RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ
Nagy Ferenc
PÁPAI ENCIKLIKA AZ EUCHARISZTIÁRÓL
Nagycsütörtökön az esti szentmise keretében II. János Pál pápa aláírta és ezzel közzétette 14. enciklikáját. Címe: Az Eucharisztia az Egyházzal való kapcsolatában; kezdõszavai: Ecclesia de Eucharistia, „az Egyház az Eucharisztiából él.” Megpróbálunk rövid tartalmi áttekintést nyújtani a 62 paragrafusból álló dokumentumról.
A szentatya írását megrendültség és szenvedély járja át; számos önéletrajzi elemet tartalmaz. Teológiai gazdagságához nyilván több munkatárs járult hozzá; de az Eucharisztia Urának alapgondolata, amely az egész írást erõteljesen összefogja, csalhatatlanul a pápa személyes felfogását tükrözi.
Nem katolikus keresztények elmarasztalólag reagáltak a pápai körlevélre, a benne foglalt hagyományos tanításra. Kétségtelen, hogy pl. az Anglikán–Római Katolikus Nemzetközi Bizottság másként közelítette meg a kérdést, és más eredményekre jutott; de nem szabad felejtenünk, hogy egy ünnepélyes pápai irat nem azonosulhat mindenestül közös bizottságok ideiglenes megállapításaival, amelyek további fejlõdésre szorulnak. Amikor pedig egy adott ponton (52.) a pápa arról szól, hogy a liturgikus normák iránti mély tisztelet megerõsítésére megbízta a római kúria illetékes hatóságait egy sajátos (jogi pontosításokat is tartalmazó) dokumentum elõkészítésére, szabad óhajtanunk, hogy azt kellõ lelkipásztori érzékenység hassa majd át.
Bevezetés (1–10.)
Az elsõ mondatban („Az Egyház az Eucharisztiából él”) kifejezett igazság mindennapos hittapasztalat, és egyben az Egyház misztériumának szíve. Más években a pápa nagycsütörtökön a papokhoz fordult levelével; pápasága 25. évében az egész Egyházat szólítja meg. 2000-ben megadatott neki, hogy az utolsó vacsora jeruzsálemi „felsõ termében” misézzen; onnan indult el az Eucharisztia az egész Egyházat és az egész történelmet átfogó útjára.
Benne újra éljük az utolsó vacsorát, és amit az elõvételezett: Krisztus szenvedését és halálát. Krisztus titokzatos egységbe fogja a megváltás szent óráját és az évszázadok folyását. „A pap kimondja a [konszekráció] szavait, helyesebben a saját száját és hangját bocsátja Annak rendelkezésére, Aki azokat a cenákulumban kimondta, és azt akarta, hogy nemzedékrõl nemzedékre mindazok megismételjék, akik az Egyházban szolgálatképpen részesednek az õ papságában.” (5) „Az Egyház az eucharisztikus Krisztusból él: Õ táplálja, Õ világosítja meg. Az Eucharisztia a hit misztériuma, és egyben a fény misztériuma.” (6.)
„Misézhettem erdei ösvények, tópartok, tengerpartok mentén álló kápolnákban; miséztem olyan oltároknál, amelyek stadionokban, várostereken épültek. Eucharisztiaünnepléseim színhelyeinek ez a változatossága erõs élményét kelti bennem az Eucharisztia egyetemes, sõt kozmikus jellegének. Akkor is, amikor egy falusi templom kicsi oltáránál folyik, az Eucharisztiát bizonyos értelemben a világ oltárán ünnepeljük. Egyesíti az eget és a földet. Összefogja és átjárja az egész teremtést.” „Az örök Fõpap. . . visszaadja a Teremtõnek és Atyának a megváltott teremtést. Ezt az Egyház papi szolgálatának közvetítésével teszi, a Szentháromság dicsõségére.” (8.)
„E fények mellett árnyékok sem hiányzanak. Vannak bizony helyek, ahol a szentségimádás gyakorlatát szinte teljesen elhagyták. . . Olykor felbukkan az eucharisztikus misztérium meglehetõsen lefokozó értelmezése. Áldozati értékétõl megfosztva úgy élik meg, mintha nem múlná felül valami testvéri együttétkezés értelmét és értékét. Továbbá az apostoli folytonosságra épülõ szolgálati papság szükségességét néha homályban hagyják, az Eucharisztia szentségi jellegét pedig lefokozzák az igehirdetés hatékonyságára.” (10.)
I. fejezet: A hit misztériuma (11–20.)
Az Eucharisztia Jézus Krisztus szenvedésének és feltámadásának nem csupán felidézése, hanem szentségi újbóli megjelenítése. Nem ad hozzá, nem is sokszorozza meg. Nem egy ajándék, hanem az ajándék, önmaga ajándékozása. Nem csupán „ez az én testem, ez az én vérem”, hanem még: „értetek adatik, értetek ontatik”. Adomány értünk és az egész emberiségért; elsõsorban és leginkább pedig adomány az Atyának, és az Atyától elfogadott önajándékozás. Áldozatában Krisztus magáévá tette az Egyház lelki áldozatát; az Egyház tehát arra hivatott, hogy Krisztus áldozatával felajánlja saját magát is.
Krisztus pászkája magában foglalja feltámadását is; ez a halál megkoronázása. Az Eucharisztiában a feltámadt és élõ Krisztus válik az élet kenyerévé.
Krisztus áldozatának és feltámadásának újbóli megjelenítése egészen sajátos jelenlétet foglal magában. Valóságos jelenlét ez; nem mintha Krisztus egyéb jelenlétei nem lennének valóságosak, hanem mert ez a jelenlét a legteljesebb értelemben vett, Krisztus egész mivoltát átfogó jelenlét. Ahogy a tridenti zsinat tanítja: a kenyér egész lényege átváltozik Krisztus testének lényegévé, és a bor egész lényege Krisztus vérének lényegévé; ezt a változást tehát helyesen nevezi az Egyház átlényegülésnek. Olyan misztérium tehát az Eucharisztia, amely felülmúlja gondolatainkat és megértésünket.
Az Eucharisztia üdvös hatékonysága az Úr testének és vérének vételében valósul meg teljesen. A kenyér meg a bor nem átvitt értelmû táplálék; az Eucharisztia valódi lakoma: Krisztus önmagát adja táplálékul. Az áldozás révén Krisztus növeli bennünk azt az ajándékát is, amely az õ Lelke; már a keresztségben belénk árasztotta, a bérmálásban pedig pecsétként adományozta.
„Annak, aki az Eucharisztiában Krisztusból táplálkozik, nem kell a túlvilágra várnia, hogy megkapja az örök életet; már a földön birtokolja annak a jövõ teljességnek a zsengéjeként, amely majd az embert a maga teljességében átfogja. Az Eucharisztiában ugyanis megkapjuk a világ végén bekövetkezõ testi feltámadás biztosítékát.” (18.) Az Eucharisztia kifejezi és megerõsíti a mennyei Egyházzal való közösségünket; a mennynek egy a földre nyíló hasadéka.
A mennyei Jeruzsálem látomása nem gyengíti, hanem inkább növeli a jelenlegi világ iránti felelõsségünket; történelmi vándorlásunkban ösztökél, és az élõ remény csíráját ülteti belénk. A globalizált világ ezernyi ellentmondásában a gyengéknek, a kicsinyeknek, a szegényeknek olyan kevés remény nyílik. „Ebben a világban kell tündökölnie a keresztény reménynek!” „Pál apostol (1Kor 11) keresztény közösséghez »méltatlannak« minõsíti az Úr vacsoráján való részvételt, amikor ez a megosztottság és a szegények iránti érdektelenség légkörében történik.” (20.)
II. fejezet: Az Eucharisztia építi az Egyházat (21–25.)
Az eucharisztikus ünneplés áll az Egyház növekedési folyamatának középpontjában. Már az Egyház kezdeteinél az Eucharisztia okozó hatása mûködött: Krisztus az utolsó vacsorán apostolait titokzatos módon bevonta abba az áldozatba, amely hamarosan beteljesedett a Kálvárián. Ettõl kezdve az Egyház Isten értünk feláldozott Fiával való szentségi közösség által épül. A megosztás kétirányú: nem csupán mindegyikünk veszi Krisztust, hanem Krisztus is veszi mindegyikünket; barátságot köt velünk. Krisztussal egyesülve az Új Szövetség népe szentséggé válik az emberiség számára: jele és eszköze annak az üdvösségnek, amelyet Krisztus hozott létre mindenki megváltására. A küldetések összefüggnek: „Amint az Atya küldött engem, úgy küldelek és is titeket.” (Jn 20,21.) Az Eucharisztia tehát az egész evangelizálás forrása és egyben csúcsa: forrás, mert az Egyház belõle meríti minden lelki erejét; csúcs, mert a cél minden ember közössége Krisztussal.
Az Eucharisztia vétele megerõsíti az Egyház egységét is. „A kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testével való közösség? Mivel egyetlen kenyér van, mi, bár sokan vagyunk, egyetlen test vagyunk, hiszen valamennyien az egyetlen kenyérbõl részesedünk.” (1Kor 10,16–17.) „Mi a kenyér? Krisztus teste. Mivé válnak, akik magukhoz veszik? Krisztus testévé. Nem sok testté, hanem egy testté. Csakugyan, ahogy a kenyér egy, bár sok gabonaszem alkotja, és ezek, bár nem látszanak, mindenképpen benne vannak, különbözésük tökéletes kölcsönös egybeolvadásuk révén eltûnik, ugyanígy mi is kölcsönösen egymás között egyesülve vagyunk, és valamennyien együtt Krisztussal.” (Aranyszájú Szent János.) Mélyen gyökerezik az emberi szívben a testvéri egység iránti vágy; nos, ez bõségesen kielégül Krisztusnak és Lelkének adománya révén, és ugyanakkor a testvériség megtapasztalása olyan fokra emelkedik, amely messze meghaladja a közös étkezés emberi élményét.
„Az Eucharisztiának a misén kívül tanúsított kultusz felbecsülhetetlen értékû az Egyház számára. Ez a kultusz szorosan kapcsolódik az eucharisztikus áldozat megünnepléséhez.” „A lelkipásztorokra tartozik, hogy serkentsék, személyes tanúságtételükkel is, az eucharisztikus kultuszt, különösen a szentségkitételt és az eucharisztikus színek alatt jelen levõ Krisztus elõtti imádó megpihenést.” (25.)
III. fejezet: Az Eucharisztia
és az Egyház apostolisága (26–33.)
Amint az Egyház, úgy az Eucharisztia is apostoli, éspedig hármas értelemben: Jézus az apostolokra bízta, õk adták tovább nekünk utódaik által; az apostolok hitével összhangban ünnepeljük, ez a hit pedig változatlan, és lényeges, hogy az is maradjon; érvényes püspökszentelések megszakítatlan és az apostolokig visszamenõ sora szükséges az Egyház létéhez és az Eucharisztia szerzéséhez egyaránt. A hívek királyi papságukkal hozzájárulnak az áldozatbemutatáshoz, viszont a szolgálati papság viszi végbe. „In persona Christi többet jelent, mint Krisztus nevében vagy Krisztus helyében. In persona: vagyis sajátos szentségi azonosulásban az örök Fõpappal, aki ennek az õ saját áldozatának szerzõje és fõ alanya, amely áldozatban senki más nem helyettesítheti. A Krisztus választotta üdvösségrendben azon papok szolgálata, akik megkapták az ordo szentségét, mutatja, hogy az általuk ünnepelt Eucharisztia olyan adomány, amely gyökeresen meghaladja a gyülekezet hatalmát, és mindenképpen pótolhatatlan, hogy érvényesen összekapcsolja az eucharisztikus átváltoztatást a keresztáldozattal és az utolsó vacsorával. Az Eucharisztia megünneplésére összejövõ gyülekezetnek feltétlenül szüksége van elnöklõ felszentelt papra ahhoz, hogy igazán eucharisztikus közösség legyen. Másrészrõl a közösség nem képes arra, hogy önmagától felszentelt szolgát adjon magának. Ez a szolga olyan ajándék, amelyet a közösség az apostolokig visszamenõ apostoli folytonosság révén kap. A püspök hoz létre a pappá szentelés szentségével új presbitert, átadván neki az Eucharisztia konszekrálásának hatalmát.” (29.)
Ökumenikus téren jelentõs haladás történt a legutóbbi évtizedekben a papság és az Eucharisztia kérdésében egyaránt. A XVI. századtól kezdve nyugaton keletkezett keresztény közösségekkel azonban hiányos a keresztségbõl eredõ közösségünk, fõleg a papi szentség meg nem léte miatt. Ezért a katolikusok, bár tiszteletben tartják vallási meggyõzõdéseiket, nem áldozhatnak az õ liturgiájukban, és a vasárnapi misét nem helyettesíthetik ökumenikus igeliturgiával vagy imatalálkozókkal. Ilyen találkozókat megfelelõ körülmények között helyeslünk és pártolunk, elõkészítenek az óhajtott teljes közösségre (eucharisztikus közösségre is), de azt nem helyettesíthetik, adott esetben pedig hátráltatják.
Az Eucharisztia a papi szolgálatnak is gyökere és csúcspontja. „Fõ és központi létoka a papság szentségének, amely ténylegesen az Eucharisztia alapításának pillanatában és az Eucharisztiával együtt jött létre.” (31.) A papi tevékenységek sokféleségében és a szétszórtság veszélyében fontos dolog követni a zsinat ajánlását: a pap naponta misézzen; ez hozzájárul ahhoz, hogy napja és tevékenységei eucharisztikussá váljanak. Ugyancsak központi fontossága van az Eucharisztiának a papi hivatásokat elõmozdító lelkipásztorkodásban.
Olyan keresztény közösség, amely elég nagy és sokrétû, hogy plébániát alkosson, de nincs papja, fájdalmas és nem normális helyzetben van. „A plébánia olyan keresztények közössége, akik önazonosságukat fõleg az eucharisztikus áldozat ünneplésével fejezik ki és érvényesítik. Ez azonban pap jelenlétét kívánja meg: egyedül õt illeti, hogy in persona Christi bemutassa az Eucharisztiát. Amikor a közösség híjával van a papnak, helyesen törekszenek valami orvoslást keresni, hogy folytatódjanak a vasárnapi ünneplések, és azok a szerzetesek és világiak, akik testvéreiket az imában vezetik, dicséretes módon gyakorolják a valamennyi hívõ számára közös papságot, amely a keresztségi kegyelemre épül. Ilyen megoldásokat azonban csupán ideiglenesnek szabad tartani, miközben a közösség papra vár.” (32.) Ez a teljességet nélkülözõ helyzet arra is ösztönözze a közösséget, hogy buzgóbban imádkozzék papi hivatásokért. Akik pedig a közösséget vezetik, legalább alkalmilag biztosítsanak misézést.
IV. fejezet: Az Eucharisztia és az egyházi közösség* (34–46.)
A közösség bizonyult a zsinat központi és alapvetõ gondolatának: közösség a Szentháromsággal és a hívek között, fõként az Eucharisztia által. Nem véletlen, hogy a közösség szó egyike e magasztos szentség sajátos neveinek. Az Eucharisztia a közösség kifejezõdése: láthatatlan dimenziójában, amely Krisztusban és a Szentlélek mûködése folytán egyesít minket az Atyával és egymás között, valamint látható dimenziójában, amely magában foglalja az apostolok tanításában, a szentségekben és az Egyház hierarchikus rendjében való közösséget. Igazi közösség hitet, megszentelõ kegyelmet és szeretetet kíván; „olyan hitet, amely a szeretet által tevékenykedik” (Gal 5,6).
Annak, aki elkövetett halálos bûn tudatában van, gyónnia kell a communio (közösség/áldozás) elõtt. A bûnösség megítélése ugyan fõleg az egyéni lelkiismeret dolga; de olyan külsõ magatartás esetében, amely komolyan, világosan és tartósan ellenkezik az erkölcsi normával, a kánonjog úgy rendelkezik, hogy a személyt nem szabad áldozáshoz bocsátani.
„Mivel az Eucharisztia az Egyház közösségének legfõbb szentségi megnyilvánulása, megkívánja, hogy olyan összefüggésben ünnepeljük, ahol a közösség külsõ kötelékei is csorbítatlanok.” „Nem lehetséges megáldoztatni olyan személyt, aki nincs megkeresztelve, vagy elutasítja az eucharisztikus misztériumot illetõ teljes hitigazságot.” „Az eucharisztikus áldozat, bár mindig egy sajátos közösségben ünneplik, sohasem egyedül annak a közösségnek az ünneplése: azzal ugyanis, hogy megkapja az Úr eucharisztikus jelenlétét, az üdvösség egész adományát kapja meg, és így – még a tartós látható sajátosságában is – az egy, szent, katolikus és apostoli Egyház képeként és valóságos jelenléteként nyilvánul meg.” „Az eucharisztikus gyülekezet egyházi közössége közösség a saját püspökével és a római pápával.” „Az Eucharisztia minden érvényes ünneplése kifejezi az egyetemes közösséget Péterrel és az egész Egyházzal, vagy azt objektívan sürgeti, mint a Rómától különvált keresztény egyházak esetében.” (39.)
„Az Eucharisztia közösséget teremt, és közösségre nevel.” (40.) A vasárnapi Eucharisztia különösen hatékonyan mozdítja elõ és ápolja a közösséget. Ezért a vasárnapi mise kötelezi a híveket és a lelkipásztorokat egyaránt.
Igen lényeges az Eucharisztia kapcsolata az ökumenikus törekvéssel. Egység utáni vágyunk arra késztet, hogy tekintetünket az Eucharisztiára vessük, Isten Népe egységének legfõbb szentségére. Az Egyház egysége teljes közösséget kíván a hitvallás, a szentségek és az egyházkormányzás kötelékeiben. Amíg ezek a kötelékek teljesen helyre nem álltak, nem lehet együtt ünnepelni egyazon eucharisztikus liturgiát. Ilyesmi nem lenne jó eszköz, viszont akadálynak bizonyulhatna: gyengítené annak érzékelését, milyen messze vagyunk a céltól, és kétértelmûségeket szülhetne vagy erõsíthetne meg egyik-másik hitigazságra nézve. Egységre irányuló forró vágyunk maga közös dicsérõ ima és szívünkbõl fakadó könyörgés az Atyához. – Ezen a ponton a pápa kifejti a kivételeket. Teljes egyházi közösség nélkül soha sem jogos a koncelebrálás; az áldozást, a bûnbánat szentségét és a betegek kenetét viszont, lelki szükségben és helyes hittel és szándékkal, más keresztények kérhetik katolikus paptól, illetve katolikusok keleti paptól. Katolikus hívõ azonban sohasem áldozhat olyan egyházban, amelynek nincs érvényesen szentelt papsága.
* A „közösség” szó ebben a fejezetben nem „emberek csoportja” (communitas), hanem a tagok „egymáshoz való viszonya, együvé tartozása” (communio) értelemben szerepel.
V. fejezet: Az eucharisztikus ünneplés méltósága (47–52.)
Az Eucharisztia liturgikus érzékenységet kíván. Maga Jézus a szinoptikus evangéliumok szerint egyszerûen és ünnepélyesen készítette elõ és végezte az utolsó vacsorát; a kenyér és bor felett kimondott szavai mértéktartók és ünnepélyesek voltak. Jézus korától kezdve nagycsütörtök eseményei az ószövetségi hagyományon formálódott érzékenységet mutatnak, mely a pászka új értelmével hangolódik össze.
„Mint az a nõ, aki Betániában megkente Jézust, az Egyház nem rettent vissza a pazarlástól, befektetve készleteinek legjavát, hogy kifejezze imádó csodálkozását az Eucharisztia felülmúlhatatlan adománya elõtt.” „Ha a lakoma logikája családiasságot sugall, az Egyház soha nem engedett annak a kísértésnek, hogy lefokozza közönségesre ezt a meghittséget Jegyesével, elfeledve, hogy a Jegyes egyben Ura is, a lakoma pedig mindenkorra megmarad áldozati lakomának, melyet a Golgotán kiontott vér jelöl meg.” (48.)
Külsõ kifejezések sorozata, az eucharisztikus liturgia szabályozása született így, és gazdag mûvészeti örökség: építészet, szobrászat, festészet, zene. Az enciklika hosszan és több konkrét részlet felvázolásával bontja ki ezeket a témákat. „Számos lelkipásztori utazásom során módomban állt megfigyelni a világ minden részében, milyen vitalitásra képes az eucharisztikus ünneplés a különféle kultúrák formáival, stílusaival és érzékenységével való érintkezésében. Az Eucharisztia azzal, hogy alkalmazkodik idõ és tér sokszínû körülményeihez, táplálékot biztosít nem csupán az egyeseknek, hanem maguknak a népeknek is, és keresztény ihletésû kultúrákat alakít ki.” (51.)
Ennek az alkalmazásnak nem szabad elszegényedést okoznia, vigyázni kell a kísérletezésekkel, ezeket az egyetemes Egyháztól nem elszigetelõdve, sõt annak normái szerint kell végezni. Nagy felelõsség hárul a papokra, akik in persona Christi vezetik az Eucharisztiát. A zsinat utáni liturgikus reformot követõen, hamis kreativitástól és adaptálástól vezérelve, sajnos, sok visszaélést követtek el. A „formalizmusra” reagálva egyes helyeken az Egyház nagy liturgikus hagyományától kijelölt formákat nem vették kötelezõnek, és olyan újításokat vezettek be, amelyek gyakran teljesen oda nem illõk. A liturgia sohasem magántulajdona akár a papnak, akár a közösségnek, amelyben ünneplik. A pápa megkérte a római kúria illetékes hatóságait, hogy ebben a témakörben külön dokumentumot készítsenek jogi jellegû elõírásokkal.
VI. fejezet: Mária, az eucharisztikus Asszony iskolájában (53–58.)
„Mária elvezethet bennünket ehhez a legszentebb szentséghez, mert mély kapcsolatban áll vele.” Az utolsó vacsora elbeszélése ugyan nem említi, viszont jelen volt a mennybemenetel utáni közösségben. „Mária egész életével eucharisztikus Asszony.” (53.)
„Bizonyos értelemben Mária gyakorolta eucharisztikus hitét már az Eucharisztia megalapítása elõtt, éppen azzal a ténnyel, hogy szûzi méhét felkínálta Isten Fiának megtestesüléséhez.” „Az angyali köszöntéskor Mária Isten Fiát testének és vérének fizikai valóságában foganta, elõvételezve önmagában azt, ami bizonyos fokig szentségileg megvalósul minden hívõben, aki a kenyér és a bor jelében magához veszi az Úr testét és vérét.” „Mély analógia áll fenn a fiat között, amelyet Mária mondott az angyal szavaira, és az ámen között, amelyet minden hívõ kimond, amikor veszi az Úr testét.” „Mária a megtestesülés misztériumában elõvételezte az Egyház eucharisztikus hitét. Amikor látogatása alkalmával méhében hordja a testté lett Igét, valamiképpen tabernákulummá válik – a történelem elsõ tabernákulumává –, ahol Isten Fia, még láthatatlanul az emberek szeme elõtt, átengedi magát Erzsébet imádásának, mintegy sugározva fényét Mária szeme és hangja által.” (55.)
„Krisztus oldalán leélt egész életével, és nem csupán a Kálvárián, Mária magáévá tette az Eucharisztia áldozati dimenzióját.” „Mit érezhetett Mária, amikor Péter, János, Jakab meg a többi apostol szájából hallotta az utolsó vacsora szavait: »Ez az én testem, mely értetek adatik«? Az a test, amely áldozatul adatik, és a szentségi jelekben jelenvalóvá válik, ugyanaz a test volt, amely az õ méhében megfogant! Mária számára az Eucharisztia vételének valahogy azt kellett jelentenie, hogy megint méhébe fogadja azt a szívet, amely egyszerre dobbant az övével, és újra megéli azt, amit elsõ személyben megtapasztalt a kereszt alatt.” (56.)
„Mária az Egyházzal és az Egyház Anyjaként jelen van minden egyes eucharisztikus ünneplésünkön. Ha Egyház és Eucharisztia elválaszthatatlanul összekapcsolódnak, ugyanezt kell mondanunk a Mária és Eucharisztia kettõsrõl.” (57.)
Mária lelkiségét, és egyben az eucharisztikus lelkiséget, énekli a Magnificat. Dicséret és hálaadás; õáltala és õvele és õbenne; Isten csodálatos tettei az üdvösségtörténetben; a szentségi jelek szegénysége és a hatalmasok megdöntése meg az alázatosak felmagasztalása; új egek és új föld elõvételezése. . . Újraolvasni a Magnificatot „eucharisztikus hangszerelésben”. „Azért adatott nekünk az Eucharisztia, hogy életünk, miként Máriáé, egészen Magnificat legyen!” (58.)
Befejezés (59–62.)
„Több mint fél évszázada mindennap – 1946. november 2. óta, amikor elsõ misémet mondtam a Szent Leonárd-kriptában, a krakkói Wawel székesegyházban – szemem elmélyülten szegezõdött az ostyára meg a kehelyre, melyekben az idõ és a tér valamiképpen egybeolvad, és a golgotai dráma elevenen megjelenik, felfedve titokzatos egyidejûségét. Hitem mindennap felismerhette a kenyérben meg a borban az isteni Vándort, aki egy napon odaszegõdött a két emmauszi tanítványhoz, hogy megnyissa szemüket a fényre és szívüket a reményre.” A szentatya rövid személyes hálaadó himnuszt fogalmaz meg. (59.)
A harmadik évezred hajnalán megújult lendülettel járjuk utunkat. „Arról nincs szó, hogy új programot találjunk ki. A program már megvan: a mindenkori program, amelyet az evangéliumból és az élõ hagyományból merítünk. Végsõ fokon magára Krisztusra összpontosul: hogy õt megismerjük, szeressük, utánozzuk, benne éljük a szentháromságos életet, és vele átalakítsuk a történelmet egészen a mennyei Jeruzsálemben történõ beteljesedéséig. Az, hogy ezt a programot új lendülettel megvalósítsuk a keresztény életben, az Eucharisztián vezet keresztül.” „Minden elkötelezõdés az életszentségre, minden olyan cselekvés, amely az Egyház küldetésének megvalósítására irányul, lelkipásztori tervek mindenféle megvalósítása a szükséges erõt az eucharisztikus misztériumból meríti, és mint csúcspontjára arra kell irányulnia. Az Eucharisztiában birtokoljuk Jézust, birtokoljuk az õ megváltó áldozatát, az õ feltámadását, birtokoljuk a Szentlélek ajándékát, birtokoljuk az Atyára irányuló imádást, engedelmességet és szeretetet. Ha elhanyagolnánk az Eucharisztiát, hogyan tudnánk orvosolni ínségünket?” (60.)
„Az eucharisztikus misztérium – áldozat, jelenlét, lakoma – nem tûr sem kisebbítéseket, sem eszközi alárendeléseket; teljes valóságában kell élnünk, akár az ünneplés eseményében, akár az áldozásban éppen magunkhoz vett Jézussal folyó párbeszédben, akár a misén kívüli szentségimádás pillanatában. Akkor az Egyház sértetlenül épül és kifejezõdik annak, ami tényleges valósága: egy, szent, katolikus és apostoli; Isten népe, temploma és családja; Krisztus teste és hitvese, akit a Szentlélek éltet; az üdvösség egyetemes szentsége s hierarchikusan strukturált közösség.” „Az az út, amelyen az Egyház a harmadik évezrednek ezekben az elsõ éveiben jár, a megújult ökumenikus elkötelezõdés útja is. . . Hosszú út, megtûzdelve olyan akadályokkal, amelyek az emberi képességet meghaladják. . . Az eucharisztikus kincs, amelyet az Úr rendelkezésünkre bocsátott, azon cél felé ösztökél, hogy teljesen megosszuk valamennyi testvérünkkel, akikkel a közös keresztség egyesít.” (61.)
„A kenyér és a bor szerény jelében, mely átlényegül testévé és vérévé, Krisztus velünk jár mint erõnk és útravalónk, és mindenki számára a remény tanúivá tesz. Ha e misztérium elõtt az ész megtapasztalja korlátait, a Szentlélek kegyelmével megvilágosított szív világosan felismeri, milyen magatartást vegyen fel: hulljon térdre az imádásban és határt nem ismerõ szeretetben.” (62.)