II. János Pál

PACEM IN TERRIS: MARADANDÓ
ELKÖTELEZETTSÉG

Üzenet a béke világnapjára

2002. december 8-án kelt a szentatyának a 2003-as békevilágnapra kiadott üzenete. A sajtónak december 17-én mutatta be a Iustitia et Pax Pápai Tanács új elnöke, Renato Raffaele Martino érsek – aki elõzõleg 16 éven át a Szentszék ENSZ-megfigyelõje volt –, valamint a tanács két más vezetõje.

40 évvel ezelõtt, 1963. április 9-én, nagykedden – nem egészen két hónappal halála elõtt – írta alá Boldog XXIII. János pápa április 11-i, nagycsütörtöki keltezésû, történelmi jelentõségû enciklikáját. A nagyhét és húsvét napjaiban Krisztus húsvéti misztériumát ünnepeljük, amely az egész emberiség és minden egyes ember számára az üdvösség, a valódi felszabadítás, a teljes béke forrása.

Szentatyánk üzenetét az olasz eredeti és egy (ismeretlen szerzõtõl eredõ) jó magyar fordítás alapján ismertetem. (Nagy Ferenc)

II. János Pál két történelmi utalással kezdi iratát (2. pont): két évvel a Pacem in terris elõtt emelték a berlini falat, amely nemcsak a német fõváros kettéosztását, hanem az egész emberiség két táborának szembenállását jelezte; hat hónappal az enciklika elõtt pedig a kubai rakétaválság az atomháború szélére sodorta a világot. (Ma, Kuba csatlakozásával a nemzetközi atomsorompó egyezményhez, 188-ra emelkedett az egyezményt aláíró országok száma, és az ENSZ tagállamai közül már csak Izrael, India és Pakisztán hiányzik.)

XXIII. János pápa a maradandó békének négy alappillérét határozta meg (3. pont): az igazságot, az igazságosságot, a szeretetet és a szabadságot. Ezek az erõk a történelem mélyén már mûködnek, a nagyon is szembeötlõ háborúk és háborús veszedelmek ellenére.

XXIII. János korában, minden ellentétes jellegû és drámai erejû helyzet mellett, az emberiség útjának új szakasza kezdõdött (4. pont); ezt jelezte „a gyarmatosítás korának vége, új független államok alakulása, a munkások jogainak hatásosabb védelme, a nõk új és szívesen látott jelenléte a közéletben”. „A békesség felé vezetõ útnak az alapvetõ emberi jogok megvédésén és elõmozdításán kell átvezetnie. E jogokat ugyanis minden emberi személy élvezi, nem mint egy bizonyos társadalmi osztálytól vagy az államtól juttatott jótéteményt, hanem mint elõjogot, mely az embert mint személyt megilleti.” „Annak a meggyõzõdésnek alapján, hogy méltóságát tekintve minden ember egyenlõ, és hogy következésképpen ezzel az elõfeltevéssel a társadalomnak a maga struktúráit egyeztetnie kell, hamarosan az emberi jogokat szorgalmazó mozgalmak támadtak, melyek konkrét politikai kifejezést adtak a jelen történelem egyik nagy dinamikájának.” „Ezek a gyakorlatilag a világ minden részén felbukkanó mozgalmak hozzájárultak a diktatórikus kormányformák összeomlásához, és arra ösztönöztek, hogy demokratikusabb és a polgároknak nagyobb részesedést biztosító formákkal helyettesítsék.”

Már negyven évvel ezelõtt a világ egyre több szállal összekapcsolódott, és a globalizálódás útján járt (5. pont). János pápa tehát azt javasolta, „hogy a közjó fogalmát világhorizonton ki kell dolgozni. Immáron, hogy pontosak legyünk, az egyetemes közjó fogalmát kell vonatkozási pontul venni.” Ezen a vonalon 1945-ben megalakult az Egyesült Nemzetek Szervezete, 1948-ban pedig megszületett az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációja. Sajnos, „az emberi jogok, a szabadság és a békesség szolgálatában álló nemzetközi közhatalom teljesen még ma sem valósult meg”; „a nemzetközi közösség nem ritkán bizonytalankodik az emberi jogok tiszteletben tartásában és alkalmazásában.” Azt is látjuk, „hogy aggasztó szakadék kezd kialakulni a technológiailag fejlett társadalmak által követelt új »jogok« és a legelemibb emberi jogok között, amelyek fõként a fejletlen népek körében még mindig nem érvényesülhetnek: gondolok például az élelemhez, a tiszta ivóvízhez, az otthonhoz, az önrendelkezéshez és a függetlenséghez való jogra. A békesség megköveteli, hogy ez a szakadék egyre kisebb legyen, s végül be is záruljon.”

Egy új nemzetközi erkölcsi rend

6. Mindenesetre igaz, hogy – minden nehézség és késedelem ellenére – az elmúlt 40 évben jelentõs fejlõdés történt XXIII. János pápa nemes látomásának megvalósulása felé. Az a tény, hogy az államok szinte mindenütt a világon érzik az emberi jogok tiszteletben tartásának kötelezettségét, mutatja, mennyire hatalmasak az erkölcsi meggyõzés és a szellemi épség eszközei. Ezek az erõk bizonyultak döntõnek a lelkiismeretek azon mozgósításában, amely 1989 erõszakmentes forradalmának eredetét jelentette; ez aztán az európai kommunizmus összeomlásához vezetett. S jóllehet a szabadság szabadossággá torzításának veszedelme továbbra is fenyegeti a demokráciát és a szabad társadalmakat, kétségtelenül jelentõs, hogy a Pacem in terris óta eltelt 40 év alatt a világon sok nép szabadabb lett, a nemzetek közötti dialógus és együttmûködés struktúrái megerõsödtek, és a globális nukleáris háború veszedelmét, amely XXIII. János pápa korában drasztikusan felrémlett, hatékonyan megfékezték.

[. . .] Valamennyien egyetérthetünk abban, hogy a mai világban is igen nagy rendetlenség van. A megoldásra váró kérdés így szól: miféle rend léphetne e rendetlenség helyére, hogy férfiaknak és nõknek* egyaránt biztosítsa a szabadságban, igazságosságban és biztonságban való élet lehetõségét? S mivel a világ, rendetlensége mellett is, bizonyos területeken – gazdaságilag, kulturálisan, sõt politikailag – „szervezõdik”, felvetõdik egy második, hasonlóan sürgetõ kérdés: milyen alapelvek alapján fejlõdnek a világrend ezen új formái?

E széles körû kérdések mutatják, hogy a rend problémája a világ ügyeiben, ami a helyesen értett békesség problémája is, nem lehet eltekinteni az erkölcsi elvek kérdésétõl. Más szavakkal: ebbõl a nézõpontból is tudatossá válik, hogy a békesség kérdése nem választható el a személyi méltóság és az emberi jogok kérdésétõl. Épp ez a Pacem in terris által hirdetett örök igazságok egyike, s jól tesszük, ha errõl nem feledkezünk meg, és elgondolkodunk rajta ezen a 40. évfordulón.

Talán nem most van ideje annak, hogy valamennyien együttmûködjenek az egész emberi család új szervezetének létrehozásában, hogy biztosítsák a népek közötti békességet és összhangot, s ugyanakkor elõmozdítsuk szerves fejlõdésüket? Nagyon fontos elkerülnünk a félreértéseket: nem egy globális szuperállam létrehozására akarunk utalni! Inkább azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy fel kell gyorsítani a már megkezdõdött folyamatokat, hogy megfeleljünk egy szinte egyetemes kívánságnak: a politikai hatalom (akár nemzeti, akár nemzetközi hatalom) demokratikus gyakorlásában érvényesülõ demokratikus eljárásmódoknak, továbbá hogy minden szinten megfeleljünk a közélet hitelessége és szavahihetõsége követelményének. Bízva a minden emberi szívben meglévõ jóságban, XXIII. János pápa erre a jóságra akart hatni, és szólította föl az egész világot a közéletnek és a közhatalom gyakorlásának nemesebb szemléletére. Merészen arra ösztökélte a világot, hogy lépjen túl pillanatnyi rendezetlenségén, és gondolja ki a nemzetközi rend új, az emberi méltósághoz igazodó formáit.

A békesség és az igazság közti kapcsolat

7. Tagadva azok látásmódját, akik a politikát az erkölcstõl függetlenített és az érdek egyedüli kritériumának alávetett területnek gondolták, XXIII. János pápa a Pacem in terris által az emberi valóság igazabb képét vázolta föl, és megmutatta a mindenki számára jobb jövõ felé vezetõ utat. Éppen mivel a személyek úgy vannak teremtve, hogy képesek erkölcsi döntésekre, nincs egyetlen olyan emberi tevékenység, amely az etikai értékek szféráján kívül esne. A politika emberi tevékenység; ezért szintén erkölcsi megítélés alá esik. Ez a nemzetközi politikára is érvényes. A pápa ezt írta: „Maga a természettörvény, amely szabályozza az egyes emberek közötti kapcsolatokat, a belõlük alakult politikai közösségeket is szabályozza.” Akik úgy vélik, hogy a nemzetközi közélet valamiképpen az erkölcsi megítélés területén kívül bontakozik ki, ne tegyenek mást, csak gondolkodjanak el az emberi jogokat szorgalmazó mozgalmaknak a nemrég lezárult 20. század nemzeti és nemzetközi politikáira gyakorolt ráhatásairól. E fejlemények, melyeket az enciklika tanítása megelõzött, határozottan megcáfolják azt a követelést, hogy a nemzetközi politikák olyan „semleges zónában” helyezkednek el, ahol az erkölcsi törvénynek semmiféle hatálya nincsen.

Nincs talán még egy olyan hely, ahol annyira világosan lehetne látni a politikai hatalom korrekt gyakorlásának szükségességét, mint Közel-Kelet és a Szentföld drámai helyzetében. A mindkét fél részérõl napról napra, évrõl évre halmozódó elkeseredett elutasítás, az erõszakos cselekmények és megbosszulásuk vég nélküli láncolata mindmáig porrá zúzta a tulajdonképpeni kérdésekrõl folytatandó, komoly dialógus minden próbálkozását. A helyzet bizonytalanságát még drámaibbá teszik a nemzetközi közösség tagjainak fennálló érdekütközései. Mindaddig, amíg a felelõs pozíciókban lévõk nem fogadják el, hogy bátran meg kellene kérdõjelezniük hatalomgyakorlásuknak és a népeik java szolgálatának módját, nehéz lesz elképzelni, hogy valóban elõbbre lehessen jutni a békesség felé. Az a testvérgyilkos harc, mely mindennap sújtja a Szentföldet, és egymással szembeállítja azokat az erõket, amelyek Közel-Kelet közvetlen jövõjét szövögetik, sürgetõen követeli, hogy legyenek olyan férfiak és nõk, akik meg vannak gyõzõdve az emberi személy méltóságának és jogainak tiszteletben tartására alapuló politika szükségességérõl. Egy ilyen politika mindenki számára összehasonlíthatatlanul elõnyösebb, mint a jelenlegi konfliktushelyzet folytatása. Ebbõl az igazságból kell kiindulni. Ez mindig felszabadítóbb, mint bármiféle propaganda, fõként ha a propaganda arra szolgál, hogy be nem vallott szándékokat elkendõzzön.

A tartós békesség elõfeltételei

8. Elszakíthatatlan kapcsolat van a békesség akarása és az igazság tisztelete között. A tájékoztatásban érvényesülõ becsületesség, a jogrendszerek méltányossága, a demokratikus eljárások átláthatósága adja meg az állampolgároknak azt a biztonságérzetet, a nézeteltérések békés eszközökkel történõ rendezéséhez való ama készséget, valamint a lojális és építõ egyetértésnek azt az akarását, amelyek a tartós békesség valódi elõfeltételeit alkotják. A nemzeti és nemzetközi szinten történõ politikai találkozások csak akkor szolgálják a békesség ügyét, ha az elkötelezettségek közös vállalását minden részrõl tiszteletben tartják. Ellenkezõ esetben ezek a találkozások jelentéktelenné és haszontalanná válhatnak, és azt eredményezhetik, hogy az emberek kísértve érzik magukat, hogy egyre kevésbé higgyenek a párbeszéd hasznosságában, és inkább az erõszak alkalmazásában bízzanak, mint a nézeteltérések megoldásához vezetõ útban. A negatív visszahatásoknak, amelyeket a vállalt, de nem teljesített kötelezettségek gyakorolnak a békefolyamatra, arra kell indítaniuk az államok és kormányok vezetõit, hogy igen nagy felelõsségérzettel mérlegeljék minden döntésüket.

Pacta sunt servanda, »az egyességeket meg kell tartani« – így szól a régi mondás. Ha minden vállalt kötelezettséget gondosan teljesíteni kell, akkor különös gondot kell fordítani a szegényekkel szemben vállalt kötelességekre. Rendkívül kiábrándító volna ugyanis velük szemben, ha az általuk életfontosságúnak érzett ígéreteket nem teljesítenék. Ebbõl a szempontból a fejlõdõ népekkel szemben vállalt kötelességek nem teljesítése súlyos erkölcsi kérdés, és még inkább napvilágra hozza a világban létezõ egyenlõtlenségek igazságtalanságát. A szegénység okozta szenvedés drámai módon megnövekszik, ha megfogyatkozik a bizalom. A végeredmény a teljes kétségbeesés lehet. A bizalom jelenléte a nemzetközi kapcsolatokban egy alapvetõ érték társadalmi tõkéjét jelenti.

A békesség kultúrája

9. Ha a dolog mélyére tekintünk, be kell ismernünk, hogy a békesség nem annyira struktúrák, mint inkább személyek kérdése. A békestruktúrák és -folyamatok – jogi, politikai és gazdasági téren – kétségtelenül szükségesek, és szerencsére gyakran jelen is vannak. Ezek azonban nem egyebek, mint annak a bölcsességnek és tapasztalatnak a gyümölcsei, amely a történelem folyamán felhalmozódott, megszámlálhatatlan békegesztus révén; ezeket olyan férfiak és nõk tették, akik remélni tudtak, anélkül, hogy valaha is engedtek volna a csüggedésnek. A békesség gesztusai olyan személyek életébõl születnek, akik a lelkükben állandó békemagatartásokat ápolnak. A „békességszerzõk” (Mt 5,9) lelkületének és szívének a gyümölcsei. A békesség gesztusai akkor válnak lehetõvé, amikor az emberek teljes mértékben értékelik az élet közösségi természetét, s így fel tudják fogni azt a jelentést és azokat a következményeket, amelyeket bizonyos események hordoznak saját közösségük és a világ egésze számára. A békesség gesztusai megteremtik a békesség hagyományát és kultúráját.

A vallásnak létfontosságú szerepe van a békesség gesztusainak a létrejöttében és a békesség elõfeltételeinek a megszilárdításában. E szerepének annál inkább meg tud felelni, minél határozottabban koncentrál arra, ami sajátja: az Isten iránti nyitottságra, az egyetemes testvériség tanítására és a szolidaritás kultúrájának elõmozdítására. A „békességért végzett imanap”-nak, melyet 2002. január 24-én Assisiben tartottunk számos vallás képviselõivel, éppen ez volt a célja. Azt a vágyat akarta kifejezni, hogy a békesség lelkiségének és kultúrájának terjesztésével a békességre neveljünk.

A Pacem in terris öröksége

10. Boldog XXIII. János pápa olyan személyiség volt, aki nem félt a jövõtõl. Segítette ebben az optimista magatartásban az az Istenbe és az emberbe vetett mélységes bizalom, amelyet gyermekkorának mélységesen hívõ környezetébõl szívott magába. Ennek az isteni Gondviselésre hagyatkozásnak az erejével – még az állandósultnak látszó konfliktushelyzetben is – kétkedés nélkül tárta a kortárs államfõk elé a világnak egy új vízióját. Ezt hagyta örökségül ránk. Reá tekintve a 2003. év békevilágnapján arra kaptunk meghívást, hogy belemerüljünk az övével azonos érzésekbe: bizalom az irgalmas és velünk együtt érzõ Istenben, aki testvériségre hív minket; bizalom a férfiakban és a nõkben, ma és mindenkor, az istenképiség alapján, amely mindegyikünk lelkébe bele van vésve. Ezekbõl az érzésekbõl kiindulva reménykedhetünk abban, hogy fel tudjuk építeni a békesség világát a Földön.

A történelem egy új esztendejének kezdetén ez a jókívánság fakad fel a szívem mélyébõl: mindenki lelkében szülessék meg az elhatározás, hogy újult erõvel kapcsolódjunk ahhoz a nemes küldetéshez, melyet a Pacem in terris enciklika 40 évvel ezelõtt állított minden jóakaratú férfi és nõ elé. E feladat, melyet az enciklika „mérhetetlen”-nek minõsített, abban áll, hogy „helyre kell állítani az igazságban, az igazságosságban, a szeretetben és a szabadságban való együttélés kapcsolatait”. A pápa pontosította, hogy milyen kapcsolatokra gondol: „Az együttélés kapcsolatai az egyes emberi lények között; az állampolgárok és a vonatkozó politikai közösségek között; maguk a politikai közösségek között; egyfelõl egyének, családok, közbülsõ testületek és politikai közösségek és másfelõl a világközösség között.” És azon állítás megerõsítésével fejezte be, hogy „az igazi békesség megvalósításának vállalása az Isten által meghatározott rendben a legnemesebb kötelesség”.

A Pacem in terris megjelenésének 40. évfordulója a legjobb alkalom arra, hogy értékesítsük XXIII. János pápa prófétai tanítását. Az egyházi közösségek fontolják meg, hogyan ünnepelhetnék meg az év folyamán megfelelõ módon ezt az évfordulót, még ökumenikus és vallásközi kezdeményezésekkel is, megnyílva mindazok felé, akikben mély vágy él „a megosztó barikádok lebontására, a kölcsönös szeretet szálainak erõsítésére, mások megértésére, és arra, hogy megbocsássanak azoknak, akik jogtalanságokat követtek el”.

[. . .]

* „Férfiak és nõk” – jó magyarsággal: „emberek.” „Férfi” és „ember” jelentése van ugyanannak a szónak az angolban (man) meg az újlatin nyelvekben (uomo, homme, hombre). Évtizedekkel ezelõtt „az emberek” értelemben nyugodtan lehetett írni: „men, gli uomini, les hommes”; a mai nyugati nyelvérzék ez ellen már tiltakozik, és ezért vezették be a kettõs kifejezést. Mi ezt sajátos jellege miatt tükörfordításban adjuk, bár így nem magyaros.

II. János Pál a Római Kúria
tagjaihoz a karácsony elõtti fogadáson

„[. . .] Mindenekelõtt hogyan feledhetnénk, hogy Krisztus arcán továbbra is fájdalmas vonások, igazi passió vonásai láthatók a sok konfliktus miatt, amelyek a világ annyi részét vérrel áztatják, és azok miatt, amelyek új heves kitöréssel fenyegetnek? A Szentföld helyzete jelképes marad, de más »elfelejtett« háborúk nem kevésbé pusztítók. A terrorizmus szintén továbbra is áldozatokat követel, és újabb sírokat ás. E véres láthatár láttán az egyház szüntelenül hallatja szavát, és fõleg állandóan imádkozik. [. . .]”

 ERDÕ PÉTER ÉRSEK PRÍMÁS BEIKTATÁSA

2003. január 11-én délelõtt került sor az esztergomi bazilikában dr. Erdõ Péter esztergom-budapesti érsek ünnepélyes beiktatására. Errõl annak idején részletesen beszámolt az egyházi és a világi média. Erdõ Péter, aki 1952. július 25-én született Budapesten, Paskai László bíboros hivatalát vette át. Az új érsek prímás az ünnepi szentmise alatt mondott homíliája elején Krisztus békéjérõl szólt, majd azt fejtegette, hogy mi a teendõje a budapesti-esztergomi egyházmegyének, hogy Krisztus szeretetének és békéjének mûve kibontakozzék a hívõk életében. Amikor felvázolta lelkipásztori feladatait, a II. vatikáni zsinat legfõbb irányelveire hivatkozott. Adja Isten, hogy e szép tervét valóra válthassa! A Távlatok többször közölt tanulmányt Erdõ Pétertõl. Így most nemcsak a magyarországi egyház prímását, hanem mint „munkatársunkat” is tisztelettel és szeretettel köszöntjük.  

Szerkesztõség

Az alábbiakban közöljük az új prímás homíliájának törzsrészét.

1. [. . .]

2. Az isteni életnek és az emberi sorsnak ebbe a természetfeletti dinamikájába állít bele minket a mai evangélium tanítása. De ebben az egyházmegyében és most kaptam küldetést Isten népének és az evangélium ügyének szolgálatára. Mit tehetünk most együtt, Krisztus esztergom-budapesti egyházaként, hogy Jézus Krisztus szeretetének és békéjének mûve bennünk és a világban elõrehaladjon? Egyrészt hívõ közösségünk lelkipásztori szolgálatában hárulnak ránk komoly feladatok, másrészt népünk, társadalmunk és az egész emberiség javának szolgálata is hivatásunkhoz tartozik.

A lelkipásztori küldetést illetõen a szentatya felolvasott kinevezõ bullájában megdöbbentõ szavakat hallottunk. Maga az esztergom-budapesti érseki szék és annak kiemelkedõ történelme fogja megadni a lelkipásztori munka irányelveit. Így szól szentatyánk útmutatása. Errõl az esztergom-budapesti egyházról mondja ugyanebben a levélben, hogy Magyarországon belül kiemelkedõ helyet foglal el. Az egyház történelme legyen tehát tanítómesterünk. De ez a történelem üdvtörténelem. Nem pusztán háborúk és éhínségek, hódítások és felszabadítások, építések és rombolások, új meg új átszervezések története, hanem az isteni üdvösség mûve érlelõdésének és bontakozásának története is. Ha végigtekintünk egyházmegyénk fõpásztorainak, püspöki, papi egyéniségeinek, tanúságtevõ világi keresztényeinek során, olyan személyek jelennek meg szemünk elõtt, mint Szent István király, az õszintén hívõ világi keresztény ember, aki valóban mindent megtett azért, hogy az evangélium szellemében alakítsa maga körül a világot. Olyan személyek, mint Pázmány Péter, aki egyszerre tudta hittel szolgálni az egyház ügyét, és ezáltal, ezzel egybeforrva hazánkat és nemzetünk kultúráját is. Olyan személyiségek, akikért egyházmegyénk hálát adhat Istennek. Isten szolgája, Mindszenty József szenvedést is vállaló hõsies tanúságtétele és két utódjának teológiai tisztánlátása, igazhitûsége, imádkozó szeretete és a megaláztatás mártíriumát vállaló kitartása, Meszlényi Zoltán segédpüspök életét sem kímélõ hûsége, minden hitéért börtönt, üldöztetést szenvedett paptestvér és világi hívõ helytállása erõforrást jelentenek mindannyiunknak. Különös bátorítás számomra, hogy e nehéz idõk hûségben és szenvedésben kiemelkedõ tanúi közül néhányan jelenlétükkel megtisztelték ezt az ünnepséget.

De a püspök lelkipásztori munkájához maga a II. vatikáni zsinat is megadja a legfõbb irányelveket. A zsinat tanítása szerint a püspök legyen pásztor, aki ismeri nyáját, de akit övéi is ismernek. Mint igazi atyát, úgy töltse el a gondoskodás a rábízottak iránt. De a szeretete ne váljék puszta érzelemmé, hanem egyházmegyéje egész családját fogja össze a közös küldetés hûséges teljesítésére. Mivel tekintélyét Krisztustól nyeri, ne pusztán emberi okból hallgasson a hívõ a püspök szavára. Mint összetartó család, úgy munkálkodjék az egyházmegye papsága és hívõ közössége a püspök mellett.

Ezért õszinte szándékom, hogy keresem a személyes találkozást a budapesti plébánosokkal, lelkészekkel és hívekkel éppúgy, mint a Dunakanyar és természetesen Esztergom és környéke katolikusaival. Együtt szeretnék örvendezni apró és jelentõs eredményeitekkel, veletek együtt próbálom keresni a megoldást is a rátok nehezedõ gondokra. Új lelkipásztori helyzetben vagyunk, hiszen egyházmegyénk határai 1993-ban átalakultak. A korábban más egyházmegyékhez tartozó területek bekapcsolódása az egyházmegye vérkeringésébe már megindult. Közös dolgunk ennek az élõ együttmûködésnek az erõsítése.

A püspök feladata az is, hogy a közönyössé vált vagy lelkében megkínzott, kiüresedett vagy szétszórt embernek elvigye a vigasztalás és a remény szavait, az Isten igéjét. Hiszen az Atya azért küldte hozzánk egyetlen Fiát, hogy az õ emberi hangján szóljon hozzánk. És reményt adó, üdvösségre vezetõ szavait az egyházban a Szentlélek foglalta össze az újszövetségi szentírásban és a mértékadó tanúságtételt hordozó hagyományban is. Az egyház pedig a benne lévõ minden gyarlóság ellenére is érzi a Szentlélek indítását, hogy ezt az életet adó tanítást ne zárja magába, hanem ossza meg örömét másokkal is. De rábízza Krisztus az egyházra a megszentelés, a szentségi kegyelmek továbbadása és a pásztori vezetés szolgálatát is.

Fõegyházmegyénkben 1994-ben Paskai bíboros úr vezetésével egyházmegyei zsinatot tartottunk. Ez jelölte ki a legutóbbi egyetemes zsinat tanításának nyomán a legfõbb feladatokat helyi egyházunk életében. Mindez továbbra is élõ és aktuális vezérelv mindannyiunk számára.

3. Túltekintve egyházmegyénk határain emlékeznünk kell arra, amit a II. vatikáni zsinat a püspökök egyetemes küldetésérõl tanít. Az egyházmegye határain túlra is szól az a közös felelõsség, amit a világegyház püspökeinek testülete mint az apostolok testületének utóda hordoz. De megjelenik ez a közösségi küldetés a püspöki konferenciák munkájában is. Abban a szolidáris együttmûködésben, amit hazánk püspökei egymás iránti tisztelettel és segítõkészséggel végeznek. Sajátos történelmi szimbolikája és üzenete van annak a ténynek is, hogy az esztergom-budapesti egyház – amint a szentatya írja – Magyarországon belül kiemelkedõ helyet foglal el. Magyarország prímásának tisztsége ezért a katolikus hit, a magyarság iránti lelkipásztori szeretet, és, ha a Gondviselés úgy kívánja, a külsõ vagy a lelki szenvedés különleges felelõsségét is hordozza.

De a püspök küldetéséhez tartozik a keresztények egységének elõsegítése, az ökumenikus párbeszéd támogatása is. A szentatya visszavonhatatlanul elkötelezte magát az ökumenizmus mellett. Magam is ebben a szellemben kívánom végezni szolgálatomat. Felejthetetlen emlékünk II. János Pál pápa debreceni látogatása, amelynek során megkoszorúzta a gályarab prédikátorok emlékmûvét. A protestantizmus kiemelkedõ képviselõi pedig itt, az esztergomi bazilikában rótták le tiszteletüket a kassai vértanúk oltáránál. Örömmel veszek részt az idei ökumenikus imahét kezdetén, mely az eddigi fáradozások szerves folytatása. A hajdani keresztény Nyugat határvidékén, itt Magyarországon a keleti kereszténység felé is megnyíló szeretet különleges hivatását is érezzük.

Kötelessége az Egyháznak az is, hogy Krisztust korunk társadalmában képviselje. Ennek a kornak – mint a Szentatya tanítja (Redemptoris missio 58) – „van valami drámai és igézetes jellege. Miközben az emberek részben anyagi javak után loholnak, és egyre jobban a fogyasztói szemlélet és a gyakorlati materializmus rabjai lesznek, ezzel párhuzamosan jelentkezik az élet értelmének keresése, a belsõ élet vágya, a közösségalkotás és az imádság igénye.” Még „az elvilágiasodott, erkölcsileg szétesett társadalmakban is keresik a lelki életet mint az elembertelenedés ellenszerét. Ez a valláshoz való visszatérés ugyan kétértelmû, de mégis tartalmaz kihívást. Az egyház felbecsülhetetlen értékkel rendelkezik, amit felkínálhat az emberiségnek, és ez Krisztus, »az Út, az Igazság és az Élet«. A keresztény út elvezet az Istennel való találkozáshoz, az imádkozáshoz, a belsõ fegyelemhez, az élet értelmének felismeréséhez.” Így kell hát társadalmunkban sajátosan szolgálnunk az emberek együttélését és boldogulását elsõsorban a keresztény örömhír továbbadásával. Ez ma már hazánkban olykor nem is csupán a hitélet és az apostoli tevékenység közvetlen útjain, de a tömegtájékoztatás, sõt a katolikus szellemû oktatási, kulturális és szociális tevékenység segítségével is történik. Az ilyen intézmények az utóbbi tíz-egynéhány év új kihívását hordozzák. Fontos teendõnk, hogy ezek az intézményeink méltó és zavartalan módon mûködhessenek, hozzánõjenek a szakmai kiválóság és a hitbeli tanúságtétel feladatához. Korunk fõ parancsa tehát számukra az érlelõdés, az elmélyülés és az azonosság erõsödése. Ez teszi lehetõvé, hogy a szülõk, rokonok és érdeklõdõk bizalma a katolikus név iránt igazolást nyerjen.

Ugyancsak az idõk jeleit hordozza népünk és Egyházunk számára az Európai Unió bõvítése és az európai öntudat erõsödése az Unió határain innen és túl. De ez a folyamat egyben az egyes népek és régiók önbecsülését és egymás iránti tiszteletét is erõsíteni képes. Egyre jobban átérezzük, hogy nem egymás ellenében, hanem egymást kiegészítve kell közös hazánkat építenünk. Nem csupán haszonról és gazdaságról, jólétrõl és konkurenciáról szól ma világrészünk története. Sokat beszélnek közös értékekrõl is. Érezzük, hogy a keresztény örökség nélkül Európának a szíve hiányozna. Felelõsek is vagyunk azért, hogy jövõnk ne áttekinthetetlen bürokrácia és külsõ szellemi hangzavar által sodort felületes tömegélet legyen, hanem az emberi személy igazi méltósága teljesedjék ki, kapjon védelmet a lelkiismereti szabadság, az egyénekre és közösségekre kiterjedõ vallásszabadság érvényesülésével. Így meríthetünk azoknak az értékeknek a forrásából, amelyek önállóbbá, összeszedettebbé, gondolkodni, akarni, szeretni képesebbé tehetnek minket. Ezek azok az értékek, amelyekre egységesülõ világunkban mindenkinek egyre inkább szüksége van. Ezek megélésén keresztül vezet minket Krisztus az életszentségre.

4. [. . .]

Széll Kálmán

BOLDOG BATTHYÁNY LÁSZLÓ (1870–1931)

a „szegények orvosa” orvosi szemmel

II. János Pál pápa dr. Batthyány-Strattmann Lászlót méltónak találta, hogy oltárra emelje, boldoggá avassa*. Miután személyében egy, sajnos, ma sem közismert magyar orvosról van szó, a magyar hívõk, s kitüntetetten a keresztény orvosok kötelessége, hogy életútját ismerjék és terjesszék.

Már az õt eltemetõ gróf Mikes János szombathelyi püspök is azzal búcsúztatta, hogy Batthyány „szent” volt, nem érte, hanem hozzá kellene imádkoznunk. Az emberek már életében, ám halála után még inkább szentként tisztelték, s a „szegények orvosának” tartották. Boldoggáavatási eljárását Theodorus Innitzer bíboros Bécsben indította el, mivel ott halt meg. Az ügy a háború alatt megrekedt, de utána is csak nehezen haladt elõre, hiszen a kommunista diktatúra alatt egy fõúr példaképként állítása nem illett bele abba a hamis ideológiai sémába, torz osztályharcos klisébe, amely általánosan elítélte a vagyonos osztály tagjait, akikkel szemben az állampolgár csak gyûlöletet érezhetett. (Körmenden a politika név szerint is uszított ellene.) Pedig az õ élete éppen azt példázta, hogy – szemben az ideológiai elõítéletekkel – egy patinás történelmi család dúsgazdag tagja is lehet progresszív. (S ezt az 1919-es kommün alatt a helyi Direktórium is belátta, amely nemcsak vagyonát hagyta érintetlenül, de üzent is utána, hogy nyugodtan jöjjön haza.) Annál inkább pártfogolta az ügyet dr. László István kismartoni (eisenstadti) püspök, aki a második világháború után alapított burgenlandi egyházmegye elsõ megyés püspöke volt, és (anyja horvát, apja magyar lévén) németül, magyarul és horvátul egyaránt jól beszélt. A puha diktatúra idejében már a szombathelyi egyházmegye is – elõbb Kovács Sándor, majd dr. Konkoly István megyés püspök közremûködésével – teljes erõvel bekapcsolódott, sõt oroszlánrészt vállalt a szenttéavatási per (az ún. kanonizáció) lebonyolításában, a korabeli tanúk kihallgatásában, az imameghallgatások és a csoda kivizsgálásában stb. László püspök munkáját dr. Paul Iby megyés püspök folytatta. A per posztulátorai rangos egyházi személyek voltak, mégpedig idõrendi sorrendben Csávossy Elemér SJ, dr. Erdõ Péter, dr. Ternyák Csaba, dr. Gonda Imre, dr. Veres András és dr. Németh László, akiket Szombathelyrõl Tibola Imre viceposztulátor nagyprépost képviselt és segített. (A kanonizáció teljes történetét Tibola Imre „Feljutott az oltár magasára” címû most megjelent könyve részletezi.) Sokat tett az ügyért dr. Gyürki László pápai prelátus, körmendi plébános, s nem utolsósorban Puskely Mária Kordia nõvér is. A kanonizáció elsõ fokozata a „boldoggá” avatás, amelyben az Egyház tekintélyének súlyával kijelenti, hogy az avatandó hõsies fokban gyakorolta a keresztény erényeket, s õt hivatalosan is példaképnek, közbenjárónak jelenti ki, ezzel mintegy az „oltárra emeli”. A hosszú, alapos (néha szinte bürokratikusnak tûnõ) eljárás befejeztével 2002. július 5-én a Szentatya jelenlétében közzétették Batthyány-Strattmann László boldoggáavatási dekrétumát, amelynek alapján II. János Pál pápa a boldoggá avatás szertartásának idõpontját 2003. március 23-ában határozta meg.

Az elmúlt évtizedekben, de fõleg a rendszerváltozás óta sok Batthyány-kiadvány, életrajz, könyv, monográfia, cikk stb. látott napvilágot. Ezek nagyrészt Batthyányt mint buzgó keresztényt, humanistát, önzetlen segítõt, kitûnõ családapát, eszményi férjet, szociális érzékkel ellátott emberbarátot stb. mutatják be. Orvosi erényeit is elsõsorban a betegek nézõpontjából világítják meg, kiemelve emberségét, segítõkészségét, önzetlen jóságát. Az alábbiakban elsõsorban mint orvos szeretném õt górcsõ alá venni. Ám életmûvének durva megcsonkítása lenne, ha ezzel kapcsolatban vallásos indítékait elhallgatnám.

Élete

Batthyány László gróf – családja hatodik gyermekeként – 1870-ben született Dunakilitin, ahol kisgyermek korát töltötte, de a család a nagy dunai árvíz elõl 1876-ban Köpcsénybe (a magyar–osztrák–szlovák határszögletben fekvõ mai Kittsee-be) költözött. Szüleit korán „elvesztette”, ami mély sebet hagyott benne. Apja ui. elvált, újra nõsült, édesanyja idült vesegyulladásban szenvedett (1882-ben halt meg), õ pedig 1879-ben elõbb a híres kalksburgi, majd 1885-ben a nem kevésbé kitûnõ kalocsai jezsuita konviktusba került. Diákkorában igen sokirányú érdeklõdést mutatott, különösen a zene (zongora, harmónium, hegedû) és nyelvek iránti vonzalma gyümölcsözött, de tanulmányi eredményei inkább közepesek voltak. Egyik pap tanárát megsértette, emiatt az érettségi elõtt álló ifjút kicsapták Kalocsáról, ezért Ungváron érettségizett „jó” eredménnyel. Édesapja a családi vagyon kezelésére szánta, ezért Bécsben az egyetem mezõgazdasági szakára iratkozott, de ezzel egy idõben kémiát, fizikát, filozófiát is tanult, sõt még csillagászattal, irodalommal és zenével is foglalkozott. Tanulmányait félbeszakítva a Radeczky-ezrednél leszolgálta egyéves ún. önkéntesi évét, majd a bölcsészkarra iratkozott. Ám hat szemeszter után ezen tanulmányait is félbeszakította, s régi vágyát váltotta valóra, amikor 1896-ban – 25 évesen másodévesként – beiratkozott az orvosi karra. Apja halála után egy évvel medikusként 1898-ban vezette oltárhoz az orosz és osztrák szülõktõl származó Coreth Mária Terézia grófnõt, akivel haláláig boldog, harmonikus házasságban élt, s aki 13 gyermekkel ajándékozta meg. Ifjúkora óta vallásos nevelésben részesült, de hite igazán csak a szintén mélyen vallásos feleségével folytatott eszményi családi életközösségük során teljesedett ki.

Orvosi diplomájának megszerzése után nagy tudásszomjjal szerzett gyakorlatot a bécsi klinikákon, s alig várta, hogy 1902-ben Köpcsényben (a szükséglet szerint 20–30 ágy nagyságú) magánkórházat alapítson, ahol általános orvosi járó- és fekvõbeteg-ellátást folytatott, s nagy számban sebészeti beavatkozásokat is végzett. Kézügyessége (az órás mesterségtõl a cukrászatig sok mindenhez értett) határozottsággal és türelemmel párosult. Fõleg a nincsteleneket karolta fel, akiket ingyen kezelt, sõt ha rászorultak, még a gyógyszer- és útiköltség-térítéseiket is átvállalta. Ennek köszönhetõ, hogy az elsõ tíz évben mintegy egymillió aranykoronát emésztett fel kórháza. Az elsõ világháború alatt az intézetet 100–120 ágyasra bõvíttette, sõt a katonai szolgálatra behívott körorvost is õ helyettesítette.

A háború alatt meghalt nagybátyja, Ödön, akitõl a Strattmann névvel és hercegi ranggal járó körmendi hitbizományt örökölte, ahova a kommün, illetve Trianon után 1920-ban átköltözött. Elsõ dolga volt a várkastély egyik szárnyában ismét kórházat kialakítani. Kittseei kórházát jelképes áron (2 Schillingért) a burgenlandi tartománynak adta át. (A kórház azóta bõvült, korszerûsödött, múlt évben ünnepelte 100 éves fennállását.) A fekvõbetegek mellett Körmenden is kiterjedt járóbeteg-rendelést folytatott, de pajzsmirigytúltengése miatt az erõs fizikai igénybevételt követelõ sebészetet mindinkább a finom kézügyességet és kisebb fizikai megterhelést kívánó szemészettel cserélte fel. A közeli környékbõl, sõt az egész országból áramoltak hozzá a betegek, de még Amerikából is felkereste néhány páciens. Orvosi munkájának segítésére Köpcsényben 1904-tõl dr. Otto Fuchs fõorvost alkalmazta, de közvetlen segítõje, egy személyben asszisztense és mûtõsnõje legtöbbször a felesége volt. Gyakran a nagyobb gyerekek is segítettek fõleg az adminisztrációban. Körmenden 1926-tól dr. Ajtay Mária szemész volt az orvosasszistense. Szenvedélyes orvos volt, aki még szabadsága alatt is dolgozott, felajánlotta szolgálatait a helyi orvosnak, vagy bejárt a helyi kórházakba segíteni.

Közben õt is megpróbálta az élet. A kommün alatt családostól Bécsbe, majd Svájcba menekült, 1921-ben sokat ígérõ elsõszülött fia, Ödön betegedett meg, s noha átfúródott féregnyúlvány-gyulladása miatt a szombathelyi dr. Petõ Ernõ igazgató sebész fõorvos megoperálta, meghalt, végül pedig õ maga is hólyagrákot kapott, mely miatt Bécsben a Löw-szanatóriumban kezelték, ahol 14 hónapig tartó hõsiesen viselt szenvedés után 1931. január 22-én megváltotta a halál. Körmenden ravatalozták fel, búcsúztatták el, majd a család õsi központjában, Németújváron (ma Güssing) a ferences templom alatt lévõ családi kriptában helyezték örök nyugalomra.

A szegények orvosának elhivatottsága

Batthyány élete bizonyosan rendhagyó volt. A régi, patinás történelmi család államférfiakat, hadvezéreket, püspököket, mûvészeket, sõt vértanúkat is adott az országnak, ám „hóbortos orvosokat”, akik a család vagyonát „eltékozolják”, s a szegények orvosának szegõdnek – nem. Ne feledjük, az õ idejében az orvosi hivatás nem tartozott a legmegbecsültebb pályák közé, egyesek le is nézték õket. Batthyány mégis ezt a hivatást választotta, s haláláig hû maradt hozzá, sõt kijelentette, hogy ha ezerszer születne, ezerszer mondaná az Istennek: „Uram, hadd legyek megint orvos, de Érted, a Te dicsõségedért dolgozzam.” Hercegi rangját csak ritkán használta, ám mindig büszke volt orvosdoktori képesítésére.

Néhány kortárs orvos – érthetõ módon – konkurenciát látott benne, jótékonyságait hitelrontásnak fogta fel, s lekicsinylõen azt hangoztatta, hogy könnyû volt neki bõkezûsködni, hiszen dúsgazdag ember lévén ezt megtehette. Ma is akadnak, akik ezzel kisebbítik érdemeit. Kortársai közül nem kevesen egyenesen bolondnak tartották. Mert a nagy vagyon mindenkor annak gondos megõrzésére, sõt (házasodás és ügyes gazdálkodás révén) még gyarapítására is kötelezett. Ám, hogy valaki munkát vállaljon úgy, hogy ez vagyona kárára, a nincstelenek javára történjen, azt egyszerûen nem értették. Batthyány mégis ezt az utat járta, vagyis az árral, a korfelfogással szembe menetelt, noha orvosi tevékenységével vagyonát még gyarapítani is képes lehetett volna. Fáradságos és felelõsségteljes munkát vállalt, ezt megosztotta a családjával, holott nem lett volna erre szüksége. Szerényen élt, noha drága passziókat, fényûzõ életet is megengedhetett volna. Vallásossága emberszeretetre, segítésre, adakozásra, áldozatvállalásra késztette, s ezt orvosi tevékenységében találta meg. Orvosi munkája tehát nem fõúri passzió, hanem – fõleg a szegényeknek nyújtott – szolgálat volt. Nem hiába jegyezte meg dr. Zajiczek, hogy élete során nem találkozott hasonló orvossal, aki „nemcsak orvos volt a hercegek között, de herceg az orvosok között”.

Hivatását példásan megélt vallásossággal, családi élettel kötötte össze, így szeretetgyakorlása, szerénysége, békessége, alázata, szorgalma, áldozatvállalása mindenképpen példaértékû volt. Sok tekintetben megelõzte a korát. Példás családi életével pl. megvalósította a – 2. vatikáni zsinat által csak késõbb megfogalmazott – „családegyház” fogalmát, felismerte és megélte, hogy az igazi kereszténység elsõsorban a szegények megsegítésén fáradozik.

Említést érdemel magyarsága, amelyet mindig büszkén vallott. A magyar és a német nyelvet egyaránt jól bírta, ám talán az utóbbit gyakorolta többet, hiszen az osztrák–magyar monarchiában élve, iskoláinak nagy részét németül végezte, katonai szolgálatát németnyelvû ezredben szolgálta, s felesége is csak férjhezmenetele után tanult meg magyarul. (Vele ennek érdekében eleinte mindig magyarul beszélt.) Ám a család mindennapos „asztali nyelve” a magyar volt. Trianon után hazánk mellett tett hitet, tagja volt a magyar fõrendiháznak, a Vas megyei Törvényhatósági Bizottságnak, „Vasvármegye örökös fõispánja” címet viselhette, s bár IV. Károly királyhoz lojális volt (vele a királypuccskor találkozott is), politikával tudatosan nem foglalkozott, a legitimista pártba sem lépett be. Gyermekei magyar nyelven tanultak, s halálukig gyakorolták is a nyelvet. Sajnos, a kommunista diktatúra alatt kénytelenek voltak az országot elhagyni. Legidõsebb leánya, Lili grófnõ mondotta: „Nem mi lettünk hûtlenek Magyarországhoz, hanem a diktatúra üldözött el bennünket. Más bûnünk nem volt, csak a származásunk.” Bizony, a „szegények orvosá”-nak családját „hálából” a diktatúra kiûzetéssel „jutalmazta”. Szégyenteljes önpusztító módon erõszakolta és tagadta meg a történelmet. Utoljára fia, Ferenc 1956-ban hagyta el az országot, miután 10 különbözõ táborban 11 évet töltött a szovjet gulágban. Valamennyi gyermeke külföldön halt meg, részben õk, részben az unokák szétszóródtak a világban, Európa több országában, Dél-Amerikában. Valamennyi gyermeke meghalt már, unokája, a jelenlegi herceg (László) Bécsben él. A kint születettek – fõleg az etnikailag vegyes házasságok miatt – már nem, vagy csak gyengén beszélik a magyar nyelvet.

Batthyányt különben köpcsényi évei, továbbá a család õsi fészke, fõúri elõneve és temetkezési helye (Németújvár = Güssing) miatt – jogosan – a burgenlandiak is magukénak vallják, csakúgy, mint Liszt Ferencet, aki Doborjánban született, s aki gyenge magyar nyelvtudása ellenére is mindig a magyar haza hû fiának vallotta magát. Amint Liszt az árvíz hallatán hazája sorsa felett oly meghatóan kesergett, Batthyány az elsõ világháború utáni országcsonkítással kapcsolatban 1920. jan. 21-én naplójában szintén hazája sorsáért aggódik, amikor így ír: „Fekete felhõk tornyosulnak . . . aggasztó hírek jönnek. A magyarság a békeszerzõdés határozatát megtudva felkiált, és minden izmát megfeszíti. Fogait összeszorítja,  . . . és mint sebzett oroszlán várja ellenfelét. Mit fog tenni? Szó nélkül el fogja vállalni a feltételeket? Vagy megkezdi a kilátástalan élethalál-harcot? Nem tudom. Ma egész Magyarországon mindenki érzi, hogy mily állapotban van hazája. . .  Patrona Hungariae, régi nagy Patrónánk, ora pro nobis!” (Magyarország védelmezõje, imádkozz érettünk!)

Orvosi ars poetikája

Ki kell emelnünk etikai szemléletét és magatartását. Kollégáival szemben megértõ, udvarias volt, velük jó viszonyra törekedett, tõlük tanulni nem szégyellt. Hippokratészi módon számára a beteg volt az elsõ, akinek mindenkor a javát kívánta szolgálni, kerülte az ártást (nil nocere!). Köpcsényi kórházának irányelvei közt 1902-ben a következõket írta: „Kórházunkban csak olyan operációkat végzünk, amelyek a leggyorsabban elvezetik a beteget a gyógyuláshoz. Kétséges kimenetelû, kísérleti mûtéteket . . . nem hajtunk végre. A cél érdekében felhasználjuk a modern gyógyászat és szakterületek minden rendelkezésre álló eredményét.” Nagy könyvtárából és folyóiratokból rendszeresen képezte magát, s kapcsolatot tartott kora híres orvosaival, kitüntetetten Grósz Emillel (aki többször járt nála, s ravatalánál búcsúztatót is mondott), Eiselsberggel, Pirquet-vel Campbell-lel, a bécsújhelyi Fröhlichhel stb. Számára minden beteg egyenlõ volt, nemzetiség és vallási hovatartozás nélkül. Köpcsényben magyar, horvát, szlovák és német ajkú betegeit anyanyelvükön (néha akár tájszólásukon) szólította. Hiányzott belõle az idegengyûlölet vagy a nacionalista gõg. Nem volt benne vallási elõítélet sem, egyetlen felekezetet sem helyezett elõnybe, zsidó betegeit különösen tisztelte, még kóser kosztot is biztosított számukra, így a ma oly sokat (és, sajnos, nemritkán politikai felhangokkal) emlegetett tolerancia és az ökumenizmus jó értelemben vett filoszemita elõfutárának volt tekinthetõ. Míg napjainkban, sajnos, nemritkán a pénz uralja és motiválja az orvos–beteg kapcsolatot, nála a szeretet, az alázat, az önzetlen segíteni akarás, a testvéri emberkapcsolat volt a meghatározó, melynek kapcsán pénzt nem kapott, hanem legtöbbször adott. Etikai krédója miatt is akár szimbolikus jelentõségûnek is tulajdonítható, hogy személyében az egyház éppen egy orvost emel oltárra, amikor – úgy tûnik, sok tekintetben – az orvosi rend etikája napjainkban megrendülni, válságba kerülni látszik.

Haladó szellemû orvos volt. Nem hiába lett az MTA tiszteletbeli tagja. Az orvostudománynak szinte egész palettáját (sebészet, fogászat, szülészet-nõgyógyászat, fül-orr-gégészet stb.) mûvelte. Legnagyobb örömét a sebészetben, késõbb pedig a szemészetben találta. Saját kezûleg készített és kidolgozott fényképekkel, röntgenképekkel dokumentálta eseteit. Betegforgalmáról évente nyomtatott összesítést készíttetett, mely bõvelkedett kazuisztikákkal is. Nemritkán napi 80–100 beteget vizsgált és kezelt. Orvosi gyakorlata során több, mint 20 ezer mûtétet végzett, ebbõl kb. 3000 szürke hályogot, ami akkoriban igen nehéz mûtét volt. Konrad Röntgen világraszóló felfedezése után 8 évvel már röntgenkészüléket vett. Míg Szombathelyen csak 1929-ben vezették be a kórszövettani vizsgálatokat, Köpcsényben már 1904-ben végzett ilyeneket. Kórháza már önálló laboratóriummal rendelkezett, ami akkoriban korántsem volt megszokott. Saját kórházának felszerelése, sõt részben mûtéti anyaga, vetekedett a bécsi és a budapesti klinikákkal. (Szombathelyen az elsõ önálló polgári sebészeti osztály 1919-ben alakult, ám a városi kórházakban erre csak a harmincas években került sor, s addig aszeptikus mûtéteket alig végeztek. Dr. Remetei Filep Ferenc igazgató sebész fõorvostól tudjuk, hogy pl. a körmendi kórházban 1931-ben a mûtõnek kijelölt helyiségben még baromfikeltetés folyt!) A köpcsényi betegkimutatások alapján valóban kiderült, hogy a hercegorvos betegei fõként egyszerû munkásemberek (napszámosok, erdei és mezei munkások, cselédek, szegény parasztok, szolgálók, iparosok stb.) voltak. Néha szinte erején felül dolgozott, ami már nem volt nevezhetõ holmi hóbortos nagyúri hobbinak; odaadó napi rutin munkáját bizonyára nem puszta kedvtelésbõl, hanem humanista elkötelezettségbõl végezte. Tevékenysége voltaképpen önként vállalt, ám hitvalló keresztény elvekre épülõ, kemény szellemi és fizikai munka volt. Ehhez valamiféle – Albert Schweitzerhez hasonló – megszállott hivatástudatra, karizmatikus személyiségre volt szüksége. Orvosi munkájával megvalósítani szándékozott a jézusi intelmet, miszerint amit egynek tesz valaki embertársai közül, azt neki (Jézusnak) teszi. Emberszeretete tehát az Isten-szeretetbõl táplálkozott. Végrendeletében azt írta: „Életem egyik fõ feladatának tûztem ki, hogy orvosi mûködésemmel a szenvedõ emberiségnek szolgálatot tegyek, és ezáltal a jó Istennek tetszõ dolgot cselekedjek. . . Hálát adok a Teremtõnek, hogy az orvosi pályára hívott. Ha boldogok akartok lenni, tegyetek másokat boldoggá.”

Batthyány dr. orvosi munkájában megvalósította az ideális keresztény orvosképet, amennyiben a kétoldali orvos–beteg kapcsolatba harmadikként belevitte az Istent. Betegében az Isten képmását, a szenvedõ embertársat, testvért, sõt magát Jézus Krisztust látta és szolgálta. A gyógyításban a hátsó gondolatoktól mentes eszményi tisztaságot, anyagi érdektelenséget, önzetlenséget, valamint az Isten szeretetén keresztül az empátiát valósította meg. Magára vette a beteg szenvedését, Isten eszközének tekintette magát. Batthyány arra tanítja a 20. és 21. század emberét, hogy hogyan lehet imádkozva dolgozni és dolgozva imádkozni, mert erre korunkban a jelek szerint sem ideje, sem igénye nincs. Az Úrral folytatott szakadatlan természetfeletti párbeszéd biztosította õt arról, hogy önmagával és a világgal békességben éljen, szeretetben dolgozzon, és hõsi megadással vállalja a halált. Munkájában a szolgálatot és az irgalmas szamaritánus lelkületét tartotta szem elõtt. Vagyis azét az emberét, aki az evangélium szerint a szamáriai – tehát idegen – hovatartozása és világnézete ellenére a mások által kirabolt, véresre vert s az arra menõk által mellõzött, sorsára hagyott, nyomorult embertársán könyörült meg. Önzetlen emberségbõl ellátta sebeit, szamarán elszállította, sõt még pénzt is fizetett a fogadósnak, hogy tovább ápolja. Ennél többet ma sem nyújthatunk.

Halála óta Batthyány életmûve – az egyházi kanonizációs eljárás mellett – világi vonalon is foglalkoztatja hazánk közvéleményét, fõleg Körmend, Szombathely és Vas megye lakosságát. A körmendi kórház 1934-ben, s a budapesti Korall u. 6. sz. alatti gyógyszertár a nevét vette fel. A körmendi kórháztól ugyan a pártállam megfosztotta névadóját, ám 1990. jan.19-én a kórház újra felvette a dr. Batthyány-Strattmann László nevet. Ez is azt példázza, hogy az igazságtalanságokat elõbb-utóbb mindig legyõzi az Idõ, amely méhében hordozza az Igazságot. Emlékét számos templom üvegablaka, Ausztriában és hazánkban több köztéri emlékmû, emléktábla, templomi szobor, festmény õrzi. Ausztriában és hazánkban egyházi énekeket írtak emlékére, iskola, intézmény (Vakok Gyermekotthona, Idõsek Akadémiája stb.) vette fel az õ nevét. Szombathelyen 1990. jan. 16-án alakult meg a „Keresztény Egészségügyiek Batthyány László Társasága”, amely elsõsorban emlékének ápolását tûzte ki fõ feladatául. Batthyányról számos könyv, imakilenced, újságcikk, esszé, misztériumjáték, oratórium, tévéfilm, riport, háttérbeszélgetés stb. látott napvilágot, s az Egészségügyi Kormányzat már 1991-ben róla elnevezett rangos díjat alapított. Mindez arra mutat, hogy az utókor méltatja életmûvét.

* Március 23-i boldoggá avatásáról következõ számunkban számolunk be. (Szerk.)

Irodalom: 1. Gyürki László: Dr. Batthyány-Strattmann László, a hit nagy tanúja. Körmend 1989. – 2. Kardos Klára (bev. és ford.): A szegények orvosa, Batthyány Strattmann László. Eisenstadt, 1982. – 3. Kapronczay Károly, Remetei Filep Ferenc: Batthyány-Strattmann László (1870–1931) In.: Körmendi füzetek. Körmend Egészségügyének Története (szerk. ua.) Körmend 1983 p. 115. – 4. Klemm Nándor: Csak eszköz vagyok. . . Szombathely 1989. – 5. Puskely Mária: Nyisd fel szemeidet és láss! Dr. Batthyány-Strattmann László (1870–1931) OMC Kiadó Bécs 1986. – 6. Puskely Mária: Dr. Batthyány-Strattmann László élete képekben, dokumentumokban, történelmi mozaikkal. Szent István Társ. Budapest 1991. – 7. Puskely Mária: Dr. Batthyány László 1870–1931. Szent István Társ. Budapest 2001. – 8. Széll Kálmán–Tibola Imre: Keresztény Egészségügyiek dr. Batthyány László Társasága öt éve. Szombathely 1996. – 9. Tibola Imre: Úton hazafelé Szomathely 1991. – 10. Tibola Imre: A másokat szolgáló emberi élet . . . Életünk 1991/8 29 712–25. – 11. Tibola Imre: Feljutott az oltár magasára. Maximilian kiadó, Szombathely 2003. – 12. Vermes Péter: Szegények hercege. Budapest 1989.

Római rendezvények

Az MTI február 5-i jelentésébõl:

Mádl Ferenc köztársasági elnököt Rómában várják március 23-án, amikor a pápa boldoggá avatja az 1931-ben elhunyt Batthány-Strattmann Lászlót. Ez az esemény a magyar és az osztrák egyház közös ünnepe lesz. A nagykövet szerint az a tény, hogy II. János Pál egy osztrák–magyar orvost avat boldoggá, azt tükrözi, hogy a szentatya nagy jelentõséget tulajdonít Közép-Európának, a nemzetek feletti együttmûködésnek. Az avatási szertartás alkalmából kiállítást és tudományos konferenciát szerveznek az olasz fõvárosban, az ünnepség része lesz egy koncert és egy osztrák–magyar közös fogadás is.

A magyar szellemi örökség megismertetésére jó alkalom lesz Fraknói Vilmos születésének 160. évfordulója is. Az egykori egyháztörténész és arbei címzetes püspök tevékenységével (aki a római vatikáni nagykövetségnek otthont adó Fraknói-villát építtette) a korabeli Európa számára mind a mai napig ható értékeket hozott létre.

Hasonló célja lesz annak a tudományos konferenciának, amelyet Giesswein Sándor prelátusnak, a hazai keresztényszocialista mozgalom életre hívójának szentelnek. A római közönség megismerheti majd e nagyszerû személyiséget, aki a huszadik század elsõ felében már a modern keresztényszocializmust képviselte.

Czigány György

ZARÁNDOKÚT GÜSSINGBE

(A boldoggá avatás küszöbén)

A létszám hetven körül van, persze az átlagéletkor is.  .  . Gyõr barátainak köre: kirándulásunk egyúttal zarándoklat. Mert már elég sokat tudunk a szegények orvosáról, Batthyány-Strattmann Lászlóról, aki valóban a szentek önzetlenségének szintjén mûvelte mesterségét.

Gyõrnél jár az intercity vonat. Itt szinte mindenki vet egy pillantást emlékeinek kedves városára. Társaságunk elnöke (dr. Jordán László, a neves színész édesapja) nem a legidõsebb a maga nyolcvanhárom évével az együtt utazó zarándokok között. Szinte kölyök elevenségével, derûjével azonnal kitûnik közülünk. Régi, gyõri költõket emlegetek neki, mondom, hogy Tûz Tamással még levelezhettem én is, verseket küldtünk egymásnak. Persze tudom, hogy a Kanadában meghalt költõ Jordán gyerekkori barátja volt, s ketten együtt voltak gyakori vendégei a náluk jóval idõsebb nagy gyõri papköltõnek, Harsányi Lajosnak. – Biztosan tudod, Gyurim – válaszol nekem Jordán László –, hogy Tûz Tamásnak a valódi neve nem volt nagyon szép név: Makkó Lajosnak hívták. De azt tudod-e, hogy költõnevet Harsányi Lajostól kapott? Jelen voltam: egy kalapba két nevet helyezett el Harsányi atya. Hold Ábel volt az egyik, Tûz Tamás a másik sorsolható név. Laji barátom szerencsére a számára elfogadhatót húzta. . .

Beszélgetünk a nemrég boldoggá avatott gyõri mártír püspökrõl, Apor Vilmosról. S a reményrõl: már nem soká porosodnak Rómában a szenttéavatási kongregáció pincéjében más magyarok aktái sem. Mintha küszöbön volna dr. Batthyány boldoggá avatása is. Hiszen õ nemcsak orvos volt a hercegek közt, hanem herceg az orvosok közt. . . Maga is készített orvosi mûszereket kórháza számára, s kapcsolatban állt Európa híres szemészeivel: Grósz Emillel, Eiselsberggel, Pirquet-vel, Campbell-lel. Gyakorló orvos volt, de hõsi fokon a szeretet cselekedeteit gyakorolta. – Tudod-e viszont, Laci bátyám – kérdeztem most én elnökünket –, hogy Illyés Gyula is írt régi idõk és más égtáj távlatából a mi legendás orvosunkról? Ebéd az ürgödi kastélyban. . . Íme, részlet az író és a puszta egykori urának, a volt grófnak párbeszédébõl.

„– Megvalljam, mit hiányoltam még nagyon a magyar fõúri osztályban? Hogy rokonszenves eszelõsei, imádandó különcei nem voltak. Afféle Miskin hercegek. Akikkel a külföldi irodalom tele van.

– Én tudok egyrõl. Még az arisztokraták is bolondnak tartották. Egy Batthyány-Strattmannról.

– Mit csinált?

– Annak a hobbija a szem volt. Szemésznek tanult ki. Még egyetemet is végzett.

– Mi ebben a bolondság?

– A kastélyában igazi mûtõt rendezett be.

– Bolondságot ebben sem látok.

– Rendelt is, ingyen persze; elõbb csak a cselédeinek. Aztán, aki csak jött. Sõt, még õ járta a betegeit.

– Ez maga a színjózanság.”

Szombathelyrõl buszok visznek bennünket Németújvárra. Körmenden felvesszük lelki kalauzunkat, az ottani Batthyány-múzeum gondozóját, dr. Gyürki László plébánost. Régi ismerõs: tanácsadója volt másfél évtizede a Magyar Televízió filmjének is, mely a „szegények orvosát” igyekezett bemutatni. Jártunk akkor Köpcsényben (Kittsee), Körmenden, Németújváron. Találkoztunk még élõ, idõskorú gyermekeivel, akikkel interjúkat készítettünk Puskely Mária, Kordia nõvér pártfogó segítségével.

A németújvári ferences templomban P. Anton Bruck köszönti a zarándokokat. A Pinka, Lapincs és Rába gyönyörû völgyei, dombjai közt van Güssing, azaz Németújvár. A városka fölé meredeken emelkedõ hegyen Batthyány Ferenc gróf várával, melyet a mohácsi vész elõtt két esztendõvel kapott meg II. Lajos királytól. A templom alatti kripta a mai napig is temetkezési helye a Batthyány családnak. Csaknem száz koporsó, szarkofág emlékeztet itt az évszázadok múlására. A templom kórusa alatt található a hetvenkét éve meghalt Batthyány-Strattmann László herceg sírja. A falon emléktábla: Kiváló orvos. A köpcsényi és körmendi magánkórházban ingyen gyógyította a betegeket. Anyagiakkal segítette a szegényeket. Istenhez vezette a lelkeket: a „jóságos herceg” igaz keresztény életet élt hûségben és szeretetben.

László 1870. október 28-án született Dunakilitin. Kilencéves volt, amikor édesapjuk elhagyja a családot, és felesége társalkodónõjével köt házasságot, elhagyva egyházát is. Tizenkét éves a „dacos természetû” kisfiú, amikor a megpróbáltatásokat nagy türelemmel viselõ édesanya meghal. A kalocsai jezsuitákhoz kerül, több tárgyból megbukik, csak vívásból és egészségtanból van jelese. Megsérti prefektusát; távoznia kell az intézménybõl; Ungváron érettségizik. Keresi helyét: kedvetlenül gazdasági fõiskolára jár, jogot tanul, bölcsészkari tanulmányokat folytat, tartalékos huszárhadnagy. A csillagászat, a fényképezés, a mûvészet és a filozófia érdekli: jól zongorázik, egyszer fogadásból egy egész éjszakán át, megszakítás nélkül. . . Aligha nemes zenéket játszott, s könnyelmû életet kezd élni, bár édesapjának életmódja elrettenti, akinek – fõúri kedvtelése, vágyai nyomán – seregnyi törvénytelen gyermeke lett. Apja halála után László hamarjában feleségül veszi az osztrák-orosz-francia családból származó Coreth Mária Teréziát, akirõl ma Körmenden napköziotthonos óvoda van elnevezve. Hívõ felesége térítette vissza a keresztény élethez szerelmes és szentségi házasságban. És Köpcsényben, tizenhárom gyermeknek adva életet, megteremtik az eszményien boldog családot. A grófi kastélyban is szegényként, szerényen élnek, s a bárkinek bármikor rendelkezésére álló orvos-apa szakít mindig idõt a gyerekeire. Nemcsak együtt imádkoznak, bûvészkedik nekik, játszik és mókázik velük, együtt járnak vadászni, kirándulni, lovagolni. Néha eljutnak Belgiumba is, a tengerpartra.

Másfél évtizeddel ezelõtt a herceg akkor még élõ gyermekei közül én Lilikével, Blankával és Józseffel beszélgethettem: a harmadik, a nyolcadik és a kilencedik gyermekkel. Elmondták, hogy apjuk a nem vallásos embereket nem akarta soha meggyõzni a maga hitérõl, csak kedves volt hozzájuk, mosolygott rájuk. A nõvérek „herceg bácsinak” szólították. Jóban volt, s gyakran beszélgetett Kolompárnéval, a cigányasszonnyal, a legszegényebb betegeket pedig az ingyenes kezelés után még meg is ajándékozta. Pénzt, útiköltséget vagy ruhát adott nekik. Hajnalonta Királyhidáról „kórházvonat” hozta hozzá a betegek sokaságát.

– Van valami, amit nehéz elmondani – szólt Lili, aki ekkor már elmúlt 85 éves. Kilenc évvel ifjabb öccsére nézett, segítséget várva tõle. – Ödönrõl van szó, bátyánkról, aki huszonegy éves korában halt meg. Nehéz megmagyarázni – folytatta meghatottan is mosolyogva József. – Ödön zeneszerzõnek készült, komponált egy szép Ave Mariát is. Apánk, aki annyi emberen segített, épp õt nem tudta megmenteni. Egy késõn fölismert vakbélgyulladás okozta hirtelen halálát. Az utolsó napon Ödön még reménykedett: ugye, édesapám meggyógyulok? S akkor apánk így válaszolt: nem, kisfiam, nincs remény. De ne félj. Te olyan szép életet éltél, Téged már várnak a mennyek országában. . . És amikor Ödön meghalt, azt mondta nekünk – elrejtve roppant bánatát –: ne sírjatok, menjünk a kápolnába, és adjunk hálát Istennek, hogy Ödönnel lehettünk huszonegy éven át. . .

Ave Maria – komponiert von Graf Ödön Batthyány. Kezünkben a kotta. A dallamos kis darabot tévéfilmünk számára Takács Klára énekelte el a güssingi templomban; én kísérhettem orgonán.

Még találkoztunk Moik Annával, akinek édesapja, Ferdinánd volt a herceg sofõre, meg Bachmayer Imrével, akinek szülei szintén a herceg alkalmazásában álltak. Imre németül meséli: apám és anyám nagyon szerették egymást, de nem volt pénzük esküvõre. Amikor anyám babát várt, apám bizalommal fordult a herceg úrhoz. Nagy lakodalmat tartottak, azon a hercegi család is jelen volt, s kaptak konyha- és szobabútort, a herceg asztalosa készítette; mi még ma is az akkori ágyban alszunk. És azután ismét József szavai:

– Apám kálváriája 1929 nyarán kezdõdött. Észrevette, hogy vér van a vizeletében. A bécsi Löw-szanatóriumban hólyagrákját még õsszel megoperálták. Blanka naplót vezetett atyánk betegségérõl, lelki nagyságáról. 1931. január 22-én még együtt imádkozott a családtagokkal, majd elszenderült. Mi szaladtunk az orvosért: tegyen valamit. De õ azt mondta: hagyjuk õt elmenni. . . Itt most egy szent hal meg. S ugyanezt mondta Piffl, Bécs bíboros érseke, akit torokgyulladása miatt el akartak tiltani a szertartások fáradságaitól. De õ nem engedett. Az én életemben csak egyszer adatik meg, hogy egy szent holttestét beszentelhessem. . . A szegények orvosát Körmenden ravatalozták fel a várkápolnában. Három napon át több ezren vonultak el ravatala elõtt. Azok, akik megnyugvással látták a körmendi kastély világoskék zászlaját, ami mindig azt jelentette, otthon van a herceg orvos: várja azokat, akik testi-lelki segítséget kérnek tõle.

Sokoldalú, különös ember volt a szegények orvosa. Ha egész napos munka után éjjel zörgették föl, akkor is mosolyogva indult a beteghez.  És, mint gyermekei elmondták, mellékesen képzett cukrász is volt, órász (Lili így mondta, a halász mintájára) – autósiskolát szervezett, hatalmas kádakban ember nagyságú fényképekkel dolgozott, amatõr csillagász volt. Ami pedig a kék zászlót illeti, most is lobog, valahol az ég kékjében. Mert a szegények orvosa most is segít, ha kérik. . .

Budán, a család egykori palotájának falán 1989. október 28-án emléktáblát helyeztek el. A járdán, a jelenlévõk gyûrûjében ott állt Antall József is. Az ünnepi beszédet Várszegi Asztrik pannonhalmi fõapát mondta. Szavait ezzel a két mondattal zárta: Batthyány doktor a szeretet civilizációjának, az Isten államának polgára volt. Emlékezzünk, hogy tanulhassunk ettõl a nemes és szabad polgártársunktól!

A KATOLIKUSOK POLITIKAI ELKÖTELEZETTSÉGE
A DEMOKRATIKUS TÁRSADALOMBAN

A Hittani Kongregáció közleménye

A Hittani Kongregáció kérdéses dokumentuma 2002. Krisztus Király ünnepén kelt; Ratzinger bíboros prefektus és Bertone érsek titkár írták alá. Január 16-án tették közzé.

Nem szándékozik elõadni a témáról az egyház teljes tanítását, amelynek lényegét egyébként összefoglalta A Katolikus Egyház Katekizmusa, hanem a II. vatikáni zsinat (Gaudium et spes) és a pápák szociális tanításából merítve megvilágít néhány szempontot, tekintettel bizonyos tényekre. Egyes, magukat katolikusnak tartó társulatok és mozgalmak, katolikus folyóiratok is, olyan nézeteket hangoztattak, amelyek nem egyeztethetõk össze az egyházi tanítással. Elsõsorban is a politikai nézetek és választások erkölcsi vonatkozásairól van szó: egyesek a (bizonyos feltételekkel jogos) politikai pluralizmus nevében erkölcsi relativizmust vallanak, elhajolva a mindenkire kötelezõ természeti törvénytõl.

A II. vatikáni zsinat nyomán a pápa hangsúlyozza, hogy a világi hívõknek részt kell venniük a „politikában”, vagyis a sokrétû gazdasági, társadalmi, törvényhozó, adminisztratív és kulturális tevékenységben, amelyeknek célja a közjó, a béke, a szabadság, az egyenlõség elõmozdítása, az emberi élet és a környezet védelme, az igazságosság és a szolidaritás biztosítása. (Christifideles laici, 42.)

A zsinat tanítása szerint (Gaudium et spes, 73–76 stb.) a vallási és a politikai szférának megvan a jogos autonómiája. Ez az autonómia azonban nem jelenti azt, hogy a demokratikus társadalom jogos pluralizmusa etikai relativizmusba téved. A politikai (választási) szabadság nem alapulhat olyan „liberális” ideológián, amely – a pluralizmus és a tolerancia ürügyén – elhajol az etikai normáktól, és a gyakorlati életben, a törvényhozásban a természettörvénytõl független, saját nézeten alapuló, relatív etikát hirdet. Társadalmi kérdésekben – mindig demokratikus társadalomról van szó! – lehetséges többfajta választás a konkrét helyzetek, felmérések és értékítéletek alapján; és a világi híveknek kötelessége a politikai elkötelezettség (Gaudium et spes, 43, 75). Az egyháznak nem feladata, hogy konkrét helyzetekben receptmegoldásokat adjon; a választás a hívõk lelkiismeretére van bízva. De a pluralizmus csak úgy jogos, ha érintetlen marad a keresztény morális és szociális tanítás, tehát ha a politikai nézetek összeegyeztethetõk a hittel és az erkölcsi törvénnyel.

A dokumentum kiemeli a katolikus szociális és erkölcsi tanítás sarkpontját, az emberi személy tiszteletét, az emberi élet sérthetetlenségét. A katolikusnak szembe kell szállnia olyan nézettel és törvénytervezettel, amely merénylet az emberi élet ellen, így az abortusz és az eutanázia törvényesítésével. (Vö. Evangelium vitae kezdetû enciklika.) Mindig az emberre vonatkozó teljes igazságot kell szem elõtt tartani hitünk tanítása szerint.

A 4. pontban szó szerint ezeket olvassuk:

„Amikor a politikai cselekvés konfrontálódik a morális elvekkel, amelyek nem ismernek felfüggesztést, kivételt vagy bárminemû kompromisszumot, akkor a katolikusok elkötelezettsége világossá és felelõsségteljessé válik. Az alapvetõ és megmásíthatatlan etikai követelményekkel szemben a hívõknek tudniuk kell, hogy az erkölcsi rend forog kockán, amely a személy teljes javát tartja szem elõtt. Ebben az esetben az abortuszra és az eutanáziára vonatkozó polgári törvényhozásnál [. . .] védeniük kell az élet elsõdleges jogát a fogantatástól természetes végéig. Ugyanígy tiszteletben kell tartani és védelmezni kell az emberi embrió jogait. Hasonlóképpen védelmezni és támogatni kell a családot, amely a különbözõ nemûek monogám házasságán alapul, és amelynek egységét és állandóságát védeni kell a válásra vonatkozó modern törvényekkel szemben. E házassággal jogilag egyáltalán nem egyenlõk az együttélés más formái, amelyeket így nem lehet törvényesen elismerni. Ugyanígy a szülõk szabadságának biztosítása gyermekeik nevelésében elidegeníthetetlen jog, amelyet többek között elismernek az emberi jogok nemzetközi nyilatkozatai. Hasonlóképpen gondolni kell a kiskorúak társadalmi védelmére és a rabszolgaság modern formái áldozatainak felszabadítására (pl. a kábítószer-élvezet és a prostitúcióval való nyerészkedés). A felsorolásból nem hiányozhat a vallásszabadsághoz való jog; továbbá a közgazdaságnak a személyt és a közjót kell szolgálnia: »el kell ismerni, tiszteletben kell tartani minden személy, család, csoport jogait és jogainak gyakorlását« (Gaudium et spes, 75). Végül hogy is ne sorolnánk ide a béke nagy témáját. [. . .] A béke mindig az igazságosság gyümölcse és a szeretet eredménye (KEK, 2304); megköveteli az erõszak és a terrorizmus gyökeres és abszolút visszautasítását, és állandó, õrködõ elkötelezettséget követel attól, aki politikai felelõsséget vállal.”

A Hittani Kongregáció dokumentuma III. részében megvilágítja a „laicitás” és a pluralizmus elfogadható értelmét, ismételten hangsúlyozva, hogy a politikai életben vallott pluralizmus és autonómia nem jelentheti az erkölcsi törvényektõl, a természetes erkölcs normáitól való függetlenülést. „Tévedés lenne, ha a politikában gyakorolt jogos autonómiát a katolikusok összetévesztenék azzal az állásponttal, hogy elszakadhatnak az egyház erkölcsi és szociális tanításától.”

A IV. rész felhívja a figyelmet bizonyos katolikus mozgalmak és folyóiratok téves nézeteire, hangsúlyozva, hogy a szabadság nem létezhet igazság nélkül. Végül VI. Pál egyik megnyilatkozására és a zsinat Dignitatis humanae kezdetû nyilatkozatára hivatkozva óv a vallási relativizmustól:

„Az egyház azt tanítja, hogy az igazi szabadság nem létezhet igazság nélkül. Csakugyan »az igazság és a szabadság együtt járnak, vagy pedig együtt vesznek el nyomorult módon« (Fides et ratio) (. . .) Ezzel kapcsolatban hasznos emlékeztetni egy olyan igazságra, amelyet napjainkban nemigen vesznek tekintetbe, vagy a közvélemény nem pontosan értelmez: a lelkiismereti szabadságról van szó, különösen is a vallásszabadságról, amelyet a II. vatikáni zsinat Dignitatis humanae kezdetû nyilatkozata meghirdetett: ez az emberi személy ontológiai méltóságán alapul, és semmiképpen sem az egyenlõségen, amely nem létezik a vallások és az emberi kulturális rendszerek között. (. . .) A lelkiismereti szabadság és a vallásszabadság tehát egyáltalán nem mond ellent annak, hogy a katolikus tanítás elítéli a vallási közömbösséget és relativizmust, hanem azzal tökéletesen összhangban van.”

(Szabó Ferenc)