Racs Csaba

„MERT GYERMEK SZÜLETETT NEKÜNK. . ., BÉKE FEJEDELME” (IZ 9,5)

    Sajátos, minden korra jellemzõ, szentírási alapú életérzés, hogy a világ, amelyben élünk, megváltásra szorul; és erre a megváltásra csakis Isten képes. Bõ 2600 évvel ezelõtt született a választott nép körében az a nagyon mély, Izajás könyvében található háladal (Iz 9,1–6), amelyet késõbb a Szentlélek sugallatára úgy értelmeztek, hogy ez a várakozás nem véletlen vagy hiábavaló: Isten a végsõ idõkben küldöttje által beavatkozik az emberi történelembe. És milyen módon? Úgy, hogy „. . . gyermek született nekünk, fiú adatott nekünk, s az õ vállára kerül az uralom. Így hívják: Csodálatos Tanácsadó, Erõs Isten, Béke Fejedelme.” (Iz 9,5)

    A háladal magasztalja Istent, hogy kimentette választott népét az Asszír Birodalom hatalmából, és olyan királyt adott a választott népnek, aki maradéktalanul megvalósítja Isten elvárásait és tervét, a békét. Nem egyszerûen a háború ellentettjét, hanem a šalômot, amely az emberi közösség békéje, ahol az emberi élet rendben folyik, ahol jó a közérzet, épek az emberek közötti kapcsolatok. A próféta hitet tesz amellett, hogy a šalôm Isten ajándéka, nem pedig emberi erõfeszítés eredménye. Késõbb a Szentlélek indítására kiolvassák a szövegbõl, hogy ez az új király nem más, mint a Messiás, Isten küldöttje, aki az idõk végén elhozza a šalôm-ot, a békét, és az Isten terve szerint megváltoztatja a világ rendjét.

    Ennek feszült várásában élt a választott nép, több mint félezer évig, amikor is elérkezett az a pillanat, amelyben Isten beváltotta ígéretét. Elkövetkezett az idõk teljessége, és, ahogy Prohászka Ottokár olyan kifejezõen megfogalmazta, „. . . az örök bölcsesség megállapította az Üdvözítõnek bevonulását és fogadtatását. Elrendezte a térben a nemzeteket s az idõben az eseményeket. Kijelölte a történelmi fejlõdésnek azt az örökké emlékezetes pontját; alkalmas geografiába foglalta a népeket s az államokat, hogy e földbõl a Fölségesnek zsámolya váljék, melyre a magas égbõl lelép. . . Fürkészõ tekintete várak, házak, paloták közül kiválasztotta a legalkalmasabbat; a lakást berendezte, úgyhogy minden . . . stílszerû legyen benne; s midõn elkészült vele, szétlebbentette az éjnek sötét, nehéz függönyét, s mennyei fényben, angyalszárnyak keretében bemutatta Betlehemet az ámuló világnak, bemutatta a gyermeket s anyját barlangban, jászolban, éjben!”

    Azóta minden évben, adventben titokzatos, feszült várakozás vibrál a levegõben. Hívõ emberek és természet együtt várják visszafojtott lélegzettel a csodát, amely minden kor emberének titkos vágya volt, hogy eljön a Legnagyobb, és osztozik emberi életünkben. Várjuk, hogy eljöjjön az Úr, hogy tanítványai lehessünk, és megváltson minket; s bár Õ már eljött kétezer éve, minden évben várjuk az Isten és az ember újbóli szabadító találkozását.

    Korunkban talán még sürgetõbb ez a várakozás. Sokszor úgy érezhetjük, hogy valami végképp elromlott az ember bûn által megfertõzött világában: terjedõ agresszivitás és erõszak; ideológiák nevében kioltott százmilliónyi emberélet; rabszolgává süllyesztett, pusztuló nemzetek; áldemokráciák; a hagyományok és a hagyományos értékek sárba tiprása és elenyészése; agymosott és jövõ nélküli fiatalok milliói; és még hosszan lehetne folytatni a sort, amely egy rothadó kultúra, a fehér ember XX. századi kultúrájának lenyomata. Kölcsönös erõszak, elnyomás és terror még azon a földön is, sõt azon a helyen is, Betlehemben, ahol a Gyermek megszületett. Pedig Õ azért született, hogy elhárítsa véglegesen az elnyomást az emberiség életébõl, hogy összetörje a „terhes igát”, a „hátat verõ botot”, „a sanyargató botját” (Iz 9,3), és hogy véglegesen megszûnjön a háború, minden „zajban menetelõ katonacsizma” és a „vérben forgatott köpönyeg” elégetésével (Iz 9,4), hogy megkezdõdjön egy békés teljes, új élet, a šalôm.

    Sokakban merül fel a kérdés: Talán hiába született meg kétezer évvel ezelõtt a Gyermek, hogy elhozza a békét? Nyilván egy keresztény ember nemmel válaszol erre a kérdésre. A hiba nem Benne, hanem bennünk van. Tanulni kellene abból a kétezer éves leckébõl, amelyet maga Jézus, a Gyermek tanított nekünk: az igazán lényeges, emberi sorsot és történelmet meghatározó történések a csendben zajlanak, hangtalanul, az anyaméhben, a családban és az emberi lélekben. A béke, a šalôm is ezeken a helyeken születik. Addig hiába is próbálunk egyéb eszközökkel, olykor erõszakkal is békét teremteni a nagyvilágban, amíg ezen a három helyen, az anyaméhben, a családban és az emberi lélekben nincs rend.

    Az anyaméh. Talán nincs is a XX. századi európai embernek akkora égbekiáltó bûne, mint törvényessé tenni az anyaméh békéjének feldúlását az abortusszal és a mesterséges fogamzásgátlással.* Pedig az anyaméh a legszentebb hely, jelenlétével maga az Üdvözítõ szentelte meg. Az élet parancsa egyébként is a legelsõ parancs a Szentírásban, amelyet Isten az embernek adott (Ter 1,28: „Isten megáldotta õket, és azt mondta nekik az Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet. . .”), minden csak ezután következik: választott nép, tízparancs, Jézus, húsvét és megváltás, örök élet. Az élet nemcsak Isten áldása, hanem parancs is, amelyet büntetlenül nem lehet megszegni. Aki az élettel játszik, a jövõjével játszik, a földi és örök jövõjével.

    Magyarország az 5,5 millió meg nem született gyermek országa; egy meg nem született árnyéktársadalom országa; a hiányzó tudósok, szakemberek, mûvészek, papok, édesanyák és édesapák országa; a temetõk országa; a pszichikailag roncs nõk országa; a magukra maradt idõsek országa; a „halál völgye”. Bármerre fordulunk hazánkban, mindenütt ennek a példátlan méretû nemzetirtásnak a következményeire bukkanhatunk a körülményekben és az emberi lelkekben egyaránt. Magyarországon – és szerte az európai „kultúrában” – a legéletveszélyesebb „foglalkozás” magzatnak lenni.

    Nehezen képzelhetõ el, hogy akik gátlástalanok a születendõ emberi élettel szemben, azok majd tisztelni fogják a már létezõ emberi életet: a másik embert, egy másik csoportot, vagy akár egy másik nemzetet. Nehezen képzelhetõ el ott az Isten áldása, a šalôm, ahol brutális módon semmibe veszik Isten életre vonatkozó parancsát. Európa és Észak-Amerika, mára úgy tûnik, vagy feléli emiatt a jövõjét, és átveszik helyünket azok, akik életképesebbek, vagy pedig okul a jézusi leckébõl.

    A család. A család szintén az Üdvözítõ jelenléte által megszentelt helyek közé tartozik. A fehér ember világában manapság nem érték a család, avítt dolognak számít az önmegvalósítás szabadságát (pontosabban szabadosságot, valójában egyfajta életképtelenséget) demonstráló önállóság és az élettársi viszony mellett. Mégis a tapasztalat azt mutatja, hogy egészséges gondolkodású embereket csak a család tud kinevelni, más kapcsolat nem. A családban nevelkedik fel a jövõ; amilyenek a családok, olyan a jövõ. Az apukából, anyukából és gyerekekbõl álló családnál (sajnos, manapság ezt is definiálni kell) az Isten nem tudott jobbat kitalálni, Õ maga is szükségesnek tartotta, hogy Jézus is családban nevelkedjen. A Szentírásban központi szerepet játszik a család: a hit, a béke, a šalôm szigete és iskolája. A mi családjaink csak akkor töltik be szerepüket, ha ilyenek lesznek. Csak azoktól várható, hogy képesek békét teremteni, akik egy egészséges családban maguk is békében nõttek fel.

    Az emberi lélek. Az emberi lélek áll minden sorsdöntõ emberi döntés és esemény mögött. Az elmúlt másfél évszázad óriási tévedése volt az embert a gazdasági és társadalmi viszonyok folyományaként magyarázni, és elhitetni azt, hogy Isten nem létezik, legalábbis nem számít. Ez a kísértés ma talán még erõsebb, mint valaha. Viszont az ember lélek nélkül nem ember, az embert nem lehet maradéktalanul boldoggá tenni anyagi javakkal, a hasa vagy a zsebe teletöltésével. Talán ezzel magyarázható a posztindusztriális európai ember bizonytalansága, kiégettsége, menekülése saját maga elõl: nem azt kapja, amire igazán szüksége volna. Az ember ennél többre van meghíva: az örök életre, „lelki életre”; csak az Isten és Isten becsületes követése tud igazi békét, nyugalmat hozni a lelkébe.

    Az anyaméh, a család és az egyedi, megismételhetetlen emberi lélek békéje az alapja egy társadalom, egy nemzet és egy világ békéjének (vagy pontosabb kifejezéssel šalôm-jának). Jézus, a Gyermek sem azért jött elsõsorban, hogy politikai értelemben véve békét teremtsen; Õ azért jött, hogy a bûnt legyõzve a legfontosabb területen, az Isten és az ember között békét teremtsen. Az európai ember a felvilágosodás óta háborút folytat az Isten ellen, mert gõgjében nem hajlandó elfogadni Õt maga felett. Ennek a harcnak a kimenetele nem kétséges, „mert az Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad” (1Pt 5,5; Jak 4,6). Békét csak akkor várhatunk a világban, ha az Isten és az ember közötti béke is helyreáll. Minden advent egy új várakozás, egy új remény kezdete. Újból várjuk a már egyszer megszületett Gyermeket, hogy újból megszülessen itt az európai emberek körében is; az emberi élet és a családok tiszteletében, az emberi lelkekben. Ha jól várakozunk, és nyitott készséges szívvel figyelünk Rá, megszületik, és Vele együtt megszületik a béke, akár a nagyvilágban is.

* Két, természetében és súlyosságában egymástól meglehetõsen különbözõ, mégis egymással rokonságban álló visszaélés az ember legnagyobb értékeinek világában. [Szerkeztõi megjegyzés.]

 Bárdosy Éva

  ÜNNEPEK MÁSKÉPP

Két éve, mikor egy adventi vasárnap a szentmisét ünnepeltük, a pap kérésére minden résztvevõ megfogalmazott egy imaszándékot. A „segítségemre sietõ Lélek” arra indított akkor, hogy azt kérjem: találjon egymásra minél jobban az egyházban tenni vágyók kínálata és a segítségre szorulók kereslete. A közösség ráfelelte: „Kérünk téged, hallgass meg minket!”, a mise pedig annak rendje és módja szerint folytatódott.

Néhány nappal ezután egy vidéki plébános barátunk telefonált, és megkérdezte, segítségére lennénk-e a karácsonyi ünnepek alkalmával. Úgy éreztem, kérése éppen Isten nagylelkû válasza arra a bizonyos könyörgésre.

A szóban forgó plébániához tíz templom tartozik. Az év rendes vasárnapjain egyfajta – nyilván sokféle szempontot szem elõtt tartó – rend szerint nem hetente, csak két-három hetente van az egyes templomokban szentmise, a többi helyen pedig olyankor engedéllyel rendelkezõ lelkipásztori kisegítõk igeliturgiát tartanak. A plébánosnak el kellett döntenie ugyanis, mi a helyesebb, ha egy-egy templomban két-három hetente (esetleg még ritkábban) gyûlik össze a közösség szentmisére (a jogi szabályozást és a pap emberi teljesítõképességének határait figyelembe véve), a többi alkalommal meg ki-ki úgy segít magán, ahogy tud, vagy pedig a hívõk mégis minden héten összejönnek saját templomukban istentiszteletre, amelynek formája vagy szentmise, vagy igeliturgia. Ismerõsünk ez utóbbit tartotta jobbnak. Megpróbálta hát elfogadtatni a rábízottakkal, ami nem volt könnyû, és még ma sem az. A munkára alkalmas személyeket keresett és talált az érseki fõiskolán, ahol maga is tanított, és bár kissé recsegve-ropogva, de a rendszer lassan beindult és mûködött. Karácsonykor azonban épp nem akadt önkéntes a teológiai hallgatók között, így kerültünk a képbe mi, akik néhány évvel azelõtt rendszeresen együttmûködtünk ezzel az atyával több budapesti kórház lelkipásztori szolgálatában.

Nálunk az egy háztartásban élõ család létszáma akkoriban csökkent radikálisan a fiúk házasságai folytán, csak férjemen és lányunkon múlt tehát, hogy hármasban belevágjunk ebbe az ígéretesen szép kalandba. Abban az évben elõször ünnepeltük „másként” a karácsonyt.

December 24-én kora délután értünk a Balaton-felvidéki helységbe. Útközben csatlakozott hozzánk egy fiatal lány, az atya egyik állandó segítsége. Elsõ utunk a templomhoz vezetett, ugyanis annak ajtajára ki volt függesztve az egész környék ünnepi miserendje. Egy tizenkét évfolyamos iskola órarendje sem lehet sokkal bonyolultabb – elsõ látásra szinte ijesztõ volt. Ám a mi dolgunk csak az lesz, hogy ahová letesznek minket, ott a falu katolikus közössége számára a szokott idõpontban igeliturgiát kell vezetnünk, hogy minden csoport a maga meghitt szokása szerint, megszokott környezetében ünnepelhessen karácsonykor. Nem akarom untatni az olvasót a beosztás ismertetésével, a lényeg, hogy a remek szervezés folytán ez mindenütt sikerült is.

Az év leghidegebb éjszakája volt az a karácsony éjjel. Ezekben a templomokban fûtésrõl még álmodozni sem illik. A télikabát fölé húzott liturgikus ruhák a papon, a ministránson és rajtunk is elég furcsán festenek. A tíz templom közül csak néhányban mûködik olyan-amilyen harmónium. Pedig legalább karácsonykor teli torokból illik énekelni. Minden községben új arcok fogadnak. Bemutatkozás, rövid megbeszélés a kántorral, sekrestyéssel. Ha vannak, a ministránsokkal is. Aztán már húzzák is a harangokat meg a csengõt, és megkezdõdik a karácsonyi éjféli misét helyettesítõ szertartás. Nézem az áhítatos arcokat, és gyermekkorom éjféli miséi jutnak eszembe. Ezek a hívõk az Isten házában akarják folytatni a karácsonyfa alatt meg a szépen terített asztal mellett megkezdett ünneplést, ezért jöttek el az emberré lett Isten Fiának születéséért hálát adni a templomba. Tiszta szívvel akarják énekelni a Mennybõl az angyalt. Hallani akarják a karácsonyi Örömhírt. A szépen kitakarított, feldíszített templomok, megépített betlehemek is errõl a buzgalomról tanúskodnak. Az elsõ karácsonyéjszakáról és néhány késõbbi karácsonyról beszélek az evangélium után, amelyek sokban emlékeztetnek arra az elsõre. Nem is baj, hogy ebben a templomban sem ismeretlen fogalom a szegénység. Hogy a Kenyér Háza, ahonnét az Ige liturgiája után elõveszem az Eucharisztiát, majdnem olyan szegényes, mint az a hely, ahol Jézus az Írások szerint a világra jött.

Aznap éjjel még kántorkodom egy igazi éjféli misén is (hoztunk magunkkal egy orgonálásra alkalmas szintetizátort), majd onnan házigazdánk visz a következõ templomba, a már valóban éjféli igeliturgiára. Ottani híveinek gyónási lehetõséget ígért azon az éjszakán; tõlem pedig elõre is elnézést kért, hogy nem fogja megvárni a szertartás végét, mert nagyon fáradt. A gyóntatás befejeztével mégis ott marad, és azt mondja, jól esett neki, hogy ez egyszer szabad volt elgondolkoznia a hallottakon, illetve csak úgy egyszerûen imádkozhatott is szent karácsony éjjel.

Meggémberedve, összefagyva érünk haza, és anélkül, hogy egymást bármivel is megajándékoznánk, ágyba zuhanunk, és alszunk néhány órát.

„Másnap” tavaszias idõre ébredünk, s a mérnöki pontosságú beosztás mentén el is jutunk mindenhová, ahova kell. Öten legalább háromféle útvonalon, természetesen. Délután háromkor azonban összetalálkozunk egy olyan templomban – igazi szentmisén –, ahol most havonta egy alkalommal van csak mise, mert a helybéliek így kérték. Jobban mondva nem is egészen így, hanem az volt a véleményük, elég volna azon a helyen csak évente egyszer misézni.

Másnap, Szent István vértanú ünnepén hat templomban teljesítünk megint szolgálatot. Azért csak ennyiben, mert a közelben élõ szerzetesrend tagjai a plébániához tartozó több faluban is miséznek már.

Késõ délután ér véget a „mûszak”: akkor végre szakíthatunk egy kis idõt egymásra, egymás megajándékozására is.

Tavaly karácsonykor már rutinosabban járhattunk el, és ismerõsként köszönthettük az ünnepre érkezõ híveket. Ám ebben az évben már nemcsak karácsonyra, hanem a húsvéti szent három nap megünneplésére is meghívást kaptunk. A szép liturgia az elsõ helyek egyikét foglalja el értékrendemben. Életem során a legszebb szent három napokat, a legnekemvalóbb liturgiával a dobogókõi Manrézában éltem át. Úgyhogy erre a húsvéti meghívásra nem olyan könnyû szívvel mondtam igent, mint a karácsonyi szolgálatokra. Elképzeltem ugyanis, hogy ezekben a falvakban, ahol a hagyományok igen-igen hangsúlyos szerepet játszanak, majdnem biztosan nem lehet bevezetni a „holdfényes” húsvéti vigília szertartását, mert ragaszkodhatunk az elõírásokhoz, de akkor csakis önmagunknak tarthatnánk istentiszteletet. Ahhoz viszont minek ilyen messzire elutazni? Szent „borzalommal” gondoltam arra is, milyen lesz majd az Eucharisztia megalapítására egy igeliturgiában, s nem misében emlékezni. Vonzott azonban a feladat nagyszerûsége, mert már olvastam ugyan a Szent három nap pap távollétében címû liturgikus összeállítást, amelyet az egri minoriták adtak ki, de ilyesmit az életben megvalósítani mégiscsak más. Kérésemre – hogy legalább nagycsütörtökön misére is eljussak – abban a kitüntetésben részesültem, hogy elõször kántorkodhattam egy misén. Az elején a harmóniumnál, majd a Dicsõségtõl kezdve a szentélyben végeztem ezt a szolgálatot. Utána jött azután a munka keményebb része. Egy aznap kevésbé szerencsés faluban igeliturgia várt ránk oltárfosztással, utána pedig közös szentóra az Oltáriszentség elõtt, amíg csak volt, aki velünk imádkozzék. Másnap egy-egy délutáni keresztúti ájtatosság után két-két nagypénteki szertartást csináltunk végig fejenként. Nagyszombaton „estefelé” (de a márciusi verõfényben) megkezdõdött az elsõ vigília-szertartás. Ezen a helyen már évek óta hiába sóvárogtak a húsvéti gyertya illendõ „üzembe helyezése” után. Pedig egy, a faluból származó német asszony minden évben gyönyörû húsvéti gyertyát adományozott a templomnak. Ezúttal azonban végre részt is vehetett a szertartáson, mert volt szertartás, még ha csak az én gyarló szolgálatom által is. Meggyújtottuk a tüzet, megszenteltük szentelt vízzel, majd a róla meggyújtott húsvéti gyertya lángjáról ki-ki átvette a szent tüzet és szent Anyánk, az Egyház ebben a szép faluban is örvendhetett, hogy ekkora fény áradt el benne, örvendezett a nép szent éneke, és bátran betöltötte az Isten házát, amelyben elõzõleg nem gyújtottunk mesterséges fényeket, és így legalábbis homályos volt. Az Alleluja „visszatérésekor” indítottuk a körmenetet a Feltámadtam! intonálásával, és abban a húsvéti gyertya és az Oltáriszentség elõtt a zászlóvivõkön kívül a céhjelvények hivatásos hordozói is ott haladtak. Visszatérve a templomba már a szokásos helyére került az Eucharisztia, és onnantól kezdve szinte ismerõs módon folytattuk a húsvéti vigília ünneplését. Sajnos, a befejezés után rohanni kellett a plébánia másik legtávolabbi pontján fekvõ községbe, hogy még ott találjuk a szertartásra érkezõket abban a templomban is. Nekem úgy tûnt, hogy az ottani hívek talán el tudnák képzelni a feltámadási körmenetet ettõl a szertartástól egészen elkülönítve, a másnap délelõtti ünnepi misével összekapcsolva. A húsvétvasárnap és húsvéthétfõn végzett szolgálatok már-már egész „rutinosnak” tûntek ennyi szokatlan helyzet után.

Ezek az ünnepek felejthetetlen élményeink maradnak egész hátralévõ életünkben, de vajon származik-e valódi lelkipásztori haszon a mi itt vázolt mûködésünkbõl?

Jobban jár-e az a vallásos ember, aki ilyen szükségmegoldásokkal tarkítva ünnepelheti meg hitünk legszentebb misztériumait, mint az, aki más megoldásokat keres és talál?

Ugyanis a rugalmasabb és tehetõsebb hívõk hetenként áttekintik a környék misebeosztását, és vasárnaponként abba a templomba mennek, ahol éppen Isten fölszentelt szolgája mûködik. Ám nincs mindenkinek autója. A Balaton-parton mûködõ bencések azt az elgondolást is szorgalmazták, hogy szervezzenek misebuszt a környék falvaiban, amelyik összegyûjtené mindazokat, akik misére vágynak, és elvinne „mindenkit” mondjuk Tihanyba. Gondoljuk azonban végig: hányan is férnek el egy autóbuszban? Belenyugodhat-e abba egy valódi lelkipásztor, hogy a fél Balaton-felvidéken negyven-ötven ember képviselje Isten újszövetségi népét? Korunkban nem a vidéki, hanem a nagyvárosi ember vallásos – állítják a vallásszociológusok. Lehet, de ebbe is legföljebb a vallásszociológusok nyugodhatnak bele, ám õk is csak akkor, ha nem keresztények egyébként.

Az itteni híveknek olykor szemükbe ötlik már ennek a „szükségmegoldásnak” az elõnye. Ha unokáik meglátogatják õket, van értelme betérni velük a megszokott templomba, mert az nyitva és használatban van. Ha egy kívülállónak bonyolultnak tûnik is a környék szertartásainak egész heti rendje, az azért a csoportlélektan törvényszerûségeit is szem elõtt tartja. Világosan kiderül belõle, hogy az egyes helységekben nem csak vasárnapokon, hanem egész héten át mindig a megszokott idõpontban vannak az istentiszteletek (szentmise, rózsafüzér, vesperás, imaóra). Ezekre az alkalmakra csaknem ugyanannyian jönnek el hétköznap is, mint vasárnapokon: a közös liturgia miatt lemondanak még a tévésorozatokról is. Az Istennel való közös kapcsolattartás korántsem mennyiségileg többszörözõdik azáltal, hogy „ketten-hárman összejönnek” Jézus Krisztus nevében, hanem sokszínû odaadásuk közösségi értékét a jó Isten szokásos bõkezûségével áldja meg. A pap és a lelkipásztori kisegítõk jelenléte és munkája nyomán kivirágzó lelki élet az egész község önmagára ébredésének forrása lett. Hiszen maguk a hívek gondoskodnak a templomok nyitásáról, takarításáról, és már ez a szolgálat is nagyobb felelõsségérzetet vált ki a szolgálattevõkbõl. Az imádság elõtt és után meg lehet beszélni sokféle aktuális ügyet, akár azt is, hogy ki érdemes arra, hogy polgármester legyen. A bûnözés veszélye mindenütt fennáll, ám megelõzésére a helyben elérhetõ személyes lelkigondozásnak van esélye.

Az ünnephez hozzátartozik az otthonosság. Ünnepelni jó, majdnem olyan jó, mint szükséget szenvedõknek némi áldozat árán örömöt szerezni.

Lelóczky Gyula Donát

 SZENTCSALÁD

Homília 2001-ben

A család az emberiség legrégibb intézménye. Azt mondhatjuk, a család egyidõs az emberiséggel: mióta csak emberek élnek a földön, az emberi lét környezete, közege a család. De ahogy a Megtestesülés titka, a tény, hogy Isten Fia emberként közénk jött, megváltoztatta, újjáteremtette az emberi élet minden arculatát, Krisztus ezt a legõsibb intézményt újjávarázsolta. Mihelyt Jézus megszületett Betlehemben, újfajta család jött létre, a Szentcsalád, és egyszerre ez lett minden család példaképe. Krisztus jövetele mindent újjá alakított. „Ahol ketten-hárman egybegyûlnek az én nevemben, én ott vagyok közöttük” – mondta Jézus. És ahogy ezekben a napokban Jézus jászla elõtt jövünk össze, eszünkbe jut Jézusnak ez a mondása, meg az a másik is, mellyel így bátorította övéit: „Nem vagytok többé idegenek és jövevények: része vagytok Isten házanépének.” Ahogy Jézus jászla mellett Mária és József el tudták felejteni, hogy pillanatnyilag õk csak jöttment, otthontalan utasok, akiket Betlehem minden házában és fogadójában visszautasítottak; ahogy a Gyermek gügyögése, apró karjainak kitárása szeretõ ölelésre el tudta felejtetni a názáreti párral minden nyomorúságukat, úgy a jászol mellett mi is megértjük, hogy bárhová vessen is az élet, Isten gondviselõ szeretete, nem vagyunk egyedül, megszentelt földön állunk, mert egy fedél alatt vagyunk Istennel.

A Megtestesülés csodája által Isten elhagyta mennyei otthonát, és otthontalan vándor lett azért, hogy Õ maga lehessen mindnyájunk otthonává. „Szeretet az Isten” – írja Szent János apostol: igen, Isten élete csupa szeretet, Isten élete csupa adás, Önmaga egészen nekünk adása. Nézz a szegényes jászolba, és lásd meg, milyen fokon adja nekünk magát Isten: teljesen kicsinnyé és szegénnyé vált. Nézz a keresztfára, és vedd észre, milyen észbontóan szeretet az Isten: utolsó csepp véréig, utolsó leheletéig miénk lett. Azért jött a földre, hogy nekünk adja magát minden lehetõ formában: a jászolban és a keresztfán, egyszerûségben és kifosztottságban, az oltáron és a tabernákulumban kenyér és bor formájában – szívünkben és lelkünkben a legjobb barátként, szerelmesként, Önmagával akar táplálni bennünket, mindnyájunkat, ezreket, milliókat.

Az Úr Jézusban Isten életének, azaz önmagának ez a szüntelen áradó adása láthatóvá vált itt a földön. De a környezet, amelyen belül Isten élete megnyilatkozott, kinyilvánult, nem angyali karok fényessége, nem királyi trónterem csillogása volt, hanem egy egyszerû család mindennapi élete. És Jézus nem is mint elszigetelt, magányos egyéneknek akarta isteni életét nekünk adni. Isten élete mint maradéktalan odaadás egy egyszerû család, Mária, József és Jézus családja keretein belül mutatkozik meg. Ez nem is történhetett volna másképpen. Isten életét egyedül csak közösség keretein belül lehet megtapasztalni azért, mert Isten maga Közösség. Isten élete nem egyéb, mint kölcsönös önközlés, önmegnyilatkozás a Szentháromság isteni Személyei között. Ez az isteni „közösségi” vagy „családi” élet vált Jézusban láthatóvá és elérhetõvé az ember számára. Az isteni Személyek kimondhatatlan gazdagságának ezt a Isten szentháromságos életén belüli kölcsönös titokzatos egymásba áradását Jézus mintegy lefordította emberi nyelvre, emberek által érthetõ kategóriákra. Jézus megmutatta a mennyei Atyához és a Szentlélekhez való viszonyát családtagok egymáshoz való viszonya kereteiben. Ily módon Jézus nemcsak a Szentcsaládot emelte isteni méltóságra, hanem minden emberi családi kapcsolat isteni rangot kapott.

Az egyedülálló ember maga a befejezetlenség, kiáltó hiányérzet, rejtély, nagy kérdõjel: „Ki vagyok én?” A keresztény közösség, a keresztény család a válasz erre a kérdésre – a rejtély megoldása: az ember egy új egésznek a része; önmagában az ember csak egy „jigsaw-puzzle”-nak, vagyis egy összerakós mozaikjátéknak önmagában értelmetlen darabja, de mihelyt megtaláljuk minden egyes darab saját helyét, ha minden személy megtalálja a maga helyét az emberi közösségben, a sok részecske egyetlen új egésszé alakul, amely teljes és szép.

Ha valamennyi „puzzle”-darab vagy mozaikszem ábrában, színben, alakban, azaz minden szempontból teljesen egyforma lenne, az mindenképpen unalmas monotóniát jelentene; a darabok önmagukban is, összességükben is értelmetlen ürességet ábrázolnának, a kép nem jelentene semmit. Az emberek közötti különbözõségek számtalan válfaja, melyek az életkor, a nemek, az adottságok, az iskolázottság, a haj vagy bõr színe adta különféleségekbõl fakadnak – ezek a különbözõségek nem elválasztják egymástól az embereket, hanem egybefûzik õket egymással, ezek adják meg a végsõ kép gazdagságát, változatosságát, mindegyik kis darab hozzáad az egész gazdagságához valami új színt, új részletet. De ez a végsõ harmónia nem jön létre küzdelem nélkül: minden közösségnek nõnie kell, át kell mennie nehéz és kritikus idõszakokon, minden családnak keményen kell dolgozni, hogy megtalálják a békét és egyetértést. Ilyen küzdelemben és krízisben látjuk a mai evangéliumban a Szent Családot.

De a végsõ kimenetel megéri a küzdelmet. Nem szabad megijednünk az elõttünk álló feladattól. Tudnunk kell, hogy Isten velünk együtt harcol, úgy, ahogy az Ószövetségben is Isten vezette gyõzelemre háborúiban a zsidó népet. Tudnunk kell, hogy valahányszor képesek vagyunk egy másik embert önzetlen szeretettel szeretni, az csak azért lehetséges, mert Isten szeret bennünk és általunk. Tudnunk kell, hogy amikor képesek vagyunk családtagjainkat hûséges, odaadó szeretettel szeretni, ez csak azért lehetséges, mert Isten elõbb szeretett bennünket a maga végtelen szeretetével. Isten népet választott magának, Isten népévé tette õket, elkötelezte magát, hogy örökké szereti ezt a népet, és mi vagyunk ez a nép, és Isten hûséges marad adott szavához. Kiválasztott bennünket, megbocsátotta bûneinket, szeret bennünket, és azt a parancsot adta, hogy mi is ugyanezt tegyük: „Legyetek irgalmasak, ahogy a ti mennyei Atyátok irgalmas.”

Egymás iránti szeretetünk egyszerre Isten szeretetének a szimbóluma is és megvalósulása is. A keresztény család tagjai vigasztalást és erõt találnak abban a tudatban, hogy a szeretet, amelyet családtagjaik mutatnak irántuk, egyúttal megmutatja és kifejezi, hogy szereti õket az Isten. Egymás iránti szeretetünk Isten irántunk való szeretetének a megtestesülése, láthatóvá válása. A keresztény család Isten belépése az emberek közé: az új teremtés kezdete. A keresztény család az új ég és új föld kinyilatkoztatása, annak hajnala: Isten végsõ családjának a kinyilatkozása és kezdete, a Szentháromság életébe való végsõ és örök befogadásunk kezdete. Családunknak olyannak kell lennie, hogy amikor az emberek látják a családtagok egymás iránti önzetlen, odaadó, hûséges szeretetét, azt érezzék, csakugyan megérkezett az Úr, itt a mi üdvösségünk. Ámen.

Nemeshegyi Péter

XAVÉRI SZENT FERENC EMLÉKE

Halálának 450. évfordulóján

Francisco Javier (ejtsd: Havier) 1506-ban született a baszk Javier család õsi várában, Navarra tartományban, a népes család hatodik fiúgyermekeként. Ma is áll a Javier-vár, fenyegetõ tornyaival a festõi hegyek között. Kellett is az erõs várfal és a hatalmas bástyák, hiszen akkoriban állandó háborúk dúltuk a környéken. Ferencet vidám, tüzes vérû, lelkes, csillogó szemû, dús barna hajzatú ifjúként írják le kortársai.

Minthogy akkoriban az elsõszülött fiú örökölte a családi birtokot, a többi fiúgyermeket gyakran egyházi pályára léptették szülei, hogy fusson be a családhoz illõ karriert. Ferencet is tizenkilenc éves korában szülei a párizsi egyetemre küldték abban a reményben, hogy ott majd egyetemi fokozatokat nyer el, és így megnyílik számára az út busás javadalommal járó egyházi rangok felé.

Ferenc Párizsban az egyetemi Szent Barbara Kollégiumban szállt meg. Nagy szerencséje volt, hogy kiváló szobatársa lett: Pierre Favre (Boldog Faber Péter). Ez a szegény savoyai parasztcsaládból származó kedves fiatal diáktárs megóvta a tapasztalatlan vidéki fiatalembert a párizsi diákság kicsapongó életmódjától. Mindkettõjük további sorsát aztán döntõen befolyásolta a Szent Barbara Kollégium náluk jóval idõsebb új lakója, Iñigo de Loyola, akit Loyolai Szent Ignác néven ismer a világ. Eleinte talán furcsa szemmel néztek a kopaszodó, sántikáló, pénztelen öregdiákra, de nemsokára teljesen hatása alá kerültek. A baszk nemes, Ignác akkor már megtérése után volt. Teljes eltökéltséggel akarta szolgálni szegényen, lelkesen Krisztus Királyt. Ott volt már fiókjában a Manrézában általa megfogalmazott Lelkigyakorlatok Könyve, amelynek segítségével igyekezett társakat szerezni ideáljához. Ignáccal együtt Ferenc, Pierre és további négy egyetemista 1534. augusztus 15-én, a párizsi Montmartre kápolnájában tették le a szegénység és tisztaság fogadalmát, és Jézus társainak kezdték magukat nevezni. A fogadalomtétel után Ferenc Ignác vezetésével a legbuzgóbban elvégezte a harmincnapos lelkigyakorlatot, kemény böjttel és önsanyargatással kísérve imáit. A két embert ettõl kezdve bensõséges barátság kötötte össze. Ferenc teljesen magáévá tette Ignác ideálját, a Krisztus iránti lángoló szeretetet és az emberek üdvösségéért vállalt önzetlen, lelkes szolgálatot. Ferenc családja bizonyára nem volt elragadtatva fiúk elhatározásától; Ferenc azzal igyekezett meggyõzni õket, hogy megírta, mennyivel tartozik Ignácnak, aki megóvta õt attól, hogy gyanús társaságba keveredjék.

Ferenc, új barátaival együtt, folytatta párizsi tanulmányait, és megszerezte a Magister Artium fokozatot. Ezentúl a jezsuita levelezésben mindig Maestro Franciscóként emlegetik. 1537-ben pappá szentelik Velencében, és a többi jezsuitával együtt Észak-Olaszország városaiban prédikál nagy sikerrel, ápolja a betegeket a kórházakban, és törõdik a szegényekkel.

Ott van Rómában, amikor az elsõ jezsuiták elhatározzák, hogy szerzetesrenddé alakulnak, és III. Pál pápától 1540-ben megkapják a jóváhagyást. Így megszületett Jézus Társasága. Röviddel a pápai jóváhagyás elõtt már befutott Ignáchoz III. János portugál király levele, aki misszionáriusokat kért tõle az ázsiai hithirdetés számára.

Jézus Társaságának célja az alapító pápai bulla szerint „a hit terjesztése és védelme”, és a jezsuiták külön fogadalmat tesznek, hogy elmennek bárhová, ahová a pápa küldi õket. Tudvalevõleg VI. Sándor pápa osztotta fel a világot a spanyol és a portugál király érdekszférája között. Egész Ázsia a portugál királynak jutott, és pápai megbízás alapján neki kellett gondoskodnia az újonnan felfedezett vidékeken a keresztény hit terjesztésérõl.

Ignác két társát, a portugál Rodriguest és Xavéri Ferencet jelölte ki az ázsiai küldetésre. Ferenc a pápától apostoli nunciusi megbízatást is kapott azzal a feladattal, hogy „látogassa meg a lehetõ leghamarabb a Kelet minden országát és szigetét”.

Ferencék ketten meg is érkeztek nemsokára Lisszabonba, hogy onnan hajózzanak kelet felé. Rodrigues azonban olyan ékesszólóan prédikált a királyi udvarban, hogy János király magánál tartotta. Így Ferenc egyedül szállt hajóra 1541. április 7-én, hogy nekivágjon a nagyvilágnak.

A portugál hajóknak akkoriban meg kellett kerülniük Afrikát, hogy Indiába jussanak. A nagy vitorlások haladtak, ha fújt a szél, és álltak, ha szélcsend ült a tengerekre, úgyhogy az utazás Ferenc esetében is több mint egy évig tartott. A telet Mozambikban kellett tölteniük. Ferenc a hajón nem tétlenkedett. Ápolta a betegeket, vallási kérdésekrõl beszélgetett mindenkivel, akivel csak lehetett. Családi nevelésében kapott figyelmes udvariassága, a párizsi egyetemen szerzett tudása, szemének csillogása, amelyben az állandóan Isten jelenlétében élõ ember szeretete ragyogott, mindenkire nagy hatással volt.

Miután a hajó 1542. április 7-én befutott az indiai Goába, a portugálok ottani támaszpontjába, Ferenc azonnal megkezdte fáradhatatlan missziós tevékenységét. Ignác õt nevezte ki egész Ázsia jezsuita tartományfõnökévé is, úgyhogy az õ feladata volt az utána szinte évenként érkezõ jezsuiták munkájának megszervezése és irányítása. Nemsokára eltávozik Goából, a dél-indiai Komorin tengerparton, Ceylon (Srí Lanka) szigetén, Malakkában és a Molukka-szigeteken tevékenykedik. Dél-Indiában a portugálok által megkeresztelt, de késõbb semmi lelki gondozásban nem részesülõ szegény halászok laktak. Ferenc hozzájuk megy, ezreket keresztel, helybeli hitoktatókat szervez, egyszerû katekizmusokat ír, imádkozni tanítja a gyerekeket, felnõtteket egyaránt. Ekkor kezdi írni a jezsuita rend elõírása szerint beszámoló leveleit Ignácnak, amelyek egész Európa katolikusait lázba hozzák. Levelében éles hangon bírálja a párizsi utcákon sétálgató papokat és teológusokat, akik felesleges vitatkozásokkal töltik idejüket ahelyett, hogy Indiába jönnének, és hirdetnék az evangéliumot. Lelkendezve írja le Ferenc, hogy a sötét bõrû indiai lurkók hogyan sürgölõdtek körülötte, és ostromolták, hogy tanítsa meg õket a miatyánkra és az üdvözlégyre.

Misszionáriusi sikerei ellenére Ferenc mégsem érezte jól magát Indiában. Szinte durva õszinteséggel tárja fel III. János királynak írt levelében azt a sok visszaélést, amelyet az Indiában élõ portugálok részérõl tapasztal. Ezek, bár kereszténynek vallják magukat, rossz példájukkal, züllött életükkel tönkreteszik a jézusi evangélium hirdetésének eredményeit. Ferenc Isten akaratát keresve elzarándokolt Tamás apostol sírjához, a Madras melletti Mylapurba, és ott napokon keresztül imádkozott isteni megvilágosításért. Ezt meg is kapta. 1545-ben elhagyta Indiát, és újra a legtávolabbi portugál támpontba, Malakkába hajózott. 1545-tól 1547-ig tartózkodott Ferenc Malakkában és környékén, gyakran életveszéllyel dacolva, amely a muzulmán kalózok részérõl fenyegetett a tengeren.

Itt történt aztán az a találkozás, amely egészen új irányba terelte életét. Ferenc összeismerkedik egy Malakkában tartózkodó japán szamurájjal, Jadzsiróval. Portugálul tudnak érintkezni egymással, és Ferenc hatására Jadzsiro keresztény hitre tér. Beszélgetéseik során Jadzsiro elmondja, hogy szülõhazájában, Japánban Jézus neve teljesen ismeretlen, és arra biztatja Ferencet, hogy jöjjön oda, és hirdesse az evangéliumot.

Ferencnek ezt nem kellett kétszer mondani. Már régóta vágyakozott, hogy olyan vidékeken hirdesse Jézus evangéliumát, ahol nincsenek európai gyarmatosító katonák és kereskedõk, akik rossz példájukkal lerombolják erõfeszítéseit. Jadzsiróval együtt 1548-ban visszatér Goába, Jadzsirót és két japán társát ott megkereszteli, és miután elrendezte, méghozzá igen erélyesen, az Indiába érkezett jezsuiták ügyeit, két jezsuita társával, Cosme de Torres pappal és Juan Fernández testvérrel elindul Japán felé. Portugál hajók akkoriban még nemigen merészkedtek Japánba, úgyhogy Ferenc egy nem keresztény kínai hajóskapitány bárkáján hajózott a Felkelõ Nap országába.

1549. augusztus 15-e volt a neves nap, amikor Ferencék kikötöttek Délnyugat-Japánban, Kagosima kikötõjében. Emlékmû áll most a régi kikötõ helyén, és nagy dombormû ábrázolja Ferencet, Jadzsirót és az õket fogadó japán férfiakat és nõket: két világ, két kultúra találkozását. Ferenc írja tovább leveleit. Beszámol arról, hogy hármuk közül egyikük sem tud japánul, az emberek kíváncsian látogatják és nézegetik õket, õk pedig úgy érzik magukat, mintha szobrok lennének, mert meg sem tudnak mukkanni. Jadzsiro próbál tolmácsolni, de nem nagy sikerrel. Mégis Ferenc megjelenésének mindjárt nagy hatása van. Elmegy az ottani tartomány hûbérurának, Simazu Takahikónak a kastélyába, Isúinba, és engedélyt kér és kap az evangélium hirdetésére. E kastélynak ma már romjai sem léteznek, de emlékoszlop örökíti meg Ferenc találkozását a daimjóval. Az engedély birtokában Ferenc nem tétlenkedik. Tanulja a nyelvet, és igyekszik a keresztény hitrõl beszélni mindenkinek. Gyakran jár beszélgetni egy kagosimai buddhista kolostorba, ahol nagyon összebarátkozott egy Nyisicu nevû szerzetessel, kinek sírkövét magam is láttam az õsi kolostor temetõjében.

Ferencnek és társainak hatására körülbelül százan fogadják el a keresztény hitet, és keresztelkednek meg Kagosimában, köztük egy Bernát névre keresztelt fiatal szamuráj, aki annyira megszereti Ferencet, hogy már el sem akar válni tõle, és minden útján elkíséri.

Persze Ferenc nem azért jött Japánba, hogy megragadjon annak délnyugati csücskén. Útra kel, meglátogatja Hirado és Jamagucsi városokat, ahol a helybeli hûbérurak tisztelettel fogadják. Ferenc szeretne egész Japánra szóló hithirdetési engedélyt kapni, és ezért aziránt érdeklõdik, hogy ki az egész ország ura. Akkoriban Japán egymással hadakozó független hûbérurak csatatere volt, a Kiótóban székelõ császárnak pedig nem volt semmi tényleges hatalma. Ferenc ezt nem tudta, és ezért a császárhoz akar fordulni, hogy evangéliumhirdetési engedélyt kapjon. Bernát barátjával elindul télen Kiótóba. Bernát mesélte el késõbb vándorlásuknak egyik epizódját: a hóval borított utakon járó Ferenc kapott valakitõl egy almát, és azt – mintha csak kisgyerek lenne – örömében feldobálgatta a magasba, újra elkapta, és nagy lelkesen mondta Bernátnak: „Micsoda öröm, hogy mi itt elsõként hirdethetjük az embereknek Jézus evangéliumát!”

A kiótói út sikertelen volt. Ferencet nem engedték a császár elé. Utólag tudta meg, hogy hiába is kapott volna a császártól engedélyt, mert – amint írja – „a japánok nem engedelmeskednek császáruknak”. Jobb híján Ferenc visszatért Jamagucsiba, ahol nagyon sikeres lett evangelizálása. Több mint háromszáz embert, közöttük a helybeli daimjó magas rangú tisztviselõit, sikerült megnyernie a keresztény hitnek. Jamagucsiból írta lelkendezõ leveleit Ignácnak: „A japánok a legkiválóbb nemzet az eddig általunk felfedezett népek közül. Jó szándékúak, hûségesek. Biztos vagyok benne, hogy kiváló keresztényekké lesznek.”

Persze Ferenc nem lett volna Ferenc, ha letelepedett volna tartósan Jamagucsiban. Nemsokára útnak indul Funaiba (a mostani Oitába), ahová az ottani hûbérúr, Ótomo Szórin hívta. Ferenc itt is eredményesen mûködik, és bensõséges baráti viszonyba kerül Ótomóval, aki késõbb megkeresztelkedett, és Ferenc tiszteletére vette fel a „Ferenc” keresztnevet.

Ferenc, sajnos, az akkori európai közfelfogást követve semmi jót nem tudott látni a nem keresztény vallásokban. Egyik levelében azt írja, hogy a japánok két ördögöt imádnak: az egyiket Sakának, a másikat Amidának hívják. Mit sem sejtett Ferenc arról, hogy „Saka” nem más, mint Sakjamúni, a történelmi Buddha, Amida pedig a nagy irgalmasság Megvilágosodottja. Azt azonban mégsem gondolta Ferenc, hogy valamennyi nem keresztény szükségképpen a pokolba jut. Fernández testvér, aki hármuk közül leggyorsabban és legjobban tanulta meg a japán nyelvet, Jamagucsiban vitatkozott buddhista szerzetesekkel arról, hogy a hithirdetõk Japánba érkezése elõtt minden japán elkárhozott-e vagy sem. Fernández azt magyarázta, hogy minden ember lelkiismeretében Isten szól hozzá, és ezért a mostani japánok õsei is, ha lelkiismeretüket követték, Isten kegyelmébõl üdvözülhettek. Ennek a vitának jegyzõkönyvét Fernández elküldte Ferencnek, Ferenc pedig továbbküldte Rómába, úgyhogy feltehetõleg egyetértett Fernández nézeteivel.

Ferenc Japánban folytatott evangelizálása sikeres volt ugyan, de gyakran találkozott a következõ ellenvetéssel: „A ti vallásotok nem lehet igaz, mert azt nem ismerik a kínaiak. Pedig minden bölcsesség Kínából jön.” Tény, hogy az egész japán kultúrát döntõen befolyásolta Kína.

Ferencnek erre az ellenvetésre adott válasza jellemzõ rá. Elhatározta, hogy elsõként elmegy Kínába, és ott hirdeti az evangéliumot. Ezért 1551-ben, Japánban hagyva Torrest és Fernándezt, Bernáttal együtt Goába hajózik. Elrendezi az ottani jezsuita missziók ügyét, elküldi Bernátot Európába tanulni (Bernát késõbb jezsuita lett, és fiatalon halt meg Coimbrában; õ volt az elsõ Európában járt japán), és elõkészíti kínai útját. Portugál királyi követként akart a Tiltott Birodalomba behatolni, de Malakkában tartózkodó portugál kereskedõk és katonatisztek irigysége meghiúsította tervét. Ferenc mégis útnak indul. Akkoriban Kína elzárta kapuit minden külföldi elõtt. Így Ferenc egy portugál hajón csak a Kanton közelében levõ Sangcsuan-szigetre tudott eljutni. Ott érintkezésbe lépett egy csempésszel, aki megígérte, hogy becsempészi a Tiltott Birodalomba. Búcsúlevelében egyik barátjának Ferenc így ír: „Néhány hónapon belül vagy a kínai császár udvarában fogsz találni, vagy egy kantoni börtön fenekén.”

Ferenc, egy kínai keresztény szolgája társaságában, epedve várta egy kis kunyhóban a csempész beígért érkezését, de annak, úgy látszik, inába szállt a bátorsága. Telt az idõ, a szigetnél veszteglõ portugál hajók egymás után elhagyják a kikötõt. Már csak egy hajó van ott, és a portugálok kérik Ferencet, hogy hagyjon fel tervével. De Ferenc még mindig várni akar. Egyre hidegebbre fordul az idõjárás. Ferenc megbetegszik, és kínai szolgájának karjaiban 1552. december 3-án meghal. Haláltusájában állandóan Jézus nevét emlegette, és kínai szolgája számára ismeretlen nyelven beszélt, valószínûleg baszk anyanyelvén.

Tetemét az ott maradt portugál hajó elvitte Goába, ahol az ottani nagy templomban ünnepélyesen eltemették. Holtteste évszázadokon keresztül épen megmaradt.

Közben már útban volt India felé Loyolai Ignác levele, amelyben „a szent engedelmesség nevében” visszahívta Ferencet Európába. Nem tudjuk, hogy Ignác miért tette ezt. Lehet, hogy Ferenc vállalkozásai túl merésznek tûntek neki, de valószínûbb, hogy a már halálának közelségét érzõ Ignác Ferencet szerette volna látni utódjául. Ferencet Ignác levele már nem találta életben. Negyvenhat éves korában halt meg, alig tíz évet mûködött misszionáriusként.

Mégis mûködésének óriási volt a hatása. Õ nyitotta meg a japán missziót, amelyet a nyomában jövõ jezsuita és egyéb hithirdetõk annyira felvirágoztattak, hogy ötven év múlva 300 ezerre rúgott a katolikus keresztények száma az országban. A több mint háromszáz évig tartó egyre kegyetlenebb üldözés rengeteg vértanúja, és a titokban hitüket megõrzõ keresztények nagy száma bizonyítja, hogy Ferencnek a japánokról alkotott jó véleménye nem volt téves. Ferenc kínai útja meghiúsult ugyan, de ötven évvel késõbb már ott találjuk a jezsuita Matteo Riccit a kínai császár udvarában. Európában pedig Ferencnek a jezsuiták által terjesztett levelei évszázadokon keresztül szították a missziós lelkesedést.

Xavéri Ferencet 1622-ben avatta szentté, Loyolai Szent Ignáccal együtt, XV. Gergely pápa, XI. Pius pápa pedig kinevezte õt a missziók fõvédnökének. A 17. és 18. században Magyarországon épült számos jezsuita templom homlokzatán vagy oltárain mindenütt ott látjuk Ignác és Ferenc szobrait, egymás mellett vagy egymással szemben.

Ferenc karereklyéjét a római Gesù-templomban õrzik. Amikor kispapként négy évig a római Gesù-templom melletti rendházban laktam, Szent Ferenc ünnepén, december 3-án este mindig felmentem a rendházból nyíló templom karzatára, és onnan néztem a Propaganda Fide kollégiumból szentségi áldásra odajövõ papnövendékek hosszú sorát. Voltak közöttük afrikaiak, indiaiak, japánok, de még kínaiak is. A kíniakhoz Ferenc nem jutott el, de õk most eljöttek hozzá, hogy, a többiekkel együtt, leróják hálájukat és kimutassák szeretetüket.

Hosszú út vezetett az ódon navarrai Javier-vártól Sangcsoan szigetének kunyhójáig. Tele volt ez az út ujjongó örömökkel és nagy szenvedésekkel. De Ferenc élete végén biztosan azt érezte, hogy megérte. Arra tette rá életét, amit fiatal egyetemista korában Ignác nyomán fogadott: „Mindent Isten nagyobb dicsõségére és a lelkek javára.” Ezért nemcsak jezsuitáknak, hanem minden mai kereszténynek is szólnak Jézus Társasága mostani rendfõnökének, Peter Hans Kolvenbachnak szavai, amelyeket a rend legutóbbi általános rendgyûlését befejezõ szentmisén mondott:

„Ez a rendgyûlés Xavéri Szent Ferenc oltára elõtt ér véget: elismerjük, hogy Társaságunk jelenlegi helyzetében mind nagyobb szükségünk van az õ missziós szenvedélyére, hogy nagyobb lelkesedéssel és erõvel hirdessük Krisztus küldetésének szolgáiként az Úr evangéliumát, a teljes evangéliumot és csak az evangéliumot.”