ÚJ PÜNKÖSD FELÉ

A II. vatikáni zsinatot meghirdetõ Boldog XXIII. János pápa ismert imájában arra kérte a Szentlélek Úristent, hogy mintegy új pünkösdként újítsa meg csodáit a mi korunkban. A zsinat, amely oly gyakran hivatkozik az Egyházat éltetõ Szentlélek mûködésére, felvázolta az Egyház megújulásának irányvonalait. A hívõ keresztényeknek elsõrendû feladatuk az, hogy figyeljenek az „idõk jeleire”, és arra, hogy „mit mond a Lélek az Egyházaknak” (Jel 2,29).

Nemeshegyi Péter vezetõ tanulmánya kifejti, hogy milyen feladatok várnak az egyházi közösségre, ha a zsinat szellemében folytatni akarjuk az elkezdõdött megújulást, amely mintha megtorpant volna az ezredforduló táján. Szentatyánk azért hirdette meg a nagy jubileumra való felkészülés három évét – az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek szentelt évek lelki programját –, hogy a világegyház méltóképpen ünnepelje a megtestesülés misztériumának kétezredik évfordulóját. A Tertio millennio adveniente kezdetû apostoli levelében a Szentlélek évérõl (1998) írva – miután hivatkozott Dominum et vivificantem kezdetû enciklikájára – ezeket hangsúlyozza: „A 2000. évre az egyház nem készülhet »másként, csak a Szentlélekben. Amit ugyanis az idõ teljességében a Szentlélek tett, arra az Egyház csak az Õ segítségével emlékezhet.« Az Egyházban ugyanis a Krisztus által hozott egyetlen kinyilatkoztatást a Szentlélek jeleníti meg mindig és mindenütt, hogy elevenné és hatékonnyá tegye az egyes lelkekben. »A Vigasztaló, a Szentlélek, akit az Atya az én nevemben küld, megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam néktek.« (Jn 14, 26.) A jubileumi elõkészület elsõrangú teendõi közé tartozik tehát a Szentlélek jelenlétének és tevékenységének újrafölfedezése.” (Tertio millennio adveniente, 44–45.)

A vázolt program – alapvetõen „a Szentlélek újrafölfedezése” – nemcsak a jubileumi elõkészületre vonatkozik, hanem az elkövetkezõ évtizedekre is. A karizmatikus mozgalmak – bizonyos szélsõségeket nem számítva – ennek a megújulásnak úttörõi. De nem szükséges e mozgalmakhoz csatlakoznunk, hogy részt vegyünk az új evangelizálásban, és elsõsorban megújuljunk Lélekben (Ef 4,23): ez a mindennapi keresztény élet feladata. Ha istenélményünket el akarjuk mélyíteni; ha a kommuniót, az egyházi szeretetközösséget intenzívebben meg akarjuk élni; ha a szociális érzékenységet, a szolgálatkészséget, a szolidaritást és a tevékeny szeretetet fokozni akarjuk; ha a klerikális szemléletet és a hatalmi egyház eszméjét/gyakorlatát fel akarjuk számolni; ha a hitetlen világ elõtt közösen és hitelesen akarunk tanúskodni Jézusról – akkor figyelnünk kell a Lélek indításaira, és kérnünk kell a feltámadt Krisztus Lelkét, hogy árassza szívünkbe a szeretetet, amely átalakít bennünket és a világot körülöttünk.

A zsinati aggiornamento – korszerûsödés és megújulás – óhatatlanul felveti az intézmények, struktúrák reformját is, ahogy ezt Yves Congar O.P. (1904–1995) a zsinat elõtt, alatt és után gyakran hangoztatta. Elengedhetetlen a belsõ megújulás a Lélekben, de – amint ezt az egyháztörténelem tanúsítja – a reformnak egyszerre lelkinek és strukturálisnak kell lennie. Congar négy reformot említ: a XI. századi ún. „gregorián” reform, a XIII. századi koldulórendek, a trentói zsinat és a II. vatikáni zsinat reformja. Ami ezt az utolsót illeti: XXIII. János hangoztatta: a zsinat célja a lelkipásztori struktúrák reformja (kezdetben a kánonjog reformján volt a hangsúly) és a hit meg a keresztény élet megújítása. A zsinat betöltötte feladatát. De mi történt utána? Congar szerint a kitört válság nem a zsinat számlájára írandó. Mély oka az a tény, hogy nagyon hosszú ideig a tekintély elfojtotta a kezdeményezéseket, egy bizonyos megmerevedés történt az egyház életében. A zsinattal aztán elszakadtak a gátak. Talán az is az okok közé sorolható (túl a világ, a kultúra rohamos átalakulásán, a szekularizáció terjedésén, amely az egyházi életre is kihatott) , hogy a II. vatikáni zsinat reformját felülrõl készítették elõ, tehát a bázis nem vett benne részt. Az I. Vaticanum  kevésbé volt reformáló, de számos helyi zsinat készítette elõ. A történelem tanulsága az – következtet Congar –, hogy az igazi reform feltételezi az egész egyház elkötelezettségét.

Szükséges, de nem elégséges tehát a lelki megújulás hangoztatása és megvalósítása, más is kell. Az egyházi intézmények ugyanis egy gyökeresen új kulturális világba illeszkednek, amelyet a technikai forradalom, a mass media, az embertudományok és az általános szekularizáció hegemóniája eredményez. Az egyházat ért belsõ és külsõ kritikák, az intézményekkel szembeni kontesztálás részben érthetõ. Igaz, sokszor szociológiai-politikai szempontok az uralkodók, nem pedig az evangéliumi kritériumok; a belsõ megújulást nem szabad feledni. De a lelkipásztori, liturgikus, missziós stb. tevékenységben nem pusztán a modern világhoz való ,,alkalmazkodásról” van szó (az aggiornamento = korszerûsödés jelentésében), hanem – Congar szerint – valóságos új „teremtésrõl”, „rekonstrukcióról”. Vagyis: se nem tiszta lelkiség, sem pedig puszta szociológiai elemzés, hanem egyesíteni kell a lelki megújulást és a struktúrák reformját. (Card. Yves Congar: Écrits réformateurs, Párizs 1995, 197–206.)

Magyarországon az elmúlt évtizedekben fokozatosan kibontakozott a zsinati aggiornamento, bár nálunk, miként a volt kommunista országokban, az egyházat elnyomó rendszer számtalan módon késleltette a megújulást, fõleg a külsõ keretek korlátozásával. A zsinati tanítás megismertetése késett; a szétszórt szerzetesek és feloszlatott katolikus iskolák, intézmények, ifjúsági mozgalmak csak a rendszerváltozás után kezdtek éledezni. De, hála Istennek, a „megnyesett fa kizöldül”.

Ma már Közép-Európában ugyanolyan nehézségekkel kell szembenéznie az egyháznak, mint Nyugat országaiban: a szekularizálódás, a hitetlenségbe hajló közöny, a vallásgyakorlat összezsugorodása, a különféle szektás mozgalmak, keleti vallások térhódítása stb. Új kihívások elé állítja a megfogyatkozott (elöregedett) papságot. Az egyházmegyék átrendezése, majd az egyházmegyei zsinatok határozatai még nem igen alakítják a lelkipásztori tevékenységet. Hiányzik az átfogó tervezés több síkon (pl. a médiaapostolkodás területén). Mintha a papság nem lenne tudatában a sajtóapostolság fontosságának: ritka eset, hogy buzgó világiakat bevonnak ebbe a munkába. Sok mindenre jut pénz (pl. épületek szépítésére, emlékmûvekre), de a katolikus lapok támogatása, médiaszakemberek képzése stb. az elfelejtett területekhez tartozik. Hála Istennek, számos vallásos könyv lát napvilágot (fõleg fordítások) a katolikus kiadóknál, de itt is jobban össze kellene hangolni a tervezést, megszervezni (a plébániahálózatokon keresztül) a terjesztést, a valóban szükséges kiadványoknak elsõ helyet biztosítani. A feladatokat sorolhatnánk.

II. János Pál pápa 1991. augusztus 20-án a magyar püspökökhöz intézett beszédében világosan megjelölte a megújuló magyarországi egyház feladatait.

  Szabó Ferenc  50 éve jezsuita

Mióta világ a világ, a teremtõ Isten minden embert megbíz valami személyre szabott, alkotó feladattal. A katolikus ember az élõ Krisztusról szerez tapasztalatot, amelynek birtokában Babits Jónásával együtt azt kell mondania: „Nincs mód nem menni, ahova te küldtél.” Szabó Ferenc éppen fél évszázada találta meg küldetése helyét Jézus Társaságában.

Emberi lépték szerint 50 év már nagy biztonsággal hitelesíti a hûséget. Egy aranylakodalom vagy aranymise a hálaadás és a számvetés alkalma, hiszen ekkorra (cél)egyenesbe kerülnek és értelmet nyernek az élet kacskaringós útjai. Egy magyar szerzetesi élet ötven éve a történelem sajátos lenyomatát rajzolja ki. Nem volna méltó a jubilánshoz, ha ezt a képet a nehézségek, lemondások, keserves áldozatok sötét színeivel árnyalnánk. Folyóiratunk fõszerkesztõje ugyanis egész lényével azt bizonyítja, hogy Jézus valóban megadja az örömök teljességét annak, aki neki adja életét.

Szabó páter minden hívõ vagy hitetlen ismerõsét, teológiai, filozófiai, irodalomtörténeti és lírai mûveinek olvasóját, rádiós, egyetemi, világjáró elõadásainak hallgatóját meg tudja gyõzni arról, hogy nem az önsajnálat, a kesergés vagy mentegetõzés, hanem a szabadság, a boldogság, a barátság tanúskodik a Võlegény jelenlétérõl. Nincs helye a szomorúságnak, a reményvesztettségnek, a félelemnek ott, ahol a Szentlélek mûködik! A „fényes szelek” sodró viharát Szabó Ferenc életében is legyõzte a „gyönge szellõ”.

Odaadott s így megtalált életéért Istennek legyen hála! P. Kolvenbach jezsuita rendfõnök jókívánságaihoz csatlakozva köszöntjük fõszerkesztõnket szerzetesi aranyjubileuma alkalmából.

A szerkesztõbizottság (nevében KVI)