AZ ÉLET VÉDELMÉBEN

Kedves Olvasóinknak a feltámadt Krisztusnak, az Élet Szerzõjének örömét kívánjuk és kérjük Urunktól.

„Élet itt halállal
megvítt csodacsatával,
a holt Életvezér
ma úr és él!”

(A húsvéti mise szekvenciája)

Az ember akkor örül, ha az élet tért hódított, diadalmaskodott. Az élet – új élet – születése  mindig örömet jelent a szülõknek, a családnak. Azt mondhatnánk Chestertonnal, hogy „az ember akkor igazán önmaga, ha az öröm fundamentális dolog életében, a bánat pedig csak járulékos”. Az igaz, hogy sok a fájdalmas tény életünkben és a világban, tengernyi szenvedéstõl nyögnek a betegek, üldözöttek, éhezõk, háborús áldozatok – és mindenkit elér az öregedés, és megborzongat a közelgõ halál tudata. Hogyan örülhetünk, ha baj, kudarc, halálos betegség sújt bennünket? Hogyan lehetünk boldogok a „siralom völgyében”?

Igazában – végsõ elemzésben – a hit örömérõl van szó. Ismét csak Chestertont idézzük: „Az öröm a keresztény ember gigászi titka.” A pogány, nem hívõ vagy agnosztikus legfeljebb csak a pillanat örömét/gyönyörét tapasztalja meg. Hiszen ránehezedik a fátum, a végzet. A céltalan, süket világmindenség az abszurd érzését váltja ki a gondolkodó lényben. Camus írta valahol: „Ha az ember tudná, hogy a világegyetem tud szeretni, kiengesztelõdne.” Nos, mi hiszünk abban, hogy létünk nem a véletlen és a szükségszerûség játékának eredõje, hanem személyes Szeretet rendelt el bennünket öröktõl fogva, és Krisztusban kiválasztott, hogy gyermekei legyünk. (Vö. Ef 1) Tudjuk, mert hisszük, hogy e sok szenvedéstõl nyögõ, vajúdó világmindenség egyszer majd eljut – a feltámadt Krisztus Lelke erejében – a megdicsõült igazak dicsõségére (Róm 8). Hisszük, hogy az Úr, Krisztus Jézus, „azzal az erõvel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsõült testéhez.” (Fil 3,21) „Mikor pedig majd minden alája lesz rendelve, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki. Akkor Isten lesz minden mindenben.” (1Kor 15,28)

Amikor az egyház a „halál kultúrájával” szemben az élet védelmét hirdeti, arról tanúskodik, hogy az embert Isten képmásának tekinti, akit a végtelen Szeretet örök életre szánt Jézus Krisztusban. Minden embertestvérben Krisztust látjuk, szeretjük, szolgáljuk. Különösen is a szenvedõben, akivel a keresztre feszített Jézus azonosította magát. A fényes Isten-arc legszebben a meggyötört Jézus arcán ragyog fel, mert az értünk, bûnösökért önmagát felajánló Fiú tettében nyilatkozik meg leginkább Isten legfõbb hatalma, megbocsátó Irgalma.

Amikor egyre fenyegetõbb a „halál kultúrája”, fokozottabban idõszerû azoknak a kérdéseknek a tárgyalása, amelyek – így vagy úgy – az emberi élet kezdetét és végét érintik. Ezt tesszük mostani számunk két tanulmányában. De a következõ számok tanulmányi rovataiban is idõnként visszatérünk az élet/halál, szexualitás (életfakasztás), az emberrel való kísérletezés (génmanipuláció, klónozás, lombikbébik), az öngyilkosság és drogfüggõség, a terrorizmus és a háború etikai kérdéseire.

Több, mint tíz évvel ezelõtt a Távlatok különszámot szentelt az élet védelmének (1991/4.); azóta is visszatértünk néhány szempontra, mivel a genetika és az orvostudomány haladása, valamint az egyre engedékenyebb törvényhozás számos problémát vet fel. Egyházi megnyilatkozások, tekintélyes katolikus folyóiratok idevonatkozó tanulmányait is felhasználjuk, illetve szakembereket kérünk fel egy-egy kérdés megvilágítására.

Az alapvetõ etikai kérdés e területen is így hangzik: vajon az ember erkölcsi szempontból megteheti-e mindazt, amire a tudományos vívmányok képessé teszik? Mindenki elõtt világos, hogy ha a technikai fejlõdéssel párhuzamosan nem lesz élénkebb az etikai érzék, akkor az ember csak a halál, az öldöklés és a pusztítás eszközeit tökéletesíti. Minden jóakaratú embernek, de a keresztényeknek fokozottan is kötelessége a küzdelem az „élet kultúrája” megvalósításáért. „Az élet ajándéka, amit Isten, a teremtõ Atya az emberekre bízott, elvárja, hogy az élet mérhetetlen értékének tudatában legyünk, és érte felelõsséget vállaljunk.” (Donum vitae 1. – A Hittani Kongregáció 1987-es instrukciójának kezdete.) Ez az alapelv vezérli majd a következõ számok idevonatkozó eszmélõdéseit.