Szabó Endre

FIÚK ÉS APÁK – FIÚNEVELÉS

Immáron harmadik éve rendezünk a plébániánkon – a pestszentlõrinci fõplébánián – fiútúrákat. Jogosan vetõdik fel a kérdés: miért is van erre szükség? A gyermekek nem koedukált nevelésének célja a férfias és a nõies eszmények tudatosítása, a gyermekeknek a késõbbi apai és anyai szerepekre, így a családi életre történõ felkészítése. Ezek utóbbiakat nagyon fontos célnak tartjuk, mert korunk hajlamos ezeket az emberi természetbõl ösztönösen fakadó szerepeket összemosni.

Problémafelvetés

Felborultak azok a hagyományos szerepek, amelyeket biológiai és pszichés törvényszerûségek hoztak létre. Összekeveredtek az anyai és az apai szerepek. Elhomályosul a férfieszmény, sok esetben hiányzik az apa szerepét betöltõ személy. Az anyai szereppel is bajok vannak. Az anyaság megbecsülése jelentõsen csökkent, az anya, fõleg ha többgyermekes, már nem példakép, a fiatal lányoknak nem követendõ modell, mert sok esetben nem akadt, aki ezt megtanította volna nekik. Amellett a társadalmi közvélemény és a média is anyaellenes. Az apaszerepre történõ felkészítés pedig nemes egyszerûséggel hiányzik. Ide sorolandó a papi és a szerzetesi hivatás gyermekekkel történõ megismertetése. Ha gyermekekkel foglalkozunk a családi életre történõ nevelés tekintetében, akkor egyúttal a papi és szerzetesi hivatások utánpótlásáról is gondoskodhatunk. A papi és szerzetesi hivatás is egyfajta férfi és nõi ideál, melyet meg kell ismertetni és szerettetni a gyermekekkel.

A plébániákon általánosságban nyomasztó a fiúhiány, a serdülõkort követõen a fiúk többsége „kibérmálkozik” az egyházból. A lányokból ugyan jóval többen megmaradnak, de ezzel az ifjúsági közösségek „ellányosodnak”. A következmény az, hogy „eladósorba” érve viszonylag kevés olyan hívõ fiatalembert találnak maguknak, akik megfelelõ szemléletûek, és pszichésen az apaszerepre is rátermettek. Elszomorító dolog a plébániai bálokon látni a sok szép, értékes, de pár nélküli (már nem is olyan) fiatal lányt.

Tendenciák

Elgondolkodtatóak a legutóbbi felmérések adatai, miszerint – elsõsorban karrier- és kényelmi okok miatt – társadalmunkban általánosságban a fiatal lányok 10–15%-a egyáltalán nem kíván gyermeket vállalni (nem gondolnak arra, hogy valaha egyszer õket is édesanya szülte). Ne áltassuk magunkat: plébániai közösségeinkben sem túl gyakoriak a házasságkötések, a társadalmi trenddel párhuzamosan ezeknek ideje idõben (sokszor túlságosan) kitolódik. Létezik azonban egy másik ijesztõ tendencia is (belterjes) köreinkben: újabb jelenség, hogy a közösségekbõl kikerült ifjú házasok sok esetben nem akarnak hamar gyermeket, általában nem is egészségügyi okokból kifolyólag több évig is várnak. Ennek következménye, hogy ezeknél a pároknál kevesebb gyermek születik, kisebb a nagycsaládok kialakulásának a valószínûsége. Pedig az oltárnál ígéretet tettek arra, hogy jövendõ gyermekeiket elfogadják.

Tennivalók

A bevezetésben említett gondolatokat követve pár évvel ezelõtt néhány hasonló szemléletû (fõleg regnumi múlttal rendelkezõ) édesapával arra a következtetésre jutottunk, hogy a fiúgyermekeknek rendszeresen „fiús” jellegû táborokat szervezzünk. Ezek nomád vagy félnomád jellegûek voltak, és megrendezésük során a gyermekek öntevékenységére építettünk.

Alkalmazott módszereink

A „kisfiúk” a kényelmes városi léttõl – és a fogyasztói társadalomtól – egy hétre elszakadva a szabad természetben megteremtették a létfenntartásukhoz szükséges körülményeket: segítséggel tábort építettek, tüzet raktak, fõztek, valamint a hátukon cipeltek mindent, ami egy táborhoz általában szükséges. Igen nagyszerûen viselték a férfias, sokszor nem is egyszerû megpróbáltatásokat. A sok ügyességi játékkal (sziklás patakmederben futás idõre, fatörzsön futás egy patak felett, íjazás, sziklamászás, csörlõn függeszkedés, tájékozódási versenyek, fakardozás stb.) az volt a célunk, hogy ügyességben és kitartásban növekedjenek. Fokozottan figyeltük az egymás közötti kommunikációt, és a „vadhajtásokat” sikeresen nyesegettük. A lelki beszélgetések alkalmával koruknak megfelelõ szinten a férfinak a családban betöltött szerepére okítottuk õket. A „fiús” mintákat bemutató bibliai történetek mellett az Árpád-házi magyar szent királyok eszményképe is elõkerült, miszerint szentjeink a jóság, engedelmesség, bátorság, lovagiasság eszményét miként valósították meg életükben és a magyar történelemben, és ezek az erények a személyes életünkben miként valósíthatók meg.

Valamennyi esetben egy atya is velünk tartott. Ezt a következõ okok miatt tartottuk fontosnak: lássák a gyermekek, hogy a velünk lévõ pap ugyanúgy viseli a nehézségeket, mintát mutat, „papi ideál”, emellett a napi rendszerességgel megtartott szentmise révén Krisztust az oltáriszentség formájában is „elhozza” a táborba.

Az utóbbi táborokat már nagyobb fiúk bevonásával rendeztük meg oly módon, hogy a kisebbekkel történõ foglalkozásra ösztönöztük õket. Rendkívül fontosnak tartjuk az olyan fiú- és leányvezetõk képzését, akik képesek foglalkozni a kisebb fiú- és leánygyermekekkel, és képesek átadni az általunk is fontosnak tartott eszményeket. „A puding próbája az evés”; vagyis a gyakorlatban kívánjuk „megtanítani” a fiú ifjúságot a kisebbekkel való törõdésre. Persze vannak már korábban kidolgozott, sikeresen mûködõ minták (Regnum, cserkészet); de a probléma közös. Mindenhol vezetõhiánnyal küzdenek, és jelenleg plébániánkon egyik sem mûködik. Fiataljainkat leterheltségük miatt nehéz arra rávenni, hogy egy idõ- és energiaigényes, akár több évig tartó képzésben részt vegyenek.

A „fiúképzésben” rejlõ lehetõségek, eredmények

Reményeink szerint gyermekeinket hozzásegíthetjük ahhoz, hogy késõbbi családjukban az apaszerepeikre könnyebben ráérezhessenek, nem is szólva arról, hogy egy fiúközösségben esetleg többen hívást kaphatnak a papi vagy a szerzetesi hivatásra. A fiúközösségek kialakításával talán meg lehet akadályozni, hogy majdan a fiatalemberek tömegesen hagyják el egyházunkat.

A fiataloknak, a gyerekeknek kalandra van szükségük. Fontos, hogy ezt az igényt ne a TV elõtt ülve, a Big Brothert bámulva elégítsék ki, hanem arra törekszünk, hogy kinn a természetben és felügyelettel igazi „férfias” kalandot nyújtsunk nekik (éjszakai túra, magashegyi túra a Magas-Tátrában, vízi túra). A fiúk megmaradásával talán önálló családot alapítani kívánó lánygyermekeink részére is nagyobb lesz a megfelelõ értékrenddel rendelkezõ „választék”.

HELYREIGAZÍTÁS

    A Magyar Papi Egység legutóbbi, 2002. karácsonyi számába, a 20. oldalon közölt emlékeztetõbe szedési hiba csúszott be, és szerkesztõi figyelmetlenségbõl benne is maradt. A gyulai papi találkozó résztvevõinek száma nem 15 volt, mint az 1. és 14. sorban olvasható, hanem 45.

† KNIPF JÓZSEF

    Baján született 1957-ben, Kalocsán 1982-ben szentelõdött pappá, 1982–1985 káplán Bácsalmáson, 1985–1986 káplán Kecelen, 1986–1988 csávolyi plébános, 1988–1990 hercegszántói plébános, 1990–1998 a kapucinus rendben, 1997–1998 bácsalmási káplán, „az ezt követõ, fájóan rövid idõszakban, a rá mindig annyira jellemzõ jókedvvel, plébániai kormányzóként végezte a szeretett bácsbokodi és bácsborsodi hívek szolgálatát”, meghalt „nagy lelki erõvel viselt, súlyos betegség után” 2002. december 26-án Szegeden. Január 4-én dr. Bábel Balázs érsek temette Bácsbokodon. „A megemlékezésre szánt összegeket a hozzátartozók szándéka szerint rákkutatási célokra ajánljuk fel.”

    Részletek következnek Schindler Mátyás bajai plébános temetési beszédébõl.

    [. . .] Nagybetûvel írtam, hogy Testvérem, mert tudod, az ember szeretné pótolni, amit pótolni már nem lehet. Csak valami egészen más módon, a tiszta, a jó Istenre hagyatkozó hit azon módján, imádkozva, ahogy csak Te tudtál imádkozni. Ahogy Te tudtál imádkozni, akkor, amikor az éppen nem is volt officium, hanem csak a szív tiszta, önkéntelen, gyermeki keresése, a szüleidtõl, a falubelieidtõl, ferences tanáraidtól ellesett, megérzett minta, alázat nyomán.

    Mondják, miséztél már kisgyermek korodban, otthon összeállított kis házioltáron, mert úgy láttad annak a határmenti kis falunak, Bácsszentgyörgynek a templomában, hogy ez így van rendjén, ez így van jól, ezt így kell csinálni; aki ezt teszi – úgy találtad, érezted, hitted egy életen keresztül a betegágyig –, az békére talál. Hogyan mondtad, melyik nyelven ott a házioltárnál az elsõ imát? Magyarul talán és németül, együtt-vegyesen, egy a magyar földön kívül máshol soha nem látott-hallott keveréknyelven.

    Szemináriumi és plébániai szobáidban már ott égett a mécs az ikonsarok szõttesekkel borított szentképei elõtt, ószláv nyelvû imakönyvek felett. Mert a gyurityi szülõi házban hallott magyar és német szó után a bunyevác, a horvát nyelv következett. Hogy máris összeérjen Benned két-három világ! Hogy sokkal késõbb – Bácsszentgyörgy, a garai általános iskolai évek után, az esztergomi ferences gimnázium után – a szegedi szemináriumban már egyszerûen a „Bunyó” legyél és maradj nekünk, és késõbb annyi sok, Téged szeretõ barátodnak.

    Mert azért, tudod, becsültünk Téged! A kimondott szó õszinteségéért, egyértelmûségéért. . . Hányszor értettük meg vajon  vidámságnak álcázott félelmeid? Megértettük-e, megértettelek-e valaha? Bocsáss meg, ha hagytunk Kháron ladikján egyedül küzdeni, oly sokszor sorsodra hagyva, az élet tengerének fekete vizein, elsötétült ég alatt, vagy akár betegséged oly hosszú és mégis oly rövid évei alatt. [. . .]

    Lehetne most felidézni az elsõ perceket, amikor – a lenti laktanya 1977-es vigasztalansága, a leszerelés után – Szegeden a szemináriumban elõször találkoztunk és beszélgettünk. Emlékszem, akkor, 20 éves korodban a karizmatikus imáért, valamiféle igaz szívbéli megtérésért lelkesedtél. Nagyon hittél a szépben és a jóban. Így, egyszerûen, érzéseidben; nem filozófikusan, hanem az életben remélve rá a választ, az igazolást, a megerõsítést. A társban, a barátban, egy õszinte ragaszkodó szóban, a szentség misztériumában is rejtõzõ szépben és jóban. Talán éppen ezért volt és van most is annyi barátod: mert bennük, nekik is hittél. Hitted – ha nem is tudtad, mert tudhatja vajon akár egyikünk is? –, remélted talán mégis jobban, mint más, hogy „ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, én közöttük vagyok”, és hogy „nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért”.

    Hány gyónót hallgattál meg vajon, József Testvérünk? Hány és hány embernek adtál vajon vigaszt, hitet, bátorítást meg reményt, az 1982-ben Kalocsán történt papszentelésed óta, mert bátor hittel remélted, hogy az õ erejében semmi sem lehetetlen? Hányan és hányan kezdtek újra, kezdhettek újra, bízhattak újra, mert szõlõtõ lettél a názáreti Krisztus nyomán? Alter Christussá, másik Krisztussá, még akkor is, ha kifelé tagadtad, ügyesen leplezted Rá irányuló szívbéli hajlandóságod! Hány és hány betegnek adtál jó szót, de még elõtte halló fület, hogy õ is meghallhassa, ami szíved közepének titka volt, hogy meghallhassa a csöndben szóló és gyógyító Istent! [. . .]

    Te nekünk, József Testvérünk, egy csillag voltál és vagy, és az is maradsz az életünkben. És ahogy Illyés Gyula írja egy három szóból álló örök sorral: „A csillag mind betlehemi.” A betlehemi csillag keresõ embereket vezetett ahhoz, aki elmondhatta magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” József Testvérünk, Te is a keresõk útján jártál, az igazságra szomjaztál, és az életet szolgáltad. Õáltala, õvele és õbenne. [. . .]

PAPSZENTELÉSEK 2003-BAN

    Csíksomlyón a kegytemplomban Péter Artúr (Jakubinyi György).

    Budapesten a pesti ferences templomban február 22-én: Juhász Imre veszprémi, leendõ ferences (Márfi Gyula).

    A budai ciszterci templomban március 19-én (lapzártánk után): Varga János verbita, leendõ argentínai misszionárius (Erdõ Péter).

OLOFSSON ATYA KITÜNTETÉSE

A „Jót s Jól” Alapítvány a kommunizmus áldozatainak emléknapja (febr. 24.) alkalmából dr. Olofsson Placid OSB atyának „A hit pajzsa” kitüntetést és a „Hazámért – hitemért” érdemérmet adományozta. A gulágot „miért tudta valójában túlélni? Mert ember maradt az embertelenségben. S vajon miért? Mert igaz bencés szerzeteshez és paphoz illõen mindvégig az imádság és az eucharisztia éltette.” (Dr. Bolberitz Pál laudációja.)

HALOTTAINK 2002-BEN

    Dr. Molnár Lajos (51, 26, gyulafehérvári; teol. tanár) márc. 17-én Gyulafehérvárt; tem. Kapnikbányán márc. 20-án

    Dénes Dávid (77, 50, gyulafehérvári; ny. plébános) ápr. 16-án Gyergyószentmiklóson; tem. Gyergyóújfaluban ápr. 18-án.

    László Sándor (82, 57, gyulafehérvári; ny. plébános) júl. 30-án Szászrégenben; tem. Csíkszentkirályon aug. 1-én.

    Szalontai Mihály Barnabás (77, 52, ferences; szamosújvári latin plébános) okt. 27-én Désen; tem. Szamosújvárt okt. 29-én.

    Néder Géza (1932, 1956, váci; esperes, érsekvadkerti plébános); tem. nov. 29-én.

    Dombay Ernõ (1922, 1947, kalocsa-kecskeméti; mesterkanonok, ny. lelkipásztor és helyettes irodaigazgató) nov. 21-én Kalocsán; tem. ugyanott nov. 30-án.

    Kádár Kálmán István (78. 52, ferences; ny. házfõnök) dec. 5-én Csíksomlyón; tem. ugyanott dec. 7-én.

    Bárdos Ferenc (1959, 1985, egri; ny. fegyverneki plébános) dec. 8-án Miskolcon; tem. dec. 14-én.

    Balázs Károly (1923, 1948, gyõri; ny. lelkész) dec. 9-én Gyõrött; tem. ugyanott dec. 19-én.

Nyugodjanak Krisztus békéjében!