Lázár Kovács Ákos–Radnóti Katalin

NÉHÁNY GONDOLAT
A 34. MAGYAR FILMSZEMLE MARGÓJÁRA

Hangulatjelentés

A magyar filmes szakma és filmgyártás körüli botrányok, a politikai érdekek ütközése az elmúlt évben is kiválóan elszórakoztatta a közvéleményt, így azt a mintegy ötvenezer fõnyi közönséget is, akik idén – lássuk a medvét! – a filmtermésre magára voltak kíváncsiak. Január 28. és február 4. között három moziban szimultán folytak a vetítések, ezért az összes mûvet természetesen senki sem láthatta. 200 fölött volt azoknak a dokumentumfilmeknek a száma, amelyeket az alkotók a szemlére neveztek, ezek közül 38 vehetett részt a versenyben, a 80 nevezett kísérleti kisjátékfilm közül pedig 22 mérettetett meg. Mi a játékfilmekre koncentráltuk figyelmünket és lelki erõnket, amelyek közül 22 versenyben, 8 pedig versenyen kívül vett részt a szemlén. (A megdöbbentõen magas számok titka többek között, hogy a pénzhiány régen rákényszerítette az alkotókat a takarékos munkára. A produceri rendszer is garancia erre.)

A nyitóelõadás elõtt Szabó István és Görgey Gábor tartottak rövid beszédet. Szabó István elmondta, hogy a szomorú köszöntõ, amelyet megírt, és amelyben a szokásos, a magyar filmes szakma sanyarú anyagi közállapotairól szólt volna, okafogyottá vált a szemle megnyitója elõtti sajtótájékoztatón hallottak miatt. Ott ugyanis Medgyessy Péter miniszterelnök bejelentette a szakmának nyújtandó támogatás összegének jelentõs emelését. Görgey Gábor kulturális miniszter elmondta, hogy neki nagyon fontos a filmes szakma megfelelõ szintû képviselete, amit a beígért összegek nagysága is igazol. Jancsó filmje elõtt még megtörtént az életmû-díjak átadása, amit Koltai Lajos végzett el, érzékenységgel és figyelemmel. (Koltai Lajos rendezi a Kertész Imre Sorstalanság címû könyvébõl készült forgatókönyv alapján azt a filmet, amely hasonló léptékû támogatásban részesül, mint korábban Bereményi Géza Széchenyi-filmje.)

Nézzük a filmeket!

Általánosságban elmondható, hogy jó néhány fiatal alkotó, köztük elsõfilmesek nevét kellett megtanulnunk, mert figyelemre méltó mûveket „tettek le az asztalra”. E mûvek, akárcsak az idõsebb rendezõk filmjei, nagyrészt leképezik napjaink valóságát. Kilátástalanság, lelki gyötrõdés, erõszak, drog, menekülésvágy, közönségesség, az anyagi javak fontosságának elõtérbe helyezése, a párkapcsolatok õszintétlensége sokszor megjelenik a vásznon. Érdekes továbbá, hogy azok a kifejezések, amelyek egy-két évtizeddel ezelõtt még vaskos trágárságnak számítottak, mára, úgy látszik, bevonultak a köznyelvbe, amint ez – tisztelet a kivételnek – a dialógusokból megállapítható.

¹ Tóth Tamás: Rinaldó

Banditafilm. Színhely a külváros reménytelenül kegyetlen világa. Egy lepusztult pesti bérház lakóit gengszterbanda tartja rettegésben. Céljuk a még lakott lakások megszerzése bármi áron, bármi alantas eszközökkel. A banda vezére elbocsátott vasgyári munkás, akárcsak a házbelieket közösséggé szervezõ „ellenhõs”. E közösség védelmére kel Rinaldó, egy külföldi vándorcirkusz volt késdobálója. A brutális háború az otthonukat védõk gyõzelmével végzõdik. Tanulság: a saját életsorsukba belekeseredett emberek is képesek közös harcra.

A mû azonosulásra nem kínál alkalmat, a végén átélt röpke katarzis hamar elillan.

¹ Novák Emil: Sobri

Sobri Jóska betyár legendája. Mondaszerû történetek, népdalok, mesék szövik át meg át a fõhõs kalandjainak és szerelmének históriáját. Helyszínül a Bakony tájai szolgálnak. A film a témaválasztás és a megjelenítés eszközei miatt tûnik ki a többi közül. A bravúrosan szép operatõri munkának köszönhetõ többek között, hogy a véres jelenetek sincsenek naturalisztikusan ábrázolva. Törõcsik Mari a mesélõ szerepében kíséri végig a cselekményt, amely az 1830-as évek Magyarországának korrajza. A film a magyar legendárium egy elemének sikeres képi megjelenítése.

¹ Szilágyi Andor: A rózsa énekei

A második világháború utolsó hónapjai. Színhely: Rózsa Imre világhírû magyar operaénekes budai villája. Halász Géza a villa egyik „vendége”, aki családjával itt igyekszik átvészelni a vészterhes idõket, akárcsak a többiek, akiknek sorsáért Halász felelõsséget vállal. Nap mint nap meg kell gyõznie kétségbeesett, menekülni kész társait, hogy amíg az énekes gyönyörû hangját hallják a toronyszobából, amíg (a maga is zsidó) Rózsa Imre a házban marad, nincs ok elhagyni ezt a menedéket. A rettegõ várakozásban új értelmet nyer minden, ami amúgy az emberi élet velejárója: szerelem, hit, halál. A színészek (Franco Castellano, Bánsági Ildikó, Maia Morgenstern, Zum Dávid) remek karaktereket formálnak. Azt azonban elõre lehet sejteni, hogy a naponta felhangzó énekszó titka Halász szilárd akaratában rejlik. Üvegbura alatt kong a történet, mert a valóság összefüggései nem, vagy csak töredékesen és torzítva jelennek meg. (Legjobb forgatókönyv díja: Szilágyi Andor. A díjat a szerzõ nem vette át, mert – mint mondta – nem ért egyet a szemle rendszerével.)

¹ Meskó Zsolt: Szent Iván napja

24 óra egy sztár életébõl. Rohanás, koncert, reklám, színház, jól jövedelmezõ hakni és egy kevés rosszul fizetõ nemes mûvészet. Könnyû film, bár hitelesen jeleníti meg napjaink médiavalóságának egy kis szeletét. Beszédes karakter a kérlelhetetlen menedzsernõ figurája (Fullajtár Andrea), és az idõs tanáré (Darvas Iván), aki már nem hajlandó olcsóságokban részt venni. Végül Iván (Kamarás Iván) az õ példáját követve száll ki a mókuskerékbõl valami õszintébb, tartalmasabb élet reményében. Szakmabeliek filmje szakmabeliekrõl.

¹ Szomjas György: Vagabond

A volt állami gondozott, Karesz, utcagyerekek bandájához tartozik. Isznak, kábítószereznek, betörnek, autók ablakait mossák a piros lámpánál. Véletlenül kerül egy táncház közösségébe. Már-már sikerül elszakadnia korábbi barátaitól, de amikor azok lebuknak, õ is börtönbe kerül. A film 97 percében a zenés, táncos közjátékok aránya túlsúlyba került, talán azért, mert a történet kevés ehhez a terjedelemhez. A kritikák szerint csalódást okozott ez a mû, akárcsak a Szent Lõrinc folyó lazacai (András Ferenc), és a versenyen kívül vetített Kelj fel, komám, ne aludjál (Jancsó Miklós).

¹ András Ferenc: A Szent Lõrinc folyó lazacai

Két kanadai magyar lány gazdag férjre vadászik Európában. Szicíliai férfiakat szemelnek ki maguknak, s máris kezdetét veszi a szerelmi történet. Budapest után Agrigentóban találkoznak, de végül mind a négyen visszatérnek elõbbi életükhöz. Az egyik lány, Matyi állítólag meghal, a másik lány, Viola a gyökerei kutatásába kezd, és állítólag elveteti a gyermekét. Mindez a nézõre vajmi kevés hatással van, hiszen a tragédia átéléséhez – különösen filmen – kevés a verbális információ. Tulajdonságok nélküli szereplõk, súlytalan történet.

¹ Bereczki Csaba: Bolondok éneke

A félig magyar francia orvos egy romániai út során összeomlik, és egy erdélyi elmegyógyintézetbe kerül. Megszokja és megszereti az itteni mindennapokat. Az élet itt elviselhetõbb számára, mint a rácsokon kívül. Visszatér ugyan Párizsba, de hanyatt-homlok rohan „haza”, a bolondok közé. Komoly film, fájdalmas tanulságokkal. Az emberi lét minõségének megszokott paraméterei kérdõjelezõdnek meg. Hova kell tartozni, ha õszinteségre vágyunk? Ha vállalni szeretnénk sorsunk vakfoltjait, amelyeket „illik” eltagadnunk a világ elõl?

¹ Fliegauf Benedek: Rengeteg

A Simó Sándor emlékére alapított elsõfilmes rendezõi díjat Fliegauf Benedek kapta, aki a díj átvételekor elsõsorban Lovasi Zoltán operatõrnek mondott köszönetet. A 95 perces mû szinte teljes egészében közelképekbõl áll. Dialógusokat hallunk, és közben rájövünk, hogy bizony ezeket beszéljük egész életünkön át. A helyzetek behelyettesíthetõk. A fiatal csapat „tud valamit”: otthon van a film világában, még akkor is, ha ez a világ nagyon is kietlennek tûnik számunkra. Eddig jutott a film – pontos helyzetjelentés kevés reménnyel.

¹ Sas Tamás: Szerelemtõl sújtva

Egy kislány és nevelõapja titkos szerelmének történetét dolgozza fel a film. Egyetlen szereplõ (Kovács Patrícia) 90 percben „éli elénk” egy fiatal nõ egyre szorosabbra fonódó magányát. Mikor bizonyossá válik számára, hogy szerelme becsapta,  már nincs veszítenivalója. Körmönfont bosszútervében saját halálát használja fel eszközül. A film egy kapcsolatoktól, személyes viszonyoktól eloldott, egydimenziós lélek mániájának megjelenítése. Operatõr: Ragályi Elemér.

¹ Kardos Sándor–Szabó Illés: Telitalálat

1956. október 23-án veszi át Hackspacher Béla targoncavezetõ a totó fõnyereményét. Mielõtt biztonságba helyezhetné a pénzt, a bankok bezárnak, ezért egy játszótéren ássa el a bankjegyeket. A forradalom napjaiban különös helyzetekbe kerül, majd a pénz elvész az illúziókkal együtt. Béla tovább folytatja korábbi életét.  Talán a forgatókönyv hibája, hogy nincs közünk a szereplõkhöz, a szituációkhoz, semmihez.

¹ Grunwalsky Ferenc: Táncalak

Ladányi Andrea csodálatos testbeszéde és Kurtág György zenéje. Páratlan élmény 72 percben. Játékfilm? Dokumentumfilm? Merthogy többszöri fejbelövés, atombombák, hadihajók képei vonnak erõltetett párhuzamot a történelem nyilvános botrányai és a tánc intim világa közé. Rendezõi látvány díjat kapott, Ladányi Andrea pedig nõi elõadói különdíjat.

¹ Fonyó Gergely: Na végre, itt a nyár!

A történet fõszereplõi gyerekek, akik kalandok során át próbálják megmenteni nyaralásaik boldog színhelyét, a nagyszülõk vidéki kúriáját. Végül persze gyõznek. Ifjúsági mozi,  jó vasárnap délutáni szórakozás.

¹ Pacskovszky József: A boldogság színe

Nyári hóesés. Szerelmi három-, pontosabban négyszög. Sorsok és sorskérdések. Válasz nincs. Végül egy buszban utaznak a szereplõk, és láthatóan mind jól érzik magukat. Filmes nyelven szólva: ennyi.

¹ Dyga Zsombor: Tesó

Helyszín a lakótelep. A pornóíró, partnereit naponta váltó báty és a kissé infantilis öcs konfliktusai egymással, a telepi léttel, a lányokkal. A legjobb fiatal forgatókönyvírónak járó díjat kapta Dyga Zsombor és Lovas Balázs.

¹ Kálmánczhelyi Zoltán–Végh Zsolt: Libiomfi

A forgatókönyvet Liebe Attila története ihlette, aki Ózdon színjátszó kört vezetett, és tanítás közben fojtogatta növendékeit. A szerzõk meghatározása szerint a film mûfaja: tragikomikus szoció – mese – musical. Hûha! Idézet a szövegkönyvbõl: „Ha nincs jó kedvünk, mert rossz kedvünk van, pálinkát vedelünk. Kis lépés ez az emberiségnek, de óriási lépés nekünk.” Másik idézet – kiemelés tõlünk –: „Hülye vagy te, csak nincs nálad kakaó!” A legjobb férfi színész díját a zsûri Mucsi Zoltánnak ítélte.

¹ Schilling Árpád–Török Ferenc–Bodó Viktor–Pálfi György–
Mundruczó Kornél:  Jött egy busz

Öt szkeccs-film, amelyek mindegyike valamilyen módon egy budapesti buszjárathoz kötõdik. Az alapötlet Jancsó Miklósé. Az öt rendezõ kollektív alkotói díjban részesült.

¹ Fazekas Csaba: Boldog születésnapot!

Kétségkívül a szemle legsikeresebb filmje: hét díjat vihettek haza az alkotók. A legjobb elsõfilmes díja, a diákzsûri fõdíja és az elsõ nagyjátékfilm kategória fõdíja Fazekas Csabáé, a legjobb színésznõ díja Ónodi Eszteré, a legjobb vágó Barsi Béla, a legjobb operatõr Sas Tamás. Sas Tamás végül úgy döntött, hogy mégis átveszi a díjat, de a közönséggel is megosztotta véleményét, miszerint azt Ragályi Elemér érdemelte volna meg.

Osváth András egyetlen napon, harmincadik születésnapján akarja pótolni mindazt, ami addig szerinte kimaradt az életébõl. Mellesleg, ha hinni lehet egy kutyának, hõsünk Albert Einstein reinkarnációja. Mindenesetre megismerkedik egy szélhámos nõvel, aki családos férfiak zsarolásából él, elhitetvén velük, hogy születendõ gyermeke – „aki” a hasára csavart takaró csupán – tõlük fogant. A film végére mindketten berúgnak, és András megtudja, hogy újdonsült ismerõse valóban állapotos. Sajnos, az ígéretes reinkarnáció-történet egyszer csak abbamarad, átadva a helyét a szimpla sztorinak.

Fõdíj

¹ Gothár Péter: Magyar szépség

Gothár Péter, az idei szemle fõdíjasa úgy nyilatkozott, hogy õ elsõsorban a saját maga által támasztott követelményeknek kíván megfelelni, de a díjnak azért nagyon örül. Viszonylag jól szituált ötvenes házaspár él a lakótelep melletti sorházi lakások egyikében, ahol a szomszédok még kevésbé képesek szeparálódni, mint a lakótelepen. Az új otthon kedvéért adósságokat halmoztak fel, de mindkettõjük egzisztenciája a kapcsolatukkal együtt enyhén szólva bizonytalan. Az asszony (Udvaros Dorottya) vállalkozásba fogna, de persze ez rögös út, amelyen az õ korosztálya sose járt. A férfit eltávolítják az állásából, hiszen ötvenéves már, kinek lenne szüksége rá?! Egymás kölcsönös megcsalásában is hiába keresnek menedéket, mindkettõjük kalandja csúfos kudarcba fullad. Végül a leányuk külföldre menekül tõlük, õk viszont visszatérnek egymáshoz. Valaki azt mondta, nem a film szomorú, hanem a valóság.

Az értelemkeresés kérdése adja az egyik lehetõséget arra, hogy a szemle egészére vonatkozó, a filmek megjelenített világát érintõ tanácstalanságon elgondolkodjunk. Gothár Péter Magyar szépség címû filmjét nem lehet magyarázat nélkül eddigi filmjei sorába illeszteni. Ez a tanácstalanság az egész filmszemle kínálatát érinti; amit sokan úgy próbálnak feloldani, hogy az idei filmtermést rosszabb minõségûnek ítélik a korábbi évekénél. A rendezõk kifáradásáról beszélnek, esetleg a rendszerváltoztatás filmben megjeleníthetõ tématartalékainak kimerülését említik a minõség romlásának okaként. A kérdések azonban csak egy irányban fogalmazódnak meg; az értelmezõ kérdezi a mûvet. Próbáljuk megváltoztatni a kérdés irányát: mi van akkor, ha filmek kérdeznek bennünket? Mi van akkor, ha a film nem azt mondja, amit kérdezek, kérdezni, tudni akarok? mi van akkor, ha nem azt a világot mutatja, tárja fel, amelyben élek, mozgok, amelyrõl azt hiszem, hogy ismerem? Nem arról van szó, hogy a filmek külön életet élnek; de van olyan, hogy a mû többet tud, mint az, aki megteremti. Mit tudnak ezek a mûvek, amit készítõik, kritikusaik nem tudunk? Mi az, amirõl nem akarunk tudomást szerezni, amit nem fogadunk el kérdéseinkre válaszul? Miért, hogy Gothár Péter a Magyar szépség címû filmjét tartja élete egyik fõ kihívásának, válaszkísérletének? Nem valószínû, hogy azért, mert ezzel a fõdíjat akarta kiérvelni a zsûribõl. Inkább meglátott valamit, ami felett nem rendelkezik, ami képet formált a nem reflektált tapasztalatból. Ha a Hagyjállógva Vászka, a  Megáll az idõ, a Részleg címû filmjei felõl akarjuk megérteni a Magyar szépséget, nem fogunk eredményre jutni, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy ez a film nem olyan jó, mint az elõbbiek. Azért nem olyan jó, mert olyan világba tévedt, ahol a filmkészítõ, a kritikus kevésbé mozog otthonosan, olyan helyekre, helyzetekbe kerül a kamera, a szereplõk, a rendezõ, ahol nem tiszta a látás, mozdulat közben leverünk valamit, hozzáérünk egy nyitott sebhez, satöbbi. Könnyebb azon a nyelven beszélnünk, kifejeznünk magunkat, amelyet jól ismerünk, amely ismer minket. Nehezebb viszont, ha évek óta ki nem mondott szavakon, idegenségeken kell átlépnünk az értés, az értelmezés kényszerében. Gothár Péter elengedett egy biztos pontot, ahol az otthonosság formai bravúrjaival tudott mozdulni, beszélni, filmezni, és nem keresett, akart „csak úgy” találni egy másik pontot, ahonnan ezt az otthonosságot folytatni, élni, érezni tudta volna.

Gothár Péter filmje, és talán a rendezõ is, vándorlásba kezdett, ahogyan Isten vándorló népe is úton van az emberi nem paradicsomból történt kiûzetésétõl fogva. Gothár nem ad, hazudik hamis mennyországot, de nem elégszik meg a földi otthonosság blöffjével sem. Úton van. David Lynch 2000-ben forgatott Straight Story címû filmjében egy öregemberrõl készít filmet, aki jogosítvány híján fûnyírótraktorral indul el 800 kilométeres útjára (zarándoklatára?), hogy halála elõtt még elbúcsúzzon testvérétõl, akit évekkel korábban megbántott. Melodráma – mondhatnánk, és mondták is sokan a kritikusok közül. Lynch filmjei korábban és azóta is inkább a vér, az értelmezhetetlen erõszak, az érzékiség, a szenvedélyek kérdései között idõznek, ott vannak otthon. Mégis, Lynch az elõbb említett filmjében valami hasonlót tett, mint amit most magyar kollégája a Magyar szépséggel, ezzel a „magyar filmmel” lépett. Elmozdult a rendszerváltoztatás elõtti, közbeni és utáni magyar otthonosságtól (mindenki gondoljon ide valami neki tetszõ, nem tetszõ jelenséget), és égtájak, tájékozódási pontok nélküli tájékozódásba kezdett. A filmet majd sokan sokféleképpen elemzik, nekünk módunk sincs, hogy a rendelkezésünkre álló terjedelemben megkíséreljünk valami hasonlót, ezért maradjunk az alapkérdésnél.

Gothár Péter valóban rosszabb filmet készített, mint korábbi filmjei. A különbség azonban a korábbi filmek összefüggésében nem értelmezhetõ, ragadható meg. Másként lehet jó egy 25 méteres medence vizének kedélyes átúszása, mint az Atlanti-óceáné. Valószínû, hogy már-már lényegi a különbség. Gothárnak elege lett abból, hogy folyton elege volt. Minden filmjében ellépett a történet valódi tétjétõl, vagy az irónia, vagy a nosztalgia irányába. A Magyar szépség azért „szép film”, mert Gothárnak volt ereje (talán elõször) közösséget vállalni az elkínzott zongoratanárnõ (Szirtes Ági) áldozatával, a folyosón a világ tengelyét felfestõ melóssal. Ahogy Pilinszky mondaná: menthetetlenül egyek vagyunk.

Versenyen kívül

Makk Károly versenyen kívül vetített, Egy hét Pesten és Budán címû mûve közönségsikert aratott. Makk a szokott érzékenységgel ábrázol sorsokat, biztonsággal közlekedik az idõsíkok között. Szerelem címû korábbi filmjébõl is idéz, amelynek két fõhõse akárcsak a mostani filmé: Törõcsik Mari és Darvas Iván. Nagy-Kálózy Eszter méltó partnerük. Az operatõri munka Ragályi Elemért dicséri.  Más minõség, mint a versenyfilmek bármelyike.

¹ Jancsó Miklós: Kelj fel, komám, ne aludjál

A film az 1995 óta forgatott „trilógia” bizonyos elemeit viszi tovább, ugyanakkor újít is, amennyiben a történetmondás összefüggõbb, képi világa egységesebb, a dialógusok ritmusa feszesebb, szóhasználata kevésbé trágár lett. Tiszteletreméltó a lassan 82 éves rendezõ azon törekvése, hogy a világ, a történelem és az egyéni sorsok számára értelmezhetetlen összefüggéseinek kutatásáról nem mond le, nem enged a legyintés kísértésének. Ez a filmje is: küszködés az értelemnélküliség vákuumával. Magyarország XX. századi története vonul el elõttünk a két fõhõs, Kapa és Pepe (Mucsi Zoltán és Scherer Péter) ténfergéseinek háttereként. Már-már abszurd a helyzet, hiszen az értelmetlennek hitt (tapasztalt?) világ értelmes mivoltának a kutatása, kikérdezése zajlik. Hogyan lehet értelme annak, ami értelmetlen? A film utáni játékos kóda, az összemosolygások nem képesek feloldani a megtapasztalt sivárságot. Jancsó életmûvében itt egy újabb film, amely a fenti, kínzó értelemkeresés erõterében pereg le. Témáját tekintve tehát semmi új, formai elemeit tekintve azonban finomodott a kín: értehetõbb, szebb, világosabb a szerkezet, az eddig sokszor öncélú jópofaság meg-megnyesve beépült a történet és a dialógusok elemei közé. Jancsó filmje annak a régi belátásnak egyik új kifejezõdése, hogy az értelmetlenséget büntetlenül nem lehet túl sokáig kóstolgatni – megfekszi a gyomrunkat. A rendezõnek elege lehetett saját dühébõl és szomorúságából, amelyeket az utóbbi idõben készült filmjei egyik szervezõelvéül választott. Nem engedte olyan közel a semmit, hogy csak a káromkodás és a legyintés maradjon. Azért a trilógia korábbi filmjeiben is jelen volt valamiféle empátia, csak többnyire bántóan háttérbe szorult a kínzó értelmetlenség tapasztalata fölötti szomorúság térnyerése miatt. Most kevesebb a harsányság, a düh, és több a rezignált mosoly. Jogos a nihil tapasztalata fölötti tanácstalanság, õszinte és találó a visszafogottabb eszközök használata. Ezért aztán kevésbé támadható film készült, mint az 1995 óta megrendezettek, bár az alapprobléma nem változott.

Az információs vetítésen látott Hídember, Bereményi Géza filmje ugyan sok vitát kavart, mégis hibái ellenére idõtálló mû. Néhány év múlva elfoglalja helyét a klasszikusok között. Káel Csaba operafilmjével, a Bánk bánnal is itt találkozhattunk. Szintén felmerülhet néhány kifogás, de a vetítés utáni, percekig tartó tapsnak mégiscsak hinni lehet. Zsigmond Vilmos képei Munkácsy, Mednyánszky, Szinyei alkotásai mellett sem vallanának szégyent.

A 34. Magyar Filmszemle nemcsak a szakma, hanem a közönség, mindannyiunk ünnepe volt. Még szebb, örömtelibb lehetne az ünnep, ha az egyházak vezetõi és a filmes szakma megtalálnák a lehetõségét annak, hogy a világ más filmszemléihez hasonlóan nálunk is kiadható legyen ökumenikus díj. Addig még böjtölünk kicsit.

TÍZÉVES A DUNA TELEVÍZIÓ

Tavaly, december 18-án a Budapest Kongresszusi Központban jubileumi ünnepséggel emlékeztek meg a Duna Televízió mûködésének 10. évfordulójáról. Az ünnepség elején levetítették II. János Pál pápa üzenetét és áldását, amelyet 1992. december 24-én sugároztak. Tíz év alatt e televízió az összmagyarság meghatározó kulturális intézménye lett. 1999-ben az UNESCO a Duna Televíziónak ítélte oda „a világ legjobb kulturális televíziójának járó” Camera-díjat. Ez az elismerés is jelzi, hogy a magyar médiavilágban kiemelkedõ szerepet tölt be ez az értékközpontú televízió.

A Duna Televízió különös figyelmet fordít a határainkon túl – Kárpát-medencében és szerte a világon – élõ magyarság szellemi és kulturális fejlõdésének szolgálatára, összeköttetést teremtve az anyaországgal. Az idõtálló kulturális értékek közvetítésén túl felvállalja a tárgyilagos Magyarország- és magyarságkép kialakítását is. Küldetésének tekinti a magyar kisebbségek identitásának és anyanyelvének megõrzését, a szülõföldön való boldogulás támogatását.

Az 1995 decemberében elfogadott médiatörvény a Duna Televíziót közszolgálati mûsorszolgáltatónak minõsítette, és mûködését közpénzekbõl biztosította. Tehát nem állhat politikai párt vagy csoportosulás szolgálatában, nem sugározhat kiskorúak személyiségére káros mûsorokat. Gazdag mûsorai között a következõk szerepelnek: tájékoztató, oktatási, mûvészeti, szórakoztató, ifjúsági, ismeretterjesztõ, gazdasági, szolgáltató és nem utolsó sorban vallási mûsorok. Ez utóbbiak között van istentisztelet-, illetve miseközvetítés, ifjúsági vallási mûsor és „Isten kezében” címmel minden szombaton néhány téma feldolgozásával hatvan perces, vallási hírekhez kapcsolódó háttérmûsor. Nagy szolgálatot tett a Duna Televízió – fõleg a Kárpát-medence híveinek – azzal, hogy reggeli adáskezdete elõtt sugározta a Vatikáni Rádió 20 perces magyar mûsorát. Ez újabban éjfél utánra került; és a hírek szerint – sajnos – el is marad.

* * *

Most pedig közöljük azt az interjút, amelyet lapunknak készített Harrach Gábor.

     Harrach Gábor beszélgetése Barlay Tamással,
a Duna Televízió vallási mûsorokért felelõs fõszerkesztõjével

– Szerkesztõségvezetõként mit kíván megõrizni, illetve változtatni a Duna Televízió vallási mûsoraiban a struktúrát, a hangvételt, valamint a szellemiséget illetõen?

– Több mint hét éve dolgozom a vallási szerkesztõségben, ahol igen jó csapat épült fel ez idõ alatt. Folyamatos kísérletezés, útkeresés, gondolkodás jellemezte a hét esztendõt, amelynek gyümölcse a jelenlegi mûsorstruktúra. Bár egyszerû szerkesztõként, de némiképp részese voltam a kialakítás hosszú folyamatának. A jelenlegi mûsorstruktúránk alapvetõen négy pilléren nyugszik: havonta egyszer istentiszteletet közvetítünk, szombatonként 28 perces magazinunk jelentkezik, amely egyetlen témát dolgoz fel, tehát ilyen értelemben túl is lépte már a magazin mûfaj kereteit, van egy hírmûsorunk, amely történelmi egyházaink mindennapjait kíséri figyelemmel, és rendszeresen látható Halld, Izrael! címû izraelita mûsorunk. Valamennyiben törekszünk a pozitív hangvételre, tehát nem állunk meg egy adott probléma bemutatásánál, hanem a megoldást is a nézõk elé kívánjuk tárni. Ilyen értelemben szellemiségükkel az egyes emberek, közösségek boldogulását, fejlõdését, elõrehaladását kívánjuk elõsegíteni. Ez olyan érték, amelyet mindenképpen szeretnék megõrizni, sõt fejleszteni. Tervezzük új mûsorok beindítását is, ez azonban egyelõre még bizonytalan, így errõl nem akarok többet elárulni.

– Hogyan és milyen arányban kívánják reprezentálni az adott mûsoridõben a történelmi egyházakat?

– A „történelmi egyházak” kategória mellett szerintem fontos szempont az is, hogy a bemutatásra kerülõ felekezet párbeszédre törekedjen a többiekkel. Nem szeretnénk ugyanis frissen alakult, születõben lévõ, az idõ próbáját még ki nem állt közösségeknek a tagtoborzásban és az erejükön felül való növekedésben természetellenes segítséget nyújtani, s úgy gondolom, ez nekik sem lenne jó. A történelmi egyházak szellemiségét, életét, tagjait és kisebb közösségeit mutatjuk be mûsorainkban. Idõrõl idõre születnek olyan mozgalmak, lelkiségek, amelyek nem szakadnak ki a történelmi egyházak keretei közül, viszont garantálják a folyamatos megújulást, a frissességet és a fiatalos lelkületet, az esetek túlnyomó többségében gyerekbetegségek nélkül.

– Mennyire kapnak teret ezentúl a vallási mûsorokban a hazai szerzetesrendek, beleértve a jezsuitákat is?

– A szerzetesrendek is véleményem szerint ebbe a kategóriába tartoznak, hisz legtöbbjük alulról jövõ kezdeményezésként jött létre, megújulást hozva az egyház életébe. Tagjaik közül sokan kiváló mûvelõi egy-egy szakterületnek, színvonalas intézményeket mûködtetnek, ezeket rendszeresen felkeressük, életükrõl beszámolókat készítünk. Most készül egy olyan sorozatnak az elsõ három része, amely a hazai szerzetesrendekrõl szól; ezt a Duna Televízió is mûsorára tûzi, sõt a reményeim szerint majd elkészülõ folytatást is. Tehát a szerzetesrendeket módszeresen bemutató sorozat most készül, de egyes szerzetesek – beleértve természetesen a jezsuitákat is – rendszeresen szerepelnek mûsorainkban.

– Hogyan viszonyul a szerkesztõség a történelmi kisegyházakhoz, illetve az úgynevezett szektajelenséghez?

– A történelmi kisegyházak életével rendszeresen foglalkozunk, hiszen õk is a párbeszédre törekednek, s nem a többi egyház rovására történõ tagtoborzás áll tevékenységük homlokterében. A szektajelenséget szerintem már alaposan körbejártuk; amennyiben pedig valamennyi hivatalosan bejegyzett vallási közösséggel foglalkoznánk, akkor a 136 felekezet egyikérõl sem tudnánk hiteles képet adni. Valahol meg kell húzni a határt, és ez a történelmiség – tehát az „idõ próbája” –, valamint az ökumenikus elkötelezettség.

– Teret kapnak-e a mûsorokban az olyan kényes belpolitikai kérdések, mint például az egyes pártok és egyházak közötti feszült viszony?

– Igen, a szükséges mértékig; de mint ahogy az elõbbiekbõl is kiderült, elsõsorban nem a tényfeltáró, feszültséggócokat boncolgató hangvétel jellemzi a mûsorainkat. Amennyiben azonban sérülnek az egyházak vonatkozásában az alapvetõ emberi és közösségi jogok, erre mindig reflektálunk. Erre, sajnos, bõven van alkalmunk nemcsak a hazai közélet vonatkozásában, hiszen a Duna Televízió egyik kiemelt feladata a határon túl élõ magyarság tájékoztatása, akik – egyházaikkal együtt –, sajnos, folyamatos jogsértések áldozatai. Így idõrõl idõre teret szentelünk mûsorainkban ezeknek a nehézségeknek, többnyire a múltbeli összefüggések bemutatásával, hiszen valójában így érthetõek ezek a helyzetek.

– A Duna Televízió az összmagyarság televíziójaként határozza meg magát. Mennyire tükrözõdik ez a szemlélet a híradásokban?

– Vallási híradónk túlnyomó része határon túli tudósításokból tevõdik össze, hála a Duna Televízió kiterjedt tudósítói hálózatának. Amennyire erõnkbõl – és a pénztárcánkból – futja, viszonylag gyakran készítünk határon túli témákról magazinmûsorokat, talán nem túlzás azt állítani, hogy szerényebb dokumentumfilmeket. Ezenkívül évrõl évre közvetítjük a csíksomlyói pünkösdi búcsút. De mindezek csak az érem egyik oldalát jelentik, hisz a határainkon túl élõ nézõket az is érdekelheti, ami az anyaországban történik. Ezeket a témákat próbáljuk úgy megközelíteni, hogy az számukra is érdekes, hasznos legyen. Itt elsõsorban olyan vallási rendezvényekre, kiadványokra, lelkiségekre, módszerekre gondolok, amelyek nálunk léteznek, de õket is segíthetnék.

– Felvállalnak-e olyan problémákat a képernyõn, mint például a szlovákiai magyar püspök hiánya, a romániai egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának késleltetése, vagy a csángóföldi anyanyelvi liturgia bevezetésének akadályozása?

– Igen, tulajdonképpen mindhárom témáról készült már mûsorunk, a romániai egyházi ingatlanok ügyét rendszeresen napirenden tartjuk. Mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy ezek a kérdések innen nézve sokszor egészen másképp festenek, tehát a helyszínen mindig árnyaltabbá válik a kép. Nekem néha az a benyomásom, mintha nem csupán egyetlen igazság létezne. Azt pedig, hogy akkor kinek is van igaza, nehéz megítélni. Nehéz minden megszólalóval azonosulni. Szeretném azonban elérni, hogy a helyzet bemutatásán túl konkrét segítséget is tudjunk nyújtani mindezen problémák megoldásához.

A Szív

A magyar katolikus családok, hitoktatók,
nevelõk, lelkipásztorok lapja.

Megjelenik minden elsõ pénteken.

Kiadja: a Jézus Társasága
Magyarországi Rendtartománya.

Elõfizetés egy évre Magyarországra 2040 Ft.

Megrendelhetõ: 1026 Budapest, Sodrás u. 13.
Telefon: 200-8054/102, 200-9476/102; Fax: 275-0269

    Vég Adrienn

MÉG EGYSZER* A REKLÁMOKRÓL
ÉS A FELELÕSSÉGRÕL

Esik a hó, sok. A reality show-k nézõi kéretlenül szembesülnek a reality snow-val, a hólapátolással, a hóakadályokkal, a használhatatlanná vált gépkocsikkal, a természetnek és a tömegközlekedési eszközöknek való kiszolgáltatottsággal. Már régebben elhatároztam, hogy nem foglalkozom a reklámokkal, akkor sem, ha tereink netalántán néhány metszõpontban találkoznak egymással, például itt, ahonnan a havat kell eltakarítani, a senkiföldjén, ahol nem tudom, kit érdekelhet az a nagy tábla, ami valamit hirdetni igyekszik, mégis cseréli valaki rajta a plakátokat rendszeresen. A rigót, a vörösbegyet és a széncinkét biztosan nem, csak a kitett mag, meg az, hogy ne legyen mélyen a hó alatt, mert egy ilyen kis madár menthetetlenül elsüllyed a puha hóban.

Amire ideér az olvasó, bizonyára azt gondolja, hogy valamilyen õrült személyes monológjába csöppent, és továbblapoz. Reklámról szeretne okos, pengeéles okfejtéseket hallani, támadót vagy védõt, ízlés és foglalkozás szerint. Pedig talán mindebbõl is kibontható az a kevés, amit el lehet mondani. Éppen egy szép, kimunkált írás döbbentett rá, többek között, hogy a reklámokról nem szabad tudományos értekezést írni; ez pedig Brad J. Bushman és Angelica M. Bonacci: „Violence and Sex Impair Memory for Television Ads” – „Az erõszak és a szex rontja a televíziós hirdetésekre való visszaemlékezést” címû tanulmánya.¹ A szerzõk azt vizsgálták, hogyan maradtak meg az erõszakos, illetve pornográf filmekbe illesztett reklámok a nézõk emlékezetében azokhoz képest, akik ugyanezeket a reklámokat semleges filmekbe építve láthatták. A vizsgálat résztvevõinek azonosítaniuk kellett azt a kilenc márkát, amelyek a reklámokban szerepeltek. A másnapi megkérdezés alapján a semleges filmet nézõk jobb eredményeket mutattak a visszaemlékezésben, mint azok, akik ugyanezeket a reklámokat „felkavaróbb” környezetbe építve kapták (ezt nem befolyásolta sem a nembeliség, sem az életkor, sem az, hogy kedvelték-e az ilyen programokat vagy sem). A szerzõk csöppet sem érdektelen tanulmányukat az alábbi következtetéssel zárták:

• Több száz tanulmány jutott az elmúlt évtizedek során arra, hogy a televízióban ábrázolt erõszak a társadalmi erõszakot is növeli.
• Arról azonban sokkal kevesebb kutatás szólt, hogy a társadalomban megjelenõ szexuális viselkedésmódokra mekkora hatást gyakorolnak a televízióban ábrázolt szexuális viselkedési minták, azonban a szexuális elérzéketlenedésrõl, a szerelemmel és házassággal kapcsolatos cinikus vélekedésrõl és a promiszkuitás normaként való elfogadásáról szólnak a beszámolók.²
• A médiában tálalt, erõszakkal kombinált szexnek különösen ártalmas hatása van.³
• Valószerûtlennek tûnik, hogy a szülõk vagy más polgárok morális tiltakozása bármilyen hatást gyakorolhatna a televíziós iparra, hogy csökkentsék a szex és erõszak mennyiségét.
• Minden, a televízióban mutatott programnak valamilyen minimális hasznot kell hajtania ahhoz, hogy adásba kerülhessen. Ha a hirdetõk megtagadnák az ilyen programok szponzorálását, akkor megszûnnének az erõszakos és szex mûsorok. (Azonban – idéznek egy régebbi CBS programigazgatót, Jeff Saganskyt – „a televíziózásban nem az a legfontosabb, hogy minõségi programokat juttassanak el a nézõkhöz, hanem az, hogy a fogyasztót eljuttassák a hirdetõkhöz”.)
• A szerzõk végül azt sugallják, tanulmányuk eredményei alapján, a hirdetõknek, hogy kétszer is gondolják meg, mielõtt expliciten erõszakos vagy pornográf mûsorokat támogatnának.

Mindennek nagyon is sok köze van az elsõ sorban emlegetett reality show-khoz. Ne várja azonban senki sem, hogy a tanulmány hatására a szponzorok tömegestül csatlakoznak a „semleges” természetfilmek vagy konyhamûvészeti mûsorok támogatóihoz és a valóságshow-k lehúzzák a redõnyt. Ügyesen lavírozgató érveléssel ennek az ellenkezõje is bebizonyítható, ha kell, mint ahogyan annyi más is (lásd a gyerekekre gyakorolt hatások tálalása, értelmezése). Szemfüles reklámszakember még ebbõl is kimazsolázhat magának ezt-azt, amitõl jobban döglik a légy. A reklámot elemzõ rávilágíthat arra, hogy mi és hogyan mûködik, de nem tesz követ a fogaskerekek közé, sõt. Akaratlanul is azoknak a malmára hajthatja a vizet, akik a reklámokból élnek, vagy akik valamit el akarnak adni. Rámutathat a lötyögõ fogaskerekekre, ki nem aknázott szabad asszociációkra, mélyebb gyökerekre: mind-mind csupa aranybánya annak, aki kimerített már egy lelõhelyet. Senki ne képzelje azt, hogy ha ír valamilyen jelenségrõl vagy visszásságról, akkor majd leáll a gépezet. Ezért nem szeretnék többet írni a reklámokról. (A fent említett szerzõk is csak kérésfélében reménykedhetnek, miközben kezükben rázogatni próbálnak egy arannyal teli zsákot mézesmadzagul. A vizsgálat tárgyául választott vizsgálódási szempont – a rövid távú emlékezet – pedig nem feltétlenül a legjobb elemzési szempont. Sokkal bonyolultabb hatások mûködnek közre, többek között a konklúzióban taglalt, hosszabb távú, szélesebb körû társadalmi kihatások. Lehet, hogy a reklámnak nem is célja a konkrét márkára való visszaemlékezés, hanem a fogyasztás igényének, a folyamatos konzumálásnak a fenntartása. Ne egy dologra támadjon gusztusa, hanem mindig kívánjon valamit, akármit. Amit hiányolok a szerzõktõl, az a vizsgálat tárgyának és a levont következtetésnek különbsége.)

A valóság kevésbé lehet vonzó, mint mások életébe belekukucskálni. Ráadásul cselekedni is másképp kell. (Bár a reality show-k illúzióként meghagyják a sorsformáló döntés látszatát, pénztárcájuk szabad felkínálását kérve cserébe. Arról pedig nem is érdemes beszélni, Magyarországon hány gyerek van, akinek van mobiltelefonja, és közülük hányan „szavazhatnak” e mûsorokban. És arról sem, hogy már elõzõleg ugyanezeken a csatornákon kondicionálták a nézõket arra, hogy szavazzanak.) A havat viszont el kell lapátolni; ki milyen mélyre ás, döntse el. Azt is, hol legyenek a határok, a jog által megjelölt terület pereméig vagy addig, amíg az emberek lába ér, hogy ne essenek hanyatt a jégen.

És megint itt a jogszerûség. Médiajog. Jog, hogy hová kerüljön plakát, reklám, mikor és hogyan. A jog által behatárolt területrõl mindig el lehet indulni egy kis portyázásra, ha a remélt haszon többel kecsegtet, mint a bírság. A jogszerûségbe bele lehet rángatni a gyerekeket is, akik éppen a gyorsétkeztetési mamutvállalatokat (McDonald’s) perlik kövérségükért⁴, némi ügyvédi segédlettel, természetesen busás haszon reményében. Régen elmaradt intézkedések merülnek fel hirtelen (talán nem kellene az iskolákban italautomatákat elhelyezni, nem kellene annyi „chips”-et, miegyebet falni marokszám), remélem, nem csupán két napig. Hirtelen problematikussá vált mindaz, ami eddig is ordított: kövérség, elhízás, mozgásszegény életmód, televízió és reklámok társaságában eltöltött üres évek. Talán tényleg rádöbbentek, hogy egész generációkat kárhoztattak egy olyan animális létszintre, ahol a cselekvés csak a lyukak betömésére korlátozódott.

Könyvek foglalkoznak a gyerekek változó szerepével a különbözõ korokban és társadalmakban. A mi korunk viselkedéséhez talán mégis sokban a föníciaiak hasonlítanak leginkább. Gyors észjárású, hajózó, kereskedõ nép, akiknek a mai ábécé alapjait is köszönhetjük. Ha kellett, még a gyerekeiket is feláldozták szép számban (akkor már punokként), hogy meglegyen a haszon Karthágóban. Visítna is mindenki ennyi barbárság hallatán, ha meglátná a televízióban! Ott pedig üldögélnek a szép ropogósra hizlalt gyerekek, akik ha már mozogni nem tudnak, de talán még hozhatnak chips-pénzt a konyhára. A felelõsség pedig kié is? Azé, aki fizetni tud érte. . .⁵

A föníciaiktól csak egy kisebb ugrás megint a jelenbe, aztán elõre megint. Kukoricát ropogtatva fogják majd nézni a televízióban a háborút, ha lesz? Nagyon bízom benne, hogy nem lesz háború. Ne legyen fizetett mûsoridõ a háború közvetítése. A másik szomorú médiakampányon már túl vagyunk, a terroristák ikertorony-robbantásán. Az öndicsõítõ diktátorokén is, talán.

Milyen is a világ? Mennyit mutat belõle a reklám? A bevezetõben ennek egy szeletérõl esett szó, a hóról meg a madarakról. Annak pedig, aki magokat szór nekik, tudnia kell, hogy döntése felelõsséget kíván, nem hagyhatja abba, mert az odaszokott madarak, ha nem találnak élelmet, könnyebben éhen pusztulnak, mint azok, akik csak úgy találomra keresgélnek. Jó nézni õket. Szent Ferenctõl kezdve mindenféle eszébe jut az embernek, aztán meg aggódik, ha nem jönnek. Egyébként jó lenne tudni, hogy milyen is az a cinkereklám, mert annyi bizonyos, hogy a lelõhelyrõl szólnak a társaiknak is.

Aki pedig a hóban ás, nem kincset keres. Ha talál is valamit, elveszett kesztyût, megpróbálja visszaszolgáltatni annak, aki a tulajdonosa. Érhetik így is meglepetések, mert a hógolyózásra alkalmasnak vélt tárgyat bokszolásra is lehet használni. A kövér gyerekeket falanxként maguk elõtt tolva, utat törhetnek ott is, ahol minden nyitott. Pénzzel nem lehet kárpótolni az elvesztett értékeket, üres gyermekkort, a közös élmények hiányát. Nem találtam egyetlen arra utaló jelet egyetlen egy újságcikkben sem, hogy a McDonald’s-et perlõ gyerekeknek lenne családjuk, járnak-e iskolába, vannak-e barátaik. Gondolom, nem a gyorsétteremben alszanak, és nemcsak ott  nézik a tévét. A felelõsség, mint tudjuk, nem azé, aki fizetni tud. Nem is csak a reklámé. Mindenki eldöntheti, hogy hajlandó-e a gyerekeivel együtt ásni, hógolyózni.

A közös élmény nem a rövid távú emlékezeté. Fel lehet idézni, erõt meríteni belõle. A baj valahol ott kezdõdik, hogy a gyerekek egyedül ülnek a televízió elõtt, kialakítva a maguk univerzumát a reklámokból, reality show-kból, szappanoperákból, mert a felnõttek odalökik õket. Valakinek ki kell mondania, hogy nem. Nem és nem. A korlátlan fogyasztás valahol az otthoni világos korlátok hiányánál kezdõdik. Azt is mindenki eldöntheti maga, a fárasztó fõzéssel bíbelõdik, vagy pénzt nyom a gyerek markába, hogy vegyen magának ebédet a McDonald’s-ben. Senki ne higgye, hogy mindig el lehet mismásolni azoknak a kérdéseknek a megválaszolását, amelyekrõl külön-külön kell számot adni. A McDonald’s nem akkor fogja lehúzni a redõnyt, ha betiltják, hanem akkor, ha senki sem megy oda. Jelen pillanatban ez csak utópiának tûnik. A „valóság-show” is érdekes lehet valakik számára, hiszen nézik. A gyerekek közül pedig csak azok, akiknek a szülei is ezt teszik, vagy akiknek nem felügyelik a tévézési szokásait.

Ezért takarodjon ki a reklám azokról a helyekrõl, ahol közös metszõpontjaink vannak. Az utcáról, a villamosokról, a közterekrõl, mert ezeken a helyeken nem lehet kontrollálni a mûködésüket. Nem lehet távkapcsolóval kiiktatni õket, szem elõtt vannak. Behunyt, bekötött szemmel nem lehet közlekedni. A bevásárlóközpontokat pedig kötelezzék arra, hogy gyermekvédõ szolgálatoknak biztosítsanak helyet, ahol értelmes tevékenységekre, beszélgetésekre sor kerülhet. Egy pár társasjátékkal, pingpongasztallal is csodát lehetne tenni, meg egy-két értelmes felnõttel, akiknek van idejük és türelmük meghallgatni õket.

Sok gyerek csatangol céltalanul iskola után. Rájuk gondolva kellene megszervezni azokat a helyeket, ahol a „szabadidejüket” értelmesen eltölthetik. (Ezeket reklámozni is kellene, pl. az iskolákban.) A sportolásnak is jó lenne olyan formáit biztosítani, amelyek nem feltétlenül versenyzésrõl szólnak, csupán a gyerekek mozgásigényeit elégítik ki. Ez utóbbi bekezdésbõl pedig, gondolom, kiderül, hogy hóásásból is többet szeretnék. A közutak járhatóvá tétele hóekével meghaladja az egyéni erõfeszítéseket, ez állami, társadalmi feladat.

Hóekével nem lehet havat lapátolni a ház elõtt, hólapáttal sziszifuszi munka lenne az összes utat letakarítani. Hiába tisztítja le valaki az utat a fõútig, ha utána elakad, és ugyanígy hiába vágnak utat bárkihez, ha az eltorlaszolva hagyja a házához vezetõ utat.

* Lásd: Távlatok 2001/4, 603–616.

¹  Journal of Applied Psychology, 2002, Vol.87, No. 3., 557–564. oldal.

324 felnõtt (162 férfi és 163 nõ) részvételével.

² Allen, Emmers és Gebhardt, 1995, Zillmann, 2000.

³ Allen, D’Alessio és Brezgel, 1995.

Linz, Donnerstein és Penrod, 1988.

⁴ Guardian Weekly, January 2–8, 2003, 14. oldal: Fat is becoming a weighty issue.

⁵ Arnold Toynbee: A vallás, ahogyan a történész látja – 2, Függelék: „moloch” és molk.