Szabó Ferenc

MINDSZENTY  ÉS  A  KELETI  POLITIKA

     (Széljegyzetek egy új Mindszenty-könyvhöz*)



A történész nem hagiográfus; nem a leendõ boldoggá és szentté avatáshoz akarta összeállítani Mindszenty József bíboros vázlatos életrajzát. „Célom az volt – írja az elõszóban –, hogy hitelesen, élményszerûen és mégis dokumentáltan vezessem végig Magyarország utolsó hercegprímásának életét, a születéstõl a halálig. Csalódni  fog, aki egy hibátlan és tévedhetetlen ember portréját várja. Ám az is, aki a bigott és csökönyös fõpap képének igazolását reméli. Tagadhatatlanul vitatott személyiség, de mindenki meghajlik erkölcsi példája elõtt.” Balogh Margit felhasználta a korábban megjelent bõséges Mindszenty-irodalmat, és helyenként saját kutatásaival is hozzájárult a rendszerváltozás elõtti, kommunista ideológiától sugallt, torz és teljesen igazságtalan Mindszenty-kép kijavításához.

Elõtte fõleg Mészáros István tett sokat az 1948 és 1992 közötti hazai történettudomány kritikája, a Mindszenty-kép helyreigazítása érdekében. (Lásd most megjelent bibliográfiája 43–49. oldalain felsorolt könyveit, tanulmányait: Dr. Mészáros István mûvelõdéstörténeti szakirodalmi munkásságának tematikus bibliográfiája. Eötvös József  Könyvkiadó, Bp, 2002.) Balogh  Margit sok adatot összegyûjtött a Mindszenty-kép vázlatához (csak vázlatról beszélhetünk, hiszen a bíboros életét fõleg politikája,  koncepciós pere és elítélése szempontjából veszi figyelembe); már ifjúkori jellemvonásait is úgy vizsgálja, hogy megértsük majd a hajthatatlan „acélember” késõbbi magatartását. Közben bizonyos  negatívumok, árnyak is megjelennek. Könyve – amint a könyv hátlapján olvashatjuk –  „a lángoló hitû pap és az esendõ hibáktól sem mentes, büszke ember sokszínû alakját igyekszik megragadni”. Általában dokumentumokra támaszkodik, de nem válogatott kellõképpen a hiteles és a „mende-monda”  alapján továbbadott információk között (vö. 247. old.). A kevesebb több lett volna. Igaz az, hogy a nagy egyéniségeknek, a szenteknek is van árnyéka. De sokszor a hibának betudott jellemvonás más világnézeti szemszögbõl nézve pozitívum; pl. a „makacsság” példás helytállás. (Márai Sándor: „Mindszenty. Azt mondták róla, rá akarták fogni, hogy  makacs, – mert irigyelték jellemét és  nagyságát.”)

Azok, akik kompromisszumokat kerestek (különféle indokok alapján) a kommunista rendszerrel (Mindszentyrõl és Casaroli Ostpolitik-járól, lásd: Távlatok 1995/4; 2000/3; 2002/1), Mindszenty és a hasonló beállítottságú katolikusok szemében az egyházüldözõ hatalom malmára hajtották a vizet. Másutt már rámutattam arra (ami  Balogh Margit könyvébõl nem derül ki), hogy A. Casaroli „keleti politikája” a Mindszenty-kérdésben sem volt egyértelmû. Azt lehetne mondani, hogy kettõs „játszmát” folytatott: nem teljesen informálta VI. Pál pápát a kommunistákkal folytatott tárgyalásokról, egyezkedésekrõl. (Ennek részletes igazolására itt nem térhetek ki.)

Figyelemre méltó Balogh Margit „gondolati kitérõje”, mert itt a szerzõ a saját véleményét sommázza. Lénárd Ödön megkülönböztetését idézi a Czapik–Mindszenty ellentétrõl: Mindszenty vonalát „hûségcentrikusnak”, Czapikét „túléléscentrikusnak” nevezi. Melyik út volt a helyes? – teszi fel a kérdést Balogh Margit. „A Mindszenty vezette irány eltökéltsége az utókorban is tiszteletet ébreszt, de van ebben a tiszteletben némi zavarodottság. Mert hová jutott az elvekhez szigorú következetességgel? Az adott történelmi pillanatban zsákutcába. A mindent vagy semmit kockázata a közéletben nem járhatott sikerrel,  sokkal inkább a mártír- vagy áldozatsorsot vonta maga után, ami viszont az utókornak szolgál magasztos példával. A kérdés csak az: vajon belesodorhatja-e egy fõpap magatartásával hívei ezreit a mártíromságba?” A szerzõ még kifogásolja azt, hogy a korszak általános demokratikus törekvéseit a hercegprímás nem tudta elfogadni. „Akárhonnan is közelítünk a kérdéshez, minduntalan oda lyukadunk ki, hogy Mindszenty egy korszerûtlen egyházképet akart átmenteni a jövõbe.” (188–190. old.)

Mindehhez több megjegyzést fûzhetnénk. Nem hiszem, hogy Mindszenty útja zsákutcába vezetett. Vajon a „népi demokrácia”  valóban biztosította a demokratikus jogokat, az alapvetõ emberi vallásszabadság-jogokat? Aki ismeri a Rákosi-korszakot, tudja, hogy a vörös diktátor – Moszkvától irányítva – mindent megtett a proletárdiktatúra megvalósításáért és az egyház lefejezéséért. Ma már világos, hogy Rákosi nem keresett õszinte dialógust a Vatikánnal, legfeljebb taktikázott, hogy a bíborost eltávolítsa Magyarországról. A „reálpolitikus” Barankovics- és Kerkai-irányt is felszámolták. Miként a „diplomatikusabb” Wyszynski bíboros vagy Márton Áron püspök is Mindszenty sorsára jutottak. Az tény, hogy Mindszenty nem élhette meg szabadon a II. vatikáni zsinattal elkezdõdött fordulatot: a börtönben és az amerikai követségen elzárt fõpap lényegében még a XII. Pius-féle egyházképet és álláspontot képviselte; és bécsi tartózkodása alatt az emigráció kevéssé „zsinati” (tehát dialógust keresõ) papjai vették körül, keményen kommunistaellenes emingrások informálták. Ezért pl. nem tudta kellõképpen értékelni azt, amit mi vallásos könyv- és folyóirat-kiadással odakintrõl tettünk a magyarországi egyház megsegítéséért.

E sorok írója egy alkalommal a Vatikáni Rádió magyar tagozatában Mindszenty bíboros utódával, Lékai László bíboros prímással beszélgetett. Lékai kevéssel elõtte Észak-Amerikában járt; nemegyszer sértõ kritikák érték emingránsok részérõl. Kiterítette elém az asztalra a Katolikus Magyarok Vasárnapja címû újságot, amelynek elsõ oldalán fent Mindszenty színes fényképét láthattam, a lenti sarokban pedig egy kisebb fekete-fehér fényképet Lékairól. A cikk összevetette a vértanú bíborost a „kis lépések” fõpapjával. Lékai kifejtette véleményét, az asztalon kiterített újságot csapkodva tenyerével: „Ma reálpolitikusok kellenek, nem vértanúk!”

Ez a kis epizód jól illusztrálja az „,Ostpolitik” és a kommunizmussal meg nem alkuvó, a reálpolitikus és a vértanú fõpásztor ellentétét. Persze figyelembe kell vennünk két tényt (és ezt Lékai  bíboros és a vele egyetértõk mentségére mondom): egyrészt akkor, a XX. század második felében senki nem tudhatta, hogy 1989/90-re a bolsevista totalitarizmus összeomlik; hosszabb „modus vivendi”-re kellett berendezkedni.  Ezt hangoztatta Casaroli bíboros is, aki – szerintem – túlságosan nagy jelentõséget tulajdonított annak, hogy a püspöki székek – kompromisszumok árán is – be legyenek töltve. És ebbõl következik második megjegyzésem: Lékai bíboros azt mondhatta mentségéül, hogy a Vatikán (Casaroli) keleti politikájának vonalában marad.

Mindenesetre az 1989/90-es fordulat után egyházpolitikai kérdésekben egy pillanat alatt nagyobbat léphettünk, mint a több évtizedes Ostpolitik („kislépések”) korszaka idején. Ezt a tényt csak „halkan”, visszafogottan ismeri el Casaroli bíboros emlékiratai végén. Minden bizonnyal még több idõre, „történelmi távlatra” van szükség, hogy a „keleti politikát” és a Mindszenty-ügyet is teljes mélységében és tárgyilagosan megvilágítsák a szakemberek „sine ira et studio”. Talán igazat adhatunk a habozó Agostino Casarolinak, aki mikor 1977 júniusában VI. Pál pápa ajtajában vártuk Kádár János látogatását, töprengve, fel-alá lépkedve kijelentette: „Sokan bírálnak bennünket, hogy Kádárt fogadjuk. De hát õ maga kérte. Különben is, majd a történelem fogja megítélni, hogy helyesen cselekedtünk-e.”








Frenyó Zoltán: Egy magyar katolikus gondolkodó. Mihelics Vid életmûve. METEM, Budapest 2002, 277 oldal. (M. V. munkássága és bibliográfiája: 115–138; dokumentumok, fényképek: 207–277.)

Frenyó Zoltán rövid monográfiája nemcsak nagyapja, Mihelics Vid életútját vázolja, hanem bepillantást nyújt a két háború közötti, majd a megszilárduló kommunista hatalom alatti magyar értelmiség munkásságába, küzdelmeibe. Mihelics Vid, aki ciszterci szerzetesnek készült, de szentelés elõtt elhagyta a rendet, és világi pályára lépett, a keresztény szocializmus, szolidarizmus képviselõje volt a két háború között, az egyház szociális tanítását terjesztette (mint korábban a nagy Prohászka püspök); néhány évig a Barankovics vezette Demokrata Néppárt keretében mûködött mint képviselõ; 1945 után pedig különféle katolikus folyóiratok szerkesztõjeként és munkatársaként a modern nyugati keresztény gondolkodók eszméit közvetítette. A Vigiliában (ennek felelõs szerkesztõje lett Sík Sándor halála után, 1964-ben) fõleg az „Eszmék és tények” rovatban tájékoztatott mint zsinati tudósító – a zsinati eseményeken túl – a megújult katolikus gondolkodásról, a haladó szellemû teológusok (Teilhard, H. de Lubac, Daniélou, K. Rahner jezsuiták; Y. Congar és M.-D. Chenu domonkosok stb.) eszméirõl. Elmélyült elemzéseket írt – fõleg francia és német katolikus folyóiratok beszámolói alapján – a zsinati vitákról, a zsinaton felvetett teológiai kérdésekrõl.

Most, hogy a zsinat megnyitásának 40. évfordulójára emlékezünk, érdemes elolvasnunk az 1963–1965-ös Vigilia-évfolyamokban Mihelics Vid „tudósításait”. Frenyó Zoltán joggal kiemeli az „Eszmék és tények” rovat  jelentõségét (87–113). Idézi Szeghalmi Elemér egyik megemlékezését: Mihelics Vid „a Vigilia »Eszmék és tények« rovatában szinte egymaga nyitott kaput a külvilágra a nyugati szellemi és kulturális értékek, problémák hiteles bemutatásával”. Valóban, most, hogy újraolvastam e rovat zsinat alatti írásait, megállapítottam, hogy amit akkor a külföldi folyóiratokban (pl. az Etudes-ben P. Rouquette-tõl) olvastam, azt jórészt a magyarok is olvashatták Mihelics Vid tolmácsolásában. Frenyó joggal szentelt nagyobb teret Teilhard de Chardin eszméi magyarországi terjesztésének. Ezt azért is érdeklõdéssel olvastam, mert Rezek Román OSB barátommal én is részt vettem ebben, és Mihelics Viddel több levelet váltottam Teilhard-ról. (Lásd errõl hosszabb beszámolómat a Vallomások Teilhard-ról c. gyûjtõkötetben, amelyet még Rómában adtam ki 1984-ben, 314–317.) Mihelics elfogadta kiegészítõ megjegyzéseimet (Vigilia 1965. június, 355–356): Teilhard-ról szóló tanulmányomat (ezt Rómában olvasta a Katolikus Szemlében), valamint Teilhard de Chardin c. kis füzetemet (amelyet Török Jenõ Bécsben adott ki a Benne élünk = Az Isteni miliõ bevezetõjeként) ismerte már, idézett is, hogy bizonyos balról és jobbról jövõ Teilhard-ellenes kritikákat kiigazítson. A Vallomásokban így következtettem (317): „Mihelics Viddel folytatott »távpárbeszédünk« tehát nem volt meddõ. A zsinati forrongást, a modern eszmeáramlatokat figyelõ magyar értelmiségi érzékenyen rezonált mindazokra az új szempontokra, amelyek kamatoztathatók a marxista–keresztény párbeszédben, de egyáltalán: amelyek a hit és a hitetlenség, az egyház és a szekularizálódó világ kapcsolatát érintik, illetve kellõ eligazítást adhatnak a szocialista társadalomban élõ keresztényeknek.”

A zsinati fordulattal XXIII. János Pacem in terris kezdetû körlevele szellemében kibontakozott a párbeszéd a nem hívõkkel, a marxistákkal is Európa-szerte. A magyar értelmiségiek, így Mihelics Vid vagy Rónay György, részt vettek ebben a párbeszédben, amelynek sikerét sokan megkérdõjelezték. Mindenesetre másképpen viszonyultak hozzá a zsinat szellemét képviselõ keresztények – a katolikus egyház hivatalos képviselõi is –, mint a marxisták. A katolikusok – a Pacem in terrisben megfogalmazott megkülönböztetés szerint (erre gyakran hivatkozik Mihelics is) – figyeltek arra, hogy a merev marxista ideológiától megkülönböztessék a változó mozgalmakat, azok jóakaratú képviselõit, akikkel párbeszédet folytathatunk. A marxista pártideológusok és politikusok viszont legtöbbször taktikázásból – „jó hírük” terjesztése végett – engedték meg a dialógust, miként a „békeharc” is – így a papi békemozgalom – csupán „fedõnév” volt a kollaborálók igazolására. Mihelics átélte, ismerte ezt a fondorlatot, de mint felelõs szerkesztõnek helyet kellett adnia pl. a fõ békepap, Horváth Richárd tanulmányának (Vigilia 1964/2,71), illetve az 1964/7. szám „Eszmék és tények” rovatában elismerõen ismerteti Horváth Richárd A keresztény ember a mában c könyvét. E hosszú ismertetésben ezt olvasom (423. old.) „. . . Hosszú távon Horváth Richárddal együtt bízom abban is, hogy »a szintézis a szocializmus és a kereszténység között«, a legkisebb dogmatikai elv feladása nélkül természetesen, nemcsak a mi lelkünkben, de a valóságban is létre fog jönni.” Tegyük hozzá: attól függ, milyen szocializmusról van szó! Horváth Richárd az akkori magyar „szocializmusra” gondolt: H. R. „mindannyiszor kifejezi azt a reményét is, hogy utána vagyunk már annak az idõszaknak, amikor valakit hitbeli meggyõzõdése miatt másodrendû embernek tekinthettek…” – írta Mihelics. Horváth R. könyve 1963-ban jelent meg, Mihelics 1964 júliusában ismertette. A következõ számokban írást olvashatunk Beresztóczy Miklóstól és Cserháti Józseftõl az egyház és a magyar állam viszonyáról, majd az 1964. októberi Vigilia nem szignált vezércikke „A realitás gyõzelme” címmel lelkesedéssel üdvözli a Vatikán és a Magyar Népköztársaság között létrejött „részleges megállapodást”, magasztalva az egyház „valóság iránti érzékét”. Tudjuk, hogy az elítélt és az USA nagykövetségén ekkor raboskodó Mindszenty bíboros miként vélekedett a kompromisszumok árán létrejött egyezkedésekrõl.

Ismeretes, hogy – a világpolitikai helyzet enyhülése és a zsinati nyitás ellenére – Magyarországon még javában folyt az egyházüldözés. Minden bizonnyal a „megegyezés” elõkészítésére való tekintettel tartóztatott le 1961-ben a pártállam több katolikus papot – fõleg a Regnum Marianumhoz tartozókat – koholt vádakkal. Errõl hírt adott a Mihelicsnél sokkal „vonalasabb” Saád Béla (A zsinat budapesti szemmel, 1967, 42). Saád teljes egészében idézi Mihelics Vid 1961 májusában megjelent „Eszmék és tények” rovatát, amely a Mater et magistra körlevelet kommentálva a marxizmus és a vallás viszonyára is reflektál, majd „mellesleg” ezt a megjegyzést teszi: Nagy jelentõsége van „annak a levélnek, amelyet a magyar püspöki kar közvetlenül húsvét elõtt intézett a papsághoz abból az alkalomból, hogy aktív szolgálatban álló katolikus papok és szolgálaton kívüli szerzetesek ellen államellenes szervezkedésben való részvétel alapos gyanúja miatt nemrég eljárás indult. Anélkül, hogy eléje vágna a bírói igazságszolgáltatásnak, a püspöki kar a leghatározottabban elítéli azokat az egyházi személyeket, akik ilyen szervezkedésben részt vettek, vagy ilyen szervezkedéseket támogattak.” És Mihelics még hozzáfûzi: a püspökök az 1950-es megállapodás (a Rákositól kicsikart „megállapodás”) szellemében jártak el. Tudjuk, hogy 1961-ben koholt vádakkal elítéltek egy csoport regnumi papot, majd még két regnumi per következett 1964-ben és 1971-ben. 1964-ben néhány jezsuita „szolidaristát” is elítéltek  „összeesküvés” vádjával. Amikor aztán 1977-re (Kádár vatikáni látogatása idejére) szabadon engedték õket – Lénárd Ödön kivételével –, a kommunista állam az egyház iránti toleranciáját, nyitását igyekezett igazolni a bebörtönzöttek szabadon bocsátásával.

Mindezt és a Mihelics-dossziét (72–84) bõvebben – teljesebb dokumentációval* – elemezhette volna Frenyó, kitérve Mihelics több bírálható írására, illetve érzékeltetve azt, hogy milyen nehézségekkel kellett szembenéznie az elnyomott katolikus sajtó felelõseinek a pártállam idején. Mostanában sokat írtak, beszéltek az „ügynökökrõl”. Nem szabad azonban elfeledni, hogy a teljes dokumentáció senkinek sem áll rendelkezésére; lehetséges, hogy éppen a legfõbb kollaboránsokét tüntették el. Különben is: más kérdés az, hogy valakit próbáltak – sikertelenül – beszervezni, ismét más az, hogy valaki félelembõl vagy érdekbõl együttmûködött az elnyomó rendszerrel. Egyedül Isten ítélheti meg az egyes személyek felelõsségét. A leírt szövegek azonban (a katolikus sajtóé is) megmaradtak; és a megmaradt, újabban közzétett dokumentumok tanúsítják azt, hogy a Rákosi, majd a Kádár éra alatt mûködõ „állambiztonság” micsoda hihetetlen apparátussal, „hálózattal” mûködött a demokratikus jogok elfojtására. Abban a légkörben, azokban a nehéz években mégiscsak voltak olyanok, mint Sík Sándor, Mihelics Vid vagy Rónay György, akik – a lehetõségek szerint – megpróbálták a nehéz dialógust, és ablakot nyitottak a zsinat szellemisége, a megújuló katolikus gondolkodás felé.



*Lásd Kiszely Gábor: Állambiztonsági 1956–1990. Korona Kiadó, Bp. 2001, 117. old. és kk.: „Egy zsinati delegáció mûködése.”

Szabó Ferenc







Dékány Endre

TÖRVÉNYEKBEN FÖLTÁRULÓ MAGYAR MÚLT

Závodszky Levente: Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. (Függelék: A törvények szövege.) Szent István Társulat, 1904. (Facsim. kiadás: Pápa, 2002, Jókai Mór Városi Könytár. Felelõs kiadó: Dr. Hermann István igazgató. Elõszó: Érszegi Géza.)

„Géza . . . 973-ban Quedlinburgba követeket küldött az öreg császárhoz, hogy békét eszközöljenek a két szomszéd állam között. Ez meg is történt; Géza megnyitotta az országot a térítõknek.” Ez volt a döntõ lépés az akkoriban még alakuló Európa felé. „István kettõs célt tûzött maga elé: a kereszténység megszilárdítását és a királyság megalapítását. . . Nyugati hatás alatt vette át a kereszténységet. . .  A frank kapitulárék jogforrásai lettek a német, bajor, olasz, sõt a magyar törvényeknek is.” A mai helyzetben rendkívül lényeges, hogy európai történetünk forrásairól hitelesen tájékozódjunk. Závodszky Levente ma is nélkülözhetetlen pályamûve a budapesti Kir. Magyar Tudományegyetem pályázatára mint díjnyertes jelent meg, s ennek a mûnek facsimile kiadását tartjuk most kezünkben. A szerzõ szándéka és célja világos: „. . . A fõsúlyt a források pontos feltüntetésére és párhuzamba állítására helyeztem” – írja. „Szent István törvényeit Admontban másoltam le a XII. századi admonti kódexbõl, míg a Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok szövegét a XII. századi Pray, a XV. századi Túróczi és a XVI. századi Ilosvai kódexekbõl állapítottam meg.”

„E – részben egyházi, részben világi – jogszabályok idõrõl idõre változtak. Az egyházi jogszabályok (zsinati határozatok) is eleinte a világiak, elsõsorban a magyar királyok közremûködésével születtek, s csak utóbb lettek a világi hatalomtól többé-kevésbé függetlenek, s mindig az újabb és újabb zsinatokon megújultak az egyetemes egyházi jogtól nem függetlenül.” (Érszegi) A magyar törvényhozásban ezek a jogforrások különféle elnevezés alatt születtek Szent István, Szent László törvényhozásában is.

Szent István kapcsolatba lépett a történelem egyik legnagyobb hatású reformerével, Odilóval, a clunyi kolostor apátjával, és annak szigorú irányzatát követte és erõsítette az egész földrészre kiterjedõ, az új rendet kialakító munkában. Elsõ törvénykönyvét a 847. évi mainzi zsinat határozatai ihlették, sõt szóról szóra követték. A második törvénykönyv elõírja az egyházaknak járó juttatásokat, amelyek az egyházi fölszerelésekrõl gondoskodnak.

Újabb egyházi intézkedéseket hozott az egyetemes egyházi fejlõdés, ugyanakkor a magyar királyság szilárd alapokon állt. Ezt a képet tükrözik Szent László, majd Kálmán törvényei. Szent László idejébõl három törvénykönyv, illetve határozat maradt ránk: a szabolcsi zsinaté, a pannonhalmi (a „szent hegyen”) és egy ismeretlen helyen tartott zsinaté. Míg Szent László kiegészítette István király törvényeit, Kálmán a korral haladva új rendelkezéseket hozott, és „nyíltan vallja, hogy magyar alapokon épít tovább, amelyeket Szent István vetett meg”. Így „az elsõ hely az egyházat illeti meg”, de meghatározza a szükséges rendet is. Megkülönbözteti a klerikusokkal és a laikusakkal szembeni bíráskodást. Szabályozta az igazságszolgáltatás rendjét. Az elsõ esztergomi zsinat volt az elsõ már „tisztán egyházi férfiak alkotása”.

„A Szent Istvántól Kálmánig eltelt század fényesen igazolta a magyar faj életrevalóságát; nemcsak hadi ereje biztosította létét, hanem inkább államszervezõ tehetsége, amellyel századokra rakta le a magyar egyház és királyság alapjait.”

A szerzõ közli a dolgozatban fölhasznált mûvek jegyzékét, hozzátesz egy Appendixet De codicibus manuscriptis, a szövegekkel. A kötetet magyar és latin nyelvû név- és tárgymatató teszi teljessé. Hiszem, sokaknak fog eligazítást nyújtani annyi téves információ után, oly sok hiányzó vagy bizonytalan adat megismeréséhez, tisztázásához.






Útjaidon. Ünnepi kötet Jelenits István 70. születésnapjára. Szerkesztette Bazsányi S.–Horkay Hörcher F.–Lázár Kovács Á.–Tõzsér E. Sch.P.–Zsávolya Z. Kiadja: Magyar Piarista Rendtartomány, Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK, Új Ember Kiadó, Budapest 2002. 690 oldal.

Jelenits István piarista méltó köszöntése ez az impozáns ünnepi kötet, amelyben szerzetestársai, egyetemi kollégái, tanítványai, barátai tisztelegnek a 70 éves „Tanár Úr” elõtt. Mintegy hatvan tanulmány, esszé, vers szerzõje fejezi ki elismerését annak, aki egy egész országot tanított „nem középiskolás fokon” keresztény világnézetre, irodalomismeretre, a szépség szeretetére, becsületességre és hûségre. Jelentits atya maga így vallott elkötelezettségérõl: „Két hûség kötelez bennünket. Egy a szerzetesség, papság, teológia iránt, a másik egy profán szakma, a tanítás iránt. Az én életem úgy alakult, hogy elõbb lettem tanár, már publikáltam . . ., amikor beléptem a rendbe. Úgy érzem, ígéretet tettem a tanáraimnak, barátaimnak, akikkel együtt tanultam, s azzal, hogy piarista lettem, ez nem változott meg. A diákjainkat is kereszténységre neveljük egyfelõl, másrészt bevezetjük õket egy kultúrába, mûveltségbe. Hisszük, hogy sok látszat ellenére e kettõ nem kerülhet szembe egymással.” (Fülszöveg a borítón.)

A kötet végén 15 oldalon számos fénykép illusztrálja Jelenits István pályafutását, valamint részletes Jelenits-bibliográfiát találunk, amelyet Mohay Tamás állított össze, végül pedig a kötet hetven szerzõjének felsorolását olvashatjuk.

A Távlatok munkatársai (Nemeshegyi Péter és Szabó Ferenc) is szerepelnek a szerzõk között. Ezúttal is szeretettel gratulál az egész szerkesztõség a 70 éves Jelenits István atyának. Ad multos annos!

(Sz. F.)






Két emlékkönyv Bolberitz Pál 60. születésnapjára

Mi végett vagyunk. Szerkesztette Török József. Ecclesia, Budapest 2001, 519 o. Egység a különbözõségben. Szerkesztette Rokay Zoltán. Szent István Társulat, Budapest 2002, 318 o.

Keveseknek jut az a megtiszteltetés, hogy 60. születésnapjuk alkalmával két ünnepi kötettel is köszöntik jó barátok, pályatársak, tanítványok. Bolberitz Pál professzor, filozófus népszerûségének tanújele ez a két kötet is. Az elsõben 42 szerzõ különféle témájú írásait olvashatjuk, a végén pedig Bolberitz Pál életrajzi adatait és bibliográfiáját. Íme néhány adat a curriculum vitae-bõl: Budapesten született 1941. szeptember 15-én. 1959-ben érettségizett. 1961 és 66 között az esztergomi érseki szemináriumban és fõiskolán tanul, 1966-ban pappá szentelik, majd 1966 és 68 között a budapesti Hittudományi Akadémia hallgatója, ahol hittudományi doktorátust szerez. Rövid kápláni és hittanári mûködés után Rómába kerül a Pápai Magyar Intézet ösztöndíjasaként, és a Gergely Egyetemen filozófiából licenciátust szerez. 1976-tól 78-ig Esztergomban, majd Budapesten filozófiát tanít.

1978-tól a Hittudományi Akadémia filozófiai tanszékén tanszékvezetõ professzor. Rendszeresen publikál hazai és külföldi folyóiratokban; mint neves Cusanus-kutató tagja a Nemzetközi Cusanus Társaságnak; kiadója a Communio nemzetközi folyóirat magyar változatának; a Magyar Kolping Szövetség egyházi elnöke. Többször dékánja, illetve helyettes dékánja volt a Pázmány Péter Hittudományi Akadémiának, illetve a PPKE Hittudományi Karának. „Fontolva haladó” teológus és filozófus. Tudományos kutatásait több kötetben és tanulmányban tette közzé. A gyakorlati lelkipásztorkodásban is jelen van, népszerû szónok. Számos kitüntetést kapott.

Az Egység a különbözõségben címû kötetben közölt magyar és német nyelvû tanulmányok szakszerûbbek. Filozófiai, exegetikai, dogmatikai és eszmetörténeti írások sorakoznak húsz szakembertõl. Itt is olvashatjuk Bolberitz professzor életrajzát és bibliográfiáját. – A Távlatok munkatársai is hozzájárultak a jubiláns köszöntéséhez. Az elsõ kötetben Nemeshegyi Péter Órigenész teológiájáról, a másodikban Szabó Ferenc Paul Ricoeur filozófiájáról közölt tanulmányt. Ezúttal is gratulálunk a 60 éves Bolberitz Pálnak: Ad multos annos!

(Sz. F.)




Boldog Batthyány-Strattmann László

Puskely Mária, Kordia nõvér három könyvét ajánljuk olvasóink figyelmébe. Mindegyik a Szent István Társulatnál jelent meg a boldoggá avatás alkalmából.



Dr. Batthyány élete képekben, dokumentumokban, történelmi mozaikkal. 2., javított kiadás, 2003. 239 o. 2990 Ft. – A számos fényképpel és dokumentummal kiadott pazar album szerzõje „arra törekedett, hogy dr. Batthyány élete fõképp a fényképek, naplók, feljegyzések, tanúvallomások, levelek és újsághírek nyomán rajzolódjék ki az olvasó elõtt. A korabeli dokumentumok vetíthetik elénk hiteles módon ezt az egyszerûségében rendkívüli életutat.” (Elõszó)

Boldog Batthyány-Strattmann László. Dokumentált életrajz. 2., javított és bõvített kiadás. 2003. 176 o. + 30 o. képes melléklet. 1400 Ft. – Az elõszóban a szerzõ vázolja a boldoggáavatási eljárás fontosabb mozzanatait: az elõkészítõ munkálatok 1944-ben indultak meg Csávossy Elemér S.J. szorgalmazására (õ volt az ügy elsõ posztulátora). Jelentõs szerepet játszott az eljárásban a burgenlandi Kismarton püspöke, Stefan László, a kutatásban pedig dr. Kardos Klára, a Szolgálat c. folyóirat munkatársa. A boldoggá avatás jelenlegi hivatalos posztulátora Németh László, a Pápai Magyar Intézet rektora. Õt értesítette a vatikáni Államtitkárság 2002. nov. 11-én egy levélben: „A Szentatya 2003. március 23. napját jelölte meg Isten Szolgája, Batthyány-Strattmann László (†1931) boldoggáavatási szertartására, a Szent Péter-bazilikában.”

Nyisd fel szemedet és láss! Boldog Batthyány-Strattmann László élete, 2003. A 48 oldalas, néhány fényképpel illusztrált kis füzet vázolja az új boldog életét. A szerzõ és a kiadó ezt a nagyközönségnek szánta. Ára 200 Ft.

(R)