TANULMÁNYOK




Erdõ Péter

AZ EVANGELIZÁCIÓ JÖVÕJE, KÖVETKEZMÉNYEK AZ EGYHÁZ SZÁMÁRA

Elõadás Bécsben 2003. május 31-én.

1. Különös öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a bécsi Stephansdomban szólhatok az evangelizáció jövõjérõl, hiszen a jövõre igazán csak a közös múlt alapján lehet rálátásunk. Az esztergom-budapesti fõegyházmegyében is Szent István nevét viseli az egyik székesegyház. Az elsõ magyar királyról nevezték el, ám ez a király a keresztségben Szent István elsõ vértanú nevét kapta, bizonyára tekintettel arra, hogy a magyar fejedelmi családot megkeresztelõ misszionáriusok a passaui egyházmegyébõl érkeztek. Olyan egyházmegyébõl, melynek védõszentje Szent István vértanú volt. A misszió tehát a Duna mentén érkezett. A folyó volt akkoriban a legjobb közlekedési útvonal. Azokat a közlekedési eszközöket használták, amelyek annak idején rendelkezésre álltak. A dinasztiák közti kapcsolatokat házasságokkal erõsítették meg. A család és a házasság révén nagy kulturális és politikai távolságokat és ellentéteket hidaltak át. Ebben az összefüggésben terjedt a hit, így dolgoztak a misszionáriusok is.

Mit tanulhatunk ma ebbõl a közös múltból? Azok a lehetõségek, amelyeket a mai civilizáció kínál, nem csak veszélyt és fenyegetést jelentenek, melyek a keresztény és általában az emberi értékeket elpusztítják. Lehetõséget kínálnak a misszió számára is. Ne csak a közlekedési eszközökre gondoljunk, a túl sûrûvé vált légi forgalomra, ne csak a hatalmas tömegtájékoztatási eszközökre, ne csak az elektronikára, amely már a világ hatalmi viszonyait is meghatározhatja, hanem tartsuk szem elõtt az ember belsõ állapotát. Hogy érzi magát a mai ember, hogy érezzük magunkat mi ebben a szép, új világban? Kortársaink lelki állapota mutathatja meg nekünk, keresztényeknek Krisztus hirdetésének útját.

2. Divat lett azt mondani, hogy a mai ember ijesztõen szétszórt. Alig képes döntéseket hozni. Sok kortársunknak nem sürgõs foglalkozást választani vagy házasságot kötni. A legjobb, legkönnyebb, legkevésbé megerõltetõ megoldást keressük életünk minden kérdésére. Mindez nem is annyira rosszaság, mint inkább cifra nyomorúság. Az ugyanis az ember érzése, hogy itt a földön határtalanul és tökéletesen boldog lehet. A televízióban a világ leggazdagabb országai legfelsõbb társadalmi osztályainak idealizált életét látjuk, sokan azt gondolják, hogy hibátlan férjet vagy tökéletes feleséget találhatnak maguknak. Az ifjúság és nem csak az ifjúság azt tapasztalja, hogy a gazdaság és a tudomány fejlõdése vagy változása olyan gyors, hogy egyetlen foglalkozás, egyetlen diploma már nem ad biztos megélhetést. Ha viszont állandóan késznek kell lennünk foglalkozásunk megváltoztatására, akkor aligha vagyunk már készek arra, hogy valamit igazán alaposan megtanuljunk. A dinamikus rugalmasság fonákja a felületesség. De az ember élete mégsem a korlátlan lehetõségek állapota. Az ugyanis az igazság, hogy halandók vagyunk. Nem mindegy, hogy valaki huszonöt vagy negyvenöt éves korban köt házasságot.

Az úgynevezett mai embernek túl kevés az ideje. Éppen ezért nem érzi, hogy az élet elszáll, és hogy mégsem éri meg a döntéseket és a fontos kérdések megválaszolását örökösen halogatni.

Képi kultúra van terjedõben. A látvány és az érzések kultúrája. A hosszú szövegeket alig olvassák, és persze a hosszú beszédeket sem igen hallgatják szívesen. Érzéseinket és gondolatainkat sokszor képekben, zenében, videoklipekben fejezzük ki inkább, mintsem világos szavakkal. Ez azonban gyakran nemcsak a kifejezés formáját érinti, hanem egyre inkább a gondolkodás tartalmáról van szó. Sokaknak nehezére esik, hogy fogalmakban, verbális formulákban gondolkodjanak. A képek és az érzések ugyan egzisztenciálisan nagyon hatásosak lehetnek, de gyakran nem pontosak. A posztmodern kor híres „gyenge gondolkodása” valószínûleg erre a jelenségre vezethetõ vissza.

3. Ebben az emberi és szellemi helyzetben sok neves kulturális, társadalmi és politikai személyiség beszél az értékekrõl, az értékek iránti igényrõl. Ez a probléma gyakran elõkerül az Európai Unióról szóló vitákban is. A hajdani kommunista országokban olykor még olyan politikusok is, akik személy szerint nem vallásosak, igyekeznek a nemzeti kultúra azonosságát megtalálni és erõsíteni, ezt pedig annyi évtized után gyakran a vallásban, sõt néha fõként a vallásban találják meg. Többen arra a belátásra jutnak, hogy a vallás jelenti nemzeti kultúrájuk alapját, ezért megpróbálják a vallást valamilyen formában támogatni, és olykor egyszersmind felhasználni is. Kelet-Közép-Európa keresztényei számára tehát az értékekrõl szóló párbeszéd ebben az összefüggésben áll.

Régiónkban az egyház felhívást kap arra, hogy értékhordozó tényezõként mûködjön az európai népek közösségében. Hogy felmérhessük annak a missziós lehetõségnek a sajátos jellegét, amely ebben a kihívásban rejlik, figyelembe kell vennünk, hogy már Európa fogalma is inkább kultúrtörténeti, mint földrajzi jellegû.

Európa az értékek összefüggésében csakis kulturális, és nem tisztán politikai valóságnak fogható fel.

Az emberi értékek – mint ismeretes – nem az államtól származnak, nem lehet õket államosítani vagy államilag korlátozni. Nem igazodnak az országhatárokhoz. Egyfajta állami ideológiát és a hivatalosan kinyilvánított értékek rendszerét a kommunista országokban már kipróbálták. Teljesen sikertelennek bizonyult. Ezért egy hajdani keleti blokkhoz tartozó ország polgára a pusztán hivatalos és államilag meghatározott értékek vonatkozásában eléggé szkeptikus szokott lenni.

4. Az emberi értékeknek köze van az ember lelkiismeretéhez, vagy ha tetszik, az ember jóról és rosszról szóló tudásához. Az erkölcsi tudat elválaszthatatlan a világnézettõl. Ezzel a megállapítással máris a kultúra, sõt a vallás területén járunk. Ez az oka annak, hogy miért nem lehet az állam az ilyen értékek forrása, és miért kell az államnak ezeket az értékeket a társadalom tagjainak szívében keresnie.

Másrészt közismert szociológiai tény, hogy egy társadalom többségének értéktudata még nem jelenti azt, hogy az emberek többsége a saját életét ténylegesen ezekhez az értékekhez szabja. Sokan elfogadják azt is, hogy az állam feladata, hogy a közjót a lehetõ legjobban biztosítsa. Azt viszont, hogy mi a közjó, hogy az embernek egyénileg és közösségileg mi a jó, csak valamilyen világnézet alapján lehet eldönteni. Ezért az állam és a kultúra, az állam és a vallás intézményesen elválaszthatók ugyan egymástól, de – az állam minden jogos semlegessége ellenére – az állam a társadalomra épül, és a társadalomból fakad. A társadalom pedig a kultúrától, a világnézettõl és a vallástól – vagy a vallásoktól – nem választható el.

A lelkiismereti és vallásszabadság alapvetõ követelmény a mai államok számára, ám ez éppen nem jelenti azt, hogy minden vallás, minden világnézet egyenértékû. A lelkiismereti és vallásszabadság alapja nem az a gondolat, hogy minden vallás csupán szubjektív meggyõzõdés, amelynek objektív igazságtartalma nincsen, tehát nem az objektív igazság lehetõségérõl való lemondás, hanem éppen ennek ellenkezõje. Legtalálóbban ezt a vallásszabadságról szóló, Dignitatis humanae kezdetû zsinati nyilatkozat fejezi ki. A világnézeti pluralizmus jogi lehetõsége a modern államban nem szabad, hogy az értéktelenség és a határtalan szubjektivizmus sokfélesége legyen. Inkább azt a lehetõséget kell jelentenie az értelemmel és szabad akarattal megajándékozott emberi személy számára, hogy az objektív igazságot Istenrõl és emberrõl, jóról és rosszról méltóságának megfelelõen keresse. Az objektív igazság léte tehát ezekben a kérdésekben a vallásszabadságnak nem ellentéte, hanem az egyetlen igazi alapja.

Ha tehát keresztényként értékekrõl beszélünk, nem a mindenkori többség véleményére gondolunk, amely a divatnak megfelelõen gyorsan változhat, hanem objektív dolgokra és követelményekre, melyek szilárd alapja a teremtés és a megváltás rendjében rejlik.

5. II. János Pál pápa ismételten hangsúlyozza, hogy Európa nemcsak gazdasági, hanem fõként kulturális és szellemi valóság. Ebben az értelemben Európa nem jelentheti csupán az Európai Unió politikai valóságát. Az Uniónak nem lehetnek saját jellemzõ értékei. Az értékek – amennyiben megismerésük kulturális feltételektõl függ – csakis a zsidó–keresztény gyökerekbõl táplálkozó „európai”, ill. nyugati kultúra értékei lehetnek. Azé a kultúráé, mely egész Európában, de Észak-, Közép- és Dél-Amerikában vagy egész Oroszországban, Ausztráliában és másutt is eleven. Ha pedig reményünket Krisztus személyébõl merítjük, azt kell mondanunk, hogy ezeket az értékeket egyetemesen képviselni kell, hiszen ezek reménységet jelentenek minden ember számára. Európának természetesen kulturálisan is két tüdõvel kell lélegeznie. A keresztény örökség bizánci formája is gazdag alkotórésze annak, amit az Európai Unióban is érték gyanánt kell elismerni és védeni.

Ha az értékek lényegüknél fogva nem lehetnek az Európai Unió jellemzõ sajátosságai, akkor felmerül a kérdés, hogy milyen különös jellemvonásai lehetnek mégis az Uniónak ezeknek az értékeknek a területén. Ezeket a vonásokat – úgy tûnik – egyrészt az értékek megfogalmazási módjában, másrészt jogi védelmükben fedezhetjük fel. Ez az a terület, ahol a keresztényeknek, a püspöki konferenciáknak, a papoknak és a nagykorú világiaknak igen fontos feladataik vannak. Az egyház egész közösségének fokoznia kell a párbeszédet az európai népek kultúrájával. Ennek a párbeszédnek a legfontosabb területei többek között az iskolák, a katolikus fõiskolák és egyetemek és más kulturális intézmények lehetnek. Megjegyzendõ, hogy a katolikus egyetemek, melyek Amerikában sokkal inkább elterjedtek, mint Európában, manapság földrészünkön is igen fontossá és idõszerûvé váltak. Ezek ugyanis megfelelnek a társadalom jogi és szociológiai elvilágiasodásának, amely a „világi” tudományok oktatását és kutatását a hit fényében állami egyetemeken már alig teszi lehetõvé. A katolikus egyetemek európai szövetsége egyik konferenciáját Budapesten rendezte. A téma a globalizáció volt, valamint a katolikus egyetemek hozzájárulása az ebbõl adódó problémák etikus megválaszolásához. Környezetvédelmi szakemberek, informatikusok, nemzetközi jogászok, erkölcsteológusok vizsgálták ezt a kérdést. Örvendetes tapasztalatot szereztünk egyes szlovák egyetemekkel való együttmûködésünk során is, amelyek már jogilag, vagy legalább ténylegesen katolikus jellegûek. A budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészettudományi karán évek óta intézet mûködik a nyugati szláv nyelvek és kultúrák tanulmányozására, mégpedig szlovák, cseh és lengyel részleggel. A legszebb tapasztalatokat a közös tudományos konferenciák jelentették Szlovákiában és Magyarországon. Világossá vált, hogy a tudósok – a közös hit alapján – még a közös történelmet is képesek nagyobb összhangban és baráti objektivitással tanulmányozni.

6. A társadalomnak az egyházzal szemben támasztott elvárásai abban is megmutatkoztak, hogy a hajdani keleti országokban a fordulat óta az egyház intézményes struktúrája látványosan bõvült. Elvárták, és olykor támogatták is, hogy az egyház lehetõleg sok iskolát, szociális otthont és más intézményt nyisson. Magyarországon pl. a fordulat elõtt nyolc katolikus iskola volt, jelenleg háromszáz mûködik. A jelképek azonban könnyebben változnak, mint az emberek mentalitása. A nagy jubileum évében, amely a magyar kereszténység ezeréves évfordulója is volt, több száz, ha nem több ezer emlékmûvet és szobrot állítottak az eltávolított kommunista témájú szobrok helyébe. Az új szobrok többnyire a magyar kultúra és történelem nagyjait ábrázolják, igen gyakran keresztény szenteket is. Ezeknek a változásoknak kétségtelenül van kulturális és lélektani hatása, de még nem jelentenek evangelizációt a szó teljes értelmében.

A Szentszék ugyanebben az idõszakban a Christus Dominus kezdetû zsinati határozatnak megfelelõen ebben a régióban mintegy száz egyházmegyét változtatott meg, hogy határaik és székhelyük jobban megfeleljen a mai lelkipásztori szükségleteknek. A tömegtájékoztatási eszközökben is új intézményes lehetõségek nyíltak az egyház számára. Egyes pontokon azonban úgy tûnik, hogy az egyház ezekben az országokban is túlterhelt. A katolikus közösségekben élõ személyes hit nem látszik elég erõsnek és tömegesnek ahhoz, hogy mindezeket a szervezeteket hitelesen és hatékonyan hordozza.

7. Ebbõl adódik az új evangelizáció elsõ feladata: komolyan kell hinni. Krisztust személyesen szeretni kell. Hitünk tartalmát a Tanítóhivatal vezetésével, vagyis az egyház eleven közösségében, mely kezdettõl hûségesen közvetíti Krisztus tanítását és titkát, komolyan meg kell ismerni. Ez a komolyság már maga is egy bizonyos aszkézist kíván a mai, szétszórtságra hajló embertõl.

A második nagy föladat, hogy teljes odaadással keressük, mit követel tõlünk az evangélium, a magunk élethelyzetében. Ez azt jelenti: tanúságot kell tennünk a felismert igazságról. Ilyen tanúság lehet egyházon belüli magatartásunk is. Arról fognak minket felismerni – maga Jézus mondta –, hogy szeretjük egymást. A hatékony szolidaritás, mégpedig nem csupán az államilag finanszírozott intézményekben, hanem személyesen és közösségileg is, eleven tanúságtétel lehet. Ilyen lehet pl. az a segítség, amelyet a sokgyermekes családok egymásnak adnak, az a támogatás, amelyet más keresztények ajánlanak fel ezeknek a családoknak.

Ilyen megélt hit alapján több erõvel és nagyobb kisugárzással fordulhatunk az értékekben elbizonytalanodott világ felé. A kultúrával és a mindennapi élettel, vagy konkrétabban az érdektelen vagy nem hívõ emberekkel így léphetünk hiteles párbeszédre. Így találhatjuk meg a társadalomban is a helyes utat. Egy olyan társadalomban, mely az egyházzal szemben gyakran lényeges és jogos, néha azonban túlzott és egyoldalú elvárásokat és követelményeket támaszt. Egy olyan társadalomban, amelyben nemritkán hiányzik az érdeklõdés az evangélium iránt. Egy megfáradt civilizációban, mely valamiképpen mégis Isten fiainak megnyilvánulásai iránt sóhajtozik.

8. Az evangelizáció jövõje tehát nem csupán módszer kérdése. Olyan kérdés, mely személyünkben érint minket, és megtérésre szólít. A világnak ugyanis szüksége van Krisztusra, és szüksége van ránk, keresztényekre is, mivel – és amennyiben – Krisztushoz tartozunk. Ebben az értelemben kívánom a bécsi városi misszióra Isten áldását. Kívánok sok sikert az evangelizáció terén. Kérem a bécsi katolikusok imáját is egyházmegyei missziónk számára, mely az esztergom-budapesti fõegyházmegyében pünkösdhétfõn kezdõdik.







Õrsy László

POLGÁRI ERÉNYEK AZ EGYHÁZBAN

Az angol eredeti megjelenik a The Furrow címû dublini folyóiratban; olasz fordítás az Il Regno címû folyóirat 2003. február 15-i számában. – Magyar fordítás Szabó Ferenctõl.


A világban körülnézve látnunk kell egy lassú, de forradalmi folyamatot a nemzetek életében. Az állampolgárok egyre jobban követelik jogos részvételüket a kormányzásban. A szovjet birodalom hatalmas totalitárius rendszere helyén létrejöttek kibontakozó demokráciák, amelyek határozottan haladnak elõre. Kínában hasonló lassú átmenet tapasztalható a diktatúrából egy bizonyos szabadság felé, különösen gazdasági téren. Azokban az országokban is, ahol a zsarnokság még akadálytalanul uralkodik, a politikai zsargon a polgárok jogairól beszél.

Ezek az átalakulások nem felszínesek; mély befolyásuk világosan elõtûnik a hagyományos és jól megerõsödött demokráciákban. A polgárok, miután megszabadították magukat isteni jogon uralkodó királyaiktól vagy emberi gõg szülte zsarnokaiktól, új erényeket fejlesztettek ki, amelyek sohasem virágoztak a totalitárius rendszerekben.

Egy hivatal elfoglalását a közösségben már nem úgy veszik, mint valami abszolút hatalom birtoklását, hanem bizalmi kötelezettségnek a haszonélvezõk javára: az állás célja a polgárok szolgálata.

Ez a felfogás – könnyû mondani, de nehéz megvalósítani – a hatalom gyakorlásának új módozataihoz vezetett. Önkényes parancsok indokolás nélkül nem vezetnek sehova, a nép engedelmessége többé nem vak. De a szilárd és pontos törvények azért nem váltak fölöslegessé; a törvényekhez való õszinte ragaszkodás továbbra is feltétlenül szükséges a közösség mûködése számára. Így bevezetik a dialógust a törvényhozási folyamatba; konzultáció révén tiszteletben tartják a személyek intelligenciáját; tisztelik a tekintélyt felvilágosult végrehajtással. Az állami rend hatékony mûködése érdekében szükség van azon értékek közös megértésére és kölcsönös elfogadására, amelyeket a törvényeknek szolgálniuk kellett.

Ilyen politikai rendszer nyilvánvalóan „nyitott kormányzást” kíván: egy áthatolhatatlan titoktartásfal lerombolna minden partnerséget a megbízott funkcionáriusok és a haszonélvezõk között. Nyitott légkörben az adminisztrátorok nem kerülhetik el azt, hogy tájékoztatást nyújtsanak politikájukról, és az állampolgárok nem maradhatnak hallgatagok és közömbösek.

Ezek a „demokrata” magatartások – melyek egy nem mindig megvalósított magas eszményt céloznak meg – a polgári közösségekben új és egyszerûbb formákat teremtettek: többnyire a nemesi címek eltûntek a szenátori tógákkal együtt a nyilvános színtérrõl. A hivatalos beszédek barokk stílusa alábbhagyott; néha már csak az igen és a nem maradt, amilyennek  az evangélium akarja minden beszédünket.

Szent Pál antropológiája

De mindennek mi köze az Egyházhoz? Mi hisszük, hogy az Egyház „az égbõl született”, amije van, azt a „magasból kapta”. Emlékezzünk az elsõ keresztény pünkösdre, amikor tüzes nyelvek szálltak le az apostolokra. Akkor is, ha igaz, hogy az egyház a földön zarándokol, nem a világhoz tartozik, és vigyáznia kell, hogy a földi módszerek meg ne fertõzzék.

Mégis Szent Pál, a többkultúrájú apostol, úgy látszik, másképp gondolkodott. A filippieknek, akik pogány környezetben éltek, a következõket kötötte lelkére: „arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami ártatlan, ami kedves, ami dicséretre méltó, ami erényes és magasztos.” (Fil 4,8)

Pál nemcsak kortársaihoz beszélt; rendelkezése egészen partjainkig ér – térben és idõben. Ha az egyházat mindig reformálni kell, amint a II. vatikáni zsinat állította (cf. LG 8), akkor mindig keresnie kell azt, ami igaz, tisztességes, igazságos, tiszta, szeretetreméltó, dicséretes, erényes és magasztos; és aztán amint illõ, a felfedezett erényeket kell gyakorolnia.

Kétségtelenül a modern demokráciák mind nem rózsakertek. Küzdenek több-kevesebb sikerrel a mérges növények ellen, amelyek igyekeznek elfojtani a virágokat. Nem lehetünk naivak ezen a területen. De most nem a sikertelenségrõl és a visszaélésekrõl van szó, hanem azokról az erényekrõl, amelyeket a jóakaratú emberek a demokráciákban felfedeznek és értékelnek. A keresztény számára, aki Pált hallgatja, és figyeli az idõk jeleit, az események üzenetet hordoznak: az Egyház arra hivatott, hogy elhagyja azokat a szokásokat és életformákat, amelyeket a századok során az abszolút monarchiák utánzásával alakított ki, és arra hivatott, hogy olyan polgári erényeket gyakoroljon, amelyeket tiszteletben tartanak a demokráciákban.

Melyek ezek az erények, amelyek Isten népéhez illõk? Nem nehéz azonosítani õket: azok, amelyek támogatják és elõmozdítják az emberi személy méltóságát, értelmét és szabadságát. Többnyire az igazságosság alapvetõ erényének változatai (a mélyebb, mint jogi értelemben vett igazságosságé); így határozhatjuk meg: mindenkinek és minden egyes személynek megadni azt, ami megilleti.

Mi illeti hát meg Isten népét, valamennyi és minden egyes személyt, azok részérõl, akiket Isten vezetõknek és szolgáknak rendelt? A válasz meglehetõsen nyilvánvaló: mindenekelõtt Isten népét el kell ismerni, és meg kell hallgatni. El kell ismerni mint hihetetlen gazdagságot: Isten ajándékozta meg az egész közösséget, minden egyes tagját gazdag és sokrétû ajándékokkal.

Pál mélyen meg volt gyõzõdve eme ajándékok jelenlétérõl a korintusiak körében: „Az egyházban Isten egyeseket elõször is apostolokká tett, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká; másoknak csodatevõ erõt adott, vagy a gyógyítás, segélynyújtás, kormányzás és a nyelveken való szólás adományát.” (1Kor 12,28.) Igen, Isten helyezte el õket, nem Pál, nem is Péter vagy bárki más emberi elöljáró. Nyilván Isten útjai nem változtak; õ továbbra is elhelyez az egyházban önmaga választotta és felruházta személyeket. Hallgatni kell rájuk, mert ez az egyedüli módja annak, hogy a vezetõk megismerhessék azok gazdagságát, akiket kormányozniuk kell, és koordinálni tudják a tagok adományait az egész test javára. Ez az elismerés és meghallgatás a hierarchiának – Isten szolgái szolgáinak – elsõrendû kötelessége. Ebbõl az következik, hogy a tanácskozás az Egyházban nem valami jóindulatú engedmény, sohasem volt az, hanem az igazságosság feltétlen követelménye. Nem valami pusztán jogi kényszerítés értelmében, hanem magasabb szinten: Isten családja „jó modorához” tartozik.

Keresztény élet és a demokrácia kibontakozása

Egyéb olyan erényes gyakorlatok kutatásának, amelyeket a demokráciákban elismernek – éspedig úgy, hogy kritériumnak vesszük az isteni természettel felruházott személyek méltóságának elõmozdítását – folytatódnia kell, és csakis gyümölcsözõ lehet. Az adminisztráció átlátszósága megtiszteli a hívõk értelmét. A pénzügyi elszámolás megfelel a hûséges szolga evangéliumi elbeszélésének, aki megértette bizalmi kötelességét. Az igazságszolgáltatás gyorsasága biztosítja a nehézségben levõ személyek gyors megkönnyebbülését. A beszédek és öltözékek egyszerûsége a hívek alapvetõ egyenlõségét jelzi. Mindezek a gyakorlatok szükségképpen kölcsönös bizalmat szülnek, ami egyesíti és megszilárdítja a szociális testet, sokkal jobban, mint bármiféle merev rendelkezés.

Vajon ez azt jelenti, hogy az egyházban demokráciának kell megvalósulnia politikai értelemben? Egyáltalán nem! Az egyházban a „legeltetni a nyájat” gyökeres hatalma felülrõl jön az egyházirend révén. Ez olyannyira igaz, hogy a pápaválasztás normáinak megfelelõen, ha az éppen megválasztott legfõbb pásztor még nem püspök, fel kell szentelni akkor és ott, minden halogatás nélkül, még mielõtt az ajtókat megnyitnák, és a népnek kihirdetnék a megválasztott nevét. Felülrõl jövõ hatalomnak kell õt felruháznia; ezzel kapcsolatban nem lehet semmi félreértés.

De nem lehet semmi félreértés egy más dologgal kapcsolatban sem: ha az Egyház nem gyakorolja igazságosan és helyesen azokat az erényeket, amelyeket a modern demokráciák fedeztek fel, idegen test lesz az erõteljes kialakulásban levõ új világ nemzetei között. A katolikusok olyan szokásokat gyakorolnak, amelyek nem felelnek meg korunknak, és ez csakis elhomályosíthatja az Evangéliumot. A nemzetek ránk tekintenek, és nem tudnak megérteni bennünket. Ezenkívül saját híveink is arra kényszerülnek, hogy kettõs életet folytassanak: értelmileg passzív és engedelmes életet az Egyházban, értelmes és felelõs életet a társadalomban.

Az Egyház „isteni alapja” nemcsak eléggé tágas ahhoz, hogy alkalmazkodjék a kívánt változásokhoz, hanem elég gazdag is, hogy ezeket megkövetelje. Kétségtelen: egyházi törvénykönyveink bizonyos emberi normáit és szabályait meg kell reformálnunk, de ez szerény ár, amelyet fizetnünk kell oly kiváló adottságok megszerzéséért.

Valójában, ha körültekintünk magunk körül, lehetetlen nem megállapítanunk, hogy ezek a változások az Egyházban súlyos késésben vannak: sok országban a polgári erényeket jobban tisztelik és gyakorolják, mint Isten családjában. Állandóan halljuk, hogy az inkulturáció szükségességérõl beszélnek: mi lenne, ha az Egyház jó lélekkel elfogadná a polgári erények kultúráját, talán olyannyira, hogy idõvel már példaképül szolgáljon a nemzeteknek?

De ez még nem minden. Van még jobb indok is, hogy keressük a mi üdvözítõ közösségünk emberségben érvényesülõ tökéletességét. A föld egyik sarkától a másikig egyre növekszik egy égõ vágy a hívek körében: olyan Egyház utáni vágy, amely egyszerûen öltözik, átlátszóan cselekszik, és olyan nyelvezetet beszél, amely emlékeztet az evangélium „igen, igen – nem, nem” egyenességére (cf. Mt 5,37). Az Egyházban Krisztus emberi arcát akarják látni.

Hitünk tévedhetetlenül azt mondja nekünk, hogy a Krisztus arcát látni akaró vágyat egyedül Isten Lelke tudja felkelteni és fenntartani.

Ezért, ha késlekedünk a cselekvéssel, ellenállunk a Szentléleknek.





Benkõ Antal

LELKISÉG MINT TUDATFEJLESZTÉS?

Jegyzetek a New Age-hez

A 2003. február 3-án közzétett Keresztény reflexió a New Age-rõl: Jézus Krisztus, az élõ víz hordozója c. szentszéki dokumentum a New Age-re vonatkozó „reflexió pillanatnyi állásárólszámol be. Ez a minõsítés is jelzi, hogy a New Age sok szempontból kiforratlan szellemi irányzat, és így a keresztény állásfoglalás sem könnyen tekintheti át minden pontját. A dokumentum mégis ismételten utal arra, hogy a New Age-et a lelkipásztoroknak, a keresztény nevelõknek és szülõknek ismerniük kell, mivel szellemisége terjed, és sokakban megrendíti a hiteles krisztusi tanítást. Ezért legalább röviden ismertetni akarjuk a New Age kialakulásának gyökereit, vázolni fõbb jellemzõit és módszereit, valamint reflektálni néhány kihívására.

I – A New Age szellemi gyökerei    

aElõfutárok. A New Age = Új Korszak gondolata már a francia és amerikai forradalmak idején foglalkoztatta a „titkos társaságok” tagjait: a rózsakereszteseket és a szabadkõmûveseket. Az elnevezés azonban csak a múlt század közepén jelent meg a médiában és nyilvános rendezvényeken. 1948-ban A. Bailey, a teozófia képviselõje használta a kifejezést. Sokak számára a New Age a nyugati ezoterika kortárs változata. A New Age és az ezoterika között szoros összefüggés áll fenn, jóllehet ellentétes irányban is mozognak. Az ezoterika a régi gnosztikus csoportokra hivatkozik, amelyek az elsõ keresztények idején éreztették hatásukat. A hagyományos ezoterika – az alkímia, a mágia, az asztrológia – a tudományos világképekkel párhuzamosan növekedett, és befolyását a 18. és 19. század felvilágosodott társadalmában nyerte el, amikor keresték az okság törvényeit az evolucionizmus, a kialakulóban levõ pszichológia és vallástudományok segítségével. A New Age viszont egyrészt konkrét változásokat sürget, másrészt inkább a jövõbe tekint. Szorgalmazói szerint a régi, beavatottaknak fenntartott tudás és ismeret napjainkban már exoterikussá, vagyis mindenki számára hozzáférhetõvé vált, és egyre inkább terjed.

A New Age kialakulásában jelentõs tényezõ volt a Helena Blavatsky, spiritiszta médium által 1875-ben New Yorkban alapított teozófia, majd a Rudolf Steiner által ebbõl kidolgozott antropozófia. A Teozófiai Társaság evolúciós jellegû spiritizmusban ötvözni kívánta a keleti és nyugati hagyomány elemeit. Hármas célt tûzött ki: 1. Létrehozni az Emberiség Egyetemes Testvériség magját, ahol nincs megkülönböztetés fajok, hitek, kasztok vagy bõrszín alapján. 2. Elõsegíteni az összehasonlító vallástudomány, a filozófia és a tudomány tanulmányozását. 3. Kutatni a Természet megmagyarázatlan törvényeit és az emberben rejlõ képességeket. Ezek a célkitûzések alapvetõen jónak tekinthetõk. Közelebbi vizsgálat azonban kimutatja, hogy a teozófiában az elsõ cél ugyan rejtetten, de ténylegesen a hagyományos kereszténység „irracionális bigottságának” és „szektásságának” elutasítása; a tudomány azonos az okkult tudományokkal, a filozófián az occulta philosophiát értették; a természet törvényei pedig náluk okkult vagy pszichikus jellegûek voltak. Az összehasonlító vallástudománytól azt várták, hogy feltárja az „õsi hagyományt”, amelynek végsõ modellje a gnosztikus philosophia perennis. Az ugyancsak ezoterikus tanításra épülõ antropozófia szintén a „spirituális-isteni szférára vonatkozó objektív tudásba” akarja beavatni az embereket. Szerinte minden fizikai létezõnek van megfelelõ szellemi párja, és a földi életet asztrális energiák befolyásolják.

b – A New Age terjedésének másik gyökere a 2000. év millenarista várakozása. Az új évezreddel az emberiség számára új világkorszak kezdõdne: a Halak korát felváltja a Vízöntõ kora. A számítások a régi asztrológiai elképzelésekre épültek. Ezek szerint 25 868 év után a föld ismét ugyanazt a csillagképet érinti: a föld az állatövi, zodiákus kör 12 csillagképének megfelelõ 12, egyenként 2140 évbõl álló világkorszakot, „platóni évet” fut be; minden 2140 év után más és más csillagkonstellációba kerül. A csillagképek szerint elnevezett világkorszakok új korszellemet hoznak magukkal. Jézus Krisztust az elsõ keresztények hallal és kenyérrel ábrázolták; ezért születésétõl 2000-ig a Hal csillagképe, azaz a kereszténység uralta a világot. A Vízöntõvel viszont új korszak indul, hogy elmossa a régi világot. A Vízöntõ kora már 1986-ban (mások szerint 2000 és 2020 között) megkezdõdött, és ezzel letûnt a kereszténység ideje.

c – A New Age megszületésének harmadik szellemi forrása a modern kor racionalizmusa, rideg tudományoskodása és az ebbõl eredõ társadalmi elégedetlenség. A második világháború után bizonyos eufória volt tapasztalható a nyugati világ országaiban és az USA-ban, ahonnét a New Age elindult. A gazdasági jólét, a tudományos és technikai felfedezések, a népek egészségi színvonalának emelkedése rózsás színekkel festette meg a jövõ képét. Azonban hamarosan megjelent a tömegesedéssel járó személytelenedés érzése, valamint annak a megtapasztalása, hogy a racionalista és mindent elemekre bontó tudomány sem tud megoldani minden problémát. Sokakban megrendült a tudományokba és a technikai vívmányokba vetett hit: az atomenergia hatalmas vívmány az energiafelhasználás terén, de egyik terméke, az atombomba még hatalmasabb fenyegetés az egész emberiség számára; a modern egészségügyi ellátásban pedig a szakismeret és a technika gyakran oly méreteket ölt, hogy a beteg személye feledésbe megy. A New Age hívei a szaktudományokban található egyoldalúsággal szemben sürgetni kezdték a világegyetem egységének figyelembevételét, az emberi személy önmegvalósítását, továbbá a szellemi, vagyis a közvetlenül nem érzékelhetõ emberi tulajdonságok és képességek vizsgálatát. A természet védelmét állították a középpontba, mivel a modern civilizáció jórészt a természet kincseinek kiaknázásával érte el eredményeit.

d – A szekularizált modern világ szétválasztotta az egyházat és az államot, az istenit és a profánt, s ezzel számtalan emberben lelki ûrt teremtett. A nyugati kultúra alapjait szolgáló keresztény vallási értékek és gyakorlatok felélesztése helyett nem lennének célravezetõbbek az õsi kelta, indián és hasonló tanítások, vagy a keleti vallások: a buddhizmus, a taoizmus, a hinduizmus? Az ezekbõl merített „spiritualitás”, „lelkiség” nem töltheti be jobban az új korszak embereinek igényeit, mint a keresztény egyházakban szorgalmazott lelkiség, amely sokszor szûk keretek között mozog, és elhanyagolja a misztikát? A New Age szószólói a „keleti lelkiséget” és a nyugati modern tudomány vívmányait próbálják összeötvözni.

II – A New Age gondolatvilágának
fõbb jellemzõi és módszerei

A New Age követõi a válaszok keresésére felállították a dél-kaliforniai Big Surban az Esalen központot. A skóciai Findhornban kialakult közösség pedig alternatív formákat próbált ki a társadalmi és kereskedelmi élet számára. A New Age mégsem szervezet vagy társulat, nem is szekta vagy más vallási közösség, nincs hivatalos központja, sem központi irányító személye vagy bizottsága, sem egységes tételrendszere. Inkább szellemi áramlat, világnézeti mozgalom. Eklektikus jellege miatt nehéz pontosan körülírni a mozgalom tanítását és módszereit. Néhány témakört azonban minden jelentõsebb írásukban megtalálunk.

1) A New Age elégtelennek tartja a racionalista tudományos felfogást, ezért az ember és a világ teljességének átfogására alkalmas új világképet, paradigmaváltást hirdet.

a – A modern természettudományokban fontos a törvényszerûségek felfedezése, ami kiszámíthatóságot és mérhetõséget feltételez. Ebben a szemléletben nincs szó sem célszerûségrõl, sem értékrõl; az ember szabadságának kérdését mellõzi, vagy pusztán „véletlenként” kezeli. Ezt az ûrt próbálja a New Age betölteni. A keleti vallások világképében található analógiákat természettudományos magyarázatként fogadja el. Olyan kategóriákat alkalmaz a fizikai jelenségek magyarázatára, amelyek az ember belsõ tapasztalatából és igényeibõl, nem az anyagi világból származnak.1 Így F. Capra, atomfizikus és a New Age mozgalom egyik szószólója hangsúlyozza, hogy a szubatom-fizika kutatásai nyomán az anyag, a tér és az idõ fogalma egészen más, mint a newtoni, klasszikus fizikában; és hogy az új magyarázat „nem intuíción alapul, hanem nagy pontossággal végzett, kifinomult kísérleteken, és szigorú, ellentmondásmentes matematikai nyelven fogalmazódik meg”. Ugyanakkor Capra kijelenti, hogy tengerparti látomásában megtapasztalta az energia zuhatagként rá özönlõ kozmikus sugarait, „látta”, hogy a testét felépítõ atomok is részt vesznek ebben a kozmikus energiatáncban, érezte a tánc ritmusát, „hallotta” a hangját. Ezért írja „A fizika taója” címû könyvének elõszavában, hogy „abban a pillanatban tudtam, hogy Siva táncát nézhettem végig, Siváét, akit a hinduk a tánc isteneként tisztelnek.”2

b – A pszichológiában hasonló paradigmaváltozás igénye lépett fel. A múlt század közepéig a modern pszichológiát a behaviorizmus és a vele egyívású pavlovi pszichológia, valamint az ortodox freudizmus uralta; az elsõ inkább az elméletek és kísérletek, a második a pszichoterápia terén. Mindkettõ figyelmen kívül hagyta, vagy a biológiai szintre redukálta a sajátosan emberi motívumokat, pl. az igazság és a szép utáni vágyat. Visszahatásként megszületett a humanisztikus pszichológia. Alapítói között szerepeltek G. Allport, R. May, Ch. Bühler és A. Maslow, valamint C. R. Rogers, akik elõtérbe helyezték a teljesség, az önmegvalósítás, a tudatosság és felelõsség, a párbeszéd tanulmányozását. A. Maslow hamarosan még tovább ment. Kijelentette, hogy bár egyetlen valláshoz sem tartozik, „természetes misztikus” élménye: csúcstapasztalata (peak experience) volt. Ebbõl és a humanisztikus pszichológiából kiindulva alakítja ki a transzperszonális pszichológiát, ahol a cél már nem a viselkedés és a tudattalan elemzése, hanem az intuitív, a spirituális, a „transzperszonális” tudatállapotok vizsgálata. „Tárgyköréhez tartoznak olyan jelenségek, mint megváltozott tudatállapotok, lelki tapasztalatok, csúcsélmények, megvilágosodás, eksztázis, határ- és halálon túli tapasztalatok, érzékelésen kívül esõ észlelések stb., azokkal a gyakorlatokkal (pl. meditáció) és/vagy anyagokkal (pl. drogok) együtt, amelyek ezeket a jelenségeket elõidézik.”3

c – M. Ferguson4, másokkal együtt, az addig fennálló és az erõszakra alapított társadalmi rend változtatására kínál új szemléletet és új módszereket. Sürgeti, hogy az egyének tudatosítása által hozzunk létre „szelíd összeesküvésre” épülõ hálózatot, network-öt. Ennek keretében dolgozzunk ki alternatív rendszereket, amelyek biztosítják a föld és a természeti kincsek tiszteletben tartását. Támogatja a feminista mozgalmakat is, mivel úgy látja, hogy a nõk jogait sok helyen erõszakkal elnyomják. Továbbá fontos az androgín (hímnõs) emberkép, azaz a személyiségben a férfiasság és a nõiesség elemeinek lelki-szellemi szinten való egybeolvadása.

2) A materializmus kinevette és tagadta a lélek létezését, ezzel szemben a New Age írásai hangsúlyozzák a spiritualitást, amelyet azonban legalább két értelemben használnak.

a Míg a latin anima (lélek) szó inkább a földi élõlényeknek az anyagtól különbözõ, de az élõ testben evvel szükségszerû kapcsolatban álló sajátos lételvét fejezi ki, a spiritus (német Geist) szó inkább az anyagtól független szellemet jelzi. A New Age-ben a spiritualitás szó gyakran tudatosságot, szellemiséget jelent a szanszkrit mindent átfogó „Egy” értelmében, azaz túl a mindennapi tudatosságon és az ehhez tartozó énen.5 Ezért találkozunk sokszor a New Age írásaiban „rendkívüli”, paranormális létezõkkel: az angyalokhoz vagy az elhunytak lelkéhez hasonló lényekkel, amelyek a szellemvilág tagjai, és jelentõs hatást gyakorolnak a mindennapi életre. A spiritisztáktól eltérõen nem szellemeket idéznek, hanem a channeling (kanalizálás, egyfajta automatikus írás) és egyéb technikák által ezektõl a „szellemi mesterektõl” kapnak útmutatást. Segítségükkel emelkedhet az ember egyre magasabb spiritualitásra, azaz tudatszintre. A New Age szerint nincsenek jó és rossz szellemek, mert a természetben minden jó: a „rossz tettek” csak a tudatlanság következményei. A gonosz szellemek létébe vetett hit csak negativizmust és félelmet szül. A betegség és a szenvedés abból ered, hogy valamit a természet ellen teszünk. Ha valaki „ráhangolódik” a természetre, akkor egészségesebb életre és anyagi jólétre számíthat; sõt még a halál is elkerülhetõ lesz.

b – A New Age vallási, lelki szinten is új paradigmát sürget, amit szintén spiritualitásnak nevez. A spiritualitás ilyen esetekben hasonlít a keresztény hagyományban használatos lelkiséghez, de mégis különbözik attól, mert Isten-képe igen homályos, és mivel a spiritualitás szót pont a vallásosság, fõleg pedig a keresztény vallásosság helyett használják. Ha beszélnek is Istenrõl, akkor ez nem a világmindenséget alkotó és attól lényegileg különbözõ, ugyanakkor vele mégis állandó kapcsolatban álló Teremtõ, hanem a Fény Lény, a kozmosz személytelen Energiája, Életelve, a mindenben megtalálható Nagy Tudat, amelyet az ember felhasználhat. A New Age ugyanis kozmikus egységet és kölcsönös egymásrautaltságot hangsúlyoz, amelyben nincs szükség Teremtõre, még kevésbé a személyes, embert szeretõ és megváltó Istenre. Ha van is Isten, akkor õ ennek a kozmosznak legfeljebb egy része. A természet erõit annyira magasztalják, hogy a New Age egyes követõi visszatérnek a Földanya (gaia) tiszteletére.

c – Az élet meghosszabbítására és a halállal szembeni reményre a New Age a keleti formulát, a reinkarnációt kínálja nyugati szavakkal. A személyiség isteni magja testrõl testre vándorol a szenvedésnek a karma diktálta körforgásában; az új viselkedés a múlt életek összeredménye. A jelen élet beágyazódik egy potenciálisan végtelen kozmikus folyamatba, amely mindent magába zár. Amikor a lélek elszakad a testtõl, akkor visszatekinthet egész addigi létére; amikor pedig új testtel egyesül, elõre látja a jövendõ életszakaszt. A New Age a teozófiával és antropozófiával együtt a kozmikus evolúcióban való részvételnek tekinti a reinkarnációt.

3) A New Age szerint planétánk „élõ egység”: érzékeny lény, lélegzik, van vérkeringése stb. A világmindenség egységet alkot, amelynek központjában az emberiség áll.6

a – A New Age által hirdetett új életstílusban fontos az én szabadsága és az önmegvalósítás, de egyaránt sürgeti a közösségi élet átalakítását is, amiben jelentõs szerepet kap a „holisztikus gondolkodás”. A reinkarnáció hangsúlyozása által az egyén, sõt az egész emberiség mintegy felszívódik a kozmikus egységben. Ezért a különálló személy kiemelése egyes írásaik szerint patologikus. Hangsúlyozzák, hogy az ember nem áll magasabb szinten, mint a többi létezõ, és semmiképpen sem ura a természetnek, amint ezt a Szentírás tanítja. „A lényeg az, hogy az ember része a természetnek.”

Ezért a New Age-ben az igazság mércéje a kozmikus megfelelés, a harmónia: mindenki  találja meg a maga igazságát; ennek a fokmérõje pedig az, hogy ki-ki jól érezze magát a természetben.

b Módszertanilag a mozgalmat „szelíd eszközökkel”: tanfolyamok, elõadások, mûhelyek, kiadványok stb. segítségével terjesztik. Remélik, hogy ezeken keresztül az egész társadalom egyre magasabb tudatszintre jut el, és az egész földön megteremtõdik a béke. A New Age szerint a kozmosz egésze, benne az ember is kérlelhetetlenül halad a tudat magasabb szintjeinek kibontakoztatása, a világban rejlõ isteni erõvel való egyesülés felé. Az immanens erõ, amely a spirituális élet magasabb formái felé vezet, jelen van az egész kozmoszban. Az ember a meditáció segítségével eljuthat a legfensõbb szintre, a megvilágosodáshoz.

A New Age enciklopédia szerint a meditáció a normális éber tudatállapot átalakítását célozza egy értékesebb irányba, és sajátos arculatot ölt az által a vallási hagyomány által, amelynek keretében és céljának megfelelõen történik. 7 Pszichológiai vizsgálatokra hivatkozva hangsúlyozzák, hogy az ember a meditációs technikákat jelentõs mértékben elvonatkoztathatja eredeti vallási összefüggésüktõl, és csupán a tudatállapot megváltoztatásának technikájaként kezelheti. Erre támaszkodva a meditáció különbözõ formáit a paradigmaváltozás fõ eszközének tekintik: a meditáció a New Age lelkiségébõl táplálkozik, és ezt a lelkiséget fejleszti tovább.

III – Reflexiók és kihívások

A New Age békés, szenvedés és erõszak nélküli boldog világot ígér, amelyet az emberiség szelíd összefogással, elmélkedõ módszerekkel kialakíthat, és amelyben mindenki olyan szellemi magasságokra juthat el, melyeket azelõtt csak kevés kiváltságos ért el. Rámutat az uralkodó tudományos, társadalmi és vallási élet több visszás pontjára, hiányára: a racionalizmusra, a természet erõinek kizsákmányolására, az ember lelki igényeinek elhanyagolására. Nagyrészt ilyen tételei miatt talál visszhangra az emberek lelkében. Helytelen tehát a New Age-et mindenestül elítélni. Meg kell benne különböztetni a jót a rossztól. Nem sorolhatunk minden további vizsgálat nélkül a New Age követõi közé mindenkit, aki egyetért egyik vagy másik tételükkel, hiszen több követelésük figyelmet érdemel minden nyílt szívû ember részérõl. Nem vesztik el érvényüket azok a tételek sem, amelyeket egy szakember tudományosan igazol, jóllehet személyesen a New Age-et követi. Ezért pl. a humanista pszichológia számos állítása elfogadható, bár egyes szerzõi késõbb a New Age-hez csatlakoztak.

1) A New Age felfogása azonban számos pontban nem állja ki a kritikát.

a – Bár hangadói helyesen sürgetnek egy átfogóbb természettudományos világképet, logikai hibát követnek el, amikor a természeti jelenségek és a keleti vallások tanítása között található hasonlóságokat természettudományos szigorral megalapozott bizonyítéknak tekintik. Amint Mutschler is kimutatta, Caprának az anyagi világ fizikai kutatásaira vonatkozó szakismeretei és személyes misztikus tapasztalatai között nincs logikai összefüggés. Capra már tengerparti látomása elõtt magáévá tette a hindu világnézetet, Siva csodálatát. A természettudósnak joga van, sõt szüksége lehet arra, hogy kutatásai eredményeit átfogóbb szemszögbõl is értelmezze. Ilyenkor azonban már a szaktudományát meghaladó természetfilozófia módszereit kell alkalmaznia. Ha ezt nem teszi, tévedésbe eshet, mivel azt képzeli, hogy még mindig saját szakterületén mozog, jóllehet ezt már jelentõsen és megalapozatlanul túllépte.

b – A New Age a transzperszonális pszichológusokkal együtt joggal hirdeti, hogy a materialista természettudományokat utánzó pszichológia torz és hiányos képet rajzol az emberrõl, de az õ állításaik sem épülnek mindig szilárd alapokra.8 Pl. St. Grof a rendkívüli tudatállapotokban (angolul: non-ordinary states of consciousness = NOSC9), azaz a születés körüli és a transzperszonális területen szerzett tapasztalatokra hivatkozva állítja, hogy a tudat a harmadik szinten látomásokat tapasztal: találkozik különbözõ korok istenségeivel, sõt ezekkel azonosul, valamint testtelen lényekkel, szellemi vezetõkkel, emberfeletti valóságokkal, földön kívüli, paralel univerzumok lakóival, és így az egyéni tudat azonosulhat a kozmikus tudattal vagy a különbözõ – Brahman, Buddha, Allah, Tao, kozmikus Krisztus stb. – neveken ismert univerzális Szellemmel. Legfensõbb tapasztalatnak pedig a metakozmikus Ürességgel, a titokzatos és elsõdleges Semmiséggel való azonosulást tekinti. Állításait fõleg a pszichoterápiák során és a drogok (LSD) által elõidézett állapotokban szerzett benyomásokkal támasztja alá. Azonban egyáltalán nem világos, hogy a NOSC-ban szerzett benyomások valóban reális eseményeket tükröznek-e, és nem pusztán a normális tudatállapotokban kapott tapasztalatok foszlányai, vagy esetleg a „terapeuta” kérdéseire készült válaszok. A rendkívüli tudatállapotokban gyûjtött képek, megnyilvánulások elégtelenek a hiteles misztikus élmények magyarázatára, csak távolról hasonlítanak az igazi misztikus tapasztalatokhoz. A drogok hatása alatt szerzett ismereteket Grof is a normális tudatállapotban vizsgálja felül és értékeli. A „rendkívüli tudatállapotokban” szerzett benyomások még kevésbé elegendõ bizonyítékok olyan kijelentések megalapozására, hogy „a spiritualitás egy sajátos viszonyt foglal magában az egyén és a kozmosz között, és lényegében egy egészen személyes és privát ügy, . . . ezzel szemben minden szervezett vallás alapja egy meghatározott helyhez kötött intézményes csoporttevékenység és egy, a rendszer által kinevezett közvetítõ.” Érthetõ, hogy a pszichológusok nagy része ma is kevésbé pszichológiának tartja a transzperszonális pszichológiát, hanem olyan törekvésnek, amely a nyugati pszichológiát és a keleti vallásokat próbálja egységbe ötvözni.

c – A New Age-nek a társadalmi életre vonatkozó egyes kritikái jó visszhangra találtak az üzemi és vállalati életben. Pl. a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” elv alkalmazása segítheti a felelõsségvállalást, valamint a személyiség értékének tudatosítását. A New Age képviselõi hozzájárultak ahhoz, hogy a technikára épülõ egészségügyi ellátás mellett terjedjen a természetgyógyászat és a teljes embert figyelembe vevõ felfogás. Azonban naivnak bizonyult alapvetõ elképzelésük, miszerint a harmadik évezredben már más lesz az élet: az ember az intuíció és a meditáció segítésével megszabadul a biztonságra való törekvéstõl, és így – pontosan tudva, hogy mit és mikor kell tennie – harmonikusan beleilleszkedik az emberi tevékenység egészébe.10 A bûn, a rossz és a rosszra hajló emberi természet tagadása illúzió. Ma már a New Age számos hirdetõje is elismeri: a várt aranykor nem valósult meg. Az igazságtalanság és a szegénység az egyes földrészek között, de sok országon belül is kiáltóbb, mint 20–30 évvel ezelõtt; nem szûntek meg a háborúk, sem az atomháború veszélye.11

d – Keresztény részrõl jogos kritika illeti a New Age-et ködös Isten-képe, fõleg pedig a Jézus Krisztusra vonatkozó téves tanítása miatt. Írásaik említik Jézust, de ez nem a keresztre feszített és feltámadt názáreti Jézus Krisztus, aki valóságos ember s ugyanakkor egy az Atyával. „Jézus Krisztust a New Age irodalma gyakran mutatja be úgy, mint egyet a sok bölcs vagy beavatott vagy avatár közül”; számukra õ „az örök, személytelen egyetemes Krisztus” – jegyzi meg az említett római dokumentum.

2) A New Age kritikája mellett azonban a kereszténynek szembe kell néznie azokkal az igényekkel és hiányokkal, amelyek a mozgalom kialakulásának fontos pillérjei.

a – Posztmodern korunkban hiányzanak a tudomány legújabb kutatásait is figyelembe vevõ és ugyanakkor a keresztény teológia felé nyitott természetfilozófiák és antropológiák. Mutschler úgy látja, hogy csak Teilhard de Chardin írásai ütik meg egy modern természetfilozófia színvonalát. Az antropológia terén még nagyobb az ûr. A New Age számos olyan kérdést érint (eksztatikus állapotok, sámánizmus stb.), amelyek foglalkoztatják az átlagembert, jelentõsek a valláspszichológia és a keresztény antropológia számára, de amelyeket a „szaktudósok” elhanyagolnak. Alig akad szakismerettel megírt és a nagyközönség számára érthetõ írás, amelyik rávilágít az inkább intuícióra építõ „keleti gondolkodásmód” és a fõleg racionalizmust követõ „nyugati felfogás” különbözõségeire és mégis alapvetõ egységére az igazságkeresés útján.

b – A New Age felszínre hozta a korunk embereiben is szunnyadó mélyebb lelki tapasztalatok utáni vágyat; rámutatott a misztikus tapasztalatok fontosságára. Sajnos, helytelen és elégtelen megoldásokat kínál. Az általa sürgetett spiritualitás ténylegesen csak pótlék az emberben rejlõ, Istennel való bensõséges egyesülés utáni vágy kielégítésére. A személyen, a perszónán túlra akar vezetni (transzperszonális), de ténylegesen megreked az önmegvalósításnál, nem jut el az igazi transzcendenciáig! „Spiritualitását” olyan közvetlen tapasztalatokra építi, melyeket az ember önerõbõl elérhet. A New Age-nél a meditáció a tudatszint fejlesztésének eszköze, nem pedig az Istennel való kapcsolat útja; legfeljebb csak a belsõ nyugalom, a természettel való együttrezgés instrumentuma, valamint az eddig fel nem használt emberi képességek kibontakoztatásának gyakorlótere. Amint Wulff megállapítja: „Feltûnõen új a spiritualitásban, hogy gyakran hiányzik egy, a személyen kívüli transzcendens objektum. Az élet nem a Szentlélekre vagy más isteni erõ felé irányul, hanem az emberi szellemhez viszonyul.”12  Kiindulópontja, célja és módszerei – bár ez utóbbiaknál a keleti vallásokban használtakat ajánlja – alapvetõen evilági felfogást sugároznak. A nem normális tudatállapotokban fellépõ jelenségeket egy kalap alá veszi, és úgy sürgeti a „szellemi életet”, hogy nem is vallásról, hanem spiritualitásról beszél.

A keresztény hagyomány mindig nagyra értékelte a lelki elmélyülést, az Istennel való bensõséges találkozást: a misztikát. A meg nem ismert felhõje,13 a Jézus-ima különbözõ formái, Keresztes Szent János, Avilai Szent Teréz és Loyolai Szent Ignác imamódszerei – hogy csak a legismertebbeket említsük – mind az Istennel való bensõséges egyesülésre készítik fel a hívõket. Ténylegesen azonban a keresztény lelkiségi irodalom sokszor mintha nem jutott volna túl az aszketikus gyakorlatok sürgetésén. Úgy tûnik, hogy teológiánk és keresztény életünk a múlt században túlságosan racionalista lett. Mintha mindenképpen azt akarta volna bizonyítani, hogy a kereszténység nem tudományellenes; ezért a misztikus tapasztalatokat csak mellesleg érintette; ezek mintha veszélyesek lettek volna. Létezésükrõl tudhatott az átlagos hívõ, de nemigen kapott buzdítást arra, hogy ezek felé a mélységek felé haladjon. Elgondolkoztató Grof idevágó megjegyzése:

„Eszmei szemszögbõl a vallásoknak lehetõséget kellene nyújtaniuk hallgatóik számára ahhoz, hogy legyenek közvetlen spirituális tapasztalataik, s ezeket alá kellene támasztaniuk. Azonban a vallás gyakran elveszíti a kapcsolatot a spirituális forrásával, szekularizált szervezetté válik, amely kizsákmányolja az ember spirituális igényeit anélkül, hogy ezeket kielégítené. Ehelyett hierarchikus rendszert teremt, amely hatalomra, az emberek kontrollálására, politikára, pénzre összpontosítja törekvését. Ilyen körülmények között a vallási hierarchia arra hajlik, hogy korlátozza és megtiltsa alattvalóinak közvetlen tapasztalatait, mivel ezek a függetlenséget szorgalmazzák, és nem könnyen ellenõrizhetõk. Ilyen helyzetben a spirituális élet csak a misztikus ágakban és a szerzetesrendekben létezik. A tudománnyal való összeférhetetlenség az ilyen vallásoknál áll fenn, míg a közvetlen transzperszonális tapasztalatokra épülõ spiritualitásra ez nem érvényes.”

c – A mai ember ismét szükségét érzi a csendnek, figyelmét nem kerüli el az érzelmi élet fontossága sem, és teljességre törekszik a lelki élet terén is. A meditáció, a szemlélõdés a modern élet zûrzavarában nélkülözhetetlen eszközök a teljesebb keresztény élet számára. A keresztény spiritualitás használja és használhatja az ún. keleti módszereket is.14 A keresztény elmélkedés és szemlélõdés elsõsorban nem a testi, külsõ módszeren múlik. Az a döntõ, hogy a különféle módszerek használata keresztény alapról induljon ki, és Krisztusban, a Szentlélek mûködése által éltetett istengyermeki élet és egyesülés egyre teljesebb fokát célozza.

Korunkban a keresztény örömhír akkor ad valós feleletet a New Age kihívásaira, és akkor érinti meg igazán a harmadik évezred embereit, ha megfelelõ hangsúlyt fektet a személyesen vállalt hit fontosságára, és komoly eligazítást nyújt Isten bensõséges megtapasztalásának, valamint az ehhez vezetõ utaknak hirdetéséhez és gyakorlásához. Mindannyian istengyermeki életre vagyunk hivatva: szõlõvesszõk az isteni Szõlõtõn! Az isteni élet a keresztséggel már bennünk van, és Vele való egyre teljesebb egyesülésre szólít fel, egészen a nagykorúságig! Posztmodern világunkban egyre sürgetõbb a rahneri figyelmeztetés: A 2000. év kereszténye vagy misztikus lesz, vagy nem lesz keresztény.

Jegyzetek:

1 MUTSCHLER, H.-D.: Physik-Religion-New Age. Echter, Würzburg, 1992.

2 CAPRA, F. A fizika taója. Tericum Kiadó, Budapest; Elõszó és 24.o.,

3 KRIZ, J.: Transpersonale Psychologie. In R. ASANGER–G. WENNINGER (Hrsg.): Handwörterbuch der Psychologie.5 Belz, Psychologie-Verl.-Union, Weinheim, 1994.

4 FERGUSON, M.: Die sanfte Verschwörung. Persönliche und Gesellschaftliche Transformation im Zeitalter des Wasser-manns. Knaur Tb. 4123. München, 1982

5 SCHARFETTER, Ch.: Der spirituelle Weg und seine Gefahren. Thieme Vlg. Stuttgart, 1999.

6 TREVELYAN,G.: Eine Vision des Wassermann-Zeitalters. Gezetze und Hintergründe des „NEW AGE”.  Goldman, München, 1986.

7 GORDON MELTON, J.: New Age Encyklopedia. Gale Research Inc. Detroit, 1990.

8 GROF, S.: Das Heilungspotential aussergewöhnlicher Bewusstseinszustände. Beobachtungen aus der  psychodelischen und holotropen Therapie. In: ZUNDEL, E.–LOOMANS, P. (Ed.): Psychotherapie  und religiöse Erfahrung. Konzepte und Methoden transpersonaler Psychotherapie. Herder, Freiburg, 1994.

9 GROF, S.: Geburt, Tod und Transzendenz. Neue Dimensionen in der Psychologie. Kösel, München, 1985

10 REDFIELD, J.: A mennyei prófécia. Budapest, Magyar Könyvklub, 1997.

11 Lásd: INTROVIGNE, M.: New Age & Next Age, Piemme, Casale Monferrato (AL), 2000, 12–17. o.

12 WULFF, D. M.: Psychology of Religion.Classic & Contemporary.2  J. Wiley, New York, 1997. 7. o.

13 A meg nem ismert felhõje. Vigilia, Budapest, 1987.

14 Lásd a Hittani Kongregáció nyilatkozatát: A keresztény elmélkedés néhány szempontja. Szent István T. Budapest, 1991.



Arra próbáljuk rávenni az olvasót, hogy vessen számot azzal, ahogyan a New Age vallásosság megcélozza a mai ember spirituális éhségét. Fel kell ismernünk: a New Age vallásosság részben azért gyakorol lenyûgözõ vonzást egyes keresztényekre, mert saját keresztény közösségeikben nem figyeltek eléggé azokra a témákra, amelyek pedig valójában megvannak a katolikus hit egészében, mint például az ember lelki életének fontossága és ennek az élet egészébe történõ integrálása, az élet értelmének keresése, az ember és a teremtés kapcsolata, a személyes és társadalmi átalakulás utáni vágy és az emberiség racionalista és materialista szemléletének elutasítása.

(Jézus Krisztus, az élõ víz hordozója.
Keresztény reflexió a „New Age”-rõl, Elõszó)





Baritz Sarolta Laura

AZ ÜZLET MINT HIVATÁS – UTÓPIA
VAGY REALITÁS?

„Az az öröm és remény, az a szomorúság és gond,
amelyet a mi korunkban az emberek, különösen
a szegények és a szenvedõk éreznek, öröme és
reménye, szomorúsága és gondja
Krisztus tanítványainak  is.”

(Lelkipásztori konstitúció az Egyház és a mai világ viszonyáról GAUDIUM ET SPES,1965)



Eléggé elterjedt közfelfogás felidézéseként álljon itt két nyilatkozat.

„. . . A legtöbb hallgató nem fogadta el ezt az érvelést. . . Mindent, ami nemes az emberi viselkedésben, aljas motívumokra (önzésre, az elismerés vagy a jó buli hajhászására) vezettek vissza, tagadva az erkölcs létezését. . . Egyszerûen képtelen voltam MBA-s hallgatóktól hemzsegõ osztályokkal megértetni, hogy az élet többrõl szól,  mint pénz, hatalom, hírnév és önérdek.”1

„A Business Week 2002. július 1-i száma szerint az egész USA-ban 17 ügyvédi irodában folynak eljárások kisebb és nagyobb cégek  ellen,  melyek megkérdõjelezhetõ, ill. illegális üzleti tevékenységbe bonyolódtak. Jane Bryant Quinn, a Newsweek újságírója szerint »a rothadás mélyre ásta be  magát«. Az USA-ban több szerzõ aggódik, hogy az üzlet általában a hatalom visszaélésének leheletével, a gazdagság torz  felhasználásával megfertõzött, függetlenül attól, hogy ezek a visszaélések mennyire tehetõk legálissá. Úgy tûnik, hogy most jött el a kiváló idõ arra, hogy párbeszédet kezdjünk az üzlet hivatásáról, ill. arról, hogyan is hivatás az üzlet,  abban az értelemben, hogy  Isten általi hívás.”2


 2003 júliusában kb. 180 közgazdaságtant, etikát, teológiát  tanító egyetemi, fõiskolai tanár és üzletember a világ minden részérõl – Ugandától Indián, Európán át Amerikáig – találkozott egy konferencián Bilbaóban, a Chicagói Loyola  Egyetem és a St. Paul-i (MN) Szt. Tamás Egyetem szervezésében, hogy az Egyház társadalmi tanítása jegyében tanúságot tegyenek reményükrõl ebben a világban, mégpedig az üzleti világban és az üzleti életre való nevelés világában. A konferencia témája „Az üzlet mint hivatás, az üzlet hivatása” volt. A témára több megközelítésben is „felvont szemöldökkel” nézhetünk. Hiszen a szkeptikusok, akik belefásultak vagy egyáltalán csak belemerültek akár a gyakorlatba, akár a hírekbe, utópisztikusnak, naivnak ítélhetik a két fogalom – hivatás és üzlet – összekapcsolását. De lehetnek olyanok is, akik a hivatás fogalmát, annak a szentséggel összekapcsolódó tudattartalmát féltik egy ilyen profán jelenséggel összefüggésbe hozni, mint az üzlet, hiszen egyházi köznapjainkban megszoktuk, hogy akinek hivatása van, az vagy pap,  vagy szerzetes.

Ebben az írásban megkísérlem bemutatni, hogy egyrészt a konferencián részt vevõ mintegy 180 ember meggyõzõdéssel tesz tanúságot amellett, hogy világunk gazdaságában az üzletnek mint hivatásnak a felfogása és e módon való gyakorlása megoldást jelent problémáinkra, másrészt pedig, hogy a két fogalom összekapcsolása nem idegen, olyannyira nem, hogy azt az Egyház társadalmi tanítása II. János Pál pápánkkal meggyõzõdéssel vallja. Kezdjük a gondolatmenetet ez utóbbival.

Az üzlet mint hivatás fogalmának kifejlõdése
az Egyház társadalmi tanításában

    Ahhoz, hogy eljussunk az üzletnek mint hivatásnak az Egyház általi felfogásához, meg kell néznünk a hivatás fogalmának fejlõdését. Az Egyház társadalmi tanítása – a Rerum novarumtól egészen a II. vatikáni zsinat dokumentumainak megjelenéséig – azt a felfogást tükrözte, ami néhány keresztényben még ma is él: hivatásuk (Istentõl való hívás valamire) a papoknak és a szerzeteseknek van, amennyiben õk kivonulnak a világból. Ezzel szemben áll a családos hivatás. Míg 1959-ben XXIII. János pápa hangsúlyozottan papi hivatásokról beszél írásaiban, addig 1961-ben a Mater et Magistra dokumentumban már a munkáról is mint Isten által adott hivatásról szól, de még nem a világ – belülrõl való – átalakítása értelmében. A nagy áttörés a zsinat Lumen gentium és Gaudium et spes dokumentumaiban történt meg, ahol a hivatást a püspökök kiterjesztik minden emberre – hiszen a laikusok hivatásáról is olvashatunk –, mivel mindenki Isten képére teremtetett, tehát ugyanolyan isteni hivatást és rendeltetést élveznek (GS 29). A dokumentum „két város polgárai”-ról beszél (GS 43), ami hatalmas elmozdulás az eddigi álláspontról: nevezetesen, hogy a hivatás elkötelezõdés a világ felé, de már nem kívülrõl, hanem a világban a világért, mint a hit által megkövetelt kötelesség és felelõsség. A másik város: Isten transzcendens hívása mindenki felé.

A következõ nagy lépést az üzlet és hivatás kapcsolatának megértésében a Laborem exercens (1981) jelenti, melyben  II. János Pál pápa a munkát mint hivatást helyezi a középpontba. Ebben a dokumentumban két olyan fogalmat vezet be, melyek az üzleti hivatásban kulcsfontosságúak. Nevezetesen: a munka szubjektív természetét (LE 23), és a munka etikai jelentését (LE 39). A munka szubjektív természete azt jelenti, hogy az ember képes önállóan, racionálisan cselekedni, önálló döntéseket hozni, magát önállóan megvalósítani. Tehát õ a munkának nem tárgya (ahogy azt a marxista vagy neoliberális közgazdaságtan tanítja: a munkaerõ áru, sõt még ára is van), hanem alanya, amely szerepben realizálja emberségét, megvalósítja magát, kiteljesedik, kiteljesíti hivatását.  A munka etikai természete magában foglalja, hogy az ember szabad alany, és arra van híva, hogy teljes ember legyen, egyre emberibb ember, amit a munkában nyerhet el. A munkának ilyen értelmezése, hogy annak nem rabszolgaságot, hanem emberi kiteljesedést kell hoznia, meghatározó jellegû a Szentatya gazdaságról szóló megnyilvánulásaiban. (Egyébként Marxnak a kommunizmusról szóló írásaiban is megtalálhatjuk a kiteljesedés gondolatát, csak nála a munkára nem Isten  hív.) A munka tehát hivatás, olyan értelemben, hogy kiteljesedés, önkifejezés. Ez a munka perszonalista dimenziója. A Szentatya a Centesimus annusban (1991) még egy lépéssel tovább megy. Itt felvázolja a munka társadalmi dimenzióját is: mert a munka akkor teljesen hivatás, ha az ember saját kibontakozása mellett a többi ember kibontakozását, azaz a közjót  is szolgálja.

A munkáról szóló ezen gondolatok elõkészítik az Egyház társadalmi tanításának az üzletrõl vallott nézeteit, melyekrõl az 1980-as évek második felétõl lesz számottevõen szó. Az egyik legmeghatározóbb írás az egyesült államokbeli püspökök mintegy 100 oldalas dokumentuma: a „Gazdasági igazságosságot mindenkinek” (Economic Justice for All, 1986)  címû pasztorális levél, melyben a püspökök így írnak a hivatásról: „A szentség nincs a szentélyekbe és az ima pillanataira korlátozva. . . A világiaknak a szentséget a világ kellõs közepén kell elérniük, a családban, a barátságokban, a munkában. . . A világiaknak az a hivatásuk, hogy  az Evangélium fényét a gazdasági ügyekbe vigyék be, hogy a világ megteljen Krisztus lelkével.” (EJA 332)

Más írók az Egyház társadalmi tanításában úgy specifikálják az üzleti hivatást, hogy „az üzlet nemcsak a javak termelésének, elosztásának és a profitnak az eszköze, hanem emberek közössége.  Profit és termelékenység fontos és kritikus tényezõk, de az üzlet elsõdlegesen emberi alanyok  közössége, amelyben mint munkában kiteljesednek, és egyrészt a cég mint közösség közjavát, másrészt pedig a társadalom közjavát szolgálják.”3 Ezért van értelme pl. egy cég spiritualitásáról – szellemiségérõl beszélni. Ez rituálék, közösségi események, hit kifejezése egy adott vállalatnál, mint pl. közös imák, meditációs helyiség, az ösztönzõ rendszer olyan beállítása, melyben nemcsak profit célokat, hanem a közösségért, az üzleti érdekcsoportokért (stakeholders), közjóért, etikus viselkedésért való tetteket is értékelik, dialógus, közös megbeszélések a vezetõk és alkalmazottak között, közös, csak a vállalatra jellemzõ image – pl. humor – kialakítása, a viselkedési kódex (Codes of Conduct) megfogalmazása, a vállalati küldetés (Mission Statement) megfogalmazása, a küldetés céljainak megvalósítása mindenki által. Ezek nagyjából a vállalati spiritualitás elemei, melyek a cég közjavát hivatottak szolgálni, s amelyek egyes elemeit (pl. Ford Motor Company, Boeing, Southwest Airlines, Hewlett Packard stb.) számos világcég, s teljességében is számos cég alkalmazza4.

Az Egyház társadalmi tanításában néhány mai szerzõ a tanítás alapfogalmaira támaszkodva fogalmazza meg az üzleti hivatást.

A hivatás és ezzel kapcsolatban a közjó szöges ellentétben áll a karrier ma oly divatos fogalmával. A karrier az egyéni jólét, boldogság keresése, míg a hivatással a közös jót, közös boldogságot célozzuk meg. „Csak hisszük, hogy privát üzletekkel van dolgunk, mert döntéseinknek hatalmas hatása van a nyilvánosságra; nemcsak részvényeseinkre, de szomszédainkra, vizünkre, levegõnkre, iskoláinkra. Nem elégedhetünk meg Friedman kijelentésével: az üzletember célja a profit maximalizálása, amely kiszorítja az összes  célt, ami a munkásé, felebaráté, beszállítóé, fogyasztóé, égé, tengeré, levegõé,  kivéve, ha ezek a célok az üzletember és részvényesei sikerét szolgálják.”5 A közjó fogalmánál érdemes megismételni azt, hogy az üzlet nemcsak az egész világ közjaváért, hanem  a cég saját közjaváért is munkálkodik, ahol megemlíthetjük az ún. stakeholder modellt, amely az üzletben érdekelt személyek csoportját jelenti, és ahol nemcsak a vezetõk,  alkalmazottak és részvényesek, hanem a beszállítók, szerzõdéses partnerek, sõt versenytársak érdekeit is figyelembe veszik, ezzel hangsúlyozva az üzlet integrálódását környezetébe. A szolidaritás elve az üzlet keresztényi felfogásában korunk individualitását, a birtoklásra való beállítottságot hivatott ellensúlyozni: az üzleti döntéseknél tekintettel lenni másokra, tekintettel lenni a gyengébbre, a szegényekre. A szubszidiaritás  fogalmát a politikai, társadalmi egységekrõl kiterjesztik a gazdálkodó egységekre is, és spiritualizált felfogásában állítják, hogy „a szubszidiaritás elsõsorban egy igazság az Isten velünk való kapcsolatáról, következésképp a modern üzleti vállalat teológiai megértése elõször is: az »Isten mindenekelõtt« kijelentésben áll”6, vagyis: az üzlet legfõbb célja: Isten. Végül egy új fogalom a tanításban: a részvétel fogalma, mely a demokráciával kapcsolatos. Már a Quadragesimo anno 1931-es dokumentumban XI. Pius pápa követeli, hogy a munkások legyenek résztvevõk a vállalkozás tulajdonlásában: a vezetésben, termelõeszközökben, profitban; és  kapjanak részvényeket. Így tudnak hozzájárulni a vállalkozás fejlõdéséhez, irányának kibontakoztatásához. Ezt a gondolatot mélyíti el a társadalmi tanítás ma, és látjuk megvalósulni pl. a szövetkezeti szférában.

Eddig az Egyház társadalmi tanításával foglalkoztunk, most evezzünk „mélyebb vizekre”, és pillantsunk bele az üzlet és vállalkozás teológiai megközelítésébe, mert az üzleti hivatás is – mint  minden hivatás – a teológiában gyökerezik. A konferencia két résztvevõjének: William Toth és a Seattle Pacific University munkatársainak munkái alapján tesszük ezt meg.

Az üzleti és vállalkozói hivatás Rahner Szentháromság-tana és a biblikus teológia alapján

William Toth Rahner Szentháromság-teológiájára építve és azzal összehasonlítva dolgozta ki a vállalkozói hivatásról szóló elméletét, mely a hivatás isteni  oldalát világítja meg.7 Vállalkozóról beszélni üzletember, bankigazgató, manager helyett azért célszerû, fõleg ebben az összefüggésben, mert a vállalkozó az a személy, aki vállalkozik valamire, belefog valamibe, kockáztat, úttörõ szerepet vállal egy ügyben (pl. Amerika elsõ telepeseinek vállalkozói tevékenysége, magyarországi kisvállalkozók stb.), s így fokozottan szüksége van a természetfeletti segítség megtapasztalására.

Rahner a Szentháromság személyeire vonatkozóan az Atya gondviselését, a Fiú önkiüresítését – kenózisát – és a Lélek újjáteremtõ erejét emeli ki; e tevékenységekhez hasonlítja Toth  az ideális vállalkozót is. Eszmefuttatásában kifejti, hogy az Atya alkotó munkálkodása, gondviselése, elõrelátása a vállalkozói tevékenység alapja, hiszen a vállalkozó is alkot, elõre tervez, sõt a környezetére, a közjóra gondot visel, s az isteni tevékenység és a vállalkozói tevékenység közös alapja a másik ember felé irányított szeretet, tulajdonképp az önátadás, amely elvezet a Fiúhoz. A Fiú rahneri lényege a kenózis, önkiüresítés, s az ezzel járó kockázatvállalás. A Fiú sokat kockáztat Rahner szerint, mikor kiüresítve önmagát emberré lesz, s ez az önfeláldozó kockázat nem más, mint a szeretet kockázata. A vállalkozói kockázat is ehhez hasonló. A vállalkozó elõször befektet: ad, ezzel kockáztat, s befektetett „szeretetét” késõbb kapja vissza. Ehhez szüksége van reményre. A harmadik isteni személy a Szentlélek, aki újjáteremt. Az embert a Lélek hívja, s megtapasztalása misztikus tapasztalás. A Lélek megtapasztalása olyan, mint a vállalkozó által kapott kreatív impulzus. Ezt akkor tapasztalja meg a vállalkozó, amikor lát egy kielégítetlen vagy kevéssé kielégített szükségletet, és stratégiát dolgoz ki a kielégítésére, a vállalkozása nagy siker lesz. Ezt nevezi Toth áttörésnek (break through), ami olyan innovációt jelent, amely behatol a valóságon túli transzcendens rendbe is. (Ilyen típusú üzleti vállalkozás lehetett pl. a Béres-csepp, ill. Béres-termékek piaci bevezetése, a Scholl, a Levi’s termékek és más innovatív termékek bevezetése egy vállalkozás keretében.) A vállalkozó, egyrészt mint teremtõ átadja magát Istennek mint végsõ teremtõnek, de teremtése folyamatában õ maga is új teremtménnyé válik a Lélek erejébõl.

Ehhez hasonló gondolatokat találunk a Seattle Pacific University  tanárainak biblikus teológiai gondolatmenetében.8 Az õ alapkérdésük munkájukban a következõ: Isten hogyan fogja fel az üzlet intézményét, hogyan akarja, hogy funkcionáljon, azaz a keresztény ember hogyan dolgozhat egy üzlet orientált hivatásban, hittel közelítve munkájához? Hiszen az üzleti tevékenység lényegében befolyásolja a világot jónak vagy rossznak. A szerzõk a bibliát hívták segítségül a válaszhoz: a teremtés, a bûnbeesés és a megváltás fogalmait.

A teremtésbõl kiindulva írják le, hogy mi Isten terve a világgal, és ezzel összhangban mi az üzlet alapvetõ, eredendõ célja. Az üzlet célja az élet célja kontextusban rejlik: Istent dicsérni, vele harmóniában élni – egyrészt, másrészt pedig megvalósítani Isten teremtõ elvét: „nem jó, hogy az ember egyedül van” (Ter 2, 18), azaz hogy az ember kapcsolatokra, közösségre termett. Ebbõl vezethetõ le az intézmények létjogosultsága az isteni tervben, amelyek a munkának adnak keretet, ami a „hajtsátok azt uralmatok alá” (Ter 1,28b) parancs értelmében eredendõen kreativitást, örömöt, megelégedést hozó kell legyen. Az üzlet annyiban intézmény, amennyiben az emberi képességek komplexitása; egy csoport szeretne hozzájárulni a közjóhoz termékek, szolgáltatások termelésével és forgalmazásával, azaz részt venni Isten országa megalapításában. Teszi ezt termékek, szolgáltatások  igazságos elosztásával, amelyekre az embereknek szükségük van a teljes élet megéléséhez.

Eme ideális képet teszi teljessé a bûnbeesés fázisa, amelyben az üzlet fenti céljai korrumpálódnak. A bûnbeesés következménye az Isten–ember, ember–ember, ember–természet kapcsolat megromlásán kívül a munka–ember kapcsolat megromlása is: a kreatív, harmonikus, alkotó munka verejtékessé, fájdalommal telivé, gürcöléssé vált; az ember nem Isten szolgája többé, hanem önmaga bálványa. Ennek megfelelõen az intézmények is korrupciós formákat vesznek fel: mások szükségleteinek kielégítése helyett önmaguk válnak maguk szükségletévé. Az üzleti tevékenység a strukturális bûnben vesz részt. „Az üzlet lázadása trónra emeli a mammont, és abszolút elsõbbséget akar a piac erõinek, morális elsõbbséget is.”9 Míg jólétet kreál, immorális rendszereket támogat: gyerekmunka, pihenõnapi munka, romboló termékek stb. Ha a profitmotívum bálványszerû fókusz lesz és a siker mércéje, aláássa Isten más terveit az üzlettel. A profit kell, hogy az üzletet fenntartsa, de szerepét felemelik az „ellátás”10 szerepén túlra. A bûnbeesés tehát megváltoztatta a munka és az üzlet természetét, de nem szüntette meg ezek jelentését, amelyet Isten adott a teremtésnél. Felmerül a kérdés: hogyan lehet ezt a jelentést helyreállítani, hogy az eredeti célt szolgálja?

A választ a megváltásban találjuk meg. Jézus az emberekkel együtt azok közösségeit, az intézményeket is megváltotta, s e megváltás útja napjainkban a nyilvánosságra hozatal. Ha tudatossá válik az intézmények igazi szerepe, képesek vagyunk újraformálni õket. A kérdés ebben a folyamatban az, hogy Isten képmása a bûnbeesés folyamán mennyire sérült meg, a jó mennyire vesztette el jóságát, s lett rosszá. Négy válasz adható erre. Az elsõ szerint minden, ami jó volt, rossz lett; ezért a keresztényeknek ki kell vonulniuk a világból, s az üzlettõl mint bûnös területtõl távol kell tartaniuk magukat. Ez ma néhány kereszténynek valós álláspontja az üzleti élettel kapcsolatban. A másik válasz ennek éppen az ellenkezõje: nem romlott el semmi, nem kell átalakítani az üzleti életet, minden jó, ahogy van. A harmadik álláspont szerint két birodalom létezik a világon egymástól elválasztva: az e világi, romlott, korrupt üzleti élet és mellette a megvalósuló Isten országa. Annak, aki üzlettel foglalkozik, idõnként – megbocsátást kérve ugyan – részt kell vennie a gonosz szférában. (Pl. kénytelen versenyhelyzetben alacsony munkabért fizetni, túlmunkaidõben foglalkoztatni.)  A negyedik és válasz azt vallja, hogy Isten képmása nem teljesen romlott meg, a üzlet átváltoztatható a Lélek segítségével, mûködtethetõ Isten Országa értékei szerint. „A kereszt feszültséget testesít meg Isten Országa és a világ között. Ha az üzletet Isten Országa értékei szerint mûködtetjük, várhatjuk, hogy idõrõl idõre fel kell mennünk a keresztre. Az üzlet teológiájának megváltásrésze követeli a keresztény üzleti siker újradefiniálását.”11 Nem állíthatjuk, hogy minden etikus tett profitábilis üzlethez vezet, de a gyakorlat azt mutatja, hogy gyakran igen. A legtöbb esetben az õszinteség a vásárlóval, törõdés az alkalmazottal, az ígéret betartása, együtt építik Isten Országát és növelik a profitot. Errõl tanúskodnak a zárszóban általam említett cégek is. A megváltásban tehát Jézus hív bennünket, hogy részt vegyünk Isten átalakító munkájában, hogy az üzleti életben is szolgálatába lépjünk mind felebarátunknak, mind Isten Országának.

Néhány gyakorlati példa

A konferencián részt vett három olyan üzletember is, akik olyan vállalkozások vezetõi, melyekrõl az eddigiekben elméletben szóltunk, s méltán mondhatjuk, hogy céljuk: az Isten Országának építése, s ezzel a közjóhoz való hozzájárulás, eszközük: az etikus magatartás, a felebaráti szeretet gyakorlása intézményen belül és kívül. A legmarkánsabban ezeket a vonásokat Frank Plescha  philadelphiai cége, a Thermal Flux Corporation mutatja;  használt autógumik újrafelhasználásával foglalkozik – ezek 150–200 év alatt bomlanának fel a természetben –, s ezekbõl gyermekjátszóterek talajára gyárt puha gumipázsit-takarót. Az emberek „újrafelhasználását” is megvalósítja: börtönbõl szabadult foglyokat, volt drogosokat és alkoholistákat alkalmaz, akiket – jó munkájuk esetén – a cég társtulajdonosaivá tesz. A vállalkozás prosperál, jóllehet Plescha véleménye a következõ: „Úgy fogom fel a pénzt, mint eszközt. Természetes, hogy akarok pénzt keresni, de nem ez az, ami motiválja az egészet. Azt gondolom, ha minden vállalat a társadalmi tudatosság alapján mûködne, elvethetnénk minden jóléti programot. Hogy teljesen szabadok legyünk tõle, oda kell ajándékozni.”12

A másik üzletember egy zoroasztiánus vallású indiai párszi, aki egy családi vállakozást vezet, a Forbes Marschallt, a Bombay melletti Púnában. A cég „specialitása” a szociális érzékenység, az integritás megélése a vevõkkel, beszállítókkal, a kormánnyal és alkalmazottaival való bánásmódban, s a közjó szolgálatát úgy látják el, hogy a cég profitjának egy részét az indiai nõk és gyermekek nevelésére, és az egészségügyre fordítják. Filozófiájuk – amely a zoroaszter vallás tanításában gyökerezik: „Gondolj jó gondolatokat, mondj jó szavakat, tégy jó tetteket”13 – azt sugallja, hogy az üzleti élet lehetõség arra, hogy emberek életét jobbra lehessen fordítani. Mr. Forbes vállalkozása, amely profitábilis és bõvülõ, ezt akarja megvalósítani.

Végül a harmadik vállalkozás képviselõje az ismertebb baszk Mondragon Corporation Cooperativa, amely a spanyol gazdaságnak, de a világgazdaságnak is jelentõsebb tényezõje: 188 üzemmel rendelkezik bel- és külföldön, éves forgalma 8 milliárd euró körül jár, 2001-ben profitja 12,4%-kal nõtt.14 A céget José Maria Arizmendiarrieta atya alapította 1956-ban, aki az Egyház társadalmi tanítása szerint mûködõ vállalkozást akart létrehozni, a szociális igazságosság és a munkások jogainak messzemenõ figyelembevételével. A sikert az mutatja, hogy a szövetkezetnek ma mintegy 60 000 tagja van, akik tulajdonosok a szövetkezetben, sõt tevékeny részt vesznek az irányításban: a szövetkezetet irányító legfelsõbb szerv a közgyûlés, melynek tagjai munkások.

A sort zárhatjuk a Focolare mozgalom 752 üzemével, amelyek szintén az Egyház társadalmi tanításának alapján mûködnek.

Az elmélet tehát, amelyet a konferencia résztvevõi az üzlet hivatásáról felvázoltak, a gyakorlatban mûködõképesnek bizonyul. A címben feltett kérdést megválaszoltuk, az üzlet mint hivatás: realitás.   Kérdés  csak a számukkal, súlyukkal kapcsolatban vetõdhet fel. A konferencia hasonló gondolkodású résztvevõi kb. 200-an voltak. „És mi van a többi, több millió másként gondolkodóval?” – kérdeztem az egyik résztvevõt. „Jézusnak is csak tizenkét embere volt kezdetben. . .” – válaszolta.

Álljon tehát befejezésül itt egy Mécs Lászlótól vett gondolat, mely a cikkben vázolt helyzetet a legjobban fémjelezheti:

„Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:
Bátyám, én lelket oltok az evangéliomból,
midõn kobzom jóságos zenéjû verset költ:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”15

Jegyzetek

1 John F. Kavanaugh, Krisztus követése a fogyasztói társadalomban, Ursus Libris –Altern csop.

2 Gary L. Chamberlain, From Luther and Calvin to Catholic Social Teaching: On Business, Social Responsibility and the Common Good – konferenciaanyag, 1. – 3 Uo. 7.

4 Mark R. Bandsuch, S.J., Gerald F. Cavanagh S.J., Managing Workplace Spirituality: Cultivating the Call to Holiness in Corporate Culture – konferenciaanyag.

5 William F. May, Professional leadership: What Kind of Calling? – konferenciaanyag, 9–10.

6 Chamberlain, From Luther. . ., 10.

7 Richard M. Liddy, William Toth, The Enterpreneurial Calling: Perspectives from Rahner and Lonergan – konferenciaanyag

8 Seattle Pacific University, Jeff Van Duzer, Randal S. Franz, Gary L. Karns, Tim Dearbon, Denise Daniels, Kenman L. Wong: Towards a Statement on the Biblical Purposes of Business – konferenciaanyag. – 9 Uo. 5. – 10 Uo. 5. – 11 Uo. 10.

12 Marcia Z. Nelson, Recycled People, Sheed&Ward, 2001

13 Részlet Farhad Forbes 2003. 06. 21-i levelezésébõl.

14 2001 Annual Report, Mondragon Corporacion Cooperativa

15 Mécs László, Aranygyapjú, Ecclesia, Bp. 66.                    






Naszlady Attila

EVANGELIUM VITAE ÉS INFORMATIKA

Elhangzott a Vatikáni Rádióban, II. János Pál pápa 25 éves fõpásztori jubileumára. A szerzõ a Budai Irgalmasrendi Kórház fõigazgató fõorvosa, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat orvos vezetõje.

Az élet annak az isteni teremtõ GONDOLAT-nak közvetítõ hírvivõje, mely az élettelen DOLGOK egy részét úgy szedi rendbe, hogy létrejötte után olyan ESEMÉNYEKRE, mint önmegújítás (szaporodás, gyógyulás), és alkalmazkodásában az állandóság megõrzésére legyen képes.

Ez a „teremtõ utasítás” (algoritmus) olyan formába van foglalva (a latin nyelvû informare kifejezésnek megfelelõen), mint információ, azaz HÍR, mely a teremtett világrendbe illeszkedve bontakoztatta ki az életet (evolutio). Az élõ rendszer önmaga fölé hajló, önmegújító s ezáltal másolatkészítõ képessége az, mely a plicatióból replicatióvá s így válaszadóvá is válik arra az isteni teremtõ IGÉRE, hogy legyen: FIAT ut SIT. Istenben a létezés formája a színtiszta tevékenység (Deus actus purus), a teremtett tevékeny élet egyetlen célja ezért nem lehet más, mint az isteni örök élet, az Egyetlen felé törekvés,  versus ad Unum, amint ez az Universum névben ki is fejezõdik. „Hálát adok Neked, mert csodálatosan teremtettél” – idézi az E. V. a zsoltárt (Zsolt 138,14), majd így folytatja: „Arra vagyunk rendelve, hogy Fiának képmásához hasonlók legyünk.” (Róm 8,29) Ez az emberi személy páratlan értékû méltóságának felülmúlhatatlan meghatározása. Az ember többet ér annál, amije van.

Az  embert emberré formáló lélek (forma dat esse rei) fenti idézetnek megfelelõ hivatása teljesítése emberfeletti feladat, s ehhez kegyelemre van szüksége, mert a teológiai tétel szerint a kegyelem feltételezi a természetet és tökéletesíti azt (gratia supponit naturam et perficit).

Az Evangélium az a HÍR (2Tim 4,2–3; 2Tim 4,5; ApCsel 4,20 és Humanae vitae k. enc. VI. Pál pápa – 1968), mely az emberfeletti, isteni élet elérésének módját is közli (Mt 28,19 és Ad gentes zsinati döntés).

Csodálatra méltó a fogalmak tisztázása (Evangelii nuntiandi – VI. Pál) közérthetõen, a gazdag ifjúról szóló hasonlattal (analóg forma – Mt 10,17) és másutt meghatározó kijelentés formájában: Én és az Atya egy vagyunk (digitális forma Jn 14,9; 10,30). Sajnos, korunk világában a fogalmak is rosszul vagy egyáltalán nem fogannak meg a fejekben, akár az új emberi életek az anyaméhben, mert a félrevezetõ hírközlõ (dysinformatio) áradat viszonylagosnak hirdeti az erkölcsi követelményeket: az ember nem kötelezheti el magát olyannak, amibe beleszületett (egy szeretetközösség algoritmusa az ethosz), hiszen nem õ találta ki; ha meg õ találta ki, akkor önkényesen meg is változtathatja azt (autonómia) – harsogják a többség véleményére hivatkozva, erkölcssértõ törvényeket hozva. Csakhogy a többségnek sincs joga önkényt gyakorolni. Ezzel az istentagadó, erkölcstelen, hétköznapi anyagelvûséggel a Hazugság Atyja, mintegy visszacsatolásként, tulajdon halálhírét is költi, az örök élet helyébe a semmibe veszõ lét kárhozatát hirdeti. A II. vatikáni zsinat szerint: „A teremtmény a Teremtõ nélkül elenyészik.” (Operációs rendszerprogram nélkül nem mûködik más, csak a fent említett „ámítástechnika”.) Pedig Jézus megmondta, mi a programja: „azért jöttem, hogy életetek legyen, és bõségben legyen” (Jn 10,10). Az Egyház ezt tanítja, de hangja a Világtól elválasztva nem hallatszik a piacolás lármájáig. Pedig szekularizációt követelõ világunkban látnunk kellene, hogy mi a különbség az egyfajta dysinformatív humanizmus – mely önmaga „emberiességére” hivatkozva engedi meg a magzatölést, valamint a „kegyes” halálnak elnevezett eutanáziát – és a keresztény emberfelettiség transzcendenciája között, mely a Teremtõ Isten parancsának engedelmeskedve – Ne ölj! – tiltja mindkettõt. Egy igaz humanistának – akár tiszteletre méltón – lehet e világi küldetése, ám egy igaz kereszténynek túlvilági hivatása van.

Az emberi, elérhetõ hatalom szeretete helyett inkább az elvárható, emberfeletti szeretet hatalma a kívánatos: A hatalom szeretetéhez önkényes küldetéstudat jár, a szeretet hatalmához mástól kapott hivatás tartozik. Elõbbit egy kinevezõ külsõ erõ tartja fenn, az utóbbit kiválasztó belsõ energia segíti; az állapotbeli kötelesség az egyik oldalon, mûködésbeni felelõsség a másikon; ugyanígy jog, uralom, hatalom és rendteremtés követelése áll szemben az erkölcs, az engedelmesség, a szolgálat és a teremtés rendjének követésével; igazságosság vagy irgalmasság, félelem vagy bizalom, önérvényesítés vagy esélyegyenlõség; haladás helyett fejlõdés, segít versenyezni helyett versenyez segíteni,  korlátozott önzés helyett korlátlan önzetlenség – a megfelelõ párosítás.

Amikor az önzetlenséggel szemben a liberális, félreértelmezett (dysinformatív) autonómia jogot formál arra, hogy a kiszolgáltatott emberi életet – kiszolgálása helyett – annak akár a kezdetén, akár a végén kiolthassa (abortusz és eutanázia), akkor ezt a hatalom szeretete révén, és nem a szeretet hatalma által teszi, mert az utóbbi mindkét életellenes támadást tiltja. Az EV „a halál civilizációjával szemben az élet kultúráját” hirdeti, ezért a születni és meghalni készülõ élet elleni támadásokra összpontosít. Egy haszonlesõ társadalomban az önzés természetesnek elfogadott, mely szerint „egy gyógyíthatatlannak vélt gyenge életnek nincs semmi értelme, hiszen elviselhetetlen tehernek érzik az egyre növekvõ számú öreget és beteget”. Orvosi szempontból azonban egyre megdöbbentõbb hírek látnak napvilágot: évekig teljes bénulásból gyógyulni indult (ld. a „superman”), továbbá az ugyancsak évekig tartó kómából magához tért beteg esete, aki mindent látott, érzett, csak éppen ennek semmilyen jelét nem volt képes adni. Hallotta, hogyan vitáznak az õ esetleges halálba segítésérõl, melyet testvére áldozatvállaló ápolása miatt került el.

A sorozatos „terhesség”-megszakítás miatti meddõség kudarca elszomorító, míg a sokgyermekes édesanya veszõdségekkel teli sikere elismerésre méltó. De tartsuk szem elõtt, hogy balga gyávaságból áldozattá válni sajnálatos ugyan, de egészen más, mint hõs szeretetbõl áldozatot vállalni. A megváltásban Isten szenved teremtményeinek bûneiért.

Örök életünk már elkezdõdik fogantatásunkkor, és soha nem fejezõdik be, mert Isten az idõt örökkévalósággá változtatja: „Én vagyok a feltámadás és az élet” – mondja Jézus (Jn 11, 21.23–26).

Az EGYETEMES VALÓSÁG összetevõi: a GONDOLATOK, DOLGOK, ESEMÉNYEK; per analogiam: erõ, tér, idõ; Jézus azt mondja magáról: Én vagyok az út, az igazság és az élet. „Ego sum via, veritas et vita.” (Jn 14,6) Nem nehéz észrevenni, hogy az út a dolog, az igazság a gondolat, és az esemény az élet.

Ezért az EGYETEMES VALÓSÁG az UNIVERSUM, mely azt jelenti: versus ad Unum, hivatásunk, azaz meghívásunk van az egyetlen élõ Isten felé, ahogy ez Õszentsége II. János Pál Evangelium vitae enciklikájának tanításából kiragyog.







Nyéky Kálmán

AZ EMBER KLÓNOZÁSÁNAK
ETIKAI MEGÍTÉLÉSÉHEZ

A Távlatok 2003. júniusi számában jelent meg egy cikk „A reprodukciós klónozásról” címmel, amelyben Csizmadia Zoltán a Vatikáni Rádió egyik adásának írott változatát hozta le teljes terjedelmében. Ez a cikk igen elgondolkoztatott. A klónozás etikai vonatkozásával kapcsolatban szeretnék további tényeket és néhány gondolatot megosztani a Távlatok olvasóival. Az írott változat szerkesztõje is érezte az etikai vonatkozások hiányát, ezért fûzte hozzá a katolikus álláspontot és dr. Kecskés Marianna belgyógyász szakorvos mély belsõ érvekbõl fakadó személyes véleményét a riportokhoz. Talán érdemes továbbfûzni a megkezdett gondolatmenetet.

Elõször is a fogalmakat kell tisztázni. A klón egyetlen sejtbõl származó utódsejtek összessége, melyek azonos genetikai állománnyal bírnak. Az ember esetében, bár helytelenül, manapság beszélnek „reproduktív” és „terápiás klónozásról”. Eszerint az elõbbinél az ember klónozásának célja egy új emberi egyed létrehozása, az utóbbinál a klónozás segítségével gyógyítani akarnak a klónozásból nyert embriók sejtjeinek felhasználásával. A megkülönböztetés igencsak új keletû, habár ma gyorsan terjedõben van. Érdemes talán megemlíteni, hogy a kialakulási sorrend szerint elõbb beszéltek „klónozásról”, majd ezt követõen „terápiás klónozásról”, és csak legújabban „reproduktív klónozásról”. Ezek a megkülönböztetések azonban nem segítik az etikai mérlegelést, különösen akkor, ha meghatározásuk sem világos. Természetesen, ha általánosan vesszük a klónozás fogalmát, vagyis azt értjük alatta, hogy azonos genetikai állományú sejteket vagy sejtvonalakat hozunk létre, akkor igen tág etikai teret adhatunk a cselekvésnek. Nem mindegy azonban, hogy egy ember teljes genetikai állományát, vagy annak csak egy részét „klónozzuk”. Ez utóbbi történik pl. az inzulin mesterséges elõállításakor a kólibaktériumokban, amit élesen külön kell választani a sejtmagátültetés technikája által nyert emberi klón embriótól, amelynek létrehozásakor egy ember teljes genetikai állományát klónozzák, oly módon, hogy az így nyert embrióból – legalábbis elméletileg – akár egy új ember is kifejlõdhetne.

A sejtmagátültetés során egy diploid (2n) kromoszómakészlettel rendelkezõ sejtmagot juttatnak el egy sejtmagjától elõzetesen megfosztott petesejtbe, és ennek az új sejtnek a reaktiválása révén jutnak el egy önálló növekedésre képes embrióhoz. A technika figyelemre méltó felfedezése ez, amelyrõl sokáig csak álmodtak a kutatók. Már 1938-ban leírta H. Spemann a klónozás technikai elképzelését1, de a technikának még sokat kellett fejlõdnie, mire eljutottak addig, hogy 1997-ben hírül adhassák: ezzel az eljárással sikerült létrehozni emlõsállatokat2. A legfõbb etikai probléma, hogy sokak szerint az emberi méltóság súlyos megsértését hordja magában, ha az emberre alkalmazzák a sejtmagátültetés klónozási technikáját. Az így létrejött embrió ugyanis ugyanúgy emberi lény, mint a természetes szaporodás során létrejött emberi embrió. Felhasználása gyógyászati célra ugyanúgy nem elfogadható etikailag, mint bármely emberi lénynek tárgyként való felhasználása. A terápiás klónozás fogalmának bevezetõi ezt az etikai korlátot akarták megkerülni az új szókapcsolat bevezetésével. Sajnos, meg kell állapítani, hogy rövid néhány év alatt a terápiás klónozás kifejezés bevezetésével sikerült elhomályosítani a köztudatban azt a tényt, hogy a sejtmagátültetés során egy új egyed jön létre, amely önálló fejlõdésre képes.

Így végül az az önellentmondásos helyzet jött létre, hogy a világ több országában (pl. USA, Nagy-Britannia) törvényi támogatást kapott az emberi embriók klónozási lehetõsége, azzal a kitétellel, hogy az ily módon létrehozott embrióknak nem szabad megszületnie. Igaz, az Egyesült Államokban az embriókísérletek anyagi támogatása terén ma még komoly megszorítások vannak érvényben. A végeredmény azonban a világ számos országában az, hogy jelenleg csak tárgyként szabad felhasználni a sejtmagátültetéssel létrehozott emberi lényeket, ami ráadásul nyilvánvalóan jobban sérti az emberi méltóságot, mint ha az ily módon létrehozott embriók legalább megszülethetnének. Ez a fent említett kitétel talán világossá teszi, hogy nincs lényegi különbség a klónozás mesterségesen bevezetett fogalmai között.

A klónozás etikai problémája már az evolúció magasabb szintjén lévõ állatfajok klónozásánál is felmerül, legfõképpen hogy vajon nem veszélyezteti-e a szaporodásnak ez a módja az élõvilágban a fajok variálódásának sokféleségét. A variálódás lecsökkentése ugyanis a szaporodásban ma még beláthatatlan következményekhez vezethet. A mai tudományos álláspont szerint a szexuális genetikai kicserélõdés nem volt elhanyagolható tényezõ az evolúció során. A szexuális genetikai kicserélõdés ugyanis alkalmas arra, hogy bizonyos ártalmas mutációkat eltávolítson a genetikai állományból, másrészrõl az elõnyös mutációk beágyazódását elõsegítse3. Ha megszüntetjük a genetikai kicserélõdést a szaporodás során, úgy tûnik, hosszú távon nem csupán elõnyökhöz juthatunk, mint pl. kiváló tulajdonságok az egyes nemesített fajtáknál, hanem bizonyos, mindeddig fel nem derített hátrányokkal is számolni kell. Az állatokon végzett kísérletek is megkívánják tehát az etikai mérlegelést, még inkább így van, ha emberekrõl van szó. Ez azonban csak másodlagos érv a klónozás ellen, hiszen tegyük fel, hogy egyszer sikerül kiküszöbölni minden hátrányos genetikai következményt. Hosszú távon az elméleti lehetõséget nem lehet kizárni, hogy ez egyszer megvalósítható lesz, még ha a jelenlegi helyzetben ez a cél közel sem látszik könnyen elérhetõnek. Ez esetben azonban, nem lévén negatív következménye genetikailag, etikailag is elfogadhatóvá kéne tenni a klónozást. Már az állatok klónozásakor is kétségek merülnek fel ennél a megállapításnál. 1992. június 13-án írták alá Rio de Janeiróban a Biológiai Sokféleség Egyezményt, amelyhez a Magyar Köztársaság is csatlakozott 1994. február 24-én4. A biológiai sokféleség5 a bármilyen eredetû élõlények közötti változatosságot jelenti, ami magában foglalja a fajokon belüli és a fajok közötti sokféleséget is.

A Szerzõdõ Felek, tudatában a biológiai sokféleségben rejlõ genetikai értékeknek, megerõsítették, hogy a biológiai sokféleség megõrzése az emberiség közös ügye. Ugyanakkor megállapították, hogy a biológiai sokféleség jelentõsen csökken bizonyos emberi tevékenységek miatt, és hogy ennek okait létfontosságú lenne elõre látni, megelõzni és megszüntetni, még akkor is, ha teljes tudományos bizonyossággal nem lehet megállapítani ennek a csökkenésnek a következményeit. Fontos kitételek ezek. A természetben a biológiai sokféleség egyben azt is jelenti, hogy van létjogosultsága a kevésbé tökéletesnek is. Akár egy fajon belül is. Senkinek sincs joga elpusztítani azokat a fajokat, vagy fajon belüli fajtákat,  amelyek kevésbé tökéletesnek látszanak, csak azért, mert a természetes szelekció ezt úgyis megtenné. Talán éppen az az idõ szükséges a magasabb fejlettségûnek a megerõsödéshez és a megmaradáshoz, amíg a kevésbé tökéletes lassan eltûnik a színrõl. Vajon valóban szabad-e elõre meghatározni egy faj genetikai állományát? Felmerül az a kérdés is, hogy nem kell-e korlátozni az állatkísérleteket, ha fennáll a veszély, hogy azok eredményeit embertelenül az emberi fajra is alkalmazzák?6 Ha az állatokon sikeresek lesznek a kísérletek, vajon megengedhetõ lesz-e az embrióklónozás az embernél is? Csak a klónozás céljától függ? Hisszük-e még, hogy a tudomány embertelen felhasználását meg lehet akadályozni?

A bioetika komoly kérdései ezek. Itt meg kell említenünk azt is, hogy a „bioetika” szóval egyfajta ideológia is összekapcsolódott, különösen az angol nyelvû irodalomban. Gyakran úgy tûnik, mintha a bioetika alá lenne vetve a biotechnológiai fejlõdésnek. Mintha a biomedicina etikája arra lenne kötelezve, hogy azonmód hozzáalakítsa sarokpontjait minden újfajta technikához, hogy azokat igazolja a posteriori. Ez a fajta szemlélet éppen a legfontosabb összetevõjétõl fosztja meg a bioetikát: az önállóságtól. Mivel pedig így eszközévé válik a technikának, megszûnik létének kiinduló oka, hogy kontrollja legyen a biotechnológia fejlõdésének, nehogy az emberiség elpusztítsa önmagát. Azonban, ha részévé válik ezáltal a kutatásnak, már nem lehet egyúttal bírája is (nemo est iudex in causa sua)7. Vajon mennyire nevezhetõ etikának ez a fajta bioetika?

Érdemes egy kissé bõvebben kitérni az egyik legutóbbi, „Egyezmény az emberi jogokról és a biomedicináról” címû nyilatkozatra, amelyrõl, sajnos, a Vatikáni Rádiónak nyilatkozók egyike sem tett említést. Az Egyezményt 1997. április 4-én a spanyolországi Oviedóban az alábbi országok írták alá: Dánia, Észtország, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Izland, Olaszország, Lettország, Litvánia, Luxemburg, Macedónia, Norvégia, Portugália, Románia, San Marino, Spanyolország, Svédország, Szlovákia, Szlovénia és Törökország. Késõbb mások, köztük Magyarország is, csatlakoztak ehhez. Az Egyezmény, amelynek elõkészítési munkálatai 1991-ben kezdõdtek, az elsõ olyan kötelezõ jogérvényû nemzetközi dokumentum, amelynek célja az emberi lények védelme az új orvosbiológiai eljárások tisztátalan alkalmazásaival szemben. Legfõbb célja az emberi személy alapvetõ jogainak és szabadságjogainak, valamint méltóságának és önazonosságának biztosítása ezen a területen. „Ennek a szövegnek az a rendeltetése, hogy a bioetika területén közös mércévé váljon Európában” – mondta az egyezmény elfogadásakor Daniel Tarschys, az Európa Tanács soros fõtitkára.

A dokumentum jelentõs számú olyan alapelvet és szabályt tartalmaz, amelyet az aláíró államoknak el kell fogadniuk, és be kell építeniük saját törvényeikbe. Ugyanakkor az Egyezmény nem fosztja meg õket attól a lehetõségtõl, hogy a benne foglaltaknál fokozottabb védelmet biztosítsanak a biológia és az orvostudomány alkalmazásával szemben. Ezek az elvek az egyént, a közösséget és az emberi fajt érintik. A szöveg kiemeli, hogy az emberek érdeke és jóléte megelõzi a társadalom vagy a tudomány érdekét.

Európában az emberi génállomány megváltoztatására irányuló beavatkozás csak megelõzési, kórismézési vagy gyógyítási indokból hajtható végre, és csak akkor, ha nem célja a leszármazottak genetikai állományának megváltoztatása8. Az Európa Tanács olyan komoly korlátot szab itt Európa államainak, mint amilyet az Egyház állapít meg a születés elõtti genetikai vizsgálatok kapcsán. Vagyis, ha valóban a személy javát szolgálja, nem minden esetben tiltott ez a tevékenység, de semmiképpen nem alkalmazható eugenikus, azaz fajnemesítõ célokra. Meddig lehet elmenni az emberi génállomány megváltoztatásában az egyes embernél? Ha valóban a gyógyítás a cél, komoly segítséget jelenthet, mint például a veleszületett immunhiányos gyermekek esetében, akiknek a legenyhébb fertõzések ismételt tüdõgyulladást és más súlyos betegségeket okozhatnak, és gyakran korai halálhoz vezetnek9.

Végül szóljunk néhány szót az ember klónozásának jelenleg is sok országban, köztük hazánkban is fennálló tilalmáról. Errõl a jogi helyzetrõl a Távlatok elõzõ cikke még nem számolt be. Az ember klónozása technikailag az állatokkal végzett kísérleteken alapul. Jelenleg azonban gyakran még a legengedékenyebb törvényhozók is tiltják.

Az ember genetikai lemásolása azért veszélyes, mert az embert lealacsonyítja az anyag szintjén egyfajta sorozatgyártás egy elemévé. Gyökeresen ellentmond ez az ember legalapvetõbb személyiségi jogának, hiszen pont annak alapja, maga a személyiség kérdõjelezõdik meg, amelyet mindenkinek el kell fogadnia. Hogyan definiáljuk az anyag szintjén a személyiséget? Az a tény, hogy az egypetéjû ikresedés spontán módon elõfordul a természetben – jóllehet nagyon ritkán – följogosít-e minket, hogy akarattal kiprovokáljuk ezt a jelenséget? A legfõbb rossz nem is a végeredmény, hanem sokkal inkább az ok, vagyis az emberi akarat, hogy más emberek megalkotójává akarunk válni. Az egyediség vagy másképpen személyi lét az embernek olyan alapvetõ joga, hogy nem lehet egyszerû másolás tárgya. A természet szerint az emberek hasonlóak, de ettõl még nem azonosak. A klónozás célja, hogy azonos egyedeket hozhassunk létre.

Vajon nem lenne-e elviselhetetlen a tudat bárkinek is, hogy legbensõbb énje elõre meghatározott, hogy esetleg már egyszer valamiképpen megélt életet kell újraélnie, mint pl. egy Kennedy-másolat? Nem ásná-e alá ez a tény pszichológiailag még a legkiegyensúlyozottabb ember öntudatát is? Egy ilyen szituáció vajon nem akadályozná a személyiség szabad kibontakozását? Hiszen annak a szokásosnál jóval nagyobb része eleve ismert és szándékoltan meghatározott. Az embernek joga van arra, hogy felfedezze saját belsõ kincseit, hogy megvalósíthassa önmagát, nem pedig csupán egy másik ember másolatát. Ezért tanácsol Hans Jonas egy új, feltétlen törvényszerûséget: „Tartsuk tiszteletben minden embernek a jogát, hogy megtalálhassa a maga útját, és meglepetés lehessen saját maga számára.”10 Szerinte meg kell õrizni a nyitottságot, amely lehetõvé teszi, hogy soha se jöhessenek létre teljesen azonos teremtmények. A véletlen „a garancia, hogy minden egyén születésétõl fogva egyedi legyen, és ne hasonlítson másra. A véletlen biztosítja a mindig új meglepetését.”11

Az Európa Tanács tagállamai 1998. január 12-én Párizsban aláírtak egy csatolt Jegyzõkönyvet „Az emberi jogok és emberi méltóság védelmérõl a biológiai és orvosi alkalmazások tekintetében Konvenció”-hoz, belefoglalva az emberi nem klónozásának tilalmát12. Magyarország ezt a Jegyzõkönyvet a 2002. VI. számú törvényben kodifikálta. Jellemzõ helyzet, hogy ugyanezt a mai napig nem tette meg némely uniós tagállam (pl. Olaszország) a Konvencióhoz való csatlakozás ellenére sem.

A dokumentum leszögezi, hogy bár az embrionális felosztás elõfordulhat természetesen, és lehetõséget ad néha a genetikusan azonos iker születésére, de az emberi lény eszközzé tétele a genetikailag azonos emberi lények tudatos teremtésén keresztül szemben áll az emberi méltósággal, és ilyen módon megalapozza a biológiával és az orvostudománnyal való visszaélést.

Ezért a dokumentum aláírói megtiltanak (hatókörükön belül) minden közremûködést, amelynek célja, hogy alkosson egy genetikusan azonos emberi lényt élõ vagy holt emberi lénybõl13. Ebbõl azonban nem következik, hogy megtiltják a terápiás klónozást, hiszen annak nem célja, hogy alkosson egy embert, még ha „akaratlanul” a technika alkalmazása közben létre is jön „köztes állapotként” egy emberi lény (totipotens sejt), de mivel nem szándékolják, hogy ember legyen, így az erre törekvõk szerint nem is lesz az.

De vajon dönthet-e a szándék az embermivolt felõl? Ez a logika végzetes következményekkel járhat, hiszen ha megengedjük az embervolt ilyen értelmezését, nem tudunk meggyõzõen érvelni, hogy miért védendõ az emberi élet annak késõbbi szakaszában, ha valaki azt állítja róla, hogy az nem emberi élet (mert az éppen nem célszerû, hogy az legyen, például azért, hogy meg nem engedett emberkísérleteket végezhessenek). Igaz ugyan, hogy ez a probléma felvetõdik már az abortuszok „megengedésénél” is, bár itt – legalábbis Magyarországon – a törvényhozó még megpróbálta megõrizni a logikai vonal folytonosságát, amikor kimondta, hogy az emberi élet a fogamzással kezdõdik, legalábbis ha az ember már megszületett. Ezt az érvelést azonban az Alkotmánybíróság is elégtelennek tartja14. Természetesen ebben a kérdésben földi bíróság nem mondhat örök érvényû ítéletet.

Ugyanakkor Európában külön is leszögezték, hogy semmilyen engedményt nem lehet tenni az ember klónozása terén15. Senki sem hivatkozhat (egyelõre) arra, hogy az õ szabadságjogait sérti, ha nem klónozhat utódokat. A legutóbbi hírek azonban arra mutatnak, hogy az 5 év moratórium lejártával gyengült a meggyõzõdés a klónozott embriók védelmét illetõen. A kutatók, bioetikusok és politikusok között (ma még) erõs többség kívánja megakadályozni, hogy a klónozás eredményeként bárki is megszülethessen. Ugyanakkor kísérleti célokra már sokan feláldoznák a létszámfeletti embriókat, vagy azok esetleg klónozás általi létrehozását is támogatják. A küzdelem az élet védelméért még nem ért véget, sõt be kell látni, hogy jóval többen vannak azok, akik készek lennének feláldozni emberi embrió társaikat egy „szebb jövõ” reményében, ahol az embriók felhasználásával gyógyítanák a beteg embereket. Lesz-e még, aki figyelmeztetni meri azokat a tudósokat, akik a tudományt az ember elé helyezik? Ha nem, vajon milyen lesz az a Szép Új Világ?

Jegyzetek:

1 A. SERRA S.J., Verso la clonazione dell’uomo? Una nuova frontiera della scienza, La Civiltà Cattolica 1998/1/227. p.

2 I. WILMUT, Viable offspring derived from fetal and adult mammalian cells, Nature 385, 810. p., 27 February 1997.

3 D. BACHTROG, Adaptation shapes patterns of genome evolution on sexual and asexual chromosomes in Drosophila, Nature Genetics 34, 215. p.; June 2003. – 4 1995. évi LXXXI. törvény 1. §.– 5 1995. évi LXXXI. törvény 2. §. (2).

6  M.-A. HERMITTE, Les techniques de la transgenèse en agriculture: de la science au politique, Natures, Sciences et Societés, 1994, 2 (4) 356–365. p. In: D. VERMERSCH, A propos du clonage animal, Etudes, (399 1–2) 32. p., juillet–août 2003.

7 G. DURAND, La bioéthique. Paris, Cerf, 1989, 21. p. In: R. ADORNO, La bioéthique et la dignité de la personne. PUF, Paris, 1997. 5. p.

8 CONVENTION pour la protection des droits de l’homme et de la dignité de l’être humain à l’égard des applications de la biologie et de la médecine: convention sur les droits de l’homme et la biomédecine. Conseil de l’Europe, Traités européens. STE N°164., Oviedo, 04.IV.1997., IV.13.

9 A. FERENCZI, Genetika – Génetika. Beszélgetések. Harmat Kiadó, Budapest, 1999, 56. p. – 10 H. JONAS, Technik, Medizin und Ethik. Zur Praxis des Prinzips Veranwortung. Insel Verlag, 1985, 194. p.

11 H. JONAS, Technik, Medizin und Ethik…, 212. p.

12 Conseil de l’Europe. Traités européens. STE N°168. Paris. 12.I.1998.

13 PROTOCOLE ADDITIONNEL à la Convention pour la protection des Droits de l’Homme et de la dignité de l’être humain à l’égard des applications de la biologie et de la médecine, portant interdiction du clonage d’êtres humains. Conseil de l’Europe, Traités européens. STE N°168., Paris, 12.I.1998., I.1.

14 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, D) 2, c, Magyar Közlöny 1991/139 (XII.17) – 15 PROTOCOLE ADDITIONNEL. . . II.




A Magyar Püspöki Kar körlevele a bioetika néhány kérdésérõl (2003)
A klónozás etikai megítéléséhez (181–182. és 185–187. pontok)

181. Az emberi klónozás az eugenizmus, az igen rossz hírû emberi „fajnemesítés” kérdéskörébe tartozik, ezért minden olyan etikai és jogi észrevétellel szembesíteni kell, amely mélységesen elítéli ezt az eljárást. A klónozás mind biológiai, mind pedig perszonalisztikus vonatkozásban radikálisan manipulálja az emberi nemzés eredetét képezõ szerelmi viszony és a nemek egymást kiegészítõ voltát. Arra irányul, hogy a kétnemûséget funkcionális szintre szüllyessze le, mivel olyan petesejtet használ, amelyet megfosztottak magjától, hogy átadja a helyét a klónozandó egyén diploid sejtmagjának, továbbá szükség van egy nõi méhre is, hogy a klónozott embrió fejlõdése végbemehessen. A klónozással a nõ radikális eszközértékûvé tétele valósul meg, mert emberi mivoltát és ebbõl fakadó tetteit csak néhány, pusztán biológiai funkciójára redukálják (petesejtet szolgáltat, és rendelkezésre bocsátja a méhét).

182. A klónozás során az emberi személy legalapvetõbb viszonyainak – a gyermekségnek, a vérrokonságnak, a szülõi létnek – a perverziója történik. Egy nõ ikertestvére lehet tulajdon anyjának, mert biológiai apa hiányában saját nagyapjának a lánya lehet. A családi kapcsolatok felborítása beláthatatlan társadalmi következményekkel jár.

185. Az emberi klónozás terve egy értékek nélküli tudomány torz következménye, és azon kultúra mélységes válságának jele, amely a tudományban, a technikában és a pusztán élettani, funkcionalista értelemben vett „életminõségben” keresi az élet értelmének és az emberi egzisztencia megváltásának pótlékát. A klónozás így Isten mindenhatóságának tragikus és egyben szánalmas paródiájáva válik.

186. A klónozás az emberi jogok területén ellentmond az emberek közötti egyenjogúság elvének, és megsérti a hátrányos megkülönböztetés tilalmának jogelvét is. Lehetõvé válik az embernek ember feletti uralma, hiszen a klónozott ember a klónozást elhatározó és végrehajtó csoportok kiszolgáltatottjává válik. Továbbá a klónozott ember komoly egészségügyi és pszichológiai hátrányokat szenved, és ez utóbbiak a tudomány esetleges haladásával sohasem fognak megszûnni.

187. A klónozás elutasításának végsõ oka a klónozott személy és az emberi nemzés méltóságának a tagadása. A kutató nem tekintheti megalázónak az emberi klónozás erkölcsi elutasítását. Éppen ez a tilalom menti meg attól, hogy hivatása elveszítse emberi méltóságát. A kutatás méltósága abban áll, hogy azt az egész emberiség valódi javára lehet fordítani.