezni gondolatainkat. Önképzõkörökön versenyeztünk, próbaprédikációra köteleztek, pályázati dolgozatokkal törtünk az elsõ helyre. Méregettük, kinek a stílusa ékesebb. Bújtuk az elhíresült szónokokat. Prohászkát még sétáimon is hónom alatt szorongattam.

Bizonyos meghajlással illettük a többnyelvûeket, kik hazulról némettel vagy bunyeváccal érkeztek. Kicsit szégyenlõsen behúztuk nyakunkat kalocsai tájszólásúak. Próbálkoztunk, de nehezen teltek a francia, angol órák.

Gúnyolódjam? Az olasz, spanyol és más tájak érintkezési formái legalul egyformák. Veréb, fecske, sárgarigó – másként jár a csõrük, de csak madarak. A busman vagy kínai alapstruktúrája csak ugyanaz. Grammatikát bír, alanyt és állítmányt, fõnév- és igeragozást. Az arab tanár éppúgy telepirosozza a hibázó tanuló dolgozatát. Gorombán hangzik? Az orosz meg indió ugyanúgy mûveli a mást.

10. Hová akar kilyukadni a nyelvgyalázással?

Most jön a nagyágyúm. Ábrázoló szerszámaimmal egészen másféle kifejezõeszközt szereztem. Gondolataim másként válnak élõvé. Ilyenkor a fajok, határok elmosódnak. A japán rizspapírra dobott cseresznyevirág vagy a néger plasztika a nyelv nyelve nélkül közlik magukat, tolluk vagy vésõjük meglátásait. Átléptem honpolgárnak magam is e más rendszerû égitestre. A szem által fölfogott világot a mûvészetek szabályai szerint közlöm, a képem elõtt elgondolkodóknak. Hadd dicsérjük ide a zenét is, amelyik még további régiókba emeli a rá fülelõket.

11. Remélem, ez nem a költészet és irodalom lebecsülése?

Távolról sem. Csak az elkülönülésüket hangsúlyozom. Hisz anyám csókját érzem a számon, mikor beadagolt szókincsét pazarlom. A nullpontról indulás az elsõ papa-mama gügyögése az idegeimben él. Ó, az áldott „ö” betûk! Hogyan piszkolhatnám, mikor balkézrõl belekotyogok. Csak hangsúlyozom, hogy aki írni-olvasni sem tud, a dzsungel szobor elõtt visszahõköl. A gúlák építõi az ékírások értelmét bár nem ismerték, a vezetõk irányítása szerint építettek. A „biblia pauperum” hézagpótló megoldás. Az erdõk s mezõk baltás-ásós-kaszás hívõinek mozaikba, freskóba rögzített tanításként. Elfogadom Werner Alajos pap karmester összegzõ kijelentését: Istennek a kedvencei a szentek és a mûvészek. Még rá is duplázok, és ez a mûvészetek bármely ágára szól: az ember mûvészetében dicsõül önmaga fölé. A nagytermészetben mûködõ Alkotó mellett emberi módú inaskodására.

12. Tehát míg mûvészetében keresett és játszott, hódítóvá vált, a kimondás más lehetõségeinek gyakorlójává. Más tájak uralkodójává?

Igen. A vizuális mércék szerinti kivitelezõvé. Sõt még egy óriási pluszra tettem szert. Tanár, teológus, prédikátor több-kevesebb idõt vesz el életünkbõl. Órákon át dobálják témájukat. Unalmas vagy érdekes modorukkal. Összeollózott tudományos könyveken hétig vergõdünk át. Sikerrel, esetleg megértése nélkül. Az író és olvasó intelligenciájától függ az összecsapódás. A hitoktató hosszasan meséli: milyen lehetett Jézus arca, szakálla, szeme, haja omlása. A szókincs segít, de a Munkácsy Krisztus-feje szuggesztívebb. Még az ügyetlen táblára krétázás is hatásosabb.

És ráadásul ki ne felejtsük, hogy az illusztráció és a szemlélõk tekintetének összekapcsolódása pillanat alatt összekötõdik. Olyan mélységekbe merül az együttérzés, ahova a szó aligha érhet el. Imádkozzuk a keresztutat? Ájtatossági gyakorlat. Egy látványos gyûjtemény átlapozása mégiscsak megrendítõbb. Érteti akadozás nélkül a rászögezést, anya s fia ölelését, a kínokat, a halál borzalmát. Ekkora varázsló a festõ.

13. Valóban  óriási  a  különbség.  Ha  nem  is  a  minõségbeli,  de a másság.

Még ráadásnak. Nemde a szónok is gesztikulál? Nyomatékul, s aláhúzza argumentumait.  Szeretem az angol színészt, ki hang nélkül ábrázol, csak mozgásaival jelenít. Hányadszor ismételjem hát: nem herdáltam el semmit, nem váltam klikkárulóvá. Amit kollégáimmal tanultam, ahhoz új bemutatási formára leltem. Kincskeresõként ástam egyre mélyebbre. A plusz-minuszban végeredményben nyertem. A kiáltás a távolba s a visszhangja is kihal az idõben. Fra Angelico freskói még ma is prédikálnak.





Szabó Ferenc

KÖLTÕK KÖZÖTT

Három új versgyûjtemény a könyvhéten

1. Gyurkovics Tibor: Extázis I–II. k. Kráter Mûhely Egyesület, Pomáz 2001. Mindegyik kötetben 107 kép + 107 vers. (3200+3500 Ft.)

Amikor a könyvhét alkalmával Gyurkovics Tibor a pazar kiállítású köteteket dedikálta, mondtam neki, hogy azért is szeretem verseit, mert azok valóban lírai alkotások; tökéletes formában, ritmussal-rímekkel írt költemények, és van értelme szavainak, van „mondanivalójuk”. Erre õ, egyetértése jeléül, jobb kezével a bal füle alá nyúlva közölte, hogy õ sem szereti a modernkedõket, az értelmetlen szóhalmazokat közzétevõ „posztmoderneket”.

Az Extázis olvasása sok örömet okozott: 107+107 klasszikus és modern, a legkülönbözõbb irányzatokhoz tartozó festmény színes reprodukciója mellett ugyanannyi költemény. Nemegyszer a festmény pontos, aprólékos leírása indukálja a személyes vallomást; máskor pedig – fõleg az absztrakt képeknél – a költeménynek, emlékezésnek alig van köze a képhez. Már korábbi köteteiben is képek ihlették Gyurkovicsot. Nincs ebben semmi különleges. Sok más költõ is barátságban, szellemi/mûvészi kapcsolatban állt festõkkel, mûvészekkel. A festõk és költõk közötti barátság, alkotói és tematikai közösség a német romantika, illetve Baudelaire és Delacroix óta fokozatosan kibontakozott. Ismerjük Baudelaire híres költeményét: A Fároszok költõje mély beleéléssel egy-egy versszakkal találóan jellemzi egy-egy festõ mûvét. Rubens, Leonardo, Rembrandt, Michelangelo, Watteau, Delacroix –

mind-mind ez a szitok, e káromlás, e kínból
kitörõ mámor és könny, jaj és Te Deum
visszhangként zeng felénk millió labirintból,
emberszívekre szent, isteni ópium. . .

Nem tudom, hogy Gyurkovics Tibor miért éppen ezt a 107+107 képet választotta; egyes festõktõl többet is, pl. Chagall, Chardin, Fragonard, Kandinszkij, Modigliani, Mondrian, Munch, Soutine, Tiepolo, Watteau, hogy csak néhányat említsek az elsõ kötetbõl. A másodikban ismét Chagall, továbbá Gauguin, Magritte, Renoir, Toulouse-Lautrec, Van Gogh, Wesselmann. Klasszikusok és modernek, ismertek és kevésbé ismertek, „szentképek” (bibliai, evangéliumi jelenetek) és fõleg „erotikus” képek (aktok, nõi alakok). Dobai Péter az I. kötet értõ bevezetõjében („Vers-szavak a képhatáron”), miután felsorolt több nevet (a költõ mellõzött „minden mûvészettörténeti, akadémikus kronológiát, tradíciót, ízlést”), ezeket írja: „A fenti fényes névsorból jól kitetszik: együttható, energikus, rendkívül érzéki nyelvi, költõi erõtérben él itt a renaissance, a jezsuita barokk, a rokokó, az impresszionizmus, a kubizmus, a metafizikus festészet, a XX. századi figuratív és nonfiguratív, absztrakt képzõmûvészet. Ezt az »idõtlen« és voluminózus együtthatást az »erotika édenében« megjelenített »versfestmények« gazdag, színes nyelvisége és a költõ empátiája, istenadta tálentuma teszi lehetõvé.” (I, 8) Igaza van Dobainak, hogy amikor a költõ sokszor bonyolult képkompozíciókat jelenít meg versben, mintegy „szimbiózis” jön létre a festészet és a költészet között. Gyurkovics legszívesebben az „erotika édenében” idõz; félrelökve tabukat, néha nyersen fogalmaz, mégis az egész „erato” összbenyomása: tündéri realizmus. Ugyanakkor meglepõen sokszor – még a kifejezetten erotikus versekben is – metafizikai, „istenes” utalásokkal találkozunk.

A gyermekkori élmények és késõbbi szerelmi emlékek; a megjelenített, élõ múlt mellett a végesség szomorúsága; az az abszurd érzés, hogy a tárgyak, alkotásaink túlélnek bennünket; az az isten, aki „van is, meg nincs is” – mindez a tematika jelen van az „édenben”.

Elhagyva az általánosságokat, most már idézek néhány jellemzõ verset. Elõször önéletrajzi vallomásokat. I/78 (F. Léger: Gépész) – gyermekkori golyózás a rákosfalvai porban, majd a háborús bombázás. . .

mi csak skulóztunk csillogó szemekkel
nem is gondoltuk, hogy meghal az ember
golyó gurult s az egész csodás volt. . .


II/154 (R. Magritte: Vörös modell):

Orosz hóban vándorló apámat
idézi a lábfeje a lábnak. . .
Isten hazasegítette Ámen
A bakancs megmaradt de apám nem


Toulouse-Lautrec Van Gogh-portréjáról (II/206) is apja és bátyja jut eszébe. P. Delvaux Tükör elõtt ülõ nõ c. képe pedig édesanyja leánykori alakját idézi fel (II/48):

. . .örökké figyeltem szeme hova rebben
az arany tükörben királyi keretben
az asszonyok között mindeneknél szebben
ó hogy öleltem ó hogyan szerettem
rá negyvenöt évre mégis elvesztettem


A. Modigliani Ülõ aktja (I/198) régi szerelmére emlékezteti; egy másik akt viszont (D. Rivera: Akt liliomokkal, II/162) a szerelem bálványozását jelzi (mint több más erotikus vers). Egyik versének végkövetkeztetése (II/50):

a szerelem nagyobb mint az isten

Mint mondottam, Isten (isten) neve gyakran visszatér a versekben, néha játékosan, mint pl. E. Hopper Második emelet napfényben c. képe kapcsán (I/184):

Mindig mindennel minden összefügghet
ha Isten bennünket magunkra hagy
ha véletlenek vesznek közre minket
ha kiülünk a napra mint a vak. . .

. . .ha nem terjeszti ki a kezeit
fölénk az Úr és a felhõre guggol
s napba nézve internetezik

R. Magritte Golkonda c. szürrealista képére (II/218) írt versében sír az isten:

földig érõ alkonyatban
mindig hallatszik a dallam
mikor nyitva van az ablak
csak az isten maga hallgat
mert odafenn pityereg. . .

Tele játszi könnyedséggel és humorral a teremtés kezdetét jelzõ, Big-Bang-et idézõ vers (I/24), P. Mondrian absztrakt képe: Broadway Boogie-Woogie:

Ahogy várta a robbanást a csend
mikor végtére isten megjelent
a laza nyárban könnyû kis kabátban
mikor a szél is külön nyár a nyárban
s a lepkéken is elragadtatás van. . .

az isten mint kis rabló megjelent. . .

megkereste a folyosón a Gongot. . .


Külön tanulmányt lehetne írni Gyurkovics Isten-képérõl, hitetlenül is hívõ magatartásáról. Már amennyire ez kifejezésre jut mûveiben. (Megjegyzem: ha egy író, költõ közzétette alkotásait, ki van szolgáltatva az értelmezéseknek, amint ezt Valéry mondotta A tengerparti temetõ értelmezése kapcsán. Én itt a saját benyomásaimat rögzítem.)

Meglepett, hogy pár évvel az Extázis elõtt, 1998-ban a Kairosz Kiadónál megjelent Gyurkovics Tibor „istenes versei”-bõl egy válogatás Isten homlokán címmel. Világos, hogy nem mindig a vallásos, keresztény témájú versek árulkodnak a költõ hitérõl. Ezért is nem hoztam fel példának az Extázisból a kifejezetten vallásos/keresztény ihletésû (klasszikus és modern) képekhez írt verseket. Minden modern ember – a hívõ is – átéli a hitetlenség kísértését, azt az élményt, amelyet pl. Bergman filmjei fejeztek ki: „hallgat az Isten.” Sokszor inkább csak távollétét, semmint jelenlétét érezzük. Ezt egyébként a nagy misztikusok is megtapasztalták. Vajon Isten törõdik világunkkal, avagy odafenn unatkozik? Ez a fõ kérdés! Mert a világban levõ rossz, gonoszság és a szenvedés lázadásra indítja az embert. Egyébként az „Isten meghalt” nietzschei metafora, amellyel a modernséget jellemezni szokták, igazában keresztény eredetû: Isten meghalt Krisztusban a Golgotán. A lelkészfiú Nietzsche maga is énekelhette a lutheri korált: „Isten maga halt meg.” De Krisztus halála életet adott a világnak, üdvösséget hozott; és feltámadása megadta a hívõknek a reménységet, hogy örök élet vár rájuk.

Talán nem véletlen, hogy az Extázis I. kötete elején (14) A. Mantegna: Piéta c. képéhez, a kiterített halott Krisztust ábrázoló képhez írt verset olvassuk:

. . . Hever csak ahogy egy halott heverhet –
egy darab agyag az istenfia –
kit már csak síró vén anyja szeretget
hová lett a régi kompánia?
Azokat is ismerte mindenegyet
az az összetört szürke Mária –
el se képzeli hogy lehet a gyermek
Jézusnak innen föltámadnia?

A kérdõjelet mindenki – a kegyelem hívására igennel válaszolva – egyéni döntéssel oldja fel. Gyurkovics az Isten homlokán c. kötet végén közölt „rémes és okos” (?) vallomásában azt állítja: „vallás(osság)omnak – ha van ilyen, inkább reményemnek – egyetlen alapja”: Jézus. „Õ, a személy, a grünewaldi kifacsart kezû horpadt test, a giccsesebb nevetgélõ kisbaba, a lehetetlen Isten. . .”

2. Ugyancsak a könyvhétre jelent meg Czigány György barátom Álmot, gyönge leánykát c. szép albuma: hatvan vers Borsos Miklós rajzaival. (Pannónia Könyvek, Pécs, 2003.)

A könyv címét egy Babits Mihály által idézett görög ének sugallta:

Jön az este: mit hoz az este?
„Tejet, álmot, gyönge leánykát. . .”

Az öregedõ költõ itt az „örök nõi”-t éneklõ költeményeit gyûjtötte össze: szerelem, vágyakozás, lányportrék, érzéki víziók, a nõi test-lélek szépségének zsoltárai vannak itt jelen a költõ 12. verskötetében. Korábbi, Mézet ont az ég c. kötete (Szent István Társulat) inkább a keresztény élmény által ihletett költeményeket tartalmazta. Ugyancsak a tavasszal jelent meg a Szent István Társulatnál Czigány György prózafüzete: A Teremtõ ministránsai. Az itt közölt írások közül néhányat a Távlatok is megjelentetett.

De most a legújabb albumról szólok. Ismerjük Babits Mihály Erato c. mûfordításait: az erotikus világköltészet remekei. Ez eredetileg 1921-ben Bécsben jelent meg az akkori magyar közszellem prüdériája miatt. 1970-ben aztán a Szépirodalmi Kiadó is megjelentette Budapesten Borsos Miklós rajzaival. Ez a kötet az Énekek énekétõl Baudelaire-en át Louÿs-ig ízelítõt ad a szerelmes-erotikus versekbõl. Gyurkovics Extázisa mellett e költemények jórészt „szemérmeseknek” tûnnek. Czigány György nem követi Gyurkovics nyers – sokszor pornográfiába hajló – „szókimondását”. Az emlékezet szelíddé szublimálja az érzéki élményeket. Az „örök nõi” itt valóban a magasba emel.

Gyurkovicstól eltérõen, aki a rímek és ritmusok zsonglõre, Czigány dikciója általában „prózaibb”, bár éppen itt gyakori a kötött forma és a szárnyalás. A zenész költõ itt jobban ráhagyatkozott a lüktetõ, zengõ líraiságra. A Borsos-képek igazában nem „illusztrációk”, a versek és a képek egyenként nem felelnek meg egymásnak, miként az Extázis képei-versei. Viszont egyes verseket meg lehetne zenésíteni, pl. a szürrealista Tavaszi áldozást vagy Fanni áriáját. Néhány vers zenei reminiszcenciákat õriz: Mozart Constanze-nak, Vivaldi, Szent Cecilia. . .


Végül idézek egy remek kétversszakosat:


         Majális volt

Szoknyák, fecskék, csupa hátha –
sóvárgásba csitult szégyen:
futtában pillantott hátra,
fû fénye szaladt a szélben.

Ruháján nyílt máslik, bogok
– odafönn föld, idelenn ég –
mellén kezem s úgy dobogok
benne mintha szíve lennék.

3. Baráti dedikációval kaptam meg Nagy Gáspár legújabb kötetét: Ezredváltó, sûrû évek. (Száz vers 1998 márciusától–2003 márciusáig) Széphalom Könyvmûhely, Budapest 2003. A Kossuth-díjas költõ (vö. Távlatok 50, 648–650.) „új kötete az ezredforduló zaklatott »szép új világának« mögöttünk lévõ öt évében született” – olvasom a borítón. A kor nagy problémáit és a magyar sorskérdéseket átélõ-átérzõ költõt olvasva nem a létezés végsõ kiszolgáltatottságának érzése járja át az olvasót”, de azért jelen van a szorongás a vég elõtt; „a mindannyiunkra kajánul lesõ pusztulást” nem feledheti.

Nagy Gáspár a szabadság költõje. Miként Illyés Gyula vagy Csoóri Sándor, a magyar jövõért aggódik, miután átkelt a szörnyû századon:

Csillagtalan       
és álomtalan
beh nagy vallató éjszakákat    
cipelek szívben csontozatban
mégis idegvég-józan látomásban
elmúlt jövõm
te szörnyû század!

. . .

                          (Ezredváltó sorok Illyés Gyula epitáfumához)


A Szokolay Sándor által megzenésített Symphonia Ungarorum (Szent István és Szent Gellért emlékezete) „felizzó reményt” keltett, megdobogtatta szívünket, mint Kodály Psalmus hungaricusa.

. . . Királyi kéz
vérünk vére:
koronafényt
gyújt reményre
támadjon hit
legyen áldás
visszhangozzék
a megváltás.

Nagy Gáspár új könyve ajánlásaiból megismerjük elhunyt és élõ barátait, küzdõtársait, akikkel együtt hûséggel õrzi a magyar és keresztény/humán örökséget az egyre aggasztóbban kiépülõ „szép új világ”-ban. A Hûség-díjas Szokolay Sándornak ajánlott versében (A kincsrõl, ami van) írja a közös kincset elherdálókra, tagadókra utalva:

Mért titkolja ez az ország,
gyász vagy remény van-e fölül?
Jó volna ha véget érne
egyszer ez a szörnyû álság,
s jönnének bátor fiai
hûségükkel, hogy megváltsák!

Szent Ágostont idézve várja a véget (Könnyedén halad szívem fölé az éj):

én Ágostonom moriebar vitaliter
sorsom keresztjét hordozom
míg túljutok köztes kis halálaimon.







Húsvéti számunk tartalmából:

Húsvéti elmélkedés

Egyház és politika

Maritain a  keresztény szellemû demokráciáról

A társadalom misztériuma Fessard szerint

Háromszáz éve született Faludi Ferenc

Egyetemi lelkipásztorkodás

Függõség és autonómia a lelki vezetésben






Zsolnai Gábor

LÕRINCZE MIKLÓS FESTÉSZETÉRÕL

(Elhangzott Tihanyban, és szerkesztett változatban Budapesten, a Magyar Borok Házában, Lõrincze Miklós kiállításának megnyitásán.)

Engem nem tudtak eloltani:
élek és itt vagyok, itten!
pedig nagy világ-szelek elé
emelted hõs, vak, kicsi gyertyád –
mit akarsz velem Isten?


Tisztelt Megnyitó Közösség, Hölgyeim és Uraim!


Amikor Lõrincze Miklós megtisztelt azzal, hogy engem kért fel e fontos és szép kiállítás megnyitására, évõdõ iróniával hozzátette: aztán mondj sok Babits-verset! Ezt fölszólítás nélkül is megtettem volna, különösen mikor emlékezetembe idéztem az imént elmondott néhány sort az Isten gyertyája címû versbõl, amelyet szerencsés választásnak tartok mind a festõ munkássága, mind pedig a genius loci szempontjából.

Ami a festõ munkásságát illeti: engedelmükkel a végén kezdem. Sietek kijelenteni: amit Önök a falakon látnak, egy hiteles mûvész egyéni hangú, emóciókban és filozofikus, transzcendens tartalmakban egyaránt gazdag, elmélyült vallomása.

Azért kellett ezen vélekedésem elõrebocsátani, ahelyett, hogy elemzések során jutnék el idáig, mert Lõrincze Miklós esetében az effajta minõsítést sokan és sokáig nem tartották elképzelhetõnek. Tõle a magas mûvészet régióiban való megnyilvánulást valahogy nem várták el.

Valljuk meg: ennek számos oka volt. Lõrincze éveken át hányódott a pálya szélén, alkalmazott grafikusként kereste kenyerét, még sikeres mûvészbarátai is afféle rendkívül szeretnivaló, inkább mûveltnek, mint nagyra hivatott tehetségûnek tartott outsiderként kezelték.

Õ azonban mûvész akart lenni, nagy elszántsággal, erõs hittel, mert érezte magában a fontos mondandót. Autodidaktaként képezte magát a festészetben, még igazi mestere sem volt. Egy ideig elképzelhetõnek látszott, hogy talán író lesz, hiszen a literátus kifejezés készsége is megadatott neki. Kortársai, mûvészbarátai hatottak rá, azonban saját útját járta. A legnagyobb lökést festõi tehetsége kibontakoztatásához Klee példája jelentette számára: azt a szabadságot és oldottságot találta meg általa, melynek segítségével a természetelvû gondolkodás a jelenségtõl a lényeg, a konkréttól az absztrakt, és fõként a láthatótól az elképzelhetõ felé ívelhet.

Amíg azonban valóban eljutott az alkotói szabadság és könnyedség birtoklásáig, hosszú, kételyekkel és önemésztéssel telt utat kellett megjárnia:

Persze a grafikusként töltött évek gyakorlata sem múlt el haszontalanul. Mindenekelõtt az anyagok, technikák kezelésében, a kompozíció, az arányok és visszafogott színviszonyok biztos ízléssel történõ kiegyenlítettségében érezhetõ hatásuk, valamint abban a problémamegoldó készségben, ami az alkotás racionalitásában nyilvánul meg.

Paradoxon racionalitásról beszélni olyan festõ esetében, akire éppen a meditatív emelkedettség, a csöndes líra, a panteisztikus gondolatvilág jellemzõ; mindeme specifikumok célszerû tudatosság keretében nyilvánulnak meg. Lõrincze lassan kitalálta és megtalálta azt a módszert, mely által érzelmi mondandója és egész alkotói személyisége a legpregnánsabban jeleníthetõ meg. Alkatához és festõi tudásához leginkább az akvarell mûfaja illik, azonban annak nem könnyed, „együléses” változata, hanem valami egyénien kialakított válfaja. Ennek lényege az a technikai találmány, hogy a már megfestett felületre újabb megfestendõ réteget, fátyolszerûen, áttetszõ rizspapírt ragaszt, miáltal nemcsak megejtõ szépségû faktúrát hoz létre, hanem az egymás alatt-fölött áttûnõ színek, formák rétegzettsége az egyetemes összefüggések tartalmait asszociálja.

Ez az egyetemesség Lõrincze számára – maga a transzcendentális gondolat. A természet nála nem csak csodálni vagy félteni való környezet, hanem a hit és megértés terrénuma. Igazi panteista, aki minden pillanatában istenkeresõ, ezért mûvei sohasem ábrázolnak, nem kötõdnek történéshez, idõhöz, lényegük épp az idõtlenség, a látszólagos mozdulatlanság ritmikája.

Ó, szent ritmus, Isten versének ritmusa – írja Babits Mint különös hírmondó címû versében, majd így folytatja: mily kicsiny minden emberi történés.

Festõnket is nyugodtan tekinthetjük különös hírmondónak, a szó babitsi értelmében, aki látomásaival, rezdülõ „lélek-mozdulataival”, hogy a költõ-barát, Tóth Sándor szép metaforáját kölcsönözzem, a Teremtés apoteózisát állítja elénk.

A lélekmozdulatok katartikus hatásához persze az ecsetmozdulatok hasonló finomságát is el kellett sajátítani. Már beszéltem a nagy leleményrõl, a rétegek finom megmunkálásáról, arról a fátyolszerûségrõl, ami a Lõrincze-képek látomásosságát oly sejtelmesen enigmatikussá teszi. De még valamit szolgál e lelemény: a személyességet. Ez a személyesség csak másodlagos, közvetett, hiszen a festõ önmagát csak mint a Teremtés parányát fogja föl, mégis e szemérmes alanyiságot nem lehet nem észrevenni mûveiben. A képcímek is árulkodnak errõl: a Kamasztól a Hiányomon át a Közelítõ télig.

Az a tél nemcsak általában, de a festõ számára is közelít. S hogy hogyan függ össze ez a fátyolszerûséggel? Forduljunk ismét Babitshoz:

Engem nem látott senki még. S az évek
suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
hullott le rólam: mégis csupa fátyol
a lelkem; s búsan hátrálnak az évek.

Az évek bizony hátrálnak, s talán nem véletlen, hogy festõnk éppen e fontos évében, a számára hatvanadikban érkezett el odáig, hogy munkássága javából szülõföldjén, Tihanyban bemutatót tarthasson. Ez a kiállítás bizonyos szempontból fontosabb számára, mint a budapesti vagy külföldi sikerek, az ide visszatérés valódi révbe érést jelent. Engedtessék meg elsütnöm azt az olcsó poént, hogy nem Tihany-révre gondolok. Örömmel fogalmazhatom egzisztenciális értelemben is. Rendezett körülmények, boldog családi élet kis unokákkal, sokasodó megbízások és elismerések – az a tudatosan kialakított rend, amely mindig olyan fontos, áhított állapotot jelentett a mûvész számára. Hogy mit jelent ez a rend? Egy kis független nyugalmat, melyben a dal megfoganhat – ahogy Arany írta. De talán többet is. Az a rendet, amelyrõl József Attila beszél:

Ahol a szabadság a rend,
Mindig érzem a végtelent.


Ezzel visszatértünk Lõrincze Miklós transzcendentalizmusához. A végtelenbõl nyeri ihletõ forrását, innen kapja azt a megváltó töltést, mely mûveibõl oly szuggesztíven sugárzik. Ezért érezzük képei elõtt: ha látszólag egyszerû motívumot jelenít meg, akkor is a legbonyolultabb egyetemes összefüggésrõl beszél.

Nem tudtam én beszélni nektek újról, csak a régirõl
nem tudtam én beszélni nektek földirõl, csak az égirõl


– írja kissé affektáltan az a Kosztolányi, aki annyi fontos újjal és földivel ajándékozott meg bennünket.

Ugyanezt teszi egyre elmélyültebben Lõrincze Miklós, aki festészete új darabjaival nemcsak befogadói ízlésünket, de a létezés alapkérdéseirõl való gondolkodásunkat is folyamatosan képes tágítani.

Szándéka, módszere az „égirõl” való meditáció, ezért elveti a tárgyias valószerûséget, a konkrét motívumok alkalmazását – absztrakt tereivel, fényei és színei sejtelmességével valami testetlenséget, idõbõl és térbõl kiszakítottságot, az ezotéria és szakralitás dimenzióiban történõ asszociatív közlekedést biztosítja számunkra, azaz abba a világba vezet, melynek létét oly határozottan érezzük, de magunk ritkán vagyunk képesek mélyére hatolni. Szép példa erre a Megváltó címû kép, melyen hiába keresnénk a szokványos corpust vagy a tárgyias keresztfát. Ez a megváltó fényben és színben létezik, a tér és idõ dimenziójában feszül kozmikus keresztjére, hogy minden pillanatban fölemelje lelkünket.

S hogy mikor várható megváltásunk, nekünk, akik testben, anyagi dimenziókban létezünk? Forduljunk ismét Babitshoz:

Nem az idõk végén. Az idõ sohasem érheti végét –
hanem az idõk mögött valahol, ahol az Isten tartja székét.


Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Itt e történelmi falak között, az isten székének közelében hadd ismételjem meg, amivel kezdtem:

Lõrincze Miklós folyamatosan megküzdve hivatásáért, valódi mûvésszé érett, a kicsi pislákoló gyertyából igazi fénnyé változott, aki életmûve ismerõi számára a lélek sötét idõszakaiban is képes világosságot teremteni.





 mérleg

Megjelenik évente négyszer

Egyes szám ára:
8 euró, 575 forint, 17,75 USD.

Elõfizetési díj: 32 euró, 43 USD,
Magyarországon 2500 forint.

Postacím: MÉRLEG
Szerkesztõség: H–1507 Budapest, Pf.: 120.
T.: (1) 219-0621; fax/ür.: (1) 219-0622.