BESZÉLGETÉS VIZI E. SZILVESZTERREL,
A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA  
ELNÖKÉVEL

Készítette Bittsánszky Géza

Az elmúlt év májusában új elnököt választott a Magyar Tudományos Akadémia. Ez nem csupán azért jelentõs, mert hosszú idõ után ismét a természettudományok mûvelõje áll az Akadémia élén Vizi E. Szilveszter személyében, a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet igazgatójaként, de azért is, mert általa egy új tudósgeneráció nemzetközileg is nagytekintélyû kutatója látja el a patinás intézmény elsõszámú vezetõjének feladatát. Õt kérdeztük.


– A Magyar Tudományos Akadémiáról a rendszerváltozást követõen új törvény született, amely megszabadította az Akadémiát a szovjet típusú – politikai hatalmat kiszolgáló – szerepétõl. Most az Ön személyében olyan vezetõ került az elnöki székbe, akitõl – a törvény adta lehetõségek tágra nyílt keretei között – a tudomány berkeiben, de az ország sorsát szívükön viselõk is sokat várnak. Kezdjük talán az egyik legáltalánosabbal. Közismert, hogy a tudomány mûvelésében milyen nagy szerepet játszik az interdiszciplinaritás. Az a tény, hogy a legjelentõsebb eredmények két vagy több tudományág mûvelõinek közös erõfeszítéseibõl születnek: gondolok például a biokémiára. A határterületek kecsegtetnek a leggyorsabb fejlõdés lehetõségével. Az Akadémiának – már szervezeti keretei, a tudomány szinte egészét átfogó kutatóhálózata révén is – kiváló adottságai lennének az interdiszciplinaritás tudatos érvényesítésére, viszont eddig ennek kevés jelét tapasztaltuk.



– Programbeszédemben kiemeltem, hogy a XXI. sz. kihívásainak csak úgy tud a magyar tudományosság megfelelni, ha multidiszciplináris megközelítéssel igyekszik megoldani az elénk kerülõ problémákat. Ezen én azt értem, hogy nem szabad hagyni, hogy a különbözõ tudományterületek mûvelõi bezárkózzanak saját elefántcsonttornyukba, és az ott lévõ tudósok, kutatók és maguk az intézetek is csak a saját gondolatvilágukban éljenek, hanem ezt ki kell terjeszteni. Hiszen már az elmúlt XX. század utolsó évtizedeinek is a jellegzetessége az volt, hogy a határterületeken lehetett igazán nagy felfedezésekre jutni. A példaként felhozott biokémia mellett ilyen a fizika legújabb eredményeinek az orvosbiológiában való felhasználása. Erre példa a két fronton pásztázó mikroszkópia, amely hihetetlen lehetõséget nyújt arra – kutatásaimban nekem személy szerint is –, hogy az élõ anyagot egy sejt szinten és az egy sejten belül is vizsgálni lehessen Ezt a lehetõséget a fizika adta – többek között az orvosbiológia számára. De ehhez szükséges a fizikusnak, az orvosbiológusnak, az õ gondolkodásának és a klinikumból jövõ kérdésfeltevésnek együttes jelenléte. Ma az egyes tudományterületeken csak úgy lehet „nagyot alkotni”, ha a társtudományok eredményeit egyidejûleg felhasználjuk. De ugyanez a helyzet az ún. társadalomtudományok esetében is, pl. a filozófia számára is fel kell tenni kérdéseket a test és az elme, a dualizmus és a monizmus területérõl. Ez egészen konkrétan egy általam szervezett konferencia kapcsán merült fel. Ezen a konferencián orvosbiológusoktól kezdve filozófusok, vallásfilozófusok, mint Jáki Szaniszló, az Amerikában dolgozó bencés szerzetes, továbbá fizikusok tartottak elõadásokat, és tanultak egymástól. Nagyon érdekes volt, hogy ugyanazt a kérdést – ti. a test és a lélek kapcsolatát, hogy létezik-e a lélek a testtõl függetlenül – különbözõ diszciplínák látószögébõl világították meg. Ebben olyan kiválóságok példáját követtük, mint Szentágothai János, Heisenberg, Einstein, akik természettudósi minõségükben szembe mertek nézni ezzel a filozófiai kérdéssel. Vagy említhetem a „Das Ich und sein Gehirn” címû könyvükkel nevezetessé vált szerzõpárost, az abszolút liberális filozófus Karl Poppert és az orvosfiziológus Sir John Acclest, aki katolikus, és a Pápai Tudományos Akadémia tagja.

Tehát a szuperspecializációnak vége, új korszak kezdõdött. Ebben az MTA-nak éppen struktúrájánál fogva van kiváló lehetõsége, hogy interdiszciplináris kutatásokat kezdeményezzen.

– Részletezné ezt?

– Egyrészt az Akadémia példát kell mutasson saját kutatóhálózatában; másrészt a pályázatok kiírásával, az egyetemeken támogatott kutatóhelyeken a kutatásban résztvevõk összetételének kialakításával, hiszen a mecenatúra mindig is tudott befolyást gyakorolni a kutatómunka irányára, tartalmára. De említhetem a mindenkori kormány tudomány- és fejlesztéspolitikájában – bár nem szükségképpen – megjelenõ, ilyen irányba mutató akadémiai álláspont jelentõségét is.

– Korábban, még a rendszerváltozás elõtt sokszor az Akadémia szemére vetették, hogy a magyar tudományosság kizárólagos képviselõjeként lépett fel, ugyanakkor például pénzügyi vonatkozásban szinte kizárólag csupán a saját intézményhálózatát tartotta szem elõtt. Ma is vannak ilyen szûkkeblûségre utaló jelek; például a sikeres vállalkozó, Somodi Imre által alapított, és mára már igen megbecsültté vált Bolyai-díjat az Akadémia szinte fanyalogva fogadta, majd visszavonta képviselõit a díjat odaítélõ kuratóriumból.

– Vitathatatlan, hogy helytelenül járt el akkor az Akadémia.

Én személyemben, még kemény konfliktusokat is vállalva, kiálltam pl. az egyiptomi régészeti kutatásaival hírnevet szerzett Vörös Gyõzõ mellett is, amikor a tudomány nevében megtámadták. Egyébként az MTA Etikai Bizottsága is felmentette Vörös Gyõzõt, amikor egy szakmai bizottság megvádolta.

Az említett esetet illetõen éppen most válaszoltam meg Somodi Imre úrnak a levelét, amelyben emlékeztetett arra, hogy én voltam az egyetlen, aki elnökségi határozat ellenére megmaradtam a kuratóriumban. Válaszomban tájékoztattam Somodi urat arról, hogy az Akadémia kijelölte azt a hat akadémikust, akik szerepet vállalnak a Bolyai-díj odaítélésében, s így a jövõben az Akadémia ismét részt vesz a kuratórium munkájában.

Vagy említhetek mást is, ami új. Az Akadémia mint köztestület meghívta a tudományos fokozatot szerzett teológusokat, hogy lépjenek be a mintegy 11 000 fõs köztestületbe. (Mint ismeretes, a rendszerváltozást követõen megalkotott törvény a Magyar Tudományos Akadémiát olyan köztestületként határozta meg, melynek mindenki tagja lehet, aki tudományos fokozatot nyert el: Ph.D. vagy kandidátus.) Az Akadémia a továbbiakban a teológiai témákat is jelentõs összeggel támogatni kívánja, így tehát nem véletlen, hogy a legutóbbi kutatási pályázatunkra mindhárom nagy világvallás területérõl érkeztek igények.

A nyitás, a köztestületi nyitottság kérdéséhez tartozik, hogy az Akadémián létezik a külsõ tagság, amely a határokon kívül élõ magyar kutatók, tudósok bekapcsolását szolgálja a hazai tudományos életbe. A napokban írtam alá együttmûködési megállapodást azzal az Erdélyi Múzeum Egyesülettel, amely a magyar tudomány erdélyi mûvelõit fogja össze.

Szeretném megjegyezni, hogy az Akadémia társadalmi hitelessége megkívánja a politikától való teljes függetlenséget. Ha pl. a kormány – függetlenül annak színezetétõl – megkeresi az Akadémiát, hogy valamely kérdésben véleményét kikérje, akkor ez a vélemény a kormány álláspontjával szemben kritikus lesz akkor, ha azt a tudomány mindenkori állásának megfelelõ igazság úgy kívánja.

– Ha az Akadémia vállalja az egész magyar tudományosság képviseletét, akkor feladatai vannak a tudomány népszerûsítésében is. Ez annál is fontosabb, mert a tudomány közpénzekbõl történõ finanszírozása parlamenti demokráciákban attól függ, hogy a társadalom mennyire ismeri el annak indokoltságát.

– Ennek jelentõségét is felismerve indult el a mára már nagyon népszerûvé vált elõadás- és TV-sorozat, a Mindentudás Egyeteme, amelyben hétrõl hétre a legkülönbözõbb tudományágakat, azok felismeréseit, eredményeit mutatjuk be közérthetõen.

A tudomány társadalmi beágyazottságát érintve felvetõdik, hogy a nagy nemzetközi elismertségre szert tett tudósaink, vagy azok, akik akár évtizedeken keresztül külföldön mûködtek – gondolok itt pl. Neumann Jánosra, Szilárd Leóra, vagy akár Teller Edére, hogy másokat ne is említsek – egyetlen alkalmat sem mulasztanak el, hogy hálával emlékezzenek meg középiskolai tanáraikról, akiknek köszönhetõ indíttatásuk. Mégis ezekrõl a tanárokról, igencsak gyümölcsözõ munkájukról mintha megfeledkezne az Akadémia. Nem is szólva arról, hogy Arany János, aki a Magyar Tudományos Akadémia fõtitkári tisztjét is betöltötte, a mai kiválasztási rendszerben nem lehetne akadémikus.

– Igaz, és ez akár méltánytalan is lehetne. Azonban mi lenne a megoldás? Valamilyen feltételrendszerre szükség van. Ennek hiányában sokkal jobban érvényesülhetne a protekció, a lobbizás. Másrészt az akadémikusok létszámára numerus clausus van.

A jelenlegi rendszer – mint ahogy bármely rendszer – nem hibátlan. Az Akadémia igyekszik meritokratikus, azaz érdemekre alapozott kiválasztási rendszert alkalmazni, minden jogosan felrótt fogyatékosságával együtt. Maguk az akadémikusok választják az újakat azok közül, akik megfeleltek egy elõszûrõ rendszernek.

– A sokat emlegetett tudásalapú társadalom megvalósulásának feltétele a „jót és jól” tanítás és tanulás, a szolid és megbízható tudás általánossá válása. Ezt viszont komolyan veszélyezteti a közoktatásban résztvevõk, elsõsorban is az oktatottak túlterhelése. A mérhetetlen mennyiségû tananyag elsajátítása kilátástalan, így pedig végsõ soron az oktatási rendszer felületességre nevel. Egyébként is az értékekre, az erkölcsi értékekre nevelés kikopni látszik az iskolarendszerbõl. Van-e az Akadémiának szerepe e feszültség oldásában?

– Nem tagadva a felvetés – ti. a társadalom legáltalánosabb értelemben vett mûveltségére vonatkozó kérdés – indokoltságát, az Akadémia szerepe itt csak áttételes lehet, ugyanis alapvetõen csak az elitképzés terén vállalhat feladatot. Ugyanakkor súlyt helyezünk arra, hogy az elit a megszerzett tudást – ami köztulajdon – a társadalomnak átadja; ez ugyanis közérdek. Ezt a jövõben sokkal tudatosabban képviseljük. Rajta leszek.

– A tudomány – éppen a megszerzett tudás és lehetõségek folytán – egy sor erkölcsi vonatkozású kérdéssel szembesül. Az ilyen kérdésekre adott válaszok is – mint általában – többségi alapon születnek, de a többség – láthatjuk a politikában is – nem garanciája az igazságnak. A többség tévedhet is. Talán csak az Alkotmánybíróság döntéseinél intézményesítették a többségi véleménytõl eltérõ különvélemény megfogalmazásának és megjelenítésének lehetõségét. Az Akadémia testületi döntései – az erkölcsi vonatkozásúak is – többségi döntések. Mi a véleménye e dilemmáról?

– A dilemma nem új, s feloldása sem az. Hadd utaljak egy közel félezer év elõtti esetre. Morus Tamást halálra ítéltette VIII. Henrik. S amikor bement hozzá a Towerbe így szólt hozzá: Látod, Tamás, mire jutottál a te nagy igazságoddal: egyedül maradtál. Tamás csak ennyit válaszolt: Uram királyom, parancsolóm, egykor barátom! Lehet, hogy egyedül maradtam az igazsággal, de az igazság akkor is igazság, ha senki nem áll ki mellette.

– Köszönöm a beszélgetést.




Szentszéki dokumentum a New Age mozgalomról

Február 3-án a Szentszék sajtótermében bemutatták azt a dokumentumot, amely összefoglalja az egyház álláspontját a New Age mozgalomról. A dokumentum pontos címe: „Keresztény reflexió a New Age-rõl: Jézus Krisztus, az élõ víz hordozója.”

A New Age mozgalom nem ártalmatlan, semlegessé akarja tenni Krisztus tanítását. A Szentszék ezért felszólítja a híveket, a lelkipásztorokat, a szerzeteserendeket, plébániákat, hogy a New Age kihívásaival szemben összpontosítsák erejüket, és hirdessék hatékonyabban az igazi keresztény üzenetet. A sajtóértekezleten Paul Poupard bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke és Michael Louis Fitzgerald érsek, a Vallások Közötti Párbeszéd Pápai Tanácsának elnöke közösen mutatta be a dokumentumot a nagy számban egybegyûlt újságíróknak. A dokumentum nem végleges jellegû, hanem tanulmány, jelentés, egy tanulmányi csoport közös reflexiójának gyümölcse. Az említett két pápai tanács szakértõin kívül a kidolgozásban részt vett az Evangelizálási Kongregáció és a Keresztény Egység Pápai Tanácsa is.





A 80 ÉVES NEMESHEGYI PÉTER KÖSZÖNTÉSE

Nemeshegyi Péter jezsuita teológus január 27-én töltötte be 80. életévét. Ebbõl az alkalomból már tavaly november 20-án a Fraknói Vilmos-díjjal tüntette ki a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (vö. Távlatok 58/512). Február 7-én pedig P. Nemeshegyi két új könyvének bemutatására került sor a PPKE Jog- és Államtudományi Karának dísztermében. A két könyv a következõ: Vissza a gyökerekhez. Teológiai tanulmányok. Szent István Társulat. Bp. 2002, 402 old. (3900 Ft) és Pipacsok dalolnak. Teológiai és lelkiségi írások. Korda/Távlatok, Kecskemét/Budapest, 2003, 188 old. (1000 Ft). Az utóbbi esztendõben írt tanulmányokból több megjelent folyóiratunkban. Most a Távlatok szerkesztõsége is szeretettel gratulál fõmunkatársának, Nemeshegyi atyának.

A következõkben részleteket közlünk a könyvbemutatón elhangzott két laudációból.

Dr. Bencze Lóránt professzor, a zsámbéki Apor Vilmos Katolikus Fõiskola fõigazgatója:

[. . .]

Miután a japánokat vezette be a kereszténységbe harminchat éven át (Kiriszutokjó nyúmon, 1980), ifjonti hévvel, ernyedetlen lelkesedéssel vetette bele magát új missziós területének, a Magyar Köztársaságnak fortyogó katlanába, hogy bevezesse a jézusi tanításba az ezeréves mázzal bevont, nem szolgáló, viselkedésben és életstílusban nem „szegény és alázatos szívû Jézust” tükrözõ, a városok után férfiakat és falvakat veszített, panaszkodó, siránkozó, „már szokás se” magyari keresztényeket, nekik szögezve a fülüket nem éppen csiklandoztató kérdést: „Mit jelent az, konkrét magyar valóságunkban, hogy csak a szeretet számít?” (Pipacsok dalolnak 63).

No, erre egynehányan szemüket forgatva sietõsen elfordultak, és továbbsopánkodva odébbsompolyogtak. Mások viszont álmélkodva terelõdtek egymáshoz: Úgy-e lángolt a szívünk, amikor a Bodri kutyáról, a kék ibolyáról, a röpködõ fecskérõl, a bodros fellegekrõl, az ígéretesen hunyorgó csillagokról dalolt, és felfedte elõttünk a létezés szépséges szépségét! Lám, valaki a mi nyelvünkön szól, a mi kultúránk szerint közeledik felénk! Mindennapi kenyér ízû igazságot nyújt barátsággal! Nem penészes az, és nem is kopog szárazon! Az öröm borával kínál szívélyesen, nem vizes, pimpós lõrével komoran!

És Lélekkel hallgatták õt, és hajlottak szavára. És az örömhírre örömmel válaszoltak. Mert ráébresztette õket, hogy Isten megszólítottjai pusztán azzal, hogy vannak. Mert hogy „jó az Isten” (Jó az Isten, Róma, 1981, javított kiadás Szeged, 1994), és ezért úgy szól mindegyikükhöz: „Jó, hogy vagy!” És elkezdték ízlelni, mily jó, hogy vannak. És közben megtapasztalták, nem biztos, hogy úgy jó, ahogy vannak, mert valójában a csizmaszárba szorult az eszük, és – ami még rosszabb – elzsibbadt bennük a szeretet. És térültek- fordultak. Fordultak és megtértek a szentírási metanoiával, az egyházi hagyomány conversiójával, mert beszéde és írása és egyénisége és mosolya enyhületet hozó szellõként jött, és az enyhe szellõben úgy azonosították magukat, hogy „Istentõl Istenhez” tartanak (Istentõl Istenhez, Eisenstadt 1976, Budapest 1994). Istenhez, akinek „legmélyebb lényege a jóság” (La Paternité de Dieu chez Origène, Tournai, 1972). Mint minden ember, ebbõl a jóságból születtek szabadságra és igazságra. A végtelenre visszanyúló embernek pedig végtelenbe visszanyúló méltósága van. Ebben a keresztény humanizmusban érezték meg elõször, hogy emberek (vö. XXIII. János pápáról: „Ez a pápa megéreztette velünk, hogy emberek vagyunk!” In: A keresztény humanizmus – mi az? Barankovics István Alapítvány, 1994. – Az Apor Vilmos Katolikus Fõiskola szellemisége, Zsámbék, 1996.) És közben megtudták, milyen is valójában „Isten népének szolgája” (Isten népének szolgái, Róma 1980, javított kiadás Szeged, 1994), aki kiált, de nem kiabál. Milyen az, aki suttog, de nem sutyorog. Aki nyugodt, fényes világítótoronyként (családi címer) föléjük, a hullámokon imbolygó, széltõl kergetett vitorlások fölé magasodik (családi címer) testben és szellemben egyaránt, és mégis föl tud tekinteni rájuk. Vajon milyen lehetett, amikor az apró termetû japániak fölé magasodott, kíváncsiskodtak, de csak magukban, és csak rövid ideig, mert sokkal izgalmasabbnak bizonyult, hogy tudatta velük, milyen az átlátszó, sziporkázó üvegcsoda formálása (családi címer) az eredendõen porló homokból. Milyen a pengeélen járó gondolat felelõtlen kockáztatás nélkül! Mi a különbség a pálfordulás és a köpenyegforgatás között! A szeretet állhatatossága és a makacs önzés között. Sorra megtudták, amit nem tudhattak meg az információözönben, hogy „mi is az imádkozni” (Mi is az – imádkozni? Kecskemét, 1997), a hálát nem ismerõ rohanásban, mi a Hála és az Emlékezés – az eucharisztia (Az Eucharisztia, Róma, 1975, javított kiadás: Ezt tegyétek az én emlékezetemre – Az Eukarisztia teológiája, Szeged, 1994), szégyenletes amnéziájukban, hogy mit is mond nekünk a II. vatikáni zsinat? (Mit mond nekünk a II. vatikáni zsinat? Kecskemét, 1996. Lásd még: Pipacsok dalolnak 60–63. Stb.).

[. . .]

Az ókorban a vérbeli rétor nemcsak tudományos fejtegetéseket írt a szónoklattanról – de arte, de szépséges beszédeket is mondott – ex arte. Nemeshegyi Péter, a tudós nemcsak de theologia írt és szólt, de ex theologia írt és szólt. Aki tudja, csinálja utána. Efféle népmesei fordulattal tehetnék itt pontot laudatióm végére. Csakhogy ez, ez a teológia nem a veleszületett tehetség, sem pedig a szorgalmatos tanulás kérdése. Nem a poeta nascitur seu fit dilemmája. Ez a teológia nem azé, aki akar, nem azé, aki fut. Nem azon múlik, aki erõlködik, vagy aki törtet, hanem az irgalmazó Istenen. A könyörülõ Istenen (Róm 9,16). Ebben a teológiában „csak a szeretet számít”.

Ez a teológia a magyar teológia kezdete. A tipikusan magyar teológia ígérete és igézete (Pipacsok dalolnak 64). A magyar kultúrába, irodalomba, mûvészetekbe inkulturálódott kereszténység tavasza, amelyben a „pipacsok dalolnak”. Ahol megvan együtt az életív kezdete, a gyökér, és megvan az életív lezárása, a gyümölcs (Gyökér és gyümölcs. Nemeshegyi Péter köszöntése. Zsámbék, 1998. A Hét Szabad Mûvészet Könyvtára). Ahol „nem vesztette erejét az 1700 éves múltra épülõ klasszikus teológia” (Pipacsok dalolnak 62), de és mert hozzánõtt Aranyszájú Szent Jánoshoz Arany János, Szent Ágostonhoz Babits Mihály, Szent Cipriánhoz Radnóti Miklós, sõt Órigenészhez Orwell, Lisieux-i Szent Terézhez Erich Fromm, a lengyel pápához a japán költõ. Hozzánõtt, nem pedig hamis szinkretizmussal, önkényes eklektikával hozzáeszkábálták. Minden és mindenki a helyén van. Ez a teológia a legkatolikusabb, mert a legmagyarabb. És azért a legmagyarabb, mert a legkatolikusabb.

Ebben, a magyar teológiában „pacsirtának teremtett minket az Isten”. „Az ember bensõje nem sötét, hanem világos.” Az egymás lenézése és megítélése helyett együttmûködésben és párbeszédben egymás felé megnyílva nyílunk meg Isten felé. A könyörtelen piacgazdaságban „az almát »eleheti« egyik ember a másik elõl, de” a magyar teológia szerint „a csodálatos naplementét nem »nézheti el« az egyik ember a másik elõl”. Áldemokráciánkban azt képzeljük, hogy „mi birtokoljuk az igazságot. Ezért csak vitatkozni tudunk, dialogizálni nem.” Megrekedünk az „olyan féligazságnál, amely nekünk elõnyös és számunkra hasznos”. A magyar teológiából tudjuk, nemcsak a másik, magunk sem vagyunk a teljes igazság birtokában, „és így együtt törekszünk egymástól tanulni és a teljesebb igazsághoz eljutni”. Engedjük, hogy az igazság birtokoljon minket. „Együtt szegezzük szemünket az Igazság fényére.” (Szent Ágoston, id. Nemeshegyi.)

[. . .]

A magyar teológia szerint újra magot vetünk a Lélek spontaneitásával, és nem pusztán az öreg fa átültetésével kísérletezünk öntelt és merev felsõbbrendûségi érzéssel. (Pipacsok dalolnak 59,  61–63, 106, 110, 127.) A magyar teológiában „mindenki misszionárius”. Mindegyikünk az egyház tagja. Mindenki feladata az örömhír hirdetése, a „központosuló hit és szeretet építése” A Hálaadásban, az imádság és a szolgálat: kérügma, koinonia,  proszeuché, diakonia.   És „mind a négy lényeges, egyiknek sem szabad hiányoznia”. Ebben a magyar teológiában „még itt van a hó, kopaszak a fák, a madarak még nem csicseregnek, még kemény szelek fújnak, de már bújik a hóvirág, nyílik az ibolya, közeledik a tavasz, és hamarosan ezer színben pompázik a rét, jönnek a fecskék, gólyák, az élet újraindul. Felkelõben van a Nap!”

[. . .]

Dr. Kránitz Mihály professzor, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hittudományi karának tanszékvezetõje:

Nemeshegyi atya írásmûveit olvasva megjelennek elõttünk gondolkodásának fõbb pontjai, melyek egyúttal mindannyiunk számára legyenek a mai este szellemi útravalója is.

Karl Rahner három korszakra osztja az egyház történelmét: az elsõ szakasz Jézustól a jeruzsálemi zsinatig tart, a következõ a II. vatikáni zsinatig, s a harmadik szakasz a II. vatikáni zsinattól indult el, s tart napjainkban is. P. Nemeshegyi ennek az új korszaknak a tanúja, képviselõje és munkása. Ezt a gondolkodást és magatartást már a zsinat elõtti idõkben vallotta és tanúsította. Annyit azonban már elõre összegzésként elmondhatunk róla, hogy a tanítása ortodoxiáját élete ortopraxisával hitelesítette.

[. . .]

Az ökemunizmussal Nemeshegyi atya már ifjú korában találkozott családjában és a fasori evangélikus gimnáziumban. Unitárius édesanyja katolikusnak nevelte, s a gimnáziumban is töretlen hitû katolikus maradt továbbra is.

Japánban tanított egy protestáns lelkészképzõ fõiskolán, s ami igazán fontos, részt vett az ökumenikus japán bibliafordítás elkészítésében. Nagy nyelvtudását felhasználva a japán szöveget vetette egybe a legjobb európai bibliafordításokkal.

Magyarországra hazatérve – többek között – japán vallástörténelmet ad elõ a Károli Gáspár református egyetemen.

[. . .]

Páter Nemeshegyi a magas színvonalú egyetemi elõadások mellett tudott az evangélium jó hírének egyszerû továbbítója lenni, és így válaszolni a keresõk nyugtalan kérdéseire, az egyszerû munkásemberektõl az egyetemi tanárokig.

[. . .]

Nemeshegyi atya egyedülálló gondolata az inkulturáció megvalósítása. Példát is mutat  személyes beilleszkedésével a japán társadalomba. Amikor pedig a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjává nevezte ki VI. Pál pápa 1969 nyarán, akkor a japán püspökök ajánlására került ebbe a nemzetközi társaságba, hogy legyen ott valaki „Ázsiából” is.

[. . .]

Nemeshegyi atya Tókióban gazdag tudományos munkát folytatott. A Sophia egyetem Katolikus tanulmányok c. folyóiratának szerkesztõje volt; francia és német teológiai mûvek fordításának sorozatát indította el. Kiadta a Concilium folyóirat válogatott cikkeit. Megindította és irányította az egyházatyák szövegeinek japán fordítását.

Magyar nyelvû cikkeket írt a Szolgálat címû folyóirat számára, és négy dogmatikai könyvet a Teológiai Kiskönyvtár sorozatába. Tagja volt a japán Keresztény Tudományos Társaságnak, egy idõben a társaság elnöke is lett, mely elsõ külföldiként valóban ritkaságnak számít. Emellett azonban aktívan részt vett a Szent Ignác-templom lelkipásztori munkájában.

[. . .]

Egy gyönyörû, Vissza a gyökerekhez címû gyûjteményes kötet áll elõttünk a Szent István Társulat kiadásában, és Pipacsok dalolnak címû kisebb írások füzére a Korda Kiadó gondozásában. Aki mélységében is közel akar kerülni Nemeshegyi atya szellemi alkotásához, az elmúlt 10 évben kiadott magyarországi mûvei megismeréséhez, vegye kézbe a most megjelent köteteket.

[. . .]

Végül egy személyes megjegyzés: 1989-ban, a pappá szentelésem elõtti hónapokban hallottam valakitõl, hogy Nemeshegyi atya, aki Órigenésszel foglalkozik, levelezés útján elérhetõ. Biztattak, hogy csak bátran írjak, az atya biztosan fog válaszolni. Így is történt. Nemeshegyi atya válaszlevelében arra is kért, hogy mint újmisés adjak számára áldást, mivel Isten elõtt nincs távolság, s így ennek sincs akadálya. Felszentelésem után ezt meg is tettem: Japán felé fordultam, és áldást adtam.

Befejezésül azt kívánom, hogy ez az áldás, és mindnyájunk áldása kísérje továbbra is Péter bácsit, hiszen a Szentírás arra tanít, hogy az áldás legyen az örökségetek.


Isten éltesse Nemeshegyi atyát!



Mészáros István

MÁRAI SÁNDOR MINDSZENTYRÕL

Érdekes változáson ment át Márai Sándor véleménye Mindszenty bíborosról 1947 õsze és 1948 vége között.

I.

A magyar polgári élet európai hírû íróját katolikusnak keresztelték, gyermek- és ifjúkorában az 1910-es évek hazai szokásai szerint kereszténynek nevelték. Szülõvárosában, a kassai premontrei gimnáziumban kezdte középiskolai tanulmányait 9 éves korában, 1909 szeptemberében. Itt végezte a gimnázium alsó négy osztályát. Ezután a korabeli magyar katolikus vezetõ értelmiség egyik legfõbb képzõintézetébe íratta édesapja, a jómódú kassai ügyvéd: a fõvárosi, budai Érseki Katolikus Gimnáziumba s az azzal kapcsolatos Rákócziánum bentlakásos kollégiumba. Itt az 1913/14-i tanévet töltötte, V. osztályos gimnazistaként. 1914 szeptemberétõl ismét a kassai premontrei gimnázium diákja a VI. osztályban. De innen megint távozott: a VII–VIII. osztályt az eperjesi királyi katolikus gimnáziumban végezte. 1917 májusában itt érettségizett.1 Tantárgyi osztályzatait illetõen a hivatalos értesítõk szerint a IV. osztálytól kezdve mindenütt – mai szóval – „közepesrendû” tanuló volt; az érettségin éppenhogy átment.2

A ministráló, Mária-kongregációs fiú drámai „hitehagyását”, a vallásos hittõl való elsodródását, elidegenedését, elfordulását, eltávolodását megrendítõ erõvel írta meg Márai életrajzi kötetében, az Egy polgár vallomásaiban, I–V. osztályos diákkorának történetét megörökítve.3 (E fejezetek azonban csak a mû elsõ [1935] és második [1936] kiadásában szerepeltek, a többiekbõl – bírósági intézkedésre – kimaradtak.)4 De ez a mû jól rávilágít a korabeli keresztény úri családok felszínes, csupán külsõségekben megnyilvánuló „polgári” vallásosságára is; amellett (s ez konkrét témánk szempontjából fontos) jól érzékelteti – a fiatal Márait kétségtelenül egész életére befolyásoló – városi-polgári családok „parasztszemléletét”, „népszemléletét” is, lenézõen tekintve e „mûveletlen” társadalmi rétegre s az onnan felkapaszkodó új értelmiségiekre5.


Felnõttkorában Márai a 20. századi magyar – és nyugat-európai – értelmiség egyik jellegzetes népes csoportjának lett tagja: „katolikus neveltetésû, de vallásilag passzívvá, közömbössé vált keresztény értelmiségi” volt hosszú felnõtt életében mindvégig. Tehát mûveltségének alapjait a hagyományos keresztény kultúra, keresztény etika értékei alkották, de a katolikus egyház élõ közösségével nem tartott kapcsolatot, annak életében egyénileg semmilyen formában nem vett részt, akár külföldön élt, akár itthon.

A vallásos hitrõl való felfogását Márai világosan kifejezte Szõnyi Zsuzsához írt, 1976. július 21-én kelt levelében (ez a „hozzáállása” ifjúkorától kezdve változatlanul érvényesült):


„. . . A vallás – mint a szerelem, a forradalom – illúzió, de az illúziókra szükség van, különben sivár lenne az élet. Igaz, Titánia reggel felébred, és megérti, hogy éjszakahosszat egy szamárfejet csókolgatott; a forradalmár a barikádon felocsúdik, mert megérti, hogy éppen olyan magányos és idegen maradt, mint volt a szisztémában, mely ellen segített barikádot emelni. . . De hinni szabad. Igaz, Gide, az öreg hugenotta-agnosztikus óvatos volt, amikor elõvigyázatra intette a buzgón hívõ Claudelt: »Monsieur Claudel azt hiszi, hálókocsiban lehet a mennyországba utazni« – írta.”6


Naplójegyzeteit Márai még életében megjelentette külföldön Napló címmel. Majd az író halála után újabb köteteket adtak ki a hagyatékában levõ napló kézirataiból, Ami a Naplóból kimaradt címmel, ugyancsak külföldön (ezeket tehát eredetileg nem akarta nyilvánosság elé tárni). A „Napló”-sorozatot az 1990-es években itthon is kiadták.

II.

Feljegyzéseiben Márai elõször 1947-ben említi Mindszentyt. Az író Egerben járt. „Délután a zsúfolt gyorsvonattal Egerbe utaztam, ahol fontos dolgom van, mert semmi dolgom nincsen. . .” – írta.7 Márai itt, csak ekkor szerzett tudomást arról, hogy ezekben a napokban „valamiféle Mária-búcsú” zajlik az érseki városban.

Ami tény: Mindszenty bíboros és a püspöki kar rendelkezésére 1947. augusztus 15-tõl 1948. december 8-ig tartották a Boldogasszony Éve különféle rendezvényeit az ország egész területén. Ezek közeli-távoli vidékrõl többtízezer, néhol százezernél több résztvevõt is vonzottak.8 Egerben 1947. szeptember 19–21. között tartották a Mária-napokat: Czapik Gyula érsek, a püspöki kar több tagja, rendfõnökök, papok, szerzetesek, apácák tömege, valamint Mindszenty bíboros jelenlétében templomi és szabadtéri egyházi szertartások, szentmisék, prédikációk s egyházi tematikájú gyûlések, illetõleg kulturális mûsorok kerültek sorra.9

Márai egri feljegyzései egy, az egyháztól távol álló, azt kritikusan szemlélõ szabadgondolkodású, felvilágosult polgár véleményét tükrözik. Jól érzékelhetõen nem viseltetik különösebb tisztelettel, netán szimpátiával a fõpapok iránt, Mindszenty iránt sem; s mélyen lenézi a „tanulatlan”, „mûveletlen” néptömegek vallásos „vakbuzgóságát”, a népi-paraszti vallásosság – általa megvetett – megnyilatkozásait.

1947. szeptember 19-én, pénteken történt. „Éjfél felé végigmegyek a városon. A bazilika elõtt hangszórókat szerelnek fel, a hercegprímás érkezik holnap, ötvenezer emberrel, valamilyen Mária-búcsúra. Ezek a zarándoklatok ma az egyetlen – és nagyon komoly – politikai valóság Magyarországon. Egy tájékozatlan nép rémülete és tüntetése parázslik e tömegbúcsúk mögött. Egyik kivilágított kirakatban, selyembugyik között, Mindszenty arcképe, mint »cégünk reklámja«. Minden együtt van itt: selyembugyi, hercegprímás, erotika, hírverés.”

Ugyanezt a konkrétumot a katolikus Magyar Kurír így említette terjedelmes híradásában: „Az annyi történelmi emléket magába rejtõ barokk város szép utcái ünneplõbe öltöznek. Zászlódísz, diadalkapu, Szûz Mária-képekkel és szobrokkal díszített ablakok. A házak falán három méteres festett Boldogasszony-képek. A legtöbb kirakatban XII. Piusz pápa, Mindszenty bíboros és az egri érsek arcképe látható. A zarándokok áramlása megkezdõdött.”

Az egyházi „propagandá”-nak ez a módja 1938-ból való hagyomány: a budapesti Eucharisztikus Világkongresszus idején a legkülönfélébb üzletek kirakataiba kitették Pacelli legátus, Serédi bíboros és más fõpapok képeit.

Márai – úgy tûnik idézett mondataiból – világosan látta 1947 õszén: Magyarországon már a proletárdiktatúra elõkészületei folynak a kommunisták és útitársaik erõszakos nyomására; semmiféle „polgári” politikai erõ nem áll ennek útjában. Úgy vélte, hogy a „tájékozatlan nép” saját bizonytalan jövõjétõl való rémülete, ösztönös rettegése, irracionális félelme ölt testet a tömegek efféle vallásos összesereglésében, valamiféle spontán védekezésképpen. Máraiban ezt a hatást keltették e napok egri tapasztalatai.

* * *

1947. szeptember 20-án, szombaton – a délelõtti rendezvények után – délután a székesegyház elõtt felállított szabadtéri oltárnál került sor a litániára. Erre megérkezett Mindszenty bíboros, mellette volt Czapik érsek, Pétery és Dudás püspökök, Endrédy Vendel zirci ciszterci apát. Õk és az egri Római Katolikus Jogakadémia professzorai imádkozták Szûz Mária lorettói litániáját, a többtízezres hívõsereggel együtt. Ezután Mindszenty bíboros állt a szószékre. . . A hangszórókon át a prédikáció hangfoszlányai Márai szállodai szobájába is – a nyitott ablakokon át – behallatszottak, elindítva az író gondolatait.

Mindszenty egri prédikációját érdemes együtt olvasni Márai alább idézendõ naplószövegeivel. Az ugyanis minden tekintetben mintaszerû, az erre vonatkozó egyházi elvárásoknak megfelelõ „szentbeszéd”’ volt: logikus felépítésû, a helyet és az alkalmat figyelembevevõ, értelmet-érzelmet egyaránt tekintõ, elit és tömeg számára egyaránt érthetõ, aránylag rövid, kiegyensúlyozott vallási-hitbeli-erkölcsi tartalmú „jó prédikáció” volt. Nem volt ájtatoskodó, szépelgõ, filozofizáló. Semmi konkrét politikai vonatkozás, támadás, kritika pártok vagy személyek ellen nem szerepelt benne. Eger hõs védõit, Rákóczit, Deák Ferencet és Apponyi Albertet állította hallgatói elé, a hithez és a magyarsághoz való rendíthetetlen hûség, a hazáért való tevékeny, munkás keresztény élet példáiként.10

Folytassuk tovább Márai szövegének olvasását:

„Eger e napokban valamilyen Mária-búcsú izgalmában él, tehát politikai izgalomban. Itt van a hercegprímás, s amíg ezt írom, hallom a hangját, melyet a hangszóró lebegtet a város és a tömeg felett. Mit is mond a hercegprímás? Szavainak értelme elvész a gépi zörejben, de a zörej értelme ugyanaz, mint mindig, amikor a gépen át a politikai indulat beszél a tömeghez. . . Ugyanígy zúgott néhány nap elõtt, a választási zsivajban [az 1947. augusztus végi országgyûlési képviselõválasztáson] a kommunista Rákosi hangja. Ez a lélekhalász, a hangszóró nem a tömeg értelméhez beszél – Mindszenty is indulatot akar, a vallásos indulaton túlviharzó nemzeti, társadalmi ellenállás indulatát. A visszhang rendkívüli.”

Ismerve a prédikáció pontos szövegét, inkább így lehetne helyesen fogalmazni: Mindszenty a keresztény vallási-erkölcsi alapokban gyökerezõ, azokból kibontakoztatott, azok által átjárt nemzeti-társadalmi értékek védelmében kívánta hallgatóinak értelmét és indulatát mozgósítani. Majd a tömeg jellemzése következik:

„Sok ezer ember állong a téren, már tegnap éjszaka érkeztek, a közparkok perzselt gyepén aludtak; s aztán hajnalban jöttek seregek, batyuval, mezítláb, leginkább asszonyok. . . Láttam egy nyomorult öreg embert, aki sereghajtóként, lihegve baktatott rongyaiban egy asszonycsapat után; talpakkal, amelyek inkább egy rinocérosz patáihoz hasonlítottak, mintsem emberi lábhoz. . .”

Kétségtelen, hogy a jelenlevõk egészére nézve egyoldalú és szubjektív ez a jellemzés, vagy inkább karikatúra. A folytatás is meghökkentõ, arról ezen az egri három napon egészen biztosan nem esett szó, viszont a baloldal egyházellenes propagandájában sûrûn visszatérõ frázisként jól ismert volt:

„Nyomorúság és szenvedély, a forró, esõtlen, kiégett földeken át így vándorol a szenvedély. . . Mit akar ez a nép? Papjai a hatalmat akarják, a régi rendet . . . és a nép? Megkapta a földet, s azt vissza nem adja többé, papjainak sem, semmiképpen. Hát akkor mit akar? Mit vár vissza ilyen szenvedélyesen abból, ami elmúlt? Istennek kevés a köze e perhez. Valamilyen sértõdött és szorongó magyarság öntudata dereng talán e sötét tömeg öntudatának alján. . .”

Egy aznap délelõtti, ugyancsak negatív élményével erõsíti ezután véleményét Márai a „massa damnata”-ról:

„Délelõtt a rádió – a helyi rádió, mert a »marxista« központ természetesen nem közvetíti az ünnepséget – egy fiatal leány hiszterikus-vijjogó szavalatát közvetítette, aki valóságos önkívületben kiáltotta világgá, az utcák és szõlõsdombok felett, hogy »legyen megint ezer éven át magyar a Mária-ének. . .« Igen, a magyarság féltésének valamilyen homályos tudata is mozgatja az egészet; félelem a zsidóktól, a szlávoktól, a bolsevikoktól . . . de ez nem minden. A valóságban más is buzog, nyög, feszül, fohászkodik itt: a mûveletlenség, a makacs és bigott düh.”

* * *

Majd újra a délutáni Mindszenty-beszéddel kapcsolatos reflexiók következnek, de már erõsen távolodva annak konkrét mondanivalójától:

„Amíg ezt írom, az ablakon át bekong hozzám a szobába Mindszenty beszéde. Az »ezeréves Magyarország feltámadásáról« beszél, amelyet a pogány sem tudott elpusztítani; Eger múltjáról beszél, átlátszó célzásokkal. . . A tömeg a bazilika elõtt szorong, s a prímás a bazilika lépcsõzetén áll, elõtte az emlékmû, melyet az oroszok emeltek gyõzelmük emlékezetére, valamilyen asszír-byzánci, keleti dölyffel és esztelenséggel . . . s a helyzet csakugyan félelmetes. Elég egy szó, mint egy eldobott gyufaszál a kiszáradt tarlón, és a préritûz szánt végig az országon.”


A szállodai szoba négy fala között meditáló írót itt már elragadta a képzelete: a prímás nem a bazilika lépcsõjén állt, hanem a bazilika oszlopcsarnokában levõ oltárnál; elõtte nem volt semmiféle orosz gyõzelmi emlékmû; nem beszélt „az ezeréves Magyarország feltámadásáról”; prédikációja egyötödében szólt az egri vár hõs védelmezõirõl s a hatalmas pusztító török seregrõl, Szolimán szultánról, talán ez lenne „átlátszó célzás” a szovjet hadseregre, Sztálinra?

Márai alighanem a maga saját bensõ félelmeit írta ki magából szállodai szobájának magányában az eldobott gyufaszálról és a préritûzrõl tûnõdve, apokaliptikus látomást formálva a hangszórón át hozzá érkezõ hangfoszlányok nyomán. Az általa mélyen lenézett tömeget azonban – szemében jámbor öregasszonyok, rinocérosztalpú öregemberek konglomerátumát – nem „tüzelték”, lázították itt Egerben a fennálló politikai rendszer megdöntésére „a papok”, hogy „hatalmukat visszaszerezzék”. Rosszul érzékelte, tévesen értelmezte a helyzetet az egri tömegektõl – és „a papoktól” – magát távoltartó, közelükbe nem merészkedõ, a maga polgári világának jelenét és jövõjét megsemmisítve látó író.

S Máraiban – e szombat délután néptömeg- és papság-élménye után – megjelenik a korabeli magyar értelmiséggel kapcsolatos élmény is: „A tömeg a »Boldogasszony Anyánk«-at énekli, a délutáni ünnepség a végét járja, s a templomi ének dallama elvegyül a Schneider Fáni dallamával, mely a szálloda teraszánál hangzik felém, cigányzene és rikkantások változatában, mert a teraszon a környékbeli állatorvosok banketteznek egyidejûleg, s makacsul a Schneider Fánit akarják hallani, dél óta huszadszor. Mindez együtt, kísérteties. Magyarország kísértet-ország.”

1947 szeptemberében, a háború mélységeibõl való feltápászkodás után két esztendõ reményeinek elhamvadtával Magyarország Márai szemében „kísértet-ország”. Ezt erõsíti meg a következõ villanás:

„A hangszóró most a rendezõ parancsát üvölti: »Azután következik a püspök úr õméltósága. . . És azután az érsek úr õméltósága. . .« Mindez elhangzik az utcán, 1947-ben, a demokrácia tányérsapkás rendõre, szegény feje, némán hallgatja . . . talán tetszik is neki. Kísérteties ország.”

Jól érzékelhetõ, hogy Márai 1947 szeptemberi egri élményének naplószövege a legsötétebb pesszimizmussal a magyar társadalom adott helyzetét, annak teljes kilátástalanságát, reménytelenségét, saját teljes kiábrándultságát sûríti – mesteri írói bravúrral – egy igen szemléletes pillanatképbe. Egyrészt a háború elõtti magyar társadalom romlottsága, kivétel nélkül annak mindegyik rétegében, változatlanul tovább tenyészik a háború után is, s annak megváltoztatására semmi remény – vélte az író; másrészt a kommunizmus végzetesen kártékony hatásai, a diktatúra kiépítése, a demokrácia maradványainak megsemmisítése lehetetlenné teszi, hogy itt egy európai polgári jogállam társadalma alakuljon ki. Jól sejti a nemsokára valóban bekövetkezett drasztikus jövõt, s már érlelõdik benne az elhatározás: itt nem lehet, itt nem tud, itt nem akar élni. Éppen egy év múlva, 1948 szeptemberében örökre itt hagyja hazáját.

Nyugati országokban keres magának nyugodt helyet, hiszen szerinte Magyarország „kísértet-ország”, ez az ország nem más, mint egy „zenés bordélyház”, értelmiségével, középosztályával, néptömegeivel, egyházaival, papjaival, püspökeivel, Mindszentyjével együtt. . .

„Éjfél után megyek haza a szállodába – folytatja naplóját. Az állatorvosok még mindig mulatnak, cigánnyal. Délután kettõtõl éjfél után kettõig húzatják a Schneider Fánit, majd irredenta nótákat. Egy magányos vendég, jelmezes mûparaszt, biztatja a cigányt, hogy szépen játsszék, mert »magyaroknak játszik, keresztényeknek. . .« A »szuverenitás« öntudata buzog az ittas társaságból. »Legyen úgy, mint régen volt« – éneklik, s aztán megint a Schneider Fáni. Kik ezek az emberek? Ezeknek írok én? Vagy a szutykos, nyomorult búcsús tömegeknek?. . . A reménytelenség mindenfelé. Ha az állatorvosok elhallgatnak, meghallani az éjszakában a kántáló-virrasztó búcsúsok nyögdécselõ énekét. Eger olyan ezen az éjszakán, mint egy zenés bordély, ahol felváltva éneklik a Mária-dalokat és a Schneider Fánit.”

„Kísértet-ország”, „zenés bordély” volt ekkor az író szerint Magyarország. Márai, a vallásos hittõl távolálló világpolgár – ebben az országban élve – nem érzékelte, hogy a magyar katolikus egyház vezetõi és tagjainak jelentõs része hatalmas védekezõ küzdelmet vív ezekben a hónapokban, években egy õrületes hatalmú és erejû ellenséggel szemben, éppen az alapvetõ európai értékekért, az elemi szabadságjogokért; a tiszta hit és a tiszta magyarság védelmében; éppen az elpusztulni látszó nemzet és az egyház megmaradása érdekében; éppen az ember, a humánum, a kultúra védelmében.

III.

Márai Sándor olaszországi, Nápoly melletti lakásában kapta a hírt Magyarországról 1948. december végén: a bíborost a kommunista rezsim fogságba vetette. Erre reagálva ezt jegyezte fel naplójába:

„Mindszentyt letartóztatták. A zalaegerszegi plébános félelmetesen belenõtt szerepébe és sorsába, amely ma egyértelmû a magyarság sorsával. Ritka tünemény, amikor a szerep valóban naggyá érlel egy embert.”11

Nem kevesebbet állít Márai, mint azt, hogy letartóztatásával Mindszenty egyéni sorsa teljesen eggyé vált az egész magyarság sorsával, vagyis hõsiesen vállalva a barbárság elleni küzdelmet, a barbarizmus áldozata lett õ is, akárcsak az egész magyarság. Az egykori egyszerû vidéki plébános a magyarság életében „fõszerepet” kapott, a példa felmutatásának protagonistája lett 1945–1948 között: a magyar katolikus egyház elsõ fõpapja lett, s mint ilyen, a keresztény tanítás köteles hirdetõje lett mind az egyéni, mind a közéleti erkölcs terén, az alapvetõ szabadságjogok, az evangéliumban gyökerezõ emberi méltóság hivatott védelmezõje lett. S ez a hatalmas morális felelõsséggel teljes szerep, pontosabban annak lelkiismeretes betöltése „valóban naggyá érlelte õt” – állítja Márai Sándor, ez a vallásos hittõl ekkor is távolálló világpolgár.

Már – az Egyesült Államok után – ismét Olaszországban, Salernóban élt Márai, amikor 1975 májusában ezt írta naplójába:

„Exit [=meghalt] Mindszenty. Személyes tragédiája több rétegû volt: a kommunisták börtönében elszenvedett, minden elképzelést meghaladó kínzások és gyalázatosságok után arra kényszerült, hogy tizenöt éven át hívatlan vendég legyen az Egyesült Államok budapesti követségének épületében – ez a helyzet önérzetes ember számára, amilyen volt a bíboros, nagyobb emberi megpróbáltatás lehetett, mint a bolsevista kínzások –, és ebben az állapotban, ilyen kényszerû belsõ emigrációban megélte azt, mit mások külországi emigrációban minden korban kénytelenek megélni: megtudta, hogy mindenkire inkább számíthat, mint vélt szövetségeseire.”12

Nem kétséges, hogy bensõséges szimpátiát tükröznek ezek a kedves emlékezõ szavak Mindszenty iránt, fõként szenvedésekkel teli sorsa miatt. Imponáló, hogy Márai ezt az igen értékes jellemvonását emelte ki: a bíboros önérzetes ember volt. S alighanem az író saját emigrációs tapasztalata is közrejátszott abban, hogy arra emlékeztetett: Mindszenty is átélte, hogy az egykori szövetségesek – akikkel korábban együtt küzdöttek közös célokért – elhagyják, megtagadják, kiközösítik. S ez minden testi-fizikai kínzásnál kegyetlenebb szenvedést okoz.

S e szenvedésekkel átszõtt, ország-világ elõtti tevékeny tanúságtétel erkölcsi „szerepe” naggyá érlelte õt. Ritka tünemény . . . – mondhatjuk Márai szavaival.

Jegyzetek

1 Ld. a kassai Premontrei Gimnázium értesítõje az 1909/10.,  1910/11., 1911/12., 1912/13. és 1914/15-i tanévrõl; a budapesti Érseki Katolikus Gimnázium értesítõje az 1913/14-i tanévrõl; az eperjesi Királyi Katolikus Gimnázium értesítõje az 1915/16. és 1916/17-i tanévrõl; természetesen mindenütt még Grosschmid Sándor néven.

2 Rossz tantárgyi jegyei ellenére igen aktív volt hatodikos korában. Részt vett az önképzõköri pályázatokon, gyûléseken szavalt, felolvasta Móni, a rikkancs címû novelláját; az Erzsébet Egyesület aljegyzõje. Korábban is szerepelt már: IV.-es korában az egyik színdarabban õ volt Juci, a szobalány, máskor Gábriel arkangyal. Budai gimnazistaként március 15-i ünnepélyen 1848. március idusának történetérõl szóló dolgozatát olvasta fel. – Az Egy polgár vallomásaiban részletes leírás található a IV.-es korában az iskolában elõadott nagyszabású Mária-kongregációs Szent Margit-színdarabról, amely lelki válságának egyik fontos tényezõjévé vált (Szent Margit szerepét ígértek neki, de azután mutálása miatt elvették tõle). Az iskolai értesítõkben – amelyekben az igazgatóság kényesen ügyelt arra, hogy ezekrõl az elõadásokról a legaprólékosabban beszámoljanak – nincs semmi nyoma Szent Margitról vagy hasonló témáról szóló elõadott darabnak ezekbõl a tanévekbõl.

3 Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Bp. 1936. 81–84., 174–193., 222–315. VI–VII–VIII. osztályos diákságának történetérõl nem szól e mûvében.

4 Az Országos Széchényi Könyvtárban sem lehetett az elsõ két kiadás példányait megtalálni; csupán az 1990-es évek szerzeményeként került be egy 1936-os kiadás.

5 E társadalmi réteg „mûveletlenségének” csökkentésével, netán megszüntetésével kapcsolatban néhány gondolatot kifejtett 1942-ben kiadott, Röpirat a nemzetnevelés ügyében címû írásában.

6 Közölte Szõnyi Zsuzsa: Vándor és idegen. Márai-levelek, emlékek. Bp. 2000. 100–101. (Elõzõleg már közölte Szõnyi Zsuzsa a Távlatok 1991/2, számában „Az ismeretlen Márai” c. cikke II. részében, 64. old. – Márai hitérõl bõvebben lásd Szabó Ferenc tanulmányait: „Csillag után”; Istenkeresés a modern irodalomban. Bp, 1995, 101–162; elõzõleg: Új Írás 1990 és Kortárs 1992. – Szerkesztõi megjegyzés.)

7 Összes egri vonatkozású Márai-idézetünk az Ami a Naplóból kimaradt címû mûbõl valók. Közölte a Kanadai Magyarság címû emigráns újság 1991. szeptember 21-i száma. – Kötetben: Ami a Naplóból kimaradt 1947. Torontó 1998.

8 Ld. Mészáros István: Boldogasszony Éve 1947/1948. Mindszenty bíboros evangelizációs programja. Bp. 1994.

9 Uo. 43–47.; Magyar Kurír 1947. szept. 22., Új Ember 1947. szept. 28.

10 Egyházam és hazám. Mindszenty József hercegprímás szentbeszédei. Szerk. Beke Margit. II. Bp. 1994. 128–129.

11 Márai Sándor: Ami a Naplóból kimaradt. 1948. Torontó 1998. 245.

12 Márai Sándor: Napló 1968–1975. Bp. 1993. 282.


Paul Ricoeur Budapesten

A világhírû francia filozófus, Paul Ricoeur most töltötte be 90. életévét (1913. február 27-én született). Ebbõl az alkalomból a budapesti Közép-Európai Egyetem díszdoktori kitüntetést adományozott neki. Március 10-én délután ellátogatott a Terror Házába. Mielõtt Schmidt Mária igazgató vezetésével megtekintette volna a náci és a kommunista rémuralom áldozatainak emlékezetére létrehozott múzeumot (Andrássy út 60.), rövid beszélgetést folytattam a szemlátomást fáradt professzorral. (Kísérõjétõl megtudtam, hogy igen sûrû volt budapesti programja.) Említettem, hogy negyven évvel ezelõtt a louvaini egyetemen hallgattam Freudról szóló elõadásait, 1978-ban Párizsban interjút készítettem vele a Mérleg számára, most pedig a piliscsabai katolikus egyetemen tanítom bibliai hermeneutikáját. Erre meglepõdve kérdezi: „Hát van katolikus egyetem Magyarországon?” Igen, mondom: részben Budapesten, részben Piliscsabán a volt orosz laktanya helyén; az egyetem most van kibontakozóban. Derûs lesz az arca: „A pápától kaptam gratuláló táviratot 90. születésnapomra.” Én is gratulálok, mielõtt indulnánk a Terror Háza megtekintésére. Schmidt Mária angolul magyaráz. Ricoeur botjára támaszkodva végigjárja a termeket egészen az alagsorban levõ börtöncellákig, kínzókamrákig, bitófákig. Ricoeur egyre jobban meghatódik, végül már nem kérdez, némán áll a borzalmakat felidézõ termekben, börtönfolyosókon. Egyszer ültünk le: végignéztük Nagy Imre és társai elítélésének filmjét.

Paul Ricoeur hívõ protestáns filozófus. Az Esprit köréhez tartozott; jó barátja lett egyik mesterének, a katolikus Gabriel Marcelnek. Az akarat- és a nyelvfilozófia, a fenomenológia és a (bibliai) hermeneutika területén végzett kutatásaival lett világhírû. A párizs-nanterre-i és a chicagói egyetem kiérdemesült professzora. E. Schillebeeckx domonkos teológus Ricoeur bibliai hermeneutikájának jelentõségét megvilágítva idézte a filozófust: „Egyszer az Ige hallgatója vagyok, máskor filozofálok, és ez oda-vissza mozgásban történik.” Ricoeur keresõ filozófiáját az a hit hordozza, amely reménységgel feszül az értelem eszkatológikus teljessége felé.

Szabó Ferenc





Jelenits István

TÓTH ÁRPÁD: ISTEN OLTÓ-KÉSE *

Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.

Nem én vagyok az elsõ mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És gyõztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.



Az Isten oltó-kése Tóth Árpad legutolsó versei közül való. 1928-ban írta, már a halálra készülõdve, mint aki végsõ számvetést készít az életérõl. A költemény különös hangsúlyt kapott azzal, hogy – a költõ akaratából – a Lélektõl lélekig címû kötet élére került. Mintha ennek az utolsó kötetnek darabjai megannyi igazolása volnának a benne kifejtett felismerésnek, hogy a szenvedés teremtõ erõ, legalább Tóth Árpád életében annak bizonyult.

Makay Gusztáv a költõ „egyetlen igazán vallásos verse”-ként mutatta be ezt a költeményt. Ebben aligha adhatunk igazat neki. Maga a költõ már 1923-ban észrevette, és szóvá is tette, hogy ébredezik benne valami Istenre nyíló figyelem, s ez verseiben is jelentkezik:


. . . mintha olykor a gyarló földi dalban
Hangját próbálná halaványan, halkan
Valami égbõl üzent, messzi, szép
Hegyi beszéd!


A vers címe is ez: Hegyi beszédek felé. Ez nemcsak azt jelenti, hogy ettõl fogva Tóth Árpád szerelmi lírájában, tájverseiben egyre gyakrabban felbukkannak bibliai eredetû képek, hanem azt is, hogy Isten és a vele való kapcsolat tematikusan is megjelenik költészetében. Egész sor versre hivatkozhatnánk itt; az Isten oltó-kését legközvetlenebbül az Isten törött csellója, hallgatok címû készíti elõ. (1926-ból!)

De vegyük elõ végre azt a költeményt, amelynek bemutatására vállalkoztunk! Igazán meglepõnek, újszerûnek azt találjuk benne, hogy ez a vers imádság. Költõje nemcsak említi Istent, hanem hozzá is fordul, elõtte, vele végzi el azt az életérõl szóló számadást, amelyre a halál közelsége készteti.

Az elsõ mondat hallatán fölkapjuk a fejünket:

Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál. . .

Olyasmit mond itt ki a költõ, amihez hasonlót tán minden ember hánytorgatott magában. „A szomszéd rétje mindig zöldebb.” Át-átnézünk oda, s elégedetlenkedünk, miért nincs esélyegyenlõség a világban. Ebben a dohogásban sok önáltatás is lehet. A költõ panasza megalapozottabb. Mások többet kaptak mindabból, amit a világ nagyra értékel. S a mondat valahogy azt is érzékelteti, hogy ezen nem lehet változtatni: a játszma lezárult. Ebbõl a keserû megállapításból akár a lázadás felé is vezethet út. Talán a második sor ívét megbontó Uram megszólításon mégis átdereng valami bizalom. A mondat második fele innen indul tovább:

Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.

A Bibliában nem ritka, hogy egy-egy nehéz sorsú ember, épp az Istenhez nagyon közel álló is, perbe száll azzal, akit Urának nevez. Gondoljunk Jóbra! Vagy akár a Himnusz két sorára: „Megbünhödte már e nép / A múltat s jövendõt.” Vajon miért nem követi Tóth Árpád ezt a példát? Fáradt, erõtlen ahhoz, hogy gyõzze az Istennel való perlekedést? A második versszak beavat töprengéseibe:

Nem én vagyok az elsõ mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.

A nyomorultnak vigasztalás, hogy nincs egyedül a bajában. De ez a költõ nemcsak a „boldogokkal” állítja szembe önmagát. Elhatárolódik azoktól is, akik társai lehetnének, akikkel mind mostohán bánt az Isten. Nem kíván velük jajongani. Nem hajtogatja nagy hangon azt sem, hogy ilyen-olyan bûnökkel rászolgált a mellõztetésre. Ebben a versszakban megjelenik egy gyönyörû mondat, amely már nem arról szól, hogy mit nem kapott meg a költõ, amivel mások dicsekszenek:

Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom. . .

Ez a sor egyrészt visszautal a vers címére. Másrészt a váratlan késmetaforával Tóth Árpád egészen egyszemélyes sorsát idézi elénk. Tudjuk: gyerekkorától gyógyíthatatlan tüdõbaja volt, s ez a betegség utolsó szakaszában valóban késszúráshoz hasonló kegyetlen fájdalmakkal kínozta. Nagy költõi lelemény, hogy metaforát használ, bordái közé hatoló késrõl beszél, de még szebb, ahogyan egy átíveléssel kiemeli, mert új sor élére dobja a megáldom igét. Hogy lehet áldani, megáldani a kínt? „Magyarázatul” a remek kép köré meglepõ képi összefüggésrendszer bontakozik ki:


Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,
Uj szépséget teremni sebez engem.


Ezt a kést nem valami gyilkos merénylõ forgatja! Oltó-kés ez: e körül a kijelentés körül magukra találnak a megelõzõ szakaszból visszatérõ szavak (próbáid, áldott). Eszünkbe jut az evangéliumi kép, Jézus szava: „Én vagyok az igazi szõlõtõ, Atyám a szõlõmûves. Minden szõlõvesszõt, amely nem hoz rajtam gyümölcsöt, lemetsz, és minden termõt megtisztít, hogy többet teremjen.” (Jn 15,1–2) Mint a megelõzõ versszakban, itt is jelentõs szerepet játszik egy átívelés. A második sor itt sem alkot teljes nyelvtani egységet. A hosszú tagmondatból most a téged szolgál szerkezet emelkedik ki. A költõ érdekesen „játszik” a sorok hosszúságával is (akárcsak a megelõzõ szakaszokban). Az elsõ, egyszerû megállapítást tartalmazó sor két szótaggal rövidebb a rá rímelõ harmadiknál, hárommal a másik kettõnél.

A szakasz utolsó sora olyan választékos, bonyolult és titokzatos, mintha egy barokk misztikus írta volna.

Az utolsó szakasz visszavezet a köznapi realitáshoz. Most az elsõ sor ível át a másodikba:


Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín . . .


A sor végén megjelenik a harcom rímhívó szóként. Majd az arcom rímel rá, ez a rímpár Ady óta ismerõsünk. Megint eszünkbe jut Makay Gusztáv elemzése, de csak azért, hogy ismét vitatkozzunk vele. Szerinte ebben a versben „Istenhez hanyatló csendes rezignáció szólal meg”. Nos, a rezignáció nem idegen Tóth Árpádtól, maga a szó is megjelenik egy gyönyörû versének utolsó soraként:


Már hetyke ölre véled
Nem szállok én ki, Élet,
Jobb, hagyjuk abba már!

Utadból félre vágtam,
Vén csend ormára hágtam;
Nap süt; pihenni jó;
Ragyog a szirt kopárja,
Enyém késõ gyopárja,
A rezignáció.


Csakhogy ez a vers – a címe: Gyopár – öt évvel korábbi. Az Isten oltó-késében harcról van szó, nem félreállásról, pihenésrõl. Költõje elfogadja a fájdalmat, de nem rezignáltan. A kínok közt Istent keresi szavával, tekintetével:

    mert tudom, tied az én harcom,
És gyõztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.

Nemcsak harcról szól a vers (a költõ s az Isten közös harcáról), hanem gyõztes távolokról is. Utolsó sora meghaladhatatlanul tökéletes. Gyöngéd és tündöklõ húsvéti híradás.

Az elmúlt évszázad gazdag magyar lírai termésében kitüntetett hely illeti meg ezt a verset. Teológiai, bölcseleti traktátusokat lehetne írni róla. De legjobb, ha megtanuljuk. Szükségünk lehet rá.




*Ezt a verselemzést a szerzõ a Vatikáni Rádió számára írta, és 2001. július 22-én került adásra. Most ünnepi megemlékezésül közöljük; vö. alább, 142. o.




     Horváth Árpád

  GIYA KANCHELI

Nyugat-Európában ma több olyan széleskörûen elismert zeneszerzõ él, akik szülõföldjükként az egykori Szovjetunió különbözõ, kulturális szempontból rendkívül eltérõ utódállamait nevezhetik meg. Közöttük például olyanokat, amelyek az ateista diktatúra után egy újjáéledõ, nyugatias, többé-kevésbé keresztény tradícióval rendelkeznek, és olyanokat is, ahol az iszlám hatja át a hagyományokat. Bár ezek a mûvészek valamikor egyetlen állam lakói voltak, az alkotásaikat markánsan befolyásoló kulturális miliõ tekintetében már akkor is meglehetõsen heterogén társaságot alkottak. Mûveiket hallgatva mégis támadhat az embernek olyan érzése, mintha minden különbözõségük ellenére is lenne bennük valami közös, ami a nyugati fül számára sem egészen ismeretlen, mindenesetre már-már misztikusnak ható zene.

A kritikusok megegyezni látszanak abban, hogy a „Keletrõl jött” mûvészek meglepõen nagy sikerének a titka semmiképpen sem vezethetõ vissza csupán a mindannyiuk által alaposan megszenvedett és kommunista kultúrprogramként álcázott barbarizmus hatására. Eredetiségüket hallva akad persze olyan vélemény is, amely szerint esetükben nem is európai, csak amolyan nyugatiaskodó komponistákról lenne szó. Felismerni azonban, hogy az ehhez hasonló, Európa fogalmát a Nyugatra redukáló argumentumok aligha lehetnek szalonképesek, nem kell feltétlenül szakavatott zeneismerõnek lenni, elég csak szeretni a klasszikus darabokat, hogy rájöjjön az ember: a Szovjetunió utódállamainak kiváló zeneszerzõi – bár ma többnyire Nyugat-Európában élnek – valóban nem nyugati zeneszerzõk; az sem maradhat azonban kérdéses, hogy általuk egy olyan hangzásvilág szólal meg, amely a nyugatitól ugyan eltérõ, ám kétségkívül európai zene: az európai kultúra egy igen érdekes és értékes többlete. Miért is kellene, hogy ami európai, az földrajzi értelemben is feltétlenül és kizárólag nyugati legyen?

Giya Aleksandrovic Kancheli grúz származású zeneszerzõ, aki 1935-ben Tbilisziben (Tiflisz) született, és aki 1991 óta Németországban él. Hogy alkotni tudjon, elhagyta hazáját, mûvei azonban másról sem szólnak, mint szeretett otthona fájdalmáról, arról a szenvedésrõl, amely egészen ismeretlen, sajnos, nagyon kevés ember számára maradhat. A szenvedések okai lehetnek ugyanis különbözõek, az õszinte hallgató azonban nagyon is jól tudja, hogy a sebzett ember megosztott fájdalmai nem egészen ismeretlen érzelmekrõl szólnak. Tolsztoj Grúziát a nagy lelkek és hallatlan sorsok hazájának nevezte. Ez a kaukázusi nép, a földrajzi értelemben vett Európa határán, perzsák és törökök, az orosz imperializmus és az iszlám állandó harca között õrlõdött, amióta csak a nép emlékezete tart, és bár a grúzoknak nem kellett szabályos holokausztot elszenvedniük, mint szomszédaiknak, az örményeknek, hosszú történelmük mégsem mondható irigylésre méltónak. Grúzia ugyan az egyik legrégebbi állam, politikai értelemben azonban nemegyszer kellett megélnie a teljes megsemmisülést. Ami a gyakori pusztítások után hátramaradt: a felperzselt falvak, a lakatlan, lélek nélküli vidék, majd a nagy csend után a titokzatos újrakezdés. A grúzok sem tudják pontosan, hogyan lehet biztos remény nélkül hinni, de talán éppen ebben a képességükben rejlik kilátástalan és tragikus történelmük kontinuitásának titka.

Amint Arvo Pärtnél (Távlatok 53, 468.), úgy Kancheli mûveiben is jelentõs szerep jut a kimondottan vallási, sõt liturgikus elemeknek. Arvo Pärt északon, Észtországban, a Balti-tenger partján, a finn fõvárossal átellenben született. Zenéjét hallgatva mintha rá is lehetne ismerni a sibeliusi tájak topográfiájának hangulatára. Kancheli ugyanabban az évben, de Tallinntól 2400 kilométerre dél-keletre, a Kaszpi- és a Fekete-tenger között, hatalmas hegyekkel övezett vidéken szívta magába mindazt, amirõl mûvei szólnak. Közvetlenül ugyan sohasem alkalmazza, mégis jóval többet épít népe folklorisztikus melódiakincsére, mint Pärt az észtekére. Azontúl, hogy mindkettejük korai mûveiben Sosztakovics hatása észlelhetõ, minden különbözõségük ellenére is félreismerhetetlen zenei világuk mélységének hasonlósága. Mint Arvo Pärt, Kancheli is elõszeretettel látta el mûveit latinos vallásosságot sejtetõ megnevezésekkel: Magnum ignotum, Lamenti, „Mourned by the Wind” – Liturgy for viola and orchestra stb. Kanchelit és Pärtet hallgatva az az érzése támadhat az embernek, hogy ezek a zeneszerzõk valami olyat tapasztaltak meg, ami szavakba ugyan nem önthetõ, azonban nekik, akik a „Nagy Titkot” látták – ha alkalmas, ha nem –, ahogy tudják, tovább kell adniuk ámulatuk tartalmát. Pärt és Kancheli zenéje, bár nem kis mértékben különbözik egymástól, ám szellemi mélységében félreérthetetlenül ugyanarról szól.

A grúzok hosszú történelmük során példa nélküli zenei kincset halmoztak fel. Északról Oroszország, illetve a Fekete-tengeren keresztül a görögök révén Európa felõl érték hatások; a másik kis kaukázusi keresztény nép, szomszédaik és tulajdonképpen honfitársaik, az örmények közvetítésével – Grúziának ma is majd tíz százaléka grúziai örménynek vallja magát – a szemita világ kultúrhatása is kimutatható, hiszen mind az örmények, mind a grúzok majd kétezer éves államiságra néznek vissza, azzal a különbséggel, hogy volt olyan idõ, amikor egyidejûleg több Örményország is létezett, és bár abszolút többséget nem, de Jeruzsálemben, a mai Libanon vagy Kis-Ázsia egyes területein hosszú ideig a legnagyobb népcsoportot jelentették. Aztán a kaukázusi népekre a törökök és Perzsia kulturális hatása sem lehet egészen mellékes. A mai Grúziában élõ egyéb nagyobb etnikumokon kívül – mint a többnyire az iszlám ilyen-olyan fajtáját követõ abházok, az oszétek, az adzshárok és a csecsenek – a négy-ötezer méter magas kaukázusi hegyvonulatok között ma is meghúzódnak olyan falvak, amelyek lakói egyedülálló, titokzatos nyelveket beszélnek. Egyes történészek szerint, amikor a magyar törzsek a kazár birodalmat elhagyták, volt közöttük egy – az ún. szvárd-magyarok –, akik nyugat helyett a Kaukázus irányába vették útjukat. Ha valóban többrõl, mint legendáról van szó, akkor õseink egy része valahol itt, a Kaukázus vidékén olvadhatott be a helyi kultúrába.

A grúzoknak saját nemzeti egyházuk is van, amely ugyan az ortodox hagyományok vonalát képviseli, de a kezdetektõl fogva saját nyelvû és sajátos liturgiával. A Grúziai Ortodox Egyház istentiszteleti rendjének fontos elemét alkotják a himnuszok, amelyekbõl a nagy zenemesterek a történelem legõsibb kulturális dokumentumait vélik kihallani. Ezek a himnuszok már a tizenkettedik századra olyan polifon zenévé fejlõdtek, amely mellett – a grúz egyházi zene már akkor is fejlett harmóniavilágát tekintve – a Nyugat korabeli zenei kultúrája ugyancsak elbújhat. Mivel a nyugatival ellentétben a grúziai egyháznak nem kellett elszenvednie a katolikus hierarchia még a liturgiára is kiterjedõ abszolutisztikus centralizmusát, az ország különbözõ részein rendkívül változatos és gazdag zenei hagyomány maradt az utókorra. Ennek a vallási és általában kulturális szempontból párja nélküli kincsnek közös mozzanata – és a grúzok zenei világa ebben különbözik a szomszéd népek fõleg egyszólamú hagyományától –, hogy háromszólamú zenéjük van, bátor struktúrával, virtuóz szólóhangokkal, és az ortodox liturgiára jellemzõnek aligha mondható és máshol nem is ismert fúvós, vonós és ütõhangszerekkel.

Giya Kancheli, aki magát kicsit katolikusnak és félig ortodoxnak vallja – bár a sztálinizmus idején minden, ami egyházias, egyben szigorúan tilos is volt –, a liturgiának, népe eme hatalmas zenei kincsének a bûvöletében nõtt fel. Amit az egyház igazul képvisel, a lényeget, amit szépsége, színes istentiszteletei által évszázadok óta továbbadni igyekszik: azt még a történelem egyik legnagyobb erejû diktátora sem tudta eltiporni. Kancheli zenéje azonban – még kevésbé, mint Pärté – közel sem mondható szakrális zenének. Annál kevésbé, mert amire Kancheli hite irányul, az nem egyezik meg a paragrafusokba szedett és fõleg nem a szó szerint értendõ dogmatikus istenképpel. Zenei imádságait kifejezetten koncerttermeknek írta. Hogy aztán minden, ami szép, így vagy úgy, Istenhez segíti emelni a tekintetet, az már nemcsak a grúz zeneszerzõ tapasztalata.

A Reggeli imádság (Morning Prayers) és az Esti imádság (Evening Prayers) címû kompozícióit Kancheli megtoldotta még egy meglehetõsen különös címmel, amelynek magyar fordítása valahogy így hangozhat: „Karácsony nélküli élet.” A grúz zeneszerzõt hallgatva könnyen felmerülhet a hallgatóban a kérdés: ugyan mitõl imádság ez a zene? Nem fagyos, de hideg elhagyatottság, Andrej Tarkovszkij Stalker c. filmjének embertelen és emberietlen magánya árad belõle: mindenütt csak romok, rég elhagyott vidékek, az emberi élet nyomait lassan visszahódító természet hangképei jelennek meg a hallgató képzeletében. Kancheli természetének semmi köze sincs a romantikus hinni akaráshoz: az abszolútum és a történelem állítólagos nagyvonalú viszonyát nagyon nehéz komolyan venni a Kaukázus emberének. Mintha egy nagy lélek megbékélt gyásza szólna hozzánk: emlékek, mindenütt csak emlékek, magányt, de nem keserûséget hallani. Mint Pärttnél, gyakran színesítik ütõhangszerek az amúgy elsõsorban vonósok és fúvósok által megszólaló elhagyatottságot. Aztán, mint ahogy az lenni szokott, amikor legkevésbé várná az ember, hatalmas erõvel feltör az erõ, félelmetes és hatalmas erõ, a mindenek alapja, és mivel a fenségesség élménye együtt jár a tremendummal, ha az Abszolútummal tényleg számolni merünk, akkor be kell látnunk, tényleg semmik vagyunk. De nemcsak a fenségesség, a szépség is megszólal Kanchelinál: egy törékeny, vékony hang, egy gyermekhang, az isteni hangszer, az orgonák vox coelestis regiszterének a hangja, mintegy az anyagtalanság állapotát sugalló angyali hang. És ebben a nagy ürességben ez a majdnem semmi azt énekli: „Domine, exaudi vocem meam.” Mekkora ennek a beismert kicsinységnek a méltósága: „Uram, halld meg a hangomat!” Csak ennek a pár szónak az aurája jelent némi békét, karácsonytalan békét Kanchelinál. Mert mint ahogy a hívõ keresztény Sztravinszkij Zsoltárszimfóniáinál is, ha egy ortodox latinul énekel, az lehet, hogy a mindenkire érvényességet, a katolicizmus univerzalitásának nagyszerûségét hivatott kifejezni, de legyen a latin bármennyire is szép, mégiscsak halott nyelv: latinul Kanchelinál is a múlt, mintegy a túlvilág szólal meg. Karácsonytalan élet – hogy az ember megnyugodhat-e magányában, úgy látszik, kérdésesnek kell maradnia.

Giya Kancheli mûveiben feltûnõen nagy szerep jut a csendnek. A csend játéka mindig is fortélyos módja volt a zeneszerzõknek, hogy megragadják a figyelmet; a csend ugyanis kiemel, elõkészít valamit, a csend által megálmodhatja az ember, ráérezhet arra, aminek történnie kell. Ha aztán mégsem kapjuk meg a megsejtett jussunkat, annál nagyobb rajtunk a sors hatalma. Kancheli kottájában vannak olyan szünetjelek is, amelyek nem egészen meghatározott várakozást jelentenek: a továbblépés idejét egyszerûen érezni kell, és ebben aligha lehet nagyobb segítség, mint maga a csend. Persze hogy Kancheli is ismeri azt a spirituális közhelyet, hogy a csendben elõbb-utóbb Isten szólal meg, mert hát Isten csak nem akar meghalni; mintha éppen az ellenkezõje történne, mint ahogy a Magnum Ignotum is sugallja: ha más nem, hát akkor a hinni nem tudók írnak vagy idéznek fel régi imákat. Vagy a Siralmak, az egység hiányának fájdalmai, az otthontalanság érzése a saját hazában, talán nem Isten húrjait pengetik? Aki pedig látja az abszurdumot, az egyszer úgyis hallani kezdi a csendet. Mert a csend a hallatlant szólaltatja meg, ezért a csend zenéje csak ritkán kellemes melódia. Kanchelit hallgatva tûnhet úgy, mintha csak az egyedüllét lett volna hússá, mintha a legnagyobb Isten-bizonyíték csak szûkös emberi létünk elégtelensége lenne. Dehát nem sötétség volt a mélységek felett, már a kezdetekkor is? És a sötétség, nem volt jele a beteljesedésnek is? Aztán egyszer csak azt énekli a latin hang: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”




mérleg


Megjelenik évente négyszer

Egyes szám ára:
8 euró, 550 forint, 17,50 USD.

Elõfizetési díj: 32 euró, 43 USD,
Magyarországon 2200 forint.

Postacímek: MÉRLEG
Szerkesztõség: H–1507 Budapest, Pf.: 120.
T.: (1) 219-0621; fax/ür.: (1) 219-0622.