SZEMLE

Szakolczay Lajos

A TEREMTÉS MISZTÉRIUMA

Czigány György: Mézet ont az ég. Szent István Társulat, 2002.

Czigány György új verseskönyvének címében – Mézet ont az ég – valamilyen édesség van. Ám a címadó költeménybõl kiszakított sor, illetve az általa sugallt érzés könnyen megtéveszthet bennünket. Csak addig érezzük a fönti kékség áldást osztó, ránk sugárzó fényességét, amíg nem vesszük komolyabban szemügyre az „ünnepi gesztus” szövegkörnyezetét. Ekkor rögtön kiderül, hogy nem édesség, hanem dráma, amit sugall – jól lehet tiszta a lég – (egy kis megemeléssel) a menny kárpitja. „Egyedül / maradt velük, lélegzetükkel, / s belélegzi melegét / néhány szegény baromnak, / míg mézet ont az ég, / ostya mellében / passió lüktet.” A magára hagyott, önzésünk által kirekesztett gyermekrõl van szó – „Fagyhalál fenyegette míg mi / gyönyörködtünk a hóesésben” –, akit akarva-akaratlan megsebeztünk, jóllehet „láttuk csillagát”. A költemény komorú kezdése még nem mutatja a teremtés misztériumát, Czigány György-i szóval: a holtak testének napfénnyel való feltöltését. Gyarlóságainkról beszél keserûen, mintha mindezeket bevallván kisebbednének bûneink: „Mindenséget képzelünk angyalokkal / és elborzadva semmit. / Nem rettegjük Isten hatalmát / s irgalma megfélemlít.”

A költõ ezzel a hetven régi s új verssel – istenes verseinek a csokrával – elérkezett valahová. Szó se róla, korábban is, évtizedek óta építgette kálváriájának a kilátóját, de csak most, bölcs összegzésében látni igazán, hogy az 1947-ben az ibolyának ajándékozott, azt a hit virágává tevõ istenmosoly (a kötet hátlapján olvasható Egyszerû vers az ibolyáról címû költeményt hajdan a Zászlónk közölte) miként vált boldog-keserûvé, benne gyakran szaggató fájdalomként jelentkezõ, „bûntelenül is bûnös vagyok” állapottá. Mégsem a megadás, a föladás, a valami elõl való megfutamodás versei ezek, hanem a pörlõ – az Istent ugyancsak hangos szóval szólító – énkeresésé, A létérzékelés, a lét tragikumán töprengõ lírikus kérdései – miért a mártírium, ha Isten velünk van, és õ nem akarja?; miért a szenvedésözön, ha a halál nyíló kertkapu, mely „csöndes Paradicsomba tárul”? (Zoszima a halálról) –, ezek a nyíltan forrongó, valamelyest filozofikus látomások szervezõdnek verssé, nemegyszer a zene derûjének tengerén hullámoztatva a halál sajkáját.

Czigány, a végsõ válaszokra váró, a boldog-tragikum fenségét éneklõ költõ tudván tudja, hogy amikor elámul a létezés katasztrófáján, az egyben a gyönyör elõtt való fõhajtás is (Alkonyat). Csak nekünk, hívõ vagy kevésbé hívõ embereknek adatik meg, hogy „a rothadás borzalmából nyílt mennyei vígasságot” érzékeljünk. Mintha az elmúlás gyalázatos csöndjében, ebben a lélek-horrorban katedrálisok emelkednének! Hogy elviselhetõbbé váljék a léten túli? léten inneni?; hogy az örök fényesség kaszárnyarengetegébõl ki tudjuk választani a minket éltetõ lángot? Attól, hogy az Isten halálból teremtett minket, és – miként a Soliloquia közli – „csontjaink helyén a csönd keménysége” él, még érzékelhetjük a teremtés különleges, mértanian érzéki rendbe szedett, és ezért – bocsátassék meg a jelzõ – egy kissé színpadias misztériumát. Az alábbi káprázathoz nem kell a középkorig visszamennünk, a kifosztásból lett bõség szimbólumát sem szükséges keresnünk, hogy ráleljünk arra a léthangulatra, ami a verszenébõl következõleg – és természetesen a képek közvetítésével – a hiányt teljességként tünteti föl. „Arcát a fal vétlen mész-izzása óvja. / Idõnk holt súly. Megdõl a templom hajója. / Minden part elmerül. Üres táj az ég fenn. / Napkelték hevernek halálom ölében.” (Az elsüllyedt katedrális.)

A Rákos Sándor emlékére írott Három négysoros egyike ugyancsak a „gyászünneppé lett létezés” – minthogy többes számban beszél a költõ, létezésünk – boldogságáról ad hírt, amikor szinte ovációval közli: „Szerelmesként vetjük magunkat / múlásunk fénylõ  tengerébe.” A költõ, jól megválogatva a társakat, bátran merít mûveltségélményébõl. Ilyen típusú „emlékversei” azonban – mert személyiségén átszûrõdtek az azonos eszmekörben mozgó eleven példák – jóval többek, mint Dosztojevszkij = (Öt pótlás Aljosának; Zoszima mondaná stb.), Vörösmarty = (Rögtönzés Vörösmarty két szavára), vagy Liszt = (Gyászgondola) parafrázisok. Elsõsorban azért, mert a lírahõs – bármilyen arcélt is megvillant elõdje arcából – teremt. Egyszer úgy, hogy az Igét, például Zoszima sztarec bölcselmeit, továbbgondolja, másszor egy dalciklus fájdalmas érzelmességében – ne feledjük, Velence lagúnáin siklik az bizonyos gyászgondola (Dalciklus Liszt emlékére) – költészetének kelléktárát is igencsak láthatóvá teszi. Az alliterációnak mindenképp a muzsikust, a komponistát megidézõ zenéje – „Csobog szomjas szóra kész szobrok szája”; vagy: kéklõn kupola kél a vízen buborék” – elõkészíti a létezésélmény kimondását, mi több, az olvasót ráhangolja eme megrendítõ fölismerésre: „itt fehér üveggolyót rejt a szemrés, / itt hirtelen felejtõdött el a teremtés – / a lebegõ tárgyak közt csak hûséges szolga / minden élõ, minthogyha / halálunk is boldogság volna.”

A helyhez, idõhöz, jellegzetes pillanathoz kötött személyes emlék még inkább vershívóvá válik, ha a költõ nem palástolja – mért is tenné – érzéseit. Szabó Ferenc SJ, a jezsuita költõ és mûfordító, a költeményeiben a szülõföld (Kálócfa) és Róma aranyát egybeolvasztó kortárs különleges versben dicsõül meg, hiszen barátját Czigány – valóságos lebegést biztosítva – arra a repülõgépre ülteti föl, amelyet pilóta lánya, Ildikó vezet. Az élmény hevét illetõen nincsen kétségünk: „Így születik meg a mennyek országa.” Miért? Mert „halálod küszöbén suhansz át, angyal néz, lazít övén, s a tér kinyílik mosolyára”. A Gyõrbõl indult kanadai papköltõ, Tûz Tamás – nem a Scarboro-i elégiák modernje, hanem a Vigilia kiadásában megjelent Tiszta arannyal (1941) poétája – szintén megindítóan szép két portréversbõl néz ránk. A Kockakövek a lírikus Czigány György gyerekkori élményét – a kék reverendák vonulását – idézi meg, nemkülönben azt az angyalszárny-villanást, ami õt költõvé érni segítette. A Litánia Tûz Tamásnak meg modern korunk bonyolult élményét – „kizuhansz hanyatt az idõbõl” – ki tudja hányadszorra avatja axiómák igézetében alakuló létélménnyé.

A létezés boldogsága („választaná amire vágyik, / madárzenékbõl unokáit” – Litánia) vagy a „gyöngéd villám, szelíd erõszak” keserve? Mindkettõ, méghozzá variációk bõségében. Feledhetetlenek a családi élet meghitt pillanatait, fõképp az unokával kapcsolatos élményeket boldogságleltárrá emelõ versek (Lacrimosa; A nap vége; Három gyertya; Körmenet virágai; stb.), de a Mézet ont az ég artisztikus gyászzenéje a Brenner János emlékére írott Missa in angustiis-ban a legmesszibbre hangzó, a vértanú halál okán a legmegrendítõbb. Czigány itt – elég ritka nála a politikai vers – az 1956-os forradalom bukása utáni megtorlás egyik áldozatának, a tõrbe csalt rábakethelyi papnak állít szobornál maradandóbb emléket. Az elpusztíthatatlan hûség jegyében.

A versesköteten végigvonuló zsolozsmás hang, amelyet csak megélénkítenek a filozofikus kérdések, személyes hittel és erõvel – helyenként kozmikus megrendültséggel – szól. Madách közelében, Madách társaként? „A teremtés kezdetén együtt / lehettünk még Uram / ismeretlen szeretteinkkel. / Most miért hagy el ami / ismerõs: ami õk és én. / Vannak-e gyermekeim, hova lett anyám? / Ketten voltunk születéskor – / egyedül vagyok a halálban. (. . .) Vádolom utolsó lélegzetig: / nem lehet méltó Isten az, / aki meg nem hal velünk és / miértünk, öröklét veszteseként. / Boldog. És boldogtalan is / az Úr?” (Elalvás zsoltárai)

A kérdés gyötrelme után a kérdezés boldogsága is, mert csak így teljes Czigány György istenes verseinek összhangzattana: „Ki eshet távolabbra, / mint Isten önmagától? / Vele vagy. Övé bárhol. // Visz vígan, ölbe kapva. / Kezedben egy szál barka – / elvérzel. Így virágzol.” (Medália)

Szakolczay Lajos

SZERELMES FÖLD- ÉS NÉPLÉLEKRAJZ

Szabó Zoltán: A magyarság Európában, Európa a magyarságban. Kortárs Kiadó, Magyar Nézõ Könyvek. Természet- és Társadalombarát Fejlõdésért Közalapítvány, 2002. 1600 forint.

A halhatatlanságnak van egy biztos jele: Szabó Zoltán (1912–1984) író, újságíró, falukutató, szociográfus mûveit ma is sokan kézbe veszik. Elsõbben azért, mert öröm olvasni. Még a legkisebb publicisztikáját is – nem beszélve lelkes Szerelmes földrajzáról – átlengi valamiféle, némelykor a tanítói jelleget sem nélkülözõ honszeretet. Amilyen tiszta lélek volt, olyan volt a stílusa is: elegáns, meg nem alkuvó, lírával telített.

Élete végéig a magyarság – a magyar irodalom, a magyar föld, a magyar nép – szerelmeseként vetette papírra sokszor csaknem költeményként olvasható sorait. Tudta, hogy mikor kell szociográfusként szólani (A tardi helyzet; Cifra nyomorúság), s azt is, hogy a Szellemi honvédelemnek – a Magyar Nemzet publicistájaként 1939 nyarától egy évig ezzel a címmel jegyezte sorozatát – különösen baljós idõkben van szemnyitogató szerepe. Sosem a mûfaj számított, hanem mindig és mindenkor a megszólalás tisztasága, a nyílt egyenes beszéd.

Szabó Zoltán a szellemi honvédelemben nagy szerepet szánt az irodalomnak és a mûvészetnek. A legnagyobb, az ellent meghátrálásra, térdre kényszerítõ fegyvert bennük látta.  „A belsõ-török: a  lélekben való elidegenedés elleni harcban pontosan ott vagyunk, ahol Zrínyi korában volt a magyar a török elleni harcban. (. . .) Ki tette ezt, urak? Azt, hogy aki párt érdekében szolgál, annak ütegei vannak. Ha a magyarság ellen is. S aki a nemzet érdekében szolgál, annak csak egy szál kardja van. Ha a magyarság érdekében is. . .”

Hogy ezt a világos, tiszta beszédet megõrizhesse, 1947-ben – föladván a kulturális attasé posztját Párizsban – idegen földön kellett maradnia. Innen – mert a megszálló oroszok és hazai kommunista kiszolgálóik, jóllehet nem egy esetben messzire ért a kezük, itt nem fojtogathattak – továbbra is lehetett a szellem gyújtó erejével szólani. Az 1956-os magyar forradalom ügyében, Bibó István elfogadtatása érdekében stb. (A Bibó Istvánról címû tanulmányrészletbõl félelmetes képet kapunk a Valóság 1945(!) október–decemberi számában megjelent A magyar demokrácia válsága cenzurális [Révai!] körülményeirõl.)

A magyarság Európában, Európa a magyarságban címû válogatott kötetet  gondozó András Sándor így ír a Bevezetõben: „A társadalom–nemzet kettõs – »apánk az állam, de anyánk a nemzet« – kezdettõl fogva arra is szolgált Szabó Zoltánnak, hogy – Németh László kifejezésével – a »magyar oldalt« elõbbre valónak tartsa a jobb- és a baloldalnál.” Újságcikkei, esszéi, kritikái, tanulmányai – az idõrendben elsõ, a Szellemi honvédelem 1939-ben jelent meg, az utolsó 1967-ben (Rákóczi útja) –, mert az idõ és a történelem ismétli magát, jószerivel ma is aktuálisak. Egy magyar européer, egy européer magyar vall bennük az õt és a népét s hazáját égetõ gondokról. A nagy munka terveit, legalábbis õ így gondolta, csak „a politika fölötti magyar szellemi elit tudja kidolgozni”. Ha az elsõ tételre figyelünk, rögtön elõttünk az irtóztató feladat: „a magyarság kifelé való érvényesülésének a feltétele és egyben eszköze befelé való megerõsödése és teljes átalakulása. Lelkiekben a magyar tulajdonokhoz való visszatalálása; társadalmunkban: a magyar társadalomnak igazságos és kiegyensúlyozott társadalommá való építése.”

Még most is jólesik ezt a valós gondokon töprengõ fantasztát, a hajdani Magyar Nemzetet igencsak megélénkítõ írót olvasni. Ahogyan a Táj és magyarságban, illetve a Szerelmes földrajzban szól – a múlt örökségét beépítve a jövõbe, a hontalannak is hazát kínálva –, az csak a legnagyobbak sajátja.

A Szent István Társulat újabb kiadványai

Az Apostoli Szentszék kiadója újabb jelentõsebb könyveire hívjuk fel a figyelmet. Májusban már 10. alkalommal rendezték meg a „Szent István Könyvhetet”. Az erre az alkalomra kiadott katalógust lapozva elámulunk a kiadványok gazdagságán, változatosságán: szépirodalom, kézikönyvek, lexikonok, keresztény klasszikusok, egyházatyák, lelkiség, teológia, egyháztörténelem . . . – hogy csak a nagyobb kategóriákat említsük. Lehetetlenség még a fontosabb mûveknek a részletesebb ismertetése is. Egyébként az Apostoli Szentszék Könyvkiadójának teljes választéka megjelent az Interneten: www.stephanus.hu.

A kommunista évtizedekben gyér volt a vallásos (katolikus) könyvek kiadása, különösen is hiánycikk volt a tárgyilagos egyháztörténelem. A két háború között megjelent Bangha–Ijjas-féle egyháztörténet-sorozat hosszú ideig szinte az egyetlen magyar nyelvû forrás volt. A hiányt kezdetben némileg pótolta két külföldön megjelent kiadvány (ezekbõl annakidején kevés jutott haza): a müncheni „Aurora könyvek” sorozatban dr. Adriányi Gábor 1973-ban megjelentette Hermann Egyed negyedszázaddal korábban megírt magyar egyháztörténetét, 1975-ben pedig a saját egyháztörténeti kézikönyvét. Ez utóbbi javított kiadása nemrég megjelent a „Szent István Kézikönyvek” sorozat 5. köteteként. (Az egyháztörténet kézikönyve, 2001, 444 old., 3300Ft.)

Jelentõs esemény volt dr. Szántó Konrád kétkötetes egyháztörténete, amely 1983-ban az Ecclesia kiadónál jelent meg (A katolikus egyház története I–II.). A forrásanyagot közlõ III. vaskos kötet 1986-ban látott napvilágot.

A Szent István Társulat 2001-ben közzétette Battista Mondin Pápák enciklopédiája c. könyvét, amely eredetileg 1995-ben a római Città Nuova kiadónál jelent meg olaszul. Magyarra fordította R. Vida Ilona; lektorálta Somorjai Ádám és Török József. 815 oldal + képmelléklet: a pápák portréi és címerei. (5700 Ft.)

Az olasz szerzõ, a filozófia és a teológia történetében járatos professzor felhasználta a legjelesebb alapvetõ forrásokat: Liber Pontificalis, Pastor 18 kötetes pápaságtörténete, Fliche-Martin 25 kötetes egyháztörténete, Seppelt-Schwager háromkötetes pápaságtörténete, a Bibliotheca Sanctorum 12 kötete stb. Természetesen az egyes pápák bemutatásának különbözõ hosszúságú cikket szentel: 7 sortól 35 oldalig terjednek az ismertetések. Az újkori pápák története a vaskos kötet második felét teszi ki. Mérsékelten kritikus, de kiegyensúlyozott a portrék, illetve a pápai megnyilatkozások ismertetése (pl. X. Pius és a modernizmus, XII. Pius és a zsidóüldözés kérdésköre). II. János Pálról szóló utolsó nagy tanulmánya különösen is figyelmet érdemel. Ugyanígy XXIII. János és VI. Pál pápasága bemutatásánál a II. vatikáni zsinat szép ismertetése.

Egy vaskos, 815 oldalas könyvben óhatatlanul találunk hibákat. A lektorok talán még jobban irthatták volna a fordítási „leiterjakab”-okat. Pl. 393. old.: VI. Sándort a Szent Péter-bazilikából nagybátyja, „III. Callixtus pápa hamvaival együtt Spanyolországba, a monserrati kegyhely templomában helyezték el”! Valójában a Róma központjában, a Via Monserraton fekvõ spanyol templomba vitték át. A turisták ma is láthatják e sírokat.   De e rövid könyvjelzõben nincs hely az alaposabb kritikára.

                                                                                                Szabó Ferenc

Híven önmagunkhoz. Barankovics István összegyûjtött írásai a kereszténydemokráciáról. Szerkesztette Kovács K. Zoltán és Gyorgyevics Miklós. Barankovics Akadémia Alapítvány, Budapest, 2001. 508 l.

„A keresztény közéletiség mûvelt, korszerû értelmezõjének emlékét igyekeztünk kiemelni a feledés homályából egy olyan történelmi idõben, amikor a társadalom megbízható szellemi és erkölcsi alapokat keres a következõ évezred küszöbén.” Így foglalja össze Kovács K. Zoltán, a kötet egyik szerkesztõje e rendkívül értékes és bizonyára sokak számára ismeretlen témájú összeállítás célját. E tekintélyes kötet nem csak emléket kívánt állítani a 20. századi Magyarország egyik legnagyobb, tragikus sorsú kereszténydemokrata politikusának, hanem eszmevilágának és politikai realizmusának ma is aktuális példájával korunkra is akart hatni.

Barankovics István személye és tevékenysége – kivételes tehetsége, elhivatottsága és erkölcsi nagysága ellenére – alig ismert közvéleményünkben. Az a generáció, amely tanúja volt a második világháború utolsó éveiben folytatott náciellenes publicisztikájának az akkor általa szerkesztett Magyar Nemzetben, majd amelyik 1947-ben megismerhette az ország legnagyobb ellenzéki pártja élén folytatott hõsies küzdelmét a kommunisták diktatórikus törekvései ellen, sajnos, már erõsen megtizedelõdött. A marxista történetírás pedig gondoskodott róla, hogy vagy teljesen elhallgassa, vagy pedig eltorzítsa tevékenységét. Másrészrõl örvendetes, hogy az utóbbi idõkben egyre több jelét látjuk Barankovics István értékelése pozitív megváltozásának. Tisztelõi és a magyar kormányzat a közelmúltban New York szegények temetõjébõl hazahozatta hamvait, és hazai földbe helyezte örök nyugalomra. De szellemi hagyatékának feltárása terén is egyre több történik.

A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Konrad Adenauer Alapítvány és a Demokrata Néppárt volt országgyûlési képviselõinek támogatásával megjelent kötet Barankovics István szellemi hagyatékából nyújt átfogó válogatást. Az elsõ fejezetek a két világháború közötti idõszakban megjelent írásait tartalmazzák. Ezek már jelzik szerzõjének közéleti érdeklõdését és a keresztény humanizmus hazai képviselõi – mindenekelõtt Prohászka Ottokár és Giesswein Sándor – szociális érzékenysége iránti elkötelezettségét. Katolikus részrõl – Szekfü Gyula mellett – õ is részt vett az Antifasiszta Történelmi Emlékbizottságban, 1943-ban pedig Pethõ Sándor tanítványa- és utódaként felelõs szerkesztõje lett a tekintélyes Magyar Nemzetnek, ahol cikkeivel az egyre növekvõ náci térfoglalás és az embertelen jogfosztások ellen harcolt. Írásaiban már ekkor megtalálhatók voltak a modern kereszténydemokrata eszmék. Szerkesztõi tevékenységének a német megszállás vetett véget: mindjárt az elsõ nap, 1944. március 19-én a Gestapo feldúlta a Magyar Nemzet szerkesztõségét, és betiltotta megjelentetését.

A második világháború utáni, eleinte reménnyel kecsegtetõ években politikai szerepet is vállalt. Ennek az idõszaknak is számos jellemzõ írása megtalálható a kötetben. Barankovics a hazai hagyományokra építve és szinte szinkronban a nyugat-európai nagy kereszténydemokrata pártok kibontakozásával, meghirdette a magyar viszonyokra alkalmazott kereszténydemokrata programot. Pártja, a Demokrata Néppárt az 1947-es, még többpárti választáson nagy sikert ért el: a második legnagyobb párt lett, alig 6%-kal elmaradva csak a hírhedt kékcédulás csalással „gyõzõ” kommunista párttól. Ettõl kezdve az általa szerkesztett hetilapon, a Hazánkon kívül a parlamenti üléseken is kifejtette a kereszténydemokrácia programját. Ezen színvonalas, elvi alapozású beszédek azonban – melyek közül több is olvasható az összeállításban – süket fülekre találtak a diktatúra felé rohanó kommunista hatalom és megfélemlített csatlósai részérõl. Ez az értetlenség lett sorsa annak a különösen nagy gonddal és sok érvvel alátámasztott, nagyívû beszédének is, amelyben az egyházak jogait hangoztatta iskoláihoz: a kommunisták által irányított koalíció – beleértve a kisgazda képviselõket – megszavazta az államosítást.

Ezt követõen elszabadult a pokol: a kommunista párt, megunva a demokrácia színlelését, áttért a nyílt erõszakra. Mindszenty hercegprímást börtönbe vetették, ezreket hurcoltak el ártatlanul internálótáborokba, kezdetét vette a koncepciós perek sorozata. Barankovics, bár nem élvezte a hercegprímás támogatását politikai kérdésekben, nem akart – a kommunisták elvárásának megfelelõen – nyilatkozni az esztergomi érsek ellen. Mivel azt sem vállalta, hogy a politikai rendõrség felõrölje személyiségét, azért az emigrációt választotta. A Mindszenty-pert megelõzõ napon, 1949. február 2-án Ausztriába menekült. Elõbb Salzburgban, majd New Yorkban élt, ahol a Közép-európai Kereszténydemokrata Unió elnökévé választották.

Még a Barankovics itthoni tevékenységét ismerõk számára is az újdonság erejével hatnak a kötet azon fejezetei, amelyekben az emigrációban tartott beszédeibõl és írásaiból kapunk válogatást. Emigrációs szellemi hagyatékát is a kereszténydemokrácia ügye a nemzetben való gondolkodás és a keresztény közéleti hivatástudat hatja át, és a remény, hogy eljön az idõ, amikor hazájában is folytatható lesz az általa megkezdett és széles körben támogatott politika.

Barankovics István szellemi hagyatéka, melynek egyik fontos részét e kötetbõl megismerhettük, ma is élõ és aktuális gondolatok gazdag gyûjteménye. A szerkesztõk – Kovács K. Zoltán és Gyorgyevics Miklós – a történelem viharában szétszórt anyag összegyûjtésével és megszerkesztésével megérdemlik mindazok háláját, akiket a diktatúrák bukása után is aggodalommal tölt el a globális erkölcsi süllyedés, a szellemi igénytelenség és a szociális érzéketlenség növekedése, és akik e csõdbõl kivezetõ utat – Barankovicshoz hasonlóan – a keresztény humanizmus eszméinek megvalósításában látják.

Kókay György